dr. Sárkány Péter: A közgadaságtan története

A KÖZGAZDASÁGTAN TÖRTÉNETE

Szerkesztette: dr. Sárkány Péter 2012. február

2

1. AZ ÓKORTÓL A KLASSZIKUS POLGÁRI KÖZGAZDASÁGTAN KIBONTAKOZÁSÁIG Az ökonómia eredeti jelentése: háztartástan, gazdaságtan; az oikosz, ökosz = ház, gazdaság, és a nomosz = szabály, törvény szóösszetétel alapján. E kifejezést - állítólag - már Xenophon is használta, de Arisztotelész nyomán vált ismertté.

ARISZTOTELÉSZ (IE. 384-322) A görög tudós több politikai gazdaságtan kategóriát határozott meg; így megfogalmazta az áralakulás, árváltozás törvényét, és a pénz keletkezéséről, illetve funkcióiról ma is elfogadható gondolatokat közölt. Már nála is felmerül az érték problémája, melyről azt írja: "mindazoknak a dolgoknak, amelyek közt csere lehetséges, valamiképpen egymással összehasonlíthatóknak kell lenniük ... okvetlenül szükséges tehát, hogy egy valamivel tudjunk mindent megmérni ... amilyen viszonyban van a földműves a csizmadiához, ugyanolyan viszonyban legyen a csizmadia terméke is a földműveséhez".

Megkülönbözteti az ökonómikát és a chrematistikát. Szerinte az ökonómika természetes tevékenység, amely az élet fenntartásához szükséges termékek előállítására irányul. Viszont a chrematistika1, amely a vagyonszerzés művészete természetellenes tevékenység, hiszen: "mindenki, aki pénzzel foglalkozik, határtalanul iparkodik azt gyarapítani". Felfogása szerint a tiszta ökonómika lehetetlen, állandóan létrejön belőle a chrematisztika.

Az Arisztotelészt követő középkori gondolkodók a vallásos világnézet elméleti megalapozásán fáradoztak, filozófiai alapjuk az ókori filozófia eszméi voltak. A gazdasági kérdésekkel való foglalkozás háttérbe szorult, mert egyrészt a gazdaság alapvetően naturális jellegű volt, és másrészt az állam és az egyház a teológiába szorította a természettel és a társdalommal kapcsolatos mindenféle elképzelést, gondolatot.

Döntő fordulatot a XVII.-XVIII. század a kapitalizmus kialakulásával hozott, ahol az árutermelés vált az uralkodó természeti formává, megtörtént az eredeti tőkefelhalmozás, és a piacok is jelentősen bővültek.

A közgazdaság alapvető iskolája a merkantilizmus2 lett.

MERKANTILIZMUS Fő képviselői: • Thomas Mun (1571-1641) • Jean-Baptiste Colbert (1619-1683) • Antoine de Montchrestien (vagy Montchretien) (1575-1621) A merkantilisták szakítottak az egyházi dogmákkal, és az ok-okozati összefüggéseket kerestek a gazdasági életben. Vizsgálták a fejlődés feltételeit, mozgatórugóit, a gazdagság növelésének eszközeit és a pénz szerepét is.

1 2

Cherma: vagyon, birtok.

Merkátor: kereskedő. Kifejezve, hogy a kereskedelmi tőkét képviselik.

3 Gazdaságpolitikai törekvéseik középpontjában a kereskedelem fejlesztése állt. A gazdagságot azonosították a kereskedők gazdagságával, a pénzzel. A pénz különleges helyzetét – a valóságos társadalmi okok helyett - az aranynak és ezüstnek, mint nemesfémnek a természetes tulajdonságaiból (szín, stb.) magyarázták.3 Szerintük a gazdagság forrása a forgalom, méghozzá a külforgalom, pontosabban a külföldre történő eladás, aminek ellenében nemesfém áramlik az országba. Csak a pénznek tulajdonítottak értéket, az áruknak csak annyiban, amennyiben az pénzre elcserélhető volt. A cserearányok szerintük nagymértékben önkényesen jönnek létre, azaz a kereskedők ügyességének tulajdonítottak fontos szerepet a meggazdagodásban ("a dolgok éppen annyit érnek, amennyiért el lehet adni őket", illetve "a kereskedelem a csalás iskolája").

A pénznek az országba való beáramoltatását az államhatalom segítségével kívánták előmozdítani.

A merkantilizmus korai szakaszában (a monetárrendszer időszakában) a fő feladatnak az áru pénzzé változtatását tekintették. A cél az volt, hogy keveset (ha lehet, semmit sem) vásároljanak, és sokat eladjanak. A váltóárfolyam szabályozásával is szerették volna elérni a minél több nemesfémnek az országba való beáramlását. A hazai ipart csak annyiban tartották fontosnak, hogy azzal megakadályozzák a pénznek az országból való kiáramlását.

A fejlett merkantilizmus korában a gazdaság növekedését nem egyszerűen csak az áru pénzzé változtatásával, hanem a termelési költségeknél több pénzzé változtatásával kívánták elérni. Egy ország nyereségének megállapításánál a termelés során felhasznált hazai árukat nem tekintették költség-elemnek, csak a külföldről behozott árukat, azaz társadalmi síkon a gazdagságot azonosították a kereskedelmi mérleg feleslegével. Megengedték a külföldről való vásárlást, a pénz külföldre való áramlását, ha ennek fejében még többet lehet külföld felé eladni. Ebben az időben megváltoztatva korábbi álláspontjukat, úgy vélték nem a pénzforgalmat, nem a váltóárfolyamot kell szabályozni, hanem az ország gazdasági életét kell felvirágoztatni. (Látták Spanyolország példáját, amely az óriási nemesfém kincsei ellenére elszegényedett, mert nem volt fejlett ipara, kereskedelme.) Az iparfejlesztést létszükségletnek tartották: védővámok, kisajátítások, a tőkék erőszakos felhalmozása és koncentrálása által. A lakosság számbeli emelkedését a gazdasági növekedés fontos tényezőjének tekintették. A foglalkoztatásra részben gazdaságon kívüli kényszert (csavargás és koldulás felszámolása érdekében), részben gazdasági kényszert (állandó munkára ösztönző mérsékelt munkabér bevezetésével) kívántak alkalmazni. Szerintük a mérsékelt munkabér csökkenti a termelési költségeket is. Colbert – aki XIV. Lajos francia király pénzügyminisztere volt – a manufaktúrákat létesítését állami segítséggel kívánta támogatni, új iparágak meghonosítását ösztönözte többek között magas behozatali vámok, nyersanyag-kiviteli tilalmak, külkereskedelmi társaságok létesítése és lakosság számának növelése által.

A merkantilizmus sajátos formájaként Ausztriában és Németországban alakult ki a kameralizmus4, amely a sok hasonlóság ellenére is lényegesen eltért a kor merkantilista nézeteitől.

KAMERALIZMUS Fő képviselője: Joseph Freiherr von Sonnenfels (1705-1768) Az irányzat képviselői arra törekedtek, hogy minél több bevételi forrást találjanak a kincstár részére. A népesedés elvét vallották, azaz úgy gondolták az alattvalók nagy számától és jólététől 3 4

Ez a pénzelmélet a metallizmus.

Kamera: államkincstár.

4 függ az uralkodó hatalma ("ahol a népesség, ott a pénz"). A gazdagság forrását a külkereskedelemben látták. Szerintük az uralkodónak minden eszközzel támogatni a kivitelt, hogy minél több pénz áramoljon be az országba. Az aktív kereskedelmi mérleg döntő tényezőjének a hazai ipar fejlettségét tekintették, és ezt a (főleg exportra dolgozó) manufaktúrák létesítésével, védővámokkal, nyersanyag kiviteli tilalommal, gyarmatszerzéssel, és piacbiztosítással, illetve nyersanyagbiztosítással kívánták elérni. (Az osztrák kameralisták tanításai jelentették Bécs Magyarországgal szemben folytatott gazdaságpolitikájának ideológiai alátámasztását, mellyel részben a magyar ipart és kereskedelmet akarták megfojtani, és így biztosítani az osztrák ipar és kereskedelem nyereségét; részben pedig Magyarországot Ausztria nyersanyag- és élelmiszerszállítójává kívánták változtatni.)

A tőkés termelés a XVII. századtól jelentős fejlődésnek indult. A kereskedelmi tőke egyre inkább behatolt az iparba. A tőkés termelés a mezőgazdaságban is egyre nagyobb szerepet kapott: megjelentek a tőkés bérlők. Ugyanakkor a tudományokban hatalmas fejlődés következett be, így többek között a műszaki tudományokban (a mechanikában) is. A természettudományos kutatásban az oksági felfogás került előtérbe. A társadalomtudományokban is komoly előrelépés volt tapasztalható. Egyre nagyobb hangsúlyt kapott a tapasztalati tudás és az indukció. Az előbbi azt jelentette, hogy a megfigyelt anyagokat az értelem segítségével kell átalakítani és feldolgozni. Az indukció pedig az egyes tapasztalati adatokból a tudományos általánosításhoz való jutást jelenti. Ezeket a módszereket a közgazdaságtan területén először Petty alkalmazta.

2. A KLASSZIKUS KÖZGAZDASÁGTAN KIBONTAKOZÁSA Fő képviselői: • Angliában Sir William Petty (1623-1687) • Franciaországban Pierre Le Pesant de Boisguilbert (vagy Boisguillebert) (16461714) (fiziokraták előfutára) • és Francois Quesnay (1649-1774), Anne Robert Jacques Turgot (1727-1781) (fiziokraták)

PETTY (SIR WILLIAM, 1623-1687) Marx őt tekintette a tudományos politikai gazdaságtan atyjának. A statisztikában – vagy ahogyan Petty nevezte: a politikai aritmetikában5 − is komolyat alkotott. Úgy vélte, a gazdasági élet egyes folyamatait objektív törvényszerűségek spontán módon szabályozzák.

Még ő is azt vallotta, hogy a kereskedelem gazdagítja a legnagyobb mértékben az országot.

Ugyanakkor úgy vélte, nemcsak a túl kevés, de a túl sok pénz is káros az országra nézve, azaz a fölösleges pénznek le kell csapódnia (felismerte a pénz kincsképző funkcióját).

Az egyes dolgok természetes ára – ami tulajdonképpen az áringadozások centruma – mindig annyi ezüst mennyiség, ami annyit munkát tartalmaz, mint a cserére bocsátott áru. Így rámutatott arra, hogy a cserearányok alakulása mögött a munkaértéktörvény érvényesül. (Két dolog azért képvisel egyenlő értéket, mert bennük azonos munkamennyiség van – ezzel Petty tekinthető a munkaérték-elmélet megteremtőjének.) Megpróbálta az értéket meghatározni, bár ennek több értelmezését is megadja. Az egyik szerint az árunak azért van értéke, mert érte bizonyos ezüstmennyiséget lehet kapni, így közvetlenül értéket csak a nemesfémet alkotó munka hoz létre. Máskor azt állította, az áru értékét a felhasznált föld és munka határozza meg. A föld árát igyekszik munkára visszavezetni, és különbséget tesz egyszerű és bonyolult munka között.

5

Aritmetika: méréstan, számtan.

5 De megjelenik egy harmadik megközelítés is, mely szerint az áru értéke nem más, mint a munkás munkabérét jelentő élelmiszer.

Petty foglalkozott a jövedelem különböző osztályok közötti megoszlásában mutatkozó törvényszerűségekkel is. Szerinte a munkabérnek van egy természetes szintje, ami nem más, mint a létfenntartási eszközök minimuma. A törvénynek csak ezt kell biztosítania, mert ha ezt meghaladná a kifizetett bér, akkor a munkások kevesebbet dolgoznának, és a kiesett idő munkája a közösség számára elveszne. Az értéktöbblet alapvető formái nála a földjáradék és kamat. A földjáradék nagyságát úgy kaphatjuk meg, ha a gabona értékét csökkentjük a vetőmaggal és a munkás munkabérét jelentő élelmiszerrel. A kamatot a földjáradék származékos formájának, pénzjáradéknak, potenciális földjáradéknak tekinti.

A föld árát is a földjáradékra vezeti vissza. Szerinte a föld ára az éves szinten számított földjáradék 21-szerese. Azért éppen ennyi, mert az embereknek csak annyi évi járadékot áll érdekükben megvásárolni, ahány évre gondoskodniuk kell magukról és legközelebbi utódaikról, ami a korabeli életbiztosítási intézetek számításai szerint kb. 21 év volt. Így a föld árát is munkára vezette vissza.

BOISGUILLEBERT (PIERRE LE PESANT, 1646-1714) A gazdasági körforgást, az áruk és pénz ellentétes mozgását nem országok között, hanem országon belül, gazdasági ágak viszonylatában vizsgálta. Szerinte az egyensúly alapja az, hogy a különböző foglalkozási ágak egymás számára dolgoznak, egymást kölcsönösen fenntartják (ami az egyiknél kiadás, az a másiknál bevétel és fordítva). Az áralakulás nem önkényes, hanem szigorúan determinált, azaz olyan, hogy a különböző foglalkozási ágak termékei kölcsönösen piacot tudnak egymásnak nyújtani.

A társadalom jóléte nem az aktív kereskedelmi mérlegtől, és nem az országban lévő pénz menynyiségétől nő, hanem attól, hogy az egyes emberek többet termelnek. Erre az érdeket a természet maga hozza spontán módon létre.

Fél évszázaddal Boisguillebert után léptek fel Franciaországban a fiziokraták6.

FIZIOKRATÁK Fő képviselői: • Francois Quesnay (1649-1774) • Anne Robert Jacques Turgot (1727-1781) Felfogásukban számos helyen a polgári gondolatok feudális vonásokkal keveredtek.

A gazdagság egyetlen forrását a mezőgazdaságban látták. Az ipart improduktív foglalkozási ágnak tekintették, ahol nem keletkezik értéktöbblet. Ennek ellenére a gazdasági élet központi szereplőjének nem a földesurat, hanem a tőkés bérlőt tartották. Úgy vélték, hogy a természetnek és a társadalomnak is van egy gondviselés által létrehozott ideális rendje, a természetes rend, amely mentes a feudális és merkantilista kötöttségektől, ahol tőkés termelés van, és ahol a mezőgazdaság a gazdasági élet alapvető szektora. Ez a termé-

6

Fiziokrácia: természet uralma.

6 szetes rend ugyan nem létezik, de követelménynek kell tekinteni. Polgári elképzelésük feudális vonással keveredett, mivel a természetes rend legfőbb őrének a feudális uralkodót tekintették.

Szerintük a csereviszonyok nem önkényesek: érvényesül és érvényesülnie kell az egyenlő értékek cseréjére vonatkozó törvényének. Egyenlő értékűek azok az árukat, amelyek termelési költsége egyenlő. Az egyenlő értékek cseréjének törvényét mesterségesen nem szabad akadályozni.

Nem a külkereskedelmet tartják a gazdagság forrásának. Az aktív kereskedelmi mérleget egyenesen károsnak tekintik, mivel ekkor az ország több hasznos értéket vitt ki, mint amennyit behozott. Az így meglévő több pénz semmit sem jelent, mivel a pénz csak a forgalom technikai eszköze. Tehát a belkereskedelem sokkal előnyösebb a külkereskedelemnél. A társadalom gazdagsága azáltal nő, ha a közvetlen termelő – a bérmunkás – többet állít elő, mint amennyit munkája ellenértékeként kap, és ez a többletet tiszta terméknek nevezték. A tiszta termék létrejöttét egyedül csak a mezőgazdaságban látták. Szerintük ez a különbség a használati értékek mennyiségének összehasonlítása révén megragadható, hiszen a munkabér használati értékek mennyiségével egyenlő, és a munkások fő tápláléka a kenyér – ami gabonamennyiségként kifejezhető, míg a munkás által előállított termék szintén gabonamennyiség – mivel a gabona a mezőgazdaság alapvető terméke. A tiszta termék a termelésben keletkezik, mégsem a többletmunkából származtatják, hanem a természet közreműködéséből, és ennek a földesurak részéről földjáradék formájában történő elsajátítását nem tekintik kizsákmányolásnak. (Gondolatmenetükben polgári vonásként jelenik meg az, hogy a tiszta terméket a bérmunkás hozza létre, míg feudális vonás az, hogy ez a többlet mint használati érték mennyiségi többlete jelentkezik, melyet a természet közreműködéséből származtatnak.) Úgy vélték, az ipar csupán feldolgozza a mezőgazdaságtól kapott anyagokat, az iparcikkek értéke csupán előállításukhoz szükséges mezőgazdasági termékek értékéből tevődik össze: a nyersanyag értékéből és az iparos által elfogyasztott élelmiszer értékéből (tehát az ipar a társadalomnak csupán annyi értéket ad vissza, amennyit attól kap, így nem növeli a nemzet vagyonát).

A fiziokraták a társadalom osztályszerkezetét is ábrázolni próbálták. Quesnay szerint a társadalmat három osztály alkotja: a termelő osztály (vagyis a mezőgazdaságban dolgozók), a földesurak osztálya (azaz a földesurak mellett a papság, a nemesség, a király, az udvartartás és a hivatalnokok), valamint a terméktelen osztály (vagyis a földművelésen kívül tevékenykedők).

Turgot-nál a proletariátus osztálya is szerepel.

Quesnay a "gazdasági táblázat"-ban az áru és pénz ellentétes áramlását igyekszik ábrázolni. A gazdasági újratermelés nála a tőke körforgását jelenti. Az egész folyamatot egy élő szervezethez hasonlítja (ami nem meglepő, mivel orvos volt a képzettsége). A tőke körforgását, mint a vérkeringést ábrázolja. A mezőgazdaságban dolgozók jelentik a gyomrot (mivel vért képeznek és azt a szívhez eljuttatják). A földesurak a szívvel egyenlőek (hiszen a vért szétlökik a szervezetbe), míg az iparosok a tüdőnek felelnek meg (azaz oxigént adnak). Szerinte a mozgás a szívből indul ki, azaz a földesurak kiadásai indítják el a gazdasági körforgást. Úgy vélte, ha a csere nem egyenlő értékű, akkor az újratermelés nem mehet végbe.

A XVIII. század jelentős változásokat hozott mind a gazdasági életben, mind a tudományokban.

Erre az időszakra esik a közgazdaságtan két – a későbbiekben igen meghatározó – személyiségének munkássága.

7

3. AZ ANGOL KLASSZIKUS POLGÁRI KÖZGAZDASÁGTAN Fő képviselői: • Adam Smith (1723-1790) • David Ricardo (1772-1823) Smith korában Anglia ipari országgá vált, ahol a tőkés termelés megszilárdult az iparban és a mezőgazdaságban is. Az angol kapitalizmus nagyhatalommá vált.

SMITH (ADAM, 1723-1790) Ő a megerősödött polgárság érdekeit képviselve támadta az elavult intézményeket, így a protekcionizmust és a feudális maradványokat. Vizsgálta azt, hogy az emberek tényleges magatartásán át milyen gazdasági rend valósul meg. Elfogadta az önérdek alapvető szerepét a gazdasági életben (szerinte az önérdek hajhászása nem bűn, hanem az emberi természet megnyilvánulása). Így a gazdasági élet rendjét az emberben meglévő cserére való hajlam alakítja, hiszen az emberi képességek különbözőek, és a kölcsönös segítség mindenkinek érdeke. Az egyéni érdek hajhászásából társadalmi síkon rend, jólét, harmónia lesz. Az önérdek által vezérelt embereket a "láthatatlan kéz" egy olyan cél felé vezeti, amelyet az egyén nem is keresett. „Az önérdek olaja a gazdasági hajtóművet szinte csodálatos módon működteti. Nincs szükség tervre. Nincs szükség fejedelmi uralomra. A piac mindenre választ ad.” Fő művében rengeteg példát mutat be a régmúlt és saját korának történelméből arra, hogy a jószándékú kormányzati beavatkozások milyen károsan hatottak a különböző országokra.

Munkáiban vizsgálja a gazdagság keletkezésének problémáit is. Szerinte a gazdagság forrása: a munka általában, termelési ágtól függetlenül. A gazdagság növeléséhez a munka termelékenységét kell emelni, ehhez pedig a munkamegosztás fejlődése szükséges. Ha van és egyre jobban kiterjed a munkamegosztás, akkor a munkás részben ügyesebbé válik, részben időt takarít meg, és ugyanakkor elősegíti a munkaszerszámok tökéletesítését is. A munkamegosztás azonban három dolgot tétele fel: egyrészt az előzetes tőkefelhalmozást (amihez a profitból kell megtakarítani), másrészt a munkáslétszám növekedését (és ehhez kapcsolódóan azok produktív felhasználását), és harmadrészt a piac terjedését.

Smith a termelésből kiindulva az áru értékét különbség nélküli, általános emberi munkára vezeti vissza. Így egy áru annyit ér, amennyi munkával azt előállították. Emellett gyakran felbukkan az áru értékmeghatározásának egy másik változata is, miszerint az áru annyit ér, amennyi munkát vásárolhatnak érte. Ebből az következik, hogy a munka értéke nem más, mint a munkás létfenntartásához szükséges javak termelésére fordított munkamennyiség. Találkozhatunk azonban nála az érték egy harmadik változatával is, amely szerint tőkés gazdaságban az érték termelési ár formájában jelenik meg, és az árcentrumot – vagyis a természetes árat - jövedelmek alkotják, tehát az áru értékét a jövedelmek határozzák meg.

Smith háromfajta alapvető jövedelmet különböztet meg: munkabért, profitot és járadékot. Ezeket eredeti jövedelmeknek nevezi, az egyéb jövedelemtípusokat pedig ezekből származtatja.

Szerinte a munkabér a munkájukból élők jövedelme társadalmi formától függetlenül, azaz örök és természetes kategória. A munkabér meghatározásának két változata fordul elő nála. Az első szerint a munkabér a munkás által létrehozott termék értéke vagy ennek része (azaz az áru értéke a munkabér forrása). Máskor azt írja, hogy a munkabér a munkás létfenntartási eszközeinek minimumát fedezi (azaz a munkabér - mint jövedelem - az áru értékének egyik meghatározója). Általános megállapítása, hogy a munkabér állandóan nő, mert a munka iránti kereslet is nő, így a munkabért mesterségesen nem szabad növelni.

8 A másik eredeti jövedelemfajtának, a profitnak is két megközelítése található Smith-nél. Az első alapján a profit egyenlő a munkás által létrehozott értéknek a munkabér feletti többletével, azaz tulajdonképpen ez levonás a munkás által előállított termékből. Másik megközelítésben úgy határozza meg a profitot, mint ami termelési költség, és olyan értékmeghatározó tényező, amely a vállalkozó szolgálatából vagy a tőke ténykedéséből ered. Míg a munka iránti kereslet megnövekedése a munkabér emelkedésének irányába hat, addig a tőkék gyarapodásával nő a tőkések versenye, ami leszorítja a profitrátát7. Tehát szerinte a profitráta csökkentő tendenciája érvényesül, és a profitrátát nem is szabad mesterségesen magas színvonalon tartani. Smith a kamatot a profit olyan részének tekinti, melyet a kereskedelmi és az ipari tőkés a pénztőkésnek enged át, és amelynek mozgása a profit mozgását követi.

A harmadik fajta eredeti jövedelem, a (föld)járadék esetében kerül a legtöbb ellentmondásba.

Járadékelméletének első változatában a járadékot a többlettermék és a többletmunka kisajátítására vezeti vissza. Felállít egy másik megközelítést, mely szerint a járadék termelési költség, azaz a föld használatáért járó természetes jutalom. Máshol pedig arról ír, hogy a járadék a mezőgazdasági termékek monopolárainak eredménye. A mezőgazdasági termékek árszínvonala – az irántuk megnyilvánuló kereslet miatt – általában nagyobb annál, mint ami a tőke pótlásához, és a tőke szokásos nyereségéhez szükséges. A különbözet, az árnak e feleslege, a földjáradék. Megtalálható azonban Smith-nél a járadéknak egy negyedik változata is, melynél az állítja, hogy a termelésben a természet is részt vesz, és ennek ellenértéke a járadék. Szerinte a természet közreműködése miatt a mezőgazdaságban a munka termelékenyebb, mint az iparban, tehát a mezőgazdasági munka a legproduktívabb, a legtöbb értéktöbbletet termelő. Általános megállapítása, hogy a termékenyebb vagy a piachoz közelebb fekvő föld nagyobb járadékot biztosít tulajdonosa számára.

Smith a társadalmi tőke újratermelését elemezve megállapítja, hogy az év során előállított áruk értékének összege az adott évben jövedelmekre bomlik, és így az évi termék értéke a nemzeti jövedelemmel egyezik meg, tehát teljes egészében elfogyasztható.8 Szerinte az áruk ára négy részből – munkabérből, járadékból, profitból és az előlegezett tőke visszafizetéséből – áll, de valójában csak három jövedelemfajtára oszlik, mivel az előlegezett tőke a termelési eszközöket jelenti, ez pedig áruk, tehát ezek értéke is jövedelmekre bontható.

Míg Smith kora a manufaktúráké volt, addig Ricardoé az ipari forradalomé, ahol a tőkés termelési viszonyok élesebben, tisztábban jelentkeznek; ahol a munkásokból proletárok lettek; és ahol az ellentétek – munkás és tőkés, ipari polgárság és földesúr között – kiéleződtek. Ugyanakkor a gazdasági élet megrázkódtatásai a hitel- és pénzügyek terén is jelentkeztek.

RICARDO (DAVID, 1771-1823) Az ipari burzsoázia érdekében lépett fel. Nála az egyéni érdek osztályérdekké szélesedik, és a racionalizmus szerepe megnő. De az ő gondolatvilágában is a polgári társadalom örök és természetes társadalom.

Az értéket vizsgálva megállapítja, hogy a hasznosság nem lehet mértéke a csereértéknek. Ezt bizonyítandó, példaként említi meg a vizet, levegőt. A ritkaság csak azon jószágok értékét szabhatja meg, amelynek mennyiségét a termeléssel nem lehet növelni (ilyen például a ritka bor). Az árut csak azért lehet más árukkal csereviszonyba állítani, mert valamennyien valami közöset

7 Profitráta: az értéktöbbletnek a lekötött össztőkéhez való százalékos viszonya, amely a tőke jövedelmezőségének a mércéje.

8 Ez a megállapítás Smith-dogmaként vonult be a közgazdaságtan történetébe.

9 tartalmaznak: ez pedig a munka. Tehát értéket szerinte csak munka alkot, míg használati értéket a tőke és a természet is létrehoz.

Az elosztás rendszerét vizsgálva, ő is három alapvető jövedelemtípust különböztet meg: munkabért, profitot és földjáradékot. A munkabér a munkaáru értéke, amelyet a létfenntartási eszközök minimuma határoz meg. A létminimumot nem tartja megváltoztathatatlan mennyiségnek, mivel az országok és korok szerint változik. Nála a profit a munkás által termelt érték egy része, vagyis az áru értéke a munkabérrel csökkentve. A profit mértéke csak a munkabér megváltozása folytán változhat. Szerinte érvényesül a profitráta süllyedő tendenciája, melynek alapvető oka egy természeti tényező, a föld csökkenő hozadéka. Ennek következtében a tőkés felhalmozás során nemcsak a profit rátája, hanem abszolút tömege is csökken. A földjáradék a munkabéren és a profiton felül nyert felesleg, amely a jobb minőségű földeken befektetett tőke után „jár”. Mivel a társadalomnak a rosszabb földek művelésére is igénye van, ezért a legrosszabb földön termeltető bérlőnek is meg kell kapnia az átlagprofitot, tehát a legrosszabb földön végzett munka határozza meg a mezőgazdasági termékek értékét. A legrosszabbnál jobb földön termeltető bérlők az átlagprofiton felül profittöbblethez jutnak, amelyet a bérlők közötti verseny miatt a földesurak részére kell átengedniük. Ezért Ricardo – bár a profit csökkenését a munkabér növekedéséből magyarázza, szerinte mégsem a munkások, hanem – a földbirtokosok akadályozzák a termelőerők fejlődését.

A társadalmi haladás, és így a gazdasági növekedés döntő tényezőjének a tőkefelhalmozást tekinti, melynek forrása a profit. A gazdasági növekedés döntő akadálya a mezőgazdasági munka termelékenységének kedvezőtlen alakulása, és a lakosság számbeli növekedése. Nyereséges beruházási lehetőségekben nincs hiány, így a tőkés a profitból a megtakarítást beruházásra használja, ezáltal a piac együtt nő a termeléssel (nincs piaci korlát), és a teljes foglalkoztatás is biztosított.

A pénzt közönséges árunak tekinti. Így az árak nagysága attól függ, több vagy kevesebb pénz álle az árukkal szemben a forgalomban. Ha nő a forgalomban lévő pénz mennyisége, akkor csökken a pénz csereértéke, és ezáltal emelkedik az árszínvonal9. Amennyiben túl sok pénz van forgalomban, az nem kincsként csapódik le, hanem a külkereskedelembe áramlik, növelve ezáltal a behozatalt.

Ricardo munkásságában igen figyelemre méltó helyzetet foglal el külkereskedelem-elmélete, az ún. komparatív előnyök tana. Azt vizsgálta Anglia és Portugália példáján a bor és posztó termelésére tekintetében, hogy miért lehet előnyös a specializáció mindkét félnek. Megkülönböztet abszolút és komparatív előnyt. Előbbiről abban az esetben beszél, ha egy ország valamely árufajtát magasabb termelékenységgel állít elő, mint egy másik ország (azaz a munkaráfordítása kisebb). A komparatív előny pedig azt jelenti, hogy egy ország olyan termék termelését és kivitelét fejleszti, amelyek hazai ráfordításai a nemzetköziekhez képest viszonylag kedvezőek (illetve az abszolút hátránya kisebb).

Tekintsük az ő példáját!

ANGLIA PORTUGÁLIA ÖSSZESEN

9

POSZTÓ termelés (mill. m) létszám (efő) 4,5 50 3,5 35 8,0 85

Ezt nevezik mennyiségi pénzelméletnek.

BOR termelés (mill. m) létszám (efő) 31,5 50 78,0 65 109,5 115

10 Az egy főre jutó termelés évente: 630 palack bor és 90 m posztó Angliában (az arány közöttük 7 : 1), és 1200 palack bor és 100 m posztó Portugáliában (itt az arány: 12 : 1). Ha Anglia csak posztót termelne, és Portugália csak a bor „előállításával” foglalkozna, akkor minden más feltétel változatlansága mellett, több termékük lenne, mint az eredeti feltételek mellett, tehát mindkét ország számára előnyös lenne ez a megoldás.

ANGLIA PORTUGÁLIA ÖSSZESEN

POSZTÓ termelés (mill. m) létszám (efő) 9,0 100 0,0 0 9,0 100

BOR termelés (mill. m) létszám (efő) 0,0 0,0 120,0 100 120,0 100

Még Ricardo életében – részben munkássága nyomán is – már megjelentek annak az irányzatnak a képviselői, akiknek alapvető célja a tőkés termelési mód apológiája volt. Tulajdonképpen Ricardo ellenfelei voltak, és komoly elméleti vitákat folytattak vele. az ő fellépésük jelzi a vulgáris10 közgazdaságtan kezdetét.

4. KORAI VULGÁRIS KÖZGAZDASÁGTAN Az irányzat fő képviselői: • Jean Baptiste Say (1767-1832) • Thomas Robert Malthus (1766-1834) Franciaországban Say, akárcsak Ricardo a nagypolgárság érdekében lépett fel. Azonban a francia polgári forradalom – amely megtisztította az utat a kapitalizmus fejlődése előtt – nem kínált azonnali lehetőséget a burzsoázia számára ennek kihasználására

SAY (JEAN BAPTISTE, 1767-1832) Erőteljesen támadta a munka-értékelméletet, mivel szerinte nem a munka az érték egyetlen létrehozója. A hasznosság ad az árunak értéket, és mindaz, ami növeli a hasznosságot, értéket alkot. Három értékalkotó tényezőt különböztet meg: munkát, a tőkét és a természetet. Az érték a piacon határozódik meg az árban, és azzal a pénzmennyiséggel egyenlő, amelyet a vevő az áruért hajlandó fizetni, ami pedig a hasznosságtól függ. A termék értékalkotó tényezőit egyenként elemezve a munkáról úgy véli, hogy az általa termelt értékrészt a munkabér határozza meg., míg a tőke esetében a kamat. A természetnél szerinte szét kell választani két részre: a földre és a többire, melyek szabadon rendelkezésre állnak. Ez utóbbiak is hozzájárulnak a jószág értékének növeléséhez, de mégsem alkotóelemei a jószág árának. A föld viszont magántulajdonba vehető, és ennek hasznos szolgálatáért már lehet ellenértéket kérni. Ez az ellenérték a földjáradék, ami az áru árának szerves alkotórésze.

A termelés három tényezőjének három jövedelem felel meg: a munkabér, a kamat és a járadék.

Mivel a munkásokat nem zsákmányolják ki, így nem tarthatnak igényt az egész termékre, mivel nem egyedüli résztvevői a termelésnek. A vállalkozói haszonról úgy vélekedik, hogy az a vállalkozó munkabére, szemben az angol klasszikus polgári közgazdászokkal, akik szerint az a profit része. A kamatot a tőke "szolgálata" eredményének tekinti. A földjáradék nála a föld tulajdonosának, a föld hasznos szolgálatáért járó „díja”.

10

Vulgáris: gyakran népszerűsítő szándékkal leegyszerűsített, felszínes, a jelenség mélyére nem hataló.

11 A Say-féle értékesítési elmélet11 szerint terméket termékért vagy szolgálatáért vásárolnak, a pénz csupán közvetítő eszköz, amely a cserét segíti elő és így nem lehet kincsképző funkciója.

Minden előállított termék értékének teljes összege erejéig piacot nyújt más termékek számára. A gazdaság egyensúlyát a kínálati oldal határozza meg. A kínálat változása indukálja a kereslet módosulását, megteremtve a reálkínálathoz a vele megegyező értékű reálkeresletet.12 Szerinte nincs lényeges különbség a pénzen és a cserén alapuló gazdaság között: hogyha a gyárak többet tudnak termelni, akkor a dolgozók majd meg fogják vásárolni a kibocsátott termékeket. Az árak és a bérek felfelé vagy lefelé mozognak, biztosítva azt, hogy az aggregált kiadások is igazodjanak a potenciális kibocsátáshoz. Így nála általános túltermelés lehetetlen, és tartós munkanélküliség sem képzelhető el. Alapvető álláspontja az: lehetőleg sokat kell termelni, és akkor maguktól megnyílnak az értékesítési piacok.

Say-jel ellentétben az angol Malthus azon polgárosodó földesurak érdekében fogalmazta meg nézeteit, akik már megbékéltek a tőkés termelési renddel, és igyekeztek belőle minél több hasznot húzni.

MALTHUS (THOMAS ROBERT, 1766-1834) Szintén a munka-értékelméletet támadói közé tartozik. Szerinte az értéket nem az áruban megtestesült munkamennyiség, hanem az áruért vásárolható munkamennyiség határozza meg. Nála nincs kizsákmányolás, mert a munkásnak megfizetik teljes munkájának értékét. A nyereség (a profit) így onnan származik, hogy az árut több munkáért adják el, mint amennyit az tartalmaz.

Az áru értéke tehát egyenlő a termelési költségekkel és az ezek felett mutatkozó többlettel. Ez utóbbi az előlegezett tőkére eső profit összegével azonos.

Malthus az értékelmélet mellett foglalkozott a gazdasági növekedés rövid távú kérdéseivel is.

Szerinte a gazdasági növekedés alapfeltétele nem a tőke felhalmozása, hanem az, hogy legyen megfelelő kereslet a felhalmozás során megnövekedett termékmennyiség számára. A kereslet alakulása a felhalmozás nyomán kedvezőtlenül alakul, mert a tőkések a vagyongyarapítás miatt takarékos életmódot folytatnak. Ennek következménye az lesz, hogy vagy a termelést kell csökkenteni, vagy a tőkéseknek kellene többet fogyasztaniuk, amely által csökkenne a felhalmozás, így a termelés növekedése lassulna. A probléma megoldását az improduktív fogyasztók létében látja, akik csak vásárolnak, anélkül, hogy terméket hoznának piacra. Három ilyen tényezőről tesz említést: a földbirtokosokról, a nem termelékeny munkásokról (ide tartoznak a cselédek, az állami tisztviselők, a katonaság és a papság), valamint az állami kiadásokról. A földbirtokosoknak a gazdaság növekedésében betöltött fontos szerepével igazolva látja a magas földjáradék indokoltságát. Piacelméletében tehát a földesurak felé állandó mértéken felüli fogyasztást hangoztat. Ez ellentétbe kerül az ún. népesedési elméletével, amelyben az élelmiszerek elégtelen mennyisége miatt a munkásságnak a fogyasztás tekintetében önmegtartóztatás szükségességére hívja fel a figyelmet.

A XIX. század közepétől a közgazdaságtan két nagy szárnyra szakadt szét. Az egyik vonulat Marx munkásságából nőtt ki, és a szocialista/kommunista országokban folytatódott. A másik ág a neoklasszikus közgazdaságtanon és a Keynes-i közgazdaságtanon keresztül vezet el a ma uralkodó nézetek széles palettájához. A tananyagban is a szétválasztásra való törekvés tűnik indokoltnak, ezért az eddigi időrendi kronológia szerinti haladással szakítva elsőként a Marx-i gondolatokkal, és azok továbbfejlődésével foglalkozunk. Ennek befejezése után térünk időben vissza a neoklasszikus közgazdasági ághoz.

11 12

Ez „eladási utak elmélete” néven ismeretes a közgazdaságtan történetében.

Ezt (amikor a kínálat megteremti saját keresletét) nevezik Say-törvénynek, vagy Say-dogmának.

12 A Marx-i közgazdaságtan a munkaérték-elmélettel kezdődik, mely elméleti irányzat az ő munkássága révén teljesedett ki.

5. MARXIZMUS-LENINIZMUS

MARX (KARL, 1818-1883) Alapvető megállapítása a munka kettős jellegének volta. Egyrészt mint meghatározott használati érték (azaz hasznos tulajdonságokkal rendelkező dolog, termék) előállítására irányuló emberi tevékenység. Az ember szükségletei kielégítése céljából a természetben található javakat felhasználja, átalakítja. (Ember és természet viszonyát fejezi ki.) Ez a munka konkrét jellegű, mivel konkrét eszközökkel végzett konkrét műveletek egymásutánja. Másrészt a munka mindig adott társadalmi viszonyok között folyó tevékenység, ezért absztrakt jelleget is mutat. Így a munkavégzés során csereérték is létrejön, vagyis olyan termék, amelyért a társadalom hajlandó más terméket adni. A csere során a különböző konkrét munkák (a cipész, a hentes, a sörfőző stb.) egy általános munkává, értéket alkotó munkává alakulnak át, melynek megjelenési formája: a pénzforma. A pénz – miután bármikor átváltható bármely árura – méri tulajdonosának gazdagságát, azaz a forgalmi funkció mellett kincsképző szerepet is betölt.

Tehát az árunak az értéket az előállításához felhasznált összes (közvetlen és közvetett) munka határozza meg. Azonban a piaci árak nem szükségszerűen egyenlőek a munkaértékkel, mivel a tőkések bevételei meghaladják költségeiket, és ezáltal értéktöbblethez jutnak. A Marxot megelőző közgazdászok a munkás árujának a munkát tekintették, és így vagy azt állították, hogy a munkaáru értékét nem az értéktörvény – az egyenértékű csere törvénye –, hanem a keresletkínálat törvénye határozza meg. (Ricardo: ha a munkás többet kapna fenntartási költségeinél, akkor a magas munkabérek nagyobb szaporodásra ösztönöznének, melynek hatására a munka kínálata megnőne, ami a munkabéreket ismét a létfenntartási költségek minimumára csökkentené.) Vagy mások munkaérték-elméletük feladására kényszerültek a probléma megoldatlansága következtében (Smith). Marx szerint nem a munka, hanem a munkaerő válik áruvá (mivel a munkás termelőeszköz-tulajdon hiányában nem a munkájával, hanem munkaerejével – azaz fizikai és szellemi képességeinek összességével – rendelkezik szabadon, és a munkaerő adásvétele során is érvényesül az értéktörvény, azaz a tőkés a munkaerő-árut értéken veszi meg. Csakhogy a munkaerő különleges áru, ugyanis saját értékénél nagyobb értéket képes létrehozni. Ez a különbözet (az általa létrehozott új érték és a munkaerő-áru értéke közötti) az értéktöbblet, amit a tőkés ellenszolgáltatás nélkül elsajátít (kizsákmányolja a munkást). Marx tehát az értéktöbbletet megjelenési formáitól (profit, kamat, földjáradék) függetlenül vizsgálta, keletkezésének eredetére utalva.

A kérdéssel szoros összefüggést mutat az árcentrum, a termelési ár problematikája. Smith szerint az árcentrumnak fedeznie kell a termelési költségeken felül az átlagprofitot is. Minden országban minden időben létrejön a jövedelemnek egy szokásos színvonala, és az árcentrumnak (az ún. természetes árnak) úgy kell alakulnia, hogy a jövedelmeket realizálni tudja. Így nála a termelési ár a felhasznált munkamennyiségtől függetlenül – valójában meghatározatlanul – alakul. Ricardo gondolatmenetében az értékkel azonos termelési ár adja az áringadozások centrumát. Vagyis szerinte a termelési ár (mivel egyenlő az értékkel) csak a munkamennyiség változása következtében módosul. Marx megállapítása az, hogy az árcentrum nem lehet az érték, mert minden tőkés egyértelmű célja, hogy előlegezett tőkéjéhez képest legalább akkora profithoz – az átlagprofithoz – jusson, mintha bármely más ágazatban, iparágban fektette volna be. Tehát az

13 árak arányai az érték módosult formájának, a termelési árnak az arányaihoz igazodnak, és az így értelmezett termelési ár válik az árcentrummá.

Marx szerint a tőkések vagyon utáni hajszája öncéllá válik, viszont a tőke felhalmozódásával a profitráta csökken. Másik oldalról a munkásosztály mindinkább elnyomorodik, elidegenednek munkájuktól és a munkanélküliség következtében a bérek nem haladják meg a létfenntartás szintjét. Mivel a profitok csökkennek, a hazai beruházási lehetőségek kimerülnek, ezért a tőke külföldön keres kedvező befektetési lehetőséget. Így az imperialista országok külpolitikája gyarmatok szerzésére és azok kihasználására irányul. Ez a rendszer nem növekedhet a végtelenségig ilyen kiegyensúlyozatlan módon.

Marx azt jósolta, a kapitalizmus viszonyai között az országok egyenlőtlensége egyre nő, a mind nagyobb volumenű termelés a verseny halálához és a monopolkapitalizmus kialakulásához vezet. A fokozódó termelés, a vásárlóerő hiánya, a nem kielégítő fogyasztás a konjunktúraciklusok mind szélsőségesebbé válását fogja előidézni. Az elnyomott proletáriátusban fokozatosan osztálytudat alakul ki. Mindezek hatására a munkások egy gyors, erőszakos forradalom során átveszik a hatalmat, létrejön a szocializmus, ahol a dolgozók maguknak szerzik vissza az általuk létrehozott értéktöbbletet.

A Marx-i gondolatok hatása a munkásmozgalomban is jelentkezett. A XIX. század utolsó harmadában sorra alakultak a munkáspártok a különböző országokban. Ezekben döntő befolyásra tett szert a marxi elmélet. Lassan azonban támadásba lendültek a revizionistáknak és a reformistáknak nevezettek tábora is. Az utóbbiak nyíltan elvetették Marx tanításait, és a kapitalizmusnak reformok útján való átalakítását hirdetik. A revizionisták ugyan magukat marxistának vallották, de elvetették a marxizmus legfontosabb tételeit. E nézet fő szociális bázisa a munkásarisztokrácia, a tönkrement kispolgárok, a szakszervezeti és a pártbürokrácia köréből állt.

MARX BÍRÁLÓI Az ún. revizionizmus fő képviselői és bírálói: • Eduard Bernstein (1850-1932) • Rudolf Hilferding (1877-1941) • Karl Kautsky (1854-1938) Bernstein a koncentráció és centralizáció kérdéseit több területen is vizsgálta. Tagadta ennek létét a termelésben és a tudomány tekintetében. A termelés vizsgálva ugyan elismerte, hogy az iparban nő a nagyüzemek részesedése, de állítja, hogy a kisüzemek száma is nő, és arányuk igen magas. A mezőgazdaságban a dekoncentrációs folyamat az uralkodó voltát vallotta. A tulajdonnál szerinte dekoncentrálódás és decentralizálódás volt megfigyelhető, amit részben az is bizonyított, hogy leggyorsabban a közepes jövedelmekkel rendelkezők száma nőtt, illetve az, hogy egyre inkább elterjedőben volt a részvénytársasági forma.

A részvénytársaságok, a tőkekivitel létrejöttét, szerepét behatóan elemezte Hilferding, aki a német szociáldemokrácia egyik vezetője volt. A válság közvetlen oka szerinte az iparágak közötti aránytalanság, amely az áralakulás zavaraiból fakad. Úgy vélte, a monopóliumok uralkodóvá válásával megszűnik a kapitalizmusra jellemző anarchia, a konkurencia és a válság. Kialakul a szervezett kapitalizmus, és a létre jövő egy generálkartell irányít majd mindent.

Kautsky – aki a német szociáldemokrácia egyik vezetője, Engels személyi titkára volt – szerint az imperializmus nem a kapitalizmus egy fejlődési szakasza, hanem egy meghatározott politika (mely az iparnak nyersanyagot és élelmiszert szolgáltató, valamint piacot adó agrárterületek megszerzésére és kiszélesítésére törekszik). A kapitalizmus új szakasza akkor jön létre, amikor a

14 nemzetközileg szövetkezett és a világot közösen kizsákmányoló finánctőke jut uralomra. Ezt a fejlődési szakaszt nevezte ő ultraimperializmusnak.

A marxisták jelentékeny csoportja határozottan fellépett a revizionizmus ellen, így: • August Bebel (1840-1913) • Paul Lafargue (1842-1911) • Rosa Luxemburg (1870-1919) Bebel is a egyik vezetője volt a német szociáldemokráciának. Véleménye szerint a gazdaság fokozott iparosodása együtt jár a termelési eszközök tulajdonlásának koncentrálódásával. Élesen szembeszállt a burzsoá társadalmak reformok útján való átalakításával. A társadalmi bajok okát a tőkés tulajdonban látta, tehát ennek kisajátítását szorgalmazta.

A francia szocialista, Lafargue szerint a monopóliumok nem szüntetik meg a válságokat, és a kapitalizmus ellentmondásait sem küszöbölik ki, sőt kiélezik azokat. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a proletariátus diktatúrája nélkül a szocializmus nem valósulhat meg.

A lengyel munkáspárt egyik alapító tagja, Rosa Luxemburg elveti az újratermelési elméletben a tiszta kapitalizmus feltételezését. A realizálás szerinte csak akkor jöhet létre, ha létezik nem kapitalista környezet is. Úgy véli, az imperializmus a kapitalizmus utolsó szakasza, melyet a szocializmus követ automatikusan. Ezt objektív szükségszerűségnek tartja.

Az 1890-es éveket Oroszországban a gyors ipari fejlődés jellemezte. A mezőgazdaságban – bár igen lassan −, de elkezdődött a kapitalizálódás. Mindezek ellenére Oroszország továbbra is elmaradott ország volt, ahol a kapitalizmus fejlődését jelentősen fékezték a feudális maradványok. A munkásmozgalom szervezettsége nőtt, és megalakultak az első marxista szervezetek.

LENIN (VLAGYIMIR ILJICS, 1870-1924) Lenin a gyakorlat problémáit állítja előtérbe, a marxizmus konkrét helyzeteknek megfelelő alkalmazását tekinti a fő feladatnak.

Az újratermelés kérdéseit vizsgálva hangsúlyozta, hogy a kapitalizmus kifejlődésével a piac nem szűkül. A munkamegosztás fokozódásával, a kistermelők tönkremenetele és ezáltal bérmunkássá válása következtében is bővül a piac. A mezőgazdaságban megfigyelhető polarizáció következtében egyrészt bővül a kínálat, másrészt megnő a mezőgazdasági termékek iránti kereslet is.

Ugyanis az elszegényedett paraszt, ha kevesebbet is fogyaszt, mégis többet vásárol, mivel nem tudja megtermelni mindazt, amire szüksége lenne, ezért kénytelen munkaerejét eladni. Kimutatta, hogy a külső piac (külkereskedelem) nem a realizálás miatt nélkülözhetetlen, hanem annak szükségességét történelmi okok, a nemzetközi munkamegosztás szélesedése, az iparágak aránytalan fejlődése és a termelés határtalan növelése magyarázza.

Az agrárkérdést elemezve arra a megállapításra jut, hogy bár létezhet a mezőgazdaságban csökkenő hozadék, de ez hosszú távon nem tekinthető törvényszerűségnek, mivel van technikai haladás, termelékenységnövelés is. Szerinte a kisüzem nem életképes, és a nagyüzem fölénye a technikai színvonalban is kimutatható. Kedvezőbbnek ítéli meg a mezőgazdaság fejlődésének "amerikai útját” mint a "porosz útját”. Az előbbi a földek paraszti kisajátítását, ezáltal a szabad és differenciáló - fejlődés lehetőségét jelenti. Az utóbbi a földesúri nagybirtok tőkés gazdasággá való lassú átalakulásával azonos. Úgy vélte, hogy a földet nacionalizálni (állami tulajdonba venni, majd szétosztani azok között, akik megművelik), és nem municipalizálni (a földeket kormányzati - önigazgatási szerveknek átadni, a parasztoknak semmit sem) kell. A szövetkezesítésnek (kollektivizálásnak) hármas egységének a fokozatosság és az önkéntesség elvét, valamint a pénzügyi támogatások szükségességét tekintette.

15 Lenin vizsgálat alá vette az imperializmust is. Egy 1913 nyarán írt cikkében részletesen szól a részvénytársaságok szerepéről, melyet a tőkés monopolszervezetek jellegzetes formájának tekint. Kifejti az államapparátus és a bankszervezetek, a politikusok és a hadimegrendelésre dolgozó részvénytársaságok igazgatói közötti szoros kapcsolatot is. Két évvel később fogalmazta meg határozott formában először az egyenlőtlen fejlődés törvényét, és azt, hogy lehetséges a szocializmus győzelme néhány vagy akár egyetlen tőkés országban is.

A kapitalizmus monopolista szakaszának öt döntő ismérvét adja meg: 1. a termelés és tőke koncentrációja, mely létrehozza a gazdasági életben meghatározó szerepet játszó monopóliumokat, 2. a banktőke egybeolvadása az ipari tőkével, és ezzel a kialakul a finánctőke, 3. a tőkekivitel erőteljessé válása, 4. a tőkések nemzetközi monopóliumának szövetségei, amelyek felosztják egymás között a világot, 5. a föld területi felosztása a legnagyobb tőkés hatalmak között. Úgy véli, hogy a monopolista szakasz a kapitalizmus legfelsőbb foka, a szocialista forradalom előestéje, hiszen a monopóliumok nem küszöbölik ki a válságokat és anarchiát, és nem tartja lehetségesnek a kapitalizmuson belül annak hibáinak kiküszöbölése.

A szocializmusba a kapitalizmusból szerinte csak átmeneti időszak után lehet átlépni. Az átmenet idején három gazdasági forma – a magánkapitalista, a kisárutermelő és a szocialista szektor – még egyaránt megtalálható lesz. Rámutatott arra, hogy a szocialista szektorban a termelést tervszerűen lehet és kell majd vezetni. A kommunizmus kifejlődését csak akkor tartotta lehetségesnek, amikor már a szocializmus végérvényesen megszilárdult és győzött.

6. A SZOVJET KÖZGAZDASÁGTAN A Szovjet Kommunista Akadémia (Társadalomtudományok Szocialista Akadémiája) tudatosan szervez szenvedélyes vitákat a szovjet közgazdászok körében az 1920as, 1930as években.

Az első vita a társadalmi ráfordítások nyilvántartásáról szól 1920-21-ben. A közgazdászok körében egyetértés volt abban a tekintetben, hogy a társadalmi ráfordításokat nem pénzben kell mérni, mivel a polgári irányzat hívei szerint a pénzrendszer szétzilálódott, a kommunisták pedig azon a véleményen voltak, hogy a pénzt meg kell szüntetni. Két elképzelési alakult ki. Az első szerint a megoldást az energiaegység (ráfordított emberi és gép energia) jelenthetné. Ebben az esetben a termelési egységek is értékalkotók lennének. A másik oldal a munkaidőt (tred = trudavája egyinicá) tartaná elfogadhatónak. Szarabjanov szerint az I. bérkategóriájú munkás 100 %-os normateljesítés mellett 1 normál munkanap alatt előállított termék adná az 1 tred egységet. A szakképzettséget a tred-eket megnövelésével vennék figyelembe. Sztrumilin megállapítása az, hogy a társadalomnak a rendelkezésre álló összes munkaidőt úgy kell elosztania a különböző termékek termelésére, hogy a társadalom tagjainak szükségleteit azonos fokon elégítsék ki.

Az 1923-ban lezajlott vita a társadalmilag szükséges munka fogalmának meghatározására törekedett. Az egyik – az ún. technikai – irányzat szerint a társadalmilag szükséges munkaidőt átlagos ügyesség és munkaintenzitás mellett csakis a technikai momentum határozhatja meg. Így minden munka értéket alkot, ha azt átlagos technikai feltételek között fejtik ki. A másik – fogyasztói/gazdasági – irányzat képviselői úgy vélték, a társadalmilag szükséges munka nem lehet független a társadalmi szükségletektől. Az érték nagysága tehát a termék előállítására fordított munkamennyiségtől és a szükségletektől (melyek a kereslet - kínálat ingadozásain hatnak) függ.

Koralevszkij mindkét elképzelést bírálta. Szerinte az első figyelmen kívül hagyja a termelés

16 aránytalanságait, míg a második vulgarizálja a társadalmilag szükséges munka fogalmát, mert a kereslettől, kínálattól teszi függővé. Ő arra az álláspontra helyezkedett, hogy a társadalmilag szükséges munkaidő az újratermelési folyamattól, az újratermelési arányoktól és a társadalmi szükségletektől függ.

1926-ban az értéktörvényről folytattak vitát. Három irányzat teljesedett ki. Az első szerint a szocialista gazdaság szabályozója nem az értéktörvény, hanem az eredeti szocialista felhalmozás, vagyis amikor az állami szektoron kívül szektorokból eredő eszközök felhalmozása folyik. A másik nézet képviselői azt hangoztatták, hogy a szovjet gazdaság szabályozója a tudatos elv, a terv, így az értéktörvény csak ösztönző szerepet tölthet be. A harmadik nézet hívei úgy foglaltak állást, hogy a szovjet gazdaság is árugazdaság, tehát az értéktörvénynek hatnia kell. Igen érdekes e kérdés megjelenése például a politikai gazdaságtan tankönyvekben, melyekben a 20-as években arról írnak, hogy az értéktörvény még nem halt el. Az 1933-as tankönyv szerint az értéktörvény már elhalt. Bár az 1930-as években elismerik, hogy az árak léteznek, ennek van objektív alapja, de ez nem az érték, hanem a társadalmilag szükséges munkaidő. Ugyanakkor nem ismerik el az érték és árak kapcsolatát. 1941-ben Sztálin úgy vélekedik, hogy az értéktörvény fennmarad, az érték is, mert nem lehet munka szerinti elosztás értéktörvény nélkül, nem lehetne nélkülük az árakat, önköltségeket megállapítani.

A távlati tervezés (1929-30), illetve távlati tervkoncepció (1930) témakörében folytatott viták a hosszú távú terv szükségességéről szóltak. A kiindulás az volt, hogy a gazdasági élet működése a népgazdasági tervezés nélkül elkerülhetetlen, egyébként is a rövid távú tervek készítése szorosan kapcsolódott a költségvetéshez. Az egyik nézet képviselői úgy vélték, a népgazdaság fejlődési ütemét több évre meghatározni nem lehet, ezért csak a költségvetéssel kapcsolatban arra tehetnek javaslatot, hogy a nemzeti jövedelem hány %-át összpontosítsák a költségvetésben és hogy mennyit használjanak termelő felhasználásra. A másik irányzat hívei szükségesnek és lehetségesnek tartották a távlati tervezést, melynek alapjának Feldman növekedési modelljét tekintették.

SZTÁLIN (JOSZIF VISSZARIONOVICS, 1879-1953) Elismerte az áru- és pénzkategóriák létét, felhasználásának elkerülhetetlenségét a szocialista gazdaságban. De az áru- és pénzkategóriák jogosságát viszonylag szűk területre korlátozta: az állami vállalatok és a kolhozok közötti kapcsolatokban, a személyes fogyasztási cikkeknél, és a külkereskedelemben. Ahol az áruviszonyok létét elismerte, ott tagadta − sőt gyakran kizárta − ezek hatékony funkcionálásának, érvényesülésének feltételeit Nem ismerte el az áruviszonyok létét az állami szektorban, a termelési eszközöknél. Szerinte a termelési eszköz nem áru, csak "áruburka" van, mert egyrészt ezeket nem adják el bármely vásárlónak, hanem elosztják a vállalatok között. Másrészt a termelési eszközök tulajdonosa az állam, amikor átadja azokat egyik vagy másik vállalatnak, teljes mértékben megtartja tulajdonjogát. Harmadrészt pedig a vállalatok igazgatói nem válnak a termelési eszközök tulajdonosává, hanem mint a szovjetállam meghatalmazottai, a termelési eszközöket az állam által megadott terveknek megfelelően használják fel.

Az általa képviselt közgazdasági gondolatok a szovjet modellben is visszatükröződtek. E modell jellemzője volt többek között az elszigetelődésre való törekvés (az autarchia); a gyors, erőltetett, aránytalan iparosítás, a nehézipar elsődlegessége mellett; a termelő erőforrások államikormányzati tulajdona, a központi tervezés fontossága, ehhez kapcsolódóan a direkt irányítás, adminisztratív módszerek túlsúlya; a beruházások területén a gigantomániára törekvés, az állandó beruházási túlfűtöttségű állapot.

17

7. A SZOCIALIZMUS "SZOVJET MODELLJÉNEK" MEGHALADÁSI TÖREKVÉSEI A szocialista országok által követett szovjet modell problémáit megpróbálták reformok segítségével – ha nem is kijavítani, de legalább – csökkenteni. A reformok szükségessége két oldalról is felvetődött. Részben a korábbi félreértések, önállótlan uniformizálások, a valósággal nem harmonizáló doktriner13 megoldások korrekciója miatt. Részben pedig a társadalmi-gazdasági folyamatok konkrét viszonyainak elemzéséből időről-időre levont elvi következtetések, elméleti felismerések útkereső gyakorlati realizálása miatt.

A reformok tekintetében három áramlat alakult ki. Egyrészt az, amely nem tartotta szükségesnek a változtatásokat. Másrészt az, amelyik a megvalósíthatóság lehetőségét a "kis lépések" taktikájában látta. És harmadrészt az, amely totális modellváltást vagy rendszerváltást (például a népi demokratikus fejlődési útra való visszatérést) javasolt.

A jelentősebb szerepet kapó reform-elképzelések három irányzatban jelentkeztek: a centralizáció javításában, a decentralizáció fokozásában és a „piaci szocializmus” által.

CENTRALIZÁCIÓ JAVÍTÁSA Fő képviselői: • Wassily Leontief (1906-1999 ) • Leonyid Vitaljevics Kantorovics (1912-1986) • Viktor Valentin Novozhilov (1910-1987) Elképzelésük szerint a tervutasítások javíthatók a matematikai közgazdaságtan eszközeivel, így az input-output modellekkel, és a lineáris programozás módszerével. Úgy értékelték, hogy a tervutasításos gazdaság kulcselmeit meg lehet és meg kell tartani, de javítások eszközölhetők a tervutasítások pontosságát illetően.

DECENTRALIZÁCIÓ FOKOZÁSA Fő képviselője: • Yevsey G. E. Liberman (1897-1981) Úgy vélte, nagyobb hangsúlyt kell fektetni a profitra mint a kulcsfontosságú ösztönzőre. A profit szerepének erősítése által szerinte arra kényszerülnének a vezetők, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a költségeknek, a minőségnek és az innovációnak – hasonlóan, mint a tőkés vállalatok vezetői esetében.

PIACI SZOCIALIZMUS Fő képviselői: • a lengyel Oskar Ryszard Lange (1904-1965) • Abba P. Lerner (1904-1965)

13

Doktrinér: élettől elvonatkoztatott.

18 Ez az irányzat a decentralizáció szélsőséges megoldásának tekinthető. Az irányzat képviselőinek véleménye szerint szabad piacok hiányában is megoldhatók a piaci szervezés problémái a piaci szocializmus segítségével. Az ún. piaci szocializmusban bár a termelési eszközök a kormány tulajdonában vannak, de lehetővé teszik, hogy a tényező- és termékárakat decentralizált, kvázikompetitív állami vállalatok határozzák meg.

A megvalósult reformok egyik fő jellemzője az volt, hogy ezek nem egyfokozatúak, hanem többlépcsősek voltak, vagyis inkább a „kis lépések” taktikájának megvalósítására nyílt lehetőség.

Másrészt a reformok főiránya az indirekt irányzati rendszer felé való lépések voltak. A cél a gazdasági irányítás racionalizálása, ezen belül is elsősorban az erőforrásokról hozott döntések decentralizálása, és a piaci viszonyok fejlesztése volt. Jellemzője volt e reformoknak az, hogy főként a 60-as évek közepétől jelentkeztek, és a 80-as években erősödtek meg – eljutva a 80-as évek végén, a 90-es évek elején a legtöbb esetben a rendszerváltásig.

Térjünk vissza a közgazdasági gondolkodás másik fő ágához, a polgári irányzatokhoz!

8. A MODERN POLGÁRI KÖZGAZDASÁGTAN KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE KEYNES ELŐTT A szubjektív közgazdaságtan és annak különböző elméleti irányzatai nem tekinthetők Marx fellépése miatti közvetlen reakciónak. Sokkal inkább a vállalkozás társadalmi formáinak, az részvénytársaságok elterjedése miatt alakulhattak ki, annak következtében, hogy megváltoztak a polgárság törekvései. E törekvések már nem az elavult viszonyok elleni harcról szóltak, hanem kialakult tőkés viszonyok közötti minél ésszerűbb viselkedésről.

Az elméleti irányzat 1870-es évekbeli megalapítói: • az osztrák Carl Menger (1840-1921) • a svájci, francia származású Léon Walras (1834-1910) • az angol William Stanley Jevons (1835-1882) További jelentős képviselői: • Hermann Heinrich Gossen (1810-1858) • Alfred Marshall (1842-1924) • Francis Ysidro Edgeworth (1845-1926) • Vilfredo Pareto (1848-1932) • John R. Hicks (1904-1989) • Irving Fisher (1867-1947) A polgári klasszikus közgazdaságtan és a szubjektívnek nevezett közgazdasági irányzatokat összehasonlítva megállapítható, hogy az előbbi a termelésből indult ki, és jutott el a munkaértékelmélethez. Az utóbbi esetében a kiinduló pont a fogyasztás, a szükséglet. A polgári klasszikus közgazdászok a gazdasági jelenségek, folyamatok hosszú távú időszakának kérdéseit teszi vizsgálat tárgyává, míg a szubjektívek a rövid távúakat. Az előbbi irányzat képviselői a gazdasági fejlődés tényezőinek minél szabadabb érvényesülését tekintik a társadalmi jólét emelésének alapvető módjának. A szubjektív irányzat hívei a társadalmi síkon jelentkező jólétet a rendelkezésre álló eszközök minél ésszerűbb felhasználásában látják.

A korai szubjektív közgazdaságtan képviselői feltételezik, hogy valamely eszköznek vagy erőforrásnak az emberi tevékenység valamely területén való folyamatos felhasználása során az eszköz, az erőforrás alkalmazásának eredményessége csökken, azaz érvényesül a gazdaságban a csök-

19 kenő hozadék elve. Más oldalról viszont, ahonnan a gazdálkodó alany az alternatív módon felhasználható eszközeit, erőforrásait elvonta, azok eredményessége – a felhasznált mennyiség csökkenése miatt – emelkedni fog, ahol pedig azokat alkalmazta, azok eredményességének – mennyiségük növelése miatt – csökkenése figyelhető meg. Optimális eredmény akkor következik be, ha a nyert előny egyensúlyba kerül a feláldozott előnnyel, vagyis érvényesülnie kell az előnyök kiegyenlítődése elvének. Értékelméletük a csökkenő élvezet elvén14 alapszik, vagyis azon, hogy az egyes szükségletek folyamatos kielégítésük során előbb-utóbb telítődnek, így az élvezet intenzitásának csökkennie kell. Tehát a hasznosság a mennyiség függvénye. A fogyasztó a jószágkészlet bármely egységét annyira értékeli, amekkora intenzitású élvezetet a készlet utolsó egységének elfogyasztása okoz számára. Ezt nevezik határhaszonnak. Minél nagyobb a rendelkezésre álló készlet, a fogyasztó annál messzebb mehet el a szükséglet kielégítésében, és így a határhaszon egyre kisebb lesz. A közgazdászok korábbi megközelítésével ellentétben szerintük egy áru értéke nem azért kétszerese egy másik áru értékének, mert kétszer annyi munkamennyiség testesül meg benne, hanem mert a fogyasztó számára kétszer olyan kívánatos, mint a másik áru, tehát hajlandó is érte kétszer annyit fizetni. Megállapításuk az, hogy a fogyasztó akkor jut maximális összélvezethez, amikor bármely jószágfajta vásárlására utoljára kiadott pénzegység azonos élvezetnövekményt eredményez a számára. Vagyis annyit kell a fogyasztónak a különféle javakból vásárolnia, hogy szükségleteit kb. azonos telítettségi fokig elégítse ki. Ez a határhasznok kiegyenlítődésének elve.15 Minél nagyobb mennyiségben állnak a termelési tényezők a társadalom rendelkezésére, annál nagyobb mennyiségben lehet felhasználásuk révén fogyasztási javakat termelni, azaz annál kisebb lesz egy-egy jószág szubjektív értéke és így a tényezők szolgálatainak értéke, tehát a termelési költségek nagysága. A termelési költséget, mint feláldozott hasznot (opportunity cost) értelmezik. A termelési tényezők szükségletünkhöz képest korlátolt mennyiségben állnak rendelkezésre (nem elégségesek valamennyi szükséglet teljes kielégítésére), ezért a javak termelés azért kerül költségbe, mert más javak termeléséről és élvezetéről kell miattuk lemondani.

Marshall nevéhez fűződik az ún. reálköltség elmélet kidolgozása. Szerinte a munkabér tulajdonképpen a munka kínálati ára, és azért fizetik, hogy a munkást rábírják arra, hajlandó legyen munkát kifejteni, vállalni a munka végzésével járó kellemetlenségeket. Hosszú távon a munkabér azt az árat jelenti, amely a munkaerő számának megfelelő növekedését biztosítja. A kamat viszont a fogyasztás elhalasztásának ösztönzője és a tőkeakkumuláció serkentője, hiszen tőkebefektetéskor a tőkés nem fogyaszt, hanem "várakozik". A reálköltség pedig a munkás és a tőkés együttes áldozata, vagyis az egyes termelési tényezők olyan kínálati ára, amelyek azért szükségesek, hogy az egyes tényezők meghatározott nagyságú kínálatát biztosítsák. Szerinte a földnek nincs kínálati ára, mivel a föld kínálata a földesúr számára nem jelent semmiféle áldozatot. Nála az értéket a határhaszon és a szubjektíven értelmezett költségek együttesen határozzák meg. Ő is, az elméleti irányzat képviselőivel megegyezően a társadalmi jólétet az egyéni jólétek egyszerű összegzésének tekinteni, ami akkor következik be, ha minden egyén a maga háztartásában megvalósítja szükségletei maximális kielégítését. A társadalmi jólét emelkedését részben az eszközök optimális felhasználásában, részben az erőforrások mennyiségének növekedésében látja.

Walras szerint a szűkösen rendelkezésre álló erőforrásokkal és a belőlük előállítható fogyasztási javakkal gazdálkodni kell. Úgy gondolja, az erőforrások és a fogyasztási cikkek szűkösségét az árarányok tükrözik. Ezért – a róla elnevezett – ármodellben azt a kérdést feszegeti, vajon léteznek-e olyan árak, amelyek létrehozzák valamennyi fogyasztói jószág és termelési szolgálat piacán az egyensúlyt? Azt feltételezi, az ármechanizmus szabad működése biztosítja azt, hogy a erő-

14 15

Ezt tartalmazza Gossen I. törvénye.

Ezt nevezik Gossen II. törvényének.

20 forrásokat, és a fogyasztási cikkeket optimálisan osszák el a különböző felhasználási lehetőségek között. Ez a piacmegtisztulás paradigmája, ami azt jelenti, hogy a reális árak szabad játéka megtisztít minden piacot, azaz minden piacon megvalósítja az egyensúlyt. Az egyensúly olyan módon jön létre, hogy az árverezési piacokon a puhatolózás módszerét egy központi szereplő, az árverező alkalmazza. Az árverezés résztvevői: a munkások és a tőkések, illetve a vállalkozók (mindegyikük vevőként és eladóként). Az egyensúlyi árak az árak kikiáltásával, illetve ennek sorozatával jönnek létre, és ott állapodnak meg ahol a kereslet-kínálat minden piacon egyensúlyban lesz.

A Walras-i modellben a pénz csak elszámolási eszközként szerepel, és ezt a funkciót bármely áru betöltheti. Az összes kereslet és az összes kínálat egyenlőségében mind a két oldalon az áruk (beleértve a munkaerőt) mellett a pénz is szerepel. Szerinte csak az egyes áruk kereslete lehet elégtelen, más áruknál ugyanekkora túlkeresletnek kell lennie, így a túlkeresletek és a kereslethiányok összege mindig nulla lesz. Mindezek hatására a munkapiac is "megtisztul", így nincs munkanélküliség.

A határtermelékenységi elmélet tulajdonképpen a határelemzésnek a termelésre való alkalmazását jelenti. Itt egy termelési tényező határterméke nem más, mint az az összhozamnövekmény, amelyet úgy lehet kiszámítani, hogy az adott tényező mennyiségét egy végtelen kis egységgel növelik, miközben a többi tényező mennyisége változatlan marad. Minél jobban növelik a változó tényező mennyiségét a többi tényezőhöz képest, annál kisebb lesz a termelés növekménye. Szerintük a termelési tényezők jövedelmét az adott tényezők határtermelékenysége határozza meg. Az ennek alapján kidolgozott jövedelemelosztási elmélet alapgondolata az, hogy monopol elemektől mentes tiszta verseny esetén nem lehet kizsákmányolás, mivel minden termelési tényező akkora jövedelemhez jut, amennyivel az összhozam termeléséhez hozzájárult.

A vállalkozó jövedelme így két részből tevődik össze: tőkéjének kamatából és az irányítási, szervezési tevékenység után járó munkabérből. A vállalkozó annyi munkást és tőkét használ fel, amennyi a profittömeg maximumához kell (ez pedig akkor van, ha a munka határtermelékenysége éppen egyenlő a reálbérrel, és a tőke határtermelékenysége megegyezik a kamattal. Szerintük nem lehet tartósan munkanélküliség, mert ha az bekövetkezne, akkor csökkenne a pénzbér, és adott árszínvonal mellett csökkenne a reálbér. Ebben az esetben a profittömeg növelhető a foglalkoztatás révén is, vagyis létrejönne a teljes foglalkoztatás. A munkanélküliség okát a munkások magatartásában látják, akik szervezkedésükkel mesterségesen magas szinten tartják a munkabért, akadályozva annak szabad csökkenését.

A szubjektív közgazdaságtan későbbi képviselőinél a javak szűkösségének problémái mellett, helyett egyre inkább előtérbe kerültek a gazdálkodó egyének céljai, és ezek megvalósíthatóságának kérdései. A gazdálkodó egyén magatartását a korábbiakhoz képest szélesebben ábrázolják.

Kialakul a racionális választás logikai iskolája, amely a közgazdaságtan fő feladatát annak vizsgálatában látja, hogy miként kell a racionálisan cselekvő egyénnek szűkös eszközeit úgy felhasználnia, illetve adott nagyságú jövedelmén és adott nagyságú tőkéjén beszerezhető fogyasztási javakat, termelési szolgálatokat úgy kombinálnia, hogy célját maximálisan valósíthassa meg; vagy céljának adott nagysága mellett miként kell eszközráfordításait minimalizálnia. Mivel az eszközök korlátolt volta folytán a különböző felhasználási lehetőségek versenyeznek egymással, így minden gazdasági cselekvés egyben alternatívák közötti választássá válik.

Kidolgozzák az ún. közömbösségi görbék elméletét, ami a racionális választás logikájának a fogyasztó háztartásában való alkalmazását jelenti. Most már nem tételezik fel a hasznosság mérhetőségét, csak azt, hogy a fogyasztó a javak különböző kombinációit rangsorolni tudja, és így az egymástól elszakított hasznossági függvények helyébe az általánosított hasznossági függvény lép. A közömbösségi görbe azon pontok mértani helyét jelenti, amelyek összhasznossága a fogyasztó megítélése szerint azonos. Ez szubjektív becslés eredménye, amely időszakonként és személyenként változó. Az ún. jól-viselkedő közömbösségi görbék három alapvető tulajdonságát határozzák meg. Az első az, hogy két közömbösségi görbének nem lehet közös pontja, mert ha egy közös pontja lenne, akkor a két görbének azonosnak kellene lennie. A második tulajdonság a görbe negatív meredeksége, ami azt fejezi ki, ha egyik jószág mennyiségét növelik, az összhaszon

21 változatlansága érdekében a másikét csökkenteni kell. A harmadik tulajdonság a függvény origóra konvexitása, mivel a helyettesítés csökkenő határrátájú, és a fogyasztó általában előnyben részesíti az átlagost a szélsőségessel szemben. Az elemzési módszer alkalmazásával meghatározható az egyén számára az optimum.

Az elmélet kiterjesztésével eljutnak az ún. isoquant görbék elméletéhez, amely a racionális választás logikájának a termelési tényezők kombinációjának megválasztásában való felhasználását jelenti. Az isoquant – tulajdonképpen a termelés közömbösségi görbéje – azon pontok mértani helye, ahol a tőke és a munka kombinációi azonos termékmennyiséget hoznak létre. A függvény tulajdonságai azonosak a közömbösségi görbénél megismertekkel. Itt is meghatározhatóvá válik a termelés szempontjából az optimum.

A közgazdasági gondolkodást jelentősen új helyzet elé állította az 1929-33-as nagy gazdasági világválság, melynek következtében megnőttek az állami beavatkozások minden területen. A mezőgazdaságban az agrárválság az iparinál előbb kezdődött és pusztítóbb hatású volt. Az állami beavatkozás itt az árstabilitás érdekében történt, a termékfelvásárlás kormány általi finanszírozása, és a termelés korlátozása által. Az ipar esetében az állami szerepvállalás részben a nagyobb vállalatok pénzügyi támogatása tekintetében, részben az állami megrendeléseknél, részben az olcsó hitelek és az adóelengedés területén, részben pedig a magán-részvénytőke állami átvételénél mutatkozott meg. A külkereskedelemben is nőttek az állami beavatkozások, hiszen erőteljesebbé váltak az exporttámogatások, a dömpingárak rendszere és nehezebbé vált az importverseny. A válság és ennek hatására az állam fokozódó szerepe a pénzügyi életben is jelentkezett. A kormány számos pénzügyi intézményeknek nyújtott anyagi támogatást, és a valutapolitikát is a kormány politikájának rendelték alá.

Az állami beavatkozások nemcsak a nagy válság hatására növekedtek, hanem amiatt is, hogy a gazdaságokban tartós problémák és zavarok keletkeztek, melyeket kezelni, enyhíteni kellett. A tervezés iránti igény erősödését a Szovjetunió gazdasági sikerei indukálták.

Ebben a gazdasági helyzetben új megoldásokra, a lépések gazdasági indoklására volt szükség, és ezeknek az elvárásoknak Keynes – a század talán legnagyobb hatású – elmélete tökéletesen eleget tudott tenni.

9. A MODERN POLGÁRI KÖZGAZDASÁGTAN FEJLŐDÉSE: KEYNES ÉS FRIEDMAN MUNKÁSSÁGA

KEYNES (JOHN MAYNARD, 1883-1946) Keynes elméleti rendszere nem árelméleti alapon állt, és nem az optimumra törekvő alany magatartásából indult ki. Az ő vizsgálódása makroökonómiai jellegű volt. Alapkoncepciója, hogy állandó, az egész gazdasági életet átfogó beavatkozásra van szükség, ezáltal elkerülhető a válságok ciklikus ismétlődése. Vagyis a keresletet mesterségesen kell növelni. Ez mind közvetlen, mind közvetett módon megvalósítható. A keresletnövelés közvetlen eszközeinek három fő csoportja van: az állami közmunkák, az állami megrendelések és a munkanélküli segélyek rendszere. Az állami közmunkák a beruházási javak és fogyasztási cikkek keresletének növelésére fejtenek ki hatást. Az állami beruházások társadalmilag hasznos beruházások és indokolják a gazdasági fellendülés folyamatát. A munkanélküli segélyek a fogyasztási cikkek keresletét növelik. A közvetett eszközök növelik a keresletet, fokozzák a beruházások jövedelmezőségét, és korlátozzák a megtakarításokat. Ilyen lehetőséget jelent a forgalomban lévő pénzmennyiség ellenőrzése, a kamatláb csökkentése, a magas jövedelmek progresszív adóztatása és a legrosszabbul ellátott réteg társadalmi juttatásainak növelése.

22 Gazdasági beavatkozás a foglalkoztatás növelése érdekében is szükséges. Szerinte akkor valósulhatna meg teljes foglalkoztatás, ha lenne akkora összkereslet, amely realizálná a teljes foglalkoztatás mellett termelt nemzeti jövedelem teljes költségét a normál profittal együtt. Azért alakul ki kényszerű munkanélküliség, mert az összes kereslet nem éri el a teljes foglalkoztatáshoz szükséges szintet. Ezt a következő módon bizonyítja: bár a foglalkoztatás növelésével nő a nemzeti jövedelem, a fogyasztási kereslet viszont – a nemzeti jövedelem bizonyos nagysága felett a fogyasztók vagyonfelhalmozási törekvései alapján – csak csökkenő ütemben emelkedik. Amenynyiben a megtakarítási (vagyonfelhalmozási) szándékkal egyenlő nagyságú beruházás jönne létre, akkor az összes kereslet együtt nőne az összes termeléssel, és megvalósulhatna a teljes foglalkoztatás. A beruházásokat befolyásoló profitvárakozások bizonytalanok és gyorsan változnak, mert nem lehet őket rövid távon a realizált eredmény fényében ellenőrizni, és mert megnőtt az értékpapírtőzsde − a spekuláció − szerepe a beruházási döntésekben. Ezért a kamatlábnak csak alárendelt szerepe lehet.

Monetáris16 egyensúly akkor jöhet létre, ha a nemzeti jövedelem és a kamatláb olyan szintű, amely a megnövekedett pénzmennyiséget teljes egészében felszívja, részben az újratermelés pénzszükséglete által, részben a kincsképzés, vagyontartás útján. Hatástalan a monetáris politika az ún. likvidítási csapdában (amikor a pótlólagos pénzmennyiség a kamatlábra semmiféle hatást nem gyakorol, mert a pénzmennyiséget teljes egészében a vagyontartás vágya szívja fel) és kedvezőtlen profitkilátások esetén (amikor a pénzmennyiség növekedésével a csökkenő kamatláb nem serkenti a beruházást).

A kormányzati kiadások hatékonyságát vizsgálva Hawtrey megállapítja, ha a kormányzati kiadásokat a foglakoztatás növelésére adókból vagy a közösségtől felvett kölcsönökből, azaz a közösség megtakarításaiból fedezik, akkor azok magánkiadásokat szorítanak ki, tehát az összes kereslet nem nő. Ha viszont a kormányzati kiadásokat pénzkibocsátás révén finanszírozzák, akkor az ugyan nő az összkereslet, de az infláció is. Keynes megvédi álláspontja eredményességét.

Szerinte Hawtrey elsőként említett megoldásakor is nő az összes kereslet, mert a kormányzati kötvényeket a közönség a kincsként heverő pénzből veszi meg, és nem a magánkiadások elől vonja el. A második lehetőség alkalmazásakor is nő az összes kereslet, és nincs infláció, mert a megnövekedett összes kereslet ilyenkor a termelés növelésére ösztönöz, és nem az árszínvonalat emeli. Egyébként pedig a kormányzati kiadások révén megnő a nemzeti jövedelem, és olyan adók folynak be (a többlet kormányzati kiadások révén), melyek utólag biztosítják a kiadások fedezetét.

A II. világháború utáni tőkés gyakorlat közel állt a Keynes általa követelt rendszabályokhoz, az állam szerepének megnöveléséhez.

A II. világháború után jelentős változások következtek be a gazdaság különböző területein. A gazdaság szerkezetében megnőtt a szolgáltatások súlya, mely ágazat javai iránti kereslet kevésbé válságérzékeny. A kormányzati kiadások részesedése is nőtt a nemzeti jövedelemből: Ezek nincs alárendelve sem a profitmotívumnak, sem a gazdaság ciklikus hullámzásának. Kiteljesedett a munkanélküli segélyek rendszere. Ugyanakkor erősödött az infláció, részben mert az oligopóliumok17 és a szakszervezetek kezdték a tárgyalások során a nemzeti jövedelemből való részesedésért folyó harcban fontos szempontként felhasználni, részben az inflációs várakozások beépültek az ár- és bérmegállapodásokra, és részben olaj- és nyersanyag válság is lezajlott Így nem véletlen, hogy a megerősödött az a közgazdasági irányvonal, amely a személyes szabadságnak a gazdasági és politikai ügyekben való fontosságát, az állam szerepvállalásának minimalizálását hangsúlyozta.

16 17

Monetáris: pénzügyi, pénz-.

Oligopólium: két vagy néhány monopol helyzetbe jutott nagyvállalat.

23

CHICAGO-I LIBERTARIÁNIZMUS ISKOLÁJA Fő képviselői: • Milton Friedman (1912-2006) • Friedrich August von Hayek (1899-1992) • Herbert A. Simon (1916-2001) • Frank H. Knight (1885-1972)

FRIEDMAN (MILTON, 1912-2006) Munkásságát monetáris ellenforradalom is nevezik, utalva arra, hogy a Keynes gondolkodása a közgazdaságtanban forradalmat jelentett, és kettőjük álláspontja élesen szembeállt egymással.

Keynes a kormányzati szerepvállalás növelésével a költségvetési politikára helyezte a hangsúlyt, míg Friedman a monetáris politikát tartja elsődlegesnek, és csak szűk körben ért egyet a beavatkozásokkal. Szerinte az állam gazdasági szerepvállalása a felelős a tőkés gazdaság súlyos bajaiért. Ellenzi a kormányzat különböző beavatkozásait részben azért, mert a személyes szabadságba történő beavatkozásnak tekinti őket, részben pedig azért, mert úgy véli, hogy nem is érik el az eléjük tűzött célokat.

Friedman szerint a kormányzati beavatkozás azért fokozódik, mert az államok teljes foglalkoztatást akarnak, miközben jóléti politikát és inflációellenes politikát folytatnak. A kormányzati politika hullámzása is megfigyelhető, mivel változékony az infláció tényleges és várt üteme, és ezekhez igazodnak az állami beavatkozások. A kormányzat az árak szabályozására is törekszik, eltérítve azokat a piaci helyzettől. Mindennek az lesz a következménye, hogy részben valamennyi piacon zavarok lesznek, részben a gazdasági rendszer hatékonysága csökken, részben pedig nő a munkanélküliség. A megoldást a piaci erők erőteljesebb érvényesítésében és az állami kiadások visszaszorításában látja.

A monetáris politikát fontosabb tekinti a költségvetési politikával szemben. A pénzmennyiség változásának komoly hatása van a gazdasági folyamatokra. Szerinte a pénzkínálat változása a történelem során megelőzte a gazdasági élet nagy fordulatait, a fellendüléseket és hanyatlásokat.

Ha változik a pénzmennyiség és vele a nominális kereslet, akkor ezekkel együtt – azonos irányban – módosul az árszínvonal is. Amennyiben a társadalom túl sokat akar megtakarítani, azaz az áruk iránti kereslet túl alacsony, akkor csökken az árszínvonal, így nő a pénzmennyiség vásárlóereje, tehát a reálkereslet a korábbi szintjén állapodik meg. Itt is tapasztalható a piac megtisztulásának paradigmája, vagyis a lefelé és felfelé egyaránt flexibilis árak az egyes piacokat is megtisztítják, egyensúlyba hozzák. A pénzmennyiségének változtatása következtében a nominális kereslet szabályozásra kerül, és ezt tekinti az ellenőrzés egyetlen hatékony eszközének. Úgy véli, a munkaerő kereslete és kínálata a reálbértől függ, tehát nem lehetséges kereslethiányból fakadó kényszerű munkanélküliség. Van a munkanélküliségnek egy természetesnek vagy egyensúlyinak tekinthető aránya, ami az önkéntes munkanélküliek arányát fedi le. Az önkéntesen vállalt munkanélküliség egy racionális döntés eredménye, amikor az egyén a munkavállalás helyett a szabadidő élvezetére teszi a hangsúlyt.

Friedman az infláción belül külön szól annak anticipált18 és nem anticipált részéről. Anticipált alatt azt érti, hogy a gazdaság szereplői a jövőbeli kilátásokat tényezőként veszik figyelembe az áraknál. Szerinte az emberek fel tudják ismerni a nominális összkereslet változásához igazodó új árszínvonalat, és annak alakulásával előre tudnak számolni, ahhoz igazodnak. Ehhez az kell, hogy a pénzkibocsátás egyenletes ütemben menjen végbe, így az árszínvonal változásának üte-

18

Anticipált: megsejtett, várt, megelőlegezett.

24 me is időben állandó legyen. Amennyiben a kormányzat a munkanélküliséget le akarná szorítani a természetes rátája alá, akkor költekezne, és kiadásait pénzkibocsátás útján finanszírozná. Az árszínvonal nem várt (nem anticipált) módon növekedne, melynek hatására a munkások munkavállalási hajlandósága csökkenne, és a munkanélküliség a természetes ráta szintjére növekedne. Tehát a kormányzati beavatkozás hosszú távon eredménytelen, csak az infláció ütemét növeli. Rövid távon ugyanakkor megbontja a reálgazdaság egyensúlyát.

10. A MODERN KAPITALIZMUS HÍVEI Friedman fellépése óta a modern közgazdaságtan kapitalizmust „támogató” elméleteinek számos változata, irányzata jött létre részben a makroökonómia, részben a mikroökonómia kérdéseinél.

Ezen iskolák hol visszatérést jelentenek a klasszikus (szabadságot, versenyt hirdető) gondolatokhoz, hol a Keynes-i (erőteljes állami beavatkozásokkal egyetértő) elképzelések mai viszonyokra való alkalmazását tükrözik.

ÚJ MIKROÖKONÓMIA Fő képviselői: • Edmund S. Phelps (1933- ) • Dale T. Mortensen (1939- ) Friedman-nál is radikálisabban támadják a keynesianizmust és a kormányzat gazdaságpolitikai tervét. Munkahipotézisük a piac megtisztulásának paradigmája, azaz szerintük a kereslet-kínálat eltérésére az árak gyorsabban reagálnak, mint a mennyiségek (azaz a termelés), így az árak szabad játéka összhangba hozza a keresletet és kínálatot. Figyelmük – a makrogazdaság összefüggéseiről – újra az árelméletre tevődik.

Az a véleményük, hogy a gazdasági folyamatok magyarázatánál a gazdálkodó alanyok döntéseiből kell kiindulni, hiszen azok optimális eredményre törekszenek. Elvetik a piaci szereplők tökéletes és ingyenes informáltságára vonatkozó feltevést. Szerintük az információ tökéletlensége folytán létezik a munkanélküliek természetes rátája, ami racionális és nem kényszerű döntés eredménye. A munkanélküliséget gazdaságpolitikai intézkedésekkel tartósan nem tartják alakíthatónak, mivel a kormányzati gazdaságpolitika akadályozza az ármechanizmus piacokat megtisztító működését, és a munkanélküliek egyensúlyi szintjének kialakítását. Úgy vélik, a kormányzat csak azáltal érhet el tartós eredményt a munkanélküliség csökkentése tekintetében, ha egyre gyorsítja az infláció ütemét19, ezzel azonban tartósan félrevezeti a piaci szereplőket. Ezzel kapcsolatos kiindulópont a gazdasági alanyok adaptív20 várakozása, azaz a szereplők az infláció múltbeli súlyozott ütemeit vetítik ki a jövőbe is, azonban a kormányzati kiadások megnövekedésével nem számolnak. A munkások azt hiszik, hogy csak a nekik kínált pénzbér nőtt, ezért elfogadják az új munkahelyet, és így nő a termelés és a foglalkoztatás. Mihelyt egy tanulási folyamat révén felismerik az infláció igazi ütemét, egy részük abbahagyja a munkát, ezáltal a munkanélküliség nő, a termelés pedig csökken.

19 20

A munkanélküliség csökkentésének ezen módját nevezik akceleracionizmusnak.

Adaptív: a megváltozott életkörülményekhez alkalmazkodó.

25

ÚJ KLASSZIKUS MAKROÖKONÓMIA Fő képviselői: • John R. Hicks (1904-1989) • Ragnar Frisch (1895-1973) • Robert E. Lucas (1937- ) • Thomas J. Sargeant (1943- ) • Neil Wallace (1938- ) • Robert J. Barro (1944- ) Elméletükben átveszik részben a piac megtisztulásának tételét, részben a munkanélküliség természetes rátájának hipotézisét. Azonban bírálják az adaptív várakozások elvét, mivel szerintük az árszínvonal tényleges változásait mindig csak utólag tanulják meg a piaci szereplők. Helyette felállítják a racionális várakozások hipotézisét, ami alatt azt értik, hogy a gazdasági alanyok várakozásaik képzésénél optimálisan felhasználnak minden rendelkezésükre álló információt.

Ezek a várakozások lehetnek tévesek, bizonytalanok, de szisztematikusan nem tévedhetnek. A gazdálkodó alanyokat a termékek növekvő ára nem téveszti meg, miként a munkásokat sem a pénzbér növekedése.

Szerintük a kormányzati beavatkozás eleve kudarcra ítélt. Megfogalmazzák a gazdaságpolitikai hatástalanságnak vagy LSW21-nek is nevezett tételt, miszerint a ciklusok nem szerves velejárói a tőkés fejlődésnek.

ÚJ MAKROÖKONÓMIA Fő képviselői: • Herschel Grossman (1939-2004) • Jean-Pascal Benassy (1948- ) • Edmond Malinvaud (1923- ) Ez az irányzat az 1970-es években jelentkezett. Képviselői is árelméleti alapon állnak, azaz az árak oldaláról közelítik meg a gazdasági kérdéseket. Hipotézisük: a piac meg nem tisztulásának paradigmája. Véleményük az, hogy a kereslet-kínálat eltérése esetén nem az árak reagálnak gyorsabban (mert azok "renyhék", "ragadósak"), hanem a mennyiségek. A válságoknak, a kényszerű munkanélküliségnek az alapvető okát az árak és bérek renyheségében, a piaci mechanizmusok nem kielégítő működésében ("merevségében") látják. A "renyheségnek" magyarázatát a piacok oligopolista jellegére, valamint a tökéletlen informáltságra vezetik vissza.

ÚJABB ÚJ MIKROÖKONÓMIA Fő képviselői: • Costas A. Azariadis (1943- ) • Martin N. Baily (1945- ) • Myron J. Gordon (1920-2010) • Arthur M. Okun (1928-1980) Ezen irányzat – melyet még piac szerződési elméletként is ismernek – hívei szerint az árak és bérek renyhe alkalmazkodása a piaci szereplők racionális érdeke. A munkásnak azért érdeke,

21

LSW: Lucas-Sargeant-Wallace.

26 mert idegenkedik a kockázat vállalásától, és előnyben részesíti a szerződéses piac rögzített bértételét, még az elbocsátás veszélye mellett is. De a vevőnek és az eladónak is érdeke, hogy az árak lassan változzanak. Az összes kereslet visszaesésekor a vállalat a nem a bért csökkenti, hanem felmond a munkások egy részének, a bér változatlanul hagyása mellett.

Már az 1950-es évektől megjelentek azok az irányzatok, amelyek a mai tőkés társadalmak kritikái erőteljesen fogalmazták meg, és bírálták működésüket. Az utóbbi években felerősödtek ezek a hangok a globalizálódás jelenségei kapcsán.

11. A MODERN KAPITALIZMUS KRITIKÁI Fontosabb irányzatok: − az 50-es években: konvergencia-elmélet − a 60-as években: John Kenneth Galbraith (1908-2006) munkássága − a 70-es évektől: az új baloldal vagy radikális közgazdaságtan, illetve az alternatív, vagyis ökológiai és humán szemléletű közgazdaságtan

KONVERGENCIAELMÉLET Fő képviselői: • holland Jan Tinbergen (1903-1994 ) • John Kenneth Galbraith (1908-2006) • Walt Whitman Rostow (1916-2003) • Raymond Aron (1905-1983) A konvergenciaelmélet az 1950-es évek közepén kialakult polgári reformista társadalomtudományi elmélet, amely szerint a tőkés és szocialista országok fejlődésükben közös irányba tartanak, és a végeredmény a közöttük lévő különbség elmosódása, és egy új, vegyes társadalmi− −gazdasági rendszer kialakulása lesz. Úgy vélik, a különböző típusú gazdasági rendszerek megkülönböztető vonásai elsősorban a technikai és technológiai különbségekből, a termelés szerkezetének eltéréséből fakadnak. Szerintük végső soron a technostruktúra (a cégeket, kormányzatokat és egyetemeket irányító művelt elit) hozza meg Keleten és Nyugaton is az országokat vezérlő döntéseket. Az az elképzelésük, hogy a kapitalizmus többek között átveszi a tervgazdálkodás bizonyos elemeit, a kollektivitás és szolidaritás eszméjét, megszünteti a magántulajdon mindenhatóságát, tompítja a társadalmi egyenlőtlenségeket és a kizsákmányolás fokát, valamint nagyobb szociális biztonságot teremt. Ugyanakkor a szocializmus az egyént visszahelyezi a jogaiba, felhasználja az egyének alkotó energiáit, teret enged a vállalkozóhajlamnak, tompítja az állami ellenőrzést és gyámkodást nagyobb szerepet juttat a piacnak és az áru-pénzviszonyoknak, valamint liberalizálja és demokratizálja a politikai felépítményt, és nem utolsó sorban nagyobb toleranciát fejleszt ki.

GALBRAITH (JOHN KENNETH, 1908-2006) Galbraith megkérdőjelezte a fogyasztók és a cégek viselkedésével kapcsolatos uralkodó nézeteket. Szerinte "a nagy nem rossz" azaz a nagy részvénytársaságok a műszaki haladás jelentős részének forrásait jelentik. Határozott álláspontja, hogy a fogyasztók nem urai saját gondolataiknak, mert valójában a reklám alakítja preferenciáikat. Azt állítja, az amerikai társadalomban az állami szektor éhezik, míg a magánszektor virul. Tehát az ún. "a bőség társadalma" nem biztosítja az erőforrások ésszerű felhasználását, az egyéni fogyasztás hajszolása háttérbe szorítja fontos társadalmi célok megvalósítását. A megoldást a társadalmi célú közkiadások fokozásában találja meg.

27

RADIKÁLIS KÖZGAZDSÁGTAN Fő képviselőik: • Jan Tinbergen (1903-1994) • Lester Carl Thurow (1938- ) • Samuel Bowles (1939- ) • J. G. Gurley (?)

• Myron J. Gordon (1920- ) • Thomas E. Weisskopf (1940- ) • Barry Bluestone (1944- ) • William B. Harrison (1943- ) • Robert Reich (1946- ) Erőteljes támadásba az 1980-as évek elejétől lendülnek. Megkérdőjelezik az amerikai kapitalizmus hatékonyságát, igazságosságát és makroökonómiai politikáját. Elutasítják a piacokat. Demokratikus tervezést szorgalmaznak a piacok eltorzult ítélete helyett. Ugyancsak elutasításra talál náluk a modern makroökonómia: bér- és árellenőrzést vezetnének be az infláció megfékezésére, ezáltal a munkanélküliség szintjének csökkentésére. Ők az így felszabadított erőforrásokat állami tőkére – vasutakra, környezetvédő intézkedésekre, képzésre – fordítanák. Olyan gazdaságpolitikát szorgalmaznak, amellyel megfordítható az amerikai alapiparágak hanyatlásának a folyamata (például megújított tervezőapparátust hoznának létre, amely pénztőkét terelne a különösen ígéretes ágazatokba, vagy megtámogatnák a hanyatlóban lévő ágazatokat, vagy átképzéssel és átirányítással megkönnyítenék ezen ágazatok "hanyatlását". Nagyobb igazságosságot akarnak, és tiltakoznak a piacok által előidézett nagyarányú egyenlőtlenségek miatt (például a jövedelem megadóztatása helyett a fogyasztás megadóztatását szorgalmazzák. Kritikusan viszonyulnak mind a piachoz, mind az állami bürokráciához.

ALTERNATÍV VAGYIS ÖKOLÓGIAI ÉS HUMÁN SZEMLÉLETŰ KÖZGAZDASÁGTAN: Fő képviselői: • Ernst Friedrich Schumacher (1911-1977) • Amartya Sen (1933- ) • David C. Korten (1937- ) • Herman Daly (1938- ) • Hans-Peter Martin (1957- ) • H. Schumann (?)

Az irányzat alapját Schumacher „Small is Beautiful” (1973) című munkája rakta le. Gondolatmenetük szerint a hagyományos közgazdaságtan egyrészt teljesen alkalmatlan a fejlődő országok gazdasági bajainak orvoslására, másrészt jelentős környezeti károkkal jár és megnyomorítja az embereket, és harmadrészt szót emelnek a globalizáció jelenségei, kártékony hatásai ellen. A gigantikus szervezeti formák helyett az „emberléptékű gazdálkodás” alapelvét fogalmazzák meg. A szerintük igazi piacgazdaságban a vállalatok döntően helyi közösségek tulajdonában vannak és kezelhető – az emberek számára átlátható – méretűek. Véleményük szerint a kapitalizmus nem hozta el a demokrácia és a piacgazdaság áldásait, helyette újratermeli az egyenlőtlenséget, fokozza a kirekesztés érzését, egyre nagyobb károkat okoz a környezetben, szociális felelőtlenséget hoz létre, a gazdaságot instabillá teszi, miközben eltörli a kultúrák változatosságát, gyöngíti a demokrácia intézményeit, és pusztítja a társadalom erkölcsi és szociális alapjait.

Az irányzat hívei elvetik a tágan értelmezett érték pénzbeli kifejezhetőségét és mérhetőségét, a pénz és a tulajdon mindent meghatározó voltát.

28 Megállapításuk szerint egyik oldalról a hatalmas tőkés társaságok és pénzügyi intézmények a gazdaság egészét uralják, folyamatosan koncentrálva és megszilárdítva hatalmukat a piacok, a technológia és a tőke fölött. Másik oldalról úgy vélik, a mai rendszer az embereknek azt a szerepet szánja, hogy egyszerűen csak fogyasztók és munkások legyenek.

Megállapításaikat sokrétű és „mellbevágó” statisztikai adatokkal támasztják alá. A környezet megóvása, az emberközpontú társadalom megteremtése érdekében fogalmazzák meg politikai és gazdasági követeléseiket, elvárásaikat, mint például az alábbiakat: − − − − − − −

− − −

demokratizált és cselekvőképes Európai Unió kialakítása polgári társadalom erősítésének és europalizálásának megteremtése nemzetközi szervezetek alapvető átalakítása szakszervezetek Európai Uniós szervezetének létrehozása demilitarizálás szigorú nemzetközi trösztellenes megállapodások kiépítése adóreformok megvalósítása (lényeges szerkezeti változtatások: egyfelől eltörlése, csökkentése a jövedelmi-, ill. fogyasztási adóknak, másfelől adók kivetése a reklámokra, a spekulációkra – nemzetközi pénzáramlásokra, a természeti erőforrások felhasználására, a luxusfogyasztásra, a magas kategóriájú fizetésekre és az örökségekre) szociális és ökológiai minimális normák előírása a világkereskedelemben (piac- és verseny-)liberalizálást csak olyan mértékű megengedése, amely által nem nő a munkanélküliség a gazdasági teljesítményt mérő nemzeti számbavételi rendszer átalakítása.

12. ÚJ IRÁNYZATOK A XX. SZÁZADBAN

AZ ÚJ INTÉZMÉNYI KÖZGAZDASÁGTAN BEVEZETÉS Az intézményi iskola képviselői nem foglalkoznak a hagyományos közgazdasági kategóriák – például profit, jövedelem, tőke, munkaköltség, stb. – vizsgálatával, helyette a társadalmi intézményeket, a törvényszerűségeket és az erkölcsöt vizsgálják. Az intézmények működését empirikus elemzésekkel, esettanulmányok segítségével mutatják be.

Az intézményi közgazdaságtan (institucionalizmus) két irányzatot takar. Egyrészt egy sajátos közgazdasági rendszert (institutional economics), amely alapjaiban eltér a neoklasszikus megközelítéstől. A XX. század elején kibontakozó ún. régi institucionalisták alapvető kritikával illették Marshall elméletét és követőit, mert nem a valós világot tanulmányozták. Fő képviselőik Thorstein Veblen, John Kenneth Galbraith, Gunnar Myrdal, Herbert Simon, Polányi Károly.

Sok közgazdász úgy véli, csak a régi iskola képviselői sorolhatók az institucionalisták közé, mert ők valóban egy sajátos paradigma-rendszert alkottak, és elkülönülnek minden más közgazdasági felfogástól.

29 A régi institucionalista iskola legfontosabb jellemzőit az alábbiakban foglalhatjuk össze: − − − − − − −

„Elvetik, bírálják az ortodox/neoklasszikus közgazdaságtant.

A gazdaságot egy nagyobb rendszer részének tekintik, vizsgálódásaik során mindig figyelembe veszik a gazdaság társadalmi beágyazottságát.

A gazdaságot egy változó és fejlődő rendszernek tekintik, elemzéseik kiterjednek a fejlődési folyamatra.

Erősen támaszkodnak az empirikus vizsgálatokra, gyakran készítenek részletes leírásokat, esettanulmányokat.

A társadalmi intézmények változását, kialakulásukat és működésüket meghatározó emberi magatartást és érdekeket elemzik.

Megközelítésük interdiszciplináris jellegű.

Képviselőik reform-beállítottságúak – társadalomkritikai hangvétel jellemzi őket.”22

Másrészt az intézményi közgazdaságtan a neoklasszikus módszereket felhasználó tudományágra utal (economics of institutions), amely a hagyományos eszközökkel elemzi az intézményeket. A változás és a fejlődés helyett az optimalizációra törekvő egyént teszik a központba. Tehát az 1960-as években kibontakozó ún. új institucionalisták is a társadalmi intézményeket vizsgálják … a Marshall-i eszközökkel, a neoklasszikus közgazdaságtan elfogadása mellett. Főbb képviselőik: Ronald Coase, Douglass North, Armen Alchian, Oliver Williamson.

Céljuk az, hogy kimutassák az intézmények szerepét és hatását az egyéni döntések esetében, illetve az intézmények létrejöttét az egyéni magatartási szabályokból vezessék le. Mivel minden intézmény egyénekből áll, és az intézményi döntések valójában egyének döntései, ezért az intézmények működése valójában az egyéni magatartásokból, egyéni viszonyokból vezethető le.

Az intézmények részletes leírásával céljuk az, hogy megtalálják azokat: − − −

a szabályokat és normákat, amelyek a működésre hatnak; az ösztönzőket, amelyek a szereplőket a szabályok betartására segítik elő; a tranzakciós költségeket, amelyek csökkentése érdekében jönnek létre az intézmények.

Az egyének optimumra való törekvése által, a kitűzött célok minél jobb megvalósítása érdekében jönnek létre az intézmények, amelyek az egyének számára információt adnak, de egyben korlátot is jelentenek.

Az új intézményi közgazdaságtan kutatási területei és módszerei miatt szoros kapcsolat fűzi a jogi közgazdaságtan, illetve az új osztrák iskola irányzatához. Vizsgálják a tulajdonjogot (hogyan befolyásolja a rendelkezési jog megoszlása az egyének magatartását), a közjogot, a közösségi gazdaságtant és a kollektív akciókat, a tranzakciós költségeket, az ún. szerződés-elméletet, a gazdasági élet jogi intézményeit, a nagy szervezeteket. Az osztrák iskola evolúciós elméletet alkalmazzák a módszertani individualizmussal (egyénekből való kiindulás) együtt. Foglalkoznak a kognitív tudományokkal23, illetve emberi döntések pszichológiai irányzataival.

Solt Katalin: Intézmények, evolúció és az osztrák iskola (Széchenyi István Egyetem, Győr, 2006., 12. old.)

23 A kognitív tudomány vagy megismerés-tudomány minden olyan tudományterületet magába foglal, melynek létezik megismerési folyamatokkal foglalkozó szelete. Ez lehet emberi vagy állati, gépi vagy molekuláris szintű, esetleg „globális”. Ide tartozik a biológia, a pszichológia, a filozófia, a nyelvészet, az antropológia és a számítástechnika.

22

30

COASE (RONALD HARRY, 1910- ) Életútja 1910. december 29-én született Willesdenben, London külvárosában. Szülei nem rendelkeztek magas fokú iskolai végzettséggel, apja távírász volt a postánál, anyja szintén ott dolgozott.

1929-ben kezdte el egyetemi tanulmányait a London School of Economics-on.

1931-32-es tanévet ösztöndíjjal az Egyesült Államokban töltötte, ahol az egyes ágazatok szerveződésének különbségeit vizsgálta. Magyarázatot próbált adni a vállalatok létezésére, melyet egy új fogalom – a piac működtetésének költségei – segítségével tett meg.

1937-ben publikálta kutatásai eredményeit „A vállalat természete” című művében.

1946-ban a Dundee-i Közgazdasági és Kereskedelmi Főiskolán, majd a Liverpooli Egyetemen való oktatási évek után visszatér a London School of Economics-ba oktatni.

1948-ban egy Rockefeller-ösztöndíj segítségével a műsorszórás kérdéseit kutatja az Egyesült Államokban.

1951-ben az Egyesül Államokba költözik és a Buffalói Egyetemen vállal állást.

1958-ban a Virginiai Egyetem közgazdaságtani tanszékére kerül. Itt írja meg a közgazdaságtanban a legtöbbet idézett cikkét: „A társadalmi költség problémája” címmel.

1964-ben kerül a Chicagói Egyetemre oktatni, és veszi át a Journal of Law and Economics című folyóirat szerkesztését.

1982-ben vonul nyugdíjba.

1991-ben elnyeri a közgazdasági Nobel-díjat.

Coase módszertani sajátosságai Coase munkásságának alapvető jellegzetességei közé tartozik gondolatrendszerének következetessége, a gazdaság intézményrendszerének a lehető legteljesebb voltában, az egymással összefüggő események láncolatában való megragadása, az örökérvényűnek hitt közgazdasági gondolatok tényekkel való összevetése. Coase minden írói korszakában jelen volt a közgazdaságtan megreformálásának az igénye, az Adam Smith-i alapokról való továbblépés szükségességének megfogalmazása. Szerinte a közgazdászoknak magát a gazdaság kölcsönösen függő viszonyban álló alanyai tényleges működési módjainak rendszerét kell tudományáguk tárgyává tenniük.

Ehhez azonban elengedhetetlen eszköz a tranzakciós költségek alakulásának számbavétele, amihez más tudományok (jog, szociológia, antropológia) segítségét is igénybe kell venni.

Az 1931-32-es amerikai tanév során kiderült, hogy Coase csak a tények alapos megismerése után alakít ki álláspontot közgazdasági kérdésekben. Számára a legfontosabb kérdés akkor így szólt: miért vannak különbségek az egyes iparágak szervezeti rendszerében, ha a közgazdasági alapvetések szerint az ármechanizmus az erőforrásokat a piacon keresztül osztja el, vagy ellenkező oldalról közelítve, miért nem lehet a szovjet típusú tervgazdaságokat egyetlen nagyvállalatként működtetni. A kérdés részleges megválaszolásához az amerikai gazdaságban működő vállalatok tanulmányozása vitte közelebb: a piac, mint mechanizmus használatának, működtetésének is vannak költségei ugyanúgy, ahogy a vállalton belüli irányítási, koordinációs tevékenységeknek. Ezeknek a költségeknek mindenkori, gyakorlati összevetése alapján dől el, hogy a gazdaság melyik intézményének a használata a célszerűbb.

31 Coase azt hangsúlyozta, hogy a közgazdasági vizsgálódás a gazdaság reálfolyamatainak megismerésével kezdődik, és oda visszatérve fejeződik be, vagyis a megfogalmazott közgazdasági tételek érvényességét is a gazdasági szereplők tényleges viselkedése minősíti.

Coase ragaszkodott a piaci szereplők magatartását leíró, jogeseteket, szerződéseket, statisztikákat, vállalatvezetői interjúkat magába foglaló empíriához. Ezt sokszor elméletellenességnek tekinteték, bár az átfogó elmélet megteremtésének szükségességét maga is hangsúlyozta. Ennek első lépéseként a gazdasági rendszert összefűző intézmények működését kell az empíriára épülő világos logikai érveléssel megérteni, megmagyarázni. A működési módok vizsgálatakor Coase nem egy ideális állapothoz viszonyítva elemzi a közgazdasági jelenségeket, hanem valóságos alternatív lehetőségek közötti választásokat mérlegel. Coase szemléletmódjára jellemző, hogy az erőforrások elosztásánál felmerülő alternatívák vizsgálatánál nem tekinti adottnak a kormányzati megoldásokat, hanem mindig mérlegeli a piaci megoldások lehetőségét is.

A vállalat természete (1937) Coase abból indul ki, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan feltételezésével szemben, a piacok használata, működtetése költségekkel jár. Ilyen költség például a releváns árak kiderítésének költsége, a piaci műveletek lebonyolításához szükséges szerződések megtárgyalásának és betartásának költségei, a különböző típusú kockázatok kezelésének költségei stb. Amennyiben léteznek más alternatív megoldások a piac koordináló szerepének átvételére, úgy ezek használatára minden bizonnyal sor kerül, ha olcsóbbak, mint az ármechanizmus működtetésének költségei. A piac működési költségeinek csökkentése vezetett a vállalatok megjelenéséhez.

Coase ebben a cikkében a költségek elemzése során, a szabadpiacon végrehajtott tranzakció költsége, illetve a piaci költség fogalmakat használta. Későbbi tanulmányában a piaci tranzakció költsége kifejezést rendszeresítette, amely azután tranzakciós költségek néven terjedt el a közgazdasági irodalomban. A tranzakciós költség megfogalmazásának a hatása igen lassú volt, mivel a hagyományos árelmélet nem számol tranzakciós költségekkel. Hatásának lassúságát bizonyítja, hogy a tranzakciós költségek irodalma csak a hetvenes években kezdett kibontakozni, és igazából csak a nyolcvanas évek közepétől vált önálló kutatási területté.

A társadalmi költség problémája (1960) Coase a negyvenes és ötvenes években egyre többet foglakozott a monopóliumok problémáival, a közszolgáltatásban működő vállalatok árképzésével és a műsorszórás és frekvencia kiosztás kérdéseivel. A rádiófrekvenciák elosztási módját vizsgálta az amerikai Szövetségi Hírközlési Bizottságról írott cikkében. Coase szerint jobb lenne, ha az Egyesült Államokban a rádiófrekvenciák egyes sávjait nem adminisztratív döntés útján osztanák ki, hanem a legmagasabb ajánlatot tevők kapnák meg. A kiosztás módja mellett az alapvető kérdés, hogy milyen jogokat kapna a győztes. A rádiósugárzás kibocsátásának jogát nehéz fizikai jelenségként kezelni, mivel az eredménye nagyban függ attól, hogy mások mire használják ezt, és a szomszédos frekvenciákat. Csak akkor tudjuk megmondani, hogy miért fizet egy adott frekvencia leendő használója, ha előre meghatározzuk, hogy milyen jogok illetik meg a frekvencia vagy a szomszédos frekvencia jelenlegi vagy leendő felhasználóit. A tulajdonjogok tisztázásával a piac képes hatékony megoldást eredményezni. Ha a piaci résztvevőknek nem felel meg a tulajdonjogok eredeti szétosztása, akkor lehetőség van annak utólagos piaci tranzakciókban történő korrekciójára. Ennek az a feltétele, hogy a tranzakciók költsége kisebb, mint az értéknövelés, amelyet lehetővé tesznek. Tehát a kormányzat alapvető feladata abban áll, hogy a tulajdonjogok pontos elhatárolásához szükséges szabályozást biztosítsa.

Nagy vitát váltott ki Coase károkozásról alkotott véleménye. Coase támadta azt a pigoui tételt, miszerint valamely konfliktusos használat esetén a károkozót kell tevékenységében korlátozni.

Szerinte ebben az esetben a károkozót érheti kár. Aaron Director, a Journal of Law and

32 Economics alapítója és szerkesztője, egy esti vitát szervezett, ahol Coase szembesülhetett az ellenvetésekkel. A vitán részt vett Milton Friedman és George Stigler is. A vita elején szavaztak arról, hogy hányan fogadják el Pigou és hányan Coase nézeteit. Az eredmény nagyon egyoldalú volt, 20:1 Pigou javára. Coase felvezetését követően Friedman fejtette ki a véleményét, amely Pigou nézeteivel egyezett meg, majd egy idő múlva, a vita többi résztvevője ellen fordult. Az este végén ismét tartottak egy szavazás, amin már 21-en szavaztak Coase álláspontja mellett.

A társadalmi költség problémája legmegdöbbentőbb állítása az volt, hogy nem remélhető hatékony állapot akkor, ha a károkat a partnerek károkozás szerinti arányában próbálják megosztani. Coase álláspontja szerint mindenki teljes mértékben felel a kárért, nincs áldozat és elkövető.

Például, a hagyományos értelmezés szerint, ha A kárt okoz B-nek, akkor azt kell eldönteni, hogy miként akadályozzuk meg A-t ebben. De ez az értelmezés hibás. B kárának megakadályozása érdekében tulajdonképpen kárt okozunk A-nak. Tehát a valódi eldöntendő kérdés az, hogy A okozhasson-e kárt B-nek, vagy B okozhasson kárt A-nak. A cél a nagyobb kár elkerülése. Ahhoz hogy meg tudjuk mondani a választ, ismernünk kell az értékét egyrészt annak, amit nyerünk, másrészt annak, amit fel kell áldoznunk cserébe.

NORTH (DOUGLASS CECIL, 1920- ) Életútja 1920-ban a Massachusetts állambeli Cambridgben született.

Egyetemi tanulmányit a Berkeleyn kezdte, Kaliforniában, ahol politikatudományt, filozófiát és közgazdaságtant hallgatott. Megismerkedett a Marxista tanokkal, amelyek olyan nagy hatással voltak rá, hogy meggyőződéses marxistává és politikailag aktív hallgatóvá vált. Ellenezte a II. Világháborút. Az alapdiploma megszerzése után jogot szeretett volna tanulni, de ezt a háború megakadályozta. A háborúban három évig a haditengerészetnél szolgált navigátorként, és szabadidejében rengeteg időt töltött olvasással, ekkor döntötte el, hogy közgazdász lesz.

A mesterszintű közgazdasági tanulmányainak folytatása során a formális modellek helyett a marxista elmélettörténet és a gazdaságtörténet keltette fel az érdeklődését.

Disszertációjának megírása után, amelyet az egyesült államokbeli biztosítás történetéről írt, a keleti parton folytatta kutatásait.

1955-ben megszületett első jelentős cikke a Location Theory and Regional Economic Growth, melyben kísérletet tett a regionális gazdasági növekedés forgalmi és elméleti kereteinek kidolgozására.

1956-57-es akadémiai évre az National Bureau of Economic Research intézetbe került tudományos munkatársnak. Kutatásainak témája az Egyesült Államok államháztartási egyensúlyának alakulása 1790 és1860 között. A következő években kutatásait kiterjesztette az amerikai gazdaság egészére, és ennek eredményeként 1961-ben megírta első könyvét, melynek címe: The Economic Growth of the United States 1790-1860.

Arra kereste a választ, hogy a piacok hogyan működnek az exportvezérelt gazdasági növekedés körülményei között. A neoklasszikus gazdaságelmélet, a gazdaságtörténet és a statisztikai elemzések összevonásával North egy újszerű és kihívó magyarázatot adott az Egyesült Államok terjeszkedő növekedésére. A gazdasági fejlődést 1790 és 1815 között külső és gazdaságon kívüli tényezők eredménye gyorsította, míg 1815 és 1860 között a nyugati területek meghódítása, a technológiai újítások, a munkamegosztás, a közlekedés fejlődése és az iparosodás terjedése gyorsította a növekedést. Következtetése szerint az exportkereskedelem volt a fejlődés hajtóereje. Az ültetvényes gyapottermesztés ösztönzőleg hatott a gazdaság többi szektorának növekedé-

33 sére ezzel megindítva a specializáció és a régiók közti kereskedelem fejlődését. Ezek a folyamatok a kompetitív (egymás hatását negatívan befolyásoló) gazdaság széles körű elterjedéséhez vezettek. A növekedés hatására a javak, a szolgáltatások és a termelési tényezők árának alakulása lett az elsődleges, míg az intézményi és politikai tényezők másodlagosak lettek.

Az ötvenes évek második felében egyre jobban megértek a gazdaságtörténeti kutatások gyökeres megreformálásának a feltételei az Egyesült Államokban. 1960-ban North két tanítványa, J. Hughes és L. Davis a Purdue Universityn konferenciát szervezett a gazdaságelmélet és a statisztikai módszerek történeti kutatásokban való alkalmazásáról. Az új gazdaságtörténeti program, a kliometria24, egyre sikeresebb lett. North egy új mesterprogramot indított kliometriából a University of Washingtonon. Az ott diplomázott hallgatók iránt jelentős kereslet mutatkozott a hatvanas évek második felétől.

North 1966-67-ben egy évet töltött Genfben, Ford Faculty Fellow-ként. Ekkor határozta el, hogy kutatásait és szemléletmódját kiterjeszti Európa gazdaságtörténetére is. Mivel az európai gazdaságtörténet vizsgálatára való áttérés elméleti álláspontjának folyamatos felülvizsgálat kísérte, ezért egyre inkább megfogalmazódott benne a neoklasszikus közgazdaságtan egyfajta kritikája: az elmélet nem képes magyarázatot adni azokra az alapvető társadalmi, gazdasági és intézményi változásokra, amelyek Európát a középkortól kezdődően jellemezték. Ezek vezették North-ot az új intézményi közgazdaságtan felfedezéséhez.

1968-ban a tengerhajózás 1600 és 1850 közti hatékonyságának változásáról jelent meg elemzése, mely az egyik legtöbbet hivatkozott gazdaságtörténeti kutatási beszámoló lett. Az elemzés bemutatta, hogy a szervezeti változások sokkal fontosabb szerepet játszottak, mint a technikai változások a tengerhajózás termelékenységében.

North és Thomas 1971-ben nagy visszhangot kiváltó modellt dolgoztak ki, melyben későbbi könyvük egyes gondolatait fejtik ki. A feudalizmusból a kapitalizmusba történő átmenetet helyezik új megvilágosításba: Nyugat-Európában a késő középkori jobbágyság intézménye nem valamiféle kizsákmányoló berendezkedés volt. A földesurak ellenszolgáltatásért cserébe közjavakat (pl. védelmet) biztosítottak a jobbágyságnak. A földesurak és a jobbágyok között alku intézménye gondoskodott ezekről a javakról, ami a rögzített bér, a rögzített járadék vagy a közös ráfordítás valamilyen formája közti választáshoz vezetett. A gazdaság kibocsátását ezeknek a szerződéseknek a megkötése és érvényesítésének költségei határozták meg. A tizennegyedik században bekövetkezett többszöri drámai népességcsökkenés rontotta a jobbágyok alkupozícióját. A közös ráfordítás következtében a földesúrtól kapott közjószágot rögzített formában ellentételezték a jobbágyok. A földesurak munkaerőért folytatott versenye hosszabb távon a bérleti rendszerhez, majd a paraszti magántulajdon kialakulásához vezetett.

Egy 1974-es tanulmányában a neoklasszikus gazdaságelmélet két alapvető hiányosságáról értekezett: (1) nem tud magyarázatot adni a hosszú távú gazdasági változásokra; (2) mivel a tranzakciós költségek nagyságát nullának tételezi fel, ezért történelmi kérdésekre legfeljebb korlátozott válaszokat képes adni. A tranzakciós költségek fogalma kapcsolhatja össze a neoklasszikus modellt a tulajdonjogok vizsgálatával. Olyan elmélet szükségességét hangoztatja, amely képes megmagyarázni a gazdaság működését meghatározó tulajdonjogok szerkezetének történeti változásait.

A kliometria a történelem mérését jelenti. (A szóösszetétel tagjai: klio = a történelem múzsája és a metria = mérés). Az 1960-as években született társadalomtörténeti irányzat, amely az új gazdaságtörténet, az ökonometriai történelem, a történeti közgazdaságtan nevet is viseli.

24

34

Az intézményelvű elemzési keret kialakítása Az 1970-es években két új könyvében ír az új elméleti keretek kidolgozásáról: a Lance Davisszel írt Institutional Change and American Economic Growth, valamint a Robert Thomasszal írt The Rise of the Western World. Ezekben már a gazdasági növekedés alapvető feltételét a hatékony gazdasági szervezetek alkotják, legyen szó az amerikai vagy a nyugat-európai fejlődésről. Az utóbbi könyvben a nyugat-európai gazdasági fejlődés értelmezésében a tulajdonjogok alakulásának tulajdonítja a központi szerepet, s a fejlődés két átfogó periódusát, a 900-tól 1500-ig és az 1500-tól 1700-ig tartó időszakot különbözteti meg. A tizennyolcadik századra Hollandiában és Angliában a tulajdonjogok olyan szerkezete alakult ki, amely biztosította a folyamatos gazdasági növekedéshez szükséges ösztönzőket, melyek elmozdították az innovációt és az indusztrializációt.

Az ipari forradalom nem a modern kori gazdasági növekedés előfeltétele, hanem inkább azoknak a javuló gazdasági eredményeknek a következménye, amelyek a technikai újításoknak a magánvállalkozásokban történő alkalmazásából származtak. A nemzetközi verseny pedig a többi ország számára jelentett ösztönzést arra, hogy intézményi berendezkedésük átalakításával előmozdítsák a gazdasági növekedést és az ipari forradalom vívmányainak elterjedését. A gazdasági siker a tulajdonjogok hatékonyságot előmozdító átrendeződésének, a gazdasági kudarc pedig a nem hatékony intézményi berendezkedésnek a következménye (North-Thomas, 1973).

North munkáinak középpontjába a hetvenes évek második felében a népesség, a technológia és a tulajdonjogokat meghatározó intézmények kölcsönhatásának vizsgálata került.

1975-ben Thomasszal publikálja az Első Gazdasági Forradalomról szóló elképzeléseit, 1979-ben jelenik meg az államról szóló híres tanulmánya, melyben az állam kialakulását az intézményi fejlődés jelentős fázisaként mutatja be.

1981-ben kiadják a Structure an Change in Economic History című könyvét. Ebben a művében rávilágít arra, hogy nem minden intézmény hatékony és az állam a hatalmi céljainak elérése érdekében képes akár a gazdasági növekedést gátló intézményeket is kialakítani. A könyv első része magyarázatot ad a gazdaság szerkezetének és teljesítményének időbeli változására. A gazdaság teljesítménye alatt a termelési kibocsátás nagyságát és stabilitását érti, a hangsúlyt a teljes kibocsátáson, az egy főre jutó kibocsátáson és a nemzeti jövedelem elosztására fekteti. A szerkezet fogalma alá a társadalom azon sajátosságait, sorolja, amelyek befolyásolják a gazdasági teljesítményt: a politikai és gazdasági intézményeket, a technológiát, a demográfiai jellemzőket, valamint az ideológiát. A szerkezet fogalma végső soron a tág értelemben felfogott intézményi keretekre utal. A fejlődés kezdetein a népességnövekedés adott technológia mellett demográfiai válságot idézett elő. Amíg valamennyi erőforrás közös tulajdonban volt, a technika javulása gyorsuló ütemben eredményezte a közös erőforrások kimerülését, túlzott kiaknázását. A csökkenő hozam és a csökkenő életszínvonal a népességnövekedés ütemét lassító intézkedésekhez vezetett. A nagyobb törzsek kiszorították a kisebbeket az erőforrások használatából. Ezek a folyamatok kizárólagos tulajdonjogok kialakulásához vezettek és ennek következtében növekedett az erőforrásokra vonatkozó tudás megszerzésének aránya. Ez vezetett az Első Gazdasági Forradalomhoz. A forradalmi változás azonban a tulajdonjogok megváltozásából eredt: a kizárólagos tulajdonjogok sokkal jobban ösztönözték a hatékonyság és a technika fejlesztését. A kizárólagos közösségi tulajdonjogok kialakulása során fejlődött a specializáció és a munkamegosztás, valamint létrejött egy speciális szervezet a tulajdonjogok meghatározására és érvényesítésére: az állam. North könyvének második része részletesen bemutatja az Első Gazdasági Forradalmat és a hatását a gazdasági szervezetre, a gazdasági fejlődést és hanyatlást az antik világban, a feudalizmus felemelkedését és bukását, az újkori modern Európa gazdasági szerkezetét és fejlődését, az ipari forradalom újraértelmezését, valamint a Második Gazdasági Forradalmat és következ-

35 ményeit. A második rész utolsó fejezetében az amerikai gazdaság szerkezetének, valamint 1789 és 1914 közti változásának elemzésére kerül sor, az első részben kifejtett elméleti alapokon. A harmadik része pedig egy összegző általánosítása a kifejtett érveknek. Az intézményi változás elmélete és a nyugati világ gazdaságtörténete cím alatt azt érti, hogy az intézmények biztosítják az emberek közti kölcsönös viszonyok kereteit, létrehozva a társadalmi-gazdasági rendet alkotó együttműködés és a verseny sokrétű kapcsolatrendszerét. A közgazdászok hagyományos álláspontja szerint a gazdasági döntéseket a lehetőségek és a preferenciák határozzák meg és ezáltal figyelmen kívül hagyják az egyének lehetőségkészletét befolyásoló intézményeket. Ezt a hiányosságot igyekszik pótolni az új intézményi közgazdaságtan eredményein alapuló új gazdaságtörténeti szemléletmód.

Az intézményi változás politikai gazdaságtana Mivel North olyan szakmai közösséget keresett, amely a hagyományos ökonómiai modelleket a neoinstitucionalizmus, a politikatudomány és a szociálpszichológia bizonyos eredményeivel próbálta ötvözni, 1983-ban elhagyta a University of Washingtont és St. Louisban a Washington Universityn folytatta pályafutását. Itt hozta létre híres politikaigazdaságtan-központját (Center of Political Economy).

1989-ben B.R. Weingasttal írt tanulmányt, melyben a 17. századi angol politikai helyzet alakulását a tulajdonjogok meghatározására és biztosítására irányuló küzdelem határaiban magyarázzák.

Az 1990-ben megjelent Institutions, Institutional Change and Economic Performance című könyvében összegzi a hosszú távú intézményi változás tágan értelmezett politikai gazdaságtanának kifejlesztését. Újra felülvizsgálja a korábbi álláspontját, amely szerint az intézmények a hatékonyság irányában fejlődnek. Először az intézmények fogalmát fejti ki: „Az intézmények a játék szabályai a társadalomban, vagy formálisabb, emberek által kialakított korlátok, melyek formálják az emberi interakciót. Következésképpen alakítják az ösztönzők szerkezetét a politikai, a társadalmi vagy a gazdasági cserefolyamatokban. (…) Az intézmények csökkentik a bizonytalanságot azáltal, hogy kialakítják a mindennapi élet szerkezetét.” North szerint az intézményeket meglehetősen szélesen értelmezi: az a keret, amely magában foglalja a kulturális, a társadalmi és a kognitív folyamatokat is, amelyek normákat szolgáltatnak az emberi interakciók számára. Az intézményrendszer három eleme: a formális szabályok (jogrendszer), az informális szabályok (magatartási normák) és az ezeket kikényszerítő szabályok. A kooperáció feltételeinek tisztázását tekinti North a kiinduló elméleti problémának. A kooperáció klasszikus kérdéseinek az áttekintése alapozza meg az intézmények és a kooperáció kapcsolatára vonatkozó nézeteit. North szerint a tudás és a tapasztalat befolyásolja a változás irányát, és fokozatosan változtatja az intézményi kereteket. Az intézményi fejlődés pedig a gazdasági fejlődés különböző útfüggő mintázatait eredményezi, amit a brit-észak-amerikai és a spanyol-dél-amerikai út összehasonlításával illusztrál. Az intézményelvű és a politikai gazdaságtan eredményeire támaszkodó szemléletmód jelentőségét fejti ki a gazdaságelmélet és a gazdaságtörténet szempontjából, eljutva a hosszú távú gazdasági fejlődés dinamikus elméletéhez. Új gazdaságtörténet: Kliometria és intézményi/kognitív gazdaságtörténet North közlésmódja, ami a gazdaságtörténet és az új intézményi közgazdaságtan sajátos kombinációján nyugszik, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon az új gazdaságtörténet, majd a későbbi sajátos válfaja, az intézményi gazdaságtörténet. North célja végső soron az volt, hogy a gazdaságelméletet a magyarázat eszközeként vegye tekintetbe a gazdaságtörténeti kutatásban.

Az új gazdaságtörténeti iskola képviselői szerint a régi gazdaságtörténeti elemzések az elméletnélküliség miatt eleve kudarcra voltak ítélve. North a gazdaságtörténetet nem a közgazdaságtantól elszigetelten fogta fel, hanem a gazdaságelméletet a gazdaságtörténeti változásokra alkalmazta. Az új gazdaságtörténészek megpróbáltak sajátos rendet teremteni az általuk kaotikusnak

36 tartott hagyományos gazdaságtörténetben. Modelleket próbáltak alkotni, melyekből empirikusan ellenőrizhető hipotéziseket lehet levezetni. A kliometria, vagyis a gazdaságtörténet kvantitatív vizsgálata, a történeti hipotézisek ökonometriai tesztelése az új gazdaságtörténeti iskola első megjeleni formája volt. A statisztikai adatok és az árakra vonatkozó adatsorok, a számítógépek széleskörű elterjedése vezetett oda, hogy a kliometria jelentős eredményeket hozott, sajátos módon forradalmasította a gazdaságtörténetet. Kutatásai során North sok kritikát kapott, például az új gazdaságtörténet szemléletmódját Redlich a pozitívizmus vádjával illette.

Az 1970-es évek elejére North egyre inkább felismerte a neoklasszikus modellek elméleti és empirikus korlátait. Véglegesen szakított a statisztikai módszereken alapuló kliometriával és alapozta meg az új gazdaságtörténet institucionalista ágát. Lényege, hogy a gazdaságtörténet a modern intézményi közgazdaságtan és politikai gazdaságtan eredményeire támaszkodva kínál történelmi magyarázatokat. Ezt az álláspontot összegezte Nobel-díjas előadásában is, melynek címe: Economic Performance throug Time. Későbbi munkáiban a kognitív folyamatok alaposabb kidolgozására vállalkozott.

1994-ben megjelent tanulmányában az ideológiákat elemezte mentális modellek segítségével, majd 1996-ban a közgazdaságtan és a kognitív tudomány kapcsolatáról értekezett.

Douglass North több ízben forradalmasította a gazdaságtörténeti kutatásokat, mindig nagy visszhangot és éles kritikát kiváltva.

ALCHIAN (ARMEN A., 1914- ) 1914. április 12-én a Kalifornia állambeli Fresno-ban született.

Egyetemi tanulmányait 1932-ben a kaliforniai egyetemen kezdte, majd 1934-ben a Standfordi egyetemen folytatta. Itt lediplomázott, és 1943-ban befejezte a doktori disszertációját „The Effect of Changes in the General Wage Structure” címmel.

1942-ben az Oregoni egyetemen oktatott. Az amerikai hadseregben 1942-46-ig statisztikai munkát végzett.

1958-ban az UCLA (University of California, Los Angeles) professzora lett. Számos elismert díjat és kitűntetést kapott az évek során és 1996-ban az AEA (American Economic Association) előkelő tagjává választották.

ÖSSZEGZÉS Az új institucionalizmus képviselői az intézmények eredetét, változását gazdasági alapon akarják magyarázni: jelentős mértékben gazdasági piaci erők idézik elő a régi intézmények megváltoztatását és hozzák létre az új intézményeket. Az egyéni döntések és az intézményi változások kölcsönhatását olyan elméleti keretbe helyezve tanulmányozzák, amely a mikro elmélet talaján fogalmaz meg makrotársadalmi összefüggésekre vonatkozó kérdéseket.

37

AZ ÚJ INTÉZMÉNYI KÖZGAZDASÁGTAN NAPJAINKBAN Az intézmények vizsgálata nagymértékben befolyásolja a gazdaságok teljesítményét, ezért vizsgálatuk nélkülözhetetlen. Az elemzésnek interaktívnak kell lennie, elméleti és empirikus módszerek segítségével. Az új intézményi közgazdaságtan interdiszciplináris jellegű és egyben dinamikus történelmi szemléletű is. Ez a megközelítés egyaránt alkalmazható a fejlett, az átmeneti és a fejlődő országokra.

Az intézményi közgazdaságtani kutatásoknál a társadalmi elemzés négy szintje különíthető el: − Beágyazottság szintje, ahol a szokások, a normák, a vallás és a tradíciók helyezkednek el.

A legtöbb közgazdász – a nagyon lassú változások miatt – ezt adottságként kezeli. − Intézményi környezet szintje, amely a jogi környezetet, a politikai rendszereket és a tulajdonosi jogokat tartalmazza. Ezekkel a kérdésekkel a tulajdonosi jogok közgazdasági elemzése foglalkozik. − Irányítási struktúrák szintje, amelynél a piac, a vállalat, és a hibrid formák találhatók.

Ezeket a tranzakciós költségek elmélete vizsgálja. − Erőforrás-allokációk szintje, amely folyamatosan változik. Ez a hagyományos neoklasszikus elmélettel tanulmányozható.

A szintek interaktív kapcsolatban állnak egymással. Mindegyikük hat a gazdasági teljesítmény különböző aspektusaira: a termelésre, az elosztásra, a technológiai és intézményi innovációkra, valamint szélesebb értelemben a szegénységre és a társadalmi-politikai konfliktusokra.

A KÖZÖSSÉGI VÁLASZTÁS ELMÉLETE BEVEZETÉS Az elmúlt harminc év során a közgazdászok a politika és a kormányzat világának tanulmányozására is kiterjesztették a piac vizsgálatára kidolgozott hagyományos elemzési eszközeiket. Elemezték a közjavak keresletét, kínálatát, a politikai pártokat, a választási rendszereket, a bürokráciát. Ez a viszonylag új tudományterület a közösségi döntések elmélete nevet kapta. Az elmélet tárgya ugyanaz, mint a politikatudománynak, a módszer azonban a közgazdaságtanból származik. Művelői közül sokak munkásságát Nobel-díjjal jutalmazták. Számos kutatásban ma már a közgazdászok mellett szociológusok, és politológusuk is részt vesznek.

KÖZÖSSÉGI DÖNTÉSEK ELMÉLETE = POLITOLÓGIA + KÖZGAZDASÁGTAN A közgazdaságtan kialakulása óta széles körben alkalmazza más tudományterületek eredményeit. A matematika gazdaságelméleti alkalmazása szerteágazó - egyrészt módszertani segédeszköz a modell-alkotás során, másrészt a matematika logikájával egy sor közgazdasági következtetés levonása is lehetővé válik. Nem feledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy a matematika egyes eredményei éppen valamilyen közgazdasági probléma megoldására való törekvésből származtak.

A természet-tudományok más területei is jelentős segítséget nyújtottak és nyújtanak a gazdasági élet összefüggéseinek megértésében és elemzésében, törvényszerűségeinek feltárásában. A filozófia vagy a szociológia közvetlen kölcsönhatásban áll a gazdaságtannal, egyrészt módszert, másrészt vizsgálati anyagot szolgáltatnak kölcsönösen egymásnak.

A politológia és a közgazdaságtan közötti kapcsolat többféle szempontból is megvalósult és működik. Vannak a társadalom életének olyan területei, amelyek a gazdasági és a politikai életnek

38 egyaránt részei. Az állam gazdasági tevékenysége, a gazdasági szereplők politikai megnyilvánulásai éppen úgy képezhetik a politológia, mint a gazdaságtan tárgyát. A politikai és a gazdasági szféra közös részének vizsgálatára egy új tudományterület is kialakult az elmúlt évtizedekben: a politikai gazdaságtan. Ez a tudomány-terület egyesíti a közgazdaságtan és a politológia módszereit, sajátos megközelítésben elemezve a fenti területet, annak törvényszerűségeinek feltárására törekedve.

Politológia és közgazdaságtan közötti kapcsolat az is, amikor az adott tudományág a másik vizsgálati módszereit alkalmazza saját tárgyának elemzésére. Ennek következtében a politológia és a gazdaságtan módszereinek alkalmazása új megközelítéseket eredményezett a társadalmi élet területein.

Az alkalmazott módszer alapján a gazdaság és a politika elemzésére a következő megoldások születtek: tartalom módszer gazdasági

politikai

gazdaság

politika

hagyományos gazdaságelmélet, maximalizáló magatartás a piacon, árelmélet, hatékony allokáció politikai módszerek alkalmazása a gazdaságra, hatalommegoszlás elemzése a piacon

a gazdasági módszer alkalmazása a politikára: a közösségi választás elmélete hagyományos politika-tudomány, a hatalommegoszlás elemzése a politika területén

Forrás: Solt Katalin

A gazdasági módszer politikára való alkalmazásának megközelítése három területen hozott eredményeket: a közösségi választás elméletében, a politikai döntések gazdaság-elméleti elemzésében és az intézményi gazdaságtanban.

A KÖZÖSSÉGI DÖNTÉSEK ELMÉLETÉNEK CÉLJA Bár szabadpiaci gazdasági környezethez kapcsolódik, a közösségi döntések elméletének fő célja nem a magánpiac működésének vizsgálata, hanem a politikai piac mechanizmusainak feltárása.

Művelői arra törekednek, hogy a közgazdaságtan eszköztára segítségével kidolgozzák a politikai piac konzisztens és a magánpiac teóriájával egyenrangú teóriáját.

A közösségi választás elméletének célja tehát a politikai közösségek, illetve a különböző intézményrendszerek működésének elemzése a racionális döntéselmélet szemszögéből. A tudományág elsősorban a demokráciákat tanulmányozza, de módszerei segítségével az autokratikus, diktatórikus rendszerek is jól elemezhetők.

A közösségi döntések elméletének művelői gyakran jutnak arra a következtetésre, hogy a politikai piac nem tükrözi hatékonyan az egyéni preferenciákat. Kutatásaikkal megpróbálnak hozzájárulni a kollektív döntéshozatal javításához, és a felesleges bürokrácia felszámolásához.

A POLITIKAI GAZDASÁGTAN FEJLŐDÉSE A huszadik század kezdetéig a közgazdaságtannak még csak egyetlen kormányzattal foglalkozó ágát dolgozták ki. A közösségi pénzügyek elméletét, mely elsősorban az adózás alapelveivel foglalkozott.

39 Huszadik század elejére a közgazdaságtan már kifinomult elméleti eszközök egész sorával rendelkezett. A politológia, mely a tizenkilencedik század végén jelent meg önálló tudományként, nem dolgozott ki ehhez fogható módszereket a politikai piacra, vagy a közösségi szektorra, mely a magánpiac legfőbb alternatívája. Nem dolgoztak ki rendszeres elméletet a politikai piacon tevékenykedő egyének cselekvéseinek leírására és magyarázatára. Nem rendelkeztek olyan modellel, ami meghatározta volna azokat a feltételeket, amelyek szükségesek a politikai piacon döntéseket hozó egyének jólétének maximalizálásához.

A közgazdaságtan, és a politikatudomány eltérő és kiegyensúlyozatlan fejlődése hatással volt a való világra is. Ezt talán annak a római császárnak a történetével érzékeltethető leginkább, aki mikor megkérték, hogy döntse el két énekes közül, hogy melyik a jobb, csak az elsőt hallgatta meg, és a díjat a másodiknak ítélte, feltételezve, hogy az elsőnél rosszabb nem lehet. Ez a történet kifejezi, hogy ebben az időszakban mennyire a politikai piacot részesítették előnyben a magánpiaccal szemben.

Adam Smith és az őt követő tizenkilencedik századi közgazdászok kidolgozták, és szilárdan alátámasztották az egyének közötti bonyolult piaci interakciók modelljét, és megadták a magánpiac hatékony működésének szükséges feltételeit.

Miközben a század első felében a demokratikus, tőkés országokban hódított a jóléti állam, a szocializmus, és a kommunizmus eszméje, a társadalomtudósoknak semmilyen eszközük nem volt a két piac összehasonlítására.

A közgazdasági módszertan kormányzatra történő alkalmazása az egyik közgazdaságtani tudományból, a közösségi pénzügyekből nőtt ki. A közösségi pénzügyek elmélete a huszadik század közepe előtt a hagyományos adóelemzésre korlátozódott, az ötvenes években azonban az elmélet új területeket kezdett felölelni, művelői ugyanis az állami adók mellett az állami kiadásokat, majd a szavazást is vizsgálni kezdték.

A KÖZÖSSÉGI DÖNTÉSEK ELMÉLETÉNEK MEGJELENÉSE Az ötvenes évek végére és a hatvanas évek elejére a közgazdászok ráébredtek, hogy a fogyasztói és vállalati viselkedés leírására és magyarázatára kifejlesztett eszközeik alkalmazhatók a kormányzat, és a politikai képviselők viselkedésének elemzésére is.

Ezt James Buchanan ismerte fel legvilágosabban, aki először a kormányzat döntéshozatali intézményeit és mechanizmusait elemezte, majd később munkatársával Gordon Tullockkal lerakták a „közösségi döntések elméletének” alapját. Ők támasztották alá először meggyőzően, hogy a politikai piac elemzését, akárcsak a magánpiac vizsgálatát, a racionális, saját érdekeiket követő egyénekre kell alapozni. Amellett érveltek, hogy az állam nem valamiféle organikus test, mely független az őt alkotó egyénektől, és, hogy a közgazdászoknak elsősorban azt kell vizsgálniuk, hogy az állami intézmények milyen hatékonyan teszik lehetővé, hogy az egyének kifejezzék, és megvalósítsák közjavakra, és politikai célokra vonatkozó preferenciáikat.

Munkáik hatására a hetvenes, nyolcvanas években a tudományos folyóiratokat kezdték elárasztani kormányzattal, a szavazással, a közigazgatással, a kollektív döntéssel, és az alkotmányos szabályokkal foglalkozó tudományok. A közigazgatás hagyományos államigazgatási és politikatudományi elméletét kérdőjelezte meg először. Az említett szerzők úttörő munkájának eredményeként a közgazdászok mára világosan felismerték, hogy van legalább két olyan intézményi mechanizmus, melyek közvetítésével az egyének kifejezhetik és megvalósíthatják preferenciáikat: a magánpiac, és a politikai piac.

A magánpiacon a magánjavak termelése és allokációja megy végbe egy decentralizált piaci folyamat keretében, melynek révén az egyének kifejezhetik és megvalósíthatják viszonylagos pre-

40 ferenciáikat. A politikai piacon viszont az egyéni preferenciák kollektív kifejezése valósul meg egy aggregált döntéshozatali eljárás, szavazás révén.

A közösségi döntések elmélete a politikai piac tanulmányozása, lényegében a közgazdaságtani módszertan alkalmazása a politika világára. A politikatudomány és a közösségi döntések elmélete egyaránt az állam, a szavazás, a politika iránti közömbösség, a pártpolitika, a közigazgatás, stb. elemzése. A hagyományos politikatudomány módszertana azonban különbözik a közösségi döntések elméletének módszertanától. A közösségi döntések elmélete a politikai piac elemzése során két fontos közgazdaságtani posztulátumot alkalmaz: 1. Az egyének alapvető döntéshozók, kormányok, pártok, és törvényhozó testületek döntéseiről beszélni csupán kényelmes technikai rövidítés; 2. Az egyének a politikai piacon – akárcsak a magánpiacon – személyes céljaik megvalósítására törekszenek.

Az egyént a személyes hasznok és költségek motiválják, amikor fogyasztóként, dolgozóként, vagy beruházóként döntéseket hoz, akkor ugyanezt az egyént hasonlóképpen a személyes hasznok és költségek fogják motiválni, amikor döntéseket hoz a szavazófülkében, a Kongresszus csarnokaiban, vagy a közigazgatás tárgyalótermeiben. Korábban a társadalomtudósok, és politikai szakírók különös kettősséget tételeztek fel az emberi motivációkban: úgy képzelték, hogy a magánpiacon az önérdek irányít minden tranzakciót, az egyén és az állam viszonyában viszont az önfeláldozás uralkodik.

A közösségi döntések elmélete mára jól megalapozott tudományággá vált, és sok politológus és más területről érkezett tudós csatlakozott a közgazdászok vállalkozásához. E területen végzett kutatások eredményeként a közgazdászokban tudatosult, hogy a politikai piacon éppúgy léteznek kudarcok, mint a magánpiacon, és már óvakodnak attól, hogy a magánpiac minden kudarcára kormányzati beavatkozást javasoljanak.

A politikai piac közgazdaságtani elemzése iránti érdeklődés, és a megközelítés elismerésének jele, hogy három olyan közgazdász is Nobel-díjat kapott, aki ezen a területen alkotott: Kenneth Arrow, Duncan Black, Paul Samuelson. De Buchanan, Olson, Stigler munkásága is nagyon jelentős ezen a téren.

KONSTITUCIONÁLIS KÖZGAZDASÁGTAN Buchanan megközelítésében, mivel a gazdasági folyamatok feltételrendszere az erőforráskorlátok mellett társadalmi (politikai) eredetű szabályokat tartalmaz, a közgazdaságtan részét kell, hogy képezze a szabályok létrehozásáért felelős társadalmi döntési mechanizmusok működésének vizsgálata és az optimális döntési mechanizmus kialakítása során figyelembe veendő szempontok meghatározása is. A jelzett gondolkodásmód egy több évtizedre visszanyúló kutatási program törvényszerű következménye.

A neoklasszikus közgazdaságtan keretein belül a múlt század közepén kezd önálló irányzattá formálódni a gazdaság, társadalom és politika összefüggéseivel foglalkozó új irányzat, a közösségi döntések (public choice) elmélete. A közgazdaságtan ezen klasszikus, ugyanakkor hosszú évtizedekre feledésbe merült célkitűzésének újbóli felvállalása, egyebek mellett Wicksell, Hotelling, Schumpeter és Arrow vonatkozó nézeteinek újragondolása, valamint a neoklasszikus elemzési módszerek következetes alkalmazása révén a közösségi döntések elmélete a kortárs mainstream egyik meghatározó irányzatává vált. Az egyre terebélyesedő elméletrendszer alapja a neoklaszszikus metodológia, ezen belül is kiemelten a módszertani individualizmus, a homo oeconomicus magatartási posztulátuma és olyan klasszikus közgazdaságtani kategóriák alkalmazása, mint a piac vagy a verseny. A Buchanan által meghirdetett kutatási program különleges helyet foglal el a public choice elméletrendszerében. Miközben Downs, Niskanen vagy Olson írásai nyomán las-

41 san formálódni kezdett a képviseleti demokrácia politikai folyamatainak deskriptív modellje, Buchanan érdeklődése az adott politikai mechanizmusok működése helyett ezen mechanizmusok kialakulásának modellezése felé fordult. Buchanan és Gordon Tullock 1962-ben The Calculus of Consent: Logical Foundations of Constitutional Democracy címmel megjelentetett, klasszikus írásában kerül megfogalmazásra a konstitucionális közgazdaságtan alaptézise, miszerint egy demokratikus állam politikai mechanizmusainak logikai alapja a társadalom tagjainak racionális döntése. A hangsúlyozottan logikai, nem pedig történelmi, leginkább Thomas Hobbes és a Leviatán szerződéselvű megközelítésére, valamint Knut Wicksell közpénzügyi nézeteire támaszkodó gondolatmenet részletes elemzést tartalmaz egyebek mellett az optimális közösségi döntési mechanizmus meghatározásának közgazdaságtani értelmezési lehetőségéről. Buchanan konstitucionális nézeteinek egyik nyilvánvaló forrása közpénzügyi kutatásaiban keresendő. Első, Public Principles of Public Debt cím alatt 1958-ban megjelenő könyve határozott állásfoglalás az államadósság konzervatív megítélése mellett, a keynesiánus megközelítés mellett elutasítva minden egyéb közkeletű, az eladósodás hordozta veszélyeket szintúgy megkérdőjelező felfogást is. A későbbi írásaiban egyre kidolgozottabb formát öltő fiskális alkotmány igénye értelemszerű reakció az államháztartás feltartóztathatatlan növekedésére. A szerződéselvű államfelfogás, a közpénzügyek és a közösségi döntések elméleti kutatásainak eredményeit egységes keretbe foglalva tárul elénk az ószövetségi szörny modern változata, a politikai szféra és a bürokrácia sajátos szövetsége, a bevételmaximalizáló kormányzati gépezet, az új Leviatán. A Leviatán-hipotézis Buchanan válasza a mainstream közgazdaságtanban máig fellelhető vízió, a társadalmi jólét maximalizálására törekvő állam, azaz valamiféle jóakaratú diktátor tarthatatlan feltételezésére. A Buchanan alkotta logikai modell döntő momentuma a társadalom tagjai által önként megkötött (társadalmi) szerződés, melynek tárgya a közszféra (az állam) feladatainak meghatározása és a közszféra működése során követendő szabályrendszer kialakítása (Buchanan, 1975). A konstitucionális közgazdaságtan (az alkotmányozás közgazdaságtana) feladata ennek megfelelően az alkotmányozás aktusának és a létrehozott alkotmány működésének vizsgálata. A Leviatánhipotézis az alkotmány megszületését követő korszak, a képviseleti demokrácia tapasztalatainak összefoglalása. A közösségi döntések elmélete, ezen belül a politikai verseny, a bürokrácia, az érdekcsoportok vagy a járadékvadászat közgazdaságtanának kutatási eredményei egyaránt arra hívják fel a figyelmünket, hogy a képviseleti demokrácia működése komoly veszélyeket hordoz magában. A gazdaságot és a társadalmat lassan teljesen átható Leviatán nem valamiféle rosszindulat vagy összeesküvés eredménye: emberek működtetik, olyan emberek, mint bárki más. Éppen ebben áll igazi veszélye.

A konstitucionális közgazdaságtan megközelítésében az adott alkotmányos rendszer nem hatékony működése, inherens zavarai, torzulásai esetén a végső megoldás az alkotmányos rendszer korrekciója, egy új alkotmányozási folyamat. A Buchanan által felvázolt új (fiskális) alkotmány feladata – egyebek mellett a költségvetés méretével, az adóztatás, a költségvetési deficit és az államadósság korlátozásával – a bevételmaximalizáló Leviatán újbóli kialakulásának megakadályozása (Brennan-Buchanan, 1980). Buchanan életműve a klasszikus liberalizmus politikai gazdaságtana, egy szándékoltan különleges kutatási program a közösségi döntések elméletében.

Felfogásában a (konstitucionális) közgazdaságtan feladata a közszféra hatékonyabb működését elősegíteni képes demokratikus politikai rendszerek működési elveinek kidolgozása és ezen alapelvek hangsúlyozottan demokratikus keretek között történő megvalósítási lehetőségeinek felvázolása. Egy vállaltan és tudatosan normatív elméleti rendszer a tudatlanság, az önámítás, a beletörődés és a cinizmus ellenében.

SAMUELSON (PAUL ANTHONY, 1915-2009) „A közgazdaságtan éppúgy művészet is, mint tudomány, mert az emberek és intézmények viselkedése állandóan változik - és elméleteinknek velük együtt kell változniuk.”

Az amerikai közgazdaságtudomány Mekkája meglehetősen szegényesnek hat három kis iroda, egy hely a titkárnőnek a sötét folyóson, acélvázas csúnya íróasztalok, ahogy azaz az új angliai

42 Cambridge-ban a Massachusetts Istitute of Technology (MTI) háza táján már szokás. Az ajtókon olvasható névtáblák jelzik, hogy itt egymástól hallótávolságban dolgozik a gazdaságtudomány egén három fényes csillaga-három nemzedéknek a képviselői: Paul Krugman, az ifjú baloldali liberálisok kiemelkedő gondolkodója, Robert Solo, aki 1987-ben Nobel-díjat kapott és a mester: az 1970-ben Nobel díjjal kitüntetett Samuelson, a mai elméleti gazdaságtan atyja és századunk alighanem legnagyobb hatású közgazdásza.

Hírnevét a MIT tulajdonképpen műszaki karainak köszönheti, mindamellett szerencsés húzásnak bizonyult hogy az egyetem 1940-ben átcsalta a szomszédos Harvardról. 30 év alatt a professzor itt a világ egyik legjelentősebb, közgazdasági műhelyét építette ki. A tiszta, ideológiamentes közgazdasági elmélethez való ragaszkodásával az ellenpólusát hozta létre, barátja Milton Friedman chicagói iskolájának, amely liberális színezetű gazdaságtant művel. Friedmanhoz hasonlóan és Samuelson is Chicagóban tanulta a szakmát. A nagy tehetségű Samuelson, az Indiana állambeli Gary zsidó drogistájának a fia már 16 évesen került az egyetemre. Egy Thomas Robert Malthusszal, a brit klasszikussal foglalkozó előadás annyira lenyűgözte, hogy úgy döntött: kiemelkedő logikai-matematikai képességeit a közgazdaság-tudomány szolgálatába állítja, az egyetem elvégzése után 1935-ben ösztöndíjat kapott doktori diplomamunkájához, ahogy ezt a Social Science Research Council az ország nyolc legjobb okleveles közgazdászának biztosított.

Ezzel a pénzügyi háttérrel Samuelson, úgy döntött, hogy átmegy a Harvardra, ahol a többi között olyanokkal hozta össze a sors, mint Alvin Hansen, az „amerikai Keynes” a matematikai orientációjú Vassily Leontief és Josef Schumpeter. „Nagyszerű idők voltak - emlékszik vissza -, mert a szakág megérett a kiemelkedő tettek, a tettek viszont még hátra voltak.” A ragyogó elméjű, de sokak számára elviselhetetlenül arrogáns diák, nem vesztegette az idejét szüntelenül helyreigazította a tanárait, s megmutatta nekik, hogyan lehetne ezt vagy azt jobban csinálni.

Alig volt 23 éves, amikor jelentős munkáit jelenek már meg olyan eltérő területeken, mint a hasznosság tana és a külkereskedelmi elmélet. Ez azért vált lehetővé, magyarázta később-mert a közgazdaság-tudomány áttekinthető volt. „Én vagyok az utolsó generalista a közgazdászok között.”

Fegyvertárában Samuelson magával hozta a Chichagóból a neoklasszikus gazdaságtant, amely szerint a maximális jólét szabad piacon és állami beavatkozás nélkül keletkezik. Ezért eleinte sok gondot jelentett számára, hogy elfogadja egy John M. Keyes, „sokszor provinciális intellektuellnek” akkor forradalmiaknak számító gondolatait, kivált mert ez a férfiú „magát fölöttébb bölcsnek, mindenki mást pedig ostobának tartott”.

Csakhogy ez a nagy depresszió időszaka volt. „Ezzel a problémával Chicago nem tudott mit kezdeni. Indianában a legtöbb bank csődbe ment-és nem is csupán a rosszak. Mit használt itt tökéletes mikroökonómiai feltételekhez ragaszkodni?”

A pragmatikus Keynes („Amikor változnak az információim, változtatom a következtetéseimet is.”) nem törődött különösebben a magángazdasági alapokkal, hanem azonnal összgazdasági jelenségek szintjére emelkedett, ezért sokszor a mikoökonómia megalapítójának mondják.

Az összgazdasági valóság megmagyarázása érdekében Keynes természetesen feláldozta modelljei egzakt levezetését. Samuelson nem hitt „a keynesiánizmus szabadalmazott receptjében”, de azt megtanulta, hogy egy nemzetgazdaság tömeges munkanélküliség révén kerülhet egyensúlyba, s még valami vált világossá előtte: ”az embereknek és a bennünket körül vevő intézmények viselkedése állandóan változik. S velük együtt változniuk kell elméleteiknek is.” Mint harvardi doktorandusz, egy délután megírta a multiplikátor–analízisről szóló dolgozatát, amely világszerte hamar hírnevet szerzett neki kollégái körében. Ebben a depresszió Keynes-féle statikus analí-

43 zisét dinamikus formában ültette át, s így sikerült magyarázatot találnia a piacgazdaság visszaesésére és fellendülésére. Később díjazott disszertációjának merészen a hangzatos Fondations of Economic Analysis (Gazdasági analízis alapvetései) címe adta. A bonyolult írás, amely a második világháború miatt csak 1947-ben jelent meg átfogó matematikai módszer alkalmazásával – Samuelson hallatlanul magas szintre fejlesztette a közgazdasági matematikát − leírja és elemzi a piacgazdaság törvényeit.

Kitüntetései, díjai - Közgazdasági Nobel-díj – Első amerikaiként, és a világon másodikként a statikai és dinamikai közgazdaságtani elmélet kidolgozásáért, és a közgazdasági elméletben való tudományos elemzések szintjének növeléséért folytatott tevékenységéért (1970) - Albert Einstein emlékdíj (1971) - 1986-tól kezdve a New York Egyetemen vendégprofesszor, emeritus professzor, díszdoktor számos egyetemen - Britannica-díj (1989) - John R. Commons-díj (2000)

OLSON (MANCUR, 1932-1998) „A piac uralásának minden formája aggasztó, mindegyik.”

Igen nagy jelentőséget tulajdonított a politikai keresetfeltételeknek a jólét szempontjából.

Mancur Olson filozófiája két mondatban foglalható össze: A nyílt piacok alkotják legjobb alapját egy gazdag társadalomnak. Kartellek, piaci egyezségek és eloszlási szövetségek magukba hordozzák az elszegényedés csíráit. Olson egész életében egy központi témán dolgozott: az individuális racionalitás és a kollektív irracionalitás ellentmondásán.

A szövetségekről 1963-ban felállított elméletéről The Logic of Collective Action (A kollektív cselekvés logikája) című könyvén át a The Rise and Decline of Nations (Nemzetek növekedése és hanyatlása) című fő művéig, amely a nyolcvanas években óriási sikert aratott, mindvégig ezzel foglalkozott. Ez utóbbi műve bizonyos fokig emlékeztet a közgazdaságtan egyik atyamesterére, Adam Smith-re, és A nemzetek gazdagsága című művére.

A két mű központi témája ugyanaz: nevezetesen az a tény, hogy a gazdaság emberi cselekvés eredménye ugyan, de többnyire nem felel meg az emberek eredeti terveinek és szándékainak.

Adam Smith ezt az ellentmondást pozitívan oldotta még meg. A „láthatatlan kézre” vonatkozó híres allegóriájával egy olyan világot idézett fel, amelyben javakat és szolgáltatásokat kínálók, éppen, mert egyéni érdekük hajtja őket, kölcsönösen gátolják egymást abban, hogy önzésük céljait korlátlanul elérjék. Hogy a fogyasztók kedvében járjanak, csökkentik az árakat, olcsóbb termelési módszereket és olyan új termékeket keresnek, amelyek várhatóan fogyasztók szükségleteiknek jobban megfelelnek - esetleg előbb is előidézik ezeket a szükségleteket. Ám éppen ezzel újra meg újra kölcsönösen megfosztják egymást a profittól. Végül aztán olyan világot teremtettek, amely legalábbis anyagi javak tekintetében gazdagon meg van áldva.

Az e gondolatokból levont konklúzió: nyitott versenypiacú országok, amelyeket keretfeltételek szabályoznak ugyan, de nem zártak új versenytársakkal szemben, fokozzák a jólétet - nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert az emberek önzően cselekszenek.

Olson egy lépéssel tovább megy. Adam Smith eszményi világát az 1932-ben született közgazdász az eloszlási koalíciók valóságos világán tükrözteti. A versenyben az emberek biztonságot keresnek, hogy a konkurenciával szembeni örökös éberség nélkül is sok pénzt kereshetnek: a piacon jelentkezők egyezségeket kötnek, elzárják a piacokat, és magas árakat érnek el a fogyasztók ro-

44 vására. Szövetségek lobbyznak, különleges érdekeket követő kis csoportok nagy hangon lépnek fel, azonos, de latens érdekeket követő nagy csoportok viszont nem képesek ilyen könnyen szerveződni, s ezért kicsik kizsákmányolják őket.

Az emberek mind az elosztás felé fordulnak, nem pedig a javak termelése felé. Kialakul egy olyan társadalom, amely a birtokviszonyok fenntartására törekszik, egy „rent seeking society”. Ez a jólét rovására megy.

Ennyi az elmélet. Olson eredménye abban rejlik, hogy nem rekedt meg ebbe az elméletben. A múlt századi Németország történeti iskolája stílusában történelmi bizonyítékokat keres téziséhez. Aprólékos munkával talál is ilyeneket mindenütt, minden korban, minden földrészen. Persze úgy, hogy mindig le kell mondania a precíz matematikai bizonyítás meggyőző erejéről és a szabatosságról.

Különböző fejlődő országokról készített összehasonlításai arra utalnak, hogy a fejlődés ütemében mutatkozó eltérések nem egy ország népességének a létszámára vagy tőkével való ellátottságára vezethető vissza, nem is vallásra vagy pláne nem nemzeti hovatartozásra. Olson kimutatja elemzésével, hogy „egy országban az intézmények és a rendszerpolitikai szabályozások a fő meghatározói az egy főre eső jövedelem nagyságának”.

Ha egy szép napon kiderülne, hogy ezek a különben nem csak Olsontól származó megállapítások helytállók, akkor az amerikai közgazdász-professzor nem csak a gazdasági szakemberek figyelmét hívta fel szakága egyik legfontosabb felismerésére: a nyitottság elvére. A nyitott piacú nyitott társadalom nemcsak etikai alapelveknek felel meg, hanem gazdasági előnyöket is nyújt a létfontosságú és az életet megszépítő javakkal való jobb ellátás értelmében.

STIGLER (GEORGE J., 1911-1991) „A közgazdász feladata nem az, hogy megmondja a társadalomnak, mit keressen. A feladat inkább az, hogy a társadalmat támogassa céljai hatékony elérésében.” Életrajz: 1911 (Renton, WA) –1991 (Chicago, IL) Apa: Joseph Stigler, serföző, ingatlankereskedő Anya: Hungler Erzsébet (a XIX. század végén vándorolt ki Magyarországról) Feleség: Margaret L. Mack Fiúk: Stephen, David, Joseph Tudományos életrajz: 1931: BA –Washingtoni Egyetem 1932: MBA – Northwestern Egyetem 1938: PhD – Chicagói Egyetem 1982: Nobel-díj 1987: Nemzeti Tudományos Érdemérem (Reagan) Nobel-díj: Piaci verseny, árelmélet és az iparszerkezet; az információ gazdaságtana; az állami szabályozás kérdései.

ÖSSZEGZÉS A politikai gazdaságtannal ismerkedők gyakran úgy vélik, hogy a magánpiac kizárólag a magánérdekeket szolgálja, a politikai piac pedig a közérdekeket. Ez téves elképzelés. Mindkét piac a

45 közérdekeket szolgálja azáltal, hogy az egyének számára lehetővé teszi a saját érdekeik követelését. Az emberek élelemmel, ruházattal, lakással, gépkocsival való ellátása legalább annyira szolgálja a közérdeket, mint a honvédelem, a bíróságok, a tűzoltóság biztosítása. A magánpiac, a politikai piachoz hasonlóan, olyan javakat biztosít, amelyek növelik az ország polgárainak jólétét.

Semmilyen elméleti indok, vagy tapasztalati tény nem szól amellett, hogy a magánpiacon, és a politikai szférában eltérő motívumok működnek, pedig sok laikus így gondolja. Az emberek döntéseik nagy részét mindkét piacon önző indokok alapján hozzák meg, de ezek az egymástól független, egyéni döntések nem vezetnek káoszhoz.

Bizonyos feltételek teljesülése esetén a profitra és a jövedelemre törekvő gazdasági szereplők tevékenysége a piaci mechanizmuson keresztül a magánjavak hatékony termelését, és allokációját eredményezi.

Az egyének a politikai piacon is önös érdekeiket követik, még sincs káosz. A szavazataik maximalizására törekvő pártok és politikusok programokat fogalmaznak meg, hogy megnyerjék a mediánszavazók tetszését. A politikai piacra nem adhatók meg olyan feltételek, melyek beteljesülése esetén az erőforrásokat – legalábbis elméleti szinten – hatékonyan osztja el. A közjavak, a kollektív fogyasztás, és a közösségi döntéshozatal természete miatt a legjobb feltételek között sem érhető el hatékony eredmény.

Elméletileg tehát a magánpiac hatékonyabb mechanizmus, mint a politikai piac. Ebből viszont nem következik az, hogy a magánpiacot mindig előnyben kell részesíteni. Elméleti szinten a politikai piac kevésbé hatékony ugyan, mint a magánpiac, de a két piac csak a gyakorlat szintjén értékelhető értelmesen, a gyakorlatban pedig mindkettőt kudarcok és akadályok jellemzik.

ÚJ OSZTRÁK ISKOLA KEZDETEK Az osztrák iskola megalapítója Carl Menger (1840-1921), a marginalista forradalom egyik elindítója volt. Tanítványai és követői alkották az első generációt, akik közül Friedrich von Wieser (1851-1926) és Eugen von Böhm-Bawerk (1851-1914) a legismertebb közgazdászok. A szellemi hagyományokat a második generáció kiemelkedő alakjai Ludwig von Mises (1881-1973), Friedrich von Hayek (1889-1992) és Joseph Schumpeter (1883-1950) vitték tovább. E két generációt a „régi osztrák iskola” (vagy más néven „bécsi iskola”) néven szokták emlegetni. Tevékenységüket Bécsben fejtették ki. Az őket követő két generáció már Ausztrián kívül, leginkább az USA-ban és Nagy-Britanniában tevékenykedett, tevékenykedik. A harmadik és negyedik generációt összefoglalóan „új osztrák iskola” néven szokták emlegetni. A 3. generáció legfontosabb képviselői Fritz Machlup (1902-1983), Oscar Morgenstern (1902-1977), Gottfried Haberler (1900- ) és Paul Rosentein-Rodan (1902-1985) voltak. A legújabb (amerikai) generáció tagjai a 20. század második felében kezdték meg működésüket. Közéjük tartozik például Murray Rothbard (19261995) és Israel Kirzner (1930- ).

Az osztrák iskola közgazdasági gondolatainak jellemzői az alábbiakban foglalható össze: − „módszertani individualizmus és szubjektivizmus sajátos formája, − az emberi cselekedetek középpontba állítása, − a tudás, a megismerés központba állítása,

46 − a piaci mechanizmus,a piaci egyensúly értelmezése, − az intézmények helyének és szerepének értelmezése, − az állam gazdasági szerepének elemzése.”25 A későbbiekben részletesebben ismertetjük ezek lényegét, megvalósulását.

MISES (LUDWIG VON, 1881-1992) Ludwig von Mises 1881. szeptember 29-én született Lemberg városában. Édesapja vasúti mérnök volt. 1900-ban a bécsi egyetem hallgatójaként Böhm-Bawerknél tanult. Ebben az időszakban Carl Menger munkái nagy hatással voltak gondolkodására. 1906-ban doktorátust szerez. Bécsben azonban nem tudott egyetemi tanári kinevezéshez hozzájutni, így bécsi kereskedelmi kamara elnöke lett. Megszervezte híres magánszemináriumait, melyeken részt vettek többek között: Hayek, Machlup, Haberler, Morgenstern, Röpke, Lionel Robbins (híres angol professzor). 1934ben az Ausztriában egyre jobban növekvő német befolyás miatt, valamint zsidó származása miatt elhagyja Ausztriát és Svájcba költözik. 1934 és 1940 között a genfi egyetem tanára lett. Amikor a németek elfoglalták Franciaországot, nem érezte már magát biztonságban Svájcban, ezért 1940-ben az Amerikai Egyesült Államokba emigrál, majd a New York-i egyetemen tanít visszavonulásáig, 1969-ig. 1992-ben New York-ban hunyt el.

HAYEK (FRIEDRICH AUGUST VON, 1899-1992) A XX. századi közgazdaságtan egyik központi alakja. 1899. május 8-án született Bécsben, és 1992. március 23-án halt meg a németországi Freiburg im Breisgauban. Apja orvos volt, igyekezett három fia természettudományos érdeklődését felkelteni. Még a gimnázium befejezése előtt egy évig tüzértisztként szolgált a Monarchia hadseregében, az olasz fronton (1917-1918).

A bécsi egyetem jogi fakultására iratkozott be visszatérve a frontról. Eleinte a pszichológia érdekelte, de 1919-1920 telén Zürichbe ment, hogy a fronton szerzett spanyolnátha és malária következményeit kiheverje. Kánonjogot és filozófiát hallgatott Zürichben és egy agykutató anatómus laborjában is dolgozott néhány hétig. A bécsi egyetemre visszatérve el kellett döntenie, hogy a pszichológiát vagy a közgazdaságtant tanulja. Élve a kedvezménnyel melyet a frontszolgálat után kapott, 1921-ben jogi, 1923-ban politikai doktorátust szerzett. Utolsó egyetemi évében az osztrák iskola alapítói triászának egyetlen ekkor még élő tagja, Friedrich von Wieser hallgatója lett. Az egyetem elvégzése után Wieser ajánlására a kereskedelmi kamara egyik hivatalához került, amelynek igazgatója Ludwig von Mises volt. Fiatalon a szocializmus eszméjével szimpatizált, Ludwig von Mises tanainak hatására gondolkodása alapvetően megváltozott. Ekkor lett szocialistából meggyőződéses liberális. A két legfontosabb területen, a pénz- és cikluselmélet és a szocializmus gazdasági életképességének kérdésén Hayek Mises nyomdokain indult el. 1927-ben az Osztrák Konjunktúra Intézet kutatója. Az intézetet Mises hozta létre. 1929-ben elkészítette a Geldtheorie und Konjunkturtheorie tanulmányát illetve ekkor tették nemzetközileg is ismertté a konjunktúra elméletről írott cikkei.1931-ben Lionel Robbins meghívására Londonba utazik, majd később itt kap katedrát a London School of Economics-on, illetve ő lesz az egyik főszereplője azoknak a vitáknak, melyek az angol közgazdaságtanban ekkor zajlanak a monetáris elmélet kérdéseiről. 1931-ben Prices and Production című könyvét befejezi. 1936-ban megjelenteti az Általános Elmélet című könyvét. 1950-ben az Amerikai Egyesült Államokba költözik és a University of Chichago professzora lesz. 1962-ben visszaköltözik Németországba és Freiburgban dol-

Solt Katalin: Intézmények, evolúció és az osztrák iskola (Széchenyi István Egyetem, Győr, 2006., 26. old.)

25

47 gozik egyetemi tanárként. 1973 és 1979 között megírja 3 kötetes művét a Law, Legislation and Liberty-t. 1974-ben közgazdasági Nobel díjat kap. „Hayek-ra úgy tekintettek mint Keynes és a szocializmus egyik legfontosabb, az idő és az események által igazolt kritikusára s a század egyik legjelentősebb gondolkodójára.”

KIRZNER (ISRAEL M., 1930-) Kirzner már az új generáció tagjai közé tartozik, továbbfejlesztette a két kiemelkedő tudós tanítását. Mises és Hayek gondolatait igyekszik rendszerbe foglalni. Az utóbbi időszakban ő az új osztrák iskola vezéralakja.

A vállalkozáselmélet az osztrák iskola „terméke”, döntően Kirzner munkáján alapszik. A piaci folyamatok kontextusán magyarázza a vállalkozást és semmiféle kapcsolatot nem teremt a vállalattal. Kirzner felfogásában a tiszta vállalkozás a profitlehetőségek megragadásában rejlik, és ez a vállalat lététől független.

AZ ÚJ OSZTRÁK ISKOLA GONDOLATAI Az osztrák iskola több tekintetben egyedülálló a közgazdaság történetében, legközelebbi rokonságot az evolúciós elméletekkel és az intézményi közgazdaságtan egyes csoportjaival mutat.

Elsősorban különállásukat hangoztatják az osztrák iskola képviselői. Eltávolodtak a neoklasszikus irányzattól és napjainkban ez az irányzat a neoklasszikus közgazdaságtani rendszerek egyik legkeményebb bírálója. Alapvetően eltérő megközelítésben vizsgálják a gazdaságot. Az osztrák iskola közgazdaságtana elsősorban és alapvetően nem abban különbözik a többi gazdasági nézettől, hogy a gazdaság működését másképpen írja le, hanem a szemléletmódjában tér el elődeitől.

Képviselői az emberi cselekvést, az individuum meg nem ismétlődő cselekedetit tartják a gazdasági élet meghatározó elemének, ezt tekintik a közgazdaságtani vizsgálódás tárgyának. Határozott liberális eszméket vallanak az osztrák iskola tagjai és a szabad piac hívei. De azokat a közgazdászokat, akik a neoklasszikus eszmerendszer alapján támogatják a liberalizmust, keményen bírálják.

A második generáció - az új osztrák iskola - határozott elkülönülése más irányzatoktól éppen azzal kezdődött, hogy a közgazdaságtan feladatát, módszerét újraértelmezték. Mises és Hayek kiemelt figyelmet szenteltek a közgazdaságtan módszerének. Mises fő műve, a Human Action, átértelmezi a közgazdaságtan módszertanát, igyekszik kimutatni a marginális forradalom óta követett törekvések kudarcát, és egy egészen más szemléleti alapra helyezi a közgazdaságtant. A fizikai (mechanikai) analógiák helyett a biológiai evolúció analógiáját követik és alkalmazzák a gazdaságra.

Szubjektivizmus és módszertani individualizmus - az egyén szerepe Az osztrák iskola a cselekvő embert állítja a gazdasági események középpontjába. Ez a megközelítés a közgazdaságtudomány társadalomtudományi jellegét mutatja be, és hangsúlyozza a természettudománytól való eltérését. A természettudós kívül áll azokon a dolgokon, amelyeket tanulmányoz. A társadalomtudós benne él a tanulmányozott dolgokban, tudja, miként reagálnak mások egy adott helyzetre.

Hayek szerint a társadalomtudós „nem a dolgok közötti kapcsolatokkal foglalkozik, hanem az ember és a dolgok, vagy az emberek egymás közötti kapcsolataival.” Az emberi cselekedetek tárgyai legtöbbször nem a dolgok, hanem az emberek gondolatai. A közgazdaságtan valódi tárgya

48 az, amit az emberek gondolnak, az emberi szubjektum. Ezért a külső vizsgáló nem lehet teljesen objektív, hiszen hasonló helyzeteket él át, mint a vizsgálat tárgyát képező egyének. Ezért az osztrák iskola gondolatai szerint minden olyan elmélet téves, amelyik racionális döntést feltételez.

Ez a gondolat ismét ellentéte a neoklasszikus közgazdaságtannak, léteznek objektív gazdasági tények, amelyek segítségével az elméletet ellenőrizni lehet.

Tudományosság és matematikai modellek Az osztrák iskola hívei szerint szubjektív egyének vizsgálatára alkalmatlanok azok a módszerek, amelyeket az objektív tények elemzésére dolgoztak ki. Ez a szemlélet eredményezte azt, hogy Mises megkülönböztette a matematikai és logikai közgazdaságtant.

A logikai közgazdaságtan események leírására csak részlegesen alkalmaz matematikai eszközöket, elsősorban logikailag vizsgálja a gazdasági folyamatokat. A matematika segítségével csak múltbeli adatok dolgozhatók fel, de ezekből szerinte nem lehet törvényszerűségeket felállítani, mert minden időben és helyen más értékek alakulnak ki. Az egyenletek alkalmasak az egyensúly leírására, de nem alkalmasak a folyamatok okainak és kialakulásának leírására.

Hayek szerint a gazdaság olyan bonyolult, olyan sok tényezőből áll, hogy képtelenség olyan modelleket alkotni, amelyek mindezeket figyelembe tudja venni. Nem tagadja, hogy vannak a gazdaságban mérhető jelenségek is, de ha egy modell csak ezekre korlátozódva írja le a rendszert, akkor teljesen félrevezető eredményt ad.

A matematikai modellezés az egyéni cselekedeteket általánosítja, a gazdaság egyedi, szubjektív motívumait nem képes visszaadni, hiszen annyi egyenletre volna szükség, ahány egyén az adott csoportban jelen van. Mivel saját célok vezérlik az egyén cselekedeteit, ezért aligha találunk olyan matematikai képletet, eszközt, amely alkalmas volna a saját, egyéni célok modellezésére, bemutatására.

Bizonytalanság Központi eleme az osztrák közgazdaságtannak a bizonytalanság. Az emberi tudás lényegéhez tartozik, hogy folyamatok nem jelezhetőek előre. Az emberek csoportjainak törekedni kell a lehetséges kimenetelek felmérésére. Arra is figyelmeztetnek, hogy ne értékeljük túl a közgazdászok jóslatait. Egy-egy döntés sikere múlhat azon, hogy hogyan adják át egymásnak az emberek a tudást, hogyan terjed az ismeret a társadalom tagjai között. A nem megfelelő, hiányos informáltság bizonytalanságot eredményez. De ez nem jelenti azt, hogy nem kell, hogy nem lehet tervezni.

Tapasztalatok alapján ki lehet alakítani a jövőre vonatkozó elképzelést.

A piac és az egyensúly Mises ábrázolásában a piacon minden fejlődés arra való törekvés, hogy az egyén javítson saját helyzetén. Egy-egy piaci tranzakcióval növelni akarják a szükséglet-kielégítés mértékét. Az árak mindig azon egyének értékelésének eredményei, akik eladnak, vagy vesznek, vagy tartózkodnak attól. Az osztrák iskola szerint a piac spontán keletkezik. „Az emberi cselekvés terméke, és nem az emberi tervezésé.” (Hayek) A résztvevők éppen annyi információt gyűjtenek, amennyire szükségük van a helyes döntéshez. Hayek szerint a piacgazdaság egy információ-szerzési folyamat és ez a megállapítása szubjektivizmusából ered.

A piaci folyamat során az árak közelednek az egyensúlyhoz, de ez csak egy tendencia, amely ritkán valósul meg, mert az emberek szubjektív értékelése és a kínálat folyamatosan változik. Állandó változást tapasztalnak értékelésükben, céljaikban és cselekedeteikben az egyének. A cselekvés igazi lényege a változás. Az emberi döntések és cselekvések folyamatos változása meghiúsítja az egyensúlyi ár megállapítását, illetve újabb és újabb egyensúlyi árakat hoznak létre.

49

A piacgazdaság mozgatórúgója a vállalkozó. Mises szerint az a cselekvő ember a vállalkozó, aki a piacon bekövetkező változásokra reagálva cselekszik. Kirzner szerint a vállalkozó újra és újra átalakítja a cserearányokat és a tényező-allokációt26. Egy vállalkozó felismeri a kiegészítő termelési tényezők árai és a termékek jövőbeni árai közötti eltérést és előnyt akar formálni ebből az eltérésből profit formájában. Mises szerint nem rendelkeznek az emberek egyenlő vállalkozói tehetséggel. Szerintük az egyéni javak piaca időlegesen egyensúlyba kerülhet, a gazdasági rendszere viszont soha, az általános egyensúlyi elméletet el kellene vetni.

AZ ÚJ OSZTRÁK ISKOLA ÉS A HAGYOMÁNYOS KÖZGAZDASÁGTAN EGYBEVETÉSE A neoklasszikus közgazdaságtan feltevéseket tesz a gazdálkodó alany cselekvéseire vonatkozóan. A gazdálkodó alany racionálisan tevékenykedik helyzete optimalizálásának érdekében. Az elmélet képviselői a piac és a piacgazdaság sok vonását megvitatják. A legtöbb összefüggés elemezhető a kereslet-kínálat révén. Feltárják a kereslet kínálat oldalán ható tényezőket. Feltételezik, hogy a piaci szereplők ismerik tevékenységük feltételeit és a versenymodell körülményei között ismerik a piaci árakat.

Az osztrák közgazdák figyelme viszont nem az egyensúlyi helyzetre irányult, hanem a piaci folyamatokra, amely az adottságoknak az új ismeretek felbukkanása folytán bekövetkező változáshoz való alkalmazkodást, annak során az egyensúlyhoz való közeledést jelenti. Mises szerint a fogyasztó a preferenciáit a piacon alakítja ki, például reklám, vagy az eladók rábeszélésének hatásaira, vagy felfigyelve mások fogyasztási szokásaira. A vállalkozó versenyezve más vállalkozókkal a termelés újabb és újabb feltételeit puhatolja ki.

Az osztrákok a piacot úgy mutatták be, mint kísérletezések és tévedések folyamatát, amelynek során a vállalkozók előtt újabb és újabb ismeretek tárulnak fel. A neoklasszikus közgazdáktól eltérően náluk a tévedés nem piaci hiányosság, hanem az új ismeretek szerzésének szükséges velejárója.

ÖSSZEGZÉS Az osztrák iskola alig talált visszhangra hosszú évekig a közgazdászok szélesebb körében. Elavultnak, és extrémeknek tekintették a képviselői nézeteit. Viszont napjaink gyorsan változó világa egyre inkább olyan elméletek felé fordítja figyelmét, melyek képesek magyarázatot találni arra, hogy ilyen adottságok mellett hogyan működik a gazdaság.

A gazdasági folyamatok legfontosabb jellegzetességének a gazdasági szereplők egyediségét, változékonyságát és a változásokhoz való folyamatos igazodását tartják. Az egyensúly csak dinamikusan értelmezhető, mert a változatosság, a folyamatos változás kizárja a piaci egyensúly létezését. Tehát az új osztrák iskola képviselői helyesen felfigyeltek arra, hogy a véget nem érő változás a jellemző a gazdaságra. A gazdaságot alkalmazkodási folyamat jellemzi és nem nyugalmi.

Azonban felmerülnek megoldatlan problémák, hiányos tézisek. Az osztrák közgazdáknak bizonyítaniuk kellene, hogy az alkalmazkodás folyamata gyorsabb, mint a folyamatos változások felbukkanása. Így lehetetlenné válik a tudományos előrelátás, nem tud választ adni arra mi fog történni a gazdaságban.

Kirzner szerint: „Az új osztrák iskola kiegészíti, nem pedig helyettesíti a hagyományos közgazdaságtant.”

26

Erőforrás szabad kapacitásának, vagy annak egy részének használatba vétele.

50

JOG ÉS KÖZGAZDASÁGTAN Az irányzatot az angolszász irodalomban leggyakrabban „jog és közgazdaságtan” (law and economics) elnevezéssel illetik, de felbukkan a „jog közgazdaságtana” (economics of law) megnevezés is. A magyar nyelv szabályainak legjobban – Solt Katalin javaslatával egyetértve – a „jogi közgazdaságtan” felel meg.

A jogi közgazdaságtan tárgya: a közgazdaságtani módszerek alkalmazása a jog, jogi intézmények kialakulására, struktúrájára, folyamataira és hatásaira. A cél az, hogy a gazdasági megközelítést a törvényhozás minden területén alkalmazzák, beleértve a versenytörvényt, a munkatörvényt, az adótörvényt és a szokásjogot is. A feladat tehát az, hogy a közgazdaságtan hatókörét kiterjesszék egy olyan tudomány-területre, amelyben korábban a közgazdaságtani elveket nem alkalmazták.

Ha csak egyszerűen arról lenne szó, hogy a közgazdaságtan hatókörét kiterjesztik egy eddig nem vizsgált területre, akkor pusztán alkalmazott gazdaságtannak kellene tekintenünk a jogi közgazdaságtant, vagyis a közgazdaságtan specializálódásáról beszélhetnénk. Többről van itt szó, mert a kiterjesztés közben átértelmezésre kerül a hagyományos neoklasszikus modell, megváltozik annak feltevésrendszere. Így már egyértelműen a közgazdaságtan egy új irányzatáról beszélhetünk.

A jogi rendszer, a jogi intézmények a neoklasszikus modellekben külső adottságként szerepelnek, a gazdasági modellel nincsenek kölcsönhatásban. A jogi közgazdaságtan művelői ezt a feltevést megváltoztatják, és a jogrendszert a gazdasági rendszer belülről ható elemének tekintik, amely együtt, kölcsönhatásban változik a gazdasági rendszerrel. Ilyen alapon tehát a közgazdaságtan egy új értelmezéséről is beszélhetünk, joggal mondják a jogi közgazdaságtan művelői, hogy itt egy sajátos mozgalomról van szó.

A mozgalom képviselői azok a tudósok, akik az USA-ban a Journal of Law and Economics köré csoportosulnak, Chicago-ban és a Yale jogi karán tevékenykednek. Ezeket a kutatókat tekinthetjük a jogi közgazdaságtani irányzat legszűkebb csoportjának, akik kiindulópontjukban és kutatási programjaikban közvetlenül ragaszkodnak a fent megjelölt tematikához.

Ide sorolhatunk még több olyan tudóst, csoportot is, akik az adott téma vizsgálatával nem a jogi közgazdaságtan oldaláról kezdtek foglalkozni, csak kutatási témájuk hasonló volt. Ezért a jogi közgazdaságtannak van egy tágabb értelmezése, amely a két tudományterület valamilyen formában való összekapcsolódását jelenti. Ezen tágabb csoporton belül további irányzatokat lehet megkülönböztetni.

ELŐZMÉNYEK ÉS ELŐFUTÁROK Már a 19. századi Európában létezett egy széleskörű mozgalom, amelyik megmutatta, mennyivel jobban lehet értelmezni a jogot a közgazdaságtani fogalmak és módszerek segítségével. Holmes gyakran idézett tanácsa a jogi iskola számára 1897-ből, hogy forduljanak a statisztika és a közgazdaságtan felé: „A jog racionális tanulmányozására a fekete-betűs ember a jelen embere lehet, de a jövő embere statisztika embere és a közgazdaságtan mestere.” (Holmes [1897] 469. oldal) Mivel a közgazdaságtan bizonyos értelemben szimbiózisban élt egy darabig a joggal, attól elválaszthatatlan volt, akárcsak a filozófiától, ezért a korai közgazdászok mindegyikénél találhatunk olyan vonásokat, amelyek alapján a jogi közgazdaságtan előfutárainak tekinthetőek lennének.

Gondoljunk csak Smith adózással, állami beavatkozással kapcsolatos eszmefuttatásaira, vagy Ricardo elméletileg megalapozott parlamenti hozzászólásaira.

51

Különösen erőteljesen érződött a téma fontossága a korai intézményi közgazdaságtanhoz tartozó tudósok esetében. Így például a német történeti iskolát vagy Veblent a jogi közgazdaságtan művelőinek egyes csoportjai is gyakran említik előfutáraikként. Figyelemre méltó, hogy ugyanezt elmondják az evolúciós közgazdaságtan, vagy az osztrák iskola története kapcsán is. Ez az eszmei közösség onnan ered, hogy az említett szerzők nem csatlakoztak a 19. század végén specializálódó közgazdászokhoz, akik a közgazdaságtan tárgyát elődeiknél sokkal szűkebben értelmezték és egyik fő törekvésük az volt, hogy kidolgozzák a közgazdaságtan sajátos, egyéni eszköztárát.

A 19. század végén a jog és gazdaság együttes vizsgálata háttérbe szorult. Ennek oka részben az volt, hogy a társadalomtudomány specializálódott, a közgazdászok kutatásai elsősorban a piacra irányultak, másrészt hogy a jogrendszer vizsgálatára a közgazdaságtan módszertana még nem volt elég kiforrott, így egyre távolabb kerültek a professzianizálodó közgazdaságtani megközelítésektől. A mozgalom az 1930-as évekre fokozatosan elhalt.

AZ ÚJ JOGI KÖZGAZDASÁGTANI ISKOLA TÖRTÉNETE A jogi közgazdaságtan újjászületése (vagy megszületése?) a 40-es években a Chicago-i Egyetemen vette kezdetét, Aaron Director irányításával és ösztönzésére.

Aaron Director egy közgazdászhoz képest szokatlan helyzetben volt, mert kinevezték a Chicgo Law School-ba, közgazdaságtan professzornak. Director problémája a jogi egyetemen az volt, hogyan bírja rá jogász kollégáit arra, hogy vegyék komolyan gazdasági elemzését. Director a gazdasági elemzést jogi esetekre alkalmazta, különösen az antitröszt törvényre. Abban az időszakban –a válságból való kilábalás és a New Deal idején- az volt az elfogadott álláspont, hogy a hatékony verseny érdekében az ipart szigorúan ellenőrizni és szabályozni kell. Director megmutatta, hogy ennek következményei legtöbb esetben igazságtalanok, valójában a kihirdetett céllal ellentétes hatásúak: sokkal gyakrabban hivatkoznak a monopóliumokra, mint ahányszor jelen voltak vagy kártékonyak lettek volna a fogyasztók számára. Hasonlóképpen elemezte a többi gazdasági törvény érvényesülését is. Ezzel felkeltette a jogászok érdeklődését a gazdasági elemzések iránt és elfogadtatta annak szükségességét, bár ekkor még csak a gazdasági jog területén.

Az új jogi közgazdaságtan megszületéséhez szükség volt azokra a közgazdaságtudományi eredményekre, amelyek a fenti kezdeményezésektől függetlenül születtek. Ezek közül főleg azok játszottak meghatározó szerepet, amelyek átlépték a közgazdaságtan hagyományos határait.

Az egyik hatás bizonyosan Gary Backertől ered, aki kezdeményezte a nem-piaci magatartás elemzését gazdasági eszközökkel. A folyamat az 1955-ben íródott doktori disszertációjával kezdődött, amiben a piacon folyó diszkriminációval foglalkozott és a bűncselekmények gazdaságtanával, a család és a humán tőke elemzésével folytatódott. A kezdeti közönyt fokozatos elfogadás követte s annak elismeréseként, hogy munkái jelentősen hozzájárultak a közgazdaságtanhoz, 1992-ben Nobel díjjal jutalmazták. Becker gondolatai szélesre tárták a gazdasági módszerek alkalmazási lehetőségeit, többek között a jogi rendszerre is.

Ugyanezen idő alatt más tanulmányok is születtek, melyek később részei lettek a jogi közgazdaságtannak.

Látványos lépése volt a jogi közgazdaságtan kialakulásának az, hogy 1958-ban megalapították Chicago-ban a Jurnal of Law and Economics című folyóiratot, aminek első szerkesztője Aaron Director lett. Nem sokkal ez után Coase Chicago-ba költözött és ő vette át a szerkesztői feladatokat. Coase 1960-ban ebben a folyóiratban publikálta a társadalmi költségekről szóló híres cikkét The Problem of Social Cost címmel. Ebben a cikkben kerül kifejtésre az externáliák megszünteté-

52 sének leghatékonyabb módszere a tulajdonjogok azonosítása, megszemélyesítése. Állami beavatkozás helyett Coase ezt tartotta a legjobb megoldásnak.

Ezen témákban publikált cikkek sok közgazdász fantáziáját indították be. Tanulmányok sora született jogi témában, például a tulajdonjogokról, a gondatlanságból okozott károkról, a szerződésekről, a társasági jogról.

A jogászok is kezdték elfogadni a mozgalmat akik közül ebben a korai periódusban csak néhányan foglalkoztak a témával. Közülük Calabresi munkássága volt a legjelentősebb. 1972-ben megjelenik a Journal of Legal Studies, valamint Posner első könyve a jog gazdasági elemzéséről.

Fontos még, hogy Manne megkezdte közgazdaságtani szemináriumát a John Mason egyetemeten jogi karán, ezzel bevezetve a jogi közgazdaságtant a felsőoktatási intézményekbe az USA-ban.

POSNER (RICHARD, 1939- ) A legnagyobb hatású egyértelműen Posner könyve, az Economics Analysis of Law volt. A könyvet egy jogász írta jogászoknak világos és egyértelmű stílusban: a közgazdaságtani zsargont alkalmazta és adoptálta a jogász nyelvezethez. Ez kétségkívül hozzájárult a könyv sikeréhez, a könyv döntő mondanivalója: a szokásjog hatékonysági tézise.

Posner a tulajdonjogi megközelítéseket igyekezett általánosítani a jog teljes területére. Könyve első kiadásában kifejti, hogy a hagyományos szokásjog minden szabálya egy hatékonysági logikát tükröz és a hatékonyságra való törekvés mindenhol a veszteség elkerülésére vagy a társadalmi jólét maximalizálására vezet.

Ezzel meghatározta a kutatási programot: a neoklasszikus közgazdaságtanból kölcsönzött hatékonysági elvet kell használni a hagyományos szokásjogra és meghatározni, hogy vajon a szokásjog ténylegesen megegyezik-e ezzel a logikával. Ez a program vonzó volt a jogászok számára, mert a Posner által bemutatott neoklasszikus eszközrendszer elég könnyen megtanulhatónak és alkalmazhatónak tűnt a jogi problémákra.

Művének, elgondolásainak az évtized végére erős kritikusai akadtak. A viták felszínre hozták a hatékonysági elv gyengeségeit, abban a formában ahogyan Posner alkalmazta. Bár Posner lelkes védelmezője volt saját eszméinek, a támadások kereszttüzében úgy tűnt, hogy a jogi közgazdaságtannak el kell hagynia a chicagoi stílust. Azonban nem ez történt: Posner tovább publikálta könyveit, a folyóiratok megjelennek, a kutatásokat aktívan folytatják.

Richard Posner, a jogi közgazdaságtan amerikai vezéralakja optimista a terület fejlődése és kutatási lehetőségeit illetően. 1997-ben a European Law and Economic Associtation éves tanácskozásán annak a reményének adott hangot, hogy a jogi közgazdaságtan hamarosan nemzetközi mozgalommá növi ki magát. Előadásában azt hangsúlyozta, hogy Európa a közgazdaságtan jogi alkalmazásának gazdag területét adja, hiszen az egyes országok jogrendszere sok tekintetben különbözik, ami alapos elemzéseket és vizsgálatokat követel az európai tudósoktól. Ezt a feladatot csak ők végezhetik el, és ezzel szerinte jelentősen gazdagodhat a jogi közgazdaságtan, hiszen új módszerekre és szemléletekre is szükség van.

EVOLÚCIÓS KÖZGAZDASÁGTAN Az egyes közgazdaságtani irányzatok közül talán az evolúciós közgazdaságtan általános jellemzőit a legnehezebb felvázolni, mert az irányzathoz egy heterogén csoport tartozik, amely azért három dologban mégis közös vonásokat tükröz. Egyrészt mindegyik csoportra elmondható, hogy a neoklasszikus elmélettel szemben áll. Másrészt közös jellemzőjük, hogy az evolúciót valami-

53 lyen értelemben felhasználják. És harmadrészt, mindegyikük szerint a gazdaságban bekövetkező minden változás okát a gazdaság területén belül keresik.

Az evolúciós közgazdaságtan elnevezést háromféle értelemben használják: Mindazok az irányzatok, amelyek valamilyen formában alkalmazzák a biológiai evolúcióhoz hasonló fejlődési folyamatot, mint a gazdasági jelenség magyarázatának módszerét.

Ezt a megközelítés a neoklasszikus közgazdaságtan uralkodóvá válása előtt tevékenykedő közgazdászokra volt jellemző.

A közgazdaságtudomány azon ága, amelyik az innovációs folyamattal, a vállalkozással és a technológiai változással foglalkozik. Hasonló a szerepe, mint az alkalmazott közgazdaságtani ágaknak. Az ebbe a körbe tartozók a neoklasszikus felfogás bizonyos alapfogalmait és feltevéseit elfogadják, így a hagyományos optimalizálási módszert is.

A közgazdaságtan egy új rendszerét megalkotó főirány, amely újonnan határozza meg a közgazdaságtan alapjait, elvetve a neoklasszikus közgazdaságtan rendszerét. Az alkalmazott alapfogalmakat nem csak megkérdőjelezi, hanem másokkal helyettesíti, vagyis saját közgazdasági rendszert alkot.

Charles Darwin 1859-ben megjelent „A fajok eredete a természeti kiválás útján” című munkáját tartják az első valóban evolúciós tanulmánynak. Az evolúciós gondolatok ezután a társadalomtudományokban is sorra megjelentek a XIX. század második felében. Az elmélettörténészek szerint az evolúciós megközelítés egyes elmei, gondolatai már Adam Smith-nél is megtalálhatók, 80 évvel Darwin előtt. Ezek az elemek: a fejlődés, a változás és a szelekció. Mindezek a piaci mechanizmusok következtében a társadalom haladásához vezetnek. A „láthatatlan kéz” elméletéből következik, hogy „az erősebb túlél, a gyengébb kihal”. Darwin szelekciós elve szerint „a legalkalmasabb túlél”. A következtetések igen hasonlóak. A 19. századi közgazdászok esetében az evolúciós megközelítés azt jelenti, hogy a gazdaságot folytonos változásban vizsgálják, keresik azt az okot, ami a változásokat kiváltja, és azokat a törvényszerűségeket próbálják leírni, amelyek következtében a változások elterjednek, majd kihatnak az egyénekre, az intézményekre, s az intézmények fejlődése visszahat az egyénekre.

AZ EVOLÚCIÓS IRÁNYZAT JELLEMZŐI Evolúciós közgazdaságtanon nem a biológiai analógiákat explicit módon alkalmazó irányzatokat kell érteni, hanem az általános evolúciós elmélet közgazdasági alkalmazását.

Az evolúciós közgazdaságtan egyik jellegzetessége az evolúció létének elismerése és központi helyre illesztése.

A második alapvető jellemző, hogy az újításokat a gazdasági rendszer egyik meghatározó jellemzőjének tekintik: az újítás rendszeresen vagy ciklikusan megjelenik és az intézmények, áruk és a technológia változásait eredményezi.

Harmadik alapvető jellemzőjük a módszertani szemléletükben keresendő. Ez azt jelenti, hogy valamely aggregátum tulajdonságait az azt alkotó egyedek jellemzőiből vezetik le.

Leegyszerűsítve, az evolúció egy rendszer időben történő átalakulása, melyet endogén (belső) változások idéznek elő.

Az evolúció fogalmát az alábbi tulajdonságok jellemzik: − −

folyamatjellegű (azaz a mozgás jellegét meghatározó ok nem lehet exogén (külsö) tényező, és a folyamat időtartama hosszú), egész rendszerekre jellemző (amely persze elemekből tevődik össze),

54 − −

viselkedésüket leíró törvényszerűségekre a véletlenek is jellemzőek, a jövő nem látható előre (vagyis a folyamatok leírásához az optimalizációs eljárások nem használhatók).

Az evolúció folyamatát három alapfogalommal szokás jellemezni: − − −

változatok (egyedek), öröklés, szelekció.

Egy adott populáció különböző egyedekből (változatokból) áll. A populáció tagjainak vannak közös vonásai (például azonos technikai erőforrásokkal rendelkező vállalatok), de az egyedek eltérően képesek alkalmazkodni a változó környezethez. A változatok fennmaradását az öröklés biztosítja. A túlélésre alkalmasabb egyedek – természetes szelekció következtében – uralkodóvá válnak és jellemezni fogják az adott populációt.

A gazdasági egyedek tudásban, ismeretekben különböznek egymástól. A tudást tanulással vagy újítással lehet megszerezni. A tanulási és újítási folyamat részben individuális, részben szervezeti jellegű. Az evolúciós közgazdaságtan képviselői abból a felismerésből indulnak ki, hogy az emberek képesek azt a társadalmi és gazdasági környezetet alakítani és megváltoztatni, amelyben az újítások létrejönnek. Az „új” keresésének indítéka és az „új” létrehozására való képesség az újítások kialakulásának környezetéhez tartozik.

Az irányzathoz tartozó közgazdászok többsége egyednek valamilyen szervezeti egységet, így a vállalatot vagy a háztartást tekinti. Az evolúciós elméletben a vállalatok egyrészt eltérő döntési szabályokat alkalmaznak, és másrészt a környezethez való alkalmazkodás következtében megváltoztatják adottságaikat. Ennek ellenére nincs egységesen létező evolúciós vállalatelmélet.

Nelson és Winter elemzéseikben a vállalat és a környezet kapcsolatára helyezik a hangsúlyt, Cohendet és Llerena viszont a vállalaton belüli folyamatokra. Witt megkülönbözteti az objektív (még senki számára sem ismert) és a szubjektív (egy meghatározott vizsgált egyén számára még nem ismert, mások számára már ismert) újdonság fogalmát. Grebel, Pyka és Hausch modelljükben a vállalkozói magatartásra alkalmazzák az evolúciós megközelítést.

Nelson és Winter a vállalati rutinokat vizsgálják, amelyek egyrészt a tudás és a készségek megőrzését szolgálják, másrészt másolhatók és utánozhatók. Szerintük a vállalatok nem optimalizálnak, hanem egy elégedettségi szinte elérésére törekszenek. A szelekció a piaci verseny révén valósul meg, amely nem egy örökre adott természetes rend, hanem maga is állandó változásban van, és így a szelekció folyamatos alkalmazkodást igényel.

Evolúciós megközelítésekhez mind a mikroökonómiai, mind a makroökonómiai szint figyelembevétele szükséges. A mikroszinten történik olyasvalami, ami pontosan nem látható előre, de ami a viszonylagosan stabil makroszintet meglehetősen lassú fejlődésében mégis befolyásolja.

AZ EVOLÚCIÓS KÖZGAZDASÁGTAN FŐBB CSOPORTJAI Az evolúciós közgazdaságtan több csoportra osztható, amelyek kutatási tárgyukban, módszereikben vagy abban különböznek egymástól, hogy miként magyarázzák az újítások keletkezését, elterjedését, és hogyan értelmezik a gazdaságra az evolúció folyamatát: 1. A Schumpeter által megteremtett tradíciót követők, akik az ipari fejlődés, az innováció, a technikai haladás, a vállalkozás vizsgálatát tekintik fő feladatuknak, és ellenérveket sorakoztatnak fel a neoklasszikus elmélettel szemben. Schumpeter a tőkés fejlődést evolúciós folyamatnak nevezte, az ő nyomdokain haladnak azok a kutatók, akik a Journal of

55 Evolutionary Economics köré csoportosulnak. Schumpeter szerint a gazdasági fejlődés fellendülések és visszaesések sorozatában megy végbe, így figyelmét a műszaki haladás ciklikus hatásaira és a vállalkozó innovációs magatartására fordította. A vállalkozó döntésein keresztül a műszaki fejlődés irányt és lendületet ad a tőkének, és a vállalkozó pszichológiája okozza a növekedési folyamat ingadozását. A munka passzív elem Schumpeter rendszerében. A változatlan tőke–munka aránnyal jellemezhető egyensúlyi körfolyamatot időnként megtöri egy-egy új felfedezés vagy egy tehetséges vállalkozó megjelenése, aki nem a megszokott, hanem új módokon cselekszik és képes felismerni a már létező, profitábilis beruházásokat ígérő lehetőségeket. Ők meggyőzik a bankokat, hogy adjanak nekik kölcsönöket Ezen vállalkozók magatartása vonzó hatást gyakorol a többiekre, lesznek követőik és így az innovációk az időben előrehaladva egyre inkább szétterjednek.

2. A régi institucionista iskolához tartozók, akik Veblen és Commons hagyományait követve az intézmények fejlődését állítják középpontba. Ők is erőteljesen bírálják a neoklasszikus közgazdászok megállapításait. Veblen elvette a neoklasszikus közgazdaságtant és az intézmények változásával magyarázta a gazdasági jelenségeket, a gazdaság működését A neoklasszikusok ezzel szemben adottságként fogadják el az intézményeket. Commons a gazdasági elemzések vizsgálatába megpróbálta az összes társadalomtudományt – ezen belül különösen a történelmet és a jogot is – bevonni.

3. A marxisták, akik a klasszikus hagyományokat követve, nem az individuumok, hanem a nagyobb társadalmi csoportok mozgását vizsgálják, és ennek alapján törekednek a társadalmi evolúció törvényszerűségeinek feltárására. Hasonlóképpen tekinthető evolucionistának Smith és Marshall is. Kritikájukban és saját elméleteikben a klasszikus, vagyis az elő-neoklasszikus gondolkodásmódra és kategorizálásra hagyatkoznak.

4. Az osztrák iskola képviselőit is gyakran nevezik evolucionistának, ami Menger munkásságára utal. Menger nagy figyelmet szentel a pénz és más intézmények fejlődésének. Az osztrák iskola az egyéni magatartásra koncentrál, illetve a tudásra és a megismerési folyamatra. Menger a szubjektív tényezőket következetesen állította vizsgálódásainak középpontjába, így elmélete kitűnő alapot ad az evolúciós közgazdaságtan számára. Menger a gazdasági élet normális alakulása idején az állam beavatkozását kifejezetten károsnak tartotta, mert ez a magánkezdeményezéseket visszaveti, illetve kedvezőtlenül befolyásolja.

5. Az evolúciós játékelmélet a legújabb irányzatok közé tartozik. Képviselői a hagyományos játékelméletet olyan helyzetre alkalmazzák, ahol a szelekciós folyamat is végbemegy.

Egyszerre több játékos játszik, akiknek lehetőségük van stratégiájuk módosítására, de mivel a játékosok nem intelligensek, így nem számolnak ezzel a lehetőséggel, és így ez a fogalom számukra nem is létezik. Mivel a játékosok nem tudatosan döntenek, követik a legsikeresebbnek bizonyult társukat. A módszer segítségével igyekeznek előre jelezni az evolúciós folyamatot. Ezek a modellek egyszerűségük miatt vonzóak, ezen kívül jól követik a tipikus emberi viselkedést. Az evolúciós játékelmélet eredménye, hogy sikerült értelmezni az önzetlen emberi magatartás kialakulását az önző egyéni érdekeket követő játékosok körében is.

6. Az evolúciós jelzőt használják azokra is, akik komplex módon közelítik meg a társadalmi problémákat. Jellemző példa erre a káosz-elmélet alkalmazói. A káosz minden mélyreható, önszerveződéshez vezető változási folyamatnak lényeges szakasza, így a dinamikus önszerveződés folyamata a káosz modellben jól szemléltethető. A káosz elmélet használatának lépései először is a változás dinamikájának megállapítása, felmérése, majd a probléma feltárása. Ezután következik az impulzuskeltés, azaz maga a „káosz”, és végül pedig a korlátozott irányítás, illetve az önszerveződés.

56

13. MAGYAR KÖZGAZDASÁGI GONDOLKODÁS AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚIG A légtérben eltévedt hőlégballon tehetetlenül sodródik hegyek és völgyek fölött – így szól a történet. Kosarában ketten vannak, néznek lefelé erősen, s végre mélyen alant megpillantanak egy vándort „Hol vagyunk?” – kiáltanak le neki. – „Egy ballon kosarában” – hangzik a válasz. Erre az egyik utas így szól a másikhoz: „A válasz precíz, formailag korrekt és teljesen haszontalan. Emberünk nyilván közgazdász.”

Amikor a Gutenberg galaktika szinte utolsó generációja képviselőjeként elindultunk elfelejtett nevek felkutatására akkor jöttünk rá, hogy a magyar közgazdasági gondolkodás története feldolgozatlan. Nincsenek etalonként kezelhető alapművek. A gondolkodástörténeti „fehér lap” nemcsak a kutató, hanem a magát közgazdásznak valló évenként több ezerre szaporodó diplomás közösség számára sem egyértelmű előny. Ám Kautz Gyula „A nemzetgazdasági eszmék fejlődési története és befolyása a közviszonyokra Magyarországon” című művek sokat segít a köd feloszlásában. Kautz műve több vonatkozásban jelent tám- és kiindulópontot. E munka a magyar közgazdasági gondolkodás történetének kutatásában, valamint a közgazdasági tudat formálásában megkerülhetetlen alapvetés.

Kautz munkája nem csupán egy könyv a sok közül, ez az egyetlen. Hazánkban voltaképpen teljesen előzmény nélküli vállalkozás. Nemcsak közgazdasági tanulmány, hanem művelődéstörténeti és közjogi forrásmunka is. Kiemelkedő közgazdászaink – jóllehet csak egy-egy cikk, vagy tanulmány erejéig – azért megnyilatkoztak a magyar közgazdasági gondolkodás meneteiről, fejlődéséről, főbb jellegzetességeiről a II. világháború előtti időszakban.

A reformkor előtti magyar gazdasági illetőleg közgazdasági gondolkodás története alapvetően három szakaszra osztható. A korai XVIII. század előtt a különféle jogi, gazdálkodási és praktikus tanácsokat adó népszerűsítő irodalmakban, sőt szépirodalmi művekben is találhatunk a közvetlen gyakorlati célokon túlmutató, bizonyos elméleti igénnyel rendelkező eszmefuttatásokat, ezek azonban még szórványosak, elszigeteltek, s nem állnak össze rendszerré.

A kor Európájára jellemző merkantilisztikus gondolkodás elemei is jórészt ösztönösen, az élet és a józan ész alapján bukkantak fel. Az országnak a Habsburg Birodalomba való betagozódásával kezdődött a második szakasz, amelynek során a gazdasági szaktudás felértékelődött, s az oktatásban is egyre nagyobb szerepet játszott. Sok jelentős gazdasági gondolat merült fel a felvilágosult abszolutizmus céljai (pl. a nemesség megadóztatása) és a rendek rövid távú érdekei közt feszülő ellentét kapcsán is. A harmadik szakaszra a közgazdaságtan külön tudományként váló önállósulása jellemző, amelyhez a kezdő lökést az 1790/91-es országgyűlésen létrehozott Kereskedelmi Bizottság megalakulása adta. A bizottsági munka során láttak napvilágot az első olyan művek, amelyek bevallottan elméleti részeket is tartalmaztak, melyeket aztán számos újabb követett a bizottságtól függetlenül is.

Kautz Gyula magyar gondolkodástörténeti művében 6 korszakot különböztet meg. A korai századoktól 1865-ig voltaképpen jelentős magyar gazdaságtörténeti – történeti évfordulók tagolják a Kautz által felosztott időt. A korszakhatárok egyben a magyar történelem olyan fordulói is, ahol a gazdasági gondolkodás körülményeiben, feltételeiben és eredményeiben érezhető változások mentek végbe. A korszakok a „jelen” felé rövidülnek.

57 I. A KÖZGAZDASÁGI IRODALOM KEZDETEI XVIII. század elejéig: „Kezdemények életben és elméletben” 1715 – 1790: „A közgazdasági szervezkedés első kísérletei” 1790 – 1825: „Az önálló eszmefejlődés megindulása” II. REFORMKOR Széchenyi-kor 1825 – 1840: „A nagy reform-eszmék érlelődése és első vívmányai” 1840 – 1849: „Az önálló eszmefejlődés megindulás” III. KIEGYEZÉSKOR ÉS SZÁZADVÉG 1850 – 1865(1867): „A közgazdasági eszmekör egyetemes színvonalra emelkedése”

A MAGYAR KÖZGAZDASÁGI IRODALOM KEZDETEI A magyar közgazdasági gondolkodás korai szakaszából kiemelt figyelmet érdemel Báró Skerlecz Miklós és Berzeviczy Gergely.

BÁRÓ SKERLECZ MIKLÓS (1731?-1799?)

Az első korszak egyik jelentős alakja Báró Skerlecz Miklós (1731?-1799?) késő XVIII. századi eszmetörténetünk legkiemelkedőbb alakja, gazdasági és jogi szakíró valamint államférfi, az 1790/91-es országgyűlésen felállított kereskedelmi bizottság egyik legaktívabb tagja. Feltehetően 1831-ben született, tanulmányait Kőszegen, Bécsben, Bolognában, Egerben és Pesten végezte.

Tehetsége folytán jelentős közéleti karriert futott be, fontos hivatalokat töltött be már fiatalon, Mária Terézia uralkodása alatt is, de különösképpen II. József idején. 1872-ben Zágráb megye főispánjává, 2 év múlva a tanulmányi bizottság elnökévé, valamint a horvát főkormányszék tagjává nevezték ki. Noha szimpatizált a jozefinista eszmékkel, a király 1784-ben hozott alkotmánycsorbító rendeletei elszomorították, ráadásul egészséges is megromlott, ezért megvált köztisztségeitől és teljes idejében a tudománynak szentelte. 1785-ben II. József kinevezte a báni tábla alelnökévé és valóságos belső titkos tanácsossá.

Az 1790/91. évi országgyűlésen beválasztották a kereskedelmi bizottságba. A bizottsági munka során írta főműveit. Ebben az évben II. József halála után két hónappal visszatért Zágrábba, mint jogaiba visszahelyezett főispán, és lelkes fogadtatásban részesült. Teljes egészében fennmaradt ez alkalomból tartott beszéde, melyben kifejezi örömét, hogy elmúlt az alkotmánycsorbítás. Még pár évig tevékenykedett visszakapott hivatalában, majd 1793-ban leköszönt és visszavonultak élt Zágrábban, 1793-től betegeskedett és 1799-ben meghalt. Sem születési, sem halálozási évszámát tekintve nincs teljes összhang a források között, hiszen Berényi szerint, aki Skerlecz életrajzírója és életmű feldolgozója volt, 1797-ben halt meg.

Skerlecz egyszerre volt politikus, valamint közgazdasági és közjogi tudós. Két fő gazdasági műve a „Descripto”, valamint a „Projectum legum”. Közgazdasági gondolkodásban a merkantilista, fiziokrata és szabadkereskedelmi elvek a gyakorlat kívánalmai alapján ötvöződnek kompromiszszumos egységbe.

Műveiben súlyponti kérdésként szerepel a népességnövelés, a mezőgazdasági, az ipar és a kereskedelem fejlesztése, a védővámok és a monopóliumok problematikája. Elméleti szempontból az egyik legjelentősebb gondolatmenet a „Descripto utolsó előtti fejezetében található, és a magyarországi pénzforgalomra vonatkozik, itt Skerlecz általános tételként állapítja meg a pénz beés kiáramlásának hosszú távú kiegyenlítődését.

58

BERZEVICZY GERGELY (1763-1822) A korszak másik jelentős alakja Berzeviczy Gergely (1763-1822), aki a XVIII.-XIX. század fordulójának egyik legjelentősebb magyar társadalomtudósa, több tudományág – közgazdaságtan, néprajz, szociológia – legkorábbi hazai képviselőjeként él a köztudatban.

1763-ban született a család kakaslomnici birtokán. A középiskolát a késmárki evangélikus líceumban végezte, majd jogi pályára lépett. Szabolcs megyében volt ügyvédbojtár. Ez idő tájt alakultak ki kapcsolatai a szabadkőművességgel, s 1783-ban már a később erőteljes Hasburgellenes tevékenységet kifejtő miskolci páholy tagja lett. Ugyanebben az évben a pesti Királyi Ítélőtáblához került joggyakornoknak. 1784-ben Göttingába utazott, hogy ott folytassa tanulmányait. Ekkor ismerkedett meg a legújabb német, francia, angol nézetekkel, valamint a skót felvilágosodás eszmekörével, amelyből – a mi szempontunkból Smith tanai a legfontosabbak. Mindez felkeltette érdeklődését Nyugat-Európa iránt, amelyet egy hosszabb utazással kívánt jobban megismerni. Visszatérése után II. József reformpolitikájának szolgálatába akart szegődni, de az udvar nem tartott igényt a munkájára. 1796-ban lengyelországi útra indult: a felvidéki magyar és lengyel kereskedelem lehetőségeit tanulmányozta. 1797-ben jelent meg első gazdasági műve „Magyarország kereskedelméről és iparáról”. Látva azt, hogy az ország gazdasági helyzete nagyban függ a legnagyobb létszámú osztály a parasztság helyzetétől, ezt kezdte el tanulmányozni, s az ebből létrejövő munka „A parasztok állapotáról és természetéről Magyarországon”, a cenzúra miatt csak 1806-ban került sor a kinyomtatására.

A mi szempontunkból „A közgazdaságról” című, a kor színvonalán álló, a tudományágat a teljesség igényével bemutató művét élete alkonyán, 1818-ben írta. Sajnos a hosszadalmas cenzúri eljárás során elkallódott s a szerző 1822-ben bekövetkezett halála után sok évtizedre feledésbe is merült. Szerencsére 1902-ben a századforduló neves magyar közgazdásza Gaál Jenő Berzeviczy életrajzával és egyéb műveivel együtt egy kötetben ezt is kiadta.

Berzeviczy tehetséges és jól képzett elméleti szakember volt, de mivel a gazdasági pragmatizmus elnyomta benne a nemzeti érzést, nem volt képes a magyarság felemelkedésében a gyakorlatban is hozzájárulni.

A MÁSODIK KORSZAK: A REFORMKOR A korszak (1825-1848) az alkotmányos fejlődés aranykora hazai történelmünkben. A nagy reformeszmék érdeklődése elválaszthatatlan Széchenyi tevékenységétől. Munkálkodásának döntő jelentősége miatt Kautz az időszak egészét Széchenyi kornak is nevezi, két alperiódust különböztetve meg. Az első részperiódus, a Széchenyi föllépésétől 1840-ig terjedő szakasz, az általános, egyetemes fejlődési irány kora, melyet Széchenyi alkotó reformtevékenysége jellemez, reformátori nimbusz ekkor alakul ki, s éri el csúcspontját is. A következő időszakot a részletezés és a nemzeties jellegű reformirányok jellemzik. Széchenyit már többször az általa túl gyorsnak ítélt reformtörekvések ellenzői között találjuk. A korban a közgazdasági gondolatok kifejezésének változatos formái teremtődnek meg. A korábban jellemző merkantilisztikus a gazdasági írók érveit főként smithi nézetrendszer és a listiánus eszmék inspirálják.

A korszak fő jellemzője a létező társadalmi-gazdasági-intézményi keret és a gazdasági fejlődés érdekeinek szembenállása. A fejletlen iparral rendelkező, agrárexportőr Magyarország és az örökös tartományok iparosodottabb termelési szerkezetének illeszkedett problémái határozták meg a gazdasági tematikát.

A birodalmi szempontból felmerült racionalizálási törekvések ütköztek a magyar közjogi és alkotmányos berendezkedéssel. A századforduló környékén zajló koalíciós háborúk felértékelték a magyar mezőgazdaság birodalmi pozícióit, soha nem látott növekedési lehetőséget biztosítottak a magyar gazdaság számára. A korszakban az „ökonómiai ébredés”-nek számos tanújele van. A

59 modern európai elvek nálunk is kezdenek terjedni, ami a politikai, társadalmi és közgazdasági reformok szükségességének felismeréséhez vezet. Különösen az újat befogadó fiatal nemzedék közjogi és politikai öntudata változik.

Az 1825-ös országgyűlés megnyitójával nem csak politikailag, de közgazdaságilag is új szakasz indult. A célkitűzés az volt, hogy az 1791-i reform tervezeteket elővegyék, átvizsgálják s megkíséreljék megvalósításukat. A korszak, illetve az országgyűlések (1825-1848) fő vitái, a nézetek az adószint és adóelvek, a birtokviszonyok, a kereskedelem és az ipar kérdései közül csaptak össze. A hazai iparfejlesztés ügye megkerülhetetlen állásfoglalást igényelt a birodalom osztrák felével való érdekharmónia illetve érdekkonfliktus tágabban értelmezett kérdésében is. A radikalizálódó reform-közvélemény szembesült e problémával. a negyvenes évek magyarországi közéletére az ellentétes nézőpontot valló Kossuth és Széchenyi – elsősorban politikai – vitája nyomta rá bélyegét. Széchenyi a reformot organikus módon, az Ausztriához fűződő viszony minél kevesebb bolygatásával képzelte, Kossuth viszont olyan alapvető politikai feladatnak tekintette, melyben az Ausztriához való viszony radikális átalakítása is szükséges.

KOSSUTH LAJOS (1802-1894) Kossuth Lajos újságíró, publicista és reformer politikus. 1802-ben Monokon született. Apja után ő is ügyvédnek tanul a Sárospataki Református Kollégiumban. 1823-ban ügyvédi vizsgáit Pesten teszi le. Korán elhatározza, hogy politikai pályára lép, méltán tekinthetjük az egyik legelső hivatásos magyar politikusnak. Magyarországon először ismerte fel a tömegtájékoztatás hatalmát: ügyének népszerűsítésére felhasználta a sajtót, ismertsége növekedtével pedig az országot, majd a világot járva, gyakran tartott logikusan felépített és máig hatásos szónoki beszédeket. Célja Magyarország modernizálása és versenybe állítása volt Európán belül. Ennek érdekében nagy ívű gazdasági programokat dolgozott ki, mindig az adott viszonyoknak megfelelően, amelyeket gazdaságelméleti jártasságával támasztott alá. Sohasem írt gazdaságelméleti tanulmányt, de gyakorlati javaslatai, programja mögül felsejlik egy egységes koncepció, amelynek lényege a nemzetgazdaság fejlesztése. 1824-ben már egy liberális politikai csoport tagja, és az 1832-1836os pozsonyi országgyűlésekről majd az országgyűlés végeztével a megyegyűlésekről tudósít. A kormányzat betiltotta lapját, őt elfogatta, 1837-1840 között börtönbe záratta. 1841-ben a Pesti Hírlap,1844-től a Hetilap szerkesztője. Írásainak hangvétele ismertsége növekedésével egyre élesebb.

1847-ben már képviselő Pest megyében, 1848-ban alkotmányt követel Ausztria számára, áttételesen ez is közrejátszott a bécsi és a pesti forradalmak kitöréséhez. Ezután pénzügyminiszterként részt vett az ország gazdasági erőforrásainak függetlenítésében, a jobbágyfelszabadításban, a cenzusos választójog megadásában, a független jegybank elődjének megszervezése és a magyar bankjegykibocsátás pedig kizárólag az ő nevéhez fűződik. Az Ausztria elleni háború elvesztésekor emigrál, előbb Törökországban, majd Angliában él. 1861-ben Itáliába települ, és megpróbál expedíciós felszabadító hadsereget szervezni. A kiegyezést nem támogatta, helyette a délkelet európai államok szövetségét javasolta. Haláláig nem tért vissza Magyarországra, így tiltakozva a kiegyezés politikája ellen.

Kossuth fő feladatnak tekintette, hogy Magyarország mezőgazdasági országból iparosodott országgá váljék. Nem tartotta lehetségesnek, hogy Magyarország mezőgazdasági országként meggazdagodjon, mivel a mezőgazdaságban alacsony termékek hozzáadott élettartalma. Az ipartámogatás lényeges elemének tekintette a védővámokat. A védővám olyan szintre emeli az importált termékek árát, hogy a vásárló előnyben részesítse a hazai termékeket. A védővámokat nem statikusan, hanem dinamikusan képzelte el: csak addig és olyan mértékben kell megtartani a vámokat, amíg a magyar ipar termékei versenyképesek nem lesznek. Támadta az egyoldalú belső vámrendszert, ami a Hasburg Birodalmon belül akadályozta a magyar ipari termékek exportját éppúgy, mint a Német Vámszövetséghez való magyar csatlakozást.

60 Kossuth rendszerének egyik kulcsfogalma a versenyképesség. Az infrastrukturális beruházásokat is ebből a szemszögből vizsgálta. A közlekedés fejlesztését az állam feladatának tekintette.

Kossuth Lajos gazdaságelméleti elképzeléseit gyakorlati cél érdekében dolgozta ki: modern, erős államot akart létrehozni.

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN (1791-1860) Széchenyi István gróf a XIX. század első felében megindult reform mozgalom kezdeményezője, legjelentősebb személyisége, a magyar közgazdasági irodalom és közírás megalapítója, történelmünk egyik legkiemelkedőbb alakja. A „helyes középút” elve mellett érvelő, s e tradíciót gyakorlatban is megalapozó államférfi és gazdaságpolitikus.

Pályáját huszártisztként kezdte, de közéleti érdeklődése hamar felébredt. 1815-ben kész volt felajánlani egyévi jövedelmét egy pesti állóhíd építésére. 1815-1825 között többször bejárta Nyugat-Európát. A húszak évektől Széchenyi már tudatosan készült a reformeri pályára. Gyakorlati irányú, a köztevékenységet élénkítő és mozgásban tartó tervei és vállalkozásai a húszak évektől két és fél évtizedet át megszakítás nélkül az ország modernizálását és polgári átalakítását célul tűző koncepciójának változatos, de egy irányba mutató építőköveti. 1822-ben angliai mintára meghonosította a lóversenyeket, majd létrehozta az Első Lótenyésztő Egyesületet. 1825ben egyéves jövedelme felajánlásával lerakta a Magyar Tudományos Akadémia alapjai. 1827-ben megalapította a Nemzeti Kaszinót. Részt vett a dunai gőzhajózás életre hívásában (1831), a pesti Hengermalom és a Kereskedelmi Bank létrehozásában. Pest egyik első nagyipari üzeme, az óbudai Hajógyár neki köszönhető, kialakította a téli kikötőt (1836). Királyi biztosként irányította az Al-Duna szabályozását és a később róla elnevezett al-dunai út építését (1835-1837). Egyik legnagyobb szimbolikus értékű vállalkozás a Lánchíd építése. Ez ütött részt először a hídpénz fizetési kötelezettségével a nemesi adómentesség századok óta érinthetetlennek tartott jogán, s sietette dédelgetett tervét, azt, hogy Pest-Buda az ország fővárosa legyen. A negyvenes évek eleje, ami a köznemesi reformellenzék térnyerésének és radikalizálódásának időszaka, egyben Széchenyi reformlendületének megtorpanásával jár együtt.

1847 őszén Moson vármegye követévé választja magát. 1848-ban tárcát vállal az első független kormányban. 1848. április 7. és szeptember 11. között a közlekedés és közmunkák minisztere. A fokozódó ellentmondások és feszültségek hatására szeptember 5-től már a döblingi ideggyógyintézet lakója, ahol halálig tartózkodik. 1860-ban öngyilkosságot követ el.

Közírói tevékenységét 1828-ban kezdete a „Lovakrul” című dolgozatával. Gazdasági elgondolásait illetően s társadalmi hatását tekintve is a legjelentősebb a „Hitel” (1830), a „Világ” (1831) és a „Stádium” (1833) című műveinek sorozatos, a reformországgyűlések üléseire időzített megjelentetése. A művek Széchenyi reformkoncepciójának elméleti alapjai.

A „Hitel” összesített kifejtése egy sok ízben új, szociális, jogi és közgazdasági reform-program. A könyv nagy vízió első kifejtése és megjelenítése.

A „Világ” tartalmilag két főelemből áll. Egyfelől a „Hitel tételeinek és eszméinek új érvekkel alátámasztott behatóbb kifejtése, és azon új reformok és javaslatok agitatív tárgyalása; másfelől itt válaszolt a „Hitel”-t érő fontosabb kritikákra és bírálatokra.

A „Stádium” tizenkét törvényjavaslatot ajánl az országgyűlésnek. A művet e praktikusabb közítélésért a radikális reformok kézikönyvének is tekintették.

Széchenyi közgazdasági koncepcióját a smithi, benthami nézetek inspirálták. Tudta „hogy gazdaságilag gyönge nemzet sem igazán szabad, sem politikailag súllyal bíró nem lehet.”

61

KIEGYEZÉSKOR ÉS SZÁZADVÉG (1850-1914) Különböző társadalmi érdekek és politikai megfontolások alapján a XIX. század második felének gazdasági problémáit bizonyos értelemben önállóbban, és elkülönültebb módon kezelték, mint korábbiakban, ami jobb lehetőséget kínált a tisztán tudományos, illetve általános nézőpontok érvényre juttatására. E korszak első évtizedeiben, különösen Kautz Gyula munkásságán keresztül, a magyar közgazdaságtan sikeresen csatlakozott az európai közgazdaságtan élvonalához. A kiegyezés utáni évtizedekben a rendszeres közgazdasági elmélet fejlődése elsősorban az elmélet és a gyakorlati gazdasági élet élénk kölcsönhatásával jellemezhető. Közgazdászaink gazdaságpolitikai orientációját többnyire az határozta meg, hogy a gazdasági élet alakításában új szerepkörbe került magyar kormány is érdekeltté vált a közgazdaság-tudomány gyakorlati eredményeiben. Ezt a hatást tükrözte, illetve fel is erősítette az akadémiai irányítással működő tudomány intézményi környezete, amely a század utolsó évtizedeire látványos fejlődést ért el. A „modern” tudomány elméletét azok az akadémikus tanáregyéniségek képviselték, akik az igen lassan átalakuló hagyományos oktatási formák között megírták új tankönyveiket, és emellett a gazdaságpolitika és a tudomány népszerűsítés ügyeiben is bekapcsolódtak. De a korszakban már felléptek a különböző közgazdasági szakdiszciplínákra szakosodott közgazdászok is, akik főleg a gyakorlati gazdaságpolitika környezetében tevékenykedtek. Gazdaságpolitikusaink munkásságát hosszú időn keresztül főként a liberális elvek befolyásolták, miközben az elmélet alapvető irányultsága a későbbiekben inkább a német tudomány hagyományait őrizte és ápolta a legerőteljesebben. A szélesebb közvélemény érdeklődése és közgazdasági tájékozottsága eközben meglehetősen lassan kísérte ezt a folyamatot.

A korszak jelentős személyiségei között találjuk Földes Bélát, Keleti Károlyt, Matlekovits Sándort.

FÖLDES BÉLA (1848-1945) Földes Béla (1848-1945) születése egybeesik a magyar szabadságharc időpontjával. Ez az egybeesés szimbolikus jelentőségű, mivel életében gazdaságpolitikai és közjogi területen egyaránt híven ragaszkodott a 48-as eszmékhez. Az I. világháború előtt az Osztrák-Magyar Monarchiában a magyar gazdasági és politikai függetlenség egyik nagytekintélyű képviselője volt. Közgazdasági működése a magyar közgazdaságtan első európai hírű tudósával Kautz Gyulával fémjelzett hőskorban indult, akinek tanítványa, majd kollégája végül tanszéki utóda lett. Kautz Gyula hatásának tudható be, hogy gyakran épített Széchenyi István társadalomerkölcsi és gazdaságpolitikai elveire, ugyanakkor politikai téren mégis Kossuth volt a példaképet. A róla észült méltatások mindegyike hangsúlyozta, hogy az általa művelt tudományterületek széles kört fognak át, beleértve a nemzetgazdaságtan, a társadalompolitika, pénzügytan és statisztika különböző ágait.

1848-ban Lugoson, Krassó vármegyében született. Eredeti neve Weisz Béla volt, de gyakran írt Lugossy Béla álnéven is. Tanulmányait a budapesti, bécsi és lipcsei egyetemen végezte. 1871ben jön haza Magyarországra, ahol közéleti tevékenységét újságírással kezdte. 1872-ben a Fővárosi Statisztikai Hivatal igazgatóhelyettesévé nevezték ki, de közigazgatási pályát hamarosan felcserélte a pedagógiai pályával, s a Kereskedelmi Akadémia tanára lett. 1874-ben a budapesti tudományegyetemen magántanári képesítést nyert, majd a Nagyváradi Jogakadémián nevezték ki. 1882-ben ismét a budapesti tudományegyetemen találjuk, majd 1892-ben, amikor Kautz Gyula az Osztrák-Magyar Bank igazgatója lett, a megüresedett Nemzetgazdaság- és Pénzügytani tanszéket foglalta el. A későbbiekben két ízben volt a jogi kar dékánja, 1917-ben pedig az egyetem rektorává választották.

1879-ben megalapította a budapesti tudományegyetem híres nemzetgazdasági szemináriumát. Ő honosította meg Magyarországon a szabadegyetemi oktatást, amelyet 12 évig vezetett.

62 Széles körű tudományos működése belföldön és külföldön is jelentős elismerést vívott ki. 1891ben a British Egonomig Association tagja lett. 1893-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1903-ban pedig rendes tagjává választotta. A Nemzetközi Statisztikai Intézetnek és a Magyar Statisztikai Társaságnak tiszteletbeli tagja volt.

Politikai pályára 1905-ben lépett, amikor a függetlenségi párt programjával képviselővé választották. 1818 végéig volt tagja a magyar képviselőháznak, ahol a kvóta, az önálló magyar jegybank felállítása, adóügyi, költségvetési és szociális kérdésekben nagyhatású felszólalásokban fejtette ki álláspontját. 1917-ben átmenet-gazdasági miniszterré nevezték ki. Elképzeléseit nem tudta megvalósítani, ezért 1918-ban lemondott. Hosszú éveken keresztül elnöke volt a munkanélküliség elleni küzdelem magyarországi egyesületének, majd az 1926-os újjászervezés után a Magyar Társadalompolitikai Társaságnak. A 20-as években az aktív közéleti tevékenységtől lényegében visszavonult és csak a tudományos tevékenységnek élt.

Földes Béla rendkívüli életpályán mintegy 350 művet írt. Már egyetemi hallgató korában, még Lugossy Béla álnéven „A sociális kérdés” címmel jelent meg könyve, amelyben a munkapiac szabályozásának szükségességét hangsúlyozta. Utolsó írása 1942-ben készült, „Visszaemlékezés Stein Lőrincre” címmel.

Közgazdászként Kautz Gyula tekinthető tanítómesterének, aki hazánkban a történeti iskola első képviselője volt. Földes Béla ennek az iskolának azt az ágát fejlesztette tovább, amely a társadalmi etikára helyezte a nagyobb hangsúlyt, és így Magyarországon a történeti-etikai iskolai legjelentősebb képviselője lett. Közgazdasági munkáin a klasszikus angol elméletekre visszahatásként keletkezett német történeti iskola tanai érződnek leginkább. A kétféle elméleti irányzat deduktív és induktív módszereivel kialakított értékelmélete a költségelmélet mellett elismeri a határhaszon-elmélet érdemeit is. „Társadalmi gazdaságtan” című műve nagy befolyást gyakorolt a magyar közgazdaság-tudományra és élete fő művének tekinthetjük. Első kiadás 1893- és 1894ben jelent meg, két kötetben, a hatodik kiadás 1917-ben, Földes Béla legnagyobb érdemes, hogy korában a magyarországi közgazdaság-tudományt erősítette és lényegesen továbbfejlesztette.

Tanári működése folyamán több mint négy évtizeden át nevelte a magyar közgazdászok nemzedékeit. Rendkívüli életpályája, több mint hét évtizedes kutatói tevékenysége méltán emeli jelentős társadalomtudományi gondolkodók közé.

A kiegyezés kor és a századvég gazdasági, gazdaságpolitikai közéletének jelentős alakja, a múlt századi magyar liberalizmus fontos egyénisége Kautz Gyula.

KAUTZ GYULA (1829-1909) Kautz Gyula a magyar közgazdasági eszmetörténet-írás nagyhírű megalapítója, az első, a közgazdaságtan már professzionalizált szinten művelő olyan magyar tudós, aki saját kora korszerűségi kritériumainak minden tekintetben megfelelt. Fő műve „A nemzetgazdaságtan elmélete és története” két kötetes, Bécsben 1858-ban, illetve 1860-ban német nyelven megjelent könyve, amelynek elmélettörténeti kötete máig idézett, Kautz Gyulát világhírűvé tevő alkotás.

Győrött született. 1848-ban önkéntes nemzetőr. 1850-ben Pesten jogi szigorlatot tesz. Az 1850/51-es tanévet a berlini, a heidelbergi és a lipcsei egyetemen tölti. Lipcsében hallgatja Roschernek, a történeti iskola mesterének előadásait, akinek tanítása nagy hatással volt nézetei formálódására – 1851-ben a pozsonyi jogakadémia segédtanára, 1853-től a nagyváradi jogakadémián tanít osztrák pénzügyi jogot, majd nemzetgazdaságtant. 1858-tól Budán a Műegyetemen oktat, 1863-tól a pesti egyetemen tanít először közjogot és közigazgatástant, majd átveszi a nemzetgazdaságtan és pénzügytan tanszéket. 1873-ban az egyetem dékánja, később rektora.

1860-ban az Akadémia levelező tagja, 1865-ben rendes tagja, 1904-1907 között másodelnök.

63 1865-től kezdve Győr városnak több cikluson át parlamenti képviselője, a Deák-párthoz csatlakozott. Jelentős szerepe volt a kiegyezés létrejöttében, a kiegyezés kapcsán felmerült gazdasági problémák véleményezésében és megoldásában. 1885-től az átszervezett magyar főrendház tagja, mint a jegybank magyar alkormányzója, majd kormányzója. A jegybank élén keresztülvitte az Osztrák-Magyar Monarchia valutarendezését, majd a munka befejeztével megvált tisztségétől.

1902-ben megválasztották a Közgazdasági Társaság elnökének, mely tisztségről korára való tekintettel 1908-ban lemondott. „A nagyobb szabású elméleti munkálkodást Kautz nyitja meg” a közgazdaságtan terén Magyarországon, írja róla Földes Béla. E nyitány elég nagyszabásúra sikerül, mert szinte első műve azonnal beemeli a nemzetközi ismertségbe. A 29 éves Kautz Bécsben megjelenteti közgazdaságtanának, a „Theorie und Geschichte der National – Oekonomik” című munkájának első kötetét, ami szoros értelemben vett nemzetgazdaságtan; majd két év múlva követi a második kötet, az átfogó elméleti történeti áttekintés, a „Die geschichtliche Entwicklung der National – Oekonomik und ihret Literatur” alcímű könyv, ami világhírének közvetlen forrása lett. A közgazdasági gondolkodás története a kor négy alapvető dogmatörténeti munkája közt tartja számon, az angol McCulloch, a francia Blanqui és a német Roscher művei mellett.

A Roscher tanítványként indult Kautz jóhiszemű és nagy olvasottságú közgazdaságként, mintegy mesterét túlhaladva, olyan szerzőket és műveket is látkörében tart, amelyek még Roscher figyelmét sem keltették fel. A nemzetközi hír közvetlen elősegítője az, hogy az előfutárait kutató marginalizmus egyedül Kautznál talált rá Gossenre. A vivőtörténet azonban csupán rámutat élet szemére, jó ítélőképességére. Nemcsak Gossen keltette fel a figyelmét. Korán észrevetette marcot is, s elsőként mutatott rá Cantillon igazi jelentőségére, akit addig általában csak a fiziokraták előfutárának tartottak. Cantillon „felértékelődése” ma is tart a monetarista irányzat előtérbe kerülésével. Műve egészében elismert alkotás. A könyv magyarul soha nem jelent meg, tartalmát a Budapesti Szemle közölte – kivonatosan.

Másik kimagasló fontosságú művel, a máig egyetlen szisztematikus magyar közgazdasági eszmetörténeti feldolgozás, az 1868-ban megjelent, majd 1911-ben utánnyomtatott, s végül 1987-ben reprintben kiadott mű: „A nemzetgazdasági eszmék fejlődési története és befolyásolása közviszonyokra Magyarországon”. A munka nemcsak közgazdasági tanulmány, hanem művelődéstörténeti és közjogi forrásmunka is. Anyaggyűjtése rendkívüli feladatok elé állította a szerzőt. Kautz ezt véghezvitte egy olyan országban, „melynek közgazdaságában a középkor lényegileg a 18. századig tartott.”

Közgazdászok generációi nőttek fel tankönyvein. Többször kiadott, tankönyvként használt három kötetes „A nemzetgazdaság és pénzügytan rendszere” című műve a kor nemzetközi szinten álló tudósának példaszerű munkája. Gazdaságelméleti irányzatát tekintve közgazdasági rendszere egyidejűleg mutatja a német történeti iskola és a klasszikus közgazdaságtan hatását, jó értelmű, mérleget ötvözetét.

Természetesen foglalkozott a saját korában napirenden lévő gazdasági, gazdaságpolitikai problémákkal, azok elméleti hátterével, sőt az alkotmány demokrácia intézményi hátterével, felépítésével, elveivel is. Érvelésmódjára mindig a nagyfokú gondosság, az érveket és ellenérveket sokoldalúan bemutató szigorú tárgyilagosság a jellemző. Az által is igen nagyra tartott Széchenyi „Hitel” című munkájának elemzése és a „Szabadkereskedelem és/vagy védvám. Még egyszer megvitatva és megvilágosítva” című cikke a mai kutatóknak is tartogat meglepetéseket sokoldalú érvelésével és szellemi nagyvonalúságával.

Magyar részről avatott méltatóként ismerhetjük el Heller Farkast, aki Kautz széles látóköre, vasszorgalma és fáradhatatlan kitartása mellett kiemeli hivatásszeretetét.

64 „Tudománya iránti rajongó szeretete (…) életének utolsó éveiben is úgy lángolt benne, mint akkor, mikkor (…) első munkáját megírta.”

Mindezek együttesen „Kautz Gyulát azzá a tudóssá avatták, akire a magyar közgazdasági tudománynak és az Akadémiának ebben a korban éppen szüksége volt.” (Heller, 1930) „A magyar közgazdasági tudományt ismét bekapcsolja az európai eszmemozgalomba és a bekövetkező kedvező körülmények folytán azt attól többé elszakítani nem lehet.” (Földes, 1911)

14. MAGYAR KÖZGAZDASÁGI GONDOLKODÁS AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ UTÁN Az első világháború kirobbanásával megszakadtak az azt megelőző évtizedek rohamos gazdasági növekedései. A háború elején még teljesen ismeretlenek voltak a modern hadviselés gazdasági szükségletei és ezek olyan gondokat okoztak, amelyek felkészületlenül érték az egyes országok gazdaságát csakúgy, mint a közgazdaságtudomány régi iskoláit, amelyek nagyrészt értetlenül nézték az új fejleményeket. Magyarország sajátosan reagált az országot ért traumákra, ugyanis ebben az időszakban emelkedett a hazai közgazdaságtan nemzetközi szintre. A háború hatása, a gazdasági válság és a társadalmi- gazdasági bizonytalanság sürgetően hatottak a közgazdásztársadalomra, és az alapok átgondolására késztette őket. A politikai és gazdasági problémákat és azok kezelését alapvetően a trianoni trauma határozta meg. Mikor Apponyi Albert vezette delegáció 1920 júniusában aláírta a békeszerződést akkor Magyarország területe és népessége drasztikusan lecsökkent. Az új határok nem követték a gazdasági ellátókörzetek vonalát és számos kulcsfontosságú közlekedési csomópont, nyersanyagforrás és ipari körzet más állam területére kerültek. Éppen ezrét az 1920-tól újra működő Közgazdasági Társaság olyan célokat jelölt ki, hogy olyan problémákkal is foglalkozzanak, amelyekkel segítik szakmailag a kormányt és a közvéleményt.

A magyar közgazdászok kezdetben főként a bécsi határhaszon- iskola gondolatköréhez álltak közel. Csak később erősödött meg az elméletalkotásra való törekvés. Ebben az időben NyugatEurópát már a fokozatosan matematizálodó tárgyalásmód jellemezte, ami hazánk rendszerekben gondolkodó közgazdászainál kevésbé volt átütő. A XX. századra a nemzetközi közgazdaságtan többszínű lett, tágult a befogadási tere, de hazai gondolkodásban kevésbé érzékelhetők forradalmi jellegű változások és törések. Folytonos nemzetközi hatások és a táguló keret következtében a magyar közgazdaság- tudomány szaktudományi jellege megerősödött. A kialakult tudósgárda és műhelyek lehetővé tették a magyar és nemzetközi szint átjárhatóságát.

Matlekovits Sándor és Heller Farkas is azon az állásponton voltak, hogy a háború következtében nincs szükség háborús közgazdaságtanra ugyanis a közgazdaság alapelveit nem tudták a különböző külső behatások megingatni, legfeljebb hangsúlyeltolódás történik.

Ezen időszak legsürgetőbb problémái közé tartozott a magyar földbirtokreform. Trianon után ugyanis az országban a nagybirtokok aránya még nagyobb lett, mint korábban, és a törpebirtokok száma megszaporodott az életképes gazdaságok helyett, továbbá a Monarchia felbomlása után az ország elvesztette a vámmentes felvevőpiacát. Számos javaslattal álltak elő megoldásként, ilyen például a gabonamonopólium felállítása (Badics József), vagy szövetkezetek fontossága, amely a kisgazdaságok nagyobb szervezettségét jelentené (Ihrig Károly, Ruffy- Varga Kálmán). Míg nyugaton Ricardo a nagybirtokot tartotta előnyösnek, mert a nagy tőkéhez hasonlóan nagy nyereséget ad, addig Magyarországon inkább a termelés növelésének szempontja játszotta a főszerepet, de fellelhető egyes szerzőknél a szociális szempontok fontossága is. Természetesen, mint mindennek, a földreformnak is akadt ellentábora, ők azt a nézetet vallották, hogy az ország

65 legnagyobb területén termesztett gabonafélékből a nagybirtok sokkal többet és jobbat termelni, mint a kisbirtok, ezrét nem szabad felbolygatni ezt a rendszert. A másik égető probléma a parasztbirtokok felaprózódása volt. Czettler Jenő szerint ez nem gazdasági okok miatt következett be, sokkal inkább az öröklési jog káros hatásának tudható be. A földosztás lebonyolításának lehetőségeivel foglalkozók előtt a haszonbérlet és a járadékbirtok áll egymással szemben közgazdasági és pénzügyi szempontból, mint a birtokpolitika lehetséges eszközei. Összességében megállapítható, hogy agrár-közgazdászaink elsősorban a gyakorlati kérdések elemzését tartják fontosnak. Feladatuknak a mezőgazdaság előbbre vitelét tekintik. Rendszerükből nem hiányzik ugyanakkor az erős elméleti megalapozottság ez különösen jól a földjáradék, a csökkenő termelékenység, valamint az érték és ár kapcsolatának felfogásmódjainál követhető nyomon.

Természetesen a háború vége és a monarchia szétesése után nem csupán mezőgazdasági, hanem számos pénzügyi kérdés is a középpontba került. Megszűnt az Osztrák- Magyar Bank, ezzel együtt a közös pénz. Így tehát Magyarországnak fel kellett állítania egy saját önálló jegybankot. A háborúig a monarchia nem ismerte az inflációt, majd az aranyalapú korona bevezetésével, stabilizálták a helyzetet, ám a háború végére mégis 60%-os pénzromlás következett be. Hegedűs Lóránt pénzügyminiszter terve kiemelkedő jelentőségű lett volna, ha végrehatják. Ennek célja a költségvetési deficit megszüntetése és ezzel a z infláció megállítása, és a valuta stabilizálása volt.

Tervének három alappillére volt: általános forgalmi adó bevezetése, az állami kiadások csökkentése és az egyszeri vagyonváltság. Azért volt különleges megoldási javaslat, mert ez volt a háború utáni első, kizárólag belső forrásokra támaszkodó stabilizációs kísérlet. A szakemberek többsége támogatta ezt a fajta stabilizációt, részben mert nem is nagyon számíthatott az ország jelentős külföldi kölcsönre, másrészt káros is lett volna, ha az ország felveszi, és a vagyonadót szakmailag nem vetették el. Hegedűs sikertelen kísérlet után az állami kiadásokat mind a gazdaság hitellátását a pénzforgalom bővítésével finanszírozták. Ennek eredményeképp létrejött egy látszatkonjunktúra és az infláció hihetetlen mértékeket öltött. Fokozatosan erősödött az a nézet mely szerint külső erőforrás-bevonás útján kell a stabilizációt elvégezni. Végül népszövetségi segítséggel sikerült „rendet” teremteni. A kölcsönnek köszönhetően lehetővé vált a külföldi magántőke beáramlása is. A megalakult Magyar Nemzeti Bank óvatos emissziós politikát folyatott, aminek következtében a reálgazdaságban pénzszűke keletkezett, a gazdasági aktivitás szintje csökkent, a munkanélküliség emelkedett. Egy rövid ideig tartó válság után mérsékelt gazdasági konjunktúra következett. Ekkoriban a pénzelméletben a nominalizmus hódított teret, melynek lényege, hogy a pénz konvención alapult és nem az arany vagy más, pénzként használt áru értékéből fakad.

Az első közgazdászunk, aki felismerte az elmélet, matematika, és statisztika megközelítésének fontosságát Jankovich Béla volt. Ezekkel az eszközökkel elemezte az inflációnak a pénz külföldi és belföldi értékére gyakorolt hatását.

A háború után nem csak a hazai, hanem a nemzetközi gazdaság is küzdött különböző problémákkal, mint például a bizonytalan gazdasági fejlődés. A megváltozott helyzet a közgazdasági gondolkodás témáit is befolyásolta. Nem meglepő, hogy a két világháború között a közgazdászok inkább a stagnálási és nem a fejlődési elméletek iránt mutattak fogékonyságot. Mindemellett soha nem látott jelentőséget kapott a konjunktúraalakulás vizsgálata. Ezen a téren haza tudósaink is haladtak a nemzetközi tendenciákkal, vezető közgazdászaink szinte mindegyike foglalkozott konjunktúraelméleti kérdésekkel. Sőt, 1929-ben létrejött a konjunktúrakutatás önálló intézménye, a Gazdaságkutató Intézet. Ezek a kutatások elősegítették annak a nemzetközi tendenciának a hazai megjelenését, hogy módszertanilag alátámasztott kutatások álljanak a gazdaságvezetés rendelkezésére.

Az 1930-as évek elejétől a szociálpolitika elméletével és gyakorlatával foglalkozó írások szaporodtak meg. Ekkoriban szabályozták a minimálbéreket, a fizetéses szabadság intézményét és a 8 órás munkaidőt.

66 A II. világháború kitörésekor lehetőség adódott a hadi helyzetekkel kapcsolatos általánosabb tételek megfogalmazására, illetve a régi és új világméretű fegyveres konfliktus gazdasági szempontból történő összevetésére. Ekképpen Boér Elek megállapította, hogy a hadviselő felek részéről sokkal nagyobb pénzügyi fegyelem és elszántság szükséges, mint az előző háború idején. Még javában tartott a háború, mikor már megjelentek a háborús és a majdani békegazdaság között kialakuló átmenetgazdaság problematikája. Surányi- Unger Tivadar is vizsgálta ezt a kört a katonai termelés hirtelen csökkenéséből és a felhalmozódott jövedelemelosztási feszültségekből fakadó veszélyek szempontjából. Theiss Ede egyik cikkében felhívta a figyelmet arra, hogy a klasszikus közgazdaságtan csak a békével foglalkozott, erre a hiányosságra már List is rámutatott.

A második világháború után hazánk egyike volt annak a két közép- európai országnak, ahol egy ideig, korlátozottan bár, de működő többpárti parlamenti demokrácia létezett. Minden olyan országban ahol a kommunista pártok hatalomra kerültek, a tudományos élet szovjet minta szerinti átszervezése követte. Hazánkban ez az átalakítás 1948-49 táján ment végbe. Ekkor alapították meg a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemet (amit ma Corvinusnak neveznek). Érdekes, hogy Magyarországon teljes mértékben megszakadt közgazdasági szakmát 1945 előtt és után művelők közötti személyi és szellemi folytonosság, kapcsolódás. Megfigyelhető egyfajta relatív gyengeség a közgazdaságtudományban, ennek az oka igen összetett: a politikai és tudományos elit lecserélése, a modernizáció szempontjából az ország a későn jövőkhöz tartozik, illetve Ausztria közelsége. Ez utóbbi azt jelenti, hogy Bécs az új elméletek valóságos gerjesztője volt, így a magyar elméleti közgazdászok kommentálták vagy értelmezték az osztrák (és német) elméleteket. 1945 után a hazai közgazdasági gondolat történetének későbbi időszakaival összevetve, szembeötlik, hogy ez a közgazdaságtan mennyire nyitott volt a világra. A Közgazdasági Szemle folyóirat minden számában nagy figyelmet fordítottak a nemzetközi gazdaság és tudomány legújabb fejleményeinek az elemzésére és ismertetésére. E folyóirat a legjobb bizonyíték arra, hogy a hazai tudományosság a nemzetközi tudomány szerves része volt a vasfüggöny előtti korszakban.

A tudományos élet az 1947/48-as „fordulat éve” után szovjet minta szerinti átalakuláson ment át. A közgazdaságban az emberek eltávolítása volt a legkönnyebb feladat, illetve az intézmények bezárása. „Átszervezték” az MTA-t, rengeteg egyetemi tanárt bocsátottak el. 1953-ra szokatlan helyzet alakult ki Magyarországon: közgazdasági kutatás nem folyt, eredeti írásokat közlő közgazdasági lapok nem léteztek, rendszeres statisztikai adatszolgáltatás nem jelent meg a nyilvánosság számára.

Miután Rákosi Mátyást menesztették és helyét Nagy Imre vett át, és 1953 júniusában felcsillant a remény az újrakezdésre. Új szakasz nyílt a magyar társadalom életében, megújulást hirdetve és hozva a politikai, gazdasági, kulturális, tudományos tevékenységekbe. Különösen nagy volt a jelentősége a közgazdászok számára, hiszen a hivatalos állásfoglalás az ország gazdasági fejlődésének égető kérdéseire fordította a figyelmet, elítélve az erőszakos kollektivizálást a mezőgazdaságban, az ország adottságaival nem számoló iparosítást, a lakosság életszínvonalának csökkenését. Nekiláttak a közgazdasági kutatás intézményeinek helyreállításához. 1954 végén már megjelentek az első olyan elemzések, amelyek nem az ideálisan elképzelt, hanem a valóságban működő tervgazdaság objektív és tudományos vizsgálatának tekinthető és a szovjet típusú tervgazdaság fájó pontjairól szól. A többi szocialista országban csak 1955-ben kezdtek napvilágot látni hasonló jellegű írások. Ez azt jelzi, hogy eltérően a közgazdasági elmélettörténet sok korábbi szakaszával ez a mechanizmusprobléma megjelenése a magyar szakirodalomban nem kívülről kapta az inspirációt, nem külföldi mintát követett, hanem a hazai társadalmi és gazdasági feszültségek és ellentmondások megoldásának igénye szülte.

Az 1956-os forradalmat követően megfogalmazódott a radikális intézményi reform eszméje, azaz annak szükségessége, hogy a vállalatok leváljanak az államról és a valóságos, nem pedig csak imitált, szimulált piacgazdaság megteremtésének gondolata.

67 Az 1968. évi reform eredményeként létrejött új gazdasági mechanizmus elemzői egyetértettek abban, hogy a tervutasításos rendszer megszüntetése nem vezetett a valóságos piacgazdaság valamilyen formájának kialakulásához, hanem egy pénzügyi szabályozókkal irányított központi tervgazdaság volt. Magyarországon valójában sohasem próbálták ki a gyakorlatban azt az elképzelést, hogy lehet-e fokozatosan, lépésről lépésre a piacgazdaság irányába haladni, miközben megtartják a pártállami berendezkedés kellékeit. A reform folytatása nálunk a hetvenes évek elején került le a napirendről, főként a Közép- és Kelet- Európában a nemzetközi feltételek romlása miatt. A hetvenes években már megállapították, hogy az elméleti feltevés téves és a fejlesztési lehetőségeket nem a jelen, hanem a jövőbeli profitlehetőségektől kell függővé tenni a hatékony megtérüléshez.

Kornai János 1980-ban megjelenő A hiány c. műve valószínűleg minden idők legnagyobb magyar közgazdasági világsikerévé vált. Számos tétele, mint például a puha költségvetési korlát, a gazdaság monetizálása is a standard közgazdaságtan elemévé vált. Ő a magyar közgazdász szakirodalmának egyik legtöbbet idézett tudósa.

A 80-as évekig bekövetkező változások hatása fokozatosan átalakította a vállalatok viselkedését.

A gazdasági szabadság növekedése az egyén szintjén is érezhetővé vált, de tömegessé vált a második gazdaságban (szürke) való részvétel is. 1982-ben mikor Magyarországot felvették az IMFbe, túllendült az ország az azonnali fizetésképtelenség veszélyén. Szegvári Iván az 1979-86-os időszakot úgy jellemezte, hogy az intézményesült, formális célok és eljárások, valamint a reáldöntések és – folyamatok közt egyáltalán nem maradt kapcsolat, szerinte az egész szocializmus makrorendszere ekkorra már elkorhadt.

1987-ben formálisan is kétszintűvé vált a magyar bankrendszer. Megalakultak a mai politikai pártok elődjei. 1988-ban bevezették a személyi jövedelemadót és az állampolgársággal járó, a világ összes országába érvényes „világútlevelet”, amivel megszűnt a korábbi, a szocialista és a tőkés országokba eltérő feltételekkel kapható „kiutazási engedélyek” gyakorlata. A világútlevél révén indult meg a tömeges árubeszerzési célú turizmus, amit az új vámszabályok is segítettek.

1989-90-ben Magyarország demokratikus állammá vált, mely során szakítva a szocializmussal és a kommunizmussal, áttért a szabad piaci gazdaságra, a kapitalizmusra. Megnyíltak a kapuk és teret engedtünk a globalizáció hódításának, ami napjainkra egyre jobban érezhető.

HELLER FARKAS (1877-1955) Tanulmányait a budapesti jogi karon végezte. 1898-tól tisztviselőként dolgozott a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamaránál, majd a Földművelésügyi Minisztériumban.

Első tanulmányát 1900-ban közölte a Közgazdasági Szemle. Elő jelentős sikerét a határhaszon – elméletéről írott könyvével aratta, melyben így fogalmazott: „a közgazdaságtan tudományára nézve mindenesetre nagy nyereségnek tekinthető (a határhaszon)- elmélet fellépése, minthogy az értékképződés folyamatának egyes eddig meg nem magyarázott kérdéseit megmagyarázta; a közgazdaságtan tudományának új értékelmélet aligha fogja előidézni.”

A hivatalnoki karrierje során egyebek között foglalkozott az agrár-és kereskedelem politika, a tőzsdereform gyakorlati kérdéseivel.

1914-ben a hivatalnoki íróasztalt a Műegyetem „nyilvános rendkívüli tanár”- i posztra cserélte. A világháború azonban közbeszólt és rendszeres előadásait csak 1916-ban kezdhette meg a gazdaság-és szociálpolitika kérdéseiről. 1917-ben az egyetem Nemzetgazdaságtani és pénzügyi tanszék vezetője lett.

Szakmai pályafutása a történelmi vihar idején továbbra is ívelt felfelé, közgazdaságtan tankönyvének első kötete 1919-ben jelent meg, a második kötet 1920-ban.

68 A két háború között lett tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, 1930-ban kapott elsők között Corvin-koszorút, amelyet a művészek és tudósok elismerésére alapítottak. A szakmai egyéniségét legjobban tükröző tisztségét 1925-ben kapta: őt bízták meg a Közgazdasági Szemle szerkesztésével. 1927-ben Balás Károly összefoglalást ír a magyar közgazdaságtan helyzetéről egy német nyelvű gyűjteményes kötet számára, amelyben így fogalmaz Hellerről: „elismert teoretikus, a határhaszon-elmélet legkövetkezetesebb magyarországi képviselője”.

1925-ben eredetileg német nyelven jelentette meg a 4 kiadást megért szótár jellegű „Natioanalökonomie” magyar átdolgozása, az 1937-ben publikált ötszáz oldalas „Közgazdasági Lexikon” ma már szinte elképzelhetetlen teljesítmény. Egyetlen ember szinte naprakészen, tömör, érthető, és igényes formában képet tudott adni a kor közgazdaságtanának egészéről.

De nemcsak ez a műve, hanem tankönyve és a közgazdasági elmélet alapkérdéseinek fejlődését összefoglaló írása is sikert aratott, több kiadást ért meg az 1933 előtti Németországban.

Heller Farkas a határhaszon-elmélet, azon belül az osztrák iskola meggyőződéses követője volt, míg Németországban ekkor még alig rendültek meg a z osztrák iskolával egykor éles hangú módszertani vitát folytató történeti irányzat hadállásai.

Hellertől idegen volt a Schmoller és Menger között kirobbant hajdani módszertani vita szenvedélyes radikalizmusa, ő természetéhez híven inkább a kiegyenlítést kereste: „abból az útvesztőből, amelyekbe a szenvedélye felkorbácsolása, osztályok egymásra uszítása és az egyoldalú érdekek oly kíméletlen követése juttatott, csak akkor vezethet ki a közgazdaságtan, ha etikai jellegét minél jobban megóvja és kidomborítja. Ha e feladatot nem tudjuk megoldani, társadalmunk szétbomlásával fogjuk megfizetni.”

Ez a szétbomlás Európa középső és keleti felén be is következett, s Heller azok közzé került, akiket 1948, a fordulat éve után a z új hatalom „leírt”, mint a tegnap világának képviselőjét.

A világháború alatt még sikerült befejeznie az élete főművének tekintett nagyszabású elmélettörténeti összefoglalót (A közgazdasági elmélet története 1943). 1945 után a tudós még két évig a Műegyetem rektora, majd protektora volt.70 éves korábban további 10 évre meghosszabbították kinevezését, így soha nem kellett nyugdíjba vonulnia. Azonban 1949-ben megfosztották akadémiai tagságától.

Heller Farkas 1955. szeptember 29-én hunyt el. Vele annak a nemzedéknek a tagja távozott, amelynemzedék lépést akart és tudott is tartani kora nemzetközi tudományos élvonalával.

Heller Farkasról a rendszerváltás után több intézményt is elneveztek, pl: Heller Farkas Szakkollégiumot, 2001-ben pedig a budapesti Heller Farkas Gazdasági és Turisztikai Szolgáltatások Főiskoláját.

Egyedülálló a tudományos teljesítménye, mivel három területen - a közgazdasági elmélet története, az elméleti és alkalmazott közgazdaságtan és a pénzügytan terén - alkotott jelentőset." (Sípos Béla) A háború előtt Európában a legismertebb magyar közgazdász volt. Harminc évig a műegyetem tanszékvezető tanára, többször dékán, rektor.1904-ben már huszonéves korában feltűnést keltő művel jelentkezett a határhaszon elmélet témakörében, e témát munkássága során mindvégig gazdagította. Irodalmi tevékenysége azonban rendkívül szerteágazó. Egyidejűleg több tantárgyat is oktatott. Tankönyvet írt a közgazdaságtan, a pénzügytan, a szociálpolitika és az elmélettörténet körében egyaránt. Nemzetközi sikert aratott közgazdasági lexikonja. Nagy figyelmet szentelt mindvégig a közgazdasági elmélet és a gazdaságpolitika kapcsolatának, és még szélesebben a gaz-

69 daság és társadalom összetett viszonyának. Értékes dolgozatai jelentek meg az elmélet gyakorlati használhatóságáról és a közgazdaságtudomány etikai vonatkozásairól.

NAVRATIL ÁKOS (1875 - 1952) Elméleti közgazdász, aki a Pázmány Péter Tudományegyetem tanáraként lényeges hatást gyakorolt a magyar közgazdaságtanra. Nem csatlakozott egyik közgazdasági irányultsághoz sem, de a kortársak által „nemes eklekticizmussal” és „nemes konzervativizmussal” jellemzett közgazdasági rendszere leginkább a klasszikus politikai gazdaságtanra épült, miközben különös hangsúlyt adott a gazdasági jelenségek és a jogi intézmények közötti kapcsolatnak.

1899-ben szerzett „a jogtudományok doktora” címet. 1902-ben magántanári képesítést szerzett közgazdaságtanból.

1904-től volt a kassai Jogakadémia tanára. Több tantárgyat is oktatott: közgazdaságtant, pénzügytant, és magyar pénzügyi jogot is. 1918-ban került a Pázmány Péter Tudományegyetemre, amelynek 1948-ig volt tanára, 1942-ben rektora.

1927-ben az Akadémia levelező tagjává, 1939-ben rendes tagjává választották.

Fiatal korától kezdve rendszeresen publikált, 1896-ban jelent meg a szociológia módszertanát tárgyaló első önálló írása a Közgazdasági Szemlében.

Az elméleti közgazdaságtan mellett eleinte társadalom és szociálpolitikai kérdésekkel foglalkozott. Tanulmányt írt a balesetbiztosításról, állást foglalt a szövetkezetekről szóló törvénytervezet vitájába, stb.

A századforduló idején részt vett a három kötetben megjelent „Közgazdasági Lexikon”kiadási munkálataiban, számos tanulmánynak és kisebb szócikknek volt a szerzője.

Legjelentősebb műve a kétkötetes „közgazdaságtan”, melynek 1933ban megjelent I. kötetét az Akadémia Chorin-díjjal jutalmazta.

A közgazdaságtan tárgykörét Navratil Ákos nem korlátozta szűken értelmezett és elvont gazdasági problémákra. Közgazdasági rendszerében helyet kaptak a gazdasági élet tágabb értelemben vett jelenségei, úgy, mint az erkölcsi, jogi, szociálpolitikai, sőt akár technikai természetű vonatkozások is. Módszertanát alapvetően meghatározta az elemi és a másodlagos gazdasági jelenségek megkülönböztetése. Az előbbiek a jogi rendtől függetlenül, mindenféle jogi rend mellett egyformán keletkeznek és alakulnak (ilyenek a fogyasztás és termelés alapjelenségei), míg az utóbbiakat (ide sorolta a jövedelemelosztási kérdéseket is) szerinte a jogi (konkrétan a magántulajdoni) rend hívja éltre, e nélkül nem léteznek; vagyis emberi akarattól függőek, és történelmileg változók. Ezt a gondolatát már a század elején megjelent írásaiban kifejtette.

Navratil általában elutasította a klasszikus tanítások kiérlelt tételeit lekicsinylő, és az aktuális gazdasági és hatalmi-politikaiigényeket kiszolgáló törekvéseket. A közgazdaságtan régi, hagyományos értékeit védelmezve elutasította azokat az új elemeket is, amelyek az I. világháború nyomán jöttek létre. Amikor a nagy világgazdasági válság miatt egyre többen sürgették az állami beavatkozás szükségességét, Navratil Ákos újratárgyalta és megerősítette korábbi, klasszikus tételekhez ragaszkodó felfogását, de elsősorban liberális gazdaságpolitikai elkötelezettségét.

Közgazdaságtan és filozófia című írásában kifejti, hogy az eszmei vagy filozófiai hatások ellenére maga a gazdasági élet a forrása és legfontosabb meghatározó tényezője a közgazdasági elméleti rendszerek és tételek kialakulásának.

70 A II. világháború idején is kitartott azon régi álláspontja mellett, hogy a konjunkturális hullámzások a gazdaságok normális, szükségszerű jelenségei. 1942-ben élesen támadta a szociálpolitikai célokat német és olasz „neo-szocialista rendszerek” gazdaságpolitikáját.

Haláláig mindvégig aktívan dolgozott, 1896-tól-1943-ig több mint 25 publikációja jelent meg különböző magyar irodalomban. 1952-ben hunyt el.

SURÁNYI –UNGER TIVADAR (1898-1973) Magyar közgazdász, aki az elmélettörténet, valamint a gazdaságpolitika elméleti és gyakorlati problémáival foglalkozott.

Egyetemi tanulmányait a grazi és budapesti egyetemen folytatta. 1919-ben lett a jog és államtudományok doktora.

1925 és 1940 között több egyetem óraadója és tanára is volt. 1940-45-ig a Pécsi Erzsébet Tudomány Egyetem tanszékvezető tanára. Hosszabb ideig tartó külföldi tanulmányutón vett rész Nyugat-Európa több országában is, az amerikai kontinensen és az Indiai térségben, eközben több külföldi egyetemen is tartott előadásokat.

Publikációja rendkívül sokrétű, leginkább azonban német nyelven, német területen publikált.

1935-ben az Akadémia levelező tagjainak sorába választották.

Tanári munkája mellett gyakorlati gazdaságpolitikusként is tevékenykedett, részt vett néhány gazdaságpolitikai rendszabály előkészítésében, ár-kormánybiztosi minősítésben helyettesítette Laky Dezsőt, az akkori Árelemző Bizottság elnöke volt.

A II. világháború után Surányi-Unger emigrációba vonult, és külföldön folytatta tanári és kutatói munkáját. Először Innsbruckban volt vendégprofesszor, majd 1946-1958-ig a Syracuse Egyetemen. 1958-66-ig a göttingeni egyetem közgazdaságtan tanára, majd tanszékvezetője.

Az USA-ban egyik alapítója és haláláig vezetőségi tagja volt az Association for Comparative Economics-nek.

1973. november 1.-én érte a halál New York-i otthonában.

1921-ben publikálta „ A gazdasági válságok történetének vázlata 1920-ig” című könyvét. Még csak 25 éves volt, amikor Németországban megjelent egyik fő kutatási témájában, a gazdaságfilozófiába tartozó „Philosophie in der Volkvirtschaftslehre” című műve I. kötete. Ebben elmélettörténeti áttekintést nyújtott Platontól Smithig a közgazdasági elméletek filozófiai alapjairól.

1926-ban publikálta II. kötetet az előző téma folytatásaként tárgyalta a klasszikus elemzésen kívüli irányzatokat, így pl. a német közgazdaságtant, Mengert és az osztrák iskolát, Marx elméletét, stb.

Surányi-Unger Tivadar másik kutatási területe volt a gazdaságpolitika. E témában megírt első összefoglaló műve „ A gazdaságpolitika tudományos alapkérdései” című könyv. Gazdaságfilozófiai könyveihez hasonlóan, itt is kiérlelt álláspontot képviselt a módszertani vita kérdéseiről.

Felfogása alapvetően kapcsolódott a német idealista támaszkodó univerzalizmushoz, de nem fogadta el annak szélsőséges szemléletét. A gazdaságpolitikát, mint normatív tudományt megkülönböztette a gazdaságelmélettől, és ebből következően a teológikus szemléletet is inkább csak a gazdaságpolitika tudományban tartotta érvényesnek. Általánosítással vádolta, de nem utasított el teljes mértékben a klasszikus és neoklasszikus irányzat gazdasági szabadságra alapozott elméletét, inkább tovább fejleszteni kívánta azt. Koncepciójában fontos volt a gazdasági szabadság

71 és a kötött gazdaság körülményeit feltételező autonóm és heteronóm gazdaságpolitika célkitűzésének megkülönböztetése. Meggyőződése volt, hogy a korabeli viszonyokat a kötött gazdasági rendszerére alapozva lehet csak helyesen leírni.

A gazdaságpolitika általános kérdései mellett a magyar gazdaságpolitika aktuális kérdéseivel is foglalkozott, pl.: árszabályozás, tőkeirányítás. E témakört tárgyalja az 1936-ban megjelent „Magyar nemzetgazdaság és pénzügy” című tankönyve is.

A II. világháború után több művében elemezte a nyugati piacgazdaságok és a keleti szocialista gazdasági rendszerek eltérő vonásait, társadalomfilozófiai és ideológiai különbségeit.

THEISS EDE (1899-1979) Mérnök, közgazdász, statisztikus. A matematikai közgazdaságtan egyik első művelője, az ökonometria meghonosítója hazánkban. A konjunktúraelmélet és a közgazdasági dinamika elméleti kérdéseinek kutatója.

A budapesti műegyetemen közgazdasági és gépészmérnöki oklevelet szerzett, majd tanársegéd.

Közgazdaságtanból doktorált 1931-ben, mentora Heller Farkas volt, aki körül kialakult iskola egyik legnevesebb képviselője. Ezután Amerikában folytatta tanulmányait, Chicagóban, New Yorkban és Kaliforniában tanulmányozta a közgazdaságtant az ottani egyetemeken, de számos európai egyetemen is megfordult. 1946-ban a műegyetemen tanári kinevezést kapott. Az Iparügyi Minisztérium főmérnöke és a Szent István Akadémia tagja. 1948-ban a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetem statisztika tanszékének alapító tanára, ahonnan hamarosan eltávolítják a korra jellemző „rituálé” keretében. 1950-től átkerül az ELTE állományába, ahol nyugalomba vonulásáig az Állam- és Jogtudományi kar statisztika tanszékén egyetemi tanár. Ezután a KSH foglalkoztatja haláláig. „Az áralakulás, termelés és jövedelem elosztás matematikai elmélete” című doktori értekezésében feldolgozta a matematikai közgazdaságtan alapvető műveit, ezeket értékelte, s összevetette az osztrák iskola eredményeivel. Szerinte a matematikai módszer csak bizonyos korlátok között, meghatározott problémák kezelésére alkalmazható.

Nézeteinek formálódásában nagy szerepet játszott a tengerentúlon és Európában töltött kutatásai. Számos cikke jelent meg a Közgazdasági Szemlében, The Journal of Political Economy-ban, és az Econometria-ban. A cikkek az időtényezőnek a közgazdaságtanban frissen tematizált különböző összefüggéseivel, a konjunktúra-alakulásra döntő fontosságú megtakarítás- beruházás kapcsolattal foglalkoznak. „A termelés és a pénz dinamikája” című cikkében olyan összefüggéseket vizsgált, amelyek csak később váltak az elméletépítés elfogadott alkotóelemeivé.

Talán műszaki végzettségének köszönhetően Theiss az első hazánkban, aki időben és egyértelműen nyit a ’30-as években olyan területek felé, amelyek a XX. századi közgazdaságtan további fejlődése során a főáramlat tartalmi és formai meghatározóivá válnak. E gondolkodás forrásaként az angolszász elméletek, a svéd iskola és a matematikai formanyelv szolgált.

HARSÁNYI JÁNOS (1920-2000) Harsányi János (John C. Harsanyi) 1920. május 29-én, a trianoni szerződés aláírásának hetében, született Budapesten. Szülei zsidószármazású, de katolikus vallásra kitért, jómódú középosztályba tartoztak, akik fiúkat katolikusnak nevelték. Ennek ellenére a Fasori Evangélikus Gimnáziumba iratták be, amelybe 20 évvel azelőtt a Time által a század egyik legnagyobb tudósának nevezett Neumann János és talán a legfontosabb fizika Nobel díjasunk, Wigner Jenő is jártak.

72 Érdekelték a klasszikus tárgyak és a matematika. Az Országos Görög Tanulmányi Versenyen harmadik, érettségi évében, 1937-ben a Matematikai Tanulmányi Versenyen első lett. Ezt a versenyt előző években többek között Kármán Tódor, Szilárd Leó, Erdős Pál és Neumann János is megnyerték.

Apja kedvéért a budapesti Tudományegyetem gyógyszerész fakultására iratkozott be, de saját érdeklődésére bejárt a világhíres Fejér Lipót matematikaprofesszor előadásaira is.

1944-ben vatikáni útlevéllel mentesítette magát egy ideig, majd a Szálasi uralom alatt a jezsuita kollégiumban rejtőzködött.

A háború végeztével apjának segített romos patikájuk felépítésében és gyógyszerész diplomája megszerzése után filozófiában írta doktori értekezését "Filozófiai tévedések logikai analízise" címmel.

Mikor a kommunisták 1949-ben lemondatták Szociológiai Tanszék tanársegédi állásáról, majd államosították a családi patikát, Harsányi elhatározta, hogy eljött a távozás ideje. Illegálisan hagyta el az országot, miután három napig egy mocsárban keringett családjával élelem és ivóvíz nélkül. Ausztráliába vándorolt ki leendő feleségével Klauber Annával, ahol szakképzetlen munkásként dolgozott és esti tagozaton közgazdász diplomát szerzett a sidney-i egyetemen.

1954-1956-ban a brisbane-i egyetemen közgazdaságtant tanított.

1958-ban a Rockefeller ösztöndíj elnyerése után Amerikába ment, ahol a neves Stanford Egyetemen tanított közgazdaságtant, itt szerezte meg második doktori diplomáját és találkozott két fontos stanford-i magyar matematika tanárral, Pólya Györggyel és Szegő Gáborral, akik újraébresztették érdeklődését a matematika iránt.

Harsányi 1964-töl a californiai Berkeley egyetem tanára, majd az Amerikai és a Magyar Tudományos Akadémiáknak tagja, négy egyetem díszdoktora és az Eötvös Lóránd Fizikai Társulat tiszteletbeli tagja volt.

Szerencsés embernek érezte magát, hogy Budapesten járhatott gimnáziumba, különféle tudományokat tanulhatott, végül pedig az amerikai tudományos élet részesévé válhatott.

Karrierjének és gazdag életútjának mintegy megkoronázása volt, amikor 1994-ben "a nem kooperatív játékok elméletében az egyensúly elemzés terén végzett úttörő munkásságáért" John Nash-sel és Reinhard Seltennel megosztva közgazdasági Nobel-díjat kapott.

A szuperhatalmaknak az a játéka, amelyet hidegháború néven ismertünk, terelte Harsányi figyelmét a játékelmélet felé.

A sakkban és a dámában a játékszabályok azt jelentik, hogy világosan megmondható, mit kell és mit ésszerű tesz Két fontos dolog pontosan tudható: az, hogy a vetélytársnak mi a célja, azaz a győzelem, és az, amit a játékszabály meghatároz, hogy mit jelent a győzelem. A sakkban például mattot kell adni és világos szabály mondja meg, hogy mi a matt. Az is konkrét előírás, hogy milyen stratégiák állnak az ember rendelkezésére.

Minden bábut egy bizonyos módon lehet használni. Ennél fogva nem kérdéses, hogy az ellenfél mit csinálhat.

Az ilyen típusú stratégiai játékok megfigyelésére alapozva fogalmazta meg a játékelméletet Neumann János és az osztrák Oskar Morgenstein. 1944-ben kiadott Játékelmélet és gazdasági viselkedés című könyvükben a gazdasági, politikai és társadalmi élet helyzeteire is megkíséreltek ésszerű viselkedési elveket kidolgozni. Elméletük alkalmazásának egyik kiinduló feltevése az

73 volt, hogy az egyes résztvevők pontosan ismerik a játékszabályokat, azaz a riválisok döntési lehetőségeit és a játék végeredményét.

A való életben (például az üzleti világban) azonban ez nem áll fenn.

Az olyan játékokat, amelyeknél nem minden játékos van tisztában a játékszabályokkal, nem teljes információjú játékoknak nevezik. Például egy vállalatcsoport jól ismeri saját cégeinek a tulajdonságait, de sokkal kevésbé van tisztában vetélytársa képességeivel és céljaival. A gazdasági életben feltételezhető, hogy mindenki nyereséget akar termelni, de ezt nagyon sokféle módon lehet tenni. Van, akinek az a fő célja, hogy rövid időn belül szerezzen profitot, van, aki viszont hosszú távon akar profitot termelni. Az is lehet, hogy valakinek a profit a végső célja, de közvetlen célja az, hogy minél nagyobb piaci részesedést szerezzen, vagy az, hogy az általa termelt márkaneve legyen a legismertebb és elérje azt, hogy mindenki tudja, milyen magas színvonalú az a vállalat.

Harsányi János arra dolgozott ki módszert, hogy hogyan lehet az ilyen nem teljes információjú játékokat a „természet” mint döntéshozó beiktatásával tökéletes információjú játékokká átalakítani.

Egy játék lehet kooperatív vagy nem kooperatív. Az utóbbiban azzal találkozunk, hogy sokszor célszerű, ha bizonyos játékosok együttesen maximalizálják a profitjukat. Így előnyösebb lehet mindkettőjük számára a játék kimenetele, mint egyébként. Számukra létezik egy olyan optimális stratégiaválasztás (Nash-egyensúly), amelytől egyiküknek sem éri meg egyoldalúan eltérnie, mert akkor biztosan rosszabbul jár. A kevert stratégiás Nash-egyensúly egy többlépéses játékban pedig azt jelenti, hogy az egyes stratégiákat milyen valószínűség-eloszlás szerint érdemes választaniuk ahhoz, hogy optimális eredményt érjenek el.

Harsányi János a hetvenes években megjelent egyik cikkében ennek a kevert stratégiás Nashegyensúlynak adott új értelmezést, azzal, hogy ezt az egyensúlyt a nem teljes információjú játékok egyensúlyai határértékeként értelmezte. A nyolcvanas években megjelent egyik cikkében Reinhard Seltennel közösen kidolgozták a nem kooperatív játékok általános megoldására szolgáló módszerüket.

Modelljét felhasználták a hidegháború stratégiai játszmái során is. Harsányi János tagja volt egy 8-10 játékelméleti szakértőből álló bizottságnak, melynek a feladata az volt, hogy javaslatokat tegyen az amerikai lefegyverzési és a fegyverkezéskorlátozási hatóságnak. A Szovjetunióval folyó tárgyalások során természetesen csak sejteni lehetett, hogy a megbeszéléseken elmondott szózatok mögött a másik félnek az adott pillanatban milyen szándékai lapulnak meg. Az amerikaiak nyilvánvalóan nem tudhatták azt, hogy a Szovjetunió igazat mondott-e akkor, amikor azt mondta, hogy kizárólag békés együttműködés a célja. Lehet, hogy ezt valójában csak propagandának szánta, valójában atomtámadást tervezett az Egyesült Államok ellen, vagy legalábbis hatalmát jelentősen ki akarta terjeszteni.

Ugyanez a probléma volt a másik oldalon is. A Szovjetunió sem tudhatta, hogy Amerika mit akar.

Miután mindkét nagyhatalom nagy információgyűjtő képességgel rendelkezett, tudták, hogy milyen fegyverek állnak az ellenfél rendelkezésére. De azt már nem tudhatták, hogy milyen új fajta fegyverek vannak a tervezés stádiumában vagy esetleg még nincsenek feltalálva, de 5 vagy 10 év már bevethetők lesznek.

Harsányi János úgy modellezte a helyzetet, hogy az amerikai játékos sok lehetséges stratégiaváltozattal rendelkezett, és a játék kimenetele azon múlt, melyik stratégiát milyen valószínűséggel használja. Ugyanez vonatkozott a Szovjetunióra is. Olyan valószínűség-számítási modellt talált, ami megadta azt, hogy mennyi súlyt tulajdonítson az ember annak a hipotézisnek, hogy a Szovjetunió tényleg békeszerető vagy tényleg atomháborúra készül. Hogy elméletét az amerikai dele-

74 gációt tárgyalásokra felkészítető stratégiai tervezők figyelembe vették-e, nem tudható, de az biztos, hogy módjukban volt használni.

A modellt gazdasági alkalmazásokra is használták. A játékelmélet számítási módszertana igen bonyolult, de a megfelelő beviteli adatok (információ a riválisokról) megszerzése is problémás lehet. A közgazdászok mégis használják a játékelméletet, például az árveréseken.

Az amerikai kormány két sorozat aukciót rendez. Az egyik aukció a tenger fenekén lévő olajmezőket kínálja, de senki nem tudja, hogy azon a parcellán belül mik a lehetőségek az olajra. Elárverezik a területet, a legtöbbet ígérőnek pedig joga van olajat kutatni és kitermelni. A másik aukciót a technika fejlődése tette szükségessé, hogy a rádióhullámokat, és a televízió-hullámokat jobban kiaknázzák. A kormány elárverezi a hullámhossz-sávokat az ország különböző részein.

Mindkét esetben az a célja, hogy minél több jövedelmet kapjon.

Játékelméleti kutatókat kérdezett meg, hogy hogyan lehet ezeket az árveréseket lebonyolítani.

Az amerikai kormány sokáig nem hozta nyilvánosságra, hogy milyen ajánlatokat kapott a múltban tenger alatti olajparcellák eladásakor, csak azt lehetett tudni, aki megkapta, végül mennyit fizetett. A játékelmélet kutatói (Harsányi Jánossal) azt javasolták, hogy hozzák nyilvánosságra ezeket az adatokat, és ezt meg is tették. Már az első aukción körülbelül tízszer annyi jövedelmet szedtek be, mint amennyi a múltban szokásos volt. Ennek fő oka, hogy amikor az ember ajánlatokat tesz, mindig megtörténhet, hogy túl sok pénzt ajánl, mert azt gondolja, csak így nyerheti meg. Ha 1 dollárral többet ajánl, mint a legjobb ajánlat, akkor meg fogja kapni. Fontosnak érzi, hogy sokat ajánljon, de mindig megvan az esélye, hogy túl sokat ajánl. Lehet 700 ezret ajánlani, de valójában csak 450 ezer lesz a haszna, így 250 ezer dollár veszteséget termel. Ez a győztesek átka. Sok pénzt ajánlott, de túl sokat. Győzött ugyan, de ilyen feltételek mellett nem volt érdemes győznie.

Az olajvállalatok ezt megpróbálják elkerülni, ezért használnak játékelméleti tanácsadókat. A kormány viszont azért használ ilyen tanácsadókat, hogy minél több pénzt tudjon szerezni.

Más példa: aukcióhoz hasonló eset, ha valaki el akarja adni a házát, és minimum 180 ezer dollárt akar érte kapni. Alap esetben két személyes a játszma, van valaki, aki szeretné megvenni, de nem akar többet adni, mint 90 ezer dollárt. Ha létrejön az egyesség, akkor nyilvánvaló, hogy a két határ között lesz a megegyezés. De érdekes lehet tudni, vajon a megállapodás közelebb lesz-e a 90 ezerhez vagy inkább a 180 ezerhez. Erre a játékelmélet tud magyarázatot adni. A játékelmélet megmondja, hogy minél nagyobb kockázatot vállal valaki, ha megegyezés születik, annál több eredményt ér el. Ha valaki eredetileg 180 ezer dollárt akar, lehet, hogy nem megy alább 140 ezer dollárnál. Ha ez sikeres és megkapja a 140 ezer dollárt, akkor jól jár, de 180 ezer dollárhoz ragaszkodva kiteszi magát annak a veszélynek, hogy túl sokat kér és nem kap semmit.

Vannak továbbá olyan problémák, hogy minden kormánynak el kell döntenie, mennyire próbálja fenntartani a védővámjait és mennyire engedje meg a szabad kereskedelmet.

Ez megint olyan kérdés, amire a játékelmélet tud választ adni.

A gazdasági életben nagyon fontos probléma, hogy mekkora legyen a kamatláb. A rövid távú kamatlábat a nemzeti bankok egyoldalúan döntik el. Ha leszállítja a kamatlábat, hogyan fogja érinteni az ipart és a kereskedelmet, hogyan fogja érinteni a valutapiacot? Ez is játékelméleti kérdés.

A magyar távközlési szolgáltatók is a játékelmélet segítségével keresik a választ a távközlési piacon végbemenő folyamatokra. A távközlési piac itt is egyre inkább a liberalizáció irányába mo-

75 zog, mint külföldön. A hálózatfejlesztés és beruházás-tervezés során pedig a versenyhelyzetből adódó bizonytalanságok nem hagyhatók figyelmen kívül.

Harsányi János 1997-ben átvette „Magyarország hírnevéért" miniszterelnöki díját, megköszönte, hogy szülei a Fasori Gimnáziumba küldték, amely akkor, szerinte, talán a világ legjobb középiskolája volt.

A század egyik legkiválóbb magyar tudósa és egyetlen közgazdasági Nobel-díjasa. Élete végén Alzheimer-kórban szenvedett. 80 éves korában szívroham végzett vele.

Néhány évvel ezelőtt, az egri Wigner Jenő szakközépiskola névadója szobrának felavatása alkalmából elhatározták, hogy Egerben a Rákóczi úti iskola udvarán szoborparkot hoznak létre a magyar Nobel-díjasok emlékére. A szoborpark nem csak, hogy a tanuló ifjúságnak élő közelségbe hozza a neves tudósok képmását, hanem serkenti őket arra is, hogy érdemes tanulni. Minthogy a tanulás és a tudás az alapja annak, hogy később ők is, egyre komolyabb célokat tűzhessenek ki maguknak az életben. A parkban 12 Nobel- díjas szobor található és köztük van Harsányi Jánosé is.

A szoborcsoport külön érdekessége, hogy négy, még élő tudósnak is emléket állít.

Minden nemzet méltán büszke tudósaira, művészeire, híres embereire.

A magyarság kis lélekszámához viszonyítva, sok olyan tudós szakembert indított életútjára a nagyvilágba, akik később, a határokon túl is munkájukkal, kutatási eredményeikkel hírnevet, elismerést szereztek.

Közéjük tartozik a magyar származású amerikai közgazdász, a korlátozott információjú játékelmélet kutatója Harsányi János is.

JÁNOSSY FERENC (1914-1997) Jánossy Ferenc 1914. július 3-án született Budapesten. Lukács György filozófus nevelt fia és Jánossy Lajos fizikus öccse.

1920-ban édesanyjával és nevelőapjával Bécsbe költöztek. Itt 11 évet éltek, amikor is kiutasították Ausztriából nevelő apját 1931-ben, ezért Berlinbe költöztek. 1933-tól Moszkvában éltek.

Bécsben megkezdett mérnöki tanulmányait Berlinbe folyatatta és végül Moszkvában fejezte be.

1939-ben mérnöki oklevelet szerzett. 1933 és 42 között Ordzsonikidze szerszámgépgyár alkalmazottja volt. 1942-ben hamis vádak alapján letartóztatják és Szibériába, egy büntető táborba kerül, ahonnan 1945-ben szabadul. 1945-1946 között kaukázusi Majkopban egy vasgyár mérnöke volt. 1946 őszén visszatért Magyarországra. 1947-től a Nehézipari Központ előadója, a Nehézipari Központ tervezőirodájának üzemmérnöke, főosztály vezetője, majd igazgató helyettese volt. 1954-ben az Országos Építésügyi Hivatal elnökhelyettese. 1954-1956 között az Országos Tervhivatal műszaki főosztályának vezetője, 1956-1957 között ismét az Országos Építésügyi Hivatal elnökhelyettese. 1957 áprilisától az Országos Tervhivatal, majd Tervgazdálkodási Intézet tudományos munkatársa. 1974-ben nyugdíjazzák. 1967-től az új gazdaságirányítási rendszer előkészítő bizottság tagja. A gazdaság teljesítményével és a gazdaság fejlettségével foglalkozott.

1997-ben hunyt el Budapesten.

A gazdasági fejlődés sikeres útjának megtalálásához nemcsak a régi gazdasági mechanizmussal, hanem a régi gazdaságpolitikai koncepcióval is szakítani kell. Ez volt Jánossy Ferenc (1969) nagy port felvert tanulmányának a következtetése. Szerinte el kell vetni az extenzív

76 (termelésitényező-igényes), mennyiségi jellegű, lényegében autark fejlesztés koncepcióját, amely csupán a gazdaság kvázifejlett állapotát eredményezte: az alacsony minőségi színvonalú javak növekvő kibocsátását. Jánossy csaknem profétának bizonyult, amikor arra figyelmeztetett, hogy a kvázifejlett gazdaság nem tud helytállni, ha majd ki lesz téve a világpiaci erők versenyének.

Jánossy könyve két megállapításával keltett szenzációt. Az egyik szerint egy ország normális fejlődésében egy exponenciális trend mutatható ki, mivel a gazdaságot egy meglehetősen stabil növekedési ütem jellemzi (ezt később a Jánossy-féle trendelmélet irodalma korszerűsödési rátának nevezte el, maga Jánossy egy vonatkozásban “fejlődési együtthatóról” beszél), amely az ország társadalmi-technikai állapotától, a szakképzés színvonalától függ.

Ha ezt az ütemet a-val jelöljük, a GDP-t, vagy más növekedést mutató gazdasági mennyiséget pedig Y-nal, akkor ahol t a vizsgált időszak hossza években (t=0 a bázisév). A trend ábrázolása rendkívül szemléletes lesz, ha a vízszintes tengelyre az időt, a függőleges tengelyre a gazdasági mutató (például a GDP) logaritmusát (bármilyen alappal) mérjük fel. A statisztikusok előszeretettel adják meg a növekedő gazdasági mutatókat relatív, százalékos számokkal, a bázisévi adatot 100 (%)-nak véve. A fentebb leírt logaritmikus ábrázolás ezt a problémát is jól kezeli. Jánossy másik – talán az előzőnél is újszerűbb – megállapítása a gazdasági katasztrófát követő helyreállítási periódusra vonatkozik. A trend előzőeknek megfelelő értelmezése mellett evidensnek tűnik (jóllehet a hétköznapi statisztikai, politikai stb. gyakorlattal szöges ellentétben áll), hogy a helyreállításnak nem akkor van vége, amikor a legfontosabb mutatók elérik a katasztrófa előtti szintjüket, hanem amikor azok a katasztrófa nélküli trend szintjét érik el.

Jánossy a trendet nem tekinti fátumszerű megváltoztathatatlan tendenciának. Nagyon szellemesen jegyzi meg: “Engedjük mégis – ha csak egy pillanatra is – szabadjára azt a hajmeresztő elképzelést, hogy a trendvonal determinisztikus felfogása – mint valami járvány – elterjed, és ennek az új fétisnek ajándékaként mindenki tétlenül várja saját szerencséjét. Mi történne ekkor? A múlt következtében valóban sziklaszilárd adottságként folytatódó trendvonal megtörne – akárcsak egy szalmaszál.” Azonban a kitétel – “a múlt következtében valóban sziklaszilárd adottságként folytatódó trendvonal” – azt is mutatja, hogy Jánossy a trendet, a növekedési pályát szabadon alakító voluntarizmust is elutasítja. Könyvének fő mondanivalója, hogy a trendet megváltoztatni (akár felfelé, akár lefelé) csak a szakmastruktúrának, a társadalom termelési kultúrájának mélyreható megváltoztatásával lehet. Azonban a példaként elemzett Szovjetunió adatai azt mutatják, hogy az októberi forradalmat követő társadalmi átalakulás ugyan megtörte (felfelé) az orosz gazdaság trendjét, ám ez a törés nem volt túlságosan jelentős. Ebben szerepet játszhatott a sztálini fordulat visszafogó hatása, de – más példákat is figyelembe véve – a trend meglehetősen makacs természete is. Ahogy Jánossy Japánnal kapcsolatban megjegyzi: “a fák mégsem nőnek az égig”.A Jánossy által leírt mechanizmus a viszonylag egyenletes ütemű fejlődést - az összefüggések belső logikájából adódóan - egy lassan változtatható, nehezen mozgatható kapcsolatrendszer következményeként hozza létre. A későbbi években a gondolat háttérbe szorulását a külvilág "voluntarizmusa" segítette. A világgazdaságban 1970 körül bekövetkezett szeszélyes változások azt sugallták, azt a látszatot támasztották alá, mintha Jánossy fejlődésmagyarázata megkérdőjeleződött volna. Összeomlani látszottak a korábbi összefüggések, bizonytalannak mutatkozott a megfigyelés érvénye. Jánossy a stabil fejlődési trend feltételrendszerének kifejtésénél maga is határozottan kiemelte, hogy a trendet "végső soron" meghatározó összes döntő tényezőnek változatlanul kell maradnia ahhoz, hogy a trendvonal stabil legyen, hogy meredekségében elmozdulás vagy törés ne keletkezzen.

BRÓDY ANDRÁS (1924-2010) Bródy András a második világháború utáni magyar közgazdász generáció egyik legkiemelkedőbb képviselője, talán legszínesebb egyénisége. 1999-ben, díszdoktorrá avatásakor a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen a laudáció egyik leghíresebb méltatójának szavaival indított:

77 Wassily Leontief szerint „Bródy András hozzájárulása a tudományhoz nem egyéb, mint a Kelet és Nyugat közgazdaságtudományi áramlatainak kreatív, bizonyos mértékig dialektikus kombinációja.”

Sajátos életpálya elismerése ez az értékelés, olyan életművé, mely az egyéni tehetség, a családi háttér és a kelet-európai lét különös ötvözetéből jött létre. Életútja Anyja tipográfus, apja a Hungária Könyvkiadó vezérigazgatója. 1934–1943 között a Piarista, Evangélikus, majd a Gyakorló Gimnáziumokban tanul. Utána rendkívüli hallgató a matematikafizika szakon Fejér Lipótnál.

Munkaszolgálatos,1944 júniusa és decembere között ahonnan megszökik és a szegedi egyetemen tanul tovább. 1946-tól a Hungária Könyvkiadó vezetését veszi át. 1948–1952 között a Közgazdaságtudományi Egyetem esti tagozatos hallgatója. Időközben már a Mávag karusszel esztergályosa. 1953-tól közgazdász a Kohó és Gépipari Tervezőirodán, ahol elkészíti a Diósgyőri Kohászati Művek input-output táblázatokon nyugvó önköltségi terveit. Itt már együtt dolgozik Jánossy Ferenccel. Aki kitűnő grafikus, festő is egyben. Szakmai együttműködésük az évek során elsősorban a gazdasági növekedés és mérés kérdéseiben szoros. Találkozásuk inspiratív, része a Lukács György családjához fűződő többrétegű szellemi és baráti kapcsolatnak, hiszen Lukács György édesapja a Magyar Állami Hitelbank igazgatója. 1953 és 1955 között a Csepel Csőgyár vezető statisztikusa. 1954-ben jelenik meg első tanulmánya a magyar kohászati termékek minőségéről. Rényi Alfréddal vizsgálatba kezd az árreformok matematikai kérdéseiről és konvergenciájuk kritériumairól. Eredményeiket 1956-ban publikálják.

Az MTA-ban töltött évei 1955 végén az MTA akkor alakuló Közgazdaságtudományi Intézetébe kerül munkatársként.

Mindmáig ebben az intézetben dolgozik. Innen indul ki hosszabb-rövidebb időszakra a világ különböző egyetemei és kutatóhelyei felé kutatóként, professzorként, konferenciák szervezőjeként és résztvevőjeként, folyóiratok szerkesztőjeként. A pálya jellege itt már eldőlt. Az intézetben kutatási területe a matematikai növekedéselmélet és a gazdasági ciklusok elmélete. 1961-ben kandidál Leontief input-output elméletéről, amelyet Bródy valamennyire másképp értelmez, mint a modell megalkotója. Az input-output elméleti számolása ugyanis nem annyira pontos, mint azt a táblázat készíttetője várja. Mert a számításhoz alapul vett adatok sem elég pontosak ahhoz, hogy a kimutatás 100%-os arányban adja vissza a vállalat gazdasági helyzetét. Bebizonyítja a marxi termelési árak és átlagprofitráta unicitását, ezt összeköti a marshalli hosszú távú egyensúlyi árak és növekedési ráta tételével. Marx tétele szerint az előállított árú értéke alakul át termelési árrá, míg a marshalli hosszú távú egyensúlyi árak és növekedési ráta tétele pedig egyértelműen azt fejezi ki, hogy az árak a termelő eszközei melyek megszabásával nem az árú értékére utalnak a fogyasztói árak hanem esetleg a kereslet kínálat alakulására mutathatnak rá. Tehát a két tétel egymással ellentmondásban van. Bródy ezzel szemben azt mondta, hogy a két ár azonos lesz mert mindig az egyensúly árat fogják keresni a termelők.

1964-ben Leontief vezetése alatt egy évet tölt Bostonban. A Harvardon dolgozik, és az amerikai gazdaság egyensúlyi arányairól és ciklusairól publikál. Hazafelé fél évet tölt Cambridge-ben, Richard Stone intézetében.

Bródy András műveinek eddigi legteljesebb bibliográfiája a Miért hagytuk, hogy így legyen? című kötetben jelent meg. A kötetet barátai, kollégái és tanítványai készítették Bródy Andrásnak születésnapi köszöntésül. Augusztinovics Máriával és Martos Bélával együtt megalapítja a Szigma című folyóiratot. Mely később a Gazdaságmodellezési társaság lapja lesz. 1969-ben védi Érték és újratermelés című nagydoktori disszertációját, amely egy évvel később angolul is megjelenik a

78 neves North-Holland kiadónál Amszterdamban. Az értekezés a marginalizmus és a munkaértékelmélet általa bizonyított matematikai ekvivalenciájára épül. A mű nagy visszhangot keltett, a témában alapirodalomként kezelt, ma is idézett, a fontos tudományos teljesítmények között számon tartott írás. 1980-ban jelenik meg újabb könyve a Ciklus és szabályozás, 1983-ban a Lassuló idő, melyben a ’80-as évek elején Indiában eltöltött éveiről szól. A könyvben olvashatunk az ottani egyetemi előadásairól, elmélkedéseiről melyekre utazásai alatt került sor valamint indiai kutatásai alap elméleteiről és azok eredményeiről.

Oktatási helyszínei A kutatás mellett fokozatosan teret kap az egyetemi oktatás is – sajátos kelet-európai sorsfintorként elsősorban külföldön. 1969 és 1972 között elvállalja a Lusakai Egyetem (Zambia) közgazdasági tanszékének vezetését, ahova 1974 és 1977-ben visszahívják a Business & Economics tagozat vezetésére. 1982-ben Indiában (Delhi University), 1989-ben Franciaországban (Nizza), 1991-ben Ausztráliában (LaTrobe), 1997-ben Japánban (Hitotsubashi) oktat.

A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen is tanít az évek során különböző tanszékek meghívásában. Négy év óta rendszeresen az egyetem elmélettörténet tanszékének munkájában vesz részt angol és magyar nyelvű előadásokkal, s nem utolsósorban a diákokat és tanárokat inspiráló szellemi jelenlétével. A kilencvenes években ismét úttörő kutatói területen kísérletezik: Úgy találta, hogy Neumann modellje a termodinamikából jól ismert potenciálfüggvény fogalmával áll szoros kapcsolatban. Ezen analógiára támaszkodva bevezette a gazdasági entrópia fogalmát, amely publikálása után élénk vitát váltott ki a fizikusok és közgazdászok körében.

A termodinamika gazdasági alkalmazása Bródy a fizikában ismert változókat a közgazdaságban alkalmazottakra cseréli fel mellyel ugyanazt a mérést tudja elvégezni, mint Neumann János a fizika-kémia terén. A potenciál függvény pedig bizonyos folyamatok (nyomás, hőmérséklet térfogat, belsőenergia változás) egyensúlyba kerülését mutatja meg ezzel segítséget kapva egyes pénzügyi számításokhoz. Bródy idézi Neumann Jánost, aki általános egyensúlyi modelljében, bevezetve az Ö (x,y) potenciálfüggvényt, megjegyezte: Ennek “közvetlen értelmezése rendkívül kívánatos volna. Szerepe hasonlónak tűnik a fenomenologikus termodinamika termodinamikai potenciáljaihoz; feltehető, hogy a hasonlóság fennáll teljes fenomenológiai általánosságában...” Az itt látható függvényben az x az extenzív míg az y az intenzív változókat mutatja. A gazdasági matematikában használatos szimbólumok a potenciálfüggvény a kibocsátást a ráfordításokhoz viszonyítja:

ahol „p” az árak, „x” a termelési mennyiségek vektora, „B” a ráfordítások, és „A” a kibocsátások mátrixa. Valamennyi változó és együttható pozitív definit, így se zérussá, se végtelenné nem válhat. Két oldalról is értelmezhető: jobbról (a mennyiségek oldaláról) a lehetségessé váló fizikai növekedést mutatja, míg balról (az értékek oldaláról) azt a pénzügyi megtérülést, amelyet a rendszer adott p árak és x mennyiségek mentén biztosít. Termodinamikai analógiája ennek a hatásfok. Mindebből arra következtetnek, hogy az értéktöbblet az energiához, a terméktöbblet az entrópiához hasonló jellegű. Az egyensúly stabilitásának feltétele az alkalmazott eljárások azonos profitrátája. Az árak - mint intenzív változók az egyensúlyi helyzetben kiegyenlítődnek.

Bródy nem csupán behelyettesítette a saját területén ismert változókat, hanem a segítségkéréstől további eredményeket fejlődést várt az nemcsak a gazdasági, hanem a fizikai-kémiai területen is azáltal, hogy a potenciál függvényt vizsgálja a gazdasági területeken tovább.“Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a (kétségtelenül reális és mérhető) adatokat lélektani, társadalmi, történeti és embertani törvényszerűségek is befolyásolják és formálják. Mindez a fizikai gazdaságtan szemszögéből közömbösnek tűnik, de éppen ezzel szükségessé teszi a társadalom-

79 gazdaságtan tüzetesebb kutatását. A fizikai gazdaságtan tehát - mint a termodinamika - csupán kerettörvényeket adhat meg, amelyeket konkrét szociológiai, pszichológiai, történeti, antropológiai vizsgálatokkal kell kitölteni. ”Mindezek mellett a gazdasági és fizikai mérés elméletét és a hamiltoni-neumanni modelleket is vizsgálta és a következőképpen szemléltette: A piaci szabályozás stabil, de nem aszimptotikusan stabil, nem konvergens, nem tart egyensúly felé. Azt mondta, hogy bár nagyon sok módszert ismerünk a piaci egyensúly megtalálására ezek közül egyik sem helyes mivel ez nem egy lineáris hanem egy ciklikus folyamat. Az egyensúlyi arányok csak késve és nagy bizonytalansággal ismerhetők fel. Az érdekeltség rendszerének módosításával azonban a mozgás konvergenssé tehető - és ezzel a példával támasztotta alá: A növekedés minden országban és majdnem mindig döcög. Az Egyesült Államok itt vizsgált növekedési rátái például a hatvanas években közel 40 százalékkal ingadoztak átlaguk körül. Az ingadozás a hetvenes években több mint 80 százalékra nőtt és továbbra is magas. A technikai fejlődés, az ízlés változása és a véletlen hatás elégtelen ennek magyarázatára. Az új eljárások és termékek terjedése lassú és határozott irányú változást hoz, nem színképvonalakat. (kiugró és kitüntetett frekvenciákat), amelyek a növekedési ütemek idő soraira jellemzők. Ezenkívül e hatások együttes ereje is eltörpül a gazdasági rendszer tapasztalt kilengéseinek pusztító energiája mellett. A tenger apályát és áradását sem lehet pusztán a változó légköri jelenségekkel magyarázni. A sajátos mozgás mind a tenger, mind pedig a gazdaság esetében mélyebbről ered.

Például: A vasút vagy úthálózat fejlesztése hosszabb lengést mutat, mint a házépítés vagy a születések száma, a mezőgazdaság vagy autóipar periódusa ezeknél rövidebb, a kifli vagy a gyufa ciklusa még ennél is gyorsabban lezajlik. Ezért indokolt az összefüggéseket és arányokat leíró matematikai modellek alkalmazása.

A növekedési modellek e szempontból történő spekulatív vizsgálata az egyszerű újratermelés lineáris rendszeréből kiindulva tart a bonyolultabb, a bővítést is leíró és logaritmikus ábrázolás felé.

Kutatásain kívüli napi tevékenységei A természettudomány és a közgazdaságtudomány határait átjáró elvont kutatói érdeklődés Bródy Andrásnál nem zárja ki a napi gazdasági és társadalmi kérdésekre való közvetlen reagálás igényét. 1987 óta publicisztikai írásokat is megjelentet. Válogatott publicisztikai írásai 1994-ben Kompország ezredfordulója, 1996-ban Falraborsó címen jelennek meg. Szakmai közéleti aktivitása ennek fényében már magától értetődőnek vehető. 1987-ben egyik szervezője a Nemzetközi Input-Output Társaságnak és megalapítja ennek Economic Systems Research című folyóiratát 1994-ig főszerkesztő, majd a szerkesztőbizottság tagja. 1989-ben a tudományos fokozattal bíró közgazdászok megválasztják a Magyar Tudományos Akadémia közgazdaságtudományi bizottságának elnökévé. Megbízását 1993-ban megújítják, jelenleg is tagja a bizottságnak. Részt vett a nagy presztízsű The New Palgrave című közgazdasági enciklopédia megjelentetésének munkálataiban is (Macmillan, London). A nyugtalan kutató, az intézményi kényszereket nehezen tűrő ember a hivatalos elismerést is megtapasztalja. 1997-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki. 1999-ben legmagasabb egyetemi elismerésként a Közgazdaságtudományi Egyetem díszdoktorrá avatta Bródy Andrást. Szakmai alapállását, hangvételét jól tükrözik a Lassuló idő 2-höz írt bevezető sorai: „A közgazdasági elmélet és a nagy közgazdászok iránti minden tiszteletem ellenére, az olvasó végül is olyan szöveget kap kezéhez, amely gyakorta különvéleményt tükröz, sok tekintetben szögesen elüt az általánosan elfogadott nézetektől. (…) Ami pedig a könyv végkicsendülését illeti, amely Kasszandraként vészterhes évtizedeket jövendöl e sárgolyó számára: magam örülnék legjobban, ha tévedtem volna, és nem kellene farkasszemet nézni mindazzal a kellemetlenséggel, ami következik.”

80

KORNAI JÁNOS (1928- ) Kornai János Magyarország egyik legnagyobb tudományos kutatója. Az elmúlt évszázad szakértő tanúja, a társadalmi átmenet közgazdásza. Egyszerű magyar polgárként elkötelezettséget váltó szemlélője volt az elmúlt évszázadnak. Munkásságát világszerte elismerik,majd egy tucat helyre hívták meg vendégelőadónak a világ legnagyobb egyetemeire.

1928-ban született Budapesten. Kornai János is abból a magyar zsidó értelmiségi középosztályból jött, amelyet a harmincas évek végétől nehéz próba elé állítottak, 1940-től kezdve és különösen 1944-ben pedig a lét határára sodortak előbb a kirekesztő törvények, azután pedig a népirtásig menő gyilkos szenvedélyek. De Kornai is ama szerencsés kevesekhez tartozott, kiket életkoruk, budapesti illetőségük és (részben) kapcsolatrendszerük megmentett a pusztulástól1945 1947 között munkatárs, a MADISZ Budapesti majd Országos Központjában. 19471955:Gazdasági szerkesztő a Szabad Nép folyóiratnál. 1955-1958: Tudományos kutató a MTA Közgazdaságtudományi Intézeténél. A befutott pályához szervesen hozzátartozik a szerzőnek a magyarországi politikai hatalommal kialakított viszonya. Ennek egyik legkritikusabb fázisa az 1956 utáni korszak, ahol Kornait mint gyanús "nagyimristát" karanténba helyezik, és - börtönbe zárt barátai kapcsán - rendőri-bírói faggatásoknak vetik alá. Hogy ennél nagyobb baja nem történik, ezt alkalmasint egy szürke eminenciás (Friss István) támogatásának köszönheti, akiről utólag azt kell feltételezni, hogy Kornai tehetségéből talán többet értett meg, mint bárki más a magyar közgazdász-társadalomban.

1958-1960: Közgazdászként dolgozott a Könnyűipari Tervező Iroda munkatársaként. 19601963: Osztályvezető a Textilkutató Intézetben. 1963-1967: Osztályvezető a MTA Számítástechnikai Központjában. 1967–1993: Kutató professzor (korábban tudományos osztályvezető volt) a MTA Közgazdaságtudományi Intézeténél. Kornai János tudományos munkássága lenyűgöző.

Kornai neve alatt mintegy húsz címet találunk, amely könyv alakban megjelent, vagy szinte könyv terjedelmű, önálló szakmunkára utal. Kornai "alapvető", az egész nemzetközi szakmát megmozgató munkáinak száma is több mint tízre tehető. Ilyen hatalmas teljesítményre nemcsak a magyar közgazdaság-tudományban nincsen példa, de még nemzetközileg is csak kevés. A közgazdaságtan világnagyságaival való összevetés Kornai esetében már csak azért is indokolt, mert nagyobb munkái (de többnyire még a kisebbek is) a nagy világnyelveken is kiadásra kerültek, és sohasem maradtak visszhang nélkül.

Aki egy kicsit is ismeri a magyar közgazdasági szakirodalmat, tudja, hogy Kornai évtizedek óta a leggyakrabban idézett szerző (a könyvben olvasható kimutatás szerint már a hetvenes évek végén "lehagyta" Marxot, aki addig a leggyakoribb hivatkozás volt). Az új Magyar Köztársaság kikiáltása óta az egymást követő kormányfők és pénzügyminiszterek közül sokan megkeresték őt, hogy tanácsait kikérjék. Ezzel együtt mintha ez az ország nem volna tisztában azzal, hogy a XX. század utolsó negyedében rajta kívül nem volt más magyar társadalomtudós, aki hozzá fogható hírnévre tett volna szert, ő volt az egyetlen, akit nemcsak alkalmilag tartottak számon, hanem azok között, akik a tudomány történetébe fontos eredeti művekkel írták be a nevüket.

Kornai János a szocialista rendszer és a posztszocialista átalakulás kritikai elemzésével foglalkozik. A kelet-európai szocializmus összeomlása után figyelme részben a gazdaságpolitika, azon belül a makroökonómiai problémák és a jóléti állam reformja felé fordult. Művei több, mint húsz nyelven jelentek meg.

Könyvei A gazdasági vezetés túlzott központosítása. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Első kiadás: 1957. Második kiadás, új előszóval: 1990.

A beruházások matematikai programozása. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1962.

81 A gazdasági szerkezet matematikai tervezése. Lipták Tamás és Wellisch Péter közreműködésével.

Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965. Második, bővített kiadás: 1973.

Anti-Equilibrium. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1971.

Erőltetett vagy harmonikus növekedés. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1972.

A hiány. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980, 1982, 1989.

Növekedés, hiány és hatékonyság. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1982.

Ellentmondások és dilemmák. Budapest: Magvető, 1983.

A vállalatok nyereségének bürokratikus újraelosztása. Társszerző: Matits Ágnes. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987.

Régi és új ellentmondások és dilemmák. Budapest: Magvető, 1989.

Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében. Budapest: HVG Kiadó, 1989.

A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Budapest: HVG Kiadó, 1993. Útkeresés. Budapest: Századvég Kiadó, 1993.

Vergődés és remény. Gondolatok a gazdasági stabilizációról és a jóléti állam reformjáról. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1996.

Az egészségügy reformjáról. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1998.

Egyéni választás és szolidaritás. Az egészségügy intézményi mechanizmusának reformja KeletEurópában. Társszerző: Karen Eggleston. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. 2004.

A gondolat erejével. Rendhagyó önéletrajz. Budapest: Osiris Kiadó, 2005.

Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2007.

Munkássága Hosszú időn keresztül a szocialista rendszer vizsgálatával foglalkozott. Az értekezését, abban az időben egy és negyed év alatt készítette el, témája a szocialista rendszer volt. A disszertáció alapvető következtetése az volt, hogy a problémák oka nem alkalmi hiba, hanem szisztematikus, magában a rendszerben van. Ma már ezt kimondani nem kell bátorság, de akkor még kellett, mert a bírálat a rendszert, alapjaiban érintette. A védésre 1956 szeptemberében került sor, s abban az időben a téma különös népszerűséggel bírt. A következmény nem váratott soká magára, a forradalom leverését követően pártvizsgálatot indítottak ellene s, mint renegátot, revizionistát kitették állásából. Ezt követően szakmailag a tervezés felé fordult. Abban az időben a kutató nagy élménye volt a rádiócsöves számítógép, amely akár 24 egyenletet is megoldott (közbevetette, hogy feleségét – Dávid Zsuzsát - is ilyen matematikai modellezés közben ismerte meg.)

Azóta is úgy véli, a modern technológiát jó alkalmazni a közgazdaságtani kutatásokban, de a piac differenciáltságát, mozgásának finom mechanizmusait nem pótolja. Megírta a „Hiány” című munkáját, amelynek már nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is széles körben volt hatása. Voltak azonban politikai korlátok a szocializmus évtizedeiben. „Mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy csak az igazat írjam – de azt vállalnom kellett a legális publikálás érdekében, hogy egyes témákról nem írom meg a teljes igazat. Lemondtam a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején arról, hogy a Hiányban kifejtsem: a szocialista rendszer diszfunkcionális tulajdonságainak magyarázatát végső soron a politikai struktúrában, a kommunista párt egyeduralmában, a marxista-leninista hivatalos ideológia által sugalmazott politikai cselekvésben és intézményi rendszerben találjuk meg” – írta önéletrajzában.

Legfrissebb művében a Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltásban a szerző azokat a tanulmányait gyűjtötte össze, amelyekben a nagy rendszerek, a politikai-kormányzati formák és a rendszerváltás elméletéhez próbált hozzájárulni. A szerző szeretné, ha a kötetet nemcsak közgazdászok vennék kézbe, hanem a politikatudomány, a szociológia, a jelenkorral és a közelmúlttal foglalkozó történészek is, és felkeltené nemcsak a kutatóknak és a hivatásos elemzőknek, hanem a közélet és a történelem iránt érdeklődő értelmiség szélesebb körének érdeklődését is.

82 Kornai János közgazdász kutatót leginkább A hiány és az Indulatos röpirat szerzőjeként tartják számon. Önéletrajza ugyanakkor nem csupán a közgazdászok, hanem szélesebb olvasóközönség számára íródott. Beszámol arról a nagy szellemi utazásról, amelyen ifjúságának eszméitől, tévutakon át, eljutott későbbi gondolatrendszeréhez, a szocialista rendszer átfogó bírálatához és a posztszocialista fejlődés problémáinak elemzéséhez. A könyv sok érdekes epizódot ír le: hogyan választották akadémikussá Magyarországon, hogyan történik egy professzor kiválasztása a Harvard Egyetemen, mit jelentettek róla a titkosrendőrség besúgói, stb. Az alcím jelzi, hogy „rendhagyó” önéletrajzzal van dolgunk, mivel az írás egyéni módon ötvözi a memoir és az esszé műfaját.

A szerző élete egy-egy eseményének leírásához hozzáfűzi mai gondolatait: leírja művei keletkezésének történetét és akkori visszhangját, s ehhez hozzáteszi, milyennek látja munkáit mai szemmel. „A jövendő kutatói számára pótolhatatlanul fontos forrást szolgáltatnak majd a különböző tanúvallomások, amelyekben a korszakot átélő emberek őszintén vallanak életükről és tapasztalataikról. Mások is már elvégezték a tanúságtételt; ezennel tanúnak jelentkezem én is az önéletrajzommal. Tulajdonképpen a tudományos igénnyel írott korábbi munkáimat is tanúvallomásnak szántam, letűnő korszakokról adott híradásnak. Azokban minél teljesebb objektivitásra törekedtem. Most elkészültem ezek szubjektív kiegészítésével. Ami A hiányból és A szocialista rendszerből kimaradt, mert túlságosan személyes jellegű volt, vagy valami gátolt a véleményem teljesebb kimondásában, azt most igyekeztem belefoglalni ebbe az írásba. Az életrajz műfaja lehetővé teszi számomra, hogy jó néhány kérdésben – köztük etikai, politikai vagy tudományos ügyekben – kifejtsem személyes krédómat.” Kornai János (Az Osiris könyvkiadó ismertetője, megjelenik a könyv borítójának fülszövegében.)

Memoárok ritkán szólnak a tudományos pályáról, illetve az ott elért s művekben kifejeződő teljesítmény mögött meghúzódó gondolati problémákról. (ilyen önéletrajzi munka például a francia Raymond Aroné, aki politikai filozófusi életútját kortörténeti emlékezéssé egészítette ki. Első látásra meglepő, de azután roppantul lebilincselő, hogy a szerző által felismert és kimunkált közgazdasági fogalmak (természetesen sűrítve és dióhéjban) az élettörténet megfelelő fázisaira vannak rávetítve. Kornai János rendkívül következetes ember, s erre - teljes joggal - többször is hivatkozik könyvében. Ez jellem, de ész kérdése is. Korábbi nagy munkái után újabb tudományos művet írt, amelyben mérlegre teszi egész életét, pályáját, tudományos munkásságát és közéleti szereplését, nem mellőzve egyetlen lényeges - kedvez vagy kedvezőtlen - mozzanatot sem. Egy ilyen vállalkozáshoz sok mindenre szükség van. Mindenekelőtt erkölcsi erőre, az önmagával való szembenézés képességére, nagy történelmi és politikai áttekint képességre, nagyszer memóriára s nem utolsósorban kutatói szorgalomra, hogy a szerző a szakirodalomban, a sajtóban és levéltári dokumentumokban is ellenőrizze, kiegészítse és igazolja közléseit. Kornai János bőségesen rendelkezik mindezekkel a tulajdonságokkal, ezen felül pedig igen jó íráskészséggel is, ily módon munkája egy kor és egy korosztály mostantól fogva mellőzhetetlen dokumentumának tekinthet.

Jelenlegi kutatása Kornai János több tanulmányon dolgozik, amelyek a kapitalista rendszer valóságos, tapasztalatilag megfigyelhető kedvező és kedvezőtlen, vonzó és taszító tulajdonságait állítják szembe azokkal a reményekkel és elvárásokkal, amelyek 1990 előtt éltek a kelet-európai emberekben. A kutatás részletesen kíván foglalkozni a „se kommunizmust, se kapitalizmust – harmadik utat!” igénylő-követelő, újra és újra feltámadó eszmeáramlattal. Vitába kíván szállni a poszt-szocialista régióban a lakosság egy részében lévő nosztalgia-érzésekkel, a korábbi rendszer súlyos visszásságairól és bűneiről elfeledkező torz kollektív történelmi emlékezettel és a nyugati értelmiség soraiban felbukkanó szocializmus-utópiákkal. A kutatás értékeli a poszt-szocialista átalakulás sikereit és kudarcait, és elemzi a globális gazdasági válság hatását a régió további fejlődésére.

A tanulmánysorozat következő írásában Kornai a rendszer (kapitalizmus vagy szocializmus) és a technikai fejlődés természete és sebessége közötti összefüggés elemzi.

83

FELHASZNÁLT IRODALOM A kezdetektől az új irányzatokig Mátyás Antal: A modern polgári közgazdaságtan története (KJK, Budapest, 1973.)

Mátyás Antal: A polgári közgazdaságtan története a marxizmus megjelenése előtt (Tankönyvkiadó, Budapest, 1973.)

Mátyás Antal: A polgári politikai gazdaságtan napjainkban (Kossuth Könyvkiadó, 1984.)

Mihalik István – Szigeti Endre: Fejezetek a marxista-leninista közgazdaságtan történetéből (Kossuth Könyvkiadó, 1972.)

Mikroökonómia (Szerk.: Kopányi Mihály) (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1997., 20-23. old.)

Samuelson, P. A. –Nordhaus, W. D.: Közgazdaságtan (KJK, Budapest, 1988.)

Sárkány Péter: A közgazdaságtan rövid története (Modern Üzleti Tudományok Főiskolája, Tatabánya, 1999., 40 old.)

Az új intézményi közgazdaságtan Kapás, J. – Komáromi, Gy.: Régi és új hangsúlyok az új intézményi közgazdaságtanban (Közgazdasági Szemle, 2004. 1. szám, 90-98. old.)

Közgazdasági Nobel-díjasok 1996-2004 (Szerk.: Bekker Zsuzsa, KJK Kerszöv, Budapest, 2005) Solt Katalin: Intézmények, evolúció és az osztrák iskola (Széchenyi István Egyetem, Győr, 2006., 33 old.)

Vidovity Zsófia és Virág Krisztián: Az új institucionalisták (MÜTF, Bp., 2008., házi dolgozat) http://feszek.pte.hu/ujsag.php?tipus=cikk&cikk=1951&rovat=704&szam=68&evfolyam=11 http://slave.gtk.uni-miskolc.hu/web/images/gazdasagtudomanyi_kozlemenyek_2007_5.pdf http://levine.sscnet.ucla.edu/General/ALCHIAN.HTM Közösségi választás elmélete Buchholz, Todd G.: Új ötletek halott közgazdászoktól (Európa könyvkiadó, Budapest, 1998) Buchholz, Todd G: A gazdaságon innen és túl (Európa könyvkiadó, Budapest, 2000) Johnson, David B.: A közösségi döntések elmélete (Osiris kiadó, Budapest, 1999) Kisföldi Tünde és Németh Zsuzsanna: A közösségi választás elmélete (MÜTF, Bp., 2008., házi dolgozat) Kurtánné Vadászlaki Ilona: „Ha én gazdag lennék” A gazdagodás története és gazdaságtani megközelítései (ELTE Eötvös kiadó, Budapest, 2003 Nagy Közgazdászok: Az ókortól napjainkig (Kossuth Kiadó, Budapest, 1997) http://www.szif.hu/solt.html http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b105/ch02s01s08.html http://kormi.szisz.hu/oktato.html http://www.whitehouse.gov/history/presidents/jb15.html http://feszek.pte.hu/ujsag.php?tipus=cikk&cikk=2203&rovat=788&szam=74&evfolyam=11 Új osztrák iskola Alapművek, alapirányzatok, Gazdaságelméleti olvasmányok 1. (Szerkesztette: Bekker Zsuzsa, AULA Kiadó, Bp., 2000., ISBN 963 224 840 6 ) Közgazdasági Nobel-díjasok 1969-2004 (Szerkesztette: Bekker Zsuzsa, KJK Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó Kft., ISBN 963224840 )

84 Madarász Aladár: Kameralizmus, történelmi iskola, osztrák gazdaságtan (Közgazdasági Szemle XLIX. évf. 2002. október 838-857. old., internet: http://www.google.hu/search?hl=hu&q=az+%C3%BAj+osztr%C3%A1k+iskola&start=10&sa=N Mátyás Antal: Az új osztrák iskola általános jellemzése (Közgazdasági Szemle, LI. évf., 2004. október, 936-947. old., internet: http://www.google.hu/search?hl=hu&q=az+%C3%BAj+osztr%C3%A1k+iskola&meta Solt Katalin: Intézmények, evolúció és az osztrák iskola (Széchenyi István Egyetem, Győr, 2006., 33 old.)

Solt Katalin: Mi teszi a közgazdaságtant osztrákká? Az új osztrák iskola módszertani különállásáról, internet: http://www.google.hu/search?hl=hu&q=solt+katalin&meta Takács Éva Tímea és Hegedűs Dávid: Az új osztrák iskola (MÜTF, Bp., 2008., házi dolgozat) Wikipédia: http://hu.wikipedia.org/wik/Friedrich_August_von_Hayek Wikipédia: http://en.wikipedia.org/wiki/Ludwig_von_Mises Jog és közgazdaságtan Solt Katalin: Jog és közgazdaságtan (Tudományos Füzetek, IV. kötet Navratil Ákos Emlékkötet, 53-66. old.)

Solt Katalin: Intézmények, evolúció és az osztrák iskola (Széchenyi István Egyetem, Győr, 2006., 15-19. old.)

Evolúciós közgazdaságtan Dietmar, Meyer: Evolúciós közgazdaságtan elmélettörténeti szemszögből vagy közgazdasági elmélettörténet evolúciós szemszögből (Tanulmány, 2008.) http://www.kgt.bme.hu/targyak/hagyomanyos/BMEGT301006/kg_evolucio_20081009-1.pdf, letöltve: 2009-10-30 Kiss János: Az innováció és a technológiai fejlődés elmélete az evolucionista közgazdaságtanban (Műhelytanulmány, Budapesti Corvinus Egyetem, 2005., 36 old.) http://edok.lib.unicorvinus.hu/88/01/Kiss59.pdf, letöltve: 2009-11-02 Solt Katalin: Intézmények, evolúció és az osztrák iskola (Győr, 2006. március, 20-23. old.)

Solt Katalin: Gondolatok az evolúciós közgazdaságtanról és a vállalatelméletről (Széchenyi István Egyetem, Gazdaság- és Társadalomtudományi Intézet, Tudományos füzetek IV., Győr, 2003., 103-117. old.)

Witt, Ulrich: Gondolatok az evolúciós közgazdaságtan jelenlegi helyzetéről (Széchenyi István Egyetem, Gazdaság- és Társadalomtudományi Intézet, Tudományos füzetek IV., Győr, 2003., 730. old.)

Magyar közgazdasági gondolkodás az első világháborúig: Dobák Katalin és Goiten Gergely: Magyar közgazdasági gondolkodás az első világháborúig (MÜTF, Bp., 2008., házi dolgozat) Magyar közgazdasági gondolkodás az első világháború után Harsányi Jánosig: Botta Diana és Szűcs Bianka: Magyar közgazdasági gondolkodás az első világháború után (MÜTF, Bp., 2008., házi dolgozat) Magyar közgazdasági gondolkodás; Gazdaságelméleti olvasmányok 2. (Szerk.: Bekker Zsuzsa, Aula Kiadó 2002)

85 Szamuely László, Csaba László: Rendszerváltozás a közgazdaságtanban – közgazdaságtan a rendszerváltozásban (Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest, 1998) Híres üzletemberek és közgazdászok (Budakönyvek Kft, 1995) Új magyar életrajzi lexikon (Szerk.: Markó László, Magyar könyvklub, 2002) http://hu.wikipedia.org/wiki/Rendszerv%C3%A1lt%C3%A1s Harsányi János: Balogh Gabriella: Harsányi János (MÜTF, Bp., 2007., házi dolgozat) Közgazdasági Kislexikon (Kossuth Könyvkiadó, 2004.)

Harsányi János a játékelmélet Nobel-díjasa. (Szerk.: Nagy Ferenc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1995.)

Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig (BETTER- MTESZ- OMIKK) Közgazdasági Nobel-díjasok 1969-2004 (szerk. Bekker Zsuzsa, Bp., KJK-Kerszöv, 2005.) http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Kjbd/0/28018/1 http://hu.wikipedia.org/wiki/Hars%C3%A1nyi_J%C3%A1nos Jánossy Ferenc: Csefó Dávid: Jánossy Ferenc (MÜTF, Bp., 2007., házi dolgozat) Magyar Életrajzi Lexikon A gazdasági fejlődés mérhetősége és új mérési módszere (Bp., 1963) A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok (Bp.,1966;2.bővebb kiadás 1975) Bródy András: Lovack Tamás: Bródy András (MÜTF, Bp., 2007., házi dolgozat) phys.chem.elte.hu/tanarlab/meres/aff/tdbev.htm Szigma (folyóirat) Közgazdasági Szemle (folyóirat) epa.oszk.hu/00000/00017/00108/pdf/03brody epa.oszk.hu/00000/00017/00012/0102 Kornai János: Kottász Dalma: Kornai János (MÜTF, Bp., 2009., házi dolgozat) http://www.kornai-janos.hu Népszabadság| 2005. április 28 http://portal.zmne.hu/portal/page?_pageid=34,60951&_dad=portal&_schema=PORTAL http://www.mindentudas.hu/kornaijanos/index.html Kornai János: A hiány, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1982 Kornai János: A gondolat erejével, Rendhagyó önéletrajz, Osiris, 2005 Kornai János: Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás, Akadémiai Kiadó, 2007 Recenzió, Litván György: Élet és Irodalom. http://www.kornai-memoirs.hu/hungarian/reviews/hun/review_litvan.pdf (2005. április 2.)