Sorry to Bother You
sötét lónak se füle, se farka A Boots Riley rendezte film görbe tükröt tartva mesél nekünk a kilátástalanságról, a kapitalizmusról, a karrierizmusról és a „fekete–fehér” rasszista sztereotípiákról, miközben zabolázatlan kancaként csapong szerteszét. Vajon magyarként mennyire érezhetjük magunkénak az (afro)amerikai problémákat? Az alaphelyzet igen egyszerű; főszereplőnk, Cassius „Cash” Green (LaKeith Stanfield) anyagi bizonytalanságban él egy garázsban barátnőjével, Detroittal (Tessa Thompson). Itt gyorsan meg is ragadnám az alkalmat, hogy megjegyezzem, hogy a film csak angolul az igazi; a karakterek hangjátékát semmilyen szinkron nem pótolhatja, miközben rejtett és nyilvánvaló utalások rejtőznek mindenhol. A beszélő nevek mellett („Cash Green” mint zöld készpénz, Detroit vagy Mr. kisípoljuk) rengeteg apró és megmagyarázatlan
„miért?” foglalkoztathat minket; ilyen például a lift megjegyezhetetlen számkombinációja, az önmagától változó fénykép vagy épp a Földet majd’ felperzselő Nap. De térjünk vissza a történethez: Cash, a pénzszűke miatt telemarketingesnek áll, új munkahelyén megismerkedik belső fehér hangjával („white voice”). Azzal, amit akkor használunk, amikor félreállít a rendőr, és nem akarjuk, hogy agyonlőjön. Azzal, amin egy biztos egzisztenciájú, gondtalan ember szólal meg; egy privilégiumainak tudatában lévő fehér ember. Bizony, ez már kőkemény amerikai társadalomkritika. A film azonban nem elégszik meg azzal, hogy bemutatja Cash vívódását karrierje és emberi kapcsolatai között. Ahogy Cash „fehér hangjával” igazi nagyágyúvá válik, úgy tágul közte és a szakszervezetben jobb munkafeltételekért harcoló barátai között a szakadék, mígnem bekövetkezik az elkerülhetetlen törés.
40 Molnár Bence: Sorry to Bother You – sötét lónak se füle, se farka
