Magukra maradt bútorok // Finisszázs kötet by Petőfi Irodalmi Múzeum

MAGUKRA MARADT BÚTOROK FINISSZÁZS-KÖTET

www.pim.hu

MAGUKRA MARADT BÚTOROK

FINISSZÁZS

Nemes Nagy Ágnes íróasztala 

© A kötetben található szövegek kizárólag a szerzők és a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonába tartoznak. A szerzők portréit Szilágyi Lenke, Gál Csaba és Regős Rózsa készítették, a kiállítás enteriőr fotókat Gál Csaba fényképezte. Az archív felvételek a PIM gyűjteményéből és a Fortepan oldaláról származnak. A finisszázs eseményt és a kiadványt összeállította: Zöllner Anna A kiadványt tervezte: Rimanóczy Andrea

A MAGUKRA MARADT BÚTOROK – ÍRÓK BÚTORAI A PETŐFI IRODALMI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYÉBŐL című kiállításunkon egyszerű, hétköznapi vagy éppen igencsak díszes tárgyakat, székeket, foteleket, asztalokat állítottunk ki.

E bútorok nem koruk vagy mívességük miatt múzeumi kincsek, hanem irodalmi vonatkozásaik teszik őket értékessé. Minden egyes kopás, szakadás vagy folt egykori tulajdonosát idézi meg, a használat nyomai történeteket szőnek a bútorok köré.

Megkértünk öt írót, hogy válasszanak egy-egy bútort a kiállítás tárgyai közül és fogadják azokat örökbe, írják meg a tárgy fiktív életrajzát, csalogassák elő a történeteket, amelyek a kopások és foltok mögött lapulhatnak.

2020. február 28-án, a kiállítás záróeseményén MÁN-VÁRHEGYI RÉKA, SZANISZLÓ JUDIT, FEHÉR BOLDIZSÁR, REGŐS MÁTYÁS ÉS MÁRTON LÁSZLÓ felolvasták saját szövegeiket.

E kiadványban ezt az öt szépirodalmi szöveget és a kiállítás egy-egy fotóját közöljük.

1992-ben született, írt forgatókönyvet és színdarabot, első regénye A vak majom, amellyel a Margó-díjat is elnyerte 2019-ben.

FEHÉR BOLDIZSÁR Senki ne mozduljon! / Kosztolányi Dezső könyvespolca /

A ház elpusztult. Olyan volt, mint egy ünnepélyes, magányos sziget. A falak vastag, roncsolt téglái vörös rakásba omlottak, az oldalán nyíló lyukak körül. A padlót csipkésre szaggatták a bomba narancssárga, villámló és dörgő szilánkjai, a forró repeszek fekete krátereket ütöttek a kert pázsitjába. Karpis a Tábor utca alsó felétől kaptatott a ház felé. Odabentről hangokat és fojtott nevetést hallott, és ideges határozatlansággal lépett át a kerítésen. A házban jókedvű, mocskos és zajos társaság lebzselt. Ittak és örültek, hogy valami jó is van a háborúban. Egy összecsukható kártyaasztal körül négy piros arcú, lompos, fiatal német katona játszott. Az alakulatuk egy hónapja visszavonult, ők azonban valahogy mégis hátramaradtak, az orosz frontvonal mögött. Egy foglyul ejtett rádiós tüzérrel még sikerült üzenetet küldeniük a parancsnokuknak, akitől megtudták, hogy a katonai adminisztráció halottnak nyilvánította őket, miután nem vonultak vissza. Ez pedig mélységesen elcsüggesztette őket. Hiába érezték magukat nagyon is életben, mert tudták, hogy a 9

FEHÉR BOLDIZSÁR

német katonai adminisztráció sohasem téved, tehát ha azt mondják nekik, hogy halottak, akkor mérget vehetnek rá, hogy úgy is van. Hangosan csattogtatták a lapok sarkát, közben idegesen rángott a szemük, és ünnepélyes paranoiával várták egy orgyilkos, egy dühödt és vad lincselő tömeg, egy kivégzőosztag, vagy egy vérszomjas orosz katona felbukkanását, hogy szabályszerűen is meggyilkolják őket. Porceláncsészékbe locsolták a rumot, amit az egyik leszakadt ajtajú kabinetszekrényben találtak. Vidám és mocskos káromkodásokat zúdítottak egymásra, toporzékolva és prüszkölve nevettek. Az egyik gülüszemű, veszett tiszt a plafonba tüzelt a revolverével, mire a mennyezeti gerenda üszkös szilánkjai úgy repültek szét, mint a darazsak. A lövésre egy ideges, durva dzsentri, aki a szoba közepén próbálta leoldani a kristálycsillárt a mennyezetről, kis híján átkozódva lebillent a létra tetejéről. A boldogtalan fia egyik oldalról a másikra botladozott, hogy segítsen neki, de semmit nem tudott elég jól csinálni. – Fogd a létrát! – kiáltotta neki az apja ízléstelen megvetéssel, amikor a fiú nem fogta a létrát. – Ne fogd a létrát! – kiáltotta, amikor megfogta. Egy mellényes köztisztviselő és egy ráncos, kukorékoló vénasszony a törött lábú zongora mellett térdepeltek, és mohón göngyölték össze a perzsaszőnyeget. Amikor a katonák észrevették Karpist, aki a homályos szobában félig vakon feléjük botorkált, mind a négyen talpra ugrottak, gyakorlott riadtsággal zsebre vágták a porceláncsészéket, az ezüst cukortartót, két fényes, bronz gyertyaállványt, és egy aranyozott képkeretet, amelyből már kivették a fényképet, hogy a hátuljára írják a römieredményeket, és halálra rémülten szétrebbentek, négyfelé futva ki a ház oldalán tátongó lyukakon. Amikor látták, hogy Karpis mégsem akarja meggyilkolni őket, felengedett magabiztossággal lassan, egyenként visszatértek az asztalhoz, és folytatták a játékot. A dzsentrinek közben sikerült leszerelnie a kristálycsillárt, és lila fejjel, sípoló lélegzettel, tanácstalanul lógatta a kezében. – Menj át a jobb oldalra! – mondta a fiúnak, aki nyomban át is sietett a létra túloldalára, és nyújtogatta a karját a csillár felé, hogy elkapja, de nem érte el. Esetlen hasonmása volt az apjának. Elálló fülű, cérnalábú, cérnakezű bamba kölyök, csupa tenyér, csupa szem. – Te hülye – mondta az apja –, gyere azonnal vissza a bal oldalra! Mit mondtam neked az előbb? Az öregasszony talált egy bundát, amit nyomban fel is vett, és mohó, szőrös állatka módjára folytatta a kutakodást a fal menti szekrénysor fiókjaiban. 10

SENKI NE MOZDULJON!

– Nahát! – mondta, amint felnyitotta egy bádog pótkávésdoboz fedelét, ami tele volt ékköves gyűrűkkel és nyakláncokkal. Obszcén izgalommal húzta az ujjára a gyűrűket, amennyi csak ráfért a kezére, a maradék ékszert pedig a bundája zsebébe tömte. Közben nyugtalanul tekergette a nyakát, hogy meglássa, nem lesi-e valaki mohó vágyakozással a zsákmányát. Amikor észrevette Karpist, aki magáról megfeledkezve figyelte őt, beteges és rekedt rikoltozásba kezdett. Karpis ösztönösen hátratántorodott, és véletlenül beleütközött a szoba közepén álló létrába. Most épp a szerencsétlen fiú állt a tetején, valamikor nyilván észrevétlenül helyet cseréltek az apjával. Most ő fogta sápadt erőlködéssel a csillárt, amit az apja lentről próbált elérni, de továbbra sem boldogultak. – Ereszd lejjebb! – utasította az apja. A fiú lejjebb eresztette. – Mit csinálsz? – kérdezte rögtön, tanácstalan dühvel kiabálva. – Emeld feljebb! Miért nem emeled feljebb, te szerencsétlen? – Elnézést – mondta Karpis, amikor a létrának ütközött. – Magának is a csillár kéne? – kérdezte gyanakodva a lila fejű dzsentri. – Nem – mondta Karpis. – Nekem nem kell semmi. – Akkor takarodjon innen, maga őrült! – mondta a férfi. – Nem bízom senkiben, aki becsületes. – Már nem bírom sokáig – mondta nyögdécselve a fiú. – Mit mondtál? – kérdezte az apja. – Azt, hogy nem bírom sokáig. – Senki nem kérdezte, mit mondtál! Az egész lakást felforgatták a kíváncsi kezek, csak a könyvespolc maradt érintetlenül. A kötetek sűrűn és tömören voltak a polcra szorítva, ugyanabban a rendben, ahogy Kosztolányi rendetlenül felhányta őket, mert a könyvek senkinek nem kellettek. Egyetlen lyuk volt a sorok között, az a könyv hiányzott onnan, amit Karpis most a hóna alatt fogott. Kosztolányi egy hete tért vissza Stockholmból, amikor kölcsönbe vette tőle. Stockholmban csupa rossz hírt kapott, és már beszélni sem tudott, így aztán végképp nem szívesen vált meg a könyvtől. Lejegyzett valamit egy vékony papírcsíkra, zöld tintával, és a két ujja közé csippentve odanyújtotta Karpisnak. A férfi azt hitte, Kosztolányi elegánsan neki ajándékozza majd a könyvet. Ő már úgy sem veszi hasznát, gondolta. Ez állt a papíron: „Ígérje meg, hogy akkor is visszahozza, ha meghalok.” Egy kerek, bajuszos, magyar csendőrtiszt jelent meg a konyha felől. Egyszerű, fekete revolverével sorra mindenkit bizalmatlanul célba vett. 11

FEHÉR BOLDIZSÁR

– Senki ne mozduljon! – mondta. A négy német katonatiszt sikítva felugrott az asztaltól, a pánik villámló ösztönével a zsebükbe tömték az ezüstkanalakat, egy színházi látcsövet, egy festett szelencét, egy réz cigarettatárcát, két szobrocskát, a só- és a borsszórót, és a pakli franciakártyát, és rutinosan fejetlen menekülésbe kezdtek, négyfelé kiugrálva a ház oldalán nyílt lyukakon. – Senki más ne mozduljon! – mondta a csendőrtiszt idegesen. A csendőr parancsára a létra tetején billegő fiú egy másodpercre teljes mozdulatlanságba dermedt, és béna nyöszörgéssel próbálta megtartani az egyensúlyát, de végül, érzékeinek apró kihagyása folytán, hosszú, elnyújtott zuhanásba kezdett. A létra két lába a magasba emelkedett, miközben a kristálycsillár ellensúlyként húzta oldalra az egészet. A fiú feje félrebicsaklott a lendülettől, a szája zajtalan, meglepett sóhajra kerekedett, és súlytalan testét úgy rántotta magával a zuhanó csillár, mint az ágyúgolyóhoz tapadt pókhálót. A létra, rajta a fiúval, a zongora tetejére omlott, aminek remegő, disszonáns zajongással pattantak el a húrjai, betört a teteje, és maradék két lába is összerogyott. – Azt mondtam, senki ne mozduljon! – mondta újból a csendőrtiszt. Senki más nem mozdult. – Szarházi tolvajok – mondta. A kolostori csöndben a csendőrtiszt feleségének tűsarka keményen csikorgott a szétzúzódott csillár üvegdíszein. Az asszony parányi, finomkodó tipegéssel a nappali közepére ment. A karján lógó retikülből egy zsebkendőt vett ki, és kényesen betakarta vele az orrát és a száját. – Itt csak egyedül a törvény emberének van joga lopni – mondta a csendőrtiszt. A felesége kényeskedő kíváncsisággal körbenézett a szobában, de már alig maradt valami odabenn, ami érdekelte volna. – Az kell – mutatott az öregasszonyra. – Az a bunda. – Vegye le! – dirigált a rendőr türelmetlenül. – Nem veszem – mondta az öregasszony.

PIM

SENKI NE MOZDULJON!

– Vegye le! – Dögöljön meg maga is és a felesége is. – Az kell – mondta újból a csendőr felesége. – Vegye le! – Nem veszem le, seggfejek! A csendőr tanácstalanul nézett a feleségére, aki az arcán kemény elhatározással figyelte a vénasszonyt. – Te ezt hagyod, Laci? – kérdezte. A csendőr nagy levegőt vett, és elsütötte a revolverét, ami csattogó robajjal dörgött és villámlott meg a kezében. Az öregasszony apró, szőrmés teste zajtalanul a földre borult. A bundán egy kis lyukból lassú, alvadt pumpálással szivárgott a vér, és tönkretette a szőrmét. A csendőrtiszt felesége csalódottan felhúzta az orrát. – Így már nem kell – mondta. Ugyanolyan csikorogva és tipegve megfordult, és kifelé indult. – Gyerünk! – intett a csendőrtisztnek. A mellényes köztisztviselő, aki az egyik barna, sötét sarokban guggolt, ledobta a kezéből az összegöngyölt perzsaszőnyeget, és mohó türelmetlenséggel a vénasszonyhoz rohant. Lefejtette az ujjáról a gyűrűket, és elszaladt az ellenkező irányba, mint a csendőrtiszt és a felesége. A lila fejű dzsentri a fia vékony karjára markolt, és felrángatta őt a zongora tetejéről. – Te hülye gyerek, ki mondta, hogy zuhanj le a létráról? – mondta. A négy német katona már nem jött vissza, és percek múlva Karpis egyedül maradt a poros, homályos nappaliban. A könyvet, ami nála volt, betömte a polc egyetlen fekete lyukába. Megígérte Kosztolányinak, hogy akármi van, vissza fogja hozni. Most épp akármi volt, és visszahozta. 

Kosztolányi Dezső könyvespolca



FEHÉR BOLDIZSÁR

Kosztolányi Dezső íróasztalánál, 1930 körül  Ismeretlen felvétele

Kosztolányi Dezső és felesége Harmos Ilona Tábor utcai otthonukban, 1933 Ismeretlen felvétele 14



PIM

PROGRAMOK

1979-ben született, eddig megjelent könyvei a Boldogtalanság az Auróra-telepen (2014), A szupermenők. Szabó Marcellina titkos naplója (2015), a Mágneshegy (2018) és több gyermekkönyv. 2015-ben a Margó-díj első három jelöltje között szerepelt. 2019-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.

MÁN-VÁRHEGYI RÉKA Néma hullám / Nemes Nagy Ágnes fotele /

(…) Aztán hetekig hiába ülök le a gép elé, egy sort sem írok. Valameddig még bizakodom. Olyan kevés választja el a szöveget attól, hogy legyen. De telik az idő, vatta nő a fejemben, megint elhízom, hasfájósan várom a valamit, mondatot, gondolatot. Haragudni kezdek a könyvekre, észre sem veszem, már haragszom rájuk, ide-oda rakosgatom őket a lakásban, nem nyitom ki egyiket sem. Gyűlik rajtuk a por. Nem találom magam. Az udvarunk közepén álló fát halálra ítélte a lakógyűlés, az ítéletet a mai napon hajtja végre a speciálisan erre a feladatra összeállt munkacsoport. Reggel óvodába vittem a lányomat, utána hazarohantam, hogy még legyen időm sírni ebéd előtt. Letáborozom a körfolyosón, a kőkorláton kényelmetlenül kihajolva figyelem a földszinten folyó munkálatokat. Két bevásárlólista közé egy noteszbe jegyzetelek, hátha majd felhasználom egyszer. Egy fiatal, hegymászónak öltözött ipari alpinista a törzsre vastag övet erősített, abba 17

MÁN-VÁRHEGYI RÉKA

belevetve a lábát elegánsan kapaszkodik felfelé a fára. Lentről három torzonborz figura figyeli, az ő ruhájuk nem a túraboltból való. Poros munkásoverall, szedett-vedett póló, kitaposott cipő, csak a fejükön csillog a sárga űrsisak. Körülöttük hevederek, faseprűk, mosdóteknő, ágak, és mindezek alatt jókora tócsa, az udvar sarkáig hullámzik a piros műanyaglepedő. Mostohaanyám váratlanul jelenik meg mellettem, szikrázva lép ki a liftből, nyomában egy aranybarna ülőalkalmatosság. Zsámolynak mondanám, ha nem lenne rajta háttámla. – A soha viszont nem látásra… – hallatszik a becsapódó liftajtó mögül, mint utólag megtudom, a taxisofőr búcsúzik. – Meghalok – mondja mostohaanyám, és a korlátba kapaszkodva óvatosan leereszkedik az ülőkéjére. Olyan furcsán ül rajta, mintha mindjárt legurulna. Az ölében zörgő plasztikszatyorból három kókuszdió dugja ki a fejét. – Hogy ezek? A leértékelésen vettem ötszáz forintért. – Kivágják a fát – mondom szárazon. – Ez a szék meg azé a költőé volt, ha emlékszel rá, a házunkban lakott. Elhoztam, hátha segít az írásgörcsödön. Kétszer is beletörik a nyelve az írásgörcs szóba. Ül ferdén, és fújtat, mintha nem taxi hozta volna át a Dunán. Mintha nem lift húzta-vonta volna fel a harmadikig. Beszéltem neki a problémáimról? Hogy nem megy az írás? Sejtem már, a férjem mondta el neki meggondolatlanul, és aztán tessék, megjegyezte. – Észrevetted? – kérdezi, és a nagy, sárga égre mutat. – Gőzölögve jön felénk a nap. Felzúg a motoros fűrész. Néhány másodperc, és leszakad az első ág. A falevelek még egy pillanatig a levegőben maradnak, aztán óvatosan az ág után vetik magukat. Nincs becsapódás, nincs robaj, az ág egy kötélen himbálózik. A noteszembe gyorsan felírom az első ágat és a lyukat, ami a lombkoronában keletkezett. Hunyorognak lentről a férfiak. A mászó megmozdul, visszahúzza az ágat, leoldozza róla a kötelet. Szóval ez a módszer, a kötözgetés. A kötél egyik vége a törzsön, a másik vége a levágandó ág végén, hogy az ne üssön agyon senkit. Miután a sírásból így már nem lesz semmi, betessékelem mostohaanyámat a lakásba. A fotelkét, amely meglepően nehéznek bizonyul, egyelőre a konyhában rakom le. – Mi ez egyáltalán? Széknek nagyszabású, fotelnek viszont… 18

NÉMA HULLÁM

– Pillanat – mondja mostohaanyám. A retiküljéből előveszi a szemüvegét, valamint egy kettéhajtott papírlapot. Erről olvas fel egy bekezdésnyi szöveget. – A késői, már historizmusba forduló biedermeier kényelmes ülőbútora, szalongarnitúrák gyakori darabja. Faragott, diófurnérral borított szerkezete historizáló, esztergályozott lábakkal kombinált. Ülése és háttámlája teljes egészében kárpitozott. Kiváló magyar asztalosműhelyben készülhetett 1860 körül. A lecsó még meleg, szedek két tányérral, és az asztalra teszem. Belenyal, felszisszen, forró neki. Feláll, körbejár a konyhában, várjuk, hogy a motoros fűrész újra elhallgasson. Megáll a gépem fölött, az asztalon szétszórt jegyzeteimet nézegeti. – Íme, a csatatér – mondja kifejezetten barátságosan, ebből rájöhetnék, hogy ma jót akar nekem. – Tudom, nem versenyképes, amit csinálok – mondom bűnbánóan. Mostohaanyám végül nem meséli el, hogy a biedermeier ülőbútor hogy került hozzá. Közel harminc éve történt, a téli napforduló táján. Hazafelé sietett az irodából, amikor meglátta, hogy egy szék rohan a viharban végig a Királyhágó utcán. Egy aranybarna támlás szék, rövidke lábait maga alá kapva, dacol a széllel és az esővel. Hullámzott az aszfaltos út, a szék lába sárba, hamuba gázolt. Ázott, idomtalan spániel, mint utólag kiderült, a költő lakását kipakoló bútorszállítók elől menekült az Alkotás utca felé. Fölötte zászlók és itt-ott a nyitva felejtett ablakokból függönyök lobogtak. Hogy miért, maga sem tudta, mostohaanyám követni kezdte a széket, a tisztes távolságot azért mégis megtartva. A zebránál kis híján elsodorta egy kisteherautó platója, ekkor mostohaanyám közelebb ugrott hozzá, hogy visszarántsa, ha szükséges. A lámpa zöldre váltott, és a szék újból megiramodott, de a Márvány utcán 19

MÁN-VÁRHEGYI RÉKA

egyre lassult, és a Győri útnál elfogyott az ereje. Ott a sínek fölött megállt, és ha mostohaanyám végül nem kapja el, akkor egy kerítéslyukon keresztül leszédült volna a pusztaszabolcsi személyvonat alá. Hazavitte hát a remegő, vacogó fotelkét, és még arra is ügyelt, hogy a lépcsőházban gondosan elkerülje a bútorszállítókat. Otthon lecsutakolta, megtörölgette, a bundáját hajszárítóval megszárította, és még napok teltek el, amíg először ráült. Hogy mit várt tőle, nem tudná megmondani. Talán hogy váratlanul verseket kezd majd írni? Hiszen mindenki költő. Sok évig őrizgette, és most egyszer csak elhozta nekem. – Emlékszel…? – kérdi elmenőben a körfolyosón. A fából már csak a törzse maradt. Kinézek a korláton. A favágók uzsonnáznak. – De mindegy is – mondja mostohaanyám, és beszáll a liftbe. Visszamegyek a székhez, és alaposabban szemügyre veszem. Milyen dermedt az arca. És a lábai tényleg milyen rövidek. A támlája meg mintha ott sem lenne. Kezemben a notesszel leülök, hogy még néhány apróságot a fával kapcsolatban feljegyezzek. A térdeim összekoccannak előttem. Mintha sehogy máshogy nem lehetne ezen a széken ülni, csak összeszorított térdekkel. Ezen nem változtat az sem, ha a lábamat keresztbe teszem. Különös, hogy egy szék idejétmúlt, nőies lábtartásokat kényszeríthet az emberre. Óvatosan hátradőlök, jobb híján a plafont nézem. Képtelenség egy mozdulattal fölkelni innen. (…)

Nemes Nagy Ágnes fotele



NÉMA HULLÁM

PROGRAMOK

PIM

Nemes Nagy Ágnes Királyhágó utcai otthonában, 1963 Hunyady József / Fortepan



Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs Királyhágó utcai lakásukban, 1950-es évek Ismeretlen felvétele (magántulajdon)



NÉMA HULLÁM



Nemes Nagy Ágnes Királyhágó utcai otthonában, 1964 Hunyady József / Fortepan

1977-ben született, 2008 óta jelennek meg prózai írásai és versei, első kötete, a Beenged a Magvetőnél jelent meg. Több díjat is elnyert (például: Országos Kazinczy-díj, Goldenblog közönségdíj, az Élet és Irodalom tárcanovella-pályázatának különdíja, Petri György-díj)

FINISSZÁZS

SZANISZLÓ JUDIT Schutzpass / Szerb Antal íróasztala /

Három napja senki nem nyitott rá a boltban. A plüssfigurákat ezalatt többször átpakolta. Egyszer méret, egyszer szín, egyszer pedig állat- és gyümölcsfajta szerint. A Pókembert és a Süsüt kategorizálhatatlanságuk okán először együtt dobta be egy közös sarokba, de amikor mégis visszatért a szín szerinti szortírozáshoz, a pókembert egy kordbársony kéknadrágos eper, a Süsüt meg egy plüss krokodil mellé ültette egy íróasztalfiókba. Hülyén nézett ki. Nem érdekelte. Jó, hogy reggel átfutotta a hírportálokat otthon. A Süsüt most már biztosan el fogják vinni, akár tripla áron is. Azt a ráfércelt hálósapkát mondjuk le lehetne a fejéről bontani, az biztosan nem gyárilag került rá. Hülyén nézett ki, de hát itt mi nem. Az az eldeformálódott íróasztalfiók pont annyira volt használhatatlan és oda nem illő, mint a legtöbb tárgy itt, Pesterzsébet legnyomorultabb garázsboltjában. Korábban próbálta beleállítani a használt könyveket az íróasztalfiókba, de az alsó falemez egyenetlensége miatt minden felborult benne. Ruhaneműt, 25

SZANISZLÓ JUDIT

használt lakástextilt sem tudott belehajtogatni, mert a szálkák átmozgatáskor bekapták az anyagszálakat. A két zöld plüssfigura most pont jó lesz bele. Az apja nem volt hajlandó semmit kidobni, ezért már ő sem szortírozott, maximum átrendezett. Amióta nyolcvanháromban egy ingyen behozott ronda, duplafenekű varródobozban véletlenül két fehérarany karikagyűrűt talált, minden hozzá került tárgyhoz ragaszkodott. Hiába mondta neki ő is, meg az anyja is, hogy ilyen szerencséje az embernek maximum tíz évenként lehet, az apja csak elrakott mindent, mert hogy sosem lehet tudni. Aztán tényleg sosem lehetett tudni. A gyűrűk után két hónappal egy kettétört, de még élő kicsi filodendront hozott haza műanyag kaspóban egy körúti ház elől lomtalanításkor, aztán otthon derült ki, hogy a növény egy kézzel festett, Ferenc József-portrét ábrázoló porcelán bögrébe van beleültetve. Füle ugyan már nem volt a bögrének, de még így is lazán kijött belőle egy egyhetes balatoni üdülés. „Fületlen Ferenc József”, mondta ezután az apja sokat sejtetően, ha valami szerinte értékesre talált. Persze nem talált. Soha többet nem volt ilyen szerencséjük. A sérült filodendront átültették, nőtt, növögetett, és még évekig foglalta a helyet a szűk erzsébeti panel konyhájában. „A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé.” Sem ez, sem más hasonló üzenet nem volt belekarcolva abba az elhasznált fiókba, ami évek óta érintetlenül hevert a garázs sarkában, és aminek egykori tartalmára sem az apja, sem a vevők nem voltak már kíváncsiak. Az apja annak idején alaposan átnézte a fiókot, és bár semmit nem talált benne, ragaszkodott ehhez is, mint minden máshoz a garázsban. Senki nem sejtette – de ha mégis, akkor sem igen érdekelte volna –, hogy a fiók egy

SCHUTZPASS

budai lakás gyors és erőszakos kirámolásának alkalmával szakadt ki egy íróasztalból, magával rántva legalább egy életet és a huszadik századi magyar irodalom egy jókora darabját. Az apja élete végéig kerülgette. Most a lányán volt a sor, hogy kerülgesse ő is. A régiségboltba rengeteg ismeretlen kanyarral, sok-sok évvel, egy párizsi békeszerződéssel és egy rendszerváltással később érkezett, most pedig egy hálósapkás Süsü átmeneti lakhelyévé vált. A jobb napokat látott, feketére pácolt asztalfiók már akkor is túlmutatott önmagán, amikor ‘44-ben a hegyvidéki budai kerület pedigrés kiskutyái többször egymás után levizelték, annak kipergett tartalmával együtt. Maga mögött hagyott és elfelejtett mindent, amit csak egy sokat látott íróasztalfiók maga mögött hagyhat és elfelejthet. A félszárú szemüveget, amit ha nem tartott jobb kézzel az ember, akkor használat közben ráesett mindenre: a hó eleji honoráriumok árából készített gazdag csirkepaprikásra és a hó végi csupasz rizskására, a mosdókagyló szélére hajtott törülközőre borotválkozás közben, és bármelyik éppen olvasott, nyitott könyv két lapjára. Azt a szemüveget, ami rápottyant az ülő feleség kontyának tetejére is, ha a feltételezett férj éppen azt találta simogatni lehajtott fejjel az asztal mellett, merengve száz kiválasztásra váró versen, illetve a magyar és a világirodalom különös természetén, mondjuk éppen a felesége mellett állva. Maga mögött hagyott két puhafedeles angol nyelvű kísértethistóriát, amelyeknek csücske gyakran lógott ki a nem éppen jól záródó íróasztalfiókból, és különösen síkos papírborításuknak hála egy csendőr rájuk lépve seggen csúszott végig a Torockó utca nagyközönsége előtt a budai lakás kirámolása után, miközben bizonyos származású emberek bizonyos származású felmenőit szidta ordítva. Maga mögött hagyott három el nem küldött szerelmes levelet, amelyek ugyan már régen elfeledett nők iránt régen elmúlt érzelmekről adtak tanúbizonyságot, de nyelvezetük annyira mondén és szellemes volt, hogy sem a szerzőnek, sem bájos feleségének nem volt szíve kidobni azokat. És maga mögött hagyott egy meglehetősen szenvtelen hangvételű ismeret27

SZANISZLÓ JUDIT

terjesztő brosúrát arról, hogy vajon hogyan lehet egy értelmi fogyatékos öcs – az íróasztalt birtokló ember öccse – hasznos tagja a társadalomnak, mellette pedig csupa nagybetűvel odaírva ceruzával: SEHOGY. „És ha az ember él, még mindig történhet valami.” Ez volt a lány apjának utolsó mondata a kórházban, mielőtt éberkómába esett, majd két évvel később ráhagyta ezt a kócerájt. Állandóan klasszikusokat idézgetett, legtöbbször forrásmegjelölés nélkül. Mintha az egyetemes igazságokból legalábbis meg lehetne élni. Sosem tudott rendesen megélni. Minden rendszer az ellensége volt; ha nem volt szabadság, azért, ha meg túl sok volt belőle, azért. A körúti régiségboltból bizományi, a bizományiból turkáló lett, őt nyugdíjba küldték, majd az autót már régen nem látott garázsuk lett az apja utolsó mentsvára. Így legalább a bérleti díjat megspórolhatták. A Süsüt még aznap jó pénzért elvitték, hogy a lány a fiókba beleültette. A vevőt a hálósapka sem zavarta különösebben. A lány a krokodilt is odaadta neki ajándékba. Este, zárás előtt odament a fiókhoz, szandálos lábával izomból belerúgott, és nagylábujjában a hasító fájdalommal nézte, ahogyan a fiók elülső lapja megbillen, eldől és széthasad, majd egy elsárgult papírdarab esik ki belőle. A német nyelvű svájci menlevelet olvasás nélkül összegyűrte, és a fiók darabjaival együtt kissé bicegve vitte ki a garázs mellé a kukákhoz. Biztos, ami biztos, reggel a papírgombócot még egy pesterzsébeti kutya is levizelte.

Szerb Antal íróasztala



SCHUTZPASS

PROGRAMOK

PIM

SCHUTZPASS



Szerb Antal Ismeretlen felvétele



Szerb Antal Olaszországban, 1935 körül Ismeretlen felvétele 31

1994-ben született, első kötete, a Patyik Fedon élete 2019-ben jelent meg az Előretolt Helyőrség Íróakadémiánál.

REGŐS MÁTYÁS Az ember, aki eltűnt a székből / Lázár Ervin karosszéke /

I. - Édesapa, ki ül a Mamus székében? - Anti, ne legyél bolond. Anti szülőházában már két éve lakatlan volt a Mamus szobája. Az apja nem tudta kitenni a bútorokat, jó az úgy, majd egyszer elintézzük. A spaletták mindig csukva voltak, az ajtó üvegbetétein Anyuka mintás terítői lógtak, a levegő sűrű volt, mintha fekete tejföl volna. Édesapa nem nézte jó szemmel, hogy mikor a gyereknek nem kellett éppen tanulnia, sem pedig a tyúkokat kaparászni vinni a bányató mellé, ahová a lakótelepiek a komposztot hordták, Anti nem ment futballozni a szomszéd fiúkkal. Inkább beszökött a Mamus szobájába, elfeküdt a poros szőnyegen, és a zöld mintás karosszéket bámulta, meg az üvegcsillárt. Azt hitték, hülye ez a gyerek, Banyakőn nem tartották nagyra az ilyesmit. Ha egy gyerek képzelődik, vagy hülye vagy nincs elég dolga, egyszerű az ügy. 33

REGŐS MÁTYÁS

- Édesapa, jöjjön be a Mamus szobájába. Sokszor kérte Anti az apját, menjen vele, valamit mutatni akar, de Banyakőn nem volt szokás a gyerekkel játszani. - Megy a rosseb, fiam, jó az a szoba, ahogy van. Mars futballozni. Anti édesapja szerette volna, ha fiából nagy futballista lesz. Mikor még a pólyában volt, gyakran masszírozta a homlokát érdes ujjaival, ritkán látott mosolyra húzódott szája, hogy még a jobb ötös foghíja is kilátszott, és azt mondta: - Ez úgy fog fejelni, mint a Kocka. A Kocsis Sanyi volt a kedvence, aki az Aranycsapat, de talán az évtized legjobban fejelő játékosa volt. Nem volt igazán magas, de a ritmusérzéke művészi. Épp ezért édesapja kisiskolás korától kezdve zongorára taníttatta Antit, fejlődjön benne a ritmus. Anti a futballból csak a zongorát szerette. Egyszer Anti könnyes szemmel jött haza, csípős hideg volt, ő pedig kint játszott a szomszéd fiúkkal, és a vörös Kovács, akinek Lapaj volt a beceneve, csúnyán arcba könyökölte, a szemhéja fölött még a vére is kicsordult. Az apja magyarázta, hogy ebben a hidegben merev az izomzat, megesik az ilyesmi, meg a futball egy kemény sport, fiam, de Anti vigasztalhatatlan volt. Anyja vászon zsebkendővel itatta fel a vért az arcán, hideg szódásüveget nyomott a homlokához, még kakaót is főzött neki, de ő csak ült a piros pöttyös bögre fölött és csorgott a könnye. - Édesapa, már igazán bejöhetne velem a Mamus szobájába, a rosseb egye meg - szaladt ki Anti száján, de nem mert az apjára nézni. Édesapa átgondolta, mi lenne most a legjobb, szentül hitt abban, hogy a pofon nevelő hatását csak a ritka, igen jól időzített és igen kemény pofon biztosítja, így eltekintett a dologtól. Feleslegesen soha nem ütött volna meg gyereket. - Na, lássuk a szobát, kisfiam. Anti szerette az apját. Felállt, elindult a szoba felé, és még egyszer mondta, most mutatok valamit, Édesapa. A szobában Anti majdnem elájult. - Édesapa, az ember ott szokott ülni a székben, a zöld székben. Édesapa, nem tudom, hová tűnt, mosolygós és bajuszos ember. Higgyen nekem, Édesapa, várjunk egy kicsit, maradjon még, Édesapa, biztos visszajön. Apja rátette kezét a fiú fejére, a fésülés irányával megegyezően megsimította haját, majd a homlokához nyomta mutatóujját. Nem mosolygott, talán csak a szeme, de az nem látszott a Mamus szobájában. - Semmi baj, Anti, talán csak én vagyok a baj. 34

AZ EMBER, AKI ELTŰNT A SZÉKBŐL

Másnap Anti a sekrestyében elmondta a ministránsoknak, mit szokott látni a Mamus szobájában, meg hogy tegnap az apja előtt eltűnt a bajuszos ember. - Egy embert látok a szobában, mosolyog a székben, bársonyból van a széke, meg nagy bajsza van. Lapaj, az agresszív református gyerek, aki csak azért ministrált a templomban kéthetente, meg a parancsolt ünnepekkor, mert ez volt katolikus nagyanyja utolsó kívánsága, vigyorogva bökte oda, hogy hülye állat vagy, Tinó. Aztán mise közben Anti legjobb barátja a templomból, a Schneider Pityu suttogni kezdett két csengetés között. - Semmi gáz, Tinó, én is láttam már embereket. Bár én főleg lovon, meg furcsa kalapban. Anyám azt mondta, ez már csak így van a kölyköknél. Azt mondta, vagy angyalok lehetnek, vagy gonosz démonok, esetleg maga az Isten. A mise után Anti nyugodtan lépkedett apja mellett hazafelé. Szerette az apját, meg a vasárnapi ebédet, és alig várta, hogy befeküdjön a Mamus szobájába. Azt tudta, hogy egy angyal nem úgy néz ki, mint a bajuszos ember, egy gonosz szellem meg minek mosolyogna. Biztosan Isten ül a zöld karosszékben. II. Harminc év múlva Anti lett az apám. Két évre rá a Papa meghalt, aztán három év múlva a Mama is követte. Apámból énektanár lett, aztán a focit is megszerette. Persze nem honvédos lett, mint nagyapám, akkoriban az már nem volt jó buli. A Fradit választotta, mindig azt hittem azért, mert zöld az Isten, és tegnap szólt, a gárda rúgjon vagy ezer gólt. Apámnak már gyerekkorában fontos volt Isten, később hallotta ezt a szurkolói nótát, meg a Mamus szobájában is zöld széken ült az ember, gondoltam. Persze nem akarta, hogy nagy futballista legyek, pedig olyasmi bal lábam van, mint Puskás Öcsinek, ezt már kiskoromban észrevettem. Helyette zenélnem kellett. Mamus szobája nagyjából úgy maradt. Mikor Mama is meghalt, mi költöztünk be a nagy banyakői házba, apámnak 35

REGŐS MÁTYÁS

nem volt szíve kidobálni a dolgokat. Anya rendet csinált a szobában, egyszer még az öreg szőnyeget is el kellett vinnem tisztítóba, de a szoba továbbra is lakatlan maradt. Nem szerettem oda bemenni. Apám néha elmesélte, kiskorában hanyatt feküdt a szőnyegen, bámulta a zöld karosszéket, meg az üvegcsillárt, Papa pedig megőrült, miért nem megy futballozni a szomszéd fiúkkal. Én sem értettem. Időnként azért bementem a szobába, főleg, ha rossz napom volt. Bemásztam az ágy alá, ami állati ijesztő volt, mert nagy halomban, szépen összehajtva hatalmas dunyhák, meg takarók voltak az ágyon, azt képzeltem, Mamus, a dédanyám ott fekszik alattuk, a temetőben meg üres a koporsója. Az ágy alatt teljesen sötét volt, egyáltalán nem láttam semmit, sőt, ha elég időt feküdtem odalent, úgy éreztem, láthatatlan vagyok. Miután kimásztam, nézegettem a zöld karosszéket, apám azt mesélte, abban ült az Isten, mikor ő még gyerek volt. Én nem láttam semmit. Próbáltam hunyorogni, valahogy átverni magamat, ujjaimat elhúztam a szemem előtt, hátha megjelenik a bajuszos ember, de soha semmi nem jelent meg. Ha meguntam, beültem a székbe, és azon gondolkodtam, hogyha király lennék valamikor, melyik ismerőseimet tenném gazdaggá, és kiket küldenék a kínhalálba. A szülői ház leégett, mikor kilenc voltam. Egy kislámpa konnektora rövidzárlat miatt szikrát vetett, aztán annyi volt az egész emeletnek, mert tele volt könyvvel, meg ruhával. Mamus szobája nem égett ki, de tiszta korom volt minden, úgyhogy ki kellett dobni a bútorokat. Én vittem le a zöld karosszéket, amiben sosem jelent meg a mosolygós ember, aztán odamentem apámhoz, hátha szomorú miatta. Azt mondta, csak egy szék. Szerencsére a biztosító fizetett, új házba mentünk, de maradtunk Banyakőn. Az iskolában rengeteg lakótelepi gyerek volt, akik nem jártak templomba, engem meg csúfoltak miatta, azt mondták, nincsen Isten, seggfej. Egy vasárnapi ebéd után megkérdeztem apámat, miért imádkozunk evés előtt és után, a telepiek azt mondják, nincs is Isten. Apám, aki korábban Anti volt, megfogta a kezem, felmentünk az emeletre, és a szobám melletti mosdó ajtaja előtt megálltunk. Az ajtó külső oldalán a magyar irodalom arcképcsarnoka volt látható, kartonból készült poszteren. Sokszor nézegettem a szomorú arcokat, kikerestem Batsányi Jánost, szerettem, mert elegáns nyakkendője és szenvedélyes feje volt. Igazi költőnek tűnt. Apám rámutatott egy bajuszos, mosolygós emberre, Lázár Ervin (1936-2006), olvastam a kép alatt. - Így nézett ki az ember. Nem tudtam, miről beszél, aztán mondta, hogy a zöld karosszékben az Isten. Pontosan így nézett ki. 36

AZ EMBER, AKI ELTŰNT A SZÉKBŐL

Néztem Lázár Ervin arcát, bár nem igazán tűnt fradistának, de kedves arca volt, szomorú dolog, hogy eltűnt a székből. Ezt megmondtam apámnak is. Később gyakran ültem a vécén nyitott ajtó mellett, néztem Lázár Ervin arcát, ahogy mosolyog és amilyen bajuszos, és Dömdödömre, meg Istenre gondoltam. Szerintem Isten úgy néz ki, mint Arany János, esetleg mint az öreg Gárdonyi Géza, de ezt talán csak azért gondoltam, mert Gárdonyi Géza hasonlít Arséne Wengerre, az Arsenal tudós menedzserére, én meg nekik szurkoltam. Jó volt azt hinni, Isten az én csapatom mellett is ott van. Azon gondolkodtam, vajon a székkel együtt eltűnt-e a mosolygós Isten is. Meg, hogy Lázár Ervin tudta-e, hogy ott van a székben, miközben ott sem volt.



Lázár Ervin karosszéke

PROGRAMOK

PIM

AZ EMBER, AKI ELTŰNT A SZÉKBŐL



Lázár Ervin otthonában, 1996 Gál Csaba felvétele



Lázár Ervin íróasztala

1959-ben született, számos regény (például: Árnyas főutca, Átkelés az üvegen, Két obeliszk), dráma és műfordítás (például: Goethe: Faust, Walther von der Vogelweide összes versei, Kleist-elbeszélések) szerzője. Munkásságát számos írói díjjal tűntették ki (például: József Attila-díj, Szépíró-díj, A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje, Mészöly Miklós-díj, Baumgarten-díj).

MÁRTON LÁSZLÓ Az asztal monológja / Egy író asztala /

Kérem szépen, én egy asztal vagyok. Nem íróasztal, hanem csak konyhai asztal, de egy konyhai asztalnak is van annyi jogos önérzete, mint egy íróasztalnak, ezt konkrét példákkal igazolhatom. Kérem szépen, igaz ugyan, hogy én csak egy konyhai asztal vagyok, de nem ám akármilyen konyhai asztal, mert én egy nagyon híres magyar író konyhai asztala vagyok... Azaz, pontosabban, voltam. A híres magyar író egyszerre csak meghalt, én pedig, hipp-hopp, egy bútorraktárba kerültem. De ez már egy másik történet, nem szívesen beszélek róla. Sej, azok a bútorraktárak! Sej, a lakatra zárt bútorraktárak világháború utáni, világvégi, nyár végi csöndje! Elnézést, nem akartam elkalandozni. Elég annyi, hogy egy idő múlva kikerültem a bútorraktárból, tudniillik Csomor Kati megvásárolt. Attól fogva Csomor Kati tulajdonában voltam, az ő szolgálatában álltam, mind a négy lábammal. A konyhája padlóján. Sokat mesélhetnék

MÁRTON LÁSZLÓ

erről a Csomor Katiról, de csak rabolnám az Önök idejét. Önök a nagyon híres magyar író konyhájára, konyhai környezetére volnának kíváncsiak, amelyet, semmi kétség, éveken át behatóan tanulmányozhattam. Kérem szépen, a nagyon híres magyar író... vagy a továbbiakban egyszerűen csak író... De nem! Ez nem fog menni. Vagyok annyira diszkrét, még ha konyhai asztal vagyok is, nem pedig íróasztal, hogy ne áruljam el a nevét. Nem volt Zsiga, nem volt Gyula, nem volt Mihály, nem volt Dezső. És persze nem volt Margit, nem volt Magda, nem volt Ágnes. Még csak Józsi Jenő sem volt, pedig lehetett volna. Hadd nevezzem egyszerűen csak Írónak, vagy inkább Írókámnak. Igen, ő az én Írókám volt. Legjobb ízűen mellettem üldögélt. Mondják meg Önök is, kérem szépen: hány tányér marhapörköltet evett Írókám az íróasztalánál? Na ugye! Hány pohár bort ivott Írókám az íróasztalánál? Na ugye! Az persze igaz, hogy volt egy hosszabb időszak, amikor nálam vagy rajtam, az én lapomon sem evett-ivott Írókám, mert otthagyta a felesége, ő maga nem főzött, iszogatni pedig a környék nagyszámú borozóinak egyikébe vagy másikába járt. Viszont írt rajtam, de mennyi mindent, hűha! Mondta egyszer a Csomor Kati egyik vendége a konyhában, a fülem hallatára: „Írni jobb, mint inni.” És milyen igaza volt! Hogy mit írt Írókám az én szögletes lapomon, az én díszesen faragott népi barokk lábamnak támasztva a saját lábát? Hát például búcsúleveleket írt a hátamon. Istenáldotta, fantasztikus tehetség volt a búcsúlevél műfajában! Igazi testi-lelki élvezet volt, amint létrejöttük közben sorról sorra olvashattam Írókám búcsúleveleit. Néha rászóltam: „Nem lesz ez egy kicsit sok? Nem volna jobb kihúzni?” Ő persze nem hallotta meg, mert nem volt neki füle a bútorok beszédéhez, volt viszont arányérzéke. Tudta ő, hogy kicsit kevesebb sokkal több. Ezért az én figyelmeztetésem nélkül is kihúzott egy-egy szónokias fordulatot. Az micsoda gyönyörűség volt! Mintha most is érezném, amint az ide-oda szaladó ceruza hozzádörzsölődik parasztrokokó intarziáimhoz! Később már nem ilyen szomorú leveleket irkált rajtam, hanem vidámabb életről tanúskodókat. „Cicuskám! Ha felébredtél, és elmégy, ne felejtsd el bedobni a lakáskulcsot a postaládába! A Te kis Mirr-Murr Kandúrod.” Vagy: „Nyuszikám-puszikám, ha a házmester megint kekeckedik, adjál neki tíz forintot! Maradok fogadra való Répád és Káposztád.” Tíz forint. Igen, kérem szépen, az akkor még pénz volt. Vagy várjunk csak! Írókám, ha jól emlékszem, még a háború előtt meghalt, és utolsó nap42

AZ ASZTAL MONOLÓGJA

jáig pengőben számolt. Ha így van, akkor ez a tízforintos cédula egy másik személytől és egy másik évtizedből származhatott. Önök azt hiszik, hogy a székek, a híres magyar írók székei pontosabban emlékeznek? Egy nagy frászt! A székek csak a rájuk nehezedő tomporokat, farokat, ülepeket, ülőgumókat, püspökfalatokat, seggeket, valagokat és egyéb hátsó fertályokat jegyzik meg. Ezen túlmenően egy szék legfeljebb azt tartja észben – már amennyire egy szék esetében észről beszélhetünk –, ha egy híres magyar író olykor-olykor lovaglóülésben helyezkedik el rajta. Azon már nem gondolkodik el, hogy milyen oknál fogva, illetve milyen célból kerülhetett sor lovaglóülésre, és miért kell ilyenkor a híres író székének egyszerre két személy súlyát hordoznia. Hozzáteszem, hogy a híres magyar író széke ilyenkor nem ritkán összeroskad a kettős teher alatt, főleg ezek a nyápic modernek. Magam is tanúja voltam egy ilyen esetnek, amikor a konyhában Írókám... De nem! Én a konyhatitkokat nem fogom kifecsegni, még akkor sem, ha esetleg irodalomtörténeti érdekességeket hordoznának. Pedig beszélhetnék egyről és másról. De én egy és más helyett inkább a ceruzáról beszélnék, arról a ceruzáról, amellyel Írókám az imént említett vidám üzeneteit firkantotta. Önök azt hiszik, hogy a ceruza emlékszik arra, amit leír? Vagy a töltőtoll, a golyóstoll, a filctoll és a többiek? Hát igen, vannak híres magyar írók, akik hisznek ebben, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha elhinnék ezt a babonát. Mi több, műveikkel még terjesztik is. Például Józsi Jenő írt egy egész regényt egy ceruzáról, aki eltévedt az első világháborúban, és különböző katonai vagy polgári személyek kézről kézre adták, hol a hadszíntéren, hol a hátországban. És a regényhős, mármint Józsi Jenő ceruzája betű szerinti pontossággal felidézi az összes levelet, üzenetet, vallomást, naplóbejegyzést, mindazt, amihez a grafitját adta, mintha emlékezne rá. Sőt, élőszóban elhangzott párbeszédekre és anekdotákra is képes emlékezni, ugyanúgy, mint Apuleius regényében a szamárrá változott fiatalember. Igaz ugyan, hogy annak legalább van füle, nem is kicsi. De a ceruza, ugyan már, melyik testrészével hallgatja ki a többi regényhős meggondolatlan fecsegését? Kérem szépen, Önök most azt kérdezik: honnan tudom mindezt? Talán bizony olvastam Józsi Jenő regényét? Bevallom, nem olvastam. Asztal vagyok, konyhai asztal, nem tudok olvasni. Az előbb, amikor a búcsúlevelekről volt szó, akkor még tudtam, de az más. Most nem tudok. Viszont hallomásból ismerem a művet, ugyanis egyszer, még az 1930-as évek végén Józsi Jenő, kezében egy üveg borral és egy kézirattal, felugrott Írókámhoz. A kézirat a ceruzáról szóló regény volt, Józsi Jenő pedig a 43

MÁRTON LÁSZLÓ

konyhában a fülem hallatára felolvasta az egészet, ha jól emlékszem, este nyolctól hajnali fél négyig. Azért ilyen sokáig, mert közben egyszer-kétszer leszaladtak három-négy üveg borért, amely aztán ötször-hatszor is elfogyott. Önök most azt kérdezik: talán bizony irigylem a Józsi Jenő ceruzáját, amiért regényhős lett belőle? Erre a kérdésre – ahogy rendőrségi kihallgatáson mondanám – nem kívánok válaszolni. Önök ezek után azt kérdezik: ha az imént arra hivatkoztam, joggal, hogy a ceruzának nincs füle, akkor hogy merészelem azt állítani, hogy a felolvasás a fülem hallatára hangzott el? Talán bizony az asztalnak, Írókám konyhai asztalának van füle? Kérem szépen, ez egy komoly értelmezői, hogy azt ne mondjam, fülészeti probléma. Ha történelmi tapasztalatként megállja a helyét az olyasféle állítás, hogy a falnak füle van, akkor bátran kijelenthetem, hogy az asztalnak is van füle. És ha Önök ennek alapján arra a következtetésre jutnának, hogy a Csomor Kati konyhájában 1958 őszén zajlott beszélgetésekről én informáltam a belügyi szerveket, és én fogalmaztam meg azt a véleményt, amely szerint az említett konyhában ellenforradalmi szervezkedés zajlik, és aminek következtében többeket letartóztattak, akkor Önök tévednének. Azt a jelentést másvalaki adta le. Nem a konyhai asztal, hanem az asztal körül helyet foglaló négy személy egyike. Nevet is mondhatok... De nem! Nem mondok nevet. Csak azért sem. Akkor sem mondtam nevet, amikor Téglás őrnagy többször egymás után rám sújtott az öklével, magyarán szólva verte az asztalt, és azt ordította, hogy a Csomor Kati börtönben fog megrohadni. Én egy szót sem szóltam, egyetlenegy nevet sem ejtettem ki a számon, és most ne jöjjenek Önök azzal, hogy egy asztalnak nincs is szája. Legyen annyi elég, hogy nem szakadtam be az ütlegek alatt. Álltam a sarat. Már amennyiben sárnak nevezhetjük Téglás őrnagy fenyegetőzését. Elvégre nemcsak azt üvölthette volna, hogy Csomor Kati börtönben fog megrohadni, hanem azt is, hogy a konyhai asztal visszakerül a bútorraktárba, és ott zabálják fel a cincérlárvák meg a dacos kopogóbogarak. Jó, jó, Téglás őrnagy ilyesmit nem mondott, de biztosra veszem, hogy gondolt rá. Az is biztos, hogy engem vert az öklével, nem pedig Csomor Katit, és én ugyanúgy nem szóltam egy árva szót sem, ahogyan be sem szakadtam a súlyos ökölcsapások alatt. Kérem szépen, én igazán nem akarom magamat fényezni (fényeztek engem épp eleget a restaurátorok), de azért annyit elmondhatok, hogy 44

AZ ASZTAL MONOLÓGJA

akkor sem szakadtam be, amikor belövés érte azt a bérházat, amelyben Írókám élt, amíg meg nem halt, és rám zuhant egy tégla. Mondhatnám úgy is, hogy a tégla után a Téglás már meg sem kottyant. Meg akkor sem szakadtam be, amikor jött Szentkuthy, és lerakta rám a Prae első kiadását. Még mondta is, hogy ő olyan könyvet írt, hogy beszakad alatta az asztal. Hogyisne! Egy nagy lópikulát! (Ezt nem én mondtam, hanem Írókám.) Azt lesheted, Miklós, hogy az én parasztrokokó asztalkám beszakadjon a te bazi nagy könyved és cirkalmas dedikálásod súlya alatt! Majd ha fagy! Majd ha piros hó esik! Később aztán fagyott keményen, csak úgy csikorgott. 1944-45 telén a saját bőrömön is érezhettem a fagyot, és most ne mondják Önök, hogy az asztalnak nincs bőre. Mi több, még piros hó is hullott, szintén az ostrom idején. Bizony ám, akkoriban nem néztem ki olyan jól, mint azon a hét-nyolc évvel korábbi fényképen, amelyen Írókám jól azonosíthatóan rám könyököl. Mármint nem Írókám az, aki jól azonosítható (ő is, de őt azonosítani nem nagy kunszt), hanem én vagyok felismerhető az intarziáimról, és ez a restaurátoroknak is számottevő segítség volt, amikor készülődtek Írókám centenáriumára. A fényképet Székely Aladár alkotta, utolsó munkái között szokás számon tartani. Székely többnyire a műtermében készítette felvételeit, ritkán fordult elő, hogy bármilyen híres magyar írót az otthonában fényképezzen. Írókámmal, akihez régi barátság fűzte, kivételt tett. Ez a barátság nagyjából akkor kezdődött, amikor én Írókám tulajdonába kerültem. Írókám számos érdekes levelet írt az én felületemen a kiváló fotóművésznek.

Déry Tibor feleségével, Oravecz Paulával otthonában, 1945 után Ismeretlen felvétele



 Móricz Zsigmond a Fővám téri otthonában, 1930 körül Ismeretlen felvétele

Szabó Lőrinc az Est Lapok szerkesztőségében, 1928-1930 körül  Ismeretlen felvétele

József Attila íróasztalánál dolgozik, 1932 körül  Ismeretlen felvétele

KÖZREMŰKÖDTEK: MÁN-VÁRHEGYI RÉKA / FEHÉR BOLDIZSÁR / MÁRTON LÁSZLÓ / SZANISZLÓ JUDIT / REGŐS MÁTYÁS

A „Magukra maradt bútorok” c. kiállítás finisszázsa, 2020. 02. 28.  Gál Csaba felvétele

A ZENEI HÁTTERET AFRONAUTA BIZTOSÍTOTTA

A kötet a Petőfi Irodalmi Múzeum „Magukra maradt bútorok" – Írók bútorai a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéből című kiállítás (2019. június 22. – 2020. március 1.) kísérő kiadványa. A kiállítás kurátora: Zeke Zsuzsanna / Társkurátor: Szilágyi Judit Látványterv: Kemény Gyula / Arculat: H. Kocsis Annamária

A Volkswagen a Petőfi Irodalmi Múzeum kiemelt támogatója