Pannácska, avagy a sors fintora
P
annácska harmincöt éves. Egy ritka csontfejlődési rendelle nességgel született. Nagyjából száznegyven centi, de kisebbnek látszik. Mert mindig ül. Egy kerekes székben. Van, akinek tolókocsiban. Persze ő nagy ívben tesz rá, hogy ki minek nevezi a járművét. Mint ahogy arra is, hogy sokan mondták már neki, hogy ne ugráljon. Örüljön, hogy él! De ugrál! Amúgy képletesen. Mert tényleg örül, hogy él. Jobban, mint bárki, akit ismerek. Erősebb bármelyiküknél. Sőt! Bármelyikünknél. A sors fintora.
Pannácska nem is Pannácska. Nem is így hívják. Az igazi nevére talán már ő sem emlékszik. Ezt a nevet ő adta magának még régen. Vagyis csak ahhoz ragaszkodott egy ideig, hogy szólítsák Panninak. Bármi is az eredeti neve. Mert ez tetszett neki. Aztán a termete miatt ráragadt a Pannácska. Szóval sikeresen új nevet adott magának. Mert ebben is céltudatos volt és erős. A szülei adta nevet már csak a munkaszerződése őrzi. Mert Pannácska dolgozik ám! Kerekesszékben, naponta, lelkesen, négy órában. Volt ugyan néhány félresikerült próbálkozása, de túlélte. Bár az egyiket nehezen: egy cégnél valami mondvacsinált indokkal néhány hét után eltanácsolták és ez kutyául megviselte. A rábízott munkát ugyan maradéktalanul elvégezte, de a kész kimutatásokkal nem tudott elgurulni a főnök asztaláig a másik szobába. Az ajtófélfák távolsága nem volt egy méter, így nem fért át a kerekesszékkel. Járni meg ugye még néhány métert sem tud. Csak egy-két apró lépés megy. Pedig sokáig, sokszor próbálta. Azt hitte, ezt is megoldja, mint a többi lehetetlent. Egy szó, mint száz: kirúgták. Gyanította, hogy nem is az a néhány méter, meg az ajtófélfa, meg a főnök rátartisága volt az igazi ok. Inkább az, hogy nem bírták nézni őt egész nap.
4
Az egészségesek. Akik ezek szerint nem is biztos, hogy teljesen egészségesek. Szóval dolgozik. Naponta jár adminisztrálni egy kiszolgáltatott sorstársait segítő alapítványhoz, ahol emellett foglalkozik a betérőkkel és az adományokkal is. Kedd a sütinapja (a szomszédos cukrászdában törzsvendég az egyik kollégájával), csütörtök meg a pizzanapja
(ketten osztoznak egy karikán, mert amúgy sok lenne). A többi nap meg alapvetően ünnepnap. A boldog hétköznapok ünnepnapjai. Valahogy úgy alakult, hogy az édesanyja egyedül nevelte fel őt és a testvérét. Felnőttként is vigyázott rá. Míg hagyta! Pannácska azonban úgy döntött: felnőtt nőnek nem kell pesztra. Majd ő megmutatja! Mindenki aggódott érte. De megmutatta: néhány éve külön lakásban él. Szerényen, de boldogan. Öntudatosan. Telve szeretettel, nyitottan a világra, az emberekre. Egy dolgot utál csak, ha sajnálják. Azért dühös is tud lenni. Apró kezeit ökölbe szorítja, és komoly arccal mondja, hogy őt ne sajnálja senki. Igen, a kezei aránytalanul aprók. És gyakran fájnak, mert gyengék is. De nem panaszkodik. Örül, hogy használni tudja őket. Még horgolni is megtanult. A lakást hozzá alakították. Alacsony a konyhapult, úgyhogy még főzni is tud egyszerűbb dolgokat. Persze, ha elgurul vagy leesik valami, van, hogy napokig nem kerül vissza a helyére. Nem tud érte lehajolni, bemászni, felvenni. De mindig segít valaki. Mert az emberek alapvetően jók. Vagy inkább: vannak még jó emberek. Amikor megrendeltem tőle az angyalkákat, határtalanul boldog volt. Persze csak az első ijedtség után. Boldog, mert mint mondta, az élteti, ha szükség van rá. Ijedt, mert két hónapja volt harminc darab horgolására és ugye munka mellett, meg a kezei, meg minden… De megígérte, hogy december 1-re kész lesz. Kész lett. És én örülök neki. De ő sokkal jobban örül. Boldog, hogy neki ez is sikerült. Karácsonykor hazamegy. Ös�szejön a család, hazajön a testvére is a világ másik végéből. Pannácska pedig mindenkinek készített ajándékot. Az apró, fájós kezeivel. Hogy még boldogabb lehessen. A sors meg csak fintorogjon, ahogy csak akar! Király Ernő
