Diószegi Kiki - interjú

„...nem tartom magamat a szó klasszikus értelmébe vett énekesnek”

Diószegi Kiki vagyok, 29 éves és színpadfüggő. Sajnos ebben az évben én is „kényszerrehabon” vagyok, de a legtöbb dolog, amit tudni érdemes rólam az benne van a dalokban! - így nyilatkozik magáról interjúalanyom. Diószegi Kikit a Down For Whatever és a Blue Cold Jalapenos énekesét, valamint a Stay Heart Records stúdió munkatársát kérdeztem.

Gyerekkorodban gitároztál. Ám első zenekarodban is már énekesi pozíción voltál. Hogyhogy?

Igazából előtte több zenekarban ritmusgitároztam, de jobb, ha azokról nem kerül elő semmilyen hangzóanyag! Egész gyerekkoromban érdekeltek a versek és úgy egészében az irodalom. Sokat írogattam magamnak és első sorban nem is énekes szerettem volna lenni, hanem csak a gondolataimat átadni az embereknek. Aztán valahogy úgy hozta az élet, hogy ezt a zenén keresztül kezdtem el művelni. A mai napig nem tartom magamat a szó klasszikus értelmébe vett énekesnek. Inkább előadó vagy ilyesmi.

Hogy néz ki egy átlagos napod?

Szinte mindennap edzéssel kezdődik, mert gyerekkoromban ezt csúnyán elhanyagoltam és a mai napig ennek a levét iszom. Ha abbahagynám, akkor nagyon gyorsan feljönnének a plusz kilók és ezt a színpad miatt nem engedhetem meg. Utána beülök a stúdióba és egy zenekarral, egy énekessel felvételeket készítek vagy éppen utómunkázom a felvett anyagokat. Este leülök a gép elé és a zenekarral foglalkozom éjfélig. Posztokat írok, eltervezzük a következő hetet stb. Szerencsére mindenki kiveszi a részét ezekből a munkálatokból, de mindennap foglalkozni kell vele. Aztán vannak próba napok, amikor azt is beiktatjuk a napirendünkbe.

Mitől félsz egy munkanapon?

Hogy eredménytelenül telik el valamiért az az adott nap. Ha egy picit előrébb vagyok a teendőimmel, mint az előző este, akkor minden rendben van. Sokszor mondják, hogy nyughatatlan vagyok és egy percre sem tudok kikapcsolni. Ez mondjuk tényleg nagy hibám. Képes vagyok túlstresszelni a dolgokat elég könnyen.

Most jelent meg az új albumotok, mesélj kicsit róla.

Ez a lemez igazából egy összegző album, ami a Nincs Helyed óta megírt dalokat foglalja magába, szóval pár új számon kívül nem kellett többet írnunk, de nem is volt tervben, hogy egy teljesen új anyagot dobjunk ki. Elkészítettük a demókat, megírtam a szöveget, nálam a stúdióban felvettük, majd lekevertettük.

Honnan meríted az ötleteket a szövegekhez?

A dalaink nagy része személyes történeteket mesél el. Olyan mindennapi problémákra próbálom keresni a választ, vagy kiírni magamból a gondolataimat, fájdalmaimat, amikkel mindannyian küzdünk az életünk egyes szakaszaiban. Nekem ez a terápiám.

DFW mellett zenélsz a BCJ zenekarban. Oda hogyan kerültél?

Kőbányán pár barátommal megcsináltuk a Suck My Kiss c. számot és annyira jó volt együtt muzsikálni mindenféle stressz nélkül, hogy úgy gondoltuk összerakunk egy RHCP tribute-ot. Előszőr csak szórakozásnak indult, majd egyre több helyre hívtak minket és együtt maradtunk.

Van valami kabalád?

Rengeteg kabalám volt gyerekkoromban, de a legfontosabbat nagymamámtól kaptam. Ez egy rózsafüzér, amit nagyon féltek, ezért inkább magamra tetováltattam és így mindig velem van.

Milyen volt az első fellépésed és a legutolsó?

Az általános iskolámban játszottam először, a Nothing Else Matters-t a Metallica-tól. Emlékszem, hogy nagyon be voltam fosva. Jól sikerült, mert nem tántorított el a színpadtól. Az utolsó bulink múlt hét pénteken volt. 5 éves jubileumi nagykoncert és lemezbemutató az Akváriumban. Pár évvel ezelőtt csak álmodoztunk erről a srácokkal és legalább annyira elképesztő volt, mint ahogy azt elképzeltük.

Mi volt a legnagyobb színpadi baki?

Volt jó pár baki és para, de ezek a koncertezés velejárói. Emberek vagyunk, szóval hibázunk, nincs is ezzel baj. A legemlékezetesebb az tavaly születésnapomon volt, amikor a BCJ-vel játszottunk egy tribute fesztiválon. 4 dal volt hátra, amikor leugrottam a dob dobogóról és elszakadt a bokaszalagom. Az utolsó dalokat fél lábon toltam végig, de a stenk vitt magával.