Bosszúvágy Szücsi - Mondd utánam: Alabama, Alabama, Wisconsin. - Alabama… Alabama… Wisconsin… - Több lelkesedéssel! Na gyerünk, még egyszer! - Alabama, Alabama, Wisconsin… - Itt van egy kis kerozin. - Itt van egy kis k… kerozin. - Ki mondta, hogy abbahagyhatod? Csak azért, mert megcsiklandoztam egy revolverrel a torkodat, még értem amit mondasz. Hogy is van tovább? Iszogassad amíg van, segít majd az alvásban! - Iszogassad amíg van, segít majd az alvásban. - Úgy! Nagyon ügyes! Látod Fred, mondtam én neked, hogy titkon ott lapul benned a tehetség! Most viszont, ha megbocsájtasz, el kell kapnom egy akasztófára való bitangot, aki meglógott a pénzemmel. Tessék? Hogy mi van? Ne haragudj, nem értem a dünnyögésed a benzines kendőn át. Mondjuk, csak nem lehet olyan fontos... Stuka. - Igen? - Hallja meg az egész negyed, Scott „Mad” Johnsonnal nem szórakozhat senki. - Van itt még pár kanna. Elég lesz? - Gondolom, annyira értek hozzá, mint nyúl a tarkón lövéshez. Nevetett. - Elég a kacarászásból, a benzin párolog, az idő fogy, a kocsi pedig már útra kész. Nem szeretném megvárakoztatni a következő pácienst. Ne haragudj Fred, de itt kell, hogy hagyjunk. Dohányzol? Nem? Sebaj, én igen. Ha nem haragszol, azért a tiszteletedre még elszívok egy szállal. Rágyújtottam, majd elindultunk kifelé. - Adios amigo. Miután kiértünk a házból, meggyújtottam a kanócot a még égő szállal, majd beszálltunk a kocsiba. - Ne dohányozz, kérlek. - Várj, még két slukk, aztán mehetünk. - A fejünkre fog robbani több tonnányi beton! - Stuka, nyugalom. Hányszor tévedtem eddig? - Soroljam? - Inkább taposs bele. Két sarokkal odébb érzékeltük, hogy a kanóc végig égett. Nem volt olyan csinnadratta amit egy külvárosi gettóban rendeztünk még másfél éve, de azért kitettünk magunkért. A városból kifelé menet igazoltattak minket, de a zsernyákok - szokásukhoz híven - éberek voltak, akár egy döglött hal, így átcsusszantunk az ellenőrzésen. Pár órája már róttuk az utakat, mikor Stuka félreállt.
- Hogyan tovább? - Kettőt és könnyebbet. - Ne mondd, hogy... - Hogy? Nincs tervem? Dehogy nincs. Csak még kiforratlan. Míg vezetsz, kitalálom mi legyen, ne aggódj. - Rendben. Merre tovább? - Irány délnek! Időpontot foglaltattam a pszichiáteremnél, nem szeretnék késni. - Pablo? - Bizony. Huszonnégy óránk van leérni, és ismersz. Nem szeretek késni. Bólintott, majd megragadta a kormányt és rátaposott a gázba. Repültünk mint a szél, fél nap alatt elértük a határt, és még egy kis szabadidős programot is be tudtunk iktatni, ami annyiból állt, hogy elmentünk benzint és fegyvert venni, valamint beszereztem két új zsebkést. - Lassan ott vagyunk - mondta Stuka -, biztos, hogy meg van beszélve? - Na de cimbora, mire gondolsz? Úgy ismersz te engem, mint aki csak úgy rátör másokra? - Az elmúlt héten háromszor is, ebből kétszer tényleg megleptük az illetőt, viszont Fred... - Most csak azért, mert le kellett lőnöd azt a pár embert? - Nem, azért mert ők is lőttek rám! - Ne picsogj itt nekem mint valami kisgyerek. Mind a ketten élünk, és pár karcolással megúsztuk. - Pablo viszont kartelltag, nem három, inkább harminc emberrel készül a fogadtatásunkra. - Tudom jól. Díszvacsorával és koporsókkal, csak hogy az elhunytakra is gondoljon. Ezúttal viszont tényleg beszéltem vele. - Bízom benne. Azzal lefordult az útról. Sűrűn borított, erdős területen jártunk. Sehol egy lélek, mintha csak az őskorban lennénk, mikor még háborítatlanul tudott terjeszkedni a természet. Avatatlan szemnek inkább hasonlított ez rezervátumra vagy védett övezetre, mintsem egy drogcsempész szervezet kültelki tanyájára. Ám a látszat néha csal. Itt-ott a bokorból fegyvercsövek tökéletesen kerek vége kandikált ki, másutt látszódott a fák közti kis ösvény, ahol föld alatti laborok bejárata található. Szóltam Stukának, hogy lassítson. Mikor felvettük a kényelmesen kocogó nagypapa tempót, és a motor is épphogy csak járt, két állig felfegyverzett ember lépett elénk az út menti dzsindzsából. Egyik a kezével megálljt jelzett, míg a másik célba vett minket. Stuka spanyol tudásának köszönhetően gyorsan
