Inkább lennék özvegy – benyomások egy filmről
Egy pár tagjai, illetve az emberek közötti kapcsolatok bonyolultságának mibenléte igazán régóta érdekli a társadalmat. Már az ókori drámáknak is kedvelt témája, mely olykor igazán felemelő érzés, de sok esetben a végletekig elkeserítő. Réka
Vajon mi a garancia arra, hogy a boldogság tartós is marad? Hol van az a pont, amikor meg kell kérdőjelezni a kapcsolatot, önmagunkat? Huszonkilenc boldog, vagy boldognak hitt év. Egy közös felnőtt gyerek, munkával átszőtt mindennapok, látszólag rendben van minden. A férfi munkahelyen dolgozik, a nő otthon, délután van idejük egymásra. Grace érzi, hogy valami nincs a helyén, tehetetlenség emészti. Edward nem hajlandó a tényleges kommunikációra, elzárkózik a feleségétől. A fiuk, aki egy hétvégére látogat haza, üde színfolt ebben a fakó, borongós, őszies színekkel átszőtt hangulatban, mely már a film kezdetekor is bekúszik a tudatunkba. „Szóval a derült égből jött? – Annyira nem volt derült” a szomorkás, komor kedélyállapot tetőpontjaként Edward tudatja szándékát, miszerint elhagyja feleségét. Grace, akinek a neve oly kevésszer hangzik el a filmben, ezzel is tudatva annak jelentéktelenségét; keserű, de annál viharosabb reakcióval fogadja a döntést. Hogyan jut el valaki odáig, hogy a hozzá legközelebb álló emberrel annyira nincsen párbeszéd, hogy utána már csak egy búcsúzó mondat, vagy szó marad csak, amivel elhagyja? Hogyan fogható fel ez a végtelen fájdalom, amit egy ilyen csalódás okoz? Hogyan tud a másik fél tükörbe, illetve a másik szemébe nézni mindezek után? A film központi témája tehát a boldogtalanná válás, ennek felismerése, majd megoldások keresése. Annak ellenére, hogy az ember társas lény létére rengeteg ilyen, vagy ehhez hasonló szituációval találkozik, nagyon kevés mozgóképes alkotás születik, mely hitelesen, klisétől mentesen ábrázolja a kapcsolatokat. Sokaknak nem sikerül megbeszélniük a fennálló nehézségeket, így nem marad más, elengedik egymás kezét. Ez a jobb, vagy az egyszerűbb megoldás? A hajlandóság, a tenni akarás vágya, hogy egymással megosszuk a gondjainkat, sajnos nem mindenkinek egyértelmű. Ehhez viszont egyáltalán nem szükséges eltelnie huszonkilenc évnek, „kicsiben”, az időtávlatokat felnagyítva pontosan ugyanez játszódhat le. A kapcsolat könnyen átalakulhat, majd az aktív kommunikációt felváltja a csöndes egymás mellett létezés, amikor nincs a másik irányába mondanivaló, megjelenik a nem vagyok elég neki érzése. Sokszor elhangzik a mondat: „Már egy ideje éreztem, hogy gond van.” – ilyenkor felmerül a kérdés, hogy ha két emberből már egy észreveszi azt, hogy valami nem tökéletesen, vagy éppen kimondottan
rosszul működik, akkor miért nem közli ezt a másikkal, hogy aztán a probléma legmélyéig ásva együtt találjanak rá megoldást? Keserű csalódás, ha ez nem sikerül, ám még keserűbb, ha nem tudnak róla beszélni. A szakítás után sok esetben kétségbeesett hangvétel tapasztalható, mely később átalakulhat támadó, vádaskodó beszédmodorrá. Grace esetében is minden pontosan így történik. Az Edwardba vetett bizalma a döntés hatására meginog, riadalommal vegyes düh önti el, kapcsolatuk kezdeti fázisait is megkérdőjelezi. Az indulatok hátterében a racionális magyarázat keresése áll, mert az együtt töltött idő után úgy érzi, joga van tudni a pontos okokat. A reményvesztettség érzése pedig a jövővel kapcsolatos félelmek, aggodalmak miatt van jelen. Az emberek személyisége a kapcsolat kezdetekor általában még különálló egységet képez, ám az együtt töltött idő eltérően hat a különböző jellemekre. A pár tagjai sokszor egymáshoz idomulnak, az idő előrehaladtával elveszthetik önmagukat, többé már nem a saját, hanem a másik személyiségének kivetüléseképpen élhetik mindennapjaikat. A párkapcsolat lezárásával megszűnik a „mi” és újra előtérbe kerül az „én” fogalma. Ki vagyok én a másik nélkül? Ki vagyok én huszonkilenc év házasság, egy gyerek, rengeteg közös emlék, egy működő kapcsolat látszatának lezárása után? Hogyan óvhattam volna meg magunkat a csalódástól? Mindenekelőtt a legfontosabb, hogy mindig tisztában legyünk a saját értékeinkkel, jellemünkkel, és ne veszítsük el önmagunkat.
