ελληνισμός 2017/12

MAGYARORSZÁGI GÖRÖGÖK ORSZÁGOS ÖNKORMÁNYZATA 1054 BUDAPEST, Vécsey u. 5.

ελληνισμός

Έκδοση της Αυτοδιοίκησης Ελλήνων Ουγγαρίας • Οκτώβριος – Νοέμβριος – Δεκέμβριος 2017

ΔΕΝ ΞΕΧΝΩ, 17 ΝΟΕΜΒΡΗ 1973

1

TO ΠΟΛΥΤΕΧΝΕΙΟ ΖΕΙ Ωραία παιδιά με τα μεγάλα μάτια σαν εκκλησίες χωρίς στασίδια ωραία παιδιά δικά μας με τη μεγάλη θλίψη των ανδρείων αψήφιστοι, όρθιοι στα Προπύλαια στον πέτρινο αέρα, έτοιμο χέρι, έτοιμο μάτι πως μεγαλώνει το μπόι, το βήμα κι η παλάμη του ανθρώπου (απόσπασμα από το ημερολόγιο του Γιάννη Ρίτσου )

Προβολή ταινίας για το Πολυτεχνείο στον Οίκο του Ελληνισμού Με αφορμή την 44η επέτειο από την εξέγερση του Πολυτεχνείου, πραγματοποιήθηκε στον Οίκο του Ελληνισμού στην μεγάλη αίθουσα σε οθόνη 10Χ17 μέτρων η προβολή του δραματοποιημένου ντοκιμαντέρ «Εδώ Πολυτεχνείο» σε σκηνοθεσία Δημήτρη Μακρή και μουσική Μίκη Θεοδωράκη. Επαιξαν οι ηθοποιοί: Emilio Delle Piane, Torquato Tessarin, Giorgio Modena, Ciliano Caselli, Lilio Lamberti, Tommaso Imperato, Daniella Moreti, Sergio Masieri.

2

Γιορτάζοντας και τιμώντας την 44η επέτειο του Πολυτεχνείου στον Οίκο του Ελληνισμού Συμπατριώτες και Συμπατριώτισσες Αγαπητοί φίλοι, Πριν από μερικές μέρες γιορτάσαμε το μεγάλο ΟΧΙ του ελληνικού λαού στους Ιταλούς και Γερμανούς εισβολείς και τιμήσαμε όλους εκείνους που έχυσαν το αίμα τους για την λευτεριά της πατρίδας. Σήμερα ήρθε η ώρα να γιορτάσουμε ένα άλλο μεγάλο ΟΧΙ. Είναι το ΟΧΙ του Πολυτεχνείου. Η Εξέγερση του Πολυτεχνείου το Νοέμβριο του 1973 ήταν η κορυφαία αντιδικτατορική εκδήλωση που ουσιαστικά προανήγγειλε την πτώση της Χούντας των Συνταγματαρχών, η οποία από τις 21 Απριλίου 1967 είχε επιβάλλει καθεστώς στυγνής δικτατορίας στη χώρα. Το Πολυτεχνείο αποτελεί Σύμβολο γιατί στο ιστορικό αυτό κτίριο της Αθήνας γράφτηκε η αρχή του τέλους για την επτάχρονη τυραννία της Χούντας. Όλη η Ελλάδα στάθηκε στο πλευρό των άοπλων φοιτητών του Πολυτεχνείου τα ξημερώματα της 17ης Νοέμβρη 1973. Κι αυτοί οι φοιτητές ήταν εκείνοι που βροντοφώναξαν ΟΧΙ στην τυραννία της χούντας των στρατιωτικών, ΟΧΙ στην φοβέρα που απλωνόταν παντού,ΟΧΙ στις αποφάσεις των λίγων ενάντια στη θέληση των πολλών. Βροντοφώναξαν ΨΩΜΙ – ΠΑΙΔΕΙΑ ΕΛΕΥΘΕΡΙΑ. Και ξεχύθηκαν στους δρόμους της Αθήνας απαιτώντας να παραδώσει η χούντα την εξουσία και να εκλεγεί νόμιμη λαοπρόβλητη κυβέρνηση με ελεύθερες εκλογές. Μαζί με τους φοιτητές του Πολυτεχνείου ενώθηκε μια λαοθάλασσα από ανθρώπους κάθε ηλικίας, διαφορετικών επαγγελμάτων και διαφορετικών κοινωνικών τάξεων.Το Πολυτεχνείο είναι ζωντανό ως συλλογική μνήμη επί δεκαετίες, γιατί έφερε αποτελέσματα, γιατί άλλαξε τα δεδομένα, γιατί κίνησε την ιστορία της χώρας. Οράματα νέων ανθρώπων μέσα από τα συνθήματα, «ναι στη Δημοκρατία - όχι στο φασισμό», μετουσίωσαν κοινωνικές και πολιτικές ελπίδες γενεών και γενεών μετά τον δεύτερο Παγκόσμιο Πόλεμο. Η Δημοκρατία, η δημόσια Παιδεία, η Ελευθεροτυπία, το Κοινωνικό κράτος, ο Κοινοβουλευτισμός, το κράτος Δικαίου, ο Πολιτισμός- όλες αυτές οι ελπίδες, όλα αυτά τα κεκτημένα, για τα οποία σήμερα μπορούμε να είμαστε περήφανοι- αποτέλεσαν το σύνθημα του Πολυτεχνείου.Τότε, ένα χρόνο μετά την εξέγερση του Πολυτεχνείου, μια νέα Ελληνική Δημοκρατία χτιζόταν πάνω στο ριζοσπαστισμό εκείνης της γενιάς. Πέρασαν πολλά χρόνια και έγιναν πολλά στη χώρα. Δεν πρέπει να μηδενίζουμε όσα έγιναν. Η Ελλάδα έγινε μια ισχυρή Δημοκρατία, κατακτήσαμε πολλά, που δεν είχαν κατακτήσει προηγούμενες γενιές στη χώρα μας. Το Πολυτεχνείο και η 17η Νοέμβρη του 1973 ήταν πραγματικά μια εξέγερση - κάθε εποχή χρειάζεται τη δική της εξέγερση. Ήταν εκείνη η μέρα η 17 Νοέμβρη 1973 που ξαναφύσηξε ο άνεμος της ελευθερίας στον τόπο μας. Το μήνυμα του Πολυτεχνείου είναι λοιπόν απλό και ξεκάθαρο. Ας έχουμε όλοι μας και πρωτίστως οι νεότεροι το νου μας να διαφυλάξουμε το πολύτιμο αυτό αγαθό της δημοκρατίας σαν τα μάτια μας Μια δημοκρατία που πολλά χρωστάει σε κείνα τα φοιτητικά νιάτα του Νοέμβρη του 1973. ΖΗΤΩ ΟΙ ΗΡΩΕΣ ΤΟΥ ΠΟΛΥΤΕΧΝΕΙΟΥ (απόσπασμα της ομιλίας που εκφώνησε ο Αρχισυντάκτης του Περιοδικού Ελληνισμός, Ανδρέας Οικονόμου στην 44η επέτειο του Πολυτεχνείου στον Οίκο του Ελληνισμού 18.11.2017)

3

Στον Οίκο του Ελληνισμού γιόρτασαν φέτος οι Έλληνες της Ουγγαρίας την Εθνική Επέτειο της 28ης Οκτωβρίου 1940 Η 28η Οκτωβρίου είναι μια από τις δυο μεγάλες εθνικές επετείους της Ελλάδος, τις οποίες πάντα τιμούμε μαζί. Αγαπήθηκε πολύ από τον λαό μας επειδή συμβόλιζε τον αγώνα του για ελευθερία ενάντια στην φασιστική Ιταλία του Μουσολίνι και την ναζιστική Γερμανία του Χίτλερ. Έναν αγώνα άνισο, εναντίον ενός αντιπάλου που είχε πολύ περισσότερα μέσα, πολύ καλύτερο οπλισμό και πολύ μεγαλύτερο στρατό. Παρ’όλα αυτά, οι Έλληνες μεγαλούργησαν, αν και τα όπλα, τα χρήματα, τα πυρομαχικά, ακόμη και τα ζεστά ρούχα δεν ήταν αρκετά. Πολέμησαν με ηρωισμό, μετέφεραν τον πόλεμο κατά του επιτιθέμενου εχθρού πέρα από τα σύνορα μας και κέρδισαν τον παγκόσμιο θαυμασμό. Δεν το έβαλαν κάτω ακόμα και όταν άρχισε η ναζιστική κατοχή. Παρά τους χιλιάδες νεκρούς και τραυματίες του πολέμου, τους αμέτρητους θανάτους από την πείνα και την τρομοκρατία των κατακτητών, συνέχισαν να αντιστέκονται και να μάχονται.

4

Αγνοώντας τα αντίποινα με τις μαζικές εκτελέσεις. Η Εθνική Αντίσταση προκάλεσε σημαντικά πλήγματα στον εχθρό και ανύψωσε το ηθικό του λαού. Ο Γοργοπόταμος αποτελεί αιώνιο σύμβολο του αγώνα αυτού και του τι μπορεί να επιτευχθεί όταν οι Έλληνες πολεμούν ενωμένοι. Την 28η Οκτωβρίου αποτίνουμε τιμή και δείχνουμε σεβασμό σε όσους πολέμησαν για να είμαστε εμείς σήμερα ελεύθεροι. Τα ιδανικά που τους ενέπνευσαν μας δείχνουν τον δρόμο. Ο δρόμος αυτός θα είναι ευκολότερος αν διδαχθούμε από το 1940, αποφύγουμε τα σφάλματα του παρελθόντος και αγωνιστούμε ενωμένοι και μονοιασμένοι, με ομοψυχία για το κοινό καλό.

Ανδρέας Οικονόμου

 5

A Görögség Házában emlékezett meg a görög közösség a történelmi OXI-ról Október 28-án a görög közösség első alkalommal emlékezett meg a történelmi OXI évfordulójáról a Görögség Házában. Agárdi Bendegúz Szpírosz, a Magyarországi Görögök Országos Önkormányzatának általános elnökhelyettese ünnepi beszédében elmondta: „Kulturális központunk még nem a végleges állapotában tündököl, de mostantól már így is képesek vagyunk saját rendezvényeinknek saját otthonunkban helyet adni. Arra fogunk törekedni most már, hogy amennyire lehet, valamennyi rendezvényünket a Görögség Háza fogadja be.

A 2018. év első fele a második világháború utáni politikai emigrációnak köszönhetően kialakult görög diaszpóra 70. évfordulójáról fog szólni. Március és április hónapokban rendezvénysorozatokkal emlékezünk arra, hogyan jöttek szüleink, nagyszüleink a vendégszerető Magyarországra, amely ma is óriási segítséget nyújt a görög közösségnek. 1948. április 7-én érkeztek az első gyermekek, s ezt a napot a Magyarországi Görög Önkormányzatok Napjává nyilvánította a 2003. évben hivatalban volt országos görög önkormányzat. 1948. április 7-én Magyarország államformája köztársaság volt, 1949. augusztus 20-án lett hivatalosan Magyar Népköztársaság. Ekkor még nem ment végbe az ország teljes szovjetizálása, valamennyi akkori politikai párt, a kisgazdáktól a szociáldemokratákon keresztül a kommunista pártig egységesen támogatta a görög menekültek segítését a „Segítséget a Görög Népnek Bizottság”-on keresztül. És hogyan kapcsolódik ez nemzeti ünnepünkhöz? 1940. október 28-án Ioannisz Metaxasz miniszterelnök NEM-et mondott a fasiszta Olaszország ultimátumának, és megkezdődött a harc az olasz, majd később a német és a bolgár megszállók ellen. Szüleink és nagyszüleink hősies harccal védték meg a hazát, mindent képesek voltak feláldozni a Nemzeti Ellenállásért. Nem gondoltak arra, mi lesz saját magukkal, családjukkal, volt merészségük

6

szembenézni a halállal. Eljött azonban a felszabadulás, és ahogyan korábban is többször a görög történelem során, a nemzeti megosztottság nem békét, hanem más forgatókönyvet diktált a görög népnek. Ahogy a 19. században, ekkor is polgárháború köszöntött a görög népre, görög oltotta görög vérét görög földön.

A nemzeti megosztottság, sajnos, mindmáig jelen van népünk történetében, nemcsak az anyaországban, de a diaszpórában élő görögség mindennapi életében is. Nem kivétel a magyarországi görögség sem. Közösségünk haladásának legnagyobb akadálya nem valamilyen külső tényező, hanem saját belső megosztottságunk. Ez nem ma kezdődött, ez jelen volt a hetven év során mindvégig. Hol erősebben, hol enyhébben. Önkormányzatunk mindent meg fog tenni azért, hogy a 70. évfordulóra tervezett rendezvényeknek méltó otthont adjon a Görögség Háza. Az ünnep jó alkalom arra, hogy önvizsgálatot tartsunk, és felmérjük, mi is a magyarországi görögség érdeke.”

Az eseményt megtisztelte jelenlétével Tsokos Loukas, a Görög Nagykövetség első tanácsosa, a Ciprusi Köztársaság nagykövete, Panajotis Papadopoulos és Paisziosz Larentzakisz archimandrita a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Ortodox Exarchátusának képviseletében, illetve Kukumzisz Jorgosz, a Magyarországi Görögök Országos Önkormányzatának elnöke. (a.oik)

 7

ΟΙ ΑΠΟΣΧΙΣΤΙΚΕΣ ΤΑΣΕΙΣ ΣΤΗΝ ΕΥΡΩΠΗ ΚΑΙ Η ΚΥΠΡΟΣ Τα τελευταία χρόνια και ιδίως μετά το τέλος του Ψυχρού Πολέμου λαμβάνουν χώρα σαρωτικές εξελίξεις περιλαμβανομένων και πολέμων που οδηγούν στη δημιουργία νέων κρατών. Υπογραμμίζεται, μεταξύ άλλων η αιματηρή κατάρρευση της πρώην Γιουγκοσλαβίας και το βελούδινο διαζύγιο στην πρώην Τσεχοσλοβακία. Στη σημερινή συγκυρία, εκτός από την περίπτωση της Καταλωνίας, είναι σημαντικό να αναφερθούν η Φλαμανδία στο Βέλγιο και η Λομβαρδία στην Ιταλία, που επιθυμούν την ευρύτερη δυνατή αυτονομία από το κεντρικό κράτος.

τοποθετούνται ανάλογα με βάση τα εκάστοτε συμφέροντα τους. Στην περίπτωση του Κοσσυφοπεδίου τιμωρήθηκε η Σερβία και στηρίχθηκαν οι Αλβανόφωνοι. Στην περίπτωση της Καταλωνίας υπάρχει σαφής στήριξη των θέσεων της Ισπανίας. Στην περίπτωση της Τσεχοσλοβακίας έγινε δεκτό το βελούδινο διαζύγιο. Σε σχέση με το πρόσφατο δημοψήφισμα στο Ιρακινό Κουρδιστάν η αντίδραση των περιφερειακών δυνάμεων αλλά και της διεθνούς κοινότητας ήταν τέτοια που ματαίωσε τις προσδοκίες των Κούρδων. Στην Κύπρο υπήρχε και εξακολουθεί να υπάρχει ανοχή έναντι της Τουρκίας.

Μια από τις μεγαλύτερες προκλήσεις στη μεταψυχροπολεμική εποχή είναι η αναζήτηση μοντέλων διακυβέρνησης σε διεθνικές και πολυεθνικές κοινωνίες που να συμβάλλουν στη σταθερότητα, την ειρήνη και την ασφάλεια. Ενώ παλαιότερα η εδαφική ακεραιότητα ενός κράτους εθεωρείτο ως βασικός πυλώνας της διεθνούς πρακτικής μετά το τέλος του Ψυχρού Πολέμου αυτή η θέση διαφοροποιήθηκε εν μέρει.

Είναι επίσης σημαντικό να αξιολογήσουμε τη στάση της Τουρκίας. Η Άγκυρα δεν επιθυμεί τη δημιουργία κουρδικού κράτους είτε εντός είτε εκτός των γεωγραφικών της ορίων. Ταυτόχρονα δεν αναγνωρίζει τα μειονοτικά δικαιώματα 15 εκατομμυρίων Τούρκων πολιτών κουρδικής καταγωγής. Όμως στην Κύπρο η Άγκυρα για τη μικρή τουρκοκυπριακή κοινότητα απαιτεί πολιτική ισότητα, εκ περιτροπής προεδρία, αυστηρή διζωνικότητα και παραμερισμό του νόμιμου κράτους και την αντικατάσταση του με ένα κρατικό μόρφωμα το οποίο θα ελέγχει η ίδια.

Ενώ η κάθε περίπτωση είναι ξεχωριστή και έχει τις ιδιαιτερότητές της υπάρχουν δεδομένα που δεν μπορούν να αγνοηθούν σε ένα γενικότερο επίπεδο. Μια τάση που διαφαίνεται είναι ότι πολιτεύματα που στηρίζονται σε εθνοκοινοτικούς πυλώνες δεν έχουν ευοίωνο μέλλον. Παρατηρείται επίσης και ένα άλλο ενδιαφέρον φαινόμενο: πολιτείες ή περιφέρειες που είναι πλουσιότερες από τις υπόλοιπες τείνουν να ζητούν περισσότερη αυτονομία ή ακόμα και ανεξαρτησία, όπως για παράδειγμα η Φλαμανδία στο Βέλγιο, η Λομβαρδία στην Ιταλία και η Καταλωνία στην Ισπανία. Και ενώ η Κύπρος έχει τις δικές της ιδιαιτερότητες δεν μπορούμε να αγνοούμε το τι συμβαίνει στον ευρωπαϊκό χώρο και στο διεθνές πεδίο. Μετά το 1974 αλλά ιδίως τα τελευταία χρόνια η πολιτική που ακολουθήθηκε σε σχέση με το Κυπριακό ήταν παρακινδυνευμένη. Με τις συμφωνίες ΧριστόφιαΤαλάτ (Μάιος 2008) και Αναστασιάδη-Έρογλου (Φεβρουάριος 2014) έγινε αποδεκτή, μεταξύ άλλων, η ιδέα των δύο συνιστώντων κρατών. Εμμέσως πλην σαφώς μια τέτοια εξέλιξη θα συνοδεύεται και από τον παραμερισμό της Κυπριακής Δημοκρατίας και την αντικατάστασή της από ένα τρικέφαλο κρατικό μόρφωμα. Πριν το 1974 στην Κύπρο δεν υπήρχαν τα δεδομένα επί του εδάφους για μια ομοσπονδία με γεωγραφική βάση. Αυτά δημιουργήθηκαν το 1974 με την τουρκική εισβολή. Και ενώ οι μειονοτικές κοινότητες συνήθως αγωνίζονται για ίσα δικαιώματα και περισσότερη αυτονομία στην περίπτωση της Κύπρου η τουρκοκυπριακή κοινότητα χρησιμοποιείται από την Τουρκία ως στρατηγική μειονότητα για να εξασφαλίσει τον έλεγχο της Μεγαλονήσου. Αλλά ακόμα και στην περίπτωση της απόσχισης τα αιτήματα δεν σταματούν. Σημειώνονται, μεταξύ άλλων, οι απαιτήσεις στην Αποκλειστική Οικονομική Ζώνη της Κυπριακής Δημοκρατίας ακόμη και στο νότιο μέρος καθώς και η παραμονή των εγγυήσεων. Εν ολίγοις, πέραν της διακοινοτικής διάστασης του προβλήματος είναι αφέλεια να παραγνωρίζεται η γεωπολιτική πτυχή με ό,τι αυτή συνεπάγεται. Υπογραμμίζεται επίσης ότι τόσο η ΕΕ όσο και η διεθνής κοινότητα

8

Δυστυχώς για μας έχει δημιουργηθεί ένα κεκτημένο ως αποτέλεσμα των συνομιλιών που δεν απέχει από τους τουρκικούς στόχους. Η νέα κυβέρνηση θα έχει να αντιμετωπίσει αυτή τη θλιβερή κατάσταση. Στην περίπτωση που συνεχισθούν οι συνομιλίες με την υφιστάμενη βάση η κατάληξη δεν θα είναι ευοίωνη. Από την άλλη ενώ η διαφοροποίηση της υφιστάμενης βάσης των συνομιλιών είναι πολύ δύσκολη εκ των πραγμάτων καθίσταται απαραίτητη. Και θεωρώ ότι ανήκει στη σφαίρα του εφικτού. Απαιτείται όμως σκληρή δουλειά, ένα ολοκληρωμένο αφήγημα, σεμνότητα, πραγματισμός καθώς και μια πολυδιάστατη εξωτερική πολιτική. Ανδρέας Θεοφάνους

Σημείωση Ελληνισμού: Ο Ανδρέας Θεοφάνους είναι Καθηγητής Πολιτικής Οικονομίας και Πρόεδρος του Κέντρου Ευρωπαϊκών και Διεθνών Υποθέσεων του Πανεπιστημίου Λευκωσίας.

Τυχερό: ένα μυθιστόρημα γραμμένο με γεγονότα Το Τυχερό αφηγείται την αληθινή, τραγική ιστορία του δασκάλου στο χωριό Μπελογιάννης Βαγγέλη Βολοβότση (1912-1994) και της οικογένειάς του. Η εγκατάσταση του Βαγγέλη και της Ευανθίας στον Έβρο με την εκκένωση της Ανατολικής Θράκης το 1922, οι σπουδές, η γνωριμία και ο γάμος τους, ο μοναχογιός τους Γιώργος, ο χωρισμός της μάνας και του παιδιού από τον πατέρα εξαιτίας του Εμφυλίου, τα δύσκολα, μοναχικά χρόνια της Ουγγαρίας για τον Βαγγέλη, οι προσπάθειες επανένωσης της οικογένειας, η ανοικοδόμηση από Έλληνες πολιτικούς πρόσφυγες του χωριού Μπελογιάννης, η επιστροφή στην πατρίδα, συνθέτουν –με άξονα το πρώτο θανατηφόρο δυστύχημα στην ιστορία της Ολυμπιακής αεροπορίας στις 29 Οκτωβρίου 1959– ένα μυθιστόρημα βασισμένο αποκλειστικά σε γεγονότα που έχουν όντως συμβεί. Ο Κώστας Καβανόζης, εγγονός της μεγαλύτερης αδελφής του Βαγγέλη, ταξίδεψε πριν από ενάμιση περίπου χρόνο στην Ουγγαρία, επισκέφτηκε το χωριό Μπελογιάννης και συναντήθηκε με πολλούς ανθρώπους οι οποίοι είχαν γνωρίσει τους δύο δασκάλους και έδωσαν πρόθυμα τη μαρτυρία τους γι’ αυτούς. Στο βιβλίο «ακούγονται» οι φωνές παλιών μαθητών, συναδέλφων ή φίλων του ζευγαριού όπως η Σοφία Ακριτίδου, η Μάχη Βαλασάκη, ο Δημήτρης και ο Παναγιώτης Γκατζογιάννης, ο Νέστορας και η Στέλλα Δανιήλ, η Λευκή Καραγεωργίου, η Τασούλα Κεφαλέλη, ο Σίλαρντ Κόβατς, ο Απόστολος Μπαχτσεβάνης, ο Χρίστο Νικολόφσκι, η Σούλα Παρασκευοπούλου, η Τάνια Σύρου, ο Χρήστος Τζιτζιλώνης, η Βαγγελιώ Τσαρούχα, ο Τάκης Χριστοδουλάκης και αρκετοί άλλοι, τους οποίους ο συγγραφέας ευχαριστεί θερμά για τη βοήθεια και τη συμβολή τους στη δημιουργία του μυθιστορήματος. Εκτός από τις αυθεντικές μαρτυρίες, το Τυχερό χρησιμοποιεί επίσης ως αφηγηματικό υλικό ποικίλα ντοκουμέντα: ειδήσεις από έντυπα και εφημερίδες περασμένων δεκαετιών, φωτογραφίες, επίσημα έγγραφα του ελληνικού και του ουγγρικού κράτους, αυτοβιογραφικά και ιστορικά βιβλία αποκτούν, καθώς η αφήγηση προχωράει μέσα από επιλεγμένα αποσπάσματά τους, λογοτεχνική διάσταση και φωτίζουν πολύπλευρα τα ιδιαίτερα χαρακτηριστικά των εποχών από τις οποίες προέρχονται και των ιστορικών καταστάσεων με τις οποίες συνδέονται. Το Τυχερό είναι ένα μυθιστόρημα που εισχωρεί στην πραγματικότητα αναζητώντας μέσα της την αλήθεια και την ομορφιά της λογοτεχνίας. Η ιστορία του Βαγγέλη Βολοβότση είναι μια ιστορία συνταρακτική όχι μόνο για όσους τον γνώρισαν και συνδέθηκαν μαζί του, αλλά για κάθε αναγνώστη στου οποίου την ευαισθησία την εμπιστεύεται η λογοτεχνική της αφήγηση. (α.οικ)

Βιογραφικό Ο Κώστας Καβανόζης γεννήθηκε στην Κομοτηνή το 1967. Είναι φιλόλογος στη Μέση Εκπαίδευση, υποψήφιος διδάκτορας Δημιουργικής Γραφής και μέλος της Εταιρείας Συγγραφέων. Εκτός από το μυθιστόρημά του «Τυχερό» (Πατάκης 2017), κυκλοφορούν επίσης τα βιβλία του «Το χαρτόκουτο» (μυθιστόρημα, Πατάκης 2015, βραχεία λίστα Βραβείου Μυθιστορήματος «Αναγνώστη»), «Όλο το φως απ’ τα φεγγάρια» (διηγήματα, Πατάκης, 2011, βραχεία λίστα Κρατικού Βραβείου Διηγήματος και Βραβείου Διηγήματος «Διαβάζω»), «Του κόσμου ετούτου» (μυθιστόρημα, Κέδρος, 2009) και «Χοιρινό με λάχανο» (νουβέλες, Κέδρος, 2004). Κείμενά του έχουν συμπεριληφθεί σε συλλογικές εκδόσεις, δημοσιεύονται κατά καιρούς σε εφημερίδες, περιοδικά και ηλεκτρονικές σελίδες, έχουν παιχτεί στο θέατρο και έχουν μεταφραστεί στα Αγγλικά, τα Αλβανικά και τα Γαλλικά. Το 2012 τιμήθηκε από το Εθνικό Κέντρο Βιβλίου της Γαλλίας (CNL) με υποτροφία συγγραφής.

9

TIHERO A „Tihero” egy igaz történeten alapuló mű, mely a beloianniszi iskola volt igazgatójának, Volovocisz Vangelisznek és feleségének, Evanthiának tragikus sorsáról szól. A két főszereplő életét mutatja be, többek között azt, hogyan sodródtak Magyarországra, miként ismerkedtek meg és házasodtak össze, hogyan éltek, és milyen szerencsétlen körülmények közt vesztették el fiukat, Jorgoszt, aki az Olympic légitársaság repülőgép-katasztrófája következtében hunyt el 1959. október 29-én.

Az író, Κοsztasz Kavanozisz, aki Vangelisz nővérének unokája, nemrég Magyarországra látogatott és elment Beloiannisz faluba is, ahol több embert is felkeresett, akik személyesen ismerték a házaspárt. A műben olyan személyek „szólalnak meg”, akiket valamilyen személyes kapcsolat fűzte a házaspárhoz. Ilyenek voltak, például az iskolai tanítványaik, kollégáik, barátaik. Név szerint: Szofia Akritidou, Mahi Valaszaki, Dimitrisz és Panagiotisz

10

Gatzogiannisz, Nesztorasz és Sztella Danil, Lefki Karagiorgiu, Taszula Kefaleli, Kovács Szilárd, Aposztolosz Bahtszevanisz, Hrisztosz Nikolovszki, Szula Paraszkevopulu, Tania Sziru, Hrisztosz Tzitzilonisz, Vaggelio Caruha, Takisz Hrisztodulakisz és még sokan mások, akiknek a szerző is köszönetet mond. Az ő segítségük és tanácsaik nélkül nehéz lett volna ezt a történetet leírni. Egyébként az Olympic légitársaság történelmében ez volt az első repülőgép-katasztrófa. A „Tihero” egy olyan mű mely egy igaz történet alapján írt olvasmányon keresztül mutatja meg az irodalom szépségét és gyönyörét. Volovocisz Vangeliszék története nemcsak azok számára lehet érdekes, akik személyesen ismerték őket, hanem azok számára is, akik kedvelik az olyan elbeszéléseket, melyek esetleg érzékenyebb, megindítóbb témákat érintenek. (a.oik)

Dohánygyári emlékünnepség Évről évre megemlékezünk itt, az egykori kőbányai dohánygyár épületénél a görög politikai emigráció szimbolikus helyszínéről.

Az én generációm gyermekkorunkban sokat hallott a Dohánygyárról, ahol szüleink felnevelkedtek. Mindig egy olyan kép élt bennünk erről a helyről, ahol egy nagy család él együtt szegénységben, de szeretetben. Ahol mindenki mindenkit ismer, ahol a felnőttek nem csak saját gyermekükre figyeltek, de szükség esetén a többiekre is.

Ahol azt is tudták, ki mit eszik vacsorára, hiszen közös volt a konyha is. Ahol nem jutott minden nap hús az asztalra, s ahol a tisztálkodás is szigorú heti beosztás szerint működött.

De a gyermekek boldogok voltak. Tudták, hogy nem könnyű az életük, ám szüleik verejtékes munkával megteremtették a családnak a mindennapi megélhetést.

Az elesetteket igyekeztek segíteni, sokan háborús sérüléseik ellenére alapítottak családot. A szolidaritás alapvető emberi érték volt. A kikapcsolódást a görög focicsapat hétvégi mérkőzései vagy az igen gazdag kulturális programok jelentették.

Az emigráció magyarországi élete a legtöbb politikai emigráns számára innen indult. Ma már déd- és ükunokák is vannak közöttünk, akiknek ez már a távoli múlt és történelem.

De a mi felelősségünk, hogy tudják, honnan indult családjuk magyarországi története.

Ezért is kezdeményeztük 2001-ben mi, a Görög Ifjúsági Egyesület alapítói egy emléktábla felavatását ezen a helyszínen. Az elképzelést a támogatásunkkal induló és 2002-ben először megalakuló Józsefvárosi Görög Önkormányzat karolta fel és 2003-ban országos és fővárosi támogatással az emléktábla meg is valósult. Nagy köszönettel tartozunk a józsefvárosi testületnek, hogy azóta is következetesen minden évben koszorúzással és emlékesttel tisztelgünk e szimbolikus helyszín előtt.

Nem volt véletlen a kezdeményezés, hiszen bennünk egy idealizált kép élt a görög közösségről, ahol nem az irigység és féltékenység, hanem a közös tenniakarás, a szolidaritás

és a hazaszeretet jellemezte honfitársainkat. Éles ellentéte ez közösségünk mai állapotának. Ma már tudjuk, hogy nem mindig volt minden úgy, ahogy azt gondoltuk. Mindig voltak egyenlők és egyenlőbbek. Ahogy nem mindenki osztozott a dohánygyári életben sem.

A visszatelepülés, majd később a rendszerváltás alapjaiban változtatta meg a magyarországi görög közösség szerkezetét.

Lélekszáma szinte felére csökkent, az emberek közötti távolság viszont óriásira nőtt. A nemzetiségi önkormányzati rendszer hozta ismét közelebb a görögöket egymáshoz, de az eltelt évek nem múltak el nyomtalanul. Van, aki megmaradt egyszerű, bérből és fizetésből élőnek, de a ‚90-es évek vadkapitalista világában egyesek olyan vagyonokra is szert tehettek, amely a politikai emigráció világában elképzelhetetlen volt, s meglehetősen távoli volt a nagyszüleink által képviselt ideológiai világtól is.

1982 után a hazai görögség már nem politikai, hanem nemzetiségi alapon szerveződik. A jelenkori magyarországi görögség legnagyobb tragédiája az, hogy egyesek továbbra is társadalmi osztályok és politikai ideológiák mentén képzelik el működtetni vezető szerveinket.

Közösségünkben a közmunkástól a milliárdos nagyvállalkozóig minden osztály megtalálható. Csakis akkor lehet sikeres közösségünk a jövőben, ha nemzetiségben gondolkodunk. A dohánygyári egyenlőség és testvériség eszméje szép emlék, próbáljuk megőrizni és továbbadni azt gyermekeinknek, és próbáljuk gyermekeinket megőrizni a görögség számára.

Tudták, hogy

nem könnyű az

életük, ám szüleik

verejtékes munkával megteremtették a családnak

a mindennapi megélhetést.

Agárdi Bendegúz Szpírosz, általános elnökhelyettes, Magyarországi Görögök Országos Önkormányzata (Elhangzott 2017. emlékünnepségen)

szeptember

30-án

a

dohánygyári

11

<<ΤΙ ΚΙ ΑΝ ΕΠΕΣΕ Ο ΓΡΑΜΜΟΣ…>> Ευαγγελία Τσαρούχα

Όταν σφίγγουν το χέρι ο ήλιος είναι βέβαιος για τον κόσμο. Όταν χαμογελάνε ένα μικρό χελιδόνι φεύγει μες απ’ τα άγρια γένια τους. Όταν σκοτώνονται η ζωή τραβάει την ανηφόρα με σημαίες και με ταμπούρλα. Γιάννης Ρίτσος: Ρωμιοσύνη

­ τις 20 Οκτωβρίου, το παράρτημα Ουγγαρίας της Πανελλήνιας Ένωσης Αγωνιστών Εθνικής Αντίστασης – ΔΣΕ, οργάνωσε εκδήλωση Σ τιμής για τους αγωνιστές της Εθνικής Αντίστασης και του ΔΣΕ, στο Lurdy Ház, και απονέμει Διπλώματα στους βετεράνους που ζούνε στην Ουγγαρία. Σε συνέχεια έγινε η προβολή του ιστορικού ντοκιμαντέρ ΤΙ ΚΙ ΑΝ ΕΠΕΣΕ Ο ΓΡΑΜΜΟΣ ΕΜΕΙΣ ΘΑ ΝΙΚΗΣΟΥΜΕ. Στην ταινία είδαμε και μια φωτογραφία του Δημήτρη Χατζή με απόσπασμα από την νουβέλα «Μουργκάνα» που δημοσιεύτηκε για πρώτη φορά το 1948 στην εφημερίδα «Φωνή του Μπούλκες». (…) Πώς τα κατάφεραν; Ο παραλογισμός του άκρου ηρωισμού είναι η απάντηση για το Μεσολόγγι του 1826, για τον ελληνοϊταλικό πόλεμο, για το Δεκέμβριο στην Αθήνα. Μα για τις επιχειρήσεις της Μουργκάνας, μια τέτοια εξήγηση, με μόνο στοιχείο τον ηρωισμό των μαχητών του Δημοκρατικού Στρατού, θα ‘τανε λειψή. (…) Τα στοιχεία είναι πολλά. (…)<< Μα πάνω απ’ όλα πρέπει να μπει το μυστικό της ταχτικής του Δημοκρατικού Στρατού – της ταχτικής της ενεργητικής άμυνας. Αυτό δεν είναι λόγος αδειανός σαν τους όρους των στρατηγών της Αθήνας. Ενεργητική άμυνα θα πει πέντε ντουφέκια που χτυπούν έναν ολάκερο εχθρικό καταυλισμό, μια προφυλακή που γίνεται γραμμή κύριας άμυνας. Θα πει ποδάρια που περπατούνε – ξυπόλυτα κάποτε – μέσα σε λάσπες και χιόνια για να φτάσουν πίσω από τις εχθρικές θέσεις. Θα πει νάρκες που τινάζουνε τ’ αυτοκίνητα μακριά από το μέτωπο. Όλμοι που κουβαλιούνται δέκα και δώδεκα ώρες στην πλάτη. Θα πει ένας σύνδεσμος δεκαοχτώ χρονών που τρέχει ανάμεσα από τις σφαίρες, ένας γέρος μεταγωγικός πού κουβαλάει στην πλάτη του ένα κορίτσι με σπασμένο ποδάρι και αυτό τραγουδάει: Εμπρός ΕΛΑΣ για την Ελλάδα.>>(…) Την περίοδο της Κατοχής ο Δημήτρης Χατζής συμμετείχε στη λειτουργία του παράνομου τυπογραφείου του ΕΑΜ, και αργότερα στο τυπογραφείο του βουνού.Το 1947 επιστρατεύτηκε στα Ιωάννινα, ενώ το καλοκαίρι της ίδιας χρονιάς εξορίστηκε στην Ικαρία. Το Μάρτιο του επόμενου έτους εντάχτηκε στο ΔΣΕ δημοσιεύοντας ανταποκρίσεις και διηγήματα στα έντυπά του. Το καλοκαίρι του 1948 έμαθε την καταδίκη του αδερφού του Άγγελου από το Έκτακτο Στρατοδικείο και την εκτέλεσή του. Μετά την ήττα του Δημοκρατικού Στρατού, το Έκτακτο Στρατοδικείο τον καταδίκασε «δις εις θάνατον» για λιποταξία.Μετά το τέλος του εμφυλίου κατέφυγε ως πολιτικός πρόσφυγας αρχικά στη Ρουμανία και στη συνέχεια στην Ουγγαρία.

Επεισόδιο από τον Εμφύλιο Πόλεμο του 1947-1949 στην Ελλάδα.

12

Σε συνεργασία με τον μελετητή του Δημήτρη Χατζή, Νίκο Γουλανδρή, ο Κώστας Σιούλας το 2001 είχε οργανώσει μια εκδήλωση, αφιερωμένη στη ζωή και τo έργο του Δημήτρη Χατζή (1913-1981). Τα υλικά του Συμποσίου δημοσιεύτηκαν στο περιοδικό <<ΚΑΦΕΝΕΙΟ>> (2001/4). Ακολουθούν αποσπάσματα από τη νουβέλα <<Ανυπεράσπιστοι>>: Η κύρια δύναμη των ανταρτών είχε συντριβεί στη Ρούμελη. Κυκλώνοντας τα βουνά, ο κυβερνητικός στρατός τραβούσε τώρα σιγά και μεθοδικά την εκκαθάριση, χτενίζοντας όλη την περιοχή κ’ εξοντώνοντας τις τελευταίες δυνάμεις τους, τσακισμένες και σκορπισμένες. Παραπάνω, στη Μακεδονία και την Ήπειρο, ο πόλεμος δεν είχε κριθεί, συνεχιζόταν μ’ όλο το πείσμα μιας τελικής αναμέτρησης που θα γινόταν σε λίγο. Η μικρή ομάδα των ανταρτών, δεκατισμένη και ξεκομμένη, ένιωθε πια τον κλοιό και την έσφιγγε — έκλεινε, μίκραινε γύρω της με θανάσιμη σταθερότητα. Η ξαφνική παγωνιά στο τέλος του Απρίλη — ακόμα ένας θάνατος πάνω σε κείνα τ’ αγριοβούνια. Μια τελευταία δυνατότητα εκλογής, να πάνε να χτυπηθούνε — πάλι θάνατος. Να μείνουν εκεί όσο να ’ρθουν να τους πιάσουν —αργά και γι’ αυτό— τους σκοτώνανε πια τους αιχμαλώτους, τους τραυματίες που πέφταν στα χέρια τους. Οι προθεσμίες για την παράδοση είχαν περάσει — τους σκοτώναν και τους αυτόμολους. Είχανε κάνει και την τελευταία προσπάθεια που μπορούσαν να κάνουν. Τραβήξανε δεξιά, μέσ’ απ’ το δάσος, να τον σπάζανε τον κλοιό, μπορεί να βρίσκαν δικά τους τμήματα. Πέσαν πάνω σε φυλάκια με πολυβόλα, τους δεχτήκαν με πυκνά πυρά. Ένας τους έπεσε πιάνοντας την κοιλιά του — θερισμένη από ριπή. Δεν μπορούσαν να τον πάρουν, να τον βοηθήσουν, τίποτα δε μπορούσανε να του κάνουν. Τον σκοτώσανε να μη βασανίζεται — έμεινε εκεί. Οι άλλοι γυρίσανε πίσω και ξαναμπήκανε στην τρύπα που τους απόμεινε. Τρεις μέρες βρισκόνταν εκεί και δεν κάνανε τίποτα — μονάχα τρέμαν από το κρύο. Φωτιά δεν ανάβανε, φοβόντανε τον καπνό. Ξαναμετρήσανε τα τελευταία τους εφόδια, τα πυρομαχικά και τα τρόφιμα. Δεν είτανε πολλά, δεν είτανε για πολύ. Αναμετρήσανε και τις δυνάμεις που τους απόμειναν — δεν είταν κι αυτές για πολύ. Από τη μέρα που δοκίμασαν να περάσουν, πρέπει να τους ξέραν πως κρυβόντανε σε κείνο το μέρος του δάσους, να τους είχαν επισημάνει. Αύριο, μεθαύριο το πολύ, θ’ αρχίζανε να τους ψάχνουν, ορισμένα, σημαδεμένα γι’ αυτούς. Να μείνουν εκεί, να μείνουν ακόμα — πάλι θάνατος. Μονάχα θάνατος. Ολούθε. Απ’ ολούθε. Τα μεσάνυχτα είχαν περάσει. Χιόνιζε συνέχεια.

— Το πρωί θα ’ρθουνε πια, είπε κάποιος. Κανένας δε μίλησε.

— Τί δε σκοτωνόμαστε, βρε παιδιά, μεταξύ μας; είπε σε λίγο ο Σατέλης. Ο τελευταίος κρατάει μια σφαίρα… Και πεθαίνουμε λεύτεροι… Ο Σατέλης είτανε κομμουνιστής από την Αθήνα. Φοιτητής. Έγραφε και ποιήματα, λέγαν.

— Άσε τα αυτά τα δικά σου, να ζήσεις, είπε ήσυχα ο διμοιρίτης ο Γρίβας. Στα βιβλία γίνονται, Σατέλη. Ο διμοιρίτης είτανε λοχίας στην Αλβανία. Πολέμησε ύστερα στον ΕΛΑΣ. Και πολεμούσε και τώρα — κάπου δέκα χρόνια. Χωρίς έξαρση και χωρίς φρίκη για τον πόλεμο.

— Φοβάσαι τώρα, Σατέλη; είπε κάποιος μέσα στο σκοτάδι.

— Ντρέπομαι, είπε αυτός.

— Δεν αυτοκτονούν οι επαναστάτες, Σατέλη, είπε επίσημα ο Λίλης. Ούτε ντρέπονται για τις δυσκολίες. Ο Λίλης είταν ο πολιτικός επίτροπος του λόχου τους. Στις μάχες βρέθηκε να ’ναι στη διμοιρία τους, ξεκοπήκαν από τους άλλους — έμεινε μαζί τους. Τα λόγια του είταν πάντα παρμένα από κομματικές αποφάσεις και μαθήματα πολυγραφημένα.

— Μα προς τί; ακούστηκε πάλι ο Σατέλης. Επανάσταση το λες ακόμα; Να μας κυνηγούνε πάνω στον πάγο; Σα λύκους; Σώπασαν όλοι — κι ο Λίλης. Σκεφτόταν τα λόγια του — την επανάσταση, τη ντροπή. Και σκεφτότανε και τους λύκους. Τις τελευταίες μέρες, καθώς αραίωσαν τα πυρά, αρχίσαν να ουρλιάζουνε γύρω τους — ακόμα ένας θάνατος.

— Να πάμε εμείς να τους βρούμε, είπε ο Στρίμος. Ελπίδα δεν έχει, δεν έχει, επίτροπε, κατάλαβέ το… Πεθαίνεις όμως ορθός… Και ζωντανός, σαν άντρας. Οι αντάρτες περάσανε τ’ άσπρο πλάτωμα. Σε λίγο νιώσανε τα πόδια τους να κατηφορίζουν. Είτανε το πέρασμα, το μονοπάτι του γκρεμού. Περάσαν μπροστά στ’ αφημένα πολυβόλα — δεν τα ’δανε. Μ’ όση ζωή τούς απόμεινε αφεθήκαν και ροβολούσαν, κατρακυλώντας από την άλλη μεριά του βουνού, κυνηγημένοι ακόμα από κείνο το φόβο του χάους. Κατεβαίναν όπως τους πήγαινε αυτός ο κατήφορος. Η σκηνή των στρατιωτών βρισκόταν πιο κάτω, μέσα στο γούβωμα — δεν την είδαν, δε βλέπανε πια. Όταν φτάσανε μπρος της, τότε σταμάτησαν. Πέσανε πάνω της, πασπατεύοντας βρήκανε τ’ άνοιγμα, μπήκανε μέσα. Για μια στιγμή οι στρατιώτες σα να ξυπνούσανε, κάνανε κάπως να σηκωθούνε. Οι άλλοι στέκαν ασάλευτοι, δε λέγαν, δεν κάνανε τίποτα, δεν προστάξανε τίποτα. Τότε το ’νιωσαν πως είταν αντάρτες, δεν είταν ο λόχος τους που τρομάξαν. Μια φωνή πνιγμένη, σαν μούγκρισμα ζώου, ακούστηκε μόνο και ξαναπέσαν εκεί που βρισκόνταν.

— Μη βαράτε εσείς, μπόρεσε κ’ είπε ο Βαλάκης. Για μια στιγμή οι αντάρτες, σα να ξυπνούσανε τώρα, να βγαίναν από το χάος, πήγαν να κάνουνε πίσω. Οι άλλοι δεν είχαν σαλέψει να τους δεχτούνε, να τους χτυπήσουν — τότε ξέρανε πως δεν είχαν πέσει σε δικά τους τμήματα, που τρομάξαν. Άλλη μια φωνή πνιγμένη, πάλι σα μούγκρισμα ζώου, ακούστηκε μόνο.

— Αντάρτες είμαστε... Μη βαράτε, μπόρεσε κ’ είπε ο Βασίλης. Ύστερα όλοι μαζί πέσανε δίπλα στους στρατιώτες. Δε βλέπανε τίποτα, δεν κάνανε τίποτα, κανένας δεν είπε τίποτα. Ακουγότανε μόνο το βόγκημα αυτών που πονούσαν, όλοι πονούσαν, όλοι βογκούσαν. Ο αγέρας λύσσαζε στην κορφή. Το κρύο δυνάμωνε.

13

Σε λίγο αρχίσαν και σάλευαν, κάποιοι ζωντάνευαν — όλοι ζωντάνευαν λίγο. Στριμωχνόταν ο ένας κοντά στον άλλον που ’τανε δίπλα του, να χωρέσουν — δε βλέπαν, δεν ξέραν ποιος ήταν στρατιώτης ή αντάρτης. Πέφτανε πλάτη με πλάτη, αγκαλιάζονταν, μπλέκαν τα σκέλια τους, να ζεσταθούνε κοντά του. Ο Βασίλης σκούντησε αυτόν που ’τανε δίπλα του. Δε σάλεψε, έμεινε όπως ήταν, μπρούμυτα πεσμένος. Άπλωσε το χέρι του, το ’νιωσε από τη χλαίνη του πως ήταν στρατιώτης, τον έπιασε από το σβέρκο, τον έσφιγγε όσο μπορούσε, ζεσταινόταν κι αυτός με το σφίξιμο. Ο στρατιώτης σάλεψε λίγο, γύρισε απ’ το πλευρό, άνοιξε την κουβέρτα του, τον πήρε μέσα. Ο μικρός είταν. Κουκουλωθήκαν μαζί, έγινε λίγο ζεστότερα.

— Μην κοιμάσαι, του ’πε ο Βασίλης.

— Μην κοιμηθείς, είπε κι ο μικρός. Η Κατίνα κρύωνε ακόμα πολύ. Είχε πέσει κοντά στον Κύρκα. Από τ’ άλλο του πλευρό είτανε πεσμένος ο Δημάκης. Αυτή έτρεμε ακόμα, έτρεμε ολόκληρη. Τραβήχτηκε κοντά στον Κύρκα, πολύ κοντά του. Ο ψηλός πυρετός του αναδινότανε γύρω του, τον ένιωθε. Παραμιλούσε ακόμα — πάντα με το Δημάκη. Άπλωσε τα χέρια της στα σκοτεινά και του σκούπισε το μέτωπο, μουσκεμένο στον ίδρωτα. Άφησε κει την παγωμένη παλάμη της και το δρόσιζε, το χέρι της ζεσταινόταν. Το ξαναπήρε, το ’βαλε πάλι και πάλι. Το παραμίλημα σε λίγο σταμάτησε. Η ανάσα του ακουγότανε μέσα, ξεχώριζε, βαριά, κομμένη, δυσκολεμένη. Ύστερα ακούστηκε η φωνή της Κατίνας — σαν εκείνη μες στο δάσος.

— Κύρκα μου, ακούστηκε από δίπλα κ’ η φωνή του Δημάκη. Το κρύο δυνάμωσε μονομιάς. Από κείνη τη γωνιά που κείτεται ο Κύρκας ανεβαίνει κι απλώνεται, περνάει τις κουβέρτες, τις χλαίνες και μπαίνει μέσα στα κόκαλα. Σφίγγονται όλοι κοντά στους άλλους, κοντύτερα, να ζεσταθούνε, να τ’ αποδιώξουν. Δε λένε τίποτα, σφίγγονται μόνο κοντά στον άλλον, να ζεσταθούνε, να τον ζεστάνουν, τα χέρια κάποτε τρομαγμένα τον πασπατεύουν — είναι ζεστός ακόμα, αυτός ο δικός τους. Κοντεύουνε τα μεσάνυχτα. Το κορμί τους ζεστάθηκε λίγο μ’ αυτό τ’ αγκάλιασμα — αρχίζει τότε κι ο νους και ξυπνάει. Ξυπνάει λίγο — φοβούνται αμέσως. Οι αντάρτες θέλουνε τότε να σηκωθούνε να φύγουν, να τραβήξουνε το δρόμο τους μέσα στο δάσος, να μην είναι δω το πρωί με το φως. Οι στρατιώτες ζεσταθήκανε λίγο, θέλουνε τώρα να φύγουν, να ξαναγυρίσουν στ’ αφημένα τους πολυβόλα, να την πάρουν από δω τη σκηνή, να μη μείνει τίποτα το πρωί απ’ αυτή τη νύχτα της προδοσίας. Σαλεύουν όλοι, ανασηκώνονται λίγο, να το ξεφύγουν αυτό τ’ αγκάλιασμα, να τελειώσουν. Έτσι που πέσαν ανάκατοι δεν ξέρουνε τους δικούς τους πού βρίσκονται, είναι επικίνδυνο ν’ αρχίσουν τώρα να τους φωνάζουν. Η τάξη χάλασε μέσα, ξεσκεπάστηκαν, κρυώνουνε πάλι. Φοβούνται και σφίγγονται πάλι δίπλα στον άλλον. Λουφάζουν. Το πρωί θα βρεθούν εκεί, θα βρεθούν έτσι. Οι στρατιώτες θα ξαναγίνουν στρατιώτες, αυτοί οι αντάρτες θα γίνουν αντάρτες. Ο λόχος, το πέρασμα, τα πολυβόλα, τα τμήματα, ο σκοτωμένος επίτροπος — τα φοβούνται. Οι περισσότεροι και πιο δυνατοί θα τους σκοτώσουνε το πρωί τους άλλους, τους λιγότερους και λιγότερο δυνατούς — τον φοβούνται αυτόν που βρίσκεται δίπλα τους. Τα χέρια σαλεύουνε μέσα στο σκοτάδι, ψάχνουν τα όπλα τους, να ζεστάνουνε τη σκανδάλη τους, να ξεπαγώσουνε τις θαλάμες με τα χέρια τους που ζεσταθήκανε λίγο, τα πασπατεύουν, τα σιγουρεύουνε δίπλα τους. Ακούγονται που τα σέρνουν κοντά τους — ένα χτύπημα σε κουμπιά, σε ζωστήρα, ένα κρακ μιας ασφάλειας — κάποιος την άνοιξε. Το κορμί κρυώνει ξανά, οι αρμοί τους αρχίζουν ξανά να πονούνε, στην κορφή ακούγεται εκείνος ο αγέρας, από τη γωνιά που κείτεται ο Κύρκας ανεβαίνει εκείνο το κρύο και μπαίνει στα κόκαλα. Και τότε πάλι φοβούνται και σφίγγονται πάλι κοντά στον άλλον που βρίσκεται δίπλα τους. Μικρές γροθιές ακούγονται βιαστικές σε μια πλάτη, μια κουβέρτα που τραβιέται, ένα χέρι που τρίβεται κάπου, ένα βόγκημα — η ένοχη φωνή σέρνεται πάλι μες στη σκηνή, χαμηλή, μητρική: — Μην κοιμάσαι... *** Το πρωί ο καιρός μαλάκωσε κάπως, ο αγέρας έπεσε, χιόνιζε, πάλι. Μόλις είχε ξημερώσει όταν από το προχωρημένο φυλάκιο δώσαν στη Διοίκηση του λόχου ένα σήμα με τον ασύρματο: Στην κορφή του βουνού ακουστήκαν πριν από λίγο πυκνά πυρά, ησυχία ύστερα απόλυτη. Κοντά στο φυλάκιο βρήκαν παγωμένον έναν αξιωματικό των ανταρτών, προφανώς επίτροπος, σκοτωμένος από τους δικούς του και περιμένουν διαταγές. Ο λοχαγός έριξε στην πλάτη τη χλαίνη του κ’ έτρεξε στη Διοίκηση του τάγματος με το πολύτιμο σήμα. Ο ταγματάρχης το πήρε, το διάβασε, του το ’δωσε πίσω. Σήκωσε τα μάτια του και τον κοίταξε — λαμποκοπούσε ακέριος.

— Είχαμε δίκιο, είπε αυτός, χαρίζοντάς του το μισό του θρίαμβο, που την πιάσαμε αυτή τη θέση.

— Ναι, είπε ήσυχα ο ταγματάρχης. Δεν παγώσανε, λοιπόν. Σκοτωθήκαν εκεί πάνω. Είχες δίκιο λοχαγέ... Μονάχα εσύ... εσύ — κι αυτός ο επίτροπος, βέβαια, που τον σκοτώσαν οι δικοί του... Πάρε τσάι... Όσο να μάθουμε τί απόγινε κεί.

— Θα μετακινήσω αμέσως το φυλάκιο στην κορφή, είπε ο λοχαγός γεμίζοντας ένα τάσι.

— Φυσικά... Ο πόλεμος συνεχίζεται... [πηγή: Δημήτρης Χατζής, Ανυπεράσπιστοι. Διηγήματα, Το Ροδακιό, Αθήνα 2000]

14

HA A GRAMMOSZ EL IS ESETT, MI GYŐZNI FOGUNK Caruha Vangelió irodalmi rovata

Hogyha kezet szorítanak

a nap is kezességet vállal a világért,

hogyha ránk mosolyognak,

egy apró fecskefióka siklik ki szakálluk közül,

hogyha elesnek,

az élet lendül előre

zászlókkal,

és dobpergéssel.

Jannisz Ritszosz: Görögség, Szabó Kálmán fordítása

Október 20-án a Görög Nemzeti Ellenállás és a Demokratikus Hadsereg barátainak és leszármazottainak magyarországi egyesülete, a Lurdy Házban szervezett rendezvényen oklevéllel tüntette ki a Magyarországon élő veteránokat. Ezt követően levetítették a „HA A GRAMMOSZ EL IS ESETT, MI GYÖZNI FOGUNK” című történelmi dokumentumfilmet. Ebben a filmben láthattuk Dimitriosz Hadziszt is, és halhattunk részleteket a „Murgána” című novellájából, amely 1948-ban jelent meg először:

„(…) Hogy sikerült nekik? A válasz az abszurd heroizmus mind az 1826-os Meszolongi kitörés, mind az olasz-görög háború, mind az athéni decemberi események esetében. A Murgána hegyein történt hadműveleteket viszont nem elegendő a Demokratikus Hadsereg harcosainak heroizmusával megmagyarázni (…) Mert sokkal több elemből tevődött össze.(…) Mindenekfelett a Demokratikus Hadsereg taktikáját kell említeni – az aktív védelem taktikáját. Ez nem üres beszéd, mint az athéni ezredesek feltételei. Aktív védelem az, amikor öt puska legyőz egy egész ellenséges tábort, lévén a fő védelem elővéd vonala. Aktív védelem az, amikor lábak tapossák – néha mezítelenül – a sarát és a havat, hogy az ellenség háta mögé kerüljenek. Az, amikor aknák robbantják messze a fronttól az autókat. Az, amikor ágyúkat cipelnek 10-12 órán keresztül a vállukon. Aktív védelem az, amikor egy 18 éves összekötő a sortűz között fut, amikor egy idős szállító a hátán cipel egy sebesült lábú leányt, aki azt énekli:

Előre, ELASZ Görögországért!(…)”

A német megszállás idején D. Hadzisz az illegális EAM sajtóban fejtette ki tevékenységét, majd később a szabad hegyi sajtóban. 1947-ben behívták katonai szolgálatra, s miután nem vonult be, Ikaria szigetére száműzték. A következő év márciusán belépett a Demokratikus Hadseregbe, riportokkal és elbeszélésekkel színesítve ennek sajtótermékeit. 1948 nyarán értesült arról, hogy bátyját, Angeloszt a rögtönítélő bíróság halálra ítélte, és kivégezték. A Demokratikus Hadsereg veresége után, a rögtönítélő bíróság dezertálás vádjával „kétszeresen halálra ítélte”. A polgárháború bukása után Romániába, majd Magyarországra került, mint politikai emigráns.

Dimitriosz Hadzisz (1913-1981) halálának huszadik évfordulóján, kutatója, Nikosz Gulandrisz, és Kosztasz Sulasz 2001-ben szimpoziont szervezett. A Hadzisz tiszteletére szervezet szimpozion előadásai megjelentek a KAFENIO című folyóiratban (2001/4).

A XIII. Kerületi Görög Nemzetiségi Önkormányzat emléktáblát állított abban a házban, ahol Hadzisz élt Magyarországon (Váci út 132.), amelyet mindig október 27-én koszorúz meg, a szomszédban lévő dr. Szabó Kálmán (1940-1990) neogrecista emléktáblájával együtt (Váci út 136/a).

A továbbiakban részleteket olvashatnak Hadzisz „VÉDTELENEK” című novellájából, amely 1965-ben jelent meg magyarul az Európa Könyvkiadónál.

Közép-Görögországban, Rumeli tartományban a partizánok főereje ekkor már megtört. A kormánycsapatok körülzárták a hegyeket, és lassan, módszeresen hajtották végre a tisztogatást. Gondosan átfésülték a terepet és megsemmisítették a szétvert partizánok utolsó, megfogyatkozott csoportjait. Északabbra, Epiruszban és Makedóniában, a harc még makacsul folytatódott, a végső leszámolás nemsokára bekövetkezett.

A megtizedelt, századától elszakadt partizáncsapat érezte már, hogy szűkül körülötte a gyűrű, halálos biztonsággal húzódik egyre összébb, mind jobban szorítja. Az április végi váratlan fagy – újabb halál ezekben a vad hegyekben. Utolsó lehetőség – fölvenni a harcot. Ez is biztos halál. Megadni magukat – az is. Rég letelt a fegyverletétel határideje, a foglyokat, sebesülteket ekkor már kivégezték, megöltik azokat is, akik önként adták meg magukat.

Megtették a végső erőfeszítést is. Nekivágtak jobb kéz felé az erdőnek, hogy kitörjenek a gyűrűből, talán összeakadnak az övéikkel. Géppuskás előőrsbe ütköztek, erős tűzzel fogadták őket. Egyikük elesett, haslövést kapott. Nem vihették magukkal, nem segíthettek rajta, semmit sem tehettek vele. Megölték, hogy ne szenvedjen – ott maradt. A többiek megfordultak, visszahúzódtak a lyukba, amelyben rejtőzködtek. Három nap óta voltak már ott, és semmit sem csináltak, csupán vacogtak a hidegtől. Tüzet nem

15

Epizód az 1947-49-es görögországi polgárháborúból

16

gyújtottak, féltek a füsttől. Újra számba vették maradék készleteiket, a lőszert és az élelmet. Nem volt sok, nem futja hosszabb időre. Újra számba vették maradék erejüket is – az sem futja már sokáig. Attól a naptól fogva, mióta megpróbáltak áttörni, az ellenfél biztosan tudja, hogy ők az erdő melyik részében rejtőzködnek. Holnap, holnapután keresésükre indulnak. Ott maradni, még tovább ott maradni – megint a halál. Csak a halál. Mindenütt. Mindenfelől.

Éjfél elmúlt. Havazott szüntelenül.

-

Reggel megjönnek már – mondta valaki.

Senki sem szólt.

-

Miért nem öljük meg egymást, fiúk? – szólalt meg Szatelisz. – Az utolsó meghagy egy golyót… És szabadon halunk meg…

Szatelisz athéni kommunista volt. Diák. Azt beszélik, hogy verseket is írt.

-

Hagyj föl az ilyen badar beszéddel! – mondta nyugodtan a csoport vezetője, Grivasz. – Ilyesmit csak könyvekben írnak, Szatelisz.

A parancsnok káplárként harcolt az olaszok ellen. Aztán részt vett az ellenállási mozgalomban. És harcolt most is – tíz év óta már. A háború sem lelkesedést, sem borzadályt nem keltett benne.

- Félsz most, Szatelisz? – kérdezte kajánul valaki a sötétben.

- Nem félek. Szégyellem – válaszolta ő.

- A forradalmárok nem lesznek öngyilkosok, Szatelisz – mondta Lilisz. – A nehézségek miatt sem szégyenkeznek.

Lilisz századunk politikai megbízottja volt. A harcokban éppen köztünk volt, s amikor elszakadtunk a többiektől, velünk maradt. Szavait mindig a párthatározatokból és a sokszorosított fűzetekből vette.

-

De miért? – hallatszott megint Szatelisz hangja. – Milyen forradalomról beszélsz te itt még?... Arról, hogy üldöznek bennünket a fagyban? Mint a farkasokat?

Hallgattak mind, Lilisz is. Az elhangzott szavakon járt az eszük – a forradalmon, a szégyenen. És a farkasokon is. Az utóbbi napokban, hogy a puskaropogás ritkult, farkasok kezdtek üvöltözni körülöttük – újabb halál.

- Reményünk már nincs… Haljunk meg legalább állva… Keressük meg mi őket – mondta Sztrimnosz. (…)

3.

A partizánok átvergődtek a fehér fennsíkon. Nemsokára érezték, hogy lejtőn mennek. Az átjáró volt, a szakadékbeli gyalogösvény. Elhaladtak az ott hagyott géppuskák előtt – észre sem vették. Maradék erejüket megfeszítve, bukdácsoltak, sodorták egymást lefelé a hegy túlsó oldalán, még egyre üldözte őket az az iszonyat, mely a fehér semmi láttára elfogta őket. Mentek, amerre vezette őket a lejtő. A katonák sátra még lejjebb volt, a mélyedésben, nem látták, nem láttak már. Mikor a sátor elé értek, megálltak.

Nekiestek, egymást taszigálva megkeresték a bejáratot berontottak.

A katonák fölocsúdtak, mintha álomból ébrednének. A jövevények azonban csak álltak mozdulatlanul, nem szóltak, nem csináltak semmit: nem vezényeltek neki. Megértették, hogy ezek partizánok, nem az ő századukból való katonák, amitől rettegtek.

Fojtott kiáltás hallatszott csak, állati nyöszörgéshez hasonló, azután visszahanyatlottak.

-

Ne bántsátok – próbálta mondani Valakisz, a tanító.

A partizánok mintha most térnének magukhoz, vissza akartak fordulni, ám a katonák nem mozdultak, hogy kiűzzék őket, hogy szembeszálljanak velük. Akkor jöttek rá, hogy ezek katonák, nem a sajátjukra bukkantak, mitől rettegtek. Megint csak az állati nyöszörgéshez hasonló hang hallatszott.

-

Partizánok vagyunk… ne bántsátok – zihálta Vaszilisz is. Aztán odarogytak a katonák mellé. Nem láttak semmit, egyikük sem szólt semmit. Csak a kínlódók jajgatása hallatszott, mindnyáján gyötrődtek, mindnyáján nyöszörögtek. A csúcson őrjöngött a szél. A hideg erősödött.

Egy idő múlva mozgolódás támadt, néhányan éledeztek. Kissé magukhoz tértek mindannyian. Közelebb kúsztak egymáshoz. Nem látták, nem tudták, ki katona, ki partizán. A másik test melegét keresték. Vaszilisz meglökte a mellette fekvőt. Az nem mozdult, úgy maradt, ahogyan volt, hason fekve. Kinyújtotta a kezét, a köpenyéről érezte, hogy katona. Markolászta hátul a nyakát.

A katona kicsit megmozdult, oldalára fordult, szétnyitotta a pokrócát, őt is betakarta. A kicsi volt. Mindketten beburkolóztak, így valamivel jobb volt.

- Ne aludj! – mondta neki Vaszilisz.

- El ne aludj! mondta a kicsi is.

Katina még nagyon fázott. Kirkasz mellé esett. Másik oldalán Dimakisz feküdt. a lány még reszketett, egész testében vacogott. Közelebb csúszott, egészen közel Kirkaszhoz. Érezte annak a testéből sugárzó lázat. Az megint félrebeszélt, Dimakiszt hívta egyre. Katina kinyújtotta kezét a sötétben, s megtörölte a katona verejtékes homlokát. Jéghideg tenyerével a forró homlokot lehűtötte, a maga kezét melengette. Aztán visszahúzta, majd újra meg újra rátette. Kirkasz hamarosan abbahagyta a félrebeszélést.

Lélegzése szaggatottá, nehézzé és lihegővé vált. Egyszer csak Katina hirtelen kiáltása hallatszott – úgy, mint ott, az erdőben.

-

Kirkasz! – hallatszott mellőle Dimakisz kiáltása is.

A hideg egyre erősödött – abból a sarokból, ahol Kirkasz feküdt -, szétterült, áthatolt a pokrócokon, köpenyeken, egészen csontig. Mindannyian összebújtak, szorosan. Nem beszéltek, szorongtak egymás mellett, hogy fölmelegedjenek, hogy a másikat fölmelegítsék, olykor megtapogatták a másikat, él-e még.

17

Közeledett az éjfél.

Amint kissé melegebb lett ettől az öleléstől, értelmük is ébredezik. A félelem rögtön elfogja őket. A partizánok föl akartak kelni, el akartak menni, hogy megint nekivágjanak az erdőnek, ne találja itt őket a reggeli világosság. A katonák is fölmelegedtek egy kicsit, ők is menni akarnak – visszatérni az elhagyott géppuskákhoz, elvinni innen ezt a sátrat, hogy ne maradjon semmi az árulás éjszakájából. Mind megmozdultak, kissé fölemelkednek, hogy véget vessenek neki. Amikor lerogytak, nem tudták, ki, ki mellé került, most veszélyes szólongatni egymást. De így a rend felbomlott, fáznak megint. Megijednek, ismét egymáshoz húzódnak. Lesik is egymást. A reggel így találja őket a sátorban. A katonák ismét katonák lesznek, a partizánok – partizánok, és akkor, akik többen vannak és erősebbek, megölik a másikakat, akik kevesebben és gyöngébbek. Félnek attól, aki most ott fekszik mellettük. A kezek mozognak a sötétben, keresgélik a fegyvereket, hogy fölmelegítsék a závárt, hogy megöljék a békességet. Kissé fölmelegített kezükkel kitapogatják a fegyvereket, hallatszik, amint maguk mellé húzzák, megzörrennek egy gombon, csattannak egy derékszíj vasán, csetten egy zárbiztosító: valaki elfordította.

A csúcsról hallatszik a szél, a sarokból, amelyben Kirkasz fekszik, árad a hideg, és csontig hatol. Akkor ismét megijednek, és odabújnak ahhoz, aki mellettük fekszik. Szapora kis ökölcsapások hallatszanak egy háton, neszt ver egy pokróc, melyet cibálnak, egy kéz, amely dörzsöl, egy nyöszörgés – és megint az a vétkes hang a sátorban halkan, anyáskodva újra meg újra: -

Ne aludj!

Epilógus

Reggelre valamelyest enyhült az idő, a szél alábbhagyott, havazott megint. Alig virradt, amikor a felső őrállomásról jelentették századparancsnokságnak: a hegycsúcsról kevéssel ezelőtt erős fegyverropogás hallatszott, majd teljes csönd. Az őrállomás mellett egy megfagyott partizántisztet találtak, szemmel láthatólag a saját emberei ölték meg. Várják a parancsot.

A százados vállára vette a köpenyét, és az ezredparancsnokságra sietett az igen értékes távirattal.

Az ezredes átvette, elolvasta és visszaadta. Rápillantott, nézte a százados ragyogó arcát.

- Igazunk volt, hogy elfoglaltuk azt az állást, ezredes úr! – magyarázta a százados, neki ajándékozva fél diadalmát.

- Igen – hagyta rá nyugodtan az ezredes. - Megölték egymást, ott fönt. Igazad volt százados… Csak neked… És bizonyára annak a partizántisztnek is, akit megölték az övéi… tölts teát…

- Azonnal átvezényelem az őrállomást a csúcsra – mondta a százados, miközben teát öntött egy csészébe.

- Természetesen… Én sem tudok mást, a háború folytatódik…

18

Találkozás Mikisz Theodorakisz világhírű görög zeneszerzővel athéni otthonában Nagy megtiszteltetés ért, hogy a 92. évében járó Mikisz Theodorakisz fogadott athéni otthonában. Látogatásom célja az volt, hogy lerójam tiszteletemet a világhírű zeneszerző előtt.

Elsőként átadtam a művésznek az MGOÖ és a magam nevében az oklevelünket és plakettünket. Meghatódva fogadta, hogy Magyarországról ennyi év után is gondoltak rá. A másfél órás beszélgetés témái között szerepeltek a magyarországi görög közösség elmúlt 30 évének fejleményei.

A Magyarországi Görögök Országos Önkormányzatának történetét és az elmúlt időszak munkáit és eredményeit mutattam be. Elmondtam, hogy a jelenlegi magyar kormány milyen területeken tud segítséget nyújtani az önkormányzatnak. Azzal a kéréssel fordultam a művészhez, hogy a Magyarországon megalakuló zeneiskola az Ő nevét viselhesse. Ezt a kérést örömmel fogadta és beleegyezését adta írásban is. Felvázoltam a zeneiskola működésének terveit, amelyeket nagy örömmel fogadott. Öröm volt látni a világhírű művészt, Theodorakiszt, hogy még 92 éves korában is milyen aktív és tájékozott. Elmondta, hogy az utóbbi években több könyvet is írt. Rengeteget dolgozik, persze csak amennyit egészségi állapota enged. Jelenleg is egy Németországból érkező zenei anyagon dolgozik.

Nem csak Magyarországon, de Európában is nagyon közkedveltek a szerzeményei. Beszéltünk az ismert műveiről is, és a Magyarországon is bemutatott „Zorba, a görög” című előadásról. Megkért, hogy a zenei örökségét segítségemmel együtt adjuk tovább a következő generációnak. A görögség helyzetéről beszélve arra a következtetésre jutottunk, hogy az csak akkor marad fent, ha mi magunk ápoljuk és gondozzuk a kultúránkat és továbbadjuk a nyelvet gyermekeinknek is. Így zártuk a beszélgetést. Búcsúzóul azt mondta, hogy büszke rám és a magyarországi görög közösségre, hogy ennyi év után is megtartottuk az identitásunkat. Köszönetét és elismerését fejezte ki, valamint sok sikert kívánt.

Jó kívánságait viszonozva erőt és jó egészséget kívántam búcsúzóul.

Mandzurakisz Szarandisz 2017 november 20. Athén

19

Προοπτικές Ελληνικής Οικονομίας Πρόσφατες εξελίξεις της ελληνικής οικονομίας Μετά από επτά (7) συναπτά έτη οικονομικής αναπροσαρμογής η οποία περιείχε ένα μίγμα πολιτικών δημοσιονομικής εξυγίανσης, μέτρων λιτότητας και ασύμμετρων δομικών μεταρρυθμίσεων (που όμως προκάλεσε υψηλό κοινωνικοοικονομικό κόστος κυρίως σε όρους ανεργίας και φτώχειας), η ελληνική οικονομία ανακάμπτει βασισμένη πλέον στην ανάκτηση της εμπιστοσύνης στην αποκατάσταση των επενδύσεων και στη μείωση του δείκτη ανεργίας. Η ανάκτηση της εμπιστοσύνης της διεθνούς οικονομικής κοινότητας στην ελληνική οικονομία, προήλθε από μια εκτενή δημοσιονομική προσαρμογή, από οικονομικές μεταρρυθμίσεις και από τις συνεχείς προσπάθειες της Ελληνικής Κυβέρνησης για προστασία της κοινωνικής συνοχής. Είναι ενδεικτικό ότι το δημοσιονομικό έλλειμμα από 3,7% του ΑΕΠ το 2014, μετατράπηκε σε 0,7% του ΑΕΠ πλεόνασμα το 2016. Παράλληλα, την ίδια χρονιά, επετεύχθη και το υψηλότερο πρωτογενές πλεόνασμα των τελευταίων 25 ετών το οποίο άγγιξε το 4,2% του ΑΕΠ (διαψεύδοντας τις αρχικές προβλέψεις του Διεθνούς Νομισματικού Ταμείου για έλλειμμα 0,5% του ΑΕΠ). Πράγματι, οι οικονομικές μεταρρυθμίσεις στις οποίες προέβη η Ελλάδα τα τελευταία έτη, είναι από τις πιο ολοκληρωμένες μεταξύ των κρατών μελών του Οργανισμού Οικονομικής Συνεργασίας και Ανάπτυξης (OECD). Την οικονομική ύφεση των ετών 2009-2013 διαδέχθηκε μια περίοδος σταθεροποίησης (2014-2016), ενώ και για το 2017 οι πρώτες ενδείξεις είναι εξαιρετικά ελπιδοφόρες: •

Το πραγματικό ΑΕΠ σημείωσε ετήσια αύξηση 0,4% (στοιχεία α΄ τριμήνου 2017)

•

Οι εξαγωγές αγαθών και υπηρεσιών αυξήθηκαν κατά 4,8% (σε σχέση με το α΄ τρίμηνο 2016)

•

Η ιδιωτική κατανάλωση συνέχισε την αυξητική της τάση και το α΄ τρίμηνο 2017

•

Ο δείκτης βιομηχανικής παραγωγής αυξήθηκε κατά 6% (στοιχεία α΄ εξαμήνου 2017)

•

Ο δείκτης εργασίας σημείωσε αύξηση 37,5% μεταξύ των ετών 2014-2016

•

Μέχρι τον Ιούλιο 2017 δημιουργήθηκαν 263.100 νέες θέσεις εργασίας

•

Η ανεργία μειώθηκε από 26,5% το 2014 σε 22,2% τους πρώτους πέντε μήνες του 2017

•

Ο πληθωρισμός αυξήθηκε κατά 1,3% (α΄ εξάμηνο 2017), ένδειξη ότι ανεκόπη ο αποπληθωρισμός και η ύφεση

•

Το έλλειμμα Τρεχουσών Συναλλαγών μειώθηκε από 11,7% το 2009 σε 0,6% του ΑΕΠ το 2016

Η αύξηση των επενδύσεων δείχνει επίσης την αποκατάσταση της εμπιστοσύνης των επενδυτών στην ελληνική οικονομία. Οι άμεσες ξένες επενδύσεις αυξήθηκαν το 2016 κατά 37,3% σε σχέση με το 2014, ενώ το πρώτο εξάμηνο του 2017 σημειώθηκαν κατά 2.259 περισσότερες ενάρξεις επιχειρήσεων από παύσεις λειτουργίας επιχειρήσεων. Εταιρείες όπως οι Carlsberg, Nestle, Vodafone, Philip Morris, Sobi, CMA and Savidis Group, Accor Hotels Group, Wyndham Hotel Group, CVC Capital Partners, έχουν ανακοινώσει επενδυτικά σχέδιά τους για την Ελλάδα, σηματοδοτώντας έτσι το τέλος της αβεβαιότητας και ενισχύοντας την πεποίθηση για ένα φιλικό επιχειρηματικό και επενδυτικό περιβάλλον. Επιπλέον, μεγάλες εταιρείες που ήδη δραστηριοποιούνται στην Ελλάδα (π.χ.

Cosco, Trainose, Fraport, Lamda, Afantou, Cmec-PPC, Tap, Astir Vouliagmeni), ανακοίνωσαν επέκταση των επενδύσεών τους για τα επόμενα έτη, συνολικού ύψους άνω των 2 δις ευρώ ετησίως. Τέλος, η ανάκαμψη της ελληνικής οικονομίας επισημαίνεται και στην τελευταία έκθεση του OECD (Global Economic Outlook, Ιούνιος 2017), στην οποία επίσης τονίζεται η ανάγκη επίσπευσης των μεταρρυθμίσεων και περαιτέρω ελάφρυνσης του δημόσιου χρέους. Γεώργιος Τοσούνης Προϊστάμενος του Γραφείου Οικονομικών και Εμπορικών Υποθέσεων (ΟΕΥ) της Ελληνικής Πρεσβείας μας στη Βουδαπέστη.

Πηγή: Eurostat

20

A görög gazdaság kilátásai A görög gazdaság – legutóbbi fejlemények Hét esztendei gazdasági kiigazítás után – amely az államháztartás rendbetételére irányuló politikák, megszorító intézkedések és aszimmetrikus strukturális reformok keverékéből állt (de magas társadalmi-gazdasági árat fizettünk érte, ami főleg a munkanélküliség és a szegénység növekedésében nyilvánult meg), a görög gazdaság végre fellendülőben van, aminek alapja a visszaszerzett bizalom, a visszatérő befektetők és a csökkenő munkanélküliségi mutatók.

A nemzetközi gazdasági közösség visszatérő bizalma annak köszönhető, hogy Görögország széleskörű államháztartási kiigazítást és gazdasági reformokat hajtott végre, miközben a görög kormány folyamatosan törekedett a társadalmi kohézió fenntartására.

Jelzésértékű, hogy a 2014-ben a GDP 3,7%-át kitevő államháztartási hiány 2016-ra 0,6%-os többletté változott. Ezzel párhuzamosan, ugyanabban az évben az utóbbi 25 év legmagasabb elsődleges többletét sikerült elérni, a GDP 4,2%-át (rácáfolva az IMF előrejelzésére, mely a GDP 0,5%-ára rúgó hiányt vetített előre).

Tény, hogy a Görögország által az utóbbi években véghezvitt gazdasági reformok a legmélyrehatóbbak a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagállamai között. A 2009-2013-as évek gazdasági visszaesését egy stabilizációs időszak követte (2014-2016), a 2017-es kilátások pedig rendkívül biztatók: •

A reál GDP növekedése egy évre kivetítve 0,4% (a 2017. év első negyedévi adatai alapján)

•

Az áruk és szolgáltatások kivitele 4,8%-kal nőtt (2016 1. negyedévéhez képest)

•

A háztartások fogyasztásának emelkedő trendje 2017 1. negyedévében is folytatódott

•

Az ipari termelés 6%-kal nőtt (2017 1. félév)

•

A foglalkoztatás 2014 és 2016 között 37,5%-kal nőtt

•

2017 júliusáig 263.100 új munkahely létesült

•

A munkanélküliségi ráta a 2014-es 26,5%-ról a 2017. év első öt hónapjának adatait tekintve, 22,2%-ra csökkent.

•

Az infláció 1,3%-kal nőtt (2017 1. félévi adat), ami azt mutatja, hogy a defláció és a gazdasági visszaesés megállt

•

A folyó fizetési mérleg hiánya a GDP 11,7%-áról (2009) 2016-ra a GDP 0,6%-ára csökkent.

A befektetési ráta növekedése szintén arra utal, hogy nőtt a befektetők bizalma a görög gazdaságban. A közvetlen külföldi befektetések 2016-ra 37,3%-kal nőttek 2014-hez képest, 2017 első félévében pedig 2.259-cel több cég kezdte meg működését, mint amennyi felfüggesztette vagy befejezte. Olyan cégek jelentették be görögországi befektetési terveiket, mint a Carlsberg, a Nestlé, a Vodafone, a Philip Morris, a Sobi, a CMA and Savidis Group, az Accor Hotels Group, a Wyndham Hotel Group, vagy a CVC Capital Partners, ami a bizonytalanság korszakának végét jelzi, erősítve a hitet, hogy vállalkozás- és befektetőbarát környezet van kialakulóban. Ezen túlmenően olyan nagy cégek, melyek már jelen vannak Görögországban (pl. Cosco, Trainose, Fraport, Lamda, Afantou, Cmec-PPC, Tap, AstirVouliagmeni) bejelentették, hogy az elkövetkező években évente több, mint 2 milliárd euró értékben növelik befektetéseiket.

Végezetül, a görög gazdaság fellendülésére az OECD legutóbbi jelentése is felhívja a figyelmet (Global Economic Outlook, 2017 június), egyben hangsúlyozva, hogy szükség van a reformok felgyorsítására és az államadósság további csökkentésére.

Georgios G. Tosounis a budapesti Görög Nagykövetség Gazdasági és Kereskedelmi Kirendeltségének vezetője

21

Επιτυχία σημείωσε και φέτος η συνάντηση της Αθήνας Eπιτυχία σημείωσε και φέτος το παραδοσιακό πλέον Αντάμωμα των Ελλήνων της Ουγγαρίας στην Αθήνα που πραγματοποιήθηκε το τελευταίο Σαββατοκύριακο του Σεπτεμβρίου (22-25/09) και ήταν μια πρωτοβουλία του Προέδρου της Αυτοδιοίκησης Ελλήνων Ουγγαρίας κ.Γιώργου Κουκουμτζή, η οποία υλοποιήθηκε με επιτυχία. Την εκδήλωση τίμησε με την παρουσία του ο Ούγγρος Πρέσβυς στην Αθήνα Erik Haupt ο οποίος στην εναρκτήρια ομιλία του αναφέρθηκε στους παραδοσιακούς στενούς δεσμούς φιλίας που συνδέουν τους δύο λαούς και στην μεγάλη σημασία της περαιτέρω σύσφιξης των ελληνο-ουγγρικών σχέσεων. Από πλευράς της Αυτοδιοίκησης την εκδήλωση χαιρέτισε ο Εκπρόσωπος Επικοινωνίας Δημήτρης Τοπουζίδης. Την εκδήλωση τίμησε επίσης με την παρουσία του ο πρ.επικεφαλής του Γραφείου Τύπου της Ελληνικής Πρεσβείας στη Βουδαπέστη Πέτρος Μπαρμπαλιάς, ιδιαίτερα αγαπητός στους Έλληνες της Ουγγαρίας. Ανθρώπινες και ωραίες στιγμές έζησαν όλοι ανεξαιρέτως στην εκδήλωση του Σαββάτου (23.09) στην παραδοσιακή κοσμική ταβέρνα «Ο Χρήστος» που βρίσκεται σε ένα ειδυλλιακό περιβάλλον στην περιοχή του Χαλανδρίου και φημίζεται για τα πολύ ωραία σπεσιαλιτέ του και την καλή μουσική του.

22

Διασκεδάζοντας και συνομιλώντας μέχρι τις πρωϊνές ώρες, οι Ελληνες της Ουγγαρίας ανταλλάξανε απόψεις για διάφορα θέματα φέρνοντας στο μυαλό τους τα κοινά βιώματα που τους συνδέουν γεφυρώνοντας με τον τρόπο αυτό τις χιλιομετρικές αποστάσεις που τους χωρίζουν. Την επόμενη ημέρα πραγματοποιήθηκε εκδρομή στην Αρχαία Κόρινθο και στον Ισθμό της Κορίνθου που ήταν επιτυχής από πλευράς προετοιμασίας και οργάνωσης. Θα ήταν σοβαρή παράλειψη εάν δεν αναφερόμασταν στις αξιέπαινες προσπάθειες και την βοήθεια όλων όσων συμμετείχαν από την Ουγγαρία και την Ελλάδα στην άρτια οργάνωση της επιτυχούς αυτής εκδήλωσης, τους αξίζουν θερμά συγχαρητήρια. Θα πρέπει επίσης να τονίσουμε επίσης και την μεγάλη συμβολή της κας Σταματούλας Αρβανιτίδου Προέδρου της Αυτοδιοίκησης Βουδαπέστης.

Ανδρέας

Οικονόμου

 23

Kitüntetés kutatómunkáért, Szidiropulosz Archimédesznek Dr. Simicskó István, Magyarország honvédelmi minisztere a honvédelem ügye érdekében huzamos időn át végzett áldozatos kutatómunkája, a magyar történelem hiteles tolmácsolása elismeréseként 2017. november 22-én a Honvédelemért Kitüntető cím II. (polgári) fokozatát adományozta Szidiropulosz Archimédesznek, a Trianoni Szemle folyóirat főszerkesztőjének, a Magyarországi Görögök Kutatóintézete igazgatójának. A kitüntetést a miniszter megbízottja a Stefánia Palota Honvéd Kulturális Központban adta át a folyóirat legújabb számának ünnepélyes bemutatója alkalmából.

Gratulálunk a kitüntetettnek az elismeréshez, aki a lapjában rendszeresen közöl görög vonatkozású tanulmányokat is (pl. pontuszi népirtás, a magyarországi görög diaszpóra, görög-magyar kapcsolatok stb.).

GRATULÁLUNK!

(a.oik)

Görög aranydiplomások Gratulálunk Akritidu Szofiának és dr. Sztavridisz Diagorásznak az aranydiploma átvétele alkalmából. Előbbi az ELTE-n, míg utóbbi a Semmelweis Egyetemen vette át az 50 éves aranydiplomáját.

GRATULÁLUNK! (a.oik)

24

Design Hét Budapesten A Design Hét keretében látogatott Budapestre Michael Anastassiades, aki 1994-ben alapította meg stúdióját, melyből 2007-ben nőtt ki a nevét viselő lakberendezési márka. A ciprusi születésű, ciprusi édesapától, görög édesanyától származó szakember eredetileg építőmérnökként végzett Londonban.

Alkotásai az ipari formatervezés és a szobrászat határán egyensúlyoznak, gyakran a mű fontos részévé teszik az azt körülvevő teret is.

Alkotásaiban megjelenik a filozofikus szemlélet. Anastassiades egyaránt merít a mediterrán táj dinamikájából, az ógörög művészet letisztult egyszerűségéből és a minket körülvevő világ olyan, mindenki által ismert nyomasztó képeiből, mint például a híres-hírhedt 1957-es Priscilla nevű kísérleti nukleáris robbantás gombafelhője.

A minőségben megalkuvást nem ismerő szemléletének köszönhetően ma már a kortárs építészet legismertebb képviselővel működik együtt. Munkái a Museum of Modern Art, a V&A, a bécsi MAK és számos más múzeum állandó gyűjteményében is megtalálhatók. A designer az Iparművészeti Múzeumban tartott előadását követően rövid interjút adott a Görög Sajtóközpontnak is.

Milyenek az első benyomásai Budapestről?

Sajnos a meghívás az utolsó pillanatban érkezett, és már egyébként is volt egy konkrét programom leszervezve ebben az időszakban, így nem tudtam több időre jönni, mint egy nap. Ettől függetlenül érdekel Budapest, és szeretnék több időre visszajönni, nemcsak szakmai okokból, de azért is, hogy jobban megismerhessem a várost. Most egy általános képet kaptam róla, de ha nemet mondtam volna a meghívásra, talán soha nem jutottam volna el ide.

Milyen szerepet játszik a szakmai munkájában a származása, a mediterrán környezet, és a hagyományos görög és ciprusi kultúra?

Biztosan fontos szerepet játszik, hiszen úgy vélem, akármit is teszel, akármivel is foglalkozol az életed során, tudatosan vagy tudat alatt a kifejezési módjaidban megjelenik a kultúra,

ahonnan jössz. Számomra is nagyon fontos a származásom, attól függetlenül, hogy nemcsak Görögországban vagy Cipruson éltem. A kultúra egy olyan dolog, amit magadban hordozol egy életen át, a hagyományok, a család, mind, mind a kultúra hordozói. Rendszeresen Görögországba látogatok, minden évben, van úgy, hogy többször is, háromszor-négyszer. A szüleim és a testvérem pedig Cipruson élnek, úgyhogy oda is gyakran látogatok. Nagyon fontos számomra ez. Biztosan a munkámban is megjelenik, hogy ciprusi és görög vagyok, ez az alkotásaimban is tetten érhető. Ahogy az előadásomban is hallhattátok, akár egy csésze is képes üzenetet küldeni. Ez volt az első művem, s ismerjük a görög kifejezést: „adjál a kávédból, s megmondom a titkaidat”. A görögök számára történelmi okokból is kiemelt jelentősége van a designnak és az esztétikának.

A humor mennyire fontos az alkotásaiban?

Képesek vagyunk legyőzni félelmeinket iróniával?

A humor nagyon fontos, nemcsak a görög, de más kultúrákban is. Mi, görögök, a humorral önkritikát is gyakorolunk. Van egy képességünk, amellyel saját magunkat is kigúnyoljuk, ezzel is elismerjük az emberi gyengeségeinket.

A származás mellett a művészeti tevékenységben számít-e, hogy a világ melyik pontján él a művész?

Ez is fontos, hiszen a lakóhelyed, a környezet, függetlenül attól, milyen kultúrával érkeztél, közvetlenül befolyásolja az életedet. Alkalmazkodni kell más emberekhez, más kultúrákhoz is.

Ahogyan ti is itt, Magyarországon görög szülőkkel nőttetek fel, de biztosan hatott rátok a magyar kultúra is.

Milyen üzenetet küldene a magyarországi görögöknek?

Remélem, hogy következő látogatásomkor lehetőségem lesz találkozni a közösség tagjaival, és kicsit jobban megismerkedhetünk. Köszönöm a beszélgetést!

Király Ilíász

25

A Galanisz-család története Előszó Azért fogalmazódott meg bennem e történet szavakba foglalása, mert úgy gondolom, hogy ezek a történések nagyban befolyásolták több ezer ember életét, beleértve az enyémet is. Másképpen nőttem fel, mint a többi gyerek. Egyszerre két nyelven tanultam meg beszélni, írni és olvasni, és egyszerre két ország nagyban eltérő kulturális életét is megismerhettem, ami, úgy gondolom, nem volt számomra hátrány. Ugyanakkor szívemet büszkeség tölti el, akárhányszor csak eszembe jutnak a múltbéli történések, nagypapám anekdotái. A dolgozat írása során elsősorban nagypapám elbeszéléseire támaszkodtam.

A görög polgárháború és következményei 1891-el kezdeném a történetemet, ugyanis ekkor született meg a dédnagyapám, Galanisz Atanaszisz, aki harcolt az első és a második balkáni háborúban is. Később a török függetlenségi háborúban, Kisázsiában az egykori görög területek visszaszerzéséért vívott háború során török hadifogságba esett, majd két év múlva megmenekült. A háború után visszatért a szülőfalujába, Eptahoriba, akkor még csak hét gyerekéhez és feleségéhez. Itt született meg a nagypapám, Galanisz Achileasz 1945. július 15-én. Nyolcan voltak testvérek, ami abban az időben teljesen megszokott volt. Itt megpróbálta folytatni mindennapi megszokott életét. Ebben a faluban az embereknek nem volt sok munkalehetőségük, ezért általában állatokat tartottak vagy pedig az erdészetben dolgoztak. Dédnagypapám is ott dolgozott. Kasztoria hegyes-völgyes táját hatalmas erdők övezték. Ha nem is lehet azt mondani, hogy mindenük megvolt, de békében, nyugalomban éltek. Később az idill megtört, ugyanis az 1939. szeptember 1-jén kitört második világháború következményei miatt 1941-ben támadás érte Görögországot.

Az olasz államvezetés be akarta bizonyítani, hogy önállóan is tud sikeres hadjáratokat véghezvinni a Harmadik Birodalom segítsége nélkül, hogy megvalósítsa a „Mare nostrum”, „A mi tengerünk” ideológiai elképzelést. Ezáltal albán-olasz erők támadtak meg minket, akiket sikeresen visszavertünk. Ez adott okot a Harmadik Birodalomnak, hogy beavatkozzon a háborúba és bolgár támogatással elfoglalják az országot 1941-ben. Ekkor a városokban élő emberek megpróbáltak a hegyekbe menekülni és gerillaharcot vívtak a németek ellen. Ebből kifolyólag a németek a hegyeket járták partizánok után kutatva.

Dédnagypapám egyik testvére, Galanisz Michalisz bácsi ujjak nélkül született, de tökéletesen megtanult vele együtt

Michalisz bácsi, az ujjatlan gerillaharcos

26

élni, olyannyira, hogy a gerillaharcok alatt ő és társai hordták a hegyekbe a fegyvert a partizánoknak. Nagyapám elbeszélése alapján egyszer fegyverszállítás közben Michalisz bácsi egy német század fogságába került, ahol Michalisz bácsit példaként mutatták fel a német katonáknak, miszerint „ez az ember ujjak nélkül is védi a hazáját˝. A vállán ott lógott a puskája, ezek után a németek megkegyelmeztek neki és kapott egy menlevelet, amivel mindenhová szabadon közlekedhetett. Sok nő és gyerek is h arcolt a hegyekben partizánként. Rengetegen vesztették életüket a Balkán vadregényes tájain. Nagypapám faluját 1944-ben felgyújtották a németek. Miután elmentek, újra kellett építeni az egész falut. Amint vége lett a világháborúnak, az emberek fellélegeztek és azt hitték, hogy most már vége lesz szenvedéseiknek, pedig még csak most kezdődött el. Egy év múlva, 1946-ban kitört a polgárháború, amit a görög kommunista erők hadserege vívott a görög kormány ellen. Nyert is volna a néphadsereg, ha Anglia nem avatkozik be a háborúba. A nagypapám két testvére is elesett a polgárháborúban, másik testvére, Galanisz Nikolaosz pedig súlyos sebesülést szenvedett, egy repesz fél szemére megvakította. Az embereknek nem volt más lehetőségük, menekülniük kellett. Az Albániába, gyalog menekülők között volt nagyapám családja is 1949-ben, majd Albániából egy hamis orosz zászló alatt utazó teherhajóval, embertelen körülmények vitték az embereket Gdansk felé.

Nagypapámnak vannak homályos emlékei, miszerint a hajó fedélzetére csak akkor lehetett kimenni, mikor már nem volt más hajó a közelben. Több mint 300 ember élt ennek a hajónak a rakterében 14 napig, köztük idősek, gyerekek, terhes asszonyok.

Volt olyan gyermek, aki a hajón született meg. Kemény, hosszú utazás után érkeztek meg hajóútjuk végleges úticéljához, és kikötöttek a lengyelországi Gdanskban. Ezután egy pici csehszlovák faluban kaptak egy házat, miközben dédnagypapám egy papírgyárban, dédnagymamám pedig egy erdészetben helyezkedett el. Dédapám kemény fizikai munkát végzett, egész nap fákat kellet háncsolnia, hogy utána papírgyártásra készen lehessen szállítani a gyárba. Nagypapám elmondása szerint sokszor még álmában is azokat a mozdulatokat végezte, amiket munka közben. Nagyon kis házban éltek hárman. Mivel a családokat szétszakították, 1954-ig a szülők nem tudták, hogy gyermekeik élnek-e egyáltalán, vagy hol vannak, mit csinálnak, de ők mégsem adták fel a reményt, hogy a család egyszer egyesül majd. Nagypapám volt a legfiatalabb, így hát őt nem vették el a szüleitől. Az első három osztályt Csehszlovákiában

A nagypapám családja a Kasztoria megyei Eptahoriban.

végezte el, ahol megtanult szlovákul, majd kezdte megszokni a kultúrát, kezdett alkalmazkodni egy új országhoz.

A vöröskereszt családegyesítő programja által 1954-ben Magyarországra jöttek. Beloianniszban egyesült újra szeretett családom. Kaptak házat és munkát, így kezdett rendbe jönni az életük. Nagyapám így emlékszik az eseményekre: „1954-ben vonattal jöttünk Csehszlovákiából több görög családdal együtt.

A nyugati pályaudvaron szálltunk le a vonatról, ezután buszokra raktak fel minket, majd másfél óra utazás után megérkeztünk Beloianniszba. Amikor megérkeztünk, kellemeset csalódtam, látván a villanyvezetékeket, az új házakat, óvodát, iskolát, és azt a sok gyereket, akikkel már alig vártam, hogy megismerkedjek.

Még azt meg szeretném említeni, hogy ez mind nem jöhetett volna létre az akkori magyar kormány segítsége és a magyar emberek önzetlen segítsége nélkül”.

Beloiannisz 1950-ben kezdték meg a falu tervezését. Május 6-án megindult a település építése, s körülbelül 400 görög ideérkező családot még ebben az évben ideiglenesen a Hungária körút sarkán található dohánygyár fő- és raktárépületében helyeztek el, ahol önálló postát, óvodát, iskolát és élelmiszerboltot létesítettek a számukra, amíg a település el nem készül.

Az építkezés rohamléptekben haladt. Rengeteg ember segédkezett és a görög embereken kívül sok önkéntes magyar munkás is részt vett az építkezéseken. Rövid idő alatt 418 sorházat építettek fel, majd óvoda, iskola, könyvtár, kultúrház, orvosi rendelő és a tanácsház is megépült.

1951-ben munkalehetőségként megalakult a Háziipari szövetkezet, 1952-ben pedig a Béke Mezőgazdasági Termelőszövetkezet, amely a falu szántóföldjeinek kicsi mérete miatt csak kevés embert tudott foglalkoztatni. 1953-ban kapta meg a falu a Beloiannisz nevet a görög kommunista mozgalom legjelentősebb alakjáról, akit kommunista tevékenységéért börtönbe és koncentrációs táborba zártak, s 1943-44-ben a görög felkelők harcát vezette a német-olasz-albán és bolgár támadók ellen.

1946-1949-ben részt vett a görög polgárháborúban, azonban 1951-ben politikai tevékenységéért letartóztatták és kivégezték. Rengetegen gyászolták, sokan köztünk úgy tartják, hogy ő a görög nép hőse volt. Tiszteletére falunkban még egy mellszobor is helyet kapott a főtéren.

A falu a magyarországi viszonyokhoz képest modernnek számított. 1960-ra a víz és az áram is minden házba be volt vezetve. Azok az emberek, akik a hegyekből jöttek, nyilvánvalóan értékelték és örültek annak, hogy ilyen helyen élhetnek, de a szívükben a kis szikra, ami a görög hon melegét árasztotta,

Galanisz Nikolaosz a Görög Demokratikus Hadseregbe történt belépésekor.

kezdett felerősödni és mindenkinek hiányzott az otthona.

De az emberek örültek, hogy ennyi év szenvedés és háború után végre megnyugvásra leltek. Ez a hely sajnos mégsem helyettesíthette szülőföldjüket. Nagy honvágyuk volt, ezért több hullámban is készek voltak arra, hogy visszatelepedjenek szeretett szülőföldjükre . Főleg a fiatalabbak maradtak itt, akik már úgy nőttek fel, hogy számukra ez volt a normális helyzet, és nem tudtak nagyon visszaemlékezni arra, hogy milyen is lehetett otthon a falujukban a hegyek között. („Bennem is megfordult, hogy visszamenjek Görögországba, de a gyerekeim miatt nem lehetett, ilyenkor már középiskolába jártak. Természetesen volt honvágyam, minden újévkor úgy kívántunk boldog új évet, hogy „Jövőre otthon!”. ) Ilyen volt az én nagypapám is, aki Beloianniszban meg kellett tanuljon egy új nyelvet, és ami a legnehezebb, meg kellett ismernie a magyar mentalitást.

Később befejezte az általános iskolát, majd Budapestre ment faipari iskolába. Asztalosnak tanult, kollégiumban lakott, havonta csak egyszer járhattak haza. A kollégiumban szinte csak görög gyerekek voltak, ha mást nem, de legalább vigyáztak egymásra, összetartottak. Volt, aki nem is értett közülük magyarul, neki úgy kellett fordítani, de azért szépen lassan elsajátították a magyar nyelv fortélyait. A későbbiekben családot alapítottak, dolgoztak, felnőtt emberré nőttek, de szokásaikat és kultúrájukat megtartották. Majd ahogyan haladt tovább az idő, a nagypapák a későbbiekben tovább adták nekünk történetüket!

Dédnagypapám, aki harcolt az első és a második balkáni háborúban, majd később a török függetlenségi háborúban is a görög területek visszaszerzésének érdekében, 8 görög gyermek édesapja és 20 gyerek nagypapája, aki 1970-ben Magyarországon, állampolgárságától megfosztva, hontalanként halt meg Beloianniszban.

Utószó Mára már a falu etnikai összetétele fellazult, kevesebb görög család maradt itt, de ennek ellenére a kultúránkat és hagyományainkat természetesen ápoljuk . Rengeteget járunk a családommal nyaranta Görögországba, voltunk már papám régi falujában a hegyek között. Csodálatos érzés volt ott lenni, még maga a levegő is jobban esett.

GALANISZ ACHILEASZ Pannon Oktatási Központ Gimnázium, Szakközépiskola és Általános Iskola

Szakgimnázium,

(Készült a 2017. évi Fejér megyei Diáknapok Honismereti kategóriában meghirdetett pályázatra. Felkészítő tanár: Hubicsák Péter)

Michalisz bácsi a családjával

27

«ΑΓΩΝΙΣΤΗΣ», Η ΕΦΗΜΕΡΙΔΑ ΤΩΝ ΠΟΛΙΤΙΚΩΝ ΠΡΟΣΦΥΓΩΝ ΤΗΣ ΤΣΕΧΟΣΛΟΒΑΚΙΑΣ Η εφημερίδα «Αγωνιστής» αποτέλεσε, από το 1950 που άρχισε να εκδίδεται και μέχρι το 1977 που διακόπηκε η έκδοσή της, αδιαμφισβήτητα, μαζί με τον κομματικό ραδιοφωνικό σταθμό «Φωνή της Αλήθειας», το σημαντικότερο μέσο ενημέρωσης των Ελλήνων πολιτικών προσφύγων της Τσεχοσλοβακίας για τα τεκταινόμενα στο Κόμμα, στις κοινότητές τους, στην Πατρίδα, στη φιλοξενούσα χώρα, στις υπόλοιπες σοσιαλιστικές χώρες και σε όλο τον κόσμο. Η ως άνω απαρίθμηση σηματοδοτεί ως ένα βαθμό την ιεράρχηση και την κατάταξη των θεμάτων όπως αυτά παρουσιάζονταν από τις, κατά κανόνα, έξι σελίδες του Αγωνιστή. Ο «Αγωνιστής» εκδιδόταν αρχικά μία φορά τη βδομάδα, συνήθως κάθε Παρασκευή, δίγλωσσος: τέσσερις σελίδες στα ελληνικά και δύο εσωτερικές σελίδες στα σλαβομακεδόνικα υπό την προμετωπίδα «Μπόρετς». Η έκδοσή του γινόταν σε τυπογραφείο της πόλης Γιέσενικ, κοντά στα πολωνικά σύνορα, με τη μέριμνα του εκεί εκδοτικού οίκου της ΚΕ του ΚΚΤσ. „Svoboda - Rudé Právo“. Η εφημερίδα των προσφύγων κυκλοφορούσε σε μέγεθος ταμπλόϊντ και σε τιράζ 3.000 φύλλα, δηλαδή ήταν προορισμένος να μπαίνει σε κάθε ελληνική – σλαβομακεδονική προσφυγική οικογένεια, καθώς ο συνολικός πληθυσμός των Ελλήνων στην Τσεχοσλοβακία κυμαινόταν περίπου στα 13.000 άτομα. Στη σύνταξη του Αγωνιστή εργάζονταν πέντε Έλληνες και δύο Σλαβομακεδόνες συντάκτες. Οι μισθοί τους το 1950 είχαν καθοριστεί σε 6.000 κορώνες για τους συντάκτες και 8.000 για τον αρχισυντάκτη, ποσό αρκετά ικανοποιητικό για εκείνη την εποχή. Με την έκδοση του «Αγωνιστή» απασχολούνταν άλλα 4-5 άτομα, ως τυπογράφοι ή υπεύθυνοι της διανομής. Λίγες και αποσπασματικές είναι οι πληροφορίες για τα άτομα που στελέχωσαν το επιτελείο του «Αγωνιστή». Με την έκδοση της προσφυγικής εφημερίδας στον ένα ή άλλο βαθμό ασχολήθηκαν οι πλέον γνωστές προσωπικότητες των Ελλήνων προσφύγων της Τσεχοσλοβακίας. Δηλαδή ο Μιλτιάδης Πορφυρογένης, μέλος της ΚΕ του ΚΚΕ, (η σύζυγος του οποίου ήταν Τσέχα), ο δημοσιογράφος του Ριζοσπάστη, Βάσος Γεωργίου και ο πανεπιστημιακός Δημήτρης Παπάς. Καθήκοντα αρχισυντάκτη είχαν ανατεθεί για αρκετά χρόνια στον νομικό Γιώργο Καραμίχα (Γρίβας), ανταποκριτή στη συνέχεια της Αυγής, ενώ στην συντακτική ομάδα συμμετείχε ο Ανδρέας Τζήμας (Σαμαρινιώτης), ο Γιάννης Μπαρμπαγιάννης και ο Ανδρέας Παπαδόπουλος (Πίνδος) ο οποίος παράλληλα εργαζόταν και ως ανταποκριτής της «Φωνής της Αλήθειας» στην Τσεχοσλοβακία. Ας σημειωθεί πως στη σύνταξη του «Αγωνιστή» συνέβαλαν σημαντικά, τουλάχιστον σε ότι αφορά την ενημέρωση για τη ζωή των κοινοτήτων, αρκετοί «ερασιτέχνες» ανταποκριτές από τα σημαντικότερα κέντρα της ελληνικής προσφυγιάς. Οι περισσότεροι απ΄ αυτούς έστελναν τα κείμενά τους σε τακτά χρονικά διάστημα καθότι είχαν επιφορτιστεί με το ως άνω «κομματικό καθήκον» και μια φορά τουλάχιστον κάθε χρόνο διοργανώνονταν σχετική σύσκεψη ανταποκριτών του Αγωνιστή, όπως τουλάχιστον συνάγεται από σχετικά ρεπορτάζ της εφημερίδας. Πολλές φορές ο ρόλος του ανταποκριτή συνδέονταν και με το ρόλο του διακινητή της εφημερίδας. Σε αρκετές περιπτώσεις μάλιστα κηρύσσονταν άμιλλα για την εγγραφή νέων συνδρομητών.

28

Προκειμένου να ολοκληρωθεί η εικόνα για τις δυνατότητες ενημέρωσης που παρέχονταν στους Έλληνες πολιτικούς πρόσφυγες, δεδομένου ότι αρκετοί από αυτούς ήταν αγράμματοι ή στην καλύτερη περίπτωση μόλις στοιχειωδώς μορφωμένοι, πρέπει να αναφέρουμε τη σημασία των εκπομπών του ρ/σ «Φωνή της Αλήθειας», καθώς και τη διανομή των περιοδικών «Πυρσός» και «Νέος Κόσμος», τα οποία φυσικά, λόγω περιεχομένου και ύφους, απευθύνονταν σε περιορισμένο αναγνωστικό κοινό. Στα ως άνω ας προστεθεί και η αδυναμία μεγάλου αριθμού ενηλίκων Ελλήνων, τουλάχιστον κατά τη διάρκεια της δεκαετίας του ΄50, να ενημερωθεί από τα τσεχοσλοβακικά έντυπα ή το ραδιόφωνο για τις εξελίξεις, λόγω ανεπαρκούς γνώσης της τσεχικής γλώσσας. Από το 1953 η σύνταξη του «Αγωνιστή» μεταφέρθηκε από το Γιέσενικ στην Πράγα. Η εφημερίδα εκδίδονταν από τον εκδοτικό οίκο Mír. Οι συντάκτες του «Αγωνιστή» εργαζόταν στο ίδιο κτίριο μαζί με τους Τσέχους συναδέλφους τους της καθημερινής εφημερίδας Práce, οργάνου των τσεχοσλοβάκικων συνδικάτων. Η έκδοσή του «Αγωνιστή» στην Πράγα γινόταν κανονικά σε εβδομαδιαία βάση μέχρι τις 26 Νοεμβρίου του 1965, οπότε αρχίζει το, γεωγραφικά, τρίτο στάδιο της έκδοσης του «Αγωνιστή» η σύνταξη του οποίου μεταφέρεται στην Οστράβα, στην οδό Revoluční 4, όπου στεγαζόταν και τα γραφεία του «Ελληνικού Κομιτέτου», δηλαδή η έδρα της καθοδήγησης τόσο της Κομματικής Οργάνωσης του ΚΚΕ στην Τσεχοσλοβακία όσο και της «Ελληνικής Αυτοδιοίκησης», ή του «Συλλόγου των Ελλήνων». Από τον Ιανουάριο του 1966 ο «Αγωνιστής» άρχισε να κυκλοφορεί σε 15μερη βάση και με νέα γραφική εμφάνιση μέχρι τις 30 Μαΐου του 1969 οπότε, λόγω της «αναθεωρητικής του παρέκκλισης», διακόπηκε η έκδοσή του για ένα χρόνο. Άρχισε και πάλι να εκδίδεται έναν χρόνο αργότερα μόνο στα ελληνικά, ως «Λαϊκός Αγωνιστής». ΔΙΑΡΘΡΩΣΗ ΠΕΡΙΕΧΟΜΕΝΟΥ, ΠΗΓΕΣ, ΓΛΩΣΣΑ ΤΟΥ «ΑΓΩΝΙΣΤΗ» Η διάρθρωση της ύλης, γενικά, γινόταν ως εξής: Στην 1η σελίδα δημοσιεύονταν η άποψη του ΚΚΕ για επίκαιρα πολιτικά θέματα στην Ελλάδα και στον κόσμο. Η 2η και 3η σελίδα ήταν αφιερωμένη στη ζωή των προσφυγικών παροικιών και άλλα μη άμεσα πολιτικού περιεχομένου σχόλια και ρεπορτάζ Η 4η σελίδα ήταν συνήθως αφιερωμένη στις διεθνείς εξελίξεις. Συνήθως η κομματική γραμμή «κατεβαζόταν» στη μάζα των προσφύγων με τη μορφή πρωτοσέλιδων ανώνυμων σχολίων της ΚΕ του ΚΚΕ τα οποία αντιγράφονταν από τις εκπομπές της «Φωνής της Αλήθειας». Αρκετές φορές στην πρώτη σελίδα δημοσιεύονταν αποσπάσματα από ολόκληρες ομιλίες του Γραμματέα ή μελών του Πολιτικού Γραφείου (ΠΓ) σε Ολομέλειες της ΚΕ ή σε διάφορες επετείους. Τη δεκαετία του ΄60 άρχισαν να αναδημοσιεύονται και συνεντεύξεις που έδινε ο τότε κομματικός ηγέτης Κ. Κολιγιάννης ή μέλη της κομματικής ηγεσίας όπως

οι Ζήσης Ζωγράφος, Δημ. Παρτσταλίδης και Π. Δημητρίου σε διάφορες ξένες εφημερίδες. Στην πρώτη σελίδα δημοσιεύονταν επίσης οι επαφές της ηγεσίας του ΚΚΕ με αντιπροσωπείες «αδελφών κομμάτων». Μετά τα μέσα της δεκαετίας του ΄50 άρχισαν να δημοσιεύονται όλο και πιο τακτικά υλικά που αφορούσαν στην πολιτική δράση της ΕΔΑ, π.χ. αναφορές στις πολιτικές της πρωτοβουλίες, στα εκλογικά της αποτελέσματα, στις συνόδους των οργάνων της (συνήθως πρόκειται για αναδημοσιεύσεις από την «Αυγή») όπως και στις επισκέψεις στελεχών της στην Σοβιετική Ένωση και στην Τσεχοσλοβακία. Πρωτοσέλιδα δημοσιεύονταν επίσης οι παρεμβάσεις των ηγετών του ΚΚΣΕ ή του ΚΚ Τσεχοσλοβακίας επί τη ευκαιρία κάποιας επετείου (πρωτοχρονιάτικα μηνύματα), συνεδρίου, εξαγγελίας κάποιου νέου πολιτικού προγράμματος, πλάνου κλπ. Την περίοδο των Συνεδρίων και των Ολομελειών όλη η ύλη της εφημερίδας (συχνά δε με επιπρόσθετες σελίδες) αφιερωνόταν στις «βαρυσήμαντες» ομιλίες ή εισηγήσεις ηγετικών στελεχών ή αποφάσεις οργάνων τόσο του ΚΚΕ όσο και των «αδελφών κομμάτων». Επρόκειτο για τα γνωστά στη δημοσιογραφική αργκό «σεντόνια», πρακτική που άρχισε να περιορίζεται σημαντικά προς τα τέλη της δεκαετίας του ΄60. Στη δεύτερη και στην τρίτη σελίδα δημοσιεύονταν οι ανταποκρίσεις των συνεργατών του «Αγωνιστή» για διάφορες εκδηλώσεις και γεγονότα που ελάμβαναν χώρα στις παροικίες των προσφύγων. Και εδώ ορισμένες αναφορές είχαν επετειακό χαρακτήρα: π.χ. πως οι προσφυγικές κοινότητες γιόρτασαν την επέτειο της 25ης Μαρτίου ή της 28ης Οκτωβρίου. Άλλη αφορμή για εκδηλώσεις έδινε ο ξεσηκωμός του Ίλιντεν (αρχές Αυγούστου) στον οποίο διατρανώνονταν οι «αδελφικές σχέσεις» Ελλήνων και Σλαβομακεδόνων, η επέτειος της ίδρυσης του ΕΑΜ (Σεπτέμβριος), η επέτειος ίδρυσης του ΚΚΕ (Νοέμβριος), η επέτειος ίδρυσης της ΕΠΟΝ (Φεβρουάριος) κλπ. Όλες αυτές οι εκδηλώσεις συνοδεύονταν με αντίστοιχες ιστορικές αναδρομές. Ένα από τα κεντρικά ζητήματα αναφοράς σε αυτές τις δύο σελίδες ήταν οι επιδόσεις των Ελλήνων προσφύγων στην παραγωγή ή των Ελλήνων μαθητών στα σχολεία και στις σχολές μαθητείας. Συχνά η βράβευση των «nejlepší» («βέλτιστων»), δηλ. των καλύτερων εργαζομένων είτε σε ατομική είτε σε συλλογική βάση (μπριγάδα) αναδεικνύονταν σε πρωτοσέλιδα θέματα ενώ παράλληλα δημοσιεύονταν και σύντομες συνεντεύξεις με τους πρωτοπόρους μαζί με την προτροπή να βρουν εξίσου αντάξιους ακολουθητές στις γραμμές των προσφύγων. Στη σελίδα αυτή δημοσιεύονταν και αρκετές φωτογραφίες, είτε των πρωτοπόρων, είτε από εκδηλώσεις των παροικιών. Σταθερή θέση στο κάτω μέρος της δεύτερης σελίδας είχε η ρουμπρίκα «Δικά μας πένθη» όπου δημοσιεύονταν το σύντομο βιογραφικό των προσφύγων που αποδημούσαν. Σε αυτές τις σελίδες δημοσιεύονταν επίσης, ανάλογα με την περίσταση, πότε πολιτικά σχόλια, αφιερωμένα συνήθως στην καταπολέμηση διάφορων ιδεολογικών παρεκκλίσεων, όσο και άρθρα χρηστικού ή ιατρικού περιεχομένου, π.χ. για τη βελτίωση του επιπέδου διδασκαλίας των ελληνικών για την αντιμετώπιση του έλκους, για τη μόδα κλπ. Σχεδόν σε όλα τα φύλλα της δεκαετίας του ΄50 δημοσιεύονταν χρονογραφήματα του Κώστα Βάρναλη ενώ, μια δεκαετία αργότερα, δημοσιεύονταν επίσης χρονογραφήματα του Ζήση Σκάρου, του Πέτρου Ανταίου και άλλων γνωστών Ελλήνων λογοτεχνών.

εκτενής ενημέρωση για τις ελληνο-τσεχοσλοβάκικες σχέσεις, τόσο τις επίσημες όσο και τις ανεπίσημες. Σε τακτική βάση γινόταν παράθεση στοιχείων για τις διμερείς εμπορικές ανταλλαγές. Π.χ. οι τσεχοσλοβάκικες εξαγωγές στην Ελλάδα εμφανίζονται, από τα μέσα της δεκαετίας του ΄50 μέχρι και τη δεκαετία του ΄70 να είναι υπερδιπλάσιες από τις αντίστοιχες ελληνικές εξαγωγές στην Τσεχοσλοβακία. Γινόταν ενημέρωση για την άφιξη και τις επαφές ελληνικών κοινοβουλευτικών ή συνδικαλιστικών αντιπροσωπειών στην Τσεχοσλοβακία, για τις μεταφράσεις ελληνικών έργων στην τσεχική και σλοβακική γλώσσα, για το ανέβασμα αρχαίων ελληνικών δραμάτων σε τσεχικά θέατρα καθώς και για τις αθλητικές συναντήσεις, ιδιαίτερα δε τις ποδοσφαιρικές. Προκαλεί πραγματικά απορία το εύρος αυτών των επαφών ειδικά εάν αναλογιστεί κάποιος το ιδιαίτερα ψυχροπολεμικό κλίμα εκείνης της περιόδου. Στην τέταρτη σελίδα γινόταν παρουσίαση των επίκαιρων διεθνών εξελίξεων. Συνήθως επικεντρώνονταν στην κάλυψη επίκαιρων γεγονότων στις επαφές ή τις πρωτοβουλίες των Σοβιετικών ηγετών. Ως πηγές ενημέρωσης αναφερόταν πότε το σοβιετικό πρακτορείο ειδήσεων ΤΑΣΣ πότε το τσεχοσλοβάκικο ČTK ενώ αρκετές ήταν οι αναδημοσιεύσεις από σοβιετικές ή τσεχικές εφημερίδες. Το περιεχόμενο αυτών των σελίδων αντικατοπτρίζει το ψυχροπολεμικό κλίμα της περιόδου ενώ τακτικά αναφέρονται οι πρωτοβουλίες του κινήματος ειρήνης ή τα συνέδρια των «αδελφών κομμάτων» των υπολοίπων σοσιαλιστικών χωρών. Σε κάθε περίπτωση τα αρχειοθετημένα φύλλα της προσφυγικής εφημερίδας «Αγωνιστής» αποτελούν πρόσφορο υλικό για τους ερευνητές που θέλουν να ασχοληθούν με διάφορες πλευρές της ιστορίας των Ελλήνων πολιτικών προσφύγων στην Τσεχοσλοβακία. Κώστας Τσίβος (Σημ.Περιοδικού: O κ. Τσίβος είναι επίκουρος καθηγητή σύγχρονης ιστορίας και επικεφαλής του Τμήματος Νεοελληνικής Φιλολογίας στη Φιλοσοφική Σχολή του Πανεπιστημίου του Καρόλου της Πράγας. Τον ευχαριστούμε για την συνεργασία με το Περιοδικό Ελληνισμός).

Στις σελίδες του Αγωνιστή γινόταν επίσης

29

A GÖRÖGÖK NYITOTTÁK A PÁLYÁT A menekülő gyerekcsoport egészen a jugoszláv határig gyalog közlekedett, a bombázások miatt kizárólag sötétedés után, az éjszaka leple alatt vándoroltak, nappal pedig pihentek. A határon aztán tehergépkocsik, lovaskocsik várták a kis csapatot, és a közeli városba szállították őket.

Itt vonatra ültették a gyerekeket, Szotirisz egy Budapestre tartó szerelvényen kapott helyet. Az első képen a Keleti pályaudvaron elsőként leszálló menekült görög kislány látható, aki történetesen Szotirisz egyik falubelije volt. A pályaudvarról egyenesen a Széchenyi fürdőbe szállították a teljesen kimerült gyerekeket, megszabadították őket ruházatuktól, majd egy fertőtlenítő fürdés következett. A képen a fürdetésre váró gyerekek csoportoja látható.

Az átöltözést követően szállították őket ideiglenes szállásukra, az Andrássy laktanyába. Onnan később átkerültek Kispestre, majd Iszkaszentgyörgyre. Utóbbi helyen egy évig voltak, itt tanultak meg magyarul. Rengeteg görög meg macedón fiatal volt ott. Szotirisz elmondta, hogy rem számított, ki honnan jött, olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek. Később az Üllői útra kerültek egy gyermekotthonba, ami korábban szintén laktanya volt.

Valamikor 1949 nyarán aztán felsorakoztatták őket az udvaron, megjelentek a különböző gyárak képviselői. Nem kérdezték meg, ki milyen szakmát szeretne tanulni, csak elosztották őket. Volt, aki a Ganz-Mávagba ment, mások a Vörös Csillag Traktorgyárba, vagy a Vörös Izzóba.

Miután kitanulták a szakmát és felszabadultak, hétfőtől szombatig dolgoztak, vasárnap pedig részt vettek Görögfalva, későbbi nevén Beloiannisz felépítésében.

Harmadik állomásához érkezett november 2-án a Nyitva van a pálya - Történetek a DVTK legendás évtizedeiből című beszélgetéssorozat. Az amigeleken.hu, a Herman Ottó Múzeum és az Észak-Keleti Átjáró Egyesület által szervezett eseményre ezúttal is megtelt érdeklődőkkel a Múzeum impozáns kiállítóterme, a Szemere Szalon.

A Görögök Miskolcon című beszélgetésen a DVTK Aranycsapatának görög származású védője, Teodoru Borisz, Édesapja, Teodoru Szotirisz, valamint a bajnoki bronzérmet nyert csapatunk kapitánya, Oláh Ferenc voltak. A kisebbik Teodoru, Vaszilisz sajnos halaszthatatlan elfoglaltsága miatt nem tudott Miskolcra utazni.

Vas László másodedző és Andrusch József kapusedző társaságában ezúttal is meghallgatta a beszélgetést Bódog Tamás, a DVTK szakmai igazgatója.

A beszélgetést Borisz édesapjával, Szotirisszal kezdtük, aki elmesélte a közönségnek, hogyan menekült 13 éves korában 3 testvérével együtt a polgárháború sújtotta Görögországból Jugoszlávián keresztül Magyarországra. Mindeközben édesapja a fronton harcolt, édesanyja, valamint legidősebb testvére a harcolók ellátását biztosította.

Megrázó kép tárult elénk szétszakított családokról, gyerekekről, akik idegen országban kényszerültek új életet kezdeni és egy közösségről, amely a hazájától távol is példát mutatott összetartozásból.

30

Arra a kérdésre válaszolva, hogyan került Miskolcra, Borisz édesapja elmesélte, hogy már Pesten elkezdett udvarolni leendő feleségének. Ő már 1952-ben Miskolcra érkezett, ő pedig 53-ban jött utána. A fővárosban volt egy úgynevezett Görög bizottság, ennél jelentkezett, hogy ő is Miskolcra szeretne jönni . Szotirisz elmondta, hogy legalább 2-300 görög érkezett Miskolcra és helyezkedett el főként az akkori Lenin Kohászati Művekben meg a Dimávagban. Feleségével 1954 februárjában házasodtak ös�sze, 1957-ben született meg Borisz, majd 1962-ben Vaszilisz.

Beloianniszba később is rendszeresen jártak , mert a felesége rokonai oda kerültek Lengyelországból. Évente legalább négyszer-ötször meglátogatták őket.

Borisz mesélt arról, hogy ő és családtagjai csak 1982-ben kapták meg a magyar állampolgárságot, emiatt nem szerepelhetett az ifjúsági válogatottban, jóllehet, többször is hívták. Így be kellett érnie a Borsod és a Vidék ifiválogatottal, valamint a Vasas szakszervezeti válogatottal. Később, amikor már a felnőtt csapattal külföldre utaztak, Édesapja intézte Budapesten neki és Cikinek egyaránt az adott ország nagykövetségén a vízumot.

Hallhattuk a történetét a „majdnem” élvonalbeli bemutatkozásának is. Még nem volt 18, amikor a Győr elleni meccsen Kovács Pali sérülése miatt ő volt jelölve a kezdőcsapatba. Mivel azonban a technikai vezetés nem kérte ki az ifjúsági korú Borisz külön játékengedélyét, végül nem léphetett pályára. Villámcsapásként érte a hír, nem szégyellte bevallani, hogy sírt miatta az öltözőben.

A tényleges bemutatkozásra aztán Salgótarjánban került sor 18 és fél évesen, amikor csereként állt be Tóth Lajos helyére. Borisz elmesélte, hogy Csányi József másodedző, aki már az ifjúsági csapatnál is edzője volt, látta rajta, mennyire izgul. Józsi bácsi ezekkel a szavakkal nyugtatta: „Látod Borisz, a sok munka meghozta a gyümölcsét, ezért gürcöltél éveken keresztül. Ne izgulj, csináld az egyszerűt és nem lesz semmi probléma”.

dályozta meg abban, hogy pályára lépjen a Hajduk Split elleni KEK meccsen. A találkozó előtt néhány nappal Tatár Gyuri új Zsiguliját próbálták ki többen is a Bakter melletti salakos focipályákon, ahol a mostani VIP parkoló van. Az egyik próbakör alatt az autó megcsúszott és több játékost is elütött, akik közül Borisz súlyos sérülést is szenvedett. Hosszú idő telt el, mire úgy felépült, hogy visszakerülhetett a csapatba Természetesen, megkérdeztem a „Görög”-öt arról is, vajon miért nem fogadta el a külföldi ajánlatokat, hiszen a Vardar Szkopje és az Arisz Szaloniki is szerződtetni kívánta őt és öccsét is. Szkopjéban például annyira komolyan gondolták a szerződtetésüket, hogy meg is mutattak nekik egy háromszobás lakást.

Oláh Feri kapcsán bizonyára felmerül a kérdés az olvasóban, hogy kerül egyáltalán a „Görögök Miskolcon” című beszélgetés vendégei közé. A beszélgetés során erre is megkaptuk a választ.

Feri elmesélte, hogy gyerekkorában egy utcában laktak a görög kolóniával és egy Tátra utca vs. Torontáli utca meccsen, amelyet a DIGÉP pályáján rendeztek meg, ő védte a görögök kapuját. Szinte éjjel-nappal együtt játszottak, rúgták a bőrt egyfolytában, a tv-s meccseket pedig általában a görögök közösségi termében izgulták végig.

Hallhattuk tőle, milyen szerepet játszott a szerencse a pályafutása kezdeti szakaszában. Megtudhattuk, hogy egy szerencsés véletlennek köszönhette, hogy tagja lehetett a Borsod ifiválogatottnak, ahonnan a kelet-magyarországi válogatottba vezetett az útja. Az országos döntőn való részvétel érdekében még egy énekkari szereplést is bevállalt. Elmesélte a salgótarjáni döntőben szerzett győztes találatát, aminek köszönhetően a Budapest válogatott 16-1-es gólaránnyal a második helyre szorult Kelet válogatottja mögé.

A közönség jót derült rajta, amikor Borisz felidézte öccse, Vaszilisz bemutatkozó meccsét az NB I-ben. A ZTE elleni meccsen ugyanis Ciki az első labdaérintéséből gólt szerzett, ami után Salamon Józsi tréfásan odaszólt Borisznak, hogy az ő nevét nem látja az eredményjelzőn. Mit tehetett erre Borisz? Kénytelen volt ő is rúgni egy gólt, a negyediket és így már két Teodoru neve díszelgett az villanyújságon..

Megtudhattuk tőle azt is, hogy őt és testvérét is végigkísérték pályafutásuk során a sérülések. Ezek közül a legsúlyosabb a Ferencváros elleni idegenbeli meccsen szerzett sérülés volt. Amint a jobb oldali képen látható, Vépi a sípcsontját találta telibe, a sípcsontvédő felfogta a rúgást, és darabokra tört. A bokája szinte fekete lett, Lujó, a gyúró alig tudta levenni a cipőt a lábáról. Később mesélték neki, hogy a meccs után Vépi bement az öltözőbe, elnézést akart kérni tőle, de Salamon Józsi kizavarta. Borisz akkor már persze a Sportkórházban volt.

Ez volt az első súlyos sérülése, amit aztán követtek sorban a többiek is sajnos. Háromszor kellett műteni a térdét. Sajnos, Cikinek sem volt nagyobb szerencséje a sérülésekkel. Neki egyik térdében sincs keresztszalag. Amikor öccse megkapta az állampolgárságot, Mezey György már szinte másnap meghívta az olimpiai válogatottba. Az NSZK-val játszottak edzőmeccset Hatvanban és Bognár Györggyel meg Détárival alkották a középpályás sort.

A kis Rummenigge rátartott a bokájára és elszakadt a szalagja, így elmaradt a bemutatkozás a válogatottban.

Hallhattuk azt is, hogy Boriszt egy szerencsétlen baleset aka-

Feri élvonalbeli bemutatkozása is emlékezetes volt.

A Csepel elleni idegenbeli meccset megelőző szovjet túrára még játékosedzőként kiutazó Mathesz Imre szemelte ki őt a posztjára. A debütáló meccsén igazi csikó középpályás sorral (Oláh, Gass, Földesi) állt fel a DVTK. Sebes Gusztáv meg is kérdezte Matheszt a meccs előtt, hogy nem túl fiatal ez a középpályás hármas.

Szóba került a beszélgetés során az 1972. április 1-én, a Népstadionban lejátszott FTC elleni mérkőzés is. A meccs elején Gass találatával vezetést szereztünk és a ferencvárosiak mindent bevetettek az egyenlítés érdekében. Egy meg nem adott büntetőt követően pecekig állt a játék, majd a 96. percben pont az a Mucha terült el a gyepen, akit Feri fogott és akivel együtt játszottak az ifiválogatottban. Mohácsi játékvezető a következő szavakkal kíséretében fújta be a büntetőt: „Maguknak is meg nekem is haza kell mennem a meccs után”. A tizenegyest Veréb Gyuri parádés védéssel hárította, így diósgyőri győzelem született a találkozón.

Természetesen, szót ejtettünk a beszélgetés során az Aranycsapat sikerkovácsáról, Szabó Gézáról is. Feri elmesélte, hogy akkoriban rendszeresen jártak Budapestre az Ügető pályára, ahol az 5000 m-es távot kellett szintidőre teljesíteni. A miskolci futásokon azonban alig-alig tudták teljesíteni a szintidőt, féltek tőle, hogy az Ügetőn utolsók lesznek majd. Aztán kiderült a turpisság, mert lemérték a pályát, amit itthon futottak és az 5500 m volt az 5000-rel szemben. Géza reakciója csak ennyi volt: „Maguk úgyis csalnak.” Ilyen előzmények után nem csoda, hogy az Oláh-Borostyán-Fekete-Szántó-Tatár-Feledi hatosunk simán nyerte a versenyt Pesten.

31

Kihagyhatatlan kérdés volt Oláh Ferivel kapcsolatban az a bizonyos ollózós gól, amit a Fradinak rúgott 1978. február 25-én. Elmesélte ezzel kapcsolatban, hogy az edzések után rendszeresen kint maradtak a többiekkel gyakorolni és sokszor próbálgatták az ollózást is. A Fradi elleni meccsen Görgei Csucsu szabadrúgása épp úgy pattant Feri mögé a sorfalról, hogy megpróbálkozott az ollózással. Élete legemlékezetesebb találata lett.

A két játékos kapcsolata a pályán és a magánéletben is nagyszerű volt, edzőtáborokban, külföldi utazásokon sokszor aludtak egy szobában. Feri elmesélte, hogy Borisz volt az egyik legnagyobb vicc mesélő, nevettető a csapatban, úgy senki sem tudott viccet mesélni, ahogy ő. Még bemelegítés közben is vicceket, filmeket mesélt a csapattársaknak. De volt neki egy egészen különleges adottsága is, mégpedig elkérni meccs közben a labdát az ellenféltől. A közönség hangos nevetése közepette mesélték ezeket a történeteket, például, amikor négy győri vitte Veréb kapujára a labdát, Borisz futott utánuk és szólt a labdát vezető Szabó Ottónak, „Kicsi, vissza lövésre!” És Ottó le is adta neki. De ugyanezt megtette edzésen az egymás közötti játékban, többek között Ferit is jó néhány esetben megviccelte a Görög.

A beszélgetés végén hallhattunk még sziporkázó történeteket az egykori csapattársakról, Görgei Csucsuról, Váradi Ottóról, Kutasi Laciról is.

A közönség nagy tapssal köszönte meg vendégeinknek az izgalmas estét.

Jáborcsik András

32

ΣΧΟΛΕΙΟ Μ. ΓΛΕΖΟΣ Έτος Καζαντζάκη-60 χρόνια από το θάνατό του Μια πολύ όμορφη λογοτεχνική βραδιά πραγματοποιήθηκε στις 06 Οκτωβρίου 2017 προς τιμήν του αείμνηστου Νίκου Καζαντζάκη, με αφορμή τα 60 χρόνια από τον θάνατό του. Η εκδήλωση διοργανώθηκε με πρωτοβουλία του Σχολείου Μανώλης Γλέζος και σε συνεργασία με την Αυτοδιοίκηση Ελλήνων του 2ου διαμερίσματος και τη Βιβλιοθήκη Ξένων Γλωσσών της Βουδαπέστης. Στόχος του αφιερώματος ήταν να πάρουν μια γεύση οι Έλληνες της Ουγγαρίας από το πολύπλευρο έργο, διανθισμένο με ενδιαφέροντα βιογραφικά στοιχεία του συγγραφέα, μουσικού, ποιητή και φιλοσόφου Νίκου Καζαντζάκη ο οποίος αναγνωρίζεται πλέον, ως ένας από τους σημαντικότερους σύγχρονους Έλληνες λογοτέχνες και ως ο περισσότερο μεταφρασμένος παγκοσμίως. Μαθητές και δάσκαλοι τίμησαν τον μεγάλο αυτό κρητικό συγγραφέα με την απαγγελία ποιημάτων και αποσπασμάτων από τα πασίγνωστα έργα «Η Ασκητική», «Βίος και Πολιτεία του Αλέξη Ζορμπά», «Οι Αδερφοφάδες», κρητικών τραγουδιών και λοιπών αφιερώσεων, με την συνοδεία φωτογραφικού υλικού και ποικίλων μουσικών επιλογών που συνολικά επιμελήθηκε με φροντίδα η Αντιγόνη Σάμπο Νάγκι. Όπως ήταν φυσικό, έγινε λόγος για την γνωστή σε όλους φράση: «Δεν ελπίζω τίποτα, δε φοβούμαι τίποτα, [...], είμαι λεύτερος» η οποία αναγράφεται και στον τάφο του συγγραφέα. Στην εκδήλωση παραβρέθηκαν πολλοί προσκεκλημένοι και σεβαστά πρόσωπα της ελληνικής κοινότητας της Ουγγαρίας ανάμεσά τους ο πρόξενος της Ελληνικής Πρεσβείας στην Ουγγαρία κ. Λουκάς Τσώκος, η πρώην διευθύντρια του σχολείου κ. Ευαγγελία Τσαρούχα, o τέως πρόεδρος της ΑΕΟΥ κ. Γιώργος Τζιντζής, ο πρωτοσύγκελος κ. Παΐσιος Λαρεντζάκης και ο κ. Κώστας Νάκος

από την έδρα Νεοελληνικών Σπουδών του Πανεπιστημίου ΕΛΤΕ. Στο τέλος της βραδιάς πραγματοποιήθηκε η απονομή των πιστοποιητικών Ελληνομάθειας στους επιτυχόντες των φετινών εξετάσεων, οι οποίοι προηγουμένως απήγγειλαν αποσπάσματα πεζών και ποιήματα του μεγάλου κρητικού συγγραφέα. Η λογοτεχνική εκδήλωση πλαισιώθηκε από άφθονο φωτογραφικό υλικό και προσφερόμενο μπουφέ. Συνοψίζοντας, μπορούμε να πούμε ότι ήταν μια πολύ φροντισμένη εκδήλωση και ευχαριστούμε θερμά όλους όσους παραβρέθηκαν ή/και συντέλεσαν στην ομαλή διεξαγωγή της. Γιούλη Ταμουρίδου

ΣΧΟΛΕΙΟ Μ.ΓΛΕΖΟΣ -Code Week 2017 Ευρωπαϊκή Εβδομάδα Κωδικοποίησης Για πρώτη φορά το σχολείο μας πήρε μέρος φέτος στην Ευρωπαϊκή Εβδομάδα Κωδικοποίησης οργανώνοντας ένα διαδραστικό απόγευμα κωδικοποίησης για παιδιά όλων των ηλικιών που ενδιαφέρονται να μάθουν βασικές αρχές προγραμματισμού και δημιουργία κωδικών με στόχο να εκφραστούν δημιουργικά φτιάχνοντας τα δικά τους παιχνίδια και δικές τους πρωτότυπες ιστορίες. Μεγάλο ενδιαφέρον έδειξαν πολλοί μαθητές μας που ήρθαν όχι μόνο από τη Βουδαπέστη αλλά και από μακρινές πόλεις όπως το Szeged και το Mezőtúr για να γνωριστούν με το ρομπότ Όζομποτ που ακολουθούσε τις οδηγίες τους σύμφωνα με το σενάριο της διαδραστικής ιστορίας που έγραψαν, κωδικοποίησαν ιστορικά γεγονότα με τη βοήθεια λέγκο αλλά και έκαναν αναπαράσταση γνωστών μύθων με τη γνωστή γλώσσα προγραμματισμού Scratch. Όλα αυτά με τη βοήθεια της ιστορικού Bognár Amália που έδωσε πολλές ιδέες και κέφι στην εξαιρετικά επιτυχημένη εκδήλωση αλλά και τη συμβολή εκπαιδευτικών και γονέων που ήταν εξίσου περίεργοι με τα παιδιά για να μάθουν καινούρια πράγματα! Β.Αυγουροπούλου

33

Ελληνικό κουκλοθέατρο-Το Σοφιτάκι στο σχολείο μας Görög bábszínház – A Sofitaki iskolánkban Για πρώτη φορά είχαν την ευκαιρία οι μαθητές μας να παρακολουθήσουν παράσταση στην Ουγγαρία από ελληνικό κουκλοθίασο τον οποίο προσκάλεσε το σχολείο μας την Τετάρτη 22 Νοεμβρίου 2017 για μία ξεχωριστή βραδιά. Η εμπειρία ήταν όντως μοναδική, μικροί και μεγάλοι γέμισαν την μεγάλη αίθουσα στην οδό Βέτσεϋ, γέλασαν, θαύμασαν τις υπέροχες κούκλες και τα ολοζώντανα χρώματά τους, παρακολούθησαν με ενδιαφέρον την ιστορία της πολύχρωμης και κεφάτης Πιτσιλοχώρας και του άχαρου και μονότονου Γκριζοφτερνιστάν, ενώ μετά το τέλος της παράστασης δοκίμασαν να κινήσουν και να παίξουν με τις κούκλες έχοντας την καθοδήγηση των μελών του θιάσου «Το Σοφιτάκι». Περάσαμε εξαιρετικά κι ελπίζουμε να έχουμε τη δυνατότητα να επαναλάβουμε μια παρόμοια εμπειρία σύντομα!

34

Először nyílt lehetőségük iskolánk tanulóinak arra, hogy Magyarországon görög bábszínház előadást tekintsenek meg, akiket iskolánk hívott meg 2017. november 22-ére, hogy egy nem mindennapi estet szerezzenek nekünk. Az élmény valóban egyedülálló volt, kicsik és nagyok töltötték meg a Vécsey u. iskola nagytermét, nevettek, megcsodálták a fantasztikus bábokat és eleven színeiket. Érdeklődéssel követték nyomon a sokszínű és jókedvű Színcseppország és az örömtelen, monoton Szürketüsszentisztán történetét. Az előadás után kipróbálhatták, mozgathatták, játszhattak a bábokkal a „Sofitaki” színtársulat tagjainak vezetése mellett. Fantasztikusan éreztük magunkat, és reméljük, hogy hamarosan lehetőségünk nyílik hasonló élményeket szerezni.

Εργαστήρι Χειροτεχνίας Karácsonyi kézműveskedés Τρίτη φορά πραγματοποιήθηκε και φέτος το Χριστουγεννιάτικο εργαστήρι στο 12τάξιο Συμπληρωματικό Σχολείο Ελληνικών Μανόλης Γλέζως (1054 Vécsey u. 5). Μικροί και μεγάλοι είχαν την ευκαιρία να σχεδιάσουν και φτιάξουν διάφορα χριστουγεννιάτικά στολίδια η δωράκια με την βοήθεια των εκπαιδευτικών του Σχολείου. Αυτή τη χρονιά τα δημοφιλέστερα στολίδια ήταν οι χιονάνθρωποι από κάλτσες, τα αγγελούδια από πανέ, κουδουνάκια από κάψουλες του καφέ, και το βαζάκι ελαφάκι. Η ποικιλία ήταν μεγάλη, οι μαθητές από 17 διάφορες χειροτεχνίες διάλεξαν και έφτιαξαν τα αγαπημένα τους στολίδια.

Idén is megrendezésre került harmadik alkalommal a karácsonyváró kézműves délelőtt, melynek helyszíne a Manolisz Glezosz 12 Évfolyamos Kiegészítő Görög Nyelvoktató Iskola volt (1054 Vécsey u. 5). Kicsik és nagyok együtt készíthettek karácsonyi díszeket és ajándékokat. Idén a legnépszerűbb díszek közé tartoztak a penne tésztából készült angyalkák, a zokniból készült hóemberek, a kávéskapszulából készített karácsonyi csengettyűk, és a befőttes üvegből készült rénszarvasok. A gyerekek 17 fajta dísz közül válogathattak kedvükre, hogy melyiket szeretnék elkészíteni.

Τα παιδιά πέρασαν πολύ όμορφα και θα θελαν να μείνουν ακόμα περισσότερο. Οι μαθητές είχαν την ευκαιρία να αποκτήσουν καινούριες φιλίες, και με τους γονείς τους παρέα μπήκαν στο χριστουγεννιάτικο πνεύμα.

A diákok a program végén alig akartak hazamenni, legszívesebben tovább kézművesedtek volna. Új barátságok szövődtek, és a gyerekek a szüleikkel együtt belecsöppenhettek a karácsonyi hangulatba.

Σοφία Οικονόμου

(S.I)

Διαγωνισμός γλώσσας για τους μαθητές της 4ης τάξης Nyelvi verseny a 4. osztályos tanulók számára Πρώτη φορά διοργανώθηκε ο Διαγωνισμός Γλώσσας Εθνοτήτων Ουγγαρίας για τους μαθητές της 4ης τάξης στον οποίο συμμετείχε και το σχολείο μας με 7 μαθητές. Ο διαγωνισμός ήταν online (κάθε παιδί είχε από έναν υπολογιστή στη διάθεσή του για να λύσει τις ασκήσεις), και διεξάχθηκε στην έδρα του σχολείου μας στις 21 Νοεμβρίου 2017 και ώρα 15.00-16.00. Κατά την διάρκεια του διαγωνισμού επικρατούσε καλή, ήρεμη ατμόσφαιρα, ελπίζουμε να είναι και το αποτέλεσμα επιτυχημένο.

Először szervezték meg a Magyarországi Nemzetiségek Nyelvi Versenyét a 4. osztályos tanulók számára. A versenyen iskolánk is részt vett 7 tanulóval. A verseny online módon zajlott (minden tanuló kapott egy számítógépet, hogy megoldhassa a feladatokat) iskolánk székhelyén 2017. november 21-én 15.00 – 16.00 óra között. A verseny nyugodt légkörben zajlott, reméljük, hogy a végeredménye is sikeres lesz.

35

FEJEZETEK A MAGYARORSZÁGI GÖRÖGÖK TÖRTÉNETÉBŐL

2

Sorozatunkban olyan személyeket igyekszünk bemutatni, akik közismertek Görögországban, és életük valamely szakaszában a magyarországi görög emigrációval is kapcsolatba kerültek. Nem kívánjuk címkézni ezeket a személyeket, egyszerűen igyekszünk bemutatni életútjukat, s az olvasóra bízzuk, hogyan ítélik azt meg. Tesszük ezt azért is, mert úgy véljük, a magyarországi görög politikai emigráció jelentősége nincs kellőképpen hangsúlyozva a korszak kutatói által. Fontos személyek fordultak itt meg, fontos események történtek, amelyek kihatással voltak a görög vagy a ciprusi közéletre, legyen szó a politikáról, a sportról vagy akár a művészetről.

A Vasziliu-család és Magyarország A ciprusi és görögországi származású Vasziliu-család története szorosan összekötődött a magyarországi görög politikai emigrációval. Nemcsak Vasziliu Jorgosz, a későbbi ciprusi köztársasági elnök töltött el hosszabb időszakot Magyarországon, de édesanyja és húga, a későbbi elismert színésznő is több évig tartózkodott nálunk. A Vasziliu-család feje pedig innen indult el önkéntes küldetésére a Görög Demokratikus Hadseregbe a polgárháború végső szakaszában.

Vasziliu Vaszosz és Vasziliu (Javopulu) Fofo Vasziliu Vaszosz (1905-1972) apai ágon Ammohosztoszból (latin elnevezés: Famagusta), anyai ágon Lefkosziából (latinul: Nicosia) származott. Édesapja az erdészet alkalmazottja volt, míg édesanyja papi felmenőkkel bírt. Későbbi felesége, Vasziliu Fofo (1906-1963) (született: Javopulu) apai ágon a görögországi Arkadiából, nagybirtokos családból, anyai ágon pedig Konstantinápolyból származott. Fofo édesapja, Javopulosz Othon (1862-1936), a híres festő és ikonfestő 1899-ben érkezett Ciprusra, ahol ikonfestőként tevékenykedett. Gyermekei közül Nikosz még Egyiptomban, míg a többi testvér, Hriszula, Szofia (Fofo), Lela és Jangosz már Cipruson születtek. Számos ciprusi templomban találkozhatunk Javopulosz freskóival. Javopulosz Nikosz, Fofo idősebb bátyja 1924-ben görögországi orvosi tanulmányait követően visszatért Ciprusra, ahol a hivatalosan 1926-ban megalakult Ciprusi Kommunista Párt (KKK) vezetői között volt. Nagyrészt az ő hatásának köszönhetően került a fiatal házaspár, Vasziliu Vaszosz és Fofo is a kommunista mozgalom

36

eszméinek hatása alá. Fofo nővére, Hriszula is meggyőződéses baloldali lett, szintén bátyja hatására. Vaszosz és Fofo Lemeszoszban (angolul: Limasszol) ismerkedtek meg, ahol Fofo édesapja dolgozott. Mindketten a helyi gimnáziumban tanultak.

Nikosz hatására Vaszosz is a KKK tagja lett. A gimnázium elvégzése után, 1924-ben mindketten Görögországba mentek orvosi tanulmányokat folytatni; Vaszosz szemész, míg Fofo fogorvos lett. Időközben, 1926-ban, Fofo édesapja, Othon végleg visszatért Görögországba és Athénban telepedett le. A fiatalok a Görög Kommunista Párt (KKE, magyarul: GKP) ifjúsági szervezetében fejtettek ki aktivitást. Ezek voltak azok az évek, amikor a két fiatal hitet tett a kommunizmus eszméi mellett, őszintén és pátosszal hittek az ideológiában, miszerint a szocializmus az emberiség jövőjét jelenti.

Egyetemi tanulmányaik második évében, 1926. augusztus 16án házasodtak össze.

Jelentős ismeretségekre tettek szert egyetemi éveik alatt, s aktív társadalmi és politikai életet éltek.

Megélték 1925-ben Theodorosz Pangalosz katonai diktatúráját, majd 1926-1928 között Zaimisz Alexandrosz egységkormányát, illetve Eleftheriosz Venizelosz 1928-as visszatérését a miniszterelnöki székbe.

Tanulmányaik végeztével, 1930-ban visszatértek Ciprusra.

Ammohosztoszban telepedtek le, itt született meg 1931. május 20-án első gyermekük, Vasziliu Jorgosz. Letelepedésük után azonnal megkezdték szakmájuk gyakorlását, de ezzel párhuzamosan a politikai életben is aktívak voltak. Richard Palmer autokrata kormányzó 1932-es hatalomra kerülésével azonban diktatóriához közeli állapot alakult ki, helyzetük ellehetetlenült és 1933-ban visszatértek Athénba. Fofo bátyja már nemigyógyász-rendelőt működtetett a család Mitropoleosz utcai házában. Ideköltöztek a fiatalok is, ahol Fofo is megnyitotta fogorvosi rendelőjét. Vaszosz az elismert orvos, Ioannisz Haramisz szemészeti klinikáján helyezkedett el. Görögországban sem volt jobb a politikai helyzet, egymást követték a katonai diktatúrák, illetve a két nagy párt, a venizelista és az antivenizelista párt közötti folytonos hatalomgyakorlás.

1935-ben betiltják a venizelista és a baloldali lapokat, királypárti mozgalom bontakozott ki. Mindennapossá vált a kormányzati és a monarchofasiszta terror. 1935. november 3-án visszaállították

az 1924-ben megszüntetett királyságot. Országos sztrájkok kezdődtek, amelyeket a miniszterelnök-helyettes, Ioannisz Metaxasz rendelettel tiltott be. A kaotikus helyzetben Metaxasz 1936. augusztus 4-én diktatúrát vezetett be. Ioannisz Haramisz, ismervén Vaszosz Vasziliu politikai tevékenységét, már néhány hónappal korábban azt javasolta neki, hogy költözzön el Athénból és telepedjen le Mitilinin (Leszvosz), ahol egyáltalán nem volt szemész. A Vasziliu-házaspár 1936-ban Mitilinire, a „vörös szigetre” költözött, amely elnevezést 1932-ben nyerte el a sziget, amikor a kommunista párt kiemelkedően jó eredményt ért el a választásokon. Szintén ebben az évben hunyt el Athénban Fofo édesapja, Javopulosz Othon is. Jorgosz ekkor már ötéves volt, s itt született meg 1936. június 7-én a család második gyermeke, Vasziliu Monika. A helyiek - jobb- és baloldaliak egyaránt - tisztelték a fiatal szemészt. Ebben az időszakban a házaspár semmilyen politikai tevékenységet nem tudott kifejteni a Metaxasz-diktatúra miatt, amelyben erőszakkal íratták alá a kommunistákkal az ún. „megbánási nyilatkozatot”. Mások mellett ekkor írta alá a nyilatkozatot Arisz Veluhiotisz, de a 20 éves Andreasz Papandreu is. Vaszosz Vasziliura is sor került. Aláírása ellenére továbbra is folytatta a harcot a Metaxasz-rendszer ellen. A nagyobbik gyermek, Jorgosz itt kezdte el általános iskolai tanulmányait. A család egészen 1941-ig élt a szigeten, amikor a német megszállás miatt innen is menekülni kellett, Vaszosz politikai múltja ugyanis veszélyt jelentett a családra.

Május 3-án átkeltek a törökországi Aivaliba, ahonnan két hónap tartózkodás után Szírián keresztül Ciprusra hajóztak. Pafoszon éltek 1941 és 1943 között, majd Lemeszoszban telepedtek le, ahol egészen 1949-ig élt a család. Ekkor az 1944-ben a KKKból létrejött AKEL-ben (Dolgozó Nép Haladó Pártja) fejtettek ki intenzív politikai tevékenységet. Vaszosz Vasziliu volt az, aki 1943-ban önkéntes szolgálatra mozgósította a ciprusi fiatalokat Görögország német megszállása miatt. Saját példáján keresztül győzte meg őket: 1943. június 27. és 1945. március 18. között önkéntesként szolgált az angol hadsereg ciprusi egységében, századosi rangban. Mindösszesen 27 ezer ciprusi szolgált a II. világháborúban az angol hadsereg kötelékében, ebből 8813 önkéntes volt. Mi sem volt természetesebb Vaszosz számára, hogy a görög polgárháború eseményei hatására 1949-ben is az önkéntességet választotta, s 1949. március 23-án jelentkezett a Görög Demokratikus Hadseregbe (GDH). Jorgosz már 1948 júniusában Genfbe utazott, hogy megkezdje orvosi tanulmányait.

Vaszosz, Fofo és Mónika 1949-ben utaztak Párizsba, ideutazott Genfből Jorgosz is. Hosszú időre ekkor volt utoljára együtt a család, hiszen ezt követően komoly megpróbáltatások következtek mindannyiuk számára. Jorgosz visszautazott Genfbe, a többiek pedig 1949. április 13-án megérkeztek Budapestre, ahol a Fácánosban helyezték el őket.

Vaszosz úgy hitte, hogy azonnal Görögországba tud utazni, de Tito és Sztálin konfliktusa miatt a Jugoszlávián keresztüli út problémát jelentett. Másfél hónapig Magyarországon tartózkodott, s csak május 26-án tudott elutazni Belgrádon és Tiranán keresztül az észak-görögországi frontra. Mind Vaszosz akkor vezetett naplója, mind pedig Monika későbbi visszaemlékezései fontos információkat közölnek számunkra a Magyarországon eltöltött időről. Vaszosz volt az egyedüli szemész a GDH soraiban, így még inkább óriási felelősséget érzett az önkéntes szolgálatra. A Fácánosban vártak a bevetésre az önkéntesek, akik a világ számos tájáról érkeztek. Sok görög önkéntes érkezett Franciaországból. A Vasziliu-családot megérkezésükkor egy összkomfortos szobában helyezték el, ahol fürdőszoba is volt. Szinte azonnal ismeretséget kötöttek Petrosz Kokkalisz, az Ideiglenes Demokratikus Kormány egészségügyi miniszterének Magyarországon tartózkodó feleségével, Niki Kokkalival, aki felkérte Fofót a fehérvárcsurgói görög gyermekotthon vezetésére. Fofó és Mónika április 24én Fehérvárcsurgóra költöztek, míg Vaszosz továbbra is a bevetésre várt. Addig is, 28-án meglátogatta Fofóékat Csurgón, ahol egy régi főúri kastélyban 650 görög gyermeket helyeztek el.

A gyermekotthont Dimitrisz Glinosz (1882-1943) pedagógusról

és oktatásügyi politikusról, az EAM egyik alapítójáról nevezték el.

Vaszosz naplója megemlíti a május 1-i ünnepségeket is; a napló szerint 750 ezer munkás ünnepelt Budapesten. Vaszosz annyira vágyott már a frontra, hogy még az Olaszországon keresztül történő utazásra is javaslatot tett a pártvezetésnek, de jelezték számára, hogy az túl veszélyes, és szó sem lehet róla. Május 6-án Fofó meglátogatta őt Budapesten, ahol lelkesedéssel beszélt munkájáról a gyermekotthonban. Közben elsősegélynyújtásból tartottak több kiképzést is az önkénteseknek. Május 20-án ismét Csurgóra látogatott, ahol három napot töltött. Május 25én kapta a telefonhí vást „Hrisztoforosz elvtárstól”, hogy azonnal menjen Budapestre. Este közölték vele, hogy másnap indulnak a frontra. Május 26-án elutazott, május 27-én le is tette a Görög Demokratikus Hadsereg esküjét. Fofó egészen 1951-ig vezette a fehérvárcsurgói gyermekotthont, majd a Dohánygyárba költözött, ahol Jorgosszal és Monikával éltek. Monika csak a hétvégeken volt velük, mert a hét többi napján a gimnáziumi kollégiumban volt szállása. Fofo 1953-ban, míg Monika 1955ben távozott a Taskentben élő családfőhöz. Jorgosz még hosszú éveket élt Magyarországon, egészen 1961-ig. Mint Szterjosz Babanaszisz visszaemlékezéseiben olvasható, Fofónak jelentős szerepe volt a fehérvárcsurgói gyermekotthon működtetésében.

Kiváló pedagógus volt, és egyben fantasztikus anya a szülők nélkül nevelkedő gyermekek számára. Sajátjaiként szerette az otthonban nevelkedő gyermekeket. „Nagy hálával tartozunk neki felbecsülhetetlen szolgálataiért, amelyet egy nehéz, tragikus korszakban nyújtott a görög gyermekeknek” - írja Babanaszisz, aki 15 évesen az otthon titkára volt.

Vaszosz Vasziliunak természetesen nem volt tudomása arról, hogy Sztálin és Nikosz Zahariadisz, a GKP főtitkárának áprilisi találkozóján már döntöttek a GDH katonai tevékenységének beszüntetéséről és görögországi kivonulásáról. A kutathatóvá vált archív dokumentumokból ma már ismert, hogy Sztálin kezdettől fenntartással kezelte a görög kommunisták fegyveres harcát, s tragikus hibának tartotta a GKP távolmaradását az 1946-os választásoktól. Az is Moszkva utasítására történt, hogy 1949 áprilisától a keleti blokk szinte valamennyi állama megtagadta a segítséget a Görög Demokratikus Hadseregtől.

A szovjet vezetés a partizánharcot támogatta volna, nem pedig a reguláris hadsereget, amelyet a GKP a GDH-val létrehozott. Amikorra Vaszosz Vasziliu a frontra került, a GDH-t a kormányhadsereg már teljesen visszaszorította a Grammosz-Vici vonalra. 1949 júniusában a GDH soraiban 16 ezer férfi és nő harcolt, ötven ágyúja volt és néhány légvédelmi eszköze, szemben a kormányhadsereg 150 ezres harcoló állományával, 200 harckocsijával és 100 repülőgépével, illetve egyéb modern fegyvereivel. Vaszosz minderről természetesen nem értesült, de nem is volt ideje gondolkodni ezen, hiszen orvosként fontos küldetésére koncentrált. Végtelenül hitt a szocializmus eszméjében és kész volt szolgálni a nemes ügyet.

A fronton Vaszosz főleg a területi kórházegységeknél szolgált, leginkább a Viciben található Egészségügyi Egységnél, amely egy barlangban volt kialakítva. Kétszázötven sebesültet tudtak itt fogadni. 1949 augusztusában, amikor Vicit fel kellett adni, a teljes egység átköltözött Grammoszba, ahol a végső ütközetre került sor. A GDH vezető főorvosa Epaminondasz Szakellariu volt, aki szerint „a GDH Egészségügyi Szolgálata minden gyengesége ellenére helytállt a nagy kihívások előtt: mintegy 15 ezer sebesültet láttak el, akiknek 35 százaléka sikeresen visszatért az egységéhez”. 1949. augusztus 2-án indították meg a kormányerők a végső támadást. Július 11-én Tito már lezárta a jugoszláv határt, így az egyetlen visszavonulási lehetőség Albánia irányába maradt. Az albán levéltári dokumentumokból nemrég előkerült információk szerint 1949. július 2-án Koricában titkos találkozó történt Enver Hodzsa albán kommunista vezető és Zahariadisz között. Utóbbi azt kérte az albán vezetőtől, hogy a GDH fegyveres harcosainak engedélyezze a belépést Albániába, hogy onnan újra támadást indíthassanak Görögország irányába.

Enver Hodzsa kategorikusan és indulatosan hozta Zahariadisz tudomására, hogy semmi esetre sem fogja megengedni görög

37

fegyveresek albán területre lépését, mivel az egy görög-albán háborút robbanthat ki. „Felfegyvereztelek titeket, le is foglak titeket fegyverezni, és egyetlen görög partizán lába sem fog albán területet érinteni. Nem szeretnék semmilyen fegyveres konfliktust Görögország és Albánia között! Eleget segítettelek, erőn felül is. Erről értesítettem Sztálint is” – mondta Hodzsa a korabeli dokumentumok szerint.

Vaszoszt az is aggasztotta, hogy semmilyen híre nem volt családjáról. A harc utolsó napjai különösen embert viselő feladat elé állította a GDH orvosait. Egy eset különösen megviselte, amikor egy hasi sérüléssel műtött beteg vízért könyörgött, de Vaszosz tudta, hogy tilos neki vizet adnia, ezért csak benedvesítette az ajkait. A mellette fekvő betegnek adott vizet, mire a hasi sérüléssel műtött partizán csak annyit mondott: „nem baj, doktor, köszönöm szépen, adj a többieknek, akik élni fognak, mert én…” Abban a pillanatban a partizán meg is halt, s ez olyan sokkot okozott Vaszosznak, hogy egész életre szóló traumát jelentett számára.

A harcokat követően hatvanezren politikai emigrációba kényszerültek, további ötvenezret bebörtönöztek vagy az ún. „száraz szigetekre” kerültek büntetőtáborba. A vereség után Albániában gyülekeztek a fegyver nélküli görög partizánok, és természetesen sor került a harcok értékelésére is. Szeptember közepén került sor a GKP 6. Kongresszusára, melyen a vereséget „ideiglenes engedménynek” nevezték, s azt teljes egészében Tito árulásának tudták be. Mindez Bureli albán településen történt, ahol Vaszosz Vasziliu mintegy 300 ember előtt merte kritikával illetni Zahariadisz helyzetjelentését. A főtitkárral szemben ő nemcsak Titót, hanem a párt elhibázott politikáját is a vereség okának nevezte. Bátor szavai csaknem az életébe kerültek.

Szeptembertől decemberig folyamatosan hitegették, hogy elutazhat Budapesten tartózkodó családjához, ám más tervet szőtt neki a bizalmatlanná vált GKP-vezetés. December 1-jén Vasziliu bejelentette, hogy elvesztette a feljegyzéseit, amelyben prágai, budapesti és bukaresti elvtársak címei is fel voltak tüntetve. A párt kérte, hogy írja le életrajzát, majd december 4-én behívatták, és elvették mindenét, csak a ruháját tarthatta meg, amit viselt. Joggal gyanakodhatott Vaszosz arra, hogy a párt igyekszik megszabadulni tőle. Már a II. világháborúban századosi rangot kapott, szeptemberben pedig őrnagy lett, de most még a századosi rangjától is megfosztották. Vasziliu Jorgosz, Vaszosz fia szerint a kivégzéstől apját vélhetően csak a ciprusi párt levele mentette meg, amelyet élénken foglalkoztatott, milyen sorsa van a hősként tisztelt orvosnak. Zahariadisz – írja önéletrajzi könyvében Vasziliu Jorgosz -, veszélyesnek látta Ciprusra hazaengedni az orvost azok után, amit a vereség felelőseiről nyilatkozott Bureliben.

Zahariadisz végül meghagyta Vaszosz életét, de Taskentbe száműzte, ahelyett, hogy Budapestre mehetett volna a családjához. December 24-én tudta meg, hogy nem Magyarországra, hanem a távoli Üzbegisztánba küldik. Óriási csalódottság lett rajta úrrá. December 30-án indult a szovjet felségjelzésű hajó, amely Grúziában kötött ki, majd Tifliszen (Tbiliszi) keresztül továbbszállították a partizánokat Taskentbe.

Az egész út 15 napot vett igénybe. Taskentben japán hadifoglyok által épített barakkokban helyezték el őket, Vaszosz a legrosszabb életminőséget nyújtó 12. barakkban kapott elhelyezést. Háromnégy hónap alatt általában munkába álltak a partizánok, Vaszosz másfél évig volt a 12. barakkban, mint „egészségügyi felelős”, ami tulajdonképpen a vizes blokkok, vagyis a WC-k takarítását jelentette. Tudta, hogy élete veszélyben van, és csak magára számíthat, mert szókimondósága miatt kegyvesztett lett. Másfél év után, 1951 júniusában egy orosz nő segítőkészségének köszönhetően állást kapott üzemorvosként a Vorosilov Gépgyárban. Mivel nem volt szovjet diplomája, csak ebben a gyárban gyakorolhatta hivatását, tulajdonképpen üzemorvosként.

38

A 12. barakkot elhagyhatta, és a 11. barakkba került, ahol szoros barátságba került Szamarasz Tanaszisszal és feleségével, Marikával. Egy üzemi balesetnek köszönhetően, amikor két üzbég egyetemi tanár tanúja volt annak, hogy a legminimálisabb eszközökkel, amik rendelkezésére álltak, sikeres beavatkozást végzett, meghívták az egyetemi klinikára, s a szovjet diplomát is elintézték neki. A görög párt 1953-ban engedélyezte a különélő házaspároknak, hogy újra egy országban élhessenek, így Fofo is Taskentbe utazhatott, míg leánya, Monika Budapesten maradt Jorgosszal. Ő 1955-ben szintén Taskentbe jött, itt végezte el a Művészeti Egyetemet. (Pályafutásáról következő írásunkban olvashatnak.) Vaszoszt megkedvelték a szovjet vezetők, s 1954ben már a Csircsik Kórház szemészeti főosztályának vezetője lett. Az egész Szovjetunióban híre ment a ciprusi szemésznek, aki még a „vakoknak is visszaadja a szemük világát”. Fizetése annyi volt, hogy nem is tudta elkölteni. Ő volt Üzbegisztánban az első magánember, akinek személyautója lett. A szovjetek hatására a GKP-nak is változtatnia kellett Vaszosszal szembeni hozzáállásán. A házaspár egyébként Taskentben semmilyen politikai tevékenységben nem vett részt. Vaszoszt ugyan próbálták ismét rábírni a pártmunkára, de arra hivatkozván, hogy „túl sok munkája van”, ezt következetesen visszautasította.

Szamarasz Tanaszisznak csak úgy fogalmazott: „nekem ráment a családom”. Fofo ápolónőként dolgozott, fogorvosként nem tudott elhelyezkedni, mivel nem volt szovjet diplomája. Vaszosz és Fofo egészen 1960-ig éltek Taskentben, amikor a független Ciprusi Köztársaság megalakulása után végre megkapták az engedélyt a hazatelepülésre. Vaszosz megkezdte az első ciprusi magánklinika felépítését Lemeszoszban. Fofónak mindösszesen három éve maradt hazájában, hiszen a megpróbáltatások alatt súlyosan megbetegedett, és 1963-ban elhunyt. Vaszosz haláláig, 1972-ig vezette szemészeti klinikáját.

A Vasziliu-házaspár életútja jó példája annak, hogyan áldozta fel saját jólétét és családi boldogságát a két ember egy eszme megvalósításáért, amelyben oly erősen hittek. Mindenük megvolt Cipruson ahhoz, hogy boldog családi életük legyen, elismert polgárai legyenek hazájuknak. Vaszosz mégis önként csatlakozott először a Nemzeti Ellenálláshoz Görögországban, majd a Görög Demokratikus Hadsereg orvosaként a polgárháborúban is segíteni kívánta a mozgalmat. Végül családja szétesett, a legfontosabb éveket a család tagjai távol töltötték egymástól, s a párt sem volt kegyes velük. Az egész történet legnagyobb áldozata a feleség, aki a kényszerű emigrációt követően voltaképpen meghalni ment haza Ciprusra.

Agárdi B. Szpírosz

Μια ευχάριστη εβδομάδα στο Τολό Η ΑΕΟΥ του 13ου Διαμερίσματος Βουδαπέστης οργάνωσε μια αξέχαστη εκδρομή στο όμορφο Τολό τώρα πια δημοφιλές τουριστικό κέντρο. Το γκρούπ αποτελούνταν από Ελληνες του Ζούγκλο, κάποιους φίλους από τις μειονότητες των Ρωσσίνων και των Κροατών και μερικούς άλλους Ελληνες από διάφορα διαμερίσματος της πόλης για να συμπληρωθούν έτσι οι θέσεις στο λεωφορείο.Η αναχώρηση έγινες στις 14 Αυγούστου από το Λαϊκό Αλσος στις 12 το μεσημέρι. Αφού τακτοποιηθήκαμε όλοι μας η γραμματέας των μειονοτήτων Γκιόνγκι που ήταν και υπεύθυνη για το γκρούπ μέτρησε τα άτομα και ξεκινήσαμε. Ο Πρόεδρος της Αυτοδιοίκησης του Ζούγκλο, Δημήτρης Μπεκιάρης, ο Δήμης όπως τον φωνάζουμε όλοι μας, πρίν ξεκινήσουμε, χαμογελαστός μας χαιρέτησε και στις δυό γλώσσες μας ευχήθηκε καλό ταξίδι, καλές διακοπές και καλή παραμονή στο Τολό.

H απόσταση μεγάλη, το ταξίδι μακρινό, κάποτε κρατούσε κάποτε 34 με 36 ώρες. Εμείς το κάναμε σε 23 με 24 ώρες χάρη στην πείρα των οδηγών στα καλά συντηρημένα λεωφορεία που διαθέτει το Τουριστικό Γραφείο Απόλλων, στην πειθαρχεία του γκρούπ και πάνω από όλα στην τελειωμένη Εθνική Οδό της Ελλάδας με τις πολλές γαλαρίες που οι οδηγοί γλυτώνουν πολλά χιλιόμετρα και χρόνο αποφεύγοντας τις στροφές και την τοπική κίνηση. Είμασταν και λίγο τυχεροί. Δεν περιμέναμε σχεδόν καθόλου στα σύνορα. Νομίζω ότι εκφράζω την γνώμη όλων των μελών του γκρούπ αν πω ένα μεγάλο ευχαριστώ στην Αυτοδιοίκηση που συνέλαβε με ένα σεβαστό χρηματικό ποσό στα έξοδα του παραθερισμού μας. Εμείς πληρώσαμε μόνο 50.000 φιορίνια και την ασφάλεια μας, φυσικά δεν θα μπορούσαμε με αυτό το ποσό να απολαύσουμε επί μία εβδομάδα όλα αυτά τα αγαθά που προσφέρει η φύση και ο άνθρωπος σε αυτό το γραφικό τοπίο με την αμμώδη παραλία, την ζέστη και την ολοκάθαρη θάλασσα, τον ζεστό ήλιο και τελικά τις απολαυστικές γεύσεις της ελληνικής κουζίνας. Το Τολό είναι κατάλληλο για ημερήσιες εκδρομές όπως είναι η Αργολίδα, η Ολυμπία, η Αθήνα. η Υδρα και οι Σπέτσες με πλοίο. Επίσης με πλοίο μπορεί να περάσεις την Διώρυγα της Κορίνθου ή το βράδυ να επισκεφθείς το Ναύπλιο για δύο – τρεις ώρες. Να αισθανθείς την δροσιά της θάλασσας πάνω στο πλοίο και να δεις το φωταγωγημένο στολίδι της άλλοτε πρώτης πρωτεύουσας του Ελληνικού Κράτους. Κατεβαίνοντας από το πλοίο μπορείς να ανεβείς

στο τρενάκι να κάνεις μια βόλτα για είκοσι λεπτά στην παλιά πόλη που θα σού μείνει αξέχαστη. Αρκετά άτομα πήραν μέρος σε διάφορες εκδρομές. Η ψυχή και η καρδιά του γκρούπ ήταν ο Δήμης δηλαδή ο Μπεκιάρης. Για όλους μας είχε έναν καλό λόγο ένα χαμόγελο, όλοι μας είχαμε καλό κέφι και διάθεση.Κάναμε και νυχτερινό μπάνιο, φάγαμε δύο φορές μαζί, δυστυχώς δεν χορέψαμε γιατί τα κέντρα δεν πολύ βάζουν ελληνική μουσική. Από την πλευρά μου εγώ χρωστώ ένα μεγάλο ευχαριστώ σε όλο το γκρούπ για την βοήθεια που μου προσέφεραν κατά την διάρκεια του ταξιδιού και της εκεί παραμονής. Ιδιαίτερα στην συγκάτοικό μου την Πολυξένη. Σεπτέμβριος 2017 Αρετή Μπακιρτζή

39

ΑΥΤΟΙ ΠΟΥ ΕΦΥΓΑΝ Ντομόπουλος Θανάσης (Ντούμας) 1939-2016

ΝΤΟΥΜΑΣ

Τον Αύγουστο του 2016 έφυγε σε ηλικία 77 ετών ο πατέρας, ο σύζυγος, ο παππούς ενός εγγονού, Ο Ντούμας. Γεννήθηκε το 1939 στο χωριό Καρπερό Γρεβενών, ο οποίος vωρις ορφάνεψε από πατέρα την Άνοιξη του 1948, όταν πολλές οικογένειες από τις εμπόλεμες περιοχές - προπάντων της Βόρειας Ελλάδαςστέλνουν τα παιδιά τους στις Ανατολικές/σοσιαλιστικές/ χώρες για να γλυτώσουν από τους κατατρεγμούς και κινδύνους του εμφυλίου πολέμου. Χιλιάδες παιδιά εγκαταλείπουν τα σπίτια τους και παίρνουν τον δρόμο της ξενηχτιάς. Ο Ντούμας φεύγει από την αγκαλιά της μητέρας του, μαζί με την μεγαλύτερη αδελφή του Πανάγιω και μέσω Αλβανίας και Γιουγκοσλαβίας φτάνει στην θερμή αγκαλιά της φιλόξενης Ουγγαρίας και μαζι με άλλα εγκαταστάθηκαν αρχικά σε βίλες και πρώην αρχοντικά παλάτια, όπου τους δόθηκε η ευκαιρία να μάθουν γράμματα και να πλάσουν τα όνειρα τους. Ο Ντουμάς αρχικά βρέθηκε στον Παιδικό Σταθμό Ελληνοπούλων στο Hőgyész (Χιούγκες) και στην συνέχεια στον Π. Σ. Fehérvárcsurgó (Φ. Τσούργο), Balatonalmádi (Μπ. Αλμάντι ) και τελικά στην Βουδαπέστη . Εκεί γνωρίστηκε όχι μόνο με τα γράμματα, αλλά και με το ποδόσφαιρο. Τα δύσκολα μεταπολεμικά εκείνα χρόνια οι μπάλες ελάχιστες αλλά και πολύτιμες. Τα παιδιά έπαιζαν σε αλάνες -με λαστιχένιες μπάλες ή μετώπια. Ο Ντούμας ήταν μεγάλο ταλέντο του ποδοσφαίρου με, κι έπαιξε στις ομάδες παιδικών Σταθμού όπου είχε πολλές επιτυχίες όπως και στην ομάδα ελπίδων. Γ’ εθνικής TTVE του τρίτου διαμερίσματος Βουδαπέστης. Στην επαγγελματική σχολή όπου φοιτούσαν πολλά ελληνόπουλα κέρδισαν έπαθλα αγώνων κυπέλλων ως μαθητές τον κλάδου.

Από την επαγγελματική σχολή πήγε στην ποδοσφαιρική ομάδα παγκόσμιας φήμης ¨βιομηχανική επιχείρηση οχημάτων συγκοινωνίας „, „Ikarus” από εκεί στην ομάδα Γ’ εθνικής, της πόλης Kelythely (Κέστχελυ) όπου του „κόλλησαν” το παρατσούκλι „VAVA” όνομα δοξασμένου ποδοσφαιριστή της Βραζιλίας της εποχής του ‚50. Στο μεταξύ η ποδοσφαιρική ομάδα ΟΛΥΜΠΟΣ των Ελλήνων Προσφύγων Βουδαπέστης η οποία ιδρύθηκε το 1950 ένα-ένα „σκαλοπάτι” προχωρεί και ανεβαίνει στην Γ εθνική Ουγγαρίας. Αρμόδια επιτροπή φροντίζει τη μεταγραφή του στον „Όλυμπος.” Μερικές αναμετρήσεις συγκρούσεις με τις αντίπαλες ομάδες πλησιάζουν το επίπεδο Α εθνικής. Στις κερκίδες το κύμα είναι εύφλεκτο. Στην τελευταία σύγκρουση δεύτερου γύρου με την γειτονική ομάδα παλιάς φήμης Τörekvés ανάβουν τα αίματα. Όποιος χάσει την αναμέτρηση πέφτει σε περιφερικό επίπεδο. Ο διαιτητής -υποτίθεται - στερεί τον ¨Όλυμπο από ένα πέναλτι. Ο ¨Όλυμπος χάνει το παιχνίδι. Μετά τη λήξη του παιχνιδιού ελάχιστοι φίλαθλοι μας κακοποιούν τον διαιτητή. Συνεπώς η μισή ομάδα τιμωρείται αυστηρά και αποκλείεται από παραπέρα παιχνίδια για κάμποσο διάστημα . Οι παίκτες του ΟΛΥΜΠΟΣ όμως δεν είχαν μπλεχτεί στη φασαρία. Ο Συνοικισμός Ελλήνων Βουδαπέστης (Dohánygyár) συνεχώς εκκενώνεται, αδειάζει , κι ο κόσμος εγκαθίσταται σε διάφορες νεόκτιστες συγοικίες. Ο ανεφοδιασμός ποδοσφαιριστών είναι ελάχιστος και στα μέσα του ‚60 ο Ποδοσφαιρικός όμιλος του Ολύμπου διαλύεται. Ο Ντούμας συνεχίζει την σταδιοδρομία του στον όμιλο Β΄ εθνικής -MÁV ELŐRE- της πόλης Székesfehérvár (Σεκεσφεχιρβάρ), μέχρι τα 30’ του. Το 1969 επαναπατρίζεται - με χίλια δυο βάσανα- να υπερασπιστεί, να συμπαρασταθεί την χήρα μητέρα του που είχε 31 χρόνια να την δει. Εγκαθίσταται στα Γρέβενα κι εργάζεται σε ένα σαράβαλο εργαστήρι τσιμέντου. Συνεχίζει το ποδόσφαιρο στη τοπική ομάδα. Στην συνέχεια αναλαμβάνει την προπόνηση εφήβων και αργότερα την διαχείριση του γηπέδου ως την συνταξιοδότηση του, ενώ ο θάνατος του έριξε σε μεγάλο πένθος και θλίψη την οικογένειά του και όχι μόνο. Τον Ντούμα τον λάτρευαν και τον αγαπούσαν όλοι οι πρώην συμμαθητές του, οι φίλοι του, οι συμπαίκτες του, αλλά και οι φίλαθλοι που τον αποθέωναν. Έφυγε το γελαστό παιδί και άφησε πίσω του μία εξαιρετική οικογένεια: την σύζυγο του Βάγια, τον γιό του Χρήστο, την νύφη του Δήμητρα, το αγγελούδι εγγονάκι του Θανασάκη, όπως και την αδερφή του Παναγιώ, αλλά και τα ανίψια του Παρασκευούλα και Χρήστο στη Βουδαπέστη. Αιωνία του η μνήμη Τάκης Χριστοδουλάκης

40

ΑΥΤΟΙ ΠΟΥ ΕΦΥΓΑΝ Χαραλαμπιδης Παναγιώτης (1932-2016) του Χριστόφορου και της Ολγας Γεννήθηκε το 1932 στο χωριό Άγιος - Χριστόφορος Πτολεμαιδας, απο φτωχή αγροτική οικογένεια προσφύγων Καυκάσου. Με την κατοχή, ανήλικος, ενεργοποιηται στην οργάνωση Αετοπουλα και σε συνέχεια στην ΕΠΟΝ. Ο πατέρας του νωρίς εντάσσεται στο λαϊκό κίνημα και το 1922 γίνεται δραστήριο μέλος το ΚΚΕ, για αυτό, η δικτατορία του Μετεξα τον κλείνει στiς φυλακές. Το 1941 πρωτοστατεί στην οργάνωση αντίστασης, κι από τους πρώτους πολεμά τους ξένους κατακτητές και τους ντόπιους εθνοπροδοτες από της γραμμές του ΕΛΑΣ.Τη μεταβαρκιζιανη περίοδο καταδιωκεται, γι αυτό καταφεύγει στις βουνοπλαγιές Βερμιου μαζί με συντρόφους της Εθνικής Αντίστασης. Σε μια σύγκρουση με παράκρατικά οργανα πιάνεται αιχμάλωτος και περνά από στρατοδικείο.

αποχώρηση (τέλη Αυγούστου 1949) βρίσκεται στη Βουδαπέστη. Περνά σε επαγγελματική σχολή και σπουδάσει τορναδορος. Αρχικά εργάζεται στη μεγάλη βιομηχανική επιχείρηση DINAMO (πρώην SIEMENS) κι αργότερα στην επιχείρηση μεταφορών VOLÁN. Παντρεύεται την Αλεξάνδρα Κοντου και αποκτούν δυο κόρες, την Ολγα και Βαγγελη. Μένει στο Συνοικισμό Ελλήνων, στο Dohánygyár, και αρχές 1960 εγκαθίσταται στη νεόχτιστη συνοικία 10ου διαμερίσματος, Harmat utca. Το 1979 επαναπατρίζεται. Μένει κι εργάζεται στην Πτολεμαιδα και συνάμα συμπαραστέκεται τους ηλικιωμένους γονείς του. Πέθανε το Δεκέμβρη 2016. Τάκης Χριστοδουλακης

Το Καλοκαίρι 1948 τον συλλαμβάνουν οι ΜΑΙδες μέσα στα χωράφια τους και κακοποιημένο, με ματωμένο κεφάλι τον περνούν μέσα από το χωριό και κοροιδευτικα τον καλούν να τραγουδήσει αντάρτικα τραγούδια. Η δε μητέρα τους απο το 1920 οργανωμένη στο κίνημα και γίνεται μέλος του ΚΚΕ. Με την Κατοχή εργάζεται παράνομα στην Επιτροπη αλληλεγγύης και προστασία ανταρτών. Πριν τις τελευταίες μαχες έναντι του ξένου φασιστικου ζυγού τα ταλαιπωριμενα παλληκαρια 2ου Τάγματος του 16ου Συντάγματος του ΕΛΑΣ καλοδεχούμενα αναπαύονται, ξεκουράζοντε στο σπίτι τους, απ όπου θα συνεχίσουν την πορεία τελευταίας αποστολής στο πεδίο μάχης έξω απο τη Βέροια στο χωριό Σταυρός, όπου θα αντιμετωπίσουν, θα συγκρουστούν την Γερμανική Φάλαγγα φορτωμένων αυτοκινήτων με πυρομαχικά. Στη μάχη αυτή - αρχές Οκτώβρη 1944τραυματίζεται Θανάσιμα ο καπετάνιος του 2ου Τάγματος, φοιτητής ιατρικης πανεπιστημίου Θεσσαλονίκης „Κολοκοτρωνης” (Κωνσταντίνος Κολιντζας) συναγωνιστής του αείμνηστου καπετάν Μαρίνου Μαρινελλη. Μετά την απελευθέρωση η οικογένεια τους απειλειται και συνεχως βρίσκεται κάτω απο παρακολούθηση παράκρατικών οργανων. Πρώτα η αδερφή του κατατάσσεται στα αντάρτικα τμήματα ΔΣΕ Βερμιου. Το ίδιο συμβαίνει και με την μητέρα τους η οποία καταπιεζομενη απο της επανειλημμένες ανακρίσεις και οικιακές κατατάξεις, πέρνει τον μικρότερο γιο της τον Τάκη και καταφεύγει στο Βερμιο, και τον Ιούλη μήνα του 1950μέσω Γιουγκοσλαβιας - φτάνει στη Λ.Δ Ουγγαρίας. Το σπίτι τους έκλεισε. Ο πατέρας τους παραμένει κρατούμενος σε κολαστήρια κα ξερονήσια πάνω απο 20 χρόνια. Ο Παναγιώτης, μετά την

41

Φόρος τιμής στους νεκρούς μας - Halottaink emlékére

KETIPISZ THANASZISZ (1942-2017)

Elhunyt Florosz Szpirosz (1939-2017)

Αναστασία Χατζοπούλου (1929-2017)

Drága Thanaszi!

Hetvennyolc éves korában elhunyt Florosz Szpirosz keramikus, grafikusművész, aki a nyolcvanas években Dunaújvárosban telepedett le családjával és ott is alkotott.

Στις 16 Νοεμβρίου 2017 έγινε η κηδεία της ακριβής μάνας, της λατρευτής γιαγιάς, της αγαπητής πεθεράς, φίλης και συμπατριώτισσας μας της Αναστασίας Χατζοπούλου.

Florosz Szpirosz keramikusművész, grafikus 1939. március 20-án született Andartiko faluban, Görögországban. Családjával a polgárháború idején el kellett hagynia szülőföldjét.

Η Αναστασία γεννήθηκε στης 20 Φεβρουαρίου το 1929 στο χωριό Δωροθέα, άφησε την τελευταία της πνοή στις 23 Οκτωβρίου στη Βουδαπέστη.

Az Iparművészeti Főiskolán kerámia szakon végzett, mestere Csekovszky Árpád volt. 1969ben egyéves MM-ösztöndíjat kapott, majd tanulmányútjai során folyamatosan csiszolta tehetségét, így például 1967-ben Bulgáriában, 1970-1975 között Jugoszláviában, 1985-ben Görögországban. Családjával végül Dunaújvárosban telepedett le és ott alkotott.

Η οικογένεια της Σαραντόγλου ήρθε απο την Σμύρνη το 1922. Το 1948 ξεριζώνετε για δεύτερη φορά και βρίσκετε στην φιλόξενη Ουγγαρία. Το ψυχικό τραύμα των γονιών της ήτανε τρομερά μεγάλο, που στάθηκε αδύνατο να μάθουν ελληνικά και ουγγαρέζικα.

Búcsúzom Tőled, a természetjáró társaid nevében is.....

Hirtelen, váratlanul mentél el, nagy űrt hagysz magad után..

Talán 10 éve is elmúlt már amikor a Raptisz barátoddal együtt arról beszélgettünk, hogy bejárhatnánk a szülőfölded falvait, a polgárháború csatáinak a helyszíneit, még Albániába is átmennénk ...

Aztán egy pár évre rá meg is csináltuk mindezt.

Te voltál a mi vezetőnk a Grammosi és a Vitci emléktúránkon, és egy évvel ezelőtt is, amikor több honfitársunknak megmutattuk az első két túra helyszínei közül azokat , ahova autóval is el lehetett jutni.Erre a túrára eljöttek a családod tagjai is, unokaöccs, unakahúg. Sztavrosz testvéreddel együtt fontos volt, hogy megmutassátok nekik honnan jöttetek.

Számtalan élményünk van Veled.Elől ültél és térkép nélkül tudtad az utat a legapróbb faluig. Emlékszem, ahogy Monopilóban a házatok romjainál meséltél nekünk, az örömödre amikor megtaláltad a barlangot, ahol a kórház működött., Szedtél nekünk fügét , főztél nekünk lecsót amit három napig ettük nemcsak mi, hanem a menedékházban lakó favágók is. Megmásztad velünk az Olympost, és félúton, amikor utolértelek ott ültél kimerülve és azt találtad mondani...felvettem videóra.....tora ego edo teliosa, den tha boro na pao pano..és én hangosan kinevettelek, mondtam Neked .. ÁMEN ..! Aztán adtam Neked körtét, magnéziumot, még a lábadat is megmasszíroztam és elmentünk együtt 2100 méterig.Te voltál köztünk a legidősebb és Te voltál a Mókamesterünk...

Nem felejtjük a sok-sok történetet, amit meséltél, mindenhol volt egy „unokatestvéred” és annak a története...Együtt fedeztük fel az erdőben a kórházat, jártuk a temetőkben a sorokat és megtaláltuk a hozzátartozók sírjait.Együtt mentünk be a romos házakba, pontosan megtaláltuk azt a helyet, ahol édesanyám megsebesült , felmásztunk arra a sziklára , ahol a Bakirdzisz bácsi vesztette el mindkét lábát...Együtt énekeltünk a koszorúzásoknál . Levált a cipőd talpa, annyit mentünk és az én plusz bakancsomban jártad tovább az utat. Megosztottuk a hazait a reggeliknél...és meghívtál minket egy kávéra, de sehol nem volt nyitva falvakon keresztül egy kávézó sem...és nagyokat nevettünk.. mindenhol táncra perdültünk, amikor csak kedvünk támadt.....Hiányozni fogsz, ebben az évben nem jöttél velünk, annyi dolgod volt. Mondtad nekem , hogy jövőre már nem mehetünk nélküled.....

Drága Öreg Barátom! Megyünk, nem felejtünk el, velünk leszel.....

Arvanitidou Stamatoula

42

Számos egyéni és csoportos kiállításon mutatkozott meg alkotásaival. Művészetében elsősorban figurális kerámiákat készített, törekedve az anyagban rejlő lehetőségek maximális kihasználására. Grafikusként a görög mitológia szimbólumainak modern értelmezése foglalkoztatta.

Florosz Szpirosz képzőművész közös búcsúztatását november 24-én, pénteken 17 órakor a Kortárs Művészeti Intézetben rendezték. A Magyarországi Görögök Országos Önkormányzata és Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata osztozik családja és a hozzátartozók fájdalmában.

Η οικογένεια της Τασούλας όπως την αποκαλούσαμε όλοι μας, πήρε μέρος στον αγώνα, και στην κατοχή και στον εμφύλιο. Η Τασούλα ήτανε Επονήτισα. Στην Ουγγαρία ήρθε το 1948 συνοδεύοντας 20 παιδιά. Εργάστηκε ως ανειδίκευτη νηπιαγωγός και δασκάλα σε διάφορους παιδικούς σταθμούς. Το 1951 παντρεύτηκε τον αγωνιστή Χαντζόπουλο Δημήτρη, απέχτησαν δύο παιδιά την Αθηνά και τον Αντώνη.

1953 έγινε μέλος του ΚΚΕ και έμεινε πιστή στις ιδέες μέχρι το τέλος της ζωής της. Το 1960 τελείωσε την Ανώτατη Παιδαγωγική Σχολή του Κετσκεμίτ και πήρε το δίπλωμα Νηπιαγωγού. Από το 1960 μέχρι και το 1984 που πήγε σύνταξη επί 24 χρόνια εργάστηκε σε ουγγρικά νηπιαγωγεία, στο τελευταίο ως υποδιευθύντρια. Ήτανε εργατικιά, δίκαια και στοργική την αγαπούσαν και την σέβονταν μικροί μεγάλοι. Το 1993 έχασε το σύντροφο της ζωή της. Τα παιδιά της χάρισαν τέσσερα εγγόνια την Νίκη, την Αγάπη, την Αντωνία και τον Δημήτρη, λάτρευαν τη γιαγιά τους και τα λάτρευε. Η Νίκη και η Αγάπη αποχαιρέτησαν τη γιαγιά τους τραγουδώντας σε τρείς γλώσσες πολύ όμορφα, τουρκικά, ελληνικά και ουγγαρέζικα. Τασούλα ήσουν άξιος άνθρωπος. Δεν θα σε ξεχάσουμε. Αιώνια η μνήμη σου. Αρετή Μπακιρτζή

26/11/2017

Besenyei Péter: Szívesen visszatérnék a Korinthoszi-csatornához egy repülés erejéig.

Budapest egyik csendes kis kávézójában találkoztam vele, egyszerű, udvarias, komoly, ugyanakkor nagyon humoros embert ismertem meg a személyében. Besenyei Péter minden túlzás nélkül a műrepülés egyik csillaga, mégis egy közöttünk élő halandó, aki a szürke hétköznapjainkon talán el is sétál mellettünk Budapest valamelyik sétálóutcáján, vagy akár le is ül mellénk a metrón anélkül, hogy észrevennénk… A Budapesten született magyar pilóta az első Red Bull Air Race versenyét egyből meg is nyerte 2003-ban, és azóta is minden versenyen komoly esélyesként indul.

Pályafutását a magyar reptereken kezdte, emellett műrepülő oktatóként is dolgozott.

Magyarország valaha látott legjobb pilótája, két különleges sikerrel is világhírnévre tett szert. Először a Lánchíd alatt repült el, majd később Kína egyik barlangján repült át, a Tiamen Cave-en. Pályafutása során gondtalanul vette az extrém akadályokat, és 2014. március 26-án - a görög nemzeti ünnepünk után egy nappal - egy rendkívül veszélyes mutatványt hajtott végre. Repülőjével átkelt a Korinthoszi-csatornán 6,4 kilométert megtéve.

Milyen érzés volt, amikor átkelt a Korinthoszi-csatorna fölött?

Először is szeretném megköszönni, hogy lehetőségem nyílik mesélni az élményeimről a Magyarországon élő görögök számára. Hogy visszaemlékezzek, nagyon izgatott voltam, hiszen nagy álmom volt, hogy egyszer véghez vigyem ezt a mutatvány, amit rengeteg gyakorlás előzött meg.

Nagy örömmel tölt el, hogy a görögök bíztak bennem, még akkor is, ha számukra ez egy nagyon fontos történelmi helyszín. Mai napig sokat látogatom ezt a gyönyörű országot, ahonnan mindig újabb, pozitív élményekkel jövök haza, de talán mondanom sem kell, hogy az a bizonyos repülés a Korinthoszi-csatorna fölött egy életre szóló tapasztalat volt, melyre mindig örömmel gondolok majd.

Kérem, meséljen az előkészületekről! Mennyi időbe tellett, hogy elsajátítsa és tökéletesre csiszolja ennek a mutatványnak a technikáját?

Rengeteg gyakorlás előzte meg a végleges légi bemutatót. A nagy nap előtt kétszer is megkörnyékeztem repülőmmel a szorost, és lépésről lépésre aprólékosan mértem fel a helyszín minden pontját. Végül azt a következtetést vontam le, hogy az időjárási nehézségeken kívül, más veszélyes tényezők is nehezíthetik a dolgomat, ezek között említeném a szokatlan széllökéseket, de ha még ez sem lenne elég, akkor ott vannak a csatorna fölötti elektromos vezetékek is.

Mesélne még pár hasonlóan veszélyes produkciójáról?

Sok extrém mutatványt vittem már véghez, sosem féltem a kihívásoktól. Hogyha én úgy látom, hogy egy-egy bemutató nem jár nagyobb veszélyekkel, akkor sosem hátrálok meg és véghez viszem, legyen az egy átrepülés egy híd alatt akár Magyaror-

ΕΛΛΗΝΙΣΜΟΣ

Έκδοση της Αυτοδιοίκησης Ελλήνων Ουγγαρίας Εκδότης: Αυτοδιοίκηση Ελλήνων Ουγγαρίας Υπεύθυνος Έκδοσης: Κουκουμτζής Γεώργιος Αρχισυντάκτης : Οικονόμου Ανδρέας Καλλιτεχνική Διεύθυνση: Σέλτνερ Λεβέντε Διεύθυνση Σύνταξης: 1054 Budapest, Vécsey u. 5. Τηλέφωνα: 06-1-302 7274, 06-1-302 7275 Φαξ: 06-1-302 7277 e-mail: ellinismos@hotmail.com Τυπογραφείο: Copycat Kft. ISSN: 1786-0989 διόρθωση ουγγρ. κειμένου: Δρ. Νικολέττα Μίλιου, Σπύρος Μπ. Αγκάρντι μετάφραση : Βασίλης Στεφόπουλος φωτογραφίες : Μαρία Καραγιώργη

szágon, Kínában, Rotterdamban vagy Kuala Lumpurban. Szeretném hangsúlyozni, hogy hatalmas méretkülönbségek vannak a hidak közt, ezért ezek közül egyik sem mondható könnyű manővernek. Mindegyik nagyon izgalmas kaland volt számomra.

Rendkívül felkészültnek, profinak és pontosnak kell lenned ahhoz, hogy elkerüld a legapróbb hibát is. Azonkívül, hogy ezeknek a szabályoknak a betartása alapvető, egy ilyen veszélyes sportot űző személy számára, arra is figyelni kell, hogy amibe belekezdünk azt a legnagyobb komolysággal és egyszerűséggel vigyük véghez.

Van esetleg bármilyen félelem önben, amikor elvállal egy ekkora feladatot?

Nem, egyáltalán nem félek. Hogyha egy kis félsz is lenne bennem, vagy nem lennék biztos abban, amit csinálok, akkor nem is csinálnám. Természetesen van abban rizikó, amit vállalok, de ennyi erővel ha autóba ülök, abban is van. Erről pont az élettársam, Tünde jut eszembe, aki jobban aggódik értem, amikor autóba ülök, mint amikor a repülőmbe. Tehát semmi ok a félelemre, bízom magamban és a repülőmben.

A Korinthoszi-csatorna fúratását (1882) a magyar Türr István koordinálta, míg a főmérnök Gerster Béla személyében szintén egy magyar volt. Napjainkban pedig a harmadik magyar Besenyei Péter - aki hosszában repül keresztül a szoroson egy nem mindennapi repülőgéppel - is leteszi névjegyét a nagy történelmi múlttal bíró görög helyszínen. Lehet, hogy akkor ezt a „magyar hármast” is nevezhetjük immáron történelminek?

(Itt a rá jellemző szerénységgel mosolyog, és azt kezdi mondani, hogy más az egyik és a másik, de véleményem szerint titkon tetszik neki ez az elnevezés.)

Valóban ez volt az egyik legnehezebb kihívás, rengeteg akadály nehezítette a dolgomat, de ennek ellenére, a bemutatóm alatt jó volt az idő és nem volt szél sem volt olyan zavaró, talán csak a madarak szálltak közel hozzám, de ezt is sikerült kiküszöbölnöm.

Hálás vagyok, hogy megadatott nekem egy ilyen helyen repülni, és minden egyes pillanatát élveztem.

Jövőre, 2018. július 18-án lesz 125 éve, hogy a munkálatokat befejezték, és az akkori miniszterelnök, Szotiriosz Szotiropulosz közreműködésével átadásra került a csatorna. Az óriási munkálatokban több mint 3000 munkás vett részt, és az akkor létező legkorszerűbb gépek álltak rendelkezésükre. Úgy gondolom, az évforduló ünnepségéről Besenyei Péter sem maradhat ki…

Nagyon szépen köszönöm, és amennyiben meghívást kapok a rendezvényre, természetesen részemről megtiszteltetés lenne ott lenni. Mindig szívesen megyek a gyönyörű Görögországba.

Andreas Oikonomou

ELLINIZMOSZ

Az MGOÖ kiadványa Kiadó: az MGOÖ Testülete Felelős kiadó: Kukumzisz Jorgosz Főszerkesztő: Οikonomou Andreas Grafika: www.aitosz.hu 1054 Budapest, Vécsey u. 5.

Telefon: 06-1-302 7274, 06-1-302 7275 Fax: 06-1-302 7277 e-mail: ellinismos@hotmail.com Nyomda: Copycat Kft. ISSN: 1786-0989 Korrektúra: dr. Miliosz Nikolett, Agárdi B. Szpírosz Fordítás: Sztefopulosz Vaszilisz Fotók: Karajorgis Maria

43