fénypászma
fénypászma
K ő s z e g i B a r t a K á l m á n v e r s e i
G h y c z y G y ö r g y festményei
Megjelent 2023-ban Kiadja Ghyczy György festőművész
© Kőszegi Barta Kálmán © Ghyczy György
ghyczygyuri@gmail.com kalmandrbarta@gmail.com
Reprodukciók Ghyczy György
ISBN 978-615-01-6992-7
MMXXIII
a hínárnak keze van a hínárnak keze van erős karjával hamar a mélybe ránt meg kell tanulni az árral is szemben akár vergődve úszni de úszni
amikor
Szilágyi Andrásnak
amikor kékbe fordul az egész
szoba sarkában lapul a rész
vörösen izzik mint a vér
ami épp most csordul ki szívedből helyből ugrik az egész nincs is tovább úszik kúszik a szemgolyó szűkül a látóhatár utolsót rándul a láb
beömlik a táj a nyári meleggel délibáb játszik a falon tárva-nyitva az ablakom izzad a tenyér a homlokom szemembe csöppen a nap
camera obscura
Hommage á la Nicolás Muller
camera obscura
Faraday fekete doboza a világ a feje tetején
fejébe szökik a vér tótágast ál most a világ a valós világ
ha nem is az igazi sötétkamrában
fordított fénynyaláb
mosolyogni tessék tessék csak mosolyogni vakufény-villanás
csupa csíííz ím-lám kész is a fénykép de ne így fordítva nézzék
cizici emlék
forró kavics égeti talpam lábam alatt szorgos kis hangyák motoszkálnak fejemen hiába a szalmakalap
áthatol rajta a nap melege
Izzadt homlokom sós verítéke gyöngyözik szemembe számba pirul az arcom a testem barnul
fordul a nap nyugodni készül feltámad a szél némi enyhülésül a hegyek mögé süllyed a nap
megszólalnak az esti kabócák rádió helyett hallgatom őket
dértől hamvas
dértől hamvas az éppen kiserkedt búzamező jótékony ködpára takarja mi felszáll hogy gondos felhőként újra locsolja szinte naponta újrázik
csitul a tűz a lángolás de parázs még az érzés hűlő parázs izzik még elmarad a test az érintés csak a szemek találkozása közös az ágy az is marad közös az ébredés
fénypászma
ahogy a lámpa görnyed a betű fölé görbülök én is a könyv felett
fénypászma világítja meg a történetet a történet pedig a lelkemet magasba emel majd földre ejt szomorúsággal tölti el szívemet máskor derűs remény
tüzeli testemet oldalakat számol a betűk sora egyik lap olvassa fel a másikat kezdem az elején lapról lapra követem
sorsomat
életem írja meg ez a regény a végét ne tudjam meg soha mindent elmond a szemek varázsa
golfpályán sétálok
Golfpályán sétálok dimbes-dombos tájon. Előttem homokdomb, ligeterdő, fájó derekam egyengetem. Lehajlok óvatosan, roppan a derék, sajog a porckorong. Hol az ütőm, hol a korongom?
Egy tócsán kell átgázolnom, sáros lett az alkalmi cipőm.
A zoknim, a nadrágom csupa víz. Mosolygok rajta s mind a kísérőm, kísérők hada hangtalan nevet: csíííz!
Most egy épített gát következik, nem látok át rajta, a mindenit! Vaktában ütök az ütőmmel, csínján bánok most a tüdőmmel is, a légvételt elfojtom, visszatartom: egy pisszenést se!
Mire egy szemtelen légy fülemet, orromat ingereli.
Egy ficsúrnak, aki oly gigerli, intek oda: kapná el a legyet, de kímélje fülemet, orromat, s főleg a homlokomat!
Amennyi ész abba belészorult, a sapkám sejti csak, mi elrejti izzadt kobakomat.
Egy csepp homály, mi a szemembe beleesett, zsebkendőm bánja, mert vizes lett. Felforr az agyvizem, ha most nem én nyerek!
Hol marad kísérőm, súgóm, az a fenegyerek!
Leszállt az est is, abbahagyom, győzzön a jobb, üdvözlégy te, én bajnokom!
hasadó szövétnek orsó hegyén
szegényasszonyok keretben űzik a gondot szövetbe ülnek egy szövőteremben gondjuk az élet hasadó szövétnek orsó hegyén táncoló lányok pörögnek piros ruhájuk szála ha szakad megkötik újra foggal körömmel orsó hegyén ujjukon serked a vér görnyed a hátuk a munka fölé bánják is ők azt dallal űzik a kínt
hideg szobában szalmazsák
hideg szoba vendégszoba tüzes fiataloknak való egy ágyon ketten ha fordulnak ropog a szalma a derék alatt ajtót becsuknak ne menjen ki a nesz az ágy lába nyöszörög ritmusra táncol a padló átveszi továbbviszi
átadja sublótnak szekrénynek a vitrinben koccan a pohár tetején táncol az alma húsvéti rozmaring illata bújik a meleg takaró alá
Az új emberfaj magas lesz és szerény jósága lesz maga az erény senkit sem bánt ő sem senkit minket hordoz majd a tenyerén mint Gullivert az óriások
ezek az emberek mások lesznek egészen mások
kecskerímek
a kecske rí mek mek mek mek
fáj a lába azért rí
öreg kecske vén kecske
bakot áll a kecskebak
fűrész foga bánja nyikorog a lába
fejre áll a kecskebak élesedik a fűrészfog
hersen az akácfa döntenek a kecskefejek az ügyetlen mekkelekek
hiába hiába
ma szép időnk lesz és tiszta
Emlékezzünk nagyjainkról
Hallod a messzi ágyúdörejt?
Ide hallatszik a hangja, mintha közel robbanna szét, a villanó kartács tüze. Jól látszik innen fentről, a gyulai várból Világos.
Látod, vagy nem látod lenn a sötétben, vak szemed is bekötve, a fakó homályban, mert nektek ezután csak homály van!
Súgta Haynau Damjanich fülébe. Ma szép időnk lesz és tiszta! A múlt dicsősége nem tér már vissza. Sohasem tér vissza! Késik az éji homályban, mert ma is homály van, sűrű, setét homály van.
mire torkunkon akad
eltelik egy-két sor mire a rím megtalálja magát
nálam így szokás nagy a szokás hatalma lassan őröl az
isten malma gyorsétteremben étkezünk van mit megenni
egymást megesszük fuldokló állat vagyunk torkunkon akad
a csont a gazdát kienni sírba tenni önnön magunkat
mosolygó rózsakövek
faragottak megkopottak kőből kivájt rózsakövek kereszt felett fejfák díszei múltat idéznek kőbe zárt fájdalmat is de a kőből mosolyt szül a szeretet anyám szeme visszatekint rám
négyszögletű kerek szoba
folyt. köv. Szilágyi Andrásnak
tengelyében megforgatni kiforgatni négy sarkából
mint a földet
kiforgatni a világot
belekeverni némi zöldet
forgó tengelye körül
sokszög lesz a négyből
négy a négyzeten
négy a köbön
négy a hatodikon
négy a sokadikon
négy az n-ediken
pörögjünk e végtelen
szerpentinen
s találkozzunk fenn
a hetediken
e sátáni isteni rilkei körben
nyárfák
Dudás Sándornak
Vágyaink – égig nyúló nyárfa kudarccal terhes letörött ágak kettétört törzsű fa vérzik halálra váltan várja a halált vészterhes dühöngő szél szabdalja testét alig várja a szélcsendes estét ám a gyökér ragaszkodik a földbe kapaszkodik ahol megszületett
álmaink álma valóra válva sodorhat messzire el hogy honnan jöttél –a gyökér megfog megtart nem ereszt el –mindig a szíved felel
ököruszály leves
Hommage á Latinovits Zoltán
Látom a kisebb-nagyobb úszó zsírkarikákat. Vörösek, sárgák a forró levesben. Az alján tészta-csigák úsznak lemerülve. A velős-csont középen úszó sziget kiemelkedik.
Némi húscafat, porc lóg le róla, majd eltűnik gyorsan a tátott fekete szájban. Fogak roppanása jelzi a végzetüket.
Mint egy húsdaráló, őrlik a húst. De, nem úgy a velővel! Módszeresen üti a tenyér, külön tányérba huppan.
Pirítós kenyérre kenve a száj nagyot cuppan, nyelve a gyöngy-falatot. Hozzá a vörösbor illik, kortyonként ízleli a nyelv minden filamentuma, bimbaja.
Igazi íz-kavalkád, valódi íz-orgia!
összerakja
agyam barázdáit felszántom újra kerüljön felszínre velős gondolat abból mi régvolt emlékeimből megmaradt fényes aranylelet
csiszolt kavics
eltörött csupor füle
vékás amfóra kicsiny darabja
összerakja újra
az emlékezés
paint it black
vénasszonyok libasorban elmennek mind a templomba fehér hóban feketében mint a varjak krákogósan károgósan hogy elmúlt már ez az élet fekete kendőjük hegyesen (mozog a lábuk gacsosan-kecsesen) mint a varjú csőre ritkul a sor szállingóznak elfelé imádkoznak zsolozsmáznak mennek mind a menny felé gyenge a lábuk meg-megállnak lábuk terpesz úgy pisálnak lábuk szárán csorog a húgy lefelé felnéznek a magas égre sóhajtoznak ó istenem mikor lesz már ennek vége
prágai tavasz
A belváros macskakövén baktattunk ketten Erzsikével.
A Károly hídon többször is átmentünk gyalog.
A Szent Miklós templom lenyűgözött.
A régi gótikus toronyhoz értünk késő este, mellette, a házak falára fényorgona vetült, s előtte a tér hamar benépesült.
Mindenki arra várt, hogy megszólaljanak a dicshimnuszt zengő fanfárok, harsonák.
Templomi orgona rengette a házak falát.
A híd közepére érve szent fogadalmat tettünk, ami biztosan beteljesül.
Kafkával farkasszemet néztünk egy ablakon át. Svejket éltettük a hű katonát.
Gondolatban Hrabalt idéztük.
Kemény habzó sört ittunk melegen, s azt kívántuk, bár minden katona ilyen legyen! Mint ez a Svejk a derék, fejünk felett hatalmas kocsikerék, rajta gyertyák villogtak a pince-félhomályban.
Nyeltük a knédlit vadas mártásban.
Az Arany utcában benéztünk minden kicsi ház ablakán, gyalog zarándokoltunk fel: a Loreto kapuján, csodáltuk, hogy mennyi a gyönyörű látnivaló.
S mi minden még, elmondani is sok.
A Vencel teret ki nem hagytuk, szállásunk hozzá oly közel, villamossal, metróval utaztunk sokat, (szép ősz volt, nem is tavasz),
az emberek tiszteltek minket s mi is a másokat.
Sok látnivaló maradt még hátra, ám időnk kevés.
Várt ránk a központi pályaudvar s a vonatunk.
Az állomáson megfogadtuk: ide az ember még visszatér.
professor matematikus
Hommage á John Forbes Nash
egy + egy az egyenlő kettő
1 + 1 = 2 de lehetne
egy egész kilencvenkilenc vagy akár … kilencvennyolc netán nem sorolom
mehetne így tovább de minek
hisz egyszerű ez
mint az egyszeregy
már régen tudjuk
egy-meg-egy
a szorzás nem más mint rövidített összeadás tehát
1 x 1 = 1 (!)
recipe
Tabletta szomorúság ellen Capsula a búskomorságra
Pulvis hogy a fejed ne fájjon
Creme az arcodra még szebb legyen
Pasta a derekadra legyen még karcsúbb
Chryzma a hátadra gerincedre ne sajogjon tovább
Priznic a homlokodra láz ellen
Oleum hogy a bőröd selymes legyen
Guttae a szemedbe ragyogjon mint a csillag Ámbraillat a csípődre kábuljak el
Chamomille flores arcod pirosára
Misce fiat et Datur signatur egy örök életre
Hajóroncsomat s vele engem Hétfőn vetettek a hullámok partra. Kedd azt mondta, hogy Belgium, így nem ereszt el. Szerda csak tovább erősködött, Csütörtök még tovább győzködött. Péntek nekem adta a halat, mit ő evett, vedd el a felét, jó lesz neked. Intett némán, mert beszélni nem tudott.
Minden áldott héten megünnepeltük a szombatot.
Vasárnapra készített nekem egy csónakot, én magam megtanítottam őt úszni, mert úszni, azt nem tudott.
Jött a nagy dagály, a sziget elöntve. A szükség nagyúr, Péntek úszni tanul.
Farönkből, háncsból készül a tutajom. Nem tudom, mi történt énvelem, napszúrás, vagy mi, a szigetet el nem hagyom!
Ám Péntek nagyot rúgott a tutajon: menj el, elég széles és nagy ez a tenger, nekem sem lesz majd egyedül mit ennem!
Az ár-apály változó hulláma messzire elsodort, vizionáltam szememmel partot és homokot.
Kivetett magából az óceán, mint egy döglött halat, kutyának, macskának micsoda jó falat!
Adott egy másik kis szigetet, örömömben nem mertem nevetni, mert véres lett sós tenger vizétől, a sós levegőtől cserepes a szám.
süvítő drónként kerestelek
álmomban mindenhol kerestelek erdőben mezőben virágos réteken búzatáblában kukoricásban
nyári hőségben téli hidegben
tavasz-virágzásban rozsdás őszi lombok alatt
átkutattam érted hetet- és havat
mérföldes csizmában léptem át országokat száz nyelven beszéltem mindenütt azt kértem mondják meg merre vagy
méteres hóban követtem lábnyomod sarki hidegben a forró égöv alatt kutattam őserdők lombsátorát csak hogy megtaláljalak süvítő drónként kerestelek felhők alatt felhők felett
voltam szerelmes kétéltű lovag
sellő-pikkelyed fénye majd’ elvakított de láttam szép arcodat boldogságom könnye folyt maszatot hagyott megfogtad a kezem ébredj fel melletted vagyok
számból a vers ömlik a számból a vers mint a jó bor a hűvös amphorából
legyen korty szóra szomjas olvasónak cseppje
színek
Álló színek
köd függönye szürke földig ér a rojtja
követi a barna földet betakarja elnyeli mind a koromfekete
Fekvő színek
kezdhetnénk a zölddel folytassuk a kékkel repcétől sárga a határ narancs az ég horizontja fekvő csík a tél fehére
Tányéromon úszik
Hommage á Pablo Picasso
Tányéromon úszik egy ebugatta halacska
farkát csóválja mind a kettő az egyik örömében a másik bánatában
közülük egyik sem csak egy harmadik a macska jár jól
távolodik lassú homályba vész
a hajó kürtje fehér gőzt ereget megérkezést és távozást jelez közeledik vagy távolodik a kikötő
a gőzmozdony füttye is fehér szuszogva pöfög mint egy fáradt tüdő
vonatunk száguld a jövő felé kiköt fékez majd megáll
csengő harang jelzi
a megérkezést az utas test-sziluettje ahogy távolodik
lassú homályba vész
vétkezni gyakran
vétkezni vétkezni vétkezni gyakran hogy legyen mit megbocsátani az első bűnbeesés már megvolt mikor Éva az almába harapott s belőle a csalfa Ádámnak is adott reám borul a fenséges égbolt kékjével óvón be is takar mert én akkor is a fia vagyok akkor is s most is a fia maradok
zöld lovak legelnek
zöld lovak piros parazsat legelnek égő parázs az táltos
paripák étke szárnyuk alá rejtőzik egy fénylő korong
a lámpagyújtogató
Létráját oszlopnak támasztja, úgy kúszik fel a magasba, őrlángja ködöl a sötétben, égi lajtorján mászik fel az égbe. Csillagtüzet hoz le onnan, kezétől a lámpa egyet lobban: angyalok szárnya suhog, lebben, fényesség gyúljon a szívekben!
didergő levelek
összebújnak halomba kupacba mind a lehullott fa lombja egymást melengetni a szél összesodorja kavarja igyekszik segíteni a fának frizurát kerekítene de nem megy neki összevissza kuszálja ehhez nagyon ért ez a szélhámos szél