Drugačni Štefan Galič / Štefan Galič másként (2009)

Vsebina / Tartalom

Breda Škrjanec

»Gre preprosto za magičnost ustvarjalnega postopka« 7 »Egyszerűen az alkotói eljárás varázslatosságáról van szó« 12

Janez Balažic

H Galičevi slikarski govorici 19 Galič festői kifejezésmódjához 21

Bence Lajos

Galič, ilustrator in grafični oblikovalec 25 Galič, mint illusztrációkészítő és formatervező 27

Kepéné Bihar Mária - Lendvai Kepe Zoltán

Etnografska in domoznanska zbirka Štefana Galiča 31 Gálics István néprajzi és helytörténeti gyűjteménye 36

Reprodukcije / Reprodukciók 41 Dokumentacija / Dokumentáció 113

Breda Škrjanec

»Gre preprosto za magičnost ustvarjalnega postopka«

»Egyszerűen az alkotói eljárás varázslatosságáról van szó«

tefan Galič (1944 -1997) je v širšem slovenskemu kulturnem prostoru znan predvsem kot grafik, ki si je prislužil naziv najboljšega slovenskega lesorezca zadnje tretjine prejšnjega stoletja. Njegovi edinstveni lesorezi, zlasti seriji Zapisi in Fosili, so mu prinesli splošno prepoznavnost in nagrade. Celo v njegovem rodnem Prekmurju, kjer se je umetnostno formiral in kjer je delal in ustvarjal, poznajo njegovo delo bolj fragmentarno. Nekateri poznajo njegove slike, predvsem krajine, ki jih je slikal bolj zaradi nujnosti preživetja kakor iz umetniške potrebe, drugi vedo za njegovo grafično oblikovalsko delovanje, tretji spet ga poznajo kot zbiralca značk, razglednic, etnografskih predmetov, metuljev in raznih nenavadnih in oblikovno zanimivih predmetov. Ti dve razstavi s skupnim naslovom Drugačni Štefan Galič, ki nastajata v sodelovanju Mednarodnega grafičnega likovnega centra in Galerije-Muzeja Lendava, bosta Štefana Galiča predstavili v vsej njegovi umetniški in človeški širini, ter odstrli še eno tančico »s svetov Galičeve umetniške osebnosti«1

Razstava v prostorih Galerije-Muzeja Lendava je rezultat evidentiranja Galičevega slikarskega opusa in bo zapolnila vrzel v strokovni obdelavi in interpretaciji Galičevega umetniškega opusa. Razstava v Mednarodnem grafičnem likovnem centru se sicer osredotoča na Galičevo grafično produkcijo, vendar jo bo predstavila na drugačen način. Štefan Galič je v intervjuju z leta 1995 nakazal potrebo po drugačni predstavitvi svojih del: »Prav moja tehnika potrebuje tudi drugačno predstavitev, zlasti ko gre za proces izdelovanja matrice. … Les moram kiparsko obdelati, nekatere matrice tudi obojestransko, in bi jih že zato lahko razstavil kot objekte. Na razstavah je samo list, k njemu pa sodi tudi matrica. Lahko bi jih razstavljal povsem brez dodatne obdelave ali opreme. Vendar kaže dodatno razmisliti, kako bi jih vzpostavili, recimo kot objekt, kot razstavni predmet, likovno delo«.2 Galičeva prezgodnja smrt je povzročila, da je njegov opus ostal odprt za številne interpretacije in ugibanja. Tako je tudi ta razstava ena od možnih interpretacij. Z dodajanjem drobnih posebnosti iz umetnikovega življenja in dela, naj bi pomagala k razumevanju umetniškega razmišljanja, motivacije in ustvarjanja tega umetnika.

Štefan Galič me je začel zanimati že na začetku mojega teoretskega delovanja na področju grafične umetnosti. Prve grafike, ki so me navdušile, so bile iz serije Fosili, sodile so torej že v njegovo zrelo obdobje. Njegovi listi so mi poslej večkrat prišli v roke in vsakič me je pritegnil drug vidik njegovega dela. Občudovala sem njegovo potrpežljivost, saj je tehnika lesoreza, ki jo je izbral, zamudna in zahteva poenostavitve, neprestano kontrolo na plošči in disciplino. Všeč mi je bila njegova obravnava prostora in barve, predvsem pa mi je bilo všeč to, da je znal iz tehnike lesoreza, ki svojem bistvu ne prenese napak na plošči, narediti tehniko, ki omogoča, da prav napaka postane izhodišče za nadaljnje raziskovanje in variiranje motiva. Kmalu mi je postalo jasno, da je Štefan Galič avtor, ki ga ni mogoče dati

v okvir ljubljanske grafične šole, saj je izbral popolnoma izviren prijem in razvoj v grafiki. Njegove prve umetniške izkušnje sicer res izhajajo iz načel in dela ljubljanske grafične šole, čeprav je umetnik sam vedno raje poudarjal pedagoški vpliv Marjana Pogačnika. Od estetike ljubljanske grafične šole Galiča loči odločno vztrajanje pri izbiri lesoreza kot izvirnega medija, ročno odtiskovanje, izrazita, včasih nenavadna barvitost in dopuščanje napake na matrici.

Med pregledovanem Galičeve grafične zapuščine, ki je, kljub njegovi prezgodnji smrti obsežna, se mi je začel razkrivati drugačen Galič. Umetnik ki je ustvarjal na panonski ravnini na robu Slovenije, je s svojim delom sporočal, da ga ne zanimajo hitro doseženi učinki, pač pa resno, vztrajno raziskovalno delo na matrici, tisto kar je označil za »magičnost ustvarjalnega postopka«. V tem je njegova drugačnost, posebnost, njegova samostojna umetniška drža.

V Galičevem ateljeju, ki si ga je uredil v babičini hiši sredi Lendave, sem naletela na pravo pravcato Wunderkammer, resnični teater spomina. Galič je bil pozoren opazovalec življenja, ki ga je upodabljal, bil pa je tudi zbiratelj, arhivar in dokumentalist predmetov in dogodkov iz okolja, ki ga je določalo. Galičev atelje je prava domoznanska zbirka etnografskih predmetov, starin, umetnin, knjig in spominov. Naj omenim, da bi si Galičev atelje v Lendavi že zaradi značaja sobe čudes zaslužil več pozornosti oblasti, pristojnih za ohranjanje kulturne dediščine. Ta posebni prostor, ki se zdi, kot da ga je umetnik ravnokar samo za trenutek zapustil, pa je tudi simbol resnične identitete Štefana Galiča in veliki potencial kulturne identitete kraja.

Umetniški razvoj grafike Štefana Galiča je razmeroma pregleden, saj je čist in logičen, tako da njegov opus kaže jasno razvojno kontinuiteto. Njegova zgodnja dela, nastala na začetku sedemdesetih let, jasno govorijo o iskanju lastnega formalnega in tehničnega izraza. Zgodnje grafike so narejene v barvnih tehnikah litografije, linoreza, lesoreza ali pa so tehnike mešane. Lesorez je postal bolj pogost po letu 1975 in postal njegova ekskluzivna izrazna tehnika s serijo Violine Zgodnja dela kažejo na to, da so umetnika zelo zaposlovali vsebinski in formalni problemi, barva pa takrat še ni imela enakega pomena. Galičeva grafična produkcija je zrasla iz realističnih osnov in se je sprva spogledovala z natančno določenim predmetnim svetom. V zgodnjih delih je prevladovala figuralika, ženski akt ali portret v čistih nosilnih barvah –zelena, modra, rdeča, rumena, vijolična – ki so bile odtisnjene zelo ploskovno. Na podoben način je obdeloval tudi pokrajine, realne ali sanjske, ki jih je skoraj zmeraj osrediščil z enim od vodilnih motivov, človeško figuro, metuljem, violino. Te zgodnje kompozicije tudi že jasno nakazujejo Galičevo zelo osebno razmerje do prostora. Ta je lahko prečiščen in samo nakazan ali bolj jasno razvit, vedno pa disciplinirano podrejen ploskovnim zakoni-

tostim grafičnega lista. V sedemdesetih letih je Galič predmete ali njihove fragmente razpostavljal v prostor tako, da je ne glede na uporabljeno tehniko matrico obdeloval z urezi in premiki, ki učinkujejo kot montaža posameznih polj v enoravninski, ali premaknjen kolaž (v litografijah je to manj izrazito). V tej ploskovni celoti kompozicija nastaja zadržano, z drobnimi napetostmi, komaj opaznimi ritmi in posameznimi oblikovnimi spleti. Discipliniranemu in nadzorovanemu delavnemu postopku dobro rabijo izbrane barve. Vsak list ima prevladujoč osnovni ton nosilne barve, oblike so obrisane in poudarjene z drugo barvo v ustreznem tonu. Že v zgodnjih delih je moč opaziti princip dvojnosti, ki je kasneje postal značilen za ves Galičev opus. Galičeva zgodnja dela kažejo vpliv nove figuralike3, občasno pridejo do izraza tudi nekatere pridobitve pop arta, ki pa jih ne uporablja dosledno in so večinoma bolj del aranžmaja.

Po letu 1974 se je v center Galičeve likovne kompozicije naselila violina, hkrati z njo so se pojavili tudi razni simboli, kot so kletke, šahovnica, črke, številke idr, ki govorijo o človekovi ujetosti, omejenosti, razdvojenosti in minevanju; te vsebine so postale konstanta njegovega umetniškega razmišljanja. Novi elementi v njegovem ustvarjanju kažejo na premik v drugačno razumevanje časa in prostora. Začelo se je intenzivno čiščenje prostora z abstrahiranjem elementov in postopnim reduciranjem predmetnega sveta.

Violina je bila Galičev najljubši inštrument in jo je v otroštvu tudi sam igral. Formalno gledano ima violina zelo razgibano obliko; izdelana je iz lesa, katerega struktura z letnicami, razpokami in drugimi »nepravilnostmi« je likovno zanimiva že sama po sebi, simbolno gledano pa violina pomeni tudi povezanost s prostorom iz katerega umetnik izhaja. Motiv violine je Galič obdeloval dobrih deset let (z krajšo cezuro, zaradi ciklusa Ujeti metulj). Temeljno obliko je razgrajeval, razbijal in sestavljal, multipliciral v celoti ali po delih, ga postavljal v razne medsebojne odnose in odnose z ozadjem, ga obravnaval v celoti ali v detajlu variiral barve in oblike, in ga po letu 1984 nadomestil z nedoločno praobliko v ciklusu Zapisi V seriji Violine je lesorez dokončno postal privilegirani medij uresničevanja Galičevih likovnih zamisli. Odtlej je skrbno raziskoval značilnosti lesene matrice, njeno površinsko strukturo, barve, smeri poteka letnic, razmerja med njimi, debelino, naklone rasti. Zdi se, kot da je iskal idealno obliko, ki bi tej strukturni danosti omogočila lastno življenje. Zgodnjim Galičevim delom pisci pripisujejo spogledovanje z erotiko. Aleksander Bassin je v eseju Galičeve monografije iz leta 1997 zapisal, da je v seriji Violine »… vsebina kontemplativnega odnosa prišla do skrajnega narativno-emocionalnega izraza. Morebiti tudi do Galičevega najbolj intimnega, erotičnega,« najbolj erotična pa je po njegovem serija Velikih violin iz leta 1978. Zanimivost v Galičevem zgodnjem opusu je serija Metulji. Motiv se je pojavil v linorezu na začetku njegovega ustvarjanja (1973) in potem še dvakrat (1979 in 1982). Nedvomno je motiv navdahnila umetnikova velika zbirka metuljev, njihove čudovite oblike in barve. Mislim, da so prav barve metuljev navdihnile Galičevo barvno skalo.

Simbolno lahko motiv metulja interpretiramo na veliko načinov. Metulj je simbol preobrazbe, metulji so popotne duše, ki so se znebile mesenega oklepa, itd. Imajo ti pomeni kaj skupnega z Galičevim razumevanjem umetnosti? Po moje da. Že princip njegovega dela, ki se kaže v čiščenju slikovnega polja, razbremenitvi materialnega sveta, ustvarjanju novih oblik, to potrjuje. Morda lahko kaj doda k zgornji trditvi tudi to, da so prijatelji Galiču rekli Lepke, kar v madžarščini pomeni metulj. Vsekakor pa ta serija že kaže na umetnikov specifični pogled na naravo, njeno presenetljivo, vedno novo vizualno doživljanje, navdihujoče metamorfoze.

Serija Zapisi je nekako logično nasledila Violine, ki so že nakazale premik k raziskovanju likovne vrednosti same strukture lesa. Stilizacija in abstrahiranje elementov, vrtanje v bogato teksturo lesa, variacije in modifikacije znotraj serije, vse to kaže na sistematično razgrajevanje vsebinskih impulzov in težnjo k čistejši, splošni arhetipski obliki. V tem smislu so Zapisi, ki se v svojih različicah čedalje bolj oddaljujejo od pojavne realnosti, vmesna postaja pred Fosili, v katerih ne moremo več govoriti o opazovanju narave ali prenosu detajlov. Ustvarjen je nekakšen občutek abstraktnosti, o katerem pa je sam Galič rekel, da gre za »abstraktno v najširšem pomenu«4, saj se je temu občutku približal z redukcijo predmetnosti.

V Zapisih spregovorita narava in njena lastna zgodovina. Umetnikova intervencija v matrico se krči, pismenke in številke vse bolj nadomeščajo naravne značilnosti lesa. V ospredju zanimanja so razmerja med veliko formo – ploskvijo in detajlom – malimi oblikami na teh ploskvah. Zapisi so variante trikotniško zasnovane forme, ki se deli in ponovno sestavlja v prejšnjo obliko; pravokotna oblika občasno zamenja trikotniško.

V poznih osemdesetih letih so se v Galičevem opusu pojavili Fosili; v njih se je popolnoma osredotočil na lik, ki izstopa pred nevtralnim ozadjem in ponazarja minevanje vsega organskega. Rdeča nit Galičevega dela je postalo razmerje med celoto in detajlom, kar je Lev Menaše dobro poimenoval razmerje med zunanjo in notranjo formo. Prva je prepoznavna od daleč, grajena z kombiniranjem geometriziranih likov v pregledno kompozicijo, druga pa je informelovska in jo odlikujejo »živahnost in duhovitost likovnega dogajanja, mrgolenje drobnih potez in barvnih točk, ki ustvarjajo samosvoj fantazijski mikrokozmos«5 Novi sestavni element Galičevih del je postal prazen prostor oziroma belina, dela so postajala čedalje bolj monumentalna in brezčasna. Vsebinsko gledano Fosili in še bolj Fosil – Drevo prikličejo v spomin neko izginulo obliko življenja, nečesa, kar je bilo in kar se nam je ohranilo samo še kot sled. Spomin in opozorilo so, da je vse minljivo. V fosilu je nekaj prvobitno arhaičnega. Galič je to arhaičnost še poudaril s patinasto pozlato.

Galičevo grafično delovanje je bilo tehnično izredno virtuozno. Tehnična perfekcija ni bila umetnikov končni cilj, pač pa posledica popolnega obvladovanja grafičnega postopka. Postopek odtiskovanja je zastavil tako, da je z iste matrice, ki jo je obdelal v več

zaporednih fazah, odtisnil strogo odmerjeno število odtisov. Naklade ni mogel povečevati ali obnavljati. Pogosto je eksperimentiral tudi z uporabo raznih vrst in barv papirja (Fosili pogosto na črnem papirju).

Rezultat je bila estetizirana izvedba, ki pa je ni moč povezati z dekorativnim kombiniranjem barvnih polj in oblik. Njegove likovne izpovedi imajo zanimive strukturne in pomenske odtenke, barvno in tonsko bogati lesorezi pa, ne glede na serijo, učinkujejo lirsko in intimistično.

Največja Galičeva inspiracija je bila narava, njene organske in anorganske oblike nas kot dnevniški zapisi potovanj po notranjosti nagovarjajo z njegovih lesorezov in posameznih slik. Umetnikova osebna mitologija se v njegovih delih kaže tesno povezana s splošno mitologijo človeštva. Makrokozmos se v njegovih delih spreminja v arhetip, ganljivo pa se razkriva mikrokozmos umetnika, ki je odmaknjen in skrivnosten. Opus Štefana Galiča je drugačen in poseben in izraža umetnikovo temeljito prepričanje o tem, da lahko z barvnimi lesorezi izrazi vse in je pri tem sodoben, samosvoj in prepoznaven.

1 Janez Balažic: »Štefan Galič: 1944–1997«, Zbirka Monumenta Panonica, Murska Sobota 1997, spremna beseda na ovitku.

2 Janez Balažic: »Slikar in grafik Štefan Galič«, Likovne besede, št. 32., 33., 34., Ljubljana 1995.

3 Za Večer je Galič izjavil »Najbolj me zaposluje nova figuralika, zato jo skušam uveljaviti v novih grafikah. Ker sem v motiviki močno vezan na domači kraj Lendavo, ga skušam upodobiti na neki sodoben način.«, Večer, št. 269, letnik XXIX, Maribor 1973.

4 Janez Balažic: »Slikar in grafik Štefan Galič«, Likovne besede, št. 32., 33., 34., Ljubljana 1995.

5 Lev Menaše: »Princip presenečenja«, Delo, št. 295, Ljubljana 1996, str. 7.

alič Štefan (1944-1997) a tágabb szlovén kulturális térségben főleg grafikusként ismert, aki kiérdemelte a múlt század utolsó harmada legjobb szlovén fametszőjének címét. Egyedülálló fametszetei, főképp a Feljegyzések és Fosszíliák, általános elismerést és díjakat hoztak neki. Még a Muravidéken is, ahol született és ahol művészete kibontakozott, és alkotott, csak töredékesen ismerik munkáját. Néhányan festményeit ismerik, főleg tájképeit, amelyeket inkább a megélhetés miatt, mint művészi szükségletből alkotott, mások grafikai tervező munkáját, vagy mint jelvény-, képeslap, néprajzi tárgyak, lepkék és különböző szokatlan és formai szempontból érdekes tárgyak gyűjtőjét.

E két kiállítás, amely a Drugačni Štefan Galič – Galič Štefan máskép közös címet viseli, a Nemzetözi Grafikai Képzőművészeti Központ és a lendvai Galéria–Múzeum közreműködésével jött létre, bemutatja Galič Štefan teljes művészi és emberi terjedelmében és feltárja a leplet „Galič művészi személyiségvilágáról”1

A lendvai Galéria–Múzeumban megrendezendő kiállítás Galič festői opusát összegzi, és mintegy hézagpótló Galič művészi opusa szakmai feldolgozása és interpretációja terén. A Nemzetközi Grafikai Központban zajló kiállítás ugyan Galič grafikai produkciójára összpontosít, de azt másképpen mutatja be. Galič Štefan egy 1995-ben készült interjúban utalt arra, hogy szükséges lenne alkotásainak másfajta bemutatása: „Éppen az én technikám miatt szükséges egy másfajta bemutatás, főleg amikor a dúckészítés folyamatáról van szó… A fát szobrászként meg kell művelnem, néhány matricát kétoldalúan, és már ezért is objektumként állíthatnám ki őket. A kiállításon csak a lap jelenik meg, de hozzátartozik a dúc is. Akár további megművelés vagy felszerelés nélkül is kiállíthatnám őket. De további végiggondolást igényel, milyen módon lehetne őket objektumként helyreállítani, mint kiállítási tárgyat, képzőművészeti alkotást”2.Galič korai halála miatt opusa számos interpretációra és találgatásokra ad alkalmat. Jelen kiállítás is egy lehetséges interpretáció. A művész életéből és munkásságából hozzáadott apró különlegességekkel hozzájárulhat ahhoz, hogy könnyebben megismerjük és megértsük a művész gondolkodását, motivációját és alkotómunkáját.

Galič Štefan már a grafika terén kifejtett elméleti munkásságom során is foglalkoztatott. Az első grafikái, amelyek felhívták figyelmemet, a Fosszíliák voltak, tehát az érett korszakába tartoztak már. Később több munkájával is találkoztam, és mindig más szemszögből hatott rám. Csodáltam türelmét, hiszen a fametszet technikája, amelyet alkalmazott, igencsak időigényes és leegyszerűsítéseket igényel, továbbá állandó ellenőrzést a lemezen és sok fegyelmet. Tetszett nekem, ahogy a térrel és színekkel bánt, főleg az tetszett, hogy a fametszet technikát, amely nem tűri meg a hibákat a lemezen, olyan technikává fejlesztette, amely lehetővé teszi, hogy éppen a hiba válik a kutatás és a motívum variációinak további kiindulópontjává. Hamarosan világossá vált előttem, hogy Galič Štefan olyan szerző, akit nem lehet a ljubljanai grafikai iskola keretei közé skatulyázni, hiszen a grafikában teljesen

eredeti hozzáálláshoz és fejlődéshez folyamodott. Első művészi tapasztalatai ugyan valóban a ljubljanai grafikai iskola elveiből és munkájából erednek, habár a művész mindig szívesebben említette Marjan Pogačnik pedagógiai hatását. A ljubljanai grafikai iskola esztétikájától Galičot a fametszet, mint eredeti médium kiválasztásához való határozott ragaszkodás választja el, kézi nyomtatás, jellegzetes, néha szokatlan sokszínűség és a matricán való hiba lehetőségének a megléte.

Galič grafikai örökségének áttekintése során, amely korai halála ellenére is terjedelmes, egy másfajta Galič bontakozott ki előttem. A művész, aki a pannon síkságon alkotott Szlovénia peremén, művei által üzente, hogy nem érdeklik a gyors effektusok, hanem a komoly, kitartó kutatómunka a matricán, amit az „alkotói eljárás varázslatosságának” nevezett. Ebben rejlik mássága, különlegessége, önálló művészeti tartása.

Galič műtermében, amelyet nagyanyja házában rendezett be Lendván, egy valódi Wunderkammer tárult fel előttem, egy valódi emlék-teátrum. Galič az általa megörökített élet figyelmes megfigyelője volt, de gyűjtő, levéltáros és a körülötte lévő tárgyak és őt meghatározó események dokumentátora. Galič műterme valódi honismereti gyűjtemény-, számos néprajzi tárgy, régiség, műtárgy, könyv és emlékek tára. Itt szeretném megemlíteni, hogy Galič műterme Lendván már csodaszoba jellege miatt is a vezető funkcionáriusok, és mindazok nagyobb figyelmét érdemelné, akik a kulturális örökség megőrzésére illetékesek. Ez a különleges helyiség, amely azt az érzést sugallja, hogy Galič csak egy pillanatra hagyta el, és azonnal vissza is tér, pedig Galič Štefan valódi identitásának szimbóluma és a helység kulturális identitásának nagy potenciálja.

Galič Štefan művészeti fejlődése viszonylag áttekinthető, hiszen tiszta és logikus, így opusa egy világos fejlődési kontinuitásra utal. Korai művei, amelyek a hetvenes évek elején születtek, világosan tükrözik saját formális és technikai kifejezésmódjának keresését. Korai grafikái a litográfia, linómetszet, fametszet színs technikáiban készültek vagy vegyes technikában. A fametszet 1975 után vált gyakoribbá és a Hegedűk sorozattal exkluzív kifejező technikájává vált. Korai művei arra vallnak, hogy a művészt erősen foglalkoztatták a tartalmi és formai problémák, a színeknek pedig akkor még nem volt ugyanilyen szerepe. Galič grafikai produkciója realisztikai alapokból nőtte ki magát, és a kezdetekben egy pontosan meghatározott tárgyi világgal kacérkodott. Korai műveiben a figuralika uralkodott, női akt vagy portré tiszta alapszínekben – zöld, kék, piros, sárga, lila – amelyekre a nagyon sík lenyomat jellemző. Hasonló módon bánt a tájjal is, akár reálisakat vagy álombelieket festett meg, amelyek középpontjába majdnem mindig egy vezető motívumot állított, emberi figurát, lepkét, hegedűt. Ezek a korai kompozíciók is már világosan utalnak Galič igen személyes tér iránti viszonyára. Ez lehet akár letisztult vagy csak sejtető, vagy kissé világosan kifejtett,

de mindig fegyelmezetten alárendelve a grafikai lap területi törvényeinek. A hetvenes években Galič a tárgyakat vagy azok fregmentumait úgy helyezte el a térben, hogy tekintet nélkül arra, milyen technikában alkotott, a matricát bevágásokkal és elmozdításokkal művelte meg, ami úgy hat, mint az egyes mezők montázsa az egysíkú vagy elmozdított kollázsban (a litográfiára ez kevésbé jellemző). Ebben a sík egészben a kompozíció visszafogottan jön létre, apró feszültségekkel, alig észlelhető ritmusokkal és egyes formai összefonódással. A fegyelmezett és felügyelet alatt lévő munkafolyamatnak jót tesznek a kiválasztott színek. Minden lapnak megvan az uralkodó alapszínárnyalata, a formák körvonalazottak, és egy másik, megfelelő árnyalatban lévő színnel jutnak kifejezéshez. Már korai alkotásaiban is megfigyelhető a kettősség princípiuma, amely később Galič egész opusára is jellemző lett. Galič korai művei a figuralika hatását mutatják3, időnként kifejezésre jut néhány jellegzetes pop art mozzanat is, amelyeket viszont nem alkalmaz következetesen, és többnyire a beállítás részét képezik. 1974 után Galič képzőművészeti kompozíciójának középpontjába a hegedű került, vele együtt pedig különböző szimbólumok, mint kalitkák, sakktáblák, betűk, számok és más, amelyek az ember foglyul ejtettségéről, korlátozottságáról és mulandóságáról szólnak; ezek a tartalmak váltak művészi gondolkodása konstans elemeivé. Az új elemek az alkotásaiban az idő és tér más irányú értelmezéséről vallnak. Megkezdődött a tér intenzív letisztítása az elemek absztrahálásával és a tárgybeli világ fokozatos redukálásával. A hegedű volt Galič kedvenc hangszere, gyerekkorában ő is játszott hegedűre. A hegedű formája igen kecsesen összetett, fából készül, amelynek struktúrája évszámokkal, repedésekkel és más „szabálytalansággal” képzőművészeti szempontból már önmagában is érdekes, szimbólikusan pedig a hegedű a művész kapcsolatát jelenti azzal a környezettekl, amelyből származik. Galič egy jó évtizedig dolgozott a hegedű motívumon (rövid cezúrával a Foglyul ejtett lepke ciklus miatt). Az alapformát elemeire bontotta, szétszedte és összerakta, egészében vagy részben multiplikálta, különböző viszonyokba állította őket egymással és a viszonyokat a háttérrel, egészében vizsgálta vagy részenként variálta a színeket és formákat és 1984 után a Feljegyzések meghatározatlan ősformával helyettesítette. A Hegedűk sorozattal a fametszet véglegesen is Galič képzőművészeti elképzelései megvalósításának privilégiumot élvező médiumává vált. Ettől kezdve Galič a fadúc gondos tanulmányozásába kezdett, annak felületi struktúrái, színei, az évszámok folyásainak irányai, a köztük lévő viszonyok, vastagságok, növési fokok foglalkoztatták elmélyülten. Úgy tűnik, hogy ideális formát keresett, amely ezen strukturális adottság részére önálló életet biztosítana. Galič korai műveiben sokan az erotikával való kacérkodás jeleit vélik felfedezni. Aleksander Bassin az 1997-es Galič monográfia esszéjében az alábbiakat írta: „ … a kontemplatív viszony tartalma a végsőkig narratív-emocionális kifejezéshez ért. Netán Galič legintímebb, erotikus kifejezéséhez…” Legerotikusabb pedig az Óriáshegedűk című sorozat 1978-ból.

Galič korai opusának érdekessége a Lepke sorozat. A motívum alkotómunkája elején jelentkezett (1973) linómetszetben és utána még kétszer (1979 és 1982). Kétségtelenül a motívumot a művész nagy lepkegyűjteménye ihlette, a lepke csodás alakja és színei. Gondolom, hogy éppen a színek ihlették Galič színskáláját. Szimbolikusan a lepke motívumot többféleképpen is interpretálhatjuk. A lepke az átváltozás szimbóluma, a lepkék vádorlelkek, akik megszabadultak húspáncéljuktól stb. Vajon ezek a jelentések összefüggésben vannak Galič művészetfelfogásával? Véleményem szerint igen. Már munkájának alapelve, ami a festői tér letisztulásában, az anagi világ tehermentesítésében, új formák megalkotásában mutatkozik, is alátámasztja ezt. A fenti állítás talán azzal is indokolható, hogy Galič Istvánt barátai Lepkének hívták. Ez a sorozat pedig már mindenképpen a művész specifikus viszonyáról vall a természet iránt, annak meghökkentő, mindig új vizuális átélésére, inspiráló metamorfózisaira. A Feljegyzések sorozat valahogy logikusan követte a Hegedűket, amelyek már utaltak a fa struktúrája képzőművészeti értékként való kutatása irányába. Az elemek stilizálása és absztrahálása, a fa gazdag textúrájába való fúrás, a sorozaton belüli variációk és modifikációk, mindez a tartalmi impulzusok szisztematikus felbontására utal és a tisztább, általános archetípusokra való törekvésre. Ilyen értelemben a Feljegyzések, amelyek változataikban egyre inkább távolodnak a realitástól, köztes állomást jelentenek a Fosszíliák előtt, ahol már nem beszélhetünk a természet megfigyeléséről vagy a részletek átviteléről. Egyfajta absztrakt érzés alakult ki, amelyről pedig Galič maga azt jelentette ki, hogy „az absztraktról a legszélesebb értelemben beszélhetünk”4, hiszen ezt az érzést a tárgyiasság redukciójával közelítette meg.

A Feljegyzésekben a természet és saját történelme szólal meg. A művésznek a matricába történő intervenciója leszűkül, a betűk és számok egyre inkább felváltják a fa természetes tulajdonságait. Az érdeklődés központjában az arányok vannak a nagy forma, sík felület és részlet, valamint az ezeken a felületeken lévő kis felületek között. A Feljegyzések a háromszög alakúan megtervezett formák változatai, amelyek elosztódnak, majd újra öszszeállnak eredeti formává, a négyszög pedig ideiglenesen felváltja a háromszöget. A nyolcvanas évek végén jelentek meg Galič opusában a Fosszíliák; ezekben teljes egészében az alakra összpontosított, amely kiválik a neutrális háttérből és minden szervi mulandóságát jelképezi. Galič alkotásainak állandójává válik az egész és a részlet közti arány, amit Lev Menaše a külső és belső forma közti aránynak nevezett. Az első már messziről felismerhető: mértani idomok áttekinthető kompozíciójának kombinálásába épül, a másik pedig informel irányzatú, és a „képzőművészeti történések élénksége és szellemisége jellemző rá, az apró vonások és színes pontok nyüzsgése, amelyek sajátos képzeletbeli mikrokozmoszt alkotnak5.”Galič alkotásainak új összetévő eleme lett az üres tér vagy fehérség, a művek egyre monumentálisabbak és időtlenek lettek. Tartalmilag a Fosszíliák és még inkább a Fosszília – Fa az élet egy letűnt formáját idézik fel, valamit, ami volt és

ami csak nyomként őrződött meg. Emlékül és figyelmeztetésül, hogy minden mulandó. A fosszíliában van valami eredetien archaikus. Galič ezt az archaizmust aranyozott patinával hangsúlyozta.

Galič grafikai tevékenysége technikai szempontból igen virtuóz volt. Nem a technikai perfekció volt a művész végső célja, hanem a grafikai folyamat legtökéletesebb ismeretének az eredménye. A lenyomat eljárását úgy állította fel, hogy ugyanazon dúcból, amelyet több egymást követő fázisban is alkalmazott, szigorúan meghatározott számú lenyomatot készített. A példányszámot nem tudta növelni vagy újítani. Gyakran kísérletezett különböző fajtájú és színű papírral is (a Fosszíláik gyakran vannak fekete papíron). Az eredmény esztétizált kivitel volt, amit viszont nem hozhatunk összefüggésbe a színes mezők és formák dekoratív kombinálásával. Képzőművészeti vallomásainak érdekes strukturális és jelentésbeli árnyalatai vannak, a színekben és színárnyalatokban gazdag fametszetek pedig, tekintet nélkül a sorozatra, lírai és bensőséges érzést keltenek. Galič legnagyobb inspirációja a természet volt, fametszeteiről és festményeiről a szerves és szervetlen formák bensőjébe történő utazásokról készült utinaplóként szólnak hozzánk. A művész személyes mitológiája alkotásaiban az emberiség általános mitológiájával való szoros kapcsolatban nyilvánul meg. A makrokozmosz alkotásaiban archetípussá változik, de meghatóan tárul fel a művész mikrokozmosza, amely elvont és titokzatos. Galič Štefan opusa másabb és különböző és a művész alapos meggyőződését fejti ki arról, hogy színes fametszettel mindent ki lehet fejezni, és itt korszerű, sajátos és felismerhető.

1 Janez Balažic: Štefan Galič: 1944–1997, Zbirka Monumenta Panonica, Murska Sobota 1997, kísérő szöveg a borítón.

2 Janez Balažic: Slikar in grafik Galič Štefan, Likovne besede, 32., 33., 34. sz., Ljubljana 1995.

3 A Večer napilapnak Galič kijelentette: „Leginkább az új figuralika foglalkoztat, azért ezt új grafikáimon is próbálom érvényesíteni. Mivel motívum szempontjából erősen kötődöm szülővárosomhoz, Lendvához, azt egy korszerű módon igyekszem megalakítani.” Večer, 269. sz., XXIX. évfolyam, Maribor 1973.

4 Janez Balažic: Slikar in grafik Štefan Galič, Likovne besede, 32., 33., 34. sz., Ljubljana 1995.

5 Lev Menaše: Princip presenečenja, Delo, 295. sz., Ljubljana 1996, 7. old.

Janez Balažic

H Galičevi slikarski govorici

Galič festői kifejezésmódjához

obsežni zapuščini prezgodaj umrlega akademskega slikarja in grafika Štefana Galiča (1944–1997) so se ohranile številne umetnine, med njimi tudi take, ki jih je snoval v »klasični« slikarski maniri. Glavnino slikarske zbirke sestavljajo dela, ki so ostala v njegovem ateljeju, v hiši na Spodnji ulici v Lendavi, in izbrane podobe, ki so pri vdovi Alenki in njunem sinu Árpádu. Seveda poznamo še nekatera druga dela, ki jih hrani Muzej-Galerija Lendava in jih je avtor zvečine napravil v času tradicionalnih lendavskih likovnih kolonij, nekaj kakovostnih slik hranijo tudi Pokrajinski muzej v Murski Soboti in zbiratelji. Štefan Galič se ni ukvarjal samo z grafiko, marveč je vseskozi tudi slikal. Jasno, da je mogoče pri tem pomisliti na njegov izrazito inovativni, introspektivni značaj, ki se kaže v vrsti likovnih praks, v katerih se je poskušal, a tudi v zavzeti, skorajda strastni zbirateljski vnemi. Ta se ni kazala samo v »zalezovanju« metuljev in njihove čarobne pojavnosti, temveč v razmerju do starin, do kuriozitet in njihove snovne raznoterosti, ki jo je slutljivo, iz cikla v cikel in iz dela v delo, odstiral do ontološkega in likovno izvirnega, zavezujočega bistva. Seveda so Galičevo ustvarjalnost velikokrat obravnavali, tudi v obsežnejših monografskih edicijah, kakršna je denimo monografija iz leta 19991 ali monografija Istvána Hagymása2, ki je izšla pred dvema letoma. Pomenljivo je, da je v prvi Bassin slikam posvetil vsebinski premislek, da so »…nastajale še v sedemdesetih letih kot nekakšna spremljava izbrane motivike (zlasti iz sveta metuljev), izražene sicer že v grafiki (predvsem še v linorezu), potem pa je slikarstvo opustil«. Bolj kot vrednostni diskurz o likovnih razsežnostih Galičevega slikarstva se torej izrisuje mnenje, da je umetnik v slikarsko tehniko pravzaprav prevajal dosežke lastnega grafičnega raziskovanja v vzporednem mediju. To deloma drži, čeprav je treba upoštevati, da so te vrste projekcije v resnici vezane zgolj na motivno, ikonografsko prevajanje grafičnih ciklusov »violin« in »metuljev« v konvencionalno slikarsko maniro. V resnici je težko reči, na kateri točki je pri njem dokončno zmagala grafika, saj imajo zgodnja dela, zlasti številni akti in krajinski žanrski utrinki, močno izpovedno noto. Če govorimo o aktih in tu in tam portretu ali krajini, ni mogoče spregledati vešče podanih tonsko-ploskovnih in na temeljih barvnega realizma zastavljenih slik. Zanimivo pri aktih je, da se ob razvidnih potezah golega ženskega telesa, komajda izlušči kakšen bolj določen, prostorski element. In še več: domala pri nobenem aktu ne moremo prepoznati obraza portretiranke. To bi si kajpada lahko razlagali na več načinov in v tem morebiti prepoznali kakšno od latentnih psiholoških zaznamovanosti, vsekakor pa to kaže tudi na Galičevo zadržanost. Med zgodnjimi deli, ki jih ne kaže spregledati, je tudi Avtoportret (1965), slika, ki v konvencionalni zasnovi kaže poteze vase zagledanega mladega, a raziskujočega slikarja. V tem Galičevem ustvarjalnem obdobju so poleg aktov nastajali tudi krajinski pejsaži, motivi iz lendavskih goric ali pogledi na tedaj še zelo ruralno, denimo etnografsko zaznamovani prekmurski milje. Seveda ne moremo reči, da gre pri realistični, tonsko-ploskovni gradnji za posebno presežne umetnine, saj lahko v likovnem načinu prepoznamo črte slikarstva Antona Gojimirja

Kosa (1896–1973), oplajanje pri starejšem Galičevem rojaku Lajčiju Pandurju (1913–1973) ali vpliv Maksa Kavčiča (1909–1973), čigar barvna paleta in zlasti likovno podajanje sta v Galičevih refleksijah očitno našla zavezujočo razsežnost. Inventivnost, ki tako odločilno zaznamuje Galičev grafični opus, je mojster v slikarstvu najbolj pokazal v času, ko sta procesuirano nastajala ciklusa »violin« in »metuljev«. Poskusi, ki ustvarjalno korespondirajo z grafiko, prinašajo v likovnem pogledu številne uspešne uresničitve, ko se standardni »galičevski« motivi vzpostavljajo v emblematski, celo popartistični pojavnosti. Na eni strani se je torej v preverjanju s sočasno produkcijo ujel v trende sodobne umetnosti, a jih hkrati osmislil v edinstvenem prevajanju lastnega sveta. Pri slikanju je Galič zato uporabljal povsem nove tehnike nanašanja barve. Ne zgolj v akrilu, temveč v specifični rabi t. i. nanašanja air–brush oz. disperziranja barve je hote vzpostavil dvojnost slikovne ploskve, med monokromno ploskostjo, kakor jo pač v grafiki predstavlja nosilec, torej papir, in rafinirano reliefno strukturo nanosa, enakovredno grafičnemu odtisu barve. Tako je vzpostavil recimo imanentno dvojnost, ki zaznamuje ves njegov ustvarjalni koncept, kakor je rad sam poudarjal.

Zanimiv odvod v okviru Galičeve slikarske produkcije so dela, ki jih je snoval okoli leta 1980 in se je z njimi na svojski način soočil z likovnimi principi hiperrealizma. Ustvarjalca, o katerem lahko trdimo, da je mojstrsko, veristično in kajpada ne zgolj v mimetičnem duhu, izjemno precizno prevajal naravno stanje stvari v likovno normo, je zaznamovalo okolje in zato smemo v njegovih fotorealističnih projekcijah industrijskih pejsažev prepoznati kritične, ekološko ozaveščajoče refleksije.

Povsem drugačno smer razvoja si je nato Štefan Galič zastavil sam. V okviru lastne slikarske produkcije je še pred sredino sedemdesetih, v osemdesetih in deloma vse do prezgodnje smrti snoval serije razmeroma prepoznavnih, na kubistične, natančneje, na orfistične postulate naslonjene podobe. Pri tem se je kubističnemu fasetiranju, lomljenju svetlobe in prevajanju v ploskovne enote posvečal s subtilno gradnjo, ki se je pri njem normativizirala v svojsko »šrafirano« gradnjo s čopičem. S takim likovnim načinom je potlej ustvarjal številne krajinske, žanrsko slikovite motive, kdaj pa je z njim zaznamoval tudi kakšen portret. V tem žanru je naslikal vrsto sijajnih lendavskih vedut, ki med vsemi slikami najbolj izstopajo. Na to temo je Štefan Galič napravil številne variacije. Izstopajo tiste, ki značilno lendavsko veduto osrediščajo v svojsko oblo gmoto pred širokim panonskim horizontom. O njih in o vseh drugih pa smo globoko prepričani, da se jim popolnoma poda orfistična likovna recepcija, ki se z neponovljivim liričnim patosom scela uglašuje na zven, ki ga je tankočutno registriral, gradil in slikal véliki Štefan Galič.

1 Štefan Galič: 1944–1997, Murska Sobota (Zbirka Monumenta Pannonica, uredila Janez Balažic in Ludvik Sočič; spremni esej Aleksander Bassin, intervju z umetnikom Janez Balažic) 1999.

2 István Hagymás: Zvezda Dolnje Lendave Štefan Galič, Lendava (samozaložba T. Galič) 2008.

korán elhunyt festő- és grafikusművész Galič Štefan (Galič István) (1944-1997) gazdag örökségében szépszámú műalkotás maradt fenn, köztük olyan is, amelyeket „klasszikus” festői manírban alkotott meg. A festménygyűjtemény zöme azokból a darabokból áll, amelyek a műtermében, a lendvai Alsó utcában maradtak fenn, és azok az egyéni darabok, amelyek özvegyénél Alenkánál és fiúknál Árpádnál találhatók. Ezenkívül még több alkotása is fennmaradt, amelyeket a lendvai Galéria – Múzeum őriz, és amelyeket a szerző a hagyományos lendvai művésztelepek során készített, néhány értékes darabot pedig a muraszombati Területi Múzeum is őriz, valamint egyéni műkedvelők és gyújtők.

A grafika mellett Štefan Galič egyfolytában festett is. Világos, hogy itt kifejezetten innovatív, introspektív jellemére lehet gondolni, ami a képzőművészeti gyakorlatok azon sorában nyilvánul meg, amelyekben Galič is megpróbálkozott, de határozott, majdhogynem szenvedélyes gyűjtői buzgalmában is. Ez nem csak a lepkék és varázslatos létük szenvedélyes megfigyelésében nyilvánul meg, hanem a régiségek, a kuriózumok és azok anyagi sokfélesége iránti viszonyában is, amelynek pedig Galič sokat sejtően ciklustól ciklusig és műalkotástól műalkotásig tárta fel lassanként ontológiai és képzőművészeti eredetét, elkötelező voltát. Galič alkotóműve természetesen számos elemzést és magyarázatot élt át, tágabb monográfiai edíció formájában is, mint például az 1991-ben1 megjelent monográfia, vagy a két évvel ezelőtti Hagymás István2 monográfia. Jellegzetes, hogy az elsőben Bassin a festményeknek tulajdonképpen tartalmi megfontolást szánt, hogy „…még a hetvenes években keletkezett képek is a kiválasztott motívumvilág (főleg a pillangók világából) egyfajta kísérői, amelyeket már grafikában is kifejtett (főleg linómetszetben), majd pedig a festészettel felhagyott.” Inkább, mint a Galič festészetének képzőművészeti terjedelmére vonatkozó értékelő diskurzus, bontakozik ki azon vélemény, hogy Galič a festőművészeti technikában tulajdonképpen saját grafikai kutatásainak eredményeit fordította át egy párhuzamos médiumba. Egy bizonyos fokig ez így is van, habár itt figyelembe kell venni, hogy az effajta projekciók igazándiból csupán a „hegedűk” és „lepkék” grafikai ciklusai motívumbeli, ikonográfiai átfordításáról van szó konvencionális festői manírban. Igazándiból nehéz elhatárolni, hogy mely ponton kerekedett felül nála a grafika, hiszen korai művei, főleg azok, amelyek számos aktot és a tájkép zsánerének mozzanatát viselik, erős elbeszélő hangot őriztek meg. Itt, ha már az említett aktokról beszélünk, elvétve egyegy portréról vagy tájképről, nem lehet figyelmen kívül hagyni az ügyesen megadott, sík árnyalatú és a színes realizmuson alapuló képeket. Az aktokra jellemző, hogy a meztelen női test vonalainál alig bontakozik ki valamilyen határozottabb, térbeli elem. És még több: szinte az egyiknél sem ismerjük fel a portréalany arcának jellegzetes vonásait. Ezt többféleképpen is magyarázhatnánk, és netán felismerhetnénk valamilyen lappangó pszichológiai jelet, ami pedig mindenképpen Galič bizonyos fokú zárkózottságára utal.

Korai művei közt van az ún. Önarckép (1965) is, amelyet semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, hiszen konvencionális vonásaival egy önmagába tekintő fiatal, de kutató festőt tár fel. Az aktokon kívül Galičnak ebben az alkotói időszakában keletkezett néhány tájképe, lendvahegyi motívuma, vagy az akkor még erősen rurális, etnográfiai szempontból jellegzetes lendvahegyet megörökítő alkotása. Persze, nem mondhatjuk, hogy a realisztikus, sík színárnyalatú műalkotásoknál rendkívüli értékű alkotásokról beszélhetnénk, hiszen képzőművészeti módjukban felismerhetők Anton Gojmir Kos (1896-1973) festészetének vonalai, „nemesdítése” Galič idősebb hionfitársánál, Pandur Lačinál (1913-1973) vagy észlelhető Maks Kavčič (1909-1973) hatása is, akinek színes palettája és főleg képzőművészeti kifejezése, úgy látszik Galič reflexióiban úgyszintén lekötelező terjdelemre leltek. Galič grafikai opusára az invenció volt jellemző, amellyel akkor közeledett leginkább a festészethez, amikor processzuálisan megszülettek a „hegedű” és „lepkék” ciklusai. Azok a számos kísérletek, amelyek alkotó kapcsolatban állnak a grafikával, képzőművészeti szempontból számos sikeres megoldást eredményeztek, amikor a megszokott gálicsi motívumok emblematikusba fonódnak, egészen pop-artista módon. Egyfelől tehát az egyidejű produkció terén való próbálgatásokkal magával ragadták őt a kortárs művészet trendjei, amelyeket ugyanakkor saját világa egyedi tolmácsolásában valósított meg. A festészetben Galič a színfelhordás egészen új technikáit alkalmazta. Nem csupán akril technikát, hanem az ú.n. air-brush színfelhordást alkalmazta ill. a színek szétszóródásával szándékosan megduplázta a festői felületet, a monokrom sík felület közt, ahogy a grafikában az alap, tehát a papír jelenti, és a felhordás rafináltan reliefszerű struktúrájával, ami a festék grafikai nyomatával egyenlő. Ily módon, mint ahogy azt ő is hangsúlyozta, állította fel az immanens kettősséget, amely egész alkotói konceptusára is jellemző. Galič festői produkciójának érdekes levezetését jelentik azok a művek, amelyeket 1980 körül tervezett, és amelyekkel sajátos módon szembesült a hiperrelaizmus képzőművészeti princípiumaival. A művészre, akiről állíthatjuk, hogy mesterien, a verista erejével és természetesen nem csupán mimemtikus szellemben rendkívüli módon fordította át a dolgok természetes állapotát képzőművészeti normává, nagy hatással volt környezete, és ezért ipari tájképein kritikus, ökológiai szempontból öntudatos reflexiókat észlelhetünk. Egészen más fejlődési irányt állított fel magának aztán Galič Štefan. Saját festői produkcióján belül még a 70-es évek közepe előtt és a 80-as években, és részben egészen korai haláláig, viszonylag felismerhető, kubisztikus, szűkebb orfisztikus posztulátumokra támaszkodó alakokat alkotott. Itt a kubista faszettákhoz, fénytörésekhez és lapos egységekbe való átmenetekhez finom hozzáállással közeledett, amely nála sajátos ecsetvonásban nyilvánult meg. Az effajta képzőművészeti móddal aztán számos tájképi, zsánerien festői motívumokat alkotott, néha pedig egy-egy portrét is így jelölt meg. Összes festménye közül, amelyek terjedelmükben is kimagaslóak, ebben a zsánerben számos pompás lendvai

tájképet festett meg. Erre a témára Galič Štefan számos variációt alkotott. Főleg azok a kimagaslók, amelyek a jellegzetes lendvai tájkép központjába gömbölyű tömeget helyeznek a széles lendvai láthatár elé. Ezekről és a többiekről is meg vagyunk győződve, hogy a végsőkig illik rájuk az orfista képzőművészeti recepció, amely megismételhetetlen lírikus pátosszal egészen ráhangolódik arra a hangra, amelyet érzékien jegyzett, épített és festett Galič Štefan – István.

1 Štefan Galič: 1944–1997, Murska Sobota (Zbirka Monumenta Pannonica, szerk. Janez Balažic és Ludvik Sočič; kísérő esszé: Aleksander Bassin, interjú a művésszel Janez Balažic) 1999.

2 Hagymás István: Az alsólendvai csillag Gálics István, Lendva (magánkiadás T. Galič) 2008

Bence Lajos

Galič, ilustrator in grafični oblikovalec Galič, mint illusztrációkészítő és formatervező

kademski slikar Štefan Galič nedvomno spada med največje sodobnike ljubljanske grafične šole, ki so se izobraževali in pozneje sami naredili korak do stopnje osebnega stila. Galič je svoj stil in tehniko dopolnjeval in izpilil do dovršenosti in v njej, v barvnem lesorezu, postal znan tudi zunaj slovenskih okvirov (Madžarska, Slovaška, Nemčija, Japonska). Pozneje je tehnični perfekcionizem izpopolnil še z estetičnim. Grafik, ki je bil tudi strasten zbiralec metuljev in starih keramičnih pa lesenih predmetov. Pri iskanju lastne grafične identitete so imeli metulji na njega odločilen, bržkone ontološki vpliv. Ne samo zaradi čudovitih oblik, ampak tudi zaradi barvnih odtenkov. In prav ta magičnost ustvarjanja in samega procesa je v njem vzbudila zanimanje tudi za veliko drugih slikarskih in kiparskih tehnik. V nekem intervjuju (Balažic) lahko preberemo: » … potrebujem naravo, da se sprehodim in da celo delam zunaj …«, tudi fizično delo, v vinogradu, oz. sadovnjaku in vrtu. Skratka po sledovih starih renesančnih mojstrov: od rezbarjenja pri izdelavi matric za odtis, do ročnega tiskanja ali z dobrim, starim industrijskim valjem … Bil je navezan na naravo in na živo okolje, zelo pa tudi na ljudsko tradicijo, katero je občudoval in zbiral od otroških let. Čeprav je izviral iz meščanske obrtniške družine, je rad iskal etnografske predmete, ki so v 60. letih povsem izginili ali pa se preselili na podstrešja kmečkih hiš. Bil je strasten zbiralec vrčev, pozneje tudi lesenega kmečkega orodja, vil, bran, pa orodja za rezanje in predelovanje grozdja, starih stiskalnic in vijakov. Sčasoma se je atelje napolnil s temi predmeti iz okolice Lendave in tudi iz madžarskega dela Goričkega. V morda edinem daljšem intervjuju o ateljeju in o miljeu govori takole: » Zame je to pomemben faktor, torej okolje v katerem delam,…«. Milje, brez katerega najbrž ne bi nastalo to, kar je. Ulises Carrión je 1975 leta knjigotvorce (Book Arts) označil za novo vejo umetnosti, ko se je spremenila tudi sama miselnost o ilustratorski dejavnosti. Teoretik mehiškega rodu namreč ne ločuje pisca knjige od avtorja ovitka oz. ilustratorja. Po njegovem delati knjigo ne pomeni drugega, kot razumeti strukturo, ki je del nečesa, kakor tudi razumeti elemente, ki sodijo v strukturo nečesa. Takšno razmišljanje imamo lahko tudi za izhodišče Galičevih idej o nastajanju knjige s prisotnostjo grafika oblikovalca, ki dojema ilustratorsko-interpretativno delo, kot estetsko nujo, hkrati pa »določa uvrščenost nastajajoče knjige v prostoru in času« (Carrión). Štefan Galič je ilustratorsko-oblikovalsko pot začel sredi sedemdesetih let pri knjižnih izdajah prekmurskih madžarskih avtorjev literatov, kot so Sándor Szúnyogh, József Varga, Lajos Bence, Zsuzsa Báti. Prve naslovnice in tudi notranje ilustracije (Szúnyogh S.: Halicanumi üzenet, 1975) so bile pod vplivom modernističnih teženj, sitotiski v črno-beli tehniki, s »temačno«, včasih izrecno intimno vsebino, npr. povečava ženske trepalnice (Naptár 78), ali celo zgornji del telesa v objemu (Halicanumi üzenet). Proti koncu desetletja – vzporedno z umetnikovo končno odločitvijo pri lesorezu – je Galič tudi oblikovanje podredil temu starodavnemu grafičnemu izrazu. Včasih je natisnil staro, od erozije izdolbeno, nezaščiteno

leseno strukturo, ne da bi se bil dotaknil zgornje strukture lesa (Bence L.: Szíves szívtelen, 1981) ali pa na črni podlagi globoko zeleno listnato podobo z značilno rastlinsko strukturo, kot presojno krilo metulja (Szúnyogh S.: Hóvágy, 1985). Na številnih knjigah – spet vzporedno z nastajajočim ciklom – violino v minimalističnem, malce grotesknem koloritu (svetlo rdeča), kakor tudi z nenavadnim črkovnim izrazom (Varga J. Élni, 1983). Enkrat – na željo samega pisca –je bila na ovitku reproducirana različica Galičeve grafike Počitek (Bence L.: Létlelet, 1989). Omeniti moramo tudi vlogo detajlov, ki so po Galičevi samointerpretaciji skorajda pomembnejši kot sama celota, grafični list. Iz poznejših let z začetka 90-tih so nastale naslovnice (Szúnyogh S.: Halikánumi rapszódia, 1991.; in Varga J.: Konokhit, 1992) iz majhnih grafik, zajetih v ciklu Zapisi in zadnjega velikega cikla, Fosili Ne smemo pozabiti niti notranjih ilustracij knjig in edicij (zlasti Naptár in Muratáj), ki so tematsko navezani na etnografsko izročilo. V madžarskem koledarju (Naptár) so pri koledarskem delu v osemdesetih letih sledile risbe keramičnih posod in vezenin, značilnih za Hetés z močnim etnografskim značajem. Znamenita je 12-delna »serialna« upodobitev v Naptárju za leto 1981 na temo ujeti metulj. Njegove grafične opreme in naslovnice so predvsem simbolične, saj se bolj osredotočajo na diskurz oz. slogovne premike kot pa na samo vsebino tekstov. Madžarska književnost v Sloveniji, kljub polstoletni zgodovini ima danes vidne rezultate (sto avtorskih knjig, pesniških zbirk, domoznanskih in etnografskih izdaj). Če je oblikovni videz glavni akter prepoznavnosti izdelka, potem lahko potrdimo, da sta Galičevo oblikovalno-grafično delo in njegova umetnost veliko pripomogla h grafični podobi in prepoznavnosti.

alič Štefan a ljubljanai kortárs grafikai iskola legkiválóbb alakja, aki a képzés befejezése után sajátos utat tett meg a grafika terén, kifejlesztve saját, személyre írt stílusát. A lendvai művészgenerációk derékhadához tartozó tag évek során sajátos stílusra, a tökélyig kifejlesztett technikára tett szert, s műfajában, a színes fametszetben Szlovénián kívül is ismertté vált (pl. Magyarországon, Szlovákiában, Németországban, Japánban). A technikai perfekcionizmust később esztétikaival is kibővítette. A grafikus gyűjtő hírében állt, lepkéket, régi fa- és kerámiatárgyakat, a paraszti élet használati tárgyai mellett népművészeti és kézműves alkotásokat is gyűjtött. A sajátos grafikusi identitás kiépítésének kezdeti szakaszában a lepkék döntő, majdhogynem „ontológiai” hatást gyakoroltak reá. Nem csupán a csodálatos formák, de a színskála és a színpompás kolorit is figyelme középpontjába került. S éppen ez, az alkotás mágikus aktusa és folyamata, keltette fel érdeklődését más festői és szobrászati technika iránt. Egyik ritka, vele készített interjúban (Balažic) olvassuk: „… szükségem van a természetre, hogy a szabadban sétáljak, hogy kint dolgozhassam…”- , ami a szőlőhegyen, vagy a gyümölcsösben történő fizikai időtöltést, munkát is jelenthette. Röviden: a régi, reneszánszig visszanyúló mesterek fúró-faragó foglalatosságaitól a nyomtatandó fa alapanyagú dúcok elkészítésétől, a kézi nyomtatásig a régi jó ipari hengerrel…

A természet és a természetes közeg mellett a népi hagyomány is foglalkoztatta, aminek rekvizitumait gyermekkora óta csodálta és gyűjtötte. Polgári-iparosi család sarjaként a 60as években eltűnő, vagy a parasztházak padlására költözött tárgyi, néprajzi emlékekhez rajongó szeretet fűzte. A Lendva-vidékről, később a Goricskóból származó korsók, kuglófsütők, fából készült paraszti szerszámok, villák, boronák valamint „faragó” műhelyek eszközei, szőlőfeldolgozáshoz szükséges prések részei (pl. a „főfás” változat csavarjai) szigorú rendszerezéssel ma is megtalálhatók Galič gyűjteményében. Talán az egyetlen vele készített hosszabb interjúban a műtermi miliő fontosságát is hangsúlyozza: – Számomra ez nagyon fontos tényező, a környezet, melyben alkotok. … A miliő, amely nélkül, kötve hiszem, hogy kialakult volna az, ami most van”.

Ulises Carrión a könyvkészítőket 1975-ös „kiáltványában” a művészet új ágának emlegette, olyan ágának, mely a könyvmesterség és az illusztrálás körüli gondolkodás megváltoztatására is döntő hatással volt. A mexikói teoretikus nem tesz különbséget a könyv írója és a tervező, legtöbb esetben grafikai szakember között. Carrión szerint, könyvet készíteni nem más, „mint megérteni a struktúrát, aminek ez a valami része, továbbá megérteni azokat az elemeket, amelyek ennek a valaminek a struktúrájához tartoznak”. A fönti gondolkodás sok szempontból művészünk könyvkészítésről kialakított, az esztétikai szükségszerű jelenlétéről vallott nézeteit is tükrözi, de Carriónnak az elképzelt könyv „tér-idő sorrendiségéről” alkotott elképzelésével is egybevág. Galič illusztrátori-könyvtervezői tevékenysége a múlt század 70-es éveiben kezdődött Szúnyogh Sándor, Varga József, Báti Zsuzsa és más muravidéki magyar író-alkotó köny -

vének megjelentetése kapcsán. Az első címoldalak és a belső illusztratív grafikai megnyilvánulások (pl. Szúnyogh S.: Halicanumi üzenet, 1975) a modernizmus és az avantgárd jegyeit hordozzák, fekete-fehér szitanyomatok, kissé elmosódó-sötét tartalmakkal, néhol az ezeken átütő erotikával, leképezve egy kinagyított szempillát (Naptár ’87), vagy egy ölelésben lévő alsó női testet a fönt említett Szúnyogh-kiadványban. Az évtized végén – párhuzamosan a művésznek a fametszet melletti végső elkötelezettségével – kiadványtervezői tevékenységét is e régi grafikai kifejezésnek rendelte alá. Néhány esetben a könyv borítója minimális beavatkozás eredményeként született meg egy „az idő vasfoga” által kimart fatömb, vagy „göcsörtöt” tartalmazó deszka lenyomatával (pl. Bence L.: Szíves szívtelen, 1981), amelyhez a művész nem kívánt hozzátenni semmit. Máskor, hasonló technikai eljárással, egy levélrost struktúra került, mint talált lepkeszárny fosszília képzetét keltve a könyv címoldalára (Szúnyogh S.: Hóvágy, 1985).

A 80-as években keletkezett borítóin – az éppen készülő lepke-ciklussal párhuzamosan – minimalisztikus, s egy kissé groteszk (oker-narancs) színben és szokatlan grafológiai megoldással (Varga J.: Élni, 1983), máskor a hegedű ciklus realisztikus, színben „ferde táncát” (Szomi P.: Húzd rá, cigány, 1987) találjuk. Egy alkalommal a szerző és a grafikus barátságából adódóan valóban „közös” alkotásra került sor, a grafikus Pihenés című grafikájának felhasználásával (Bence L.: Létlelet, 1989). Álljunk meg egy pillanatra a részleteknél, melyeknek a művész talán a grafikai lapnál is nagyobb jelentőséget tulajdonított. A 90-es években ugyanis, párhuzamosan a mini-grafikák megjelenésével,a nagy egészből egy-egy részletet kiragadó illusztrációk keletkeztek (Szúnyogh S.: Halikánumi rapszódia, 1991; Varga J.: Konokhit, 1992) a művész Feljegyzés, illetve Fosszília ciklusából.

Nem szabad szó nélkül elmenni a könyvek és periodikus kiadványokban megjelent illusztrációk mellett sem. Ezek legtöbb esetben a néprajzi hagyományhoz, egy esetben pedig a lepke ciklushoz kapcsolódnak. A Naptár (Szlovéniai magyarok szemléje) borítótervét, és a naptári részt is – a Szúnyogh Sándor szerkesztővel való kiváló baráti kapcsolat jóvoltából – Galič István illusztrációi díszítik. Ezek között több, ahogy a Hóvágyban is, kiváló tusrajz akad. Ezek a grafikusnak amolyan „ceruzagyakorlatai”, bár arányérzéke, formai-technikai „mívessége” itt is megnyilvánul. A 80-as években a Naptárban mintegy 50 néprajzi tárgy rajzát, hetési szőttest, vagy más kerámia-díszt mintázott át sajátos körítésben. Nagyon jelentős a Foglyul esett lepke sorozat a ‘81-es Naptárban, mely a grafikai „szerialitás” első, s talán utolsó megnyilvánulása is Galičnál, amit csak sajnálhatunk. Grafikai–formatervezői tevékenysége szimbólumok mentén fogalmaz, inkább a diskurzus lehetőségét keresi, és a stílusbeli lemozdulások érdeklik, mint a megjelenő szöveg, illetőleg maga a tartalom. A muravidéki (szlovéniai) magyar irodalom ma száznál több művészeti, tudományos kiadványával helyet vívott ki magának a magyar művészet területi megnyilvánulásai (nemzetiségi, kisebbségi) között. Kár, hogy a nyelvi és egyéb korlátok miatt a szlovén és más

közép-európai kulturális-művészi-tudományos közeg nem ismerheti. Így Galič illusztrátorikönyvtervezői tevékenységéről is csak kevesen tudnak. A jelen kiállítás alkalmával ebből is ízelítőt kapunk. S ha a külső formai „jegyek” az áru eladhatóságának a fokmérői, akkor Galič irodalmi-könyvészeti tevékenységét – a szlovéniai magyar alkotók könyveinek kelendősége a bizonyíték rá! – sikeresnek kell mondanunk.

Kepéné Bihar Mária - Lendvai Kepe Zoltán

Etnografska in domoznanska zbirka Štefana Galiča Gálics István néprajzi és helytörténeti gyűjteménye

a vsako pokrajino in vsak kraj je značilno specifično izžarevanje, imata samosvoje karakteristike, poteze, nedrje in duha. Vse to še posebno velja za rojstno pokrajino, ki je za slehernega človeka središče sveta. Rojstna pokrajina ima posebno in magično moč celo takrat, ko človeku morda povzroča grenkobo in žalost. V trenutku rojstva se duh, svetloba in okus pokrajine za vselej nastanijo v telesu. Neizbrisne vibracije rojstne pokrajine spremljajo človeka vse njegovo življenje in jih je mogoče še najbolje primerjati z materinimi prsmi in z njeno toplo, ljubečo, božajočo in zdravilno roko. Gorje tistemu, ki se mu pretrga naravna navezanost na rojstno pokrajino in mater!

Pokrajina Hetés, Lendava z okolico in Őrség oziroma Stražna pokrajina, ki tvorijo življenjski prostor Madžarov v Sloveniji, so zaradi specifičnega naravnega okolja in zgodovine izoblikovali značilno ljudsko kulturo, ki jo je mogoče zelo dobro očrtati. To območje sodi med tiste pokrajine Karpatskega bazena, ki se niso docela, ali bolje, dovolj učinkovito in v pravem trenutku vključile v delitev dela med velikimi pokrajinami širše regije in blagovno proizvodnjo znotraj nje, zato je imela samopreskrba tod vse do začetka 20. stoletja še prav posebno velik pomen. V kmečki kulturi je veljalo za osrednjo vrednoto, če sta znala gospodar in hišna gospodinja izdelati vsa preprostejša orodja za rabo okoli hiše, razne uporabne predmete, igrače, kose oblačil in druge tekstilije. V ljudski kulturi Prekmurja je prišlo to še izraziteje do veljave. V njej je namreč globoko ukoreninjeno rokodelstvo in marsikje se je razvilo že kar do umetniške ravni. Pomislimo, na primer, na rezbarstvo, na umetniško izdelane tesane in poslikane skrinje za balo, na tkane in vezene kose pražnjih oblačil ali pa na lončarske izdelke, ki so jih lončarji izdelovali v neskončni raznovrstnosti. Ročna spretnost, ustvarjalna volja in usvojitev veščin obrti so se samoumevno prenašale z očeta na sina. Glina, les in platno so se v rokah in srcu prekmurskega človeka na ta način skozi stoletja in tisočletja spreminjali v uporabni predmet, umetniško obliko in estetični izdelek. Likovnoumetnostna nadarjenost naših mladih ustvarjalcev ima svoje korenine v dedovanju ročnostnih genov naših prednikov. To je varuh Lendave z okolico, to je duh hetéške grude, valov Mure, močvirskih cvetlic, vinogradov lendavskih goric in lesenih vaških zvonikov.

Tako so postali nekdanji rokodelci naše pokrajine danes svetovno znani umetniki. Pomislimo le na slikarja Janeza Akvilo, kiparja Györgya Zalo ali grafika Štefana Galiča. Prav njegova etnografska in domoznanska zbirka je primer ljubezni do domačega kraja, v okviru katere je rojstna pokrajina vir navdiha, umetnik pa jo bogati s svojimi umetninami.

Genius loci v ateljeju Štefana Galiča

Zbirateljska strast je stara prav toliko kot človeštvo. Najpomembnejši vzroki so naša ukaželjnost, želja po spoznavanju sveta in posedovanju dragocenosti. Tudi ko stopimo v lendavski atelje Štefana Galiča, nam pride na misel najprej to, da ga je zanimalo vse, kar je

lepega in v čemer se zrcalijo svetovi, nadarjenost in vrednote. Tako kakor mnogim drugim ustvarjalnim dušam je bilo tudi njemu dano odkriti čisti praizvor v ljudski kulturi. Štefan Galič je odraščal v svetu, ko so prebivalci Prekmurja življenje še dan za dnem preživljali na tradicionalen način in ko je še bilo mogoče srečevati avtentične elemente kmečke kulture. Koline, pustno šemljenje, ljudski običaj na gregorjevo, bedenje ob mrliču in tradicionalna gostija so bili še živa stvarnost. Umetnik je ljudsko kulturo poznal že v otroštvu in je pozneje kot likovni pedagog v Dvojezični osnovni šoli v Genterovcih, in Dvojezični srednji šoli v Lendavi zavestno usmerjal pozornost učencev in dijakov na njene estetske vrednote. Na urah likovne vzgoje so učenci pogosto proučevali in risali predmete iz zakladnice ljudske umetnosti, npr. okrašene lončene posode, ki so jih prinašali iz svojega vaškega okolja. Mojstrova zbirka pa ni rasla le zaradi darov učencev in prijateljev; največ predmetov je dobilo svoje mesto v umetnikovem ateljeju zaradi njegove zavestne zbirateljske dejavnosti, starine pa je pogosto tudi kupoval. Že na začetku opisa zbirke lahko ugotovimo, da prvotni namen Štefana Galiča ni bil ustvariti znanstveno zbirko, ampak svoj atelje opremiti s predmeti, ki so blizu njegovi duši in imajo posebno estetsko vrednost. Zato njegovo zbirateljstvo ni doseglo takšne organizacijske stopnje, da bi starine z znanstvenimi metodami načrtno ločeval, jih opremljal s številkami in podatki in jih nato vnašal v evidenco in da bi zapisoval značilnosti kraja njihovega izvora in z njimi povezanih zgodb. Predmete je zbiral zaradi njihove estetske vrednosti, ne zaradi njihove funkcije, rabe. V zbirki je tudi več predmetov, ki so bodisi poškodovani, ali pa je ohranjen le kakšen njihov delček, toda ker so nosilci estetske vrednosti, jim je bilo v zbirki zagotovljeno njihovo »spoštovanja vredno mesto«. Etnografski predmeti na stenah in policah pričarajo v atelje s svojo množičnostjo, prečiščeno, pradavno obliko in estetskim značajem rustikalni svet panonskega prostora. Za njihovo razvrstitev je značilno, da si je Galič funkcijsko in tipološko sorodne predmete prizadeval namestiti druge poleg drugih. Na področju gospodarjenja so to sredstva in orodja, ki so jih naši predniki uporabljali pri ribolovu, lovu, nabiranju, čebelarjenju, kmetovanju, živinoreji in vinogradništvu. Napušč pred vhodom je podprt s stebri, katerih funkcijo opravljajo vretena starodavnih lesenih stiskalnic za grozdje. Na eno steno so z žeblji pritrjeni otke, grebeni, enojni in dvojni jarmi, kolesa in podkve, drugo steno pa krasi približno 40 različnih pečnic. Lesene posode iz dog so na umetnikovem dvorišču nekoč rabili za cvetlične lonce. V ateljeju pa najdemo še harpune, sprednje stranice poslikanih skrinj za balo in poslikane panjske končnice, nože za obrezovanje vinske trte, bakrene zvonce, pletene košare za shranjevanje žita in stročnic, oselnike in tudi del mlinskega kamna.

V zbirki je dobilo svoj prostor tudi orodje za predelavo lanu in konoplje, kot so npr. sestavni deli statev, grebeni, česalniki za lan in konopljo, trlice in končni produkti tovrstnega dela doma tkano platno, ročna dela, pa tudi okrasne tkane brisače. Med uporabnimi predmeti so še posebno mikavni sprehajalne palice, pipci in pipe, katerih površino je oplemenitila človeška roka.

Veliko skupino etnografske zbirke tvorijo predmeti za opremo stanovanja, pohištvo in gospodinjske potrebščine, npr. tesane in poslikane skrinje za balo, stoli, držala za brisače, korita, ročne stope in možnarji, ključi, ključavnice, okna, ogledala, stenske ure, preproge iz krp in stekleničke za različne namene. Vsekakor je treba tudi omeniti, da je bilo nekaj poslikanih skrinj za balo, ki jih je zbral umetnik, restavriranih na pobudo Galerije-Muzeja Lendava.

V Galičevi zbirki ima največjo etnografsko vrednost skupina predmetov, v kateri so orodje raznih obrtnikov in rokodelcev in njihovi izdelki, med njimi mizarsko orodje, modrotiskarski model, ključavničarski izdelki, prevladujejo pa lončarski izdelki. Atelje krasi skoraj 400 vrčev, krožnikov, skled in loncev. Večina jih izvira iz lončarskih centrov Stražne pokrajine in Prekmurja. Zbirka posod za peko je najbogatejša med prekmurskimi etnološkimi zbirkami. Znotraj te skupine je najzanimivejših okoli 120 »bidrač« oziroma pekačev za šarklje. Med najdragocenejše uvrščamo tiste, ki so okrašeni s Kristusovim monogramom IHS. V teh so pekli potice ob praznikih. Zbirka vsebuje tudi predmete, povezane z verskim življenjem, kot so npr. kropilnice, stare podobice, svečniki, blagoslovljene sveče in nabožni kipci. Iz lesa izrezljano razpelo in tri na steklo naslikane podobice imajo v skupini sakralnih predmetov posebno vrednost. Podobice so naslikane v t. i. Hinterglas tehniki, ki je značilna za nemško govorno območje in skupnosti, ki so bile z njo v tesnem stiku. Na eni od slik je upodobljena Marija z detetom, na drugi na križ pribit Kristus in na tretji sveti Lenart. V zbirki je tudi nekaj predmetov s področja ljudskih običajev, mednje sodijo tudi pisanice.

V ateljeju je tudi lepo število spominkov. Mnogi se spominjajo, da se Štefan Galič ni vrnil z nobenega potovanja v tujino ne da bi prinesel s seboj kakšen etnografski spominek. Tako najdemo npr. v njegovem ateljeju vazo iz Tunizije, kopije antičnih kipcev, znamenit hortobágyski bič in majolike iz Koronda.

Po smrti Štefana Galiča je Zavod za varstvo kulturne dediščine Slovenije vpisal umetnikov atelje v svoj register. V primeru vsake zbirke, ki je sestavni del kulturne dediščine, in tako tudi v primeru eksponatov Galičeve etnografske zbirke, bi bilo treba nenehno opravljati konzervatorska in restavratorska dela. V njegovem ateljeju pa so bila konzervatorska dela opravljena le enkrat, in sicer septembra 2003. Možnost za izvedbo teh del je bila dana v okviru sodelovanja med zavodom Galerija-Muzej Lendava in Narodnim muzejem Republike Madžarske. Sodelujoči so očistili, dezinficirali, konzervirali in zlepili eksponate. Razvrstitev predmetov so dokumentirali s fotografskimi posnetki, da je bilo mogoče po opravljenih delih vzpostaviti prvotno stanje in ozračje ateljeja.

Zbirka razglednic Štefana Galiča, na katerih je upodobljeno mesto Lendava

Štefan Galič pa se ni obdal le z estetskimi, ampak tudi z domoznanskimi, rojstno pokrajino simbolizirajočimi predmeti. Zbiral je – če omenimo le nekaj stvari – tudi stare slike, fotografije, okvire za slike, knjige, pečnice in lekarniške steklenice. V njegovi domoznanski zbirki pa pripada prav posebno mesto razglednicam o mestu Lendavi. Prve razglednice so bile bakrorezi, pozneje pa so jih zamenjale tiskane razglednice v črno-beli, nato pa še barvni tehniki. Razglednice s konca 19. in začetka 20. stoletja je mogoče, širše gledano, uvrstiti med umetniške stvaritve. Na razglednicah sta združeni ljubezen do rojstne pokrajine in likovna umetnost, zato nas ne preseneča, da je Galiča privlačilo tudi zbiranje teh.

Trdna namera umetnika je bila, da razglednice o svojem rojstnem mestu s Sándorjem Szúnyoghom in Miklósem Tomko predstavi v reprezentativni publikaciji. Vsi trije so zato navezali stik z drugimi zbiratelji, raziskovali v muzejih in arhivih, med drugim tudi v Göcsejskem muzeju v Zalaegerszegu, v Arhivu Županije Zala, v Zemplénskem muzeju v Szerencsu, v Arhivu Železne Županije, v Galeriji-Muzeju v Lendavi, v Pokrajinskem arhivu Maribor in Pokrajinskem muzeju Murska Sobota. Štefan Galič je razglednice zbral in jih uredil v lastnoročno izdelanem albumu v določenem zaporedju, ki je rabilo za vzorec pri urejanju publikacije. A izdaje albuma ni dočakal, izšel je šele po njegovi smrti leta 1997, založila in izdala ga je Občina Lendava z naslovom Pozdrav iz Dolnje Lendave - Üdvözlet Alsólendváról in podnaslovom Mesto na razglednicah v letih 1898 do 1945. Publikacijo je uredil Sándor Szúnyogh, posvetil pa jo je Štefanu Galiču v spomin. Sándor Szúnyogh je hkrati avtor uvodnih poglavij z naslovoma »Zgodovina lendavskih razglednic« in »Mozaik iz zgodovine mesta Lendava od njenih začetkov do konca II. svetovne vojne«. Naslovnica publikacije pa je bila oblikovana na podlagi osnutkov Štefana Galiča. Knjiga vsebuje s sliko z naslovnice vred 174 razglednic. Podatke o lastnikih fotografij vsebuje le album, ki je bil za vzorec pri urejanju publikacije. Iz njega izvemo, da je bilo 51 razglednic last Štefana Galiča, 46 razglednic je pripadalo dr. Miklósu Tomki, preostale razglednice pa so bile deloma zbrane v zgoraj omenjenih muzejih in arhivih ali pa so bile v lasti Marije Boldižar, Matilde Fideršek, Márie Gerencsér, Ferenca Gericsa, Istvána Gyökéra, Ferenca Hajósa, Margit Kocuván, Marije Lepičnik, Károlya Pojbicsa, Terézie Soós, Sándorja Szúnyogha, Györgya Tomke in Sándorja Varge. V primeru osmih razglednic njihov darovalec ni naveden. Razglednice so izjemno dragocen vir pri raziskovanju zgodovine, predvsem domoznanstva, saj nudijo učinkovito pomoč, predvsem pri raziskovanju tem iz zgodovine arhitekture, urbanizma in industrije in tem o načinu življenja in oblačilne kulture. Napisano velja tudi za Lendavo. Na večini razglednic so upodobljene najpomembnejše ulice nekdanje Dolnje Lendave, njena javna poslopja in pokrajina, ki obdaja mesto. Iz njih lahko spoznamo

npr. nekdanji sistem utrdb lendavskega gradu, ki je bil porušen leta 1947, za njegovo rekonstrukcijo pa so razglednice nepogrešljive. Rabijo tudi v dokaz o tem, da je stolp lendavskega gradu vse do leta 1945 krasila freska Device Marije. Slika, katere izdelavo je naročila rodbina Esterházy, je bila zazidana v času enopartijskega sistema, in vse od takrat čaka na svoje ponovno odkritje. Na podlagi teh razglednic lahko vidimo, kakšen je bil glavni portal lendavskega gradu z dvoriščne strani, ki ga danes ni več, v kakšnem stanju je bila na začetku 20. stoletja mumija Mihaela Hadika, kakšna so bila pročelja nekdanjih poslopij, ki se vrstijo druga ob drugi na Glavni ulici, na njih je predstavljeno občudovanja vredno secesijsko strešno sleme dežnikarne Hungária, imena nekdanjih mestnih obrtnikov in trgovcev in še na tisoče drobnih zanimivosti. Približajo nam tudi zgodovinske trenutke, kot so npr. razstrelitev mostu v Murskem Središču ali poplave. Ne bi smeli pozabiti niti na to, da so bile nekatere lendavske razglednice tiskane prav v našem mestu, v tiskarni družine Balkányi in so zato za nas pomembne tudi s tega vidika. Povedati je mogoče, da je knjiga z naslovom Pozdrav iz Dolnje Lendave vse do danes ena najbolj priljubljenih lendavskih publikacij. Atelje umetnika slikarja in grafika Štefana Galiča ni le umetnostnozgodovinski, ampak tudi domoznanski zaklad, za katerega ohranitev morajo dediči in skupnost nemudoma najti dostojno rešitev. Nemudoma bi bilo treba konservatorsko obdelati in temeljito raziskati njegovo zbirko. Tako bi postala veliko več kakor le množica predmetov estetske vrednosti. Če bo uspelo še pravi čas raziskati funkcijo, starost, kraj izvora in izdelave predmetov zbirke, bo ta lahko pomemben vir za etnografske in domoznanske raziskave Lendave z okolico.

inden vidéknek és helynek megvan a saját kisugárázása, vannak jellemvonásai, van arculata, keble és szelleme. Különösen pedig a szülőföldnek, amely minden ember számára a világ közepe. A szülőhelynek különös és mágikus ereje van, még akkor is, ha netán keserűséget vagy csalódást is okoz. A születés pillanatában a hely szelleme, a hely fénye és íze mindörökre beleköltözik a testbe. A szülőföld ezen kitörölhetetlen rezgése az embert egész életében kíséri és leginkább az édesanya keblével, meleg, szerető, simogató és gyógyító kezével hasonlítható össze. Jaj annak, akinek eltorzul a szülőföld és az édesanya iránti természetes kötődése!

A szlovéniai magyarság életterét képező Hetés, Lendva-vidék és Őrség különleges természeti környezetének, valamint történelmének köszönhetően jól körvonalazható, jellegzetes népi kultúrát alakított ki. Ez a terület a Kárpát-medence azon tájai közé tartozott, amelyek nem tudtak tökéletesen, pontosabban kellő hatékonysággal és kellő időben bekapcsolódni a tágabb régió nagytáji munkamegosztásába és az árutermelésébe, így egészen a 20. század elejéig itt az önellátás különlegesen nagy jelentőségű volt. A paraszti kultúrában központi értéknek számított, hogy a gazdák és a gazdasszonyok minden egyszerűbb házkörüli eszközt, használati tárgyat, játékot, viseleti darabot és egyéb textilíát elő tudjanak állítani. A Muravidék népi kultúrájában ez fokozotabban megmutatkozott. Vidékünk kézművességének erőteljes megléte és esetenként művészi szintre fejlődésének gyökere innen ered. Gondoljunk itt például a fafaragásra, a művészien kidolgozott ácsolt és tulipános ládákra, a szőtt és hímezett ünnepi ruhadarabokra, vagy éppen a fazekasok végtelen változatossággal megalkotott cserépedényeire. A kézügyesség, a tárgyalkotó kedv, majd a mesterségekben való jártasság természetes módon apáról fiúra szállt. Így alakult évszázadokon és évezredeken át a muravidéki ember kezében és szívében az agyag, a fa és a vászon praktikus tárggyá, művészi formává és esztétikumá. Fiataljaink képzőművészeti tehetsége őseink kézügyességi génjeinek öröklésében gyökerezik. Ez Lendva-vidék géniusza, ez a hetési rögnek, a Mura hullámainak, a mocsarak virágainak, a lendvahegyi szőlőknek és a szoknyásharangoknak a szelleme. Így váltak vidékünk egykori kézművesei ma világhírű művészekké. Gondoljunk csak Aquila János festőre, Zala György szobrászra vagy Gálics István grafikusra. Éppen Gálics István néprajzi és helytörténeti gyűjteménye kiemelkedő példája annak a szülőföld iránti szeretetnek, amelynek részeként a szülőföld, mint ihlető forrás jelenik meg az alkotásokban, hogy aztán maga az alkotó termékenyítse meg műveivel szülőföldjét.

A hely szelleme Gálics István műhelyében

A gyűjtőszenvedély egyidős az emberiséggel. Ennek legfőbb okai a tudásvágyból, a világ megismeréséből és az értékek birtoklásából fakadnak. Gálics István lendvai műhelyébe lépve is ez az első gondolatunk: ezt az embert minden érdekelte, ami szép, amiben

tükröződik a mindenség, a tehetség és az érték, és ezt mind magáévá is akarta tenni. Mint annyi más alkotó léleknek, neki is megadatott a tiszta ősforrás megtalálása a népi kultúrában.

Gálics István még egy olyan világban nőtt fel és ébredt művészi öntudatra, amikor a Muravidék népe még mindig élte a hagyományos életmódját és a paraszti kultúra autentikus elemei megfigyelhetőek voltak. A disznótor, a maskurázás, a Gergely-járás, a virrasztás és a hagyományos lakodalom még élő valóság volt. A művész nemcsak gyeremekként találkozhatott a népi kultúrával, hanem később a Göntérházi Kétnyelvű Általános Iskola, majd a Lendvai Kétnyelvű Középiskolai tanáraként már tudatosan irányította a diákok figyelmét a népi kultúra esztétikai értékeire. A rajzórákon gyakori feladatként jelentek meg a népművészeti tárgyak, például díszített cserépedények tanulmányozása és másolása, amely tárgyakat a tanulók hozták falusi környezetükből. A mester gyűjteménye azonban nemcsak a tanítványok és a barátok ajándékai révén gyarapodott, legtöbb tárgy tudatos gyűjtőtevékenység eredményeként került műhelyébe, de gyakran vásárolt is régiségeket. A gyűjtemény leírásának első lépéseként megállapíthatjuk, hogy Gálics Istvánnak nem az volt az elsődleges célja a tárgyakkal, hogy tudományos gyűjteményt hozzon létre, hanem az, hogy lelkéhez közeli és esztétikus tárgyakkal rendezze be a műtermét. Így gyűjtőszenvedélye nem jutott el azon szervezettségi fokra, hogy tudományos módszereket alkalmazva, módszeresen összeválogatva, számokkal és adatokkal ellátva nyilvántartásba vegye a tárgyait, valamint származási helyüket, történetüket lejegyezve tárolja őket. A néprajzi gyűjteményének egyik legfőbb jellemvonása, hogy a tárgyak esztétikai minősége dominál és nem a funkció, nem a használat kérdése. Van több olyan tárgy is, amely sérült, vagy csak egy darabja van meg, de esztétikai értéket képviselve megmaradt a „becsülete” a Gálics-gyűjteményben. A falakon és a polcokon elhelyezett néprajzi tárgyak sokaságukkal, letisztult, ősi formájukkal, valamint esztétikai mínőségükkel a pannon térség rusztikus világát varázsolják a műhelybe. A tárgyak elhelyezésére jellemző, hogy az azonos funkciójúakat és típusúakat Gálics igyekezett egymás mellé kirakni. Ezek a tárgyak a műterem minden helyiségében megtalálhatóak és a népi kultúra számos szeletére kiterjednek. A gazdálkodás témakörében a halászat, a vadászat, a gyűjtögetés, a méhészet, a földművelés, az állattartás és a szőlőművelés eszközeivel találkozhatunk. Főfás prések csigái tartják oszlopként a bejárat előtti ereszalját. Itt a falra szegezve ösztökéket, gerebeneket, egyes és kettes igákat, kerekeket, patkókat találunk, egy másik falat pedig mintegy 40 különbőző kályhacserép ékesít. A dongás faedények egykoron virágcserépként szolgáltak a művész udvarán. De találunk a műteremben még szigonyokat, tulipánosláda- és kaptárelőlapokat, szőlőmetszőkéseket, rézcsengőket, kópicokat, pókokat, kaszatokmányokat és egy őrlőkő darabot is.

Helyet kaptak a gyűjteményben a len és a kender feldolgozásának eszközei, különböző szövőszékek alkatrészei, gerebenek, len- és kenderfésűk, tilók, valamint a munka végtermékei,

a szőttesek, a kézimunkák és a dísztörölközők is. A használati tárgyak közül megkapó szépségűek az emberi kéztől megnemesedett felületű kampósbotok, bicskák és pipák.

A gyűjtemény népes tárgycsoportját jelentik a lakberendezési tárgyak, a bútorok, a háztartási eszközök, így például az ácsolt és tulipános ládák, székek, törölközőtartók, teknők, mozsarak, kulcsok, zárak, ablakok, tükrök, faliórák, rongyszönyegek és különböző funkciójú üvegek. Mindenképpen meg kell említeni, hogy a művész által gyűjtött tulipános ládákból néhány restaurálásra is került a Lendvai Galéria és Múzeum jóvoltából.

A Gálics-gyűjteményben a kézműves mesterségek eszközeit és készítményeit magába foglaló tárgycsoport bír a legnagyobb néprajzi értékkel. Asztalosszerszámokat, kékfestődúcot, lakatos termékeket is találhatunk a műteremben. Ebben a tárgycsoportban kiemelkedő értékűek a fazekastermékek. Közel 400 darab csupor, tányér, tál, fazék és korsó díszíti a műtermet. Többségük az Őrség és Vendvidék fazekasközpontjaiból származik. A Muravidék néprajzi gyűjteményeinek vonatkozásában a Gálics műteremben található foglalja magába vidékünk leggazdagabb sütőedény-kollekcióját. Ezen belül is a mintegy 120 legkülönbözőbb méretű és formájú kuglófsütő a legérdekesebb. A legértékesebbek közé a Krisztus monogramjával, vagyis az IHS rövidítéssel, azaz Iesus Hominum Salvator, magyarul Jézus az emberek megváltója díszítéssel ellátott darabok tartoznak, amelyekben ünnepek alkalmával sütöttek kalácsot.

A vallásos élet tárgyai, a szenteltvíztartók, régi szentképek, gyertyatartók, szentelt gyertyák és vallási témájú szobrok sem hiányoznak a gyűjteményből. A szakrális tárgyak csoportjának különleges darabjai egy fából faragott korpusz, valamint három üvegre festett szentkép. A három szentkép az úgynevezett „Hinterglas” technikával készült, amely a német nyelvterületre és az azzal szorosabban érintkező közösségekre jellemző. A technika onnan kapta az elnevezését, hogy a képet egy üveglap hátuljára festik. Az egyik ilyen kép Máriát ábrázolja gyermekével, a másik a keresztre feszített Krisztust, a harmadik pedig Szent Lénártot. A gyűjteményben találhatók népszokásokhoz kapcsolódó tárgyak is, így például néhány hímestojás. Szuvenír-tárgyak is akadnak szépszámmal a műteremben. A visszaemlékezések szerint Gálics István nem tért haza egyetlen külföldi útjáról sem úgy, hogy ne hozott volna magával népművészeti emléktárgyakat. Így műhelyében találunk tuniszi vázát, antik szobormásolatokat, hortobágyi karikásostort vagy éppen korondi bokályokat.

A Gálics István halála után a Szlovén Örökségvédelmi Hivatal a művész műhelyét felvette a jegyzékébe. Mint mindegyik más kulturális örökséget képező gyűjtemény, a Gálics-féle néprajzi tárgygyűjtemény darabjai is állandó állagmegóvási és restaurálási munkálatokat igényelnének. Gálics István 1997-ben bekövetkezett halála után műhelyében eddig egyetlen alkalommal zajlottak műtárgyvédelmi munkálatok 2003 szeptemberében. Erre a Lendvai Galéria és Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum között létrejött együttműködés adott lehetőséget. A munkálatokról szóló beszámoló szerint a résztvevők összesen

294 műtárgy tisztítását, fertőtlenítését, konzerválását és ragasztását végezték el. Fényképfelvételekkel dokumentálták a tárgyak elhelyezkedését, hogy kezelésük után is megőrizzék a műterem eredeti állapotát és hangulatát.

Gálics István Lendva városát ábrázoló képeslapgyűjteménye

Gálics István nemcsak esztétikus tárgyakkal vette körül magát, hanem a szülőföldet jelképező helytörténeti emlékekkel is. Régi képeket, fényképeket, képkereteket, könyveket, kályhacsempéket, patikaüvegeket is gyűjtött, hogy csak néhány dolgot említsünk. A helytörténethez kapcsolódó gyűjteményének kiemelkedő darabjai a Lendva városára vonatkozó képes levelezőlapok. A képeslapok készítésének és küldésének divatja a 19. században indult világhódító útjára. Az első képeslapok rézkarcok voltak, később a fekete-fehér, majd a színesnyomatok terjedtek el. A 19. és 20. század fordulójának képeslapjai tágabban értelmezve a művészeti alkotások közé sorolhatók. A fényképezés elterjedésével pedig mindinkább fotók kerültek a képeslapokra. Mivel a tájat ábrázoló képeslapokban együtt testesül meg a szülőföld szeretete és a képzőművészet, nem csoda, hogy Gálicsot ezeknek a gyűjtése is vonzotta.

A művész feltett szándéka volt, hogy a szülővárosáról készült képeslapokat Szunyogh Sándorral és Tomka Miklóssal közösen egy reprezentatív kiadványban bemutatja. Felvették a kapcsolatot további gyűjtőkkel is, valamint több múzeumban és levéltárban végeztek kutatásokat, így a zalaegeszegi Göcseji Múzeumban, a Zala Megyei Levéltárban, a szerencsi Zempléni Múzeumban, a Vas Megyei Levéltárban, a Lendvai Galéria és Múzeumban, a Maribori Területi Levéltárban és a Muraszombati Területi Múzeumban. Gálics István a képeslapokat egy saját kézzel készített albumba gyűjtötte és rendezte el meghatározott sorrendbe, amely a kiadvány mintájául szolgált. A képes levelezőlapokat tartalmazó album kiadását azonban már nem érhette meg. Ez valamivel halála után, 1997-ben jelent meg Lendva Község kiadásában Pozdrav iz Dolnje Lendave - Üdvözlet Alsólendváról címmel és Alsólendva képes levelezőlapokon 1898-tól 1945-ig alcímmel. A kötetet Szúnyogh Sándor szerkesztette és Gálics István emlékének ajánlotta. Szúnyog Sándor volt egyben a szerzője A lendvai képeslapok története, valamint a Lendva város rövid története a kezdetektől a második világháború végéig című bevezető fejezeteknek is. A kiadvány borítója pedig Gálics István előzetes tervei alapján készült. A kötet a borítóját díszítő képpel együtt 147 fényképes levelezőlapot tartalmaz. A képeslapok tulajdonosaira vonatkozó adatokat csak a mintának szolgáló album tartalmazza. Ebből derül ki, hogy a képeslapok többsége, azaz 51 darab Gálics Istváné, 46 darab Dr. Tomka Miklósé volt, a többit pedig a fent említett múzeumokban és levéltárakban gyűjtötték, valamint Boldižar Marija, Fideršek Matilda, Gerencsér Mária, Gerics Ferenc, Gyökér István, Hajós Ferenc,

Kocuván Margit, Lepičnik Marija, Pojbics Károly, Soós Terézia, Szúnyogh Sándor, Tomka György és Varga Sándor tulajdonát képezték. Nyolc képeslapnál nincs feltüntetve az adományozó. A képes levelezőlapok kiemelt forrásértékkel bírnak a történelemkutatásban, különösen a helytörténetben, hiszen hathatós segítséget nyújtanak elsősorban az építészettörténeti, urbanisztikai, ipartörténeti, életmód- és viselettörténeti kérdésekben. Így van ez Lendva esetében is. A képeslapok többsége az egykori Alsólendva legfontosabb utcáit és középületeit ábrázolja, valamint a várost körülvevő vidéket. Megismerhetjük a segítségükkel például a lendvai vár egykori, 1947-ben lebontott bástyarendszerét, amelyek a visszaépítésében megkerülhetetlenek. Ugyancsak bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a lendvai vár tornyát 1945-ig egy Szűz Mária freskó ékesítette. A kép, amely az Esterházy család megrendelésére készült és az ateista egypártrendszer idején falaztak be, azóta is türelemmel várja újbóli felfedezését. Ezekről a képeslapokról megismerhetjük a várunk udvar felőli, ma már nem létező főkapuját, Hadik Mihály múmiájának 20. század eleji állapotát, a város Fő utcáján sorakozó épületek egykori megjelenését, a Hungária ernyőgyár csodálatos szecessziós oromfalát, a város egykori iparosainak és kereskedőinek nevét és még ezer apró érdekességet. De olyan történelmi pillanatok is megejtő közelségbe kerülnek a lapok segítségével, mint a muraszerdahelyi híd felrobbantása, vagy az egykori árvizek. Nem szabadna elfeledkeznünk arról a tényről sem, hogy egyes lendvai képeslapok nem máshol, mint éppen városunkban, a Balkányi család nyomdájában készültek, így emiatt számunkra többszörösen értékesek. Elmondható, hogy az Üdvözlet Alsólendváról című könyv mind a mai napig egyike a legnépszerűbb lendvai kiadványoknak. Az itt leírtak is rámutatnak, hogy Gálics István festő- és grafikusművész műhelye nem csak művészettörténeti, hanem helytörténeti kincs is, amelynek megőrzésére az örökösöknek és a közösségnek sürgősen méltó megoldást kell találni. Mind a néprajzi mind a helytörténeti gyűjtemény esetében haladéktalanul szűkség lenne újabb műtárgyvédelmi munkálatokra és alapos tudományos kutatásra. Ezek eredményeként a gyűjtemény több lehetne, mint esztétikai értéket hordozó tárgyak halmaza. Amennyiben sikerülne még időben felkutatni a tárgyak funkcióját, korát, származási- és készítési helyét, fontos tanulságokkal szolgáló forrása lehetne a Lendva-vidék néprajzi és helytörténeti kutatásainak.

Reprodukcije / Reprodukciók

Avtoportret / Önarckép 1965, olje-platno / olaj-vászon, 52 x 42 cm

Zidanica / Pince 1965, olje-platno / olaj-vászon, 50 x 65 cm

Dolga vas / Hosszúfalu 1965, tempera-papir / tempera-papir, 39 x 50 cm

1965, tempera-papir / tempera-papir 30 x 42 cm

1967, olje-platno /olaj-vászon, 38 x 51 cm

1966, tempera-karton / tempera-karton (3x) 15,5 x 24,5 cm

1966, olje-platno / olaj-vászon, 66 x 59 cm

1969, mešana tehnika-platno / vegyes technika-vászon, 75 x 75 cm

Jure 1969, mešana tehnika-platno / vegyes technika-vászon, 60 x 75 cm

1970, akril-platno / akril-vászon, 100 x 80 cm

Mandolina / Mandolna 1970, mešana tehnika-platno / vegyes technika-vászon, 85 x 106 cm

Figura in prostor / Figura és tér 1971, mešana tehnika-platno / vegyes technika-vászon, 117 x 90 cm

Obrazi / Arcok 1973, mešana tehnika-platno / vegyes technika-vászon, 117 x 90 cm

1973, akril-lesonit / akril-farostlemez, 52 x 39 cm

Obraz XX / Az arc XX 1973, barvna litografija in lesorez / színes litográfia és fametszet, 82 x 55 cm

1973, akril-platno / akril-vászon, 53 x 69 cm

1974, mešana tehnika-platno / vegyes technika-vászon, 45 x 56 cm

1974, akril-platno / akril-vászon, 46,5 x 60,5 cm

1974, akril-platno / akril-vászon, 46 x 61 cm

Panorama Lendave I / Lendva látképe I 1973, olje-platno / olaj-vászon, 73,5 x 102 cm

Lendava pozimi / Lendva télen 1974, olje-platno / olaj-vászon, 65 x 91,5 cm

Čakajoči / Várakozás 1974, barvni lesorez na rižev papir / színes fametszet rizspapíron, 97 x 63 cm

Simfonija / Szimfónia 1974, barvni lesorez / színes fametszet, 91 x 65 cm

Dolina Bečara / Bečara völgye 1975, akril-lesonit / akril-farostlemez, 51,5 x 67,5 cm

Ujeti metulj / Foglyul ejtett lepke 1975, mešana tehnika-platno / vegyes technika-vászon, 95 x 85 cm

Sanje / Álmok 1976, barvni linorez na rižev papir / színes linómetszet rizspapíron, 97 x 64,5 cm

1978, akril-lesonit / akril-farostlemez, 37,5 x 35 cm

Pred nevihto - Lendava / Vihar előtt - Lendva 1976, olje-platno / olaj-vászon, 55 x 75 cm

Ravne - 77 - II 1977, mešana tehnika-platno / vegyes technika-vászon, 100 x 70 cm

Velika violina - XX - A / Nagy hegedű - XX - A 1978, barvni lesorez / színes fametszet, 97 x 65,5 cm

Ujeti metulj / Foglyul ejtett lepke 1979, barvni lesorez / színes fametszet, 84,5 x 62,5 cm

Iz ciklusa Metulj - XX - A / A Lepke ciklusból - XX - A 1979, barvni linorez / színes linómetszet, 89 x 57 cm

Iz ciklusa Metulj - X / A Lepke ciklusból - X 1979, barvni linorez na rižev papir / színes linómetszet rizspapíron, 97,5 x 63 cm

Pokrajina - I / Táj - I 1979, barvni lesorez / színes fametszet, 96,5 x 63 cm

Tovarniško tihožitje / Ipari csendélet 1980, akril-platno / akril-vászon, 55,5 x 75,5 cm

Počitek - II / Pihenő - II 1980, barvni linorez / színes linómetszet, 85 x 64 cm

Metulj / Lepke 1980, tempera-papir / tempera-papir, 18 x 34 cm

Ujeta metulja / Foglyul ejtett lepkék 1981, barvni linorez / színes linómetszet, 86 x 62 cm

Ujeti metulj / Foglyul ejtett lepke 1982, akril-platno / akril-vászon, 85 x 80 cm

Iz ciklusa Velika violina - E / A nagy hegedű ciklusból - E 1983, barvni lesorez / színes fametszet, 100 x 61 cm

Blumchen 1983, barvni lesorez / színes fametszet, 100,5 x 76,5 cm

Violina - VII - B / Hegedű - VII - B 1984, barvni lesorez / színes fametszet, 100 x 63,5 cm

Violina - C / Hegedű - C 1985, barvni lesorez / színes fametszet, 100 x 65,7 cm

Pokrajina - X - B / Táj - X - B 1986, barvni lesorez / színes fametszet, 100 x 67,5 cm

Pokrajina / Táj 1986, barvni lesorez / színes fametszet, 90 x 62 cm

Zapis - XX / Feljegyzés - XX 1984, barvni lesorez / színes fametszet, 100 x 66 cm

Zapis - VII - B / Feljegyzés - VII - B 1986, barvni lesorez / színes fametszet, 90 x 66 cm

Zapis - VI - B / Feljegyzés - VI - B 1986, barvni lesorez / színes fametszet, 100 x 67 cm

Zapis - V / Feljegyzés - V 1986, barvni lesorez / színes fametszet, 74 x 59,5 cm

Zapis - X - A / Feljegyzés - X - A 1987, barvni lesorez / színes fametszet, 100 x 67,5 cm

Fosil - XXX / Fosszília - XXX 1989, barvni lesorez / színes fametszet, 67,5 x 100 cm

Fosil - Pulmo - B / Fosszília - Pulmo - B 1990, barvni lesorez / színes fametszet, 100 x 70 cm

Veliki fosil - Drevo - A / Nagy fosszília - Fa - A 1991, barvni lesorez na rižev papir / színes fametszet rizspapíron, 140 x 70 cm

Fosil - Drevo - XXV / Fosszília - Fa - XXV 1991, barvni lesorez / színes fametszet, 70 x 100 cm

Fosil - Drevo - XXXX - A / Fosszília - Fa - XXXX - A 1992, barvni lesorez / színes fametszet, 100 x 70 cm

Fosil - Drevo - AX - A / Fosszília - Fa - AX - A 1992, barvni lesorez / színes fametszet, 100 x 70 cm

Fosil - MS - X / Fosszília - MS - X 1993, barvni lesorez / színes fametszet, 100 x 70 cm

Avtoportret / Önarckép 1993, barvni lesorez / színes fametszet, 100 x 70 cm

Fosil - MXX / Fosszília - MXX 1993, barvni lesorez / színes fametszet, 70,5 x 94,5 cm

Fosil - Halicarnum - III / Fosszília - Halicanum - III 1994, barvni lesorez / színes fametszet, 95 x 153 cm

Fosil - OX / Fosszília - OX 1994, barvni lesorez / színes fametszet, 71 x 100 cm

Fosil - OLX / Fosszília - OLX 1995, barvni lesorez / színes fametszet, 100 x 70 cm

Fosil - MAX / Fosszília - MAX 1996, barvni lesorez / színes fametszet, 65 x 50 cm

1996, olje-platno / olaj-vászon, 40 x 50 cm

1996, akril-lesonit / akril-farostlemez, 37 x 37 cm

Rojstna hiša / Szülőház akril-platno / akril-vászon, 49 x 49 cm

Lendava / Lendva 1996, olje-platno / olaj-vászon, 61 x 80 cm

1996, akril-karton / akril-karton, 40 x 79,5 cm

1996, akril-platno / akril-vászon, 60 x 80 cm

Štefan Galič

tefan Galič se je rodil 19. januarja 1944 v Lendavi. Leta 1965 je diplomiral na likovnem oddelku Pedagoške akademije v Ljubljani. Leto dni je delal kot likovni pedagog, nato pa se je leta 1967 vpisal na Akademijo za likovno umetnost in leta 1971 diplomiral ter nato nadaljeval študij na grafični specialki pri profesorjih Riku Debenjaku in Marjanu Pogačniku. Po študiju, ki ga je končal leta 1973, je delal v Lendavi kot svobodni umetnik in se posvečal predvsem grafiki. Od leta 1970 je več kot sedemdesetkrat samostojno razstavljal in sodeloval na več kot 230 skupinskih razstavah doma in v tujini. Med letoma 1992–1996 je izdal šest grafičnih map v nakladi 50 izvodov. Za svoje delo prejel enaindvajset nagrad in priznanj. Umrl je 10. marca 1997.

alič Štefan1944. január 19-én született Lendván. 1965-ben szerzett diplomát a ljubljanai pedagógiai akadémián. Pedagógusként egy évig dolgozott, majd 1967-ben beiratkozott a ljubljanai Képzőművészeti Akadémiára, ahol 1971-ben diplomált, majd tanulmányait a grafikus speciális továbbképzőn Riko Debenjak és Marjan Pogačnik professzornál folytatta. Miután 1973-ben befejezte tanulmányait, Lendván szabadúszó festőművészként működött, és főként grafikák készítésével foglalkozott. 1970-től több mint hetven önálló kiállítása volt, és 230 közös kiállítás résztvevője is volt itthon és külföldön. 1992 és 1996 között hat grafikai mappát adott ki, 50-es grafikai lappal. Munkáiért huszonegy elismerésben és díjban részesült. 1997. március 10-én hunyt el.

Samostojne razstave 1 / Egyéni kiállítások

1997 Galerija Kolar, Slovenj Gradec Veleposlaništvo Republike Madžarske, Ljubljana

1998 Avla gledališča Hevesi Sándor, Zalaegerszeg Avla gledališča, Monošter

1999 Mestna galerija, Ljubljana

2000 Galerija Lendava, Lendava Umetnostna galerija, Maribor Mucsarnok, Budimpešta

2001 Muzej moderne umetnosti, Győr

2004 Galerija Lek, Ljubljana

2008 (skupaj z Dubravkom Baumgartnerjem) Galerija-Muzej Lendava, Lendava

2009 Mednarodni grafični likovni center, Ljubljana Galerija-Muzej Lendava, Lendava

Skupinske razstave / Csoportos kiállítások

1997 Male grafike iz privatne zbirke Rudija Ringbauerja, Galerija Drava, Ptuj Ljubljanska grafična šola, sprejemna dvorana Cankarjevega doma, Ljubljana 3 x 5 pozicij, Galerija ZDSLU, Ljubljana Zeitgenössische Slowenische Kunst, Kunststation Kleinsaasen, Fulda, Hilden (1997/1998)

2000 Akademski slikarji in kiparji – nekdanji dijaki, Galerija Murska Sobota, Murska Sobota

2001 Društvo likovnih umetnikov Prekmurja in Prlekije, Galerija Murska Sobota, Murska Sobota Društvo likovnih umetnikov Prekmurja in Prlekije, Galerija Ante Trstenjak, Ljutomer Društvo likovnih umetnikov Prekmurja in Prlekije, Lendava

2003 Grand prix – slovenski nagrajenci grafičnih bienalov, Jakopičeva galerija, Ljubljana Madžarska knjižna ilustracija izven Madžarske, Galerija - Muzej Lendava, Lendava

2004 Grafika/Grafik 1950–1980–2000, Mednarodni grafični likovni center, Ljubljana Iz grafičnih map. Zbirka UGM, Razstavni salon Rotovž, Maribor

2005 50 let Nove KBM, Umetnostna galerija Maribor, Maribor Stalna zbirka slikarstva (01), Galerija Murska Sobota, Murska Sobota 10 let slikarske kolonije Primož Trubar Moravske toplice, Galerija Murska Sobota, Murska Sobota

2006 Riznicata na slovenečkata grafika/Treasures of Slovene Graphic Art 1955–2005, Likovni salon Makedonske akademije znanosti in umetnosti, Skopje Slikarska kolonija Izlake – Zagorje, Avla poslovne stavbe TR3, Ljubljana Privlačnost matrice – lesorez v Sloveniji v 20. stoletju, Mednarodni grafični likovni center, Ljubljana

2007 Grafika. Razstave iz depoja Galerije, 2. del, Galerija Velenje, Velenje

2008 Zakladi slovenske grafike. Zbirka Slovenske akademije znanosti in umetnosti, Ljubljanski grad, Ljubljana

1 Za razstave pred letom 1997 glej monografsko publikacijo Štefan Galič: 1944–1997 (uredila Janez Balažic in Ludvik Sočič; spremni esej Aleksander Bassin, intervju z umetnikom Janez Balažic), izdano v zbirki Monumenta Pannonica v Murski Soboti 1999.

Izbrana bibliografija 2 / Vállogatott bibliográfia

Peter Krečič, Bienale Intart, razstavni katalog, Celovec, Udine, Ljubljana 1976.

Aleksander Bassin, Štefan Galič, razstavni katalog, Likovni salon, Celje 1977.

Breda Ilich-Klančnik, Galič Štefan : Galerija Lendava / Lendvai galéria, Lendava april-maj 1980, razstavni katalog, Galerija Lendava, Lendava 1980.

Aleksander Bassin: »Likovni zapiski. Dva grafika: Jože Spacal, Štefan Galič«, Naši razgledi, 23. 3. 1982, Ljubljana 1982.

Aleksander Bassin, Grafični trenutek SR Slovenije, razstavni katalog, Galerija suvremene umetnosti, Niš 1983.

Ivan Sedej, Mladi slovenski kiparji in grafiki, razstavni katalog, Mestna galerija, Ljubljana 1983.

Ivan Sedej, Štefan Galič, razstavni katalog, Mala galerija, Ljubljana 1984.

Franc Obal, Štefan Galič – pregledna razstava grafik 1972–1986, razstavni katalog, Galerija-Muzej Lendava, Lendava 1987.

Breda Ilich-Klančnik, Štefan Galič : barvni lesorezi : 15. marec 4. april 1988, razstavni katalog, ZDSLU, Ljubljana 1988.

Ivan Sedej, Kurt Heigl, Zoran Kržišnik, Renata Gotthardi-Škiljan, Ynske Meyjes, Kristian Sotriffer, Branko Suhy, Tatjana Pregl, I. bienale slovenske grafike Otočec, razstavni katalog, Garni hotel, Otočec 1989.

Aleksander Bassin, 10 + 10, razstavni katalog, Likovno razstavišče Rihard Jakopič, Ljubljana 1989.

Mitja Visočnik, Il libro grafico. Grafica Slovena, razstavni katalog, Trst 1991.

Aleksander Bassin, Štefan Galič, razstavni katalog, Hotel Grand, Otočec 1992.

Milojka Kline, Peter Vernik, Štefan Galič, Viktor Gojkovič, razstavni katalog, razstavni salon Rotovž, Maribor 1993.

Brane Kovič, Judita Krivec Dragan, Slovenian contemporary art – a faegmentary view, razstavni katalog, Palača umetnikov, Stockholm 1993.

Breda Škrjanec, Zgodovina ljubljanskih grafičnih bienalov, Mednarodni grafični likovni center, Ljubljana 1993.

Mitja Visočnik, Štefan Galič : grafike 1984–93 : Pilonova galerija Ajdovščina, maj/junij 1993, razstavni katalog Pilonova galerija, Ajdovščina 1993.

Nives Marvin, Štefan Galič, razstavni katalog, Galerija Insula, Ljubljana 1994.

Janez Balažic: »Intervju : slikar in grafik Štefan Galič«, Likovne besede, št. 32–34 (oktober 1995), str. 60–65, Ljubljana 1995.

Nives Marvin, Grafika v Sloveniji po letu 1945. Prva knjiga, Obalne galerije Piran, Piran 1996.

Zoran Kržišnik, Ljubljanska grafična šola, zbirka Arkade, zasložba EWO, Ljubljana 1997.

Renate M. Obud, 3 x 5. 15. pozicij, razstavni katalog, Galerija ZDSLU, Ljubljana 1997

Štefan Galič: 1944–1997 (uredila Janez Balažic in Ludvik Sočič; spremni esej Aleksander Bassin, intervju z umetnikom Janez Balažic), Zbirka Monumenta Panonica, Pomurska založba, Murska Sobota, Moderna galerija, Ljubljana 1999.

Iztok Premrov, Štefan Galič : Galerija Lek, 26. avgust – 20. september 2004, zloženka, Galerija Lek, Ljubljana 2004.

Škrjanec Breda, Privlačnost matrice : lesorez v Sloveniji v 20. stoletju, razstavni katalog, Mednarodni grafični likovni center, Ljubljana 2006.

Hagymás István, Štefan Galič : zvezda Dolnje Lendave/Gálics István : az Alsólendvai csillag, samozaložba T. Galič, Lendava 2008.

2 Ibidem.

Zahvala / Köszönet

Zahvaljujemo se vsem, ki so omogočili postavitev razstave in izid knjige. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik lehetővé tették a kiállítás felállítását és a könyv megjelenését.

Alenka Kekec Galič

Árpád Galič

Jožef Galič

Tomaž Galič

družina Ošlaj

družina Vajda Moderna galerija Ljubljana, oddelek Dokumentacija-arhiv

RTV Slovenija, Regionalni RTV center Maribor, Studio madžarskih programov, Oliver Szunyog

Drugačni Štefan Galič / Štefan Galič másként

Izdal in založil / Kiadó Mednarodni grafični likovni center

Zanj / A kiadásért felel Lilijana Stepančič

Uredila / Szerkeztő Breda Škrjanec

Besedila / Kisérőszöveg Janez Balažic, Bence Lajos, Kepéné Bihar Mária, Lendvai Kepe Zoltán, Breda Škrjanec

Prevod / Forditás Bence Utroša Gabriella, Helena Zver

Lektura / Korrektúra Bence Utroša Gabriella, Ivanka Bratkovič, Jaka Žuraj

Fotografija / Fotó Dubravko Baumgartner, Dejan Habicht, Zmago Jeraj, Bine Kovačič, Matija Pavlovec

Oblikovanje in prelom / Terv és tördelés Dubravko Baumgartner

Tisk / Nyomda Tiskarna Pleško Naklada / Példányszám 400 Ljubljana, november 2009

CIP - Kataložni zapis o publikaciji Narodna in univerzitetna knjižnica, Ljubljana 76(497.4):929Galič Š.

GALIČ, Štefan Drugačni = Másként / Štefan Galič ; [besedila Janez Balažic ... [et al.] ; prevod Bence Utroša Gabriella, Helena Zver ; fotografija Dubravko Baumgartner ... et al.]. - Ljubljana : Mednarodni grafični likovni center, 2009

ISBN 978-961-6229-29-6 1. Gl. stv. nasl. 248109056

Skupna publikacija Mednarodnega grafičnega likovnega centra in Galerije-Muzeja Lendava. / A kiadványt Mednarodni grafični likovni center és a lendvai Galéria-Múzeum jelentették meg.

S podporo: / Támogatók: