Jeffnek, férjemnek, akivel két fiút neveltünk fel.
David és Rich, elbűvölő gyermekeink mára csodálatos felnőttekké váltak.
Davidnek és Claire-nek, tüneményes Zander és Eddie unokáink szüleinek.
Richnek és Shelley-nek, akik harmadik unokánkat, a kis Hazelt nevelik, aki már első életéve kezdetén eleven lélekkel és örömmel fordul a világ felé.
Dr. Laurie HollmanPlaying with Baby © 2021 Laurie Hollman.
Original English language edition published by Familius PO Box 1249, Reedley California 93654, USA.
Arranged via Licensor’s Agent: DropCap Inc.
All rights reserved.
Copyright © Dr. Laurie Hollman, 2021.
Hungarian edition © Harmat Kiadó, 2023 All rights reserved. Minden jog fenntartva.
Fordította: Bessenyei Ágota
ISBN 978-963-288-744-9
E kiadvány a kiadó írásos engedélye nélkül sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, nem tárolható
visszakereshető rendszerben, nem tehető közzé sem elektronikus, sem más formában.
Az újszülöttek titokzatos és csodálatos kis lények. Szülőként gyakran rácsodálkozunk: „Vajon mi történhet abban a pici kis fejében?” Mielőtt azonban rátérnénk, mi is történik a baba fejében, lássuk, miről lesz szó ebben a könyvben – mi mindent fedezhetünk fel az első életévben.
Ahhoz, hogy tudjuk, hogyan játsszunk a kisbabánkkal, előbb meg kell őt értenünk. Ez a könyv nemcsak a játékról szól, hanem a babák és a szülők közös játékát vizsgáló kutatásokról, valamint arról, hogy miként segíthetjük gyermekünk fejlődését.
Könyvemben a csecsemő játékkal kapcsolatos élményeire összpontosítok az elmúlt évtizedek kutatási eredményei alapján. Szó lesz azokról a tapasztalatokról, amelyeket a szülő és a csecsemő a közös játék során szerez. Olvashatunk a csecsemő viselkedésében megfigyelhető érzelmi jelzésekről és arról, hogy miként reagálhatunk ezekre a jelzésekre a legmegfelelőbb módon (Ammaniti és Trentini 2009). Miközben együtt gondolkodunk azon, hogy játék közben milyen mentális folyamatok játszódnak le a csecsemő fejében, könnyen
Játsszunk a kisbabánkkal!
felismerhetővé válik, hogy babánk mikor érdeklődő, frusztrált vagy elégedett.
A csecsemők születésüktől kezdve kétszemélyes társas világban élnek – az anyával mint elsődleges gondozójukkal. Ez azt jelenti, hogy viselkedésüket összehangolják az anya viselkedésével, aki kezdettől fogva játszik velük
(Peery 1980; Trevarthen 1979, 321–347). Látni fogjuk, hogy már a születés utáni első pillanattól kezdve menynyire érdeklődők, milyen aktív elmével, mennyi fizikai és érzelmi szükséglettel rendelkeznek. Ebben a könyvben arról lesz szó, hogy a szülők hogyan ösztönözhetik kisbabájukat a tanulásra élete első tizenkét hónapjában. Hogyan is? Leginkább a játékon keresztül!
A babák káprázatos, okos és fogékony tanulók. A játékon keresztül megtanulhatjuk, „mi történik a kisbabánk fejében”, hogyan kapcsolódhatunk hozzá, és hogyan foglalkozzunk vele.
Látni fogjuk, hogy a babák már a kezdetektől kapcsolódásra vágynak. Igen! Az első naptól kezdve! Már
születésükkor meg tudják különböztetni az emberi arcokat és hangokat a többi látott és hallott ingertől – és ezeket részesítik előnyben.
Az újszülöttek már néhány napos korukban felismerik az ismerős arcokat, hangokat és illatokat, és jobban kedvelik azokat az ismeretlenekkel szemben. A tekintetükkel minket választanak mások helyett. Figyelemre méltó, hogy a csecsemő látótávolsága vagy látása az őt kézben tartó személy távolságában a legélesebb. Olyan, mintha
„úgy lennének tervezve, hogy minden másnál tisztábban
lássák azokat a személyeket, akik szeretik őket” (Gopnik, Meltzoff és Kuhl 1999, 29). Milyen csodálatos!
A babák szeretik az újdonságot. Ha ugyanazt a képet látják újra és újra, elvesztik az érdeklődésüket. Mutassunk nekik valami mást, és máris élénkebbek lesznek!
A csecsemők felismerik a hangokat. Ha az újszülött zajt hall, arrafelé néz, ami arra utal, hogy vár valamit a hang irányából. Más szóval a csecsemők összekapcsolják a hangot és a látványt. Öt hónapos korukra a gondolkodásuk még összetettebbé válik, képesek megkülönböztetni, hogy melyik hang milyen tárgyhoz vagy archoz tartozik. Kilenc hónapos korukra pedig már azt is felismerik, hogy a letakart tárgy nem tűnik el, még ha el is rejtettük a szemük elől. Erre a felfedezésre ismétlés útján jutnak el. Izgalmas év áll előttünk!
A babák azt csinálják, amit látnak! Emberi közelségre vannak hangolva, és kezdettől fogva aktív utánzók. Nyújtsuk ki a nyelvünket, és a baba is ki fogja nyújtani a nyelvét. Vagy nyissuk ki a szánkat, és a csecsemő is ki fogja nyitni az övét. És ez már egy hónapos korban megfigyelhető! Milyen gyorsan tanulnak tőlünk a babák!
„Ahhoz, hogy utánozni tudjanak, az újszülötteknek valahogyan meg kell érteniük a hasonlóságot a belső érzés és a külső arc között, amelyet látnak – egy kerek alakzatot, amelynek alján egy hosszú, rózsaszínű dolog [a nyelv] mozog előre-hátra.” (30) Továbbá úgy tűnik, a csecsemők tudják, hogy a dolgoknak három dimenziójuk van.
Tudják, hogy valami, ami görbének látszik, az görbének is érződik, ha megtapintják (63)!
Úgy tűnik, hogy születésüktől fogva kapcsolatban vannak a saját mozdulataikkal és testi érzéseikkel. Ez személyes énjük nagyon korai felismerésére utal.
Születésüktől kezdve azt is megérzik valamiképpen, hogy ennek a növekvő személyes énnek a testi mozgásai hasonlítanak a miénkhez. Tehát észreveszik a mozgásunkat, amit látnak, de maguk még nem éreznek (30).
Bár tudjuk, hogy a csecsemők szeretik az emberi hangokat és arcokat, a vonalak és a szélek iránt is érdeklődést mutatnak. Mutassunk a babánknak különböző képeket, és figyeljük meg, hova néznek. A babák az összetett min-
ták, például az erős kontrasztú csíkok felé fordulnak –nem pedig az egyszerű, gyenge kontrasztú minták felé.
Szeretik a kockás táblákat és a körkörös céltáblák közepét nézni. A csecsemők észreveszik a különbséget két felület fényessége és textúrája közötti is, valamint azt, hogy hol kezdődik és hol végződik egy tárgy. Így képesek azonosítani a széleket, ami megkönnyíti számukra a tárgyak elkülönítését (65).
A csecsemők a tárgyak mozgásának megfigyeléséből is tanulnak, ami több támpontot ad arról, hogy hol kezdődik és hol végződik egy tárgy, mint a szélek önmagukban. Már a nagyon pici babák is képesek követni a közvetlenül előttük lévő tárgyak mozgását. Sőt úgy tűnik, azt is képesek előre látni, hogy egy mozgó tárgy hol folytatja az útját.
Egy kísérletben egy labda gurult, majd begurult egy
paraván mögé. A baba, aki figyelte az eseményt, azt várta, hogy a labda a paraván másik oldalán fog kigurulni. Ha a labda nem bukkant elő, a baba még tovább
és még feszültebben nézte a paraván szélét – azt a helyet, ahová a labdának érkeznie kellett volna.
Sőt, még azt az utat is végigkövette a szemével, amelyet a labdának be kellett volna járnia. Mintha képes lett volna megjósolni, hogy a labdának hol kellene lennie, amikor a paraván mögött gurul, hol kell kigurulnia, és azt is, hogy mikor kell odaérnie (67)! Úgy tűnik, a csecsemők azt is meg tudják különböztetni, hogy egy labda
közel vagy távol van-e, valamint azt is, hogy egy nagyobb méretű labda mikor van közel vagy távol. Más szóval megértik a méretállandóságot (68).
A csecsemők képesek megkülönböztetni az emberek arcán látható különféle érzelmeket, és értik az ezekhez társuló különböző hangszíneket, például a boldog, szomorú és dühös hangokat. Egyéves korukra már megkülönböztetik az embereket a tárgyaktól, és anyjukra mint referenciaszemélyre néznek, hogy eldöntsék, mit részesítsenek előnyben és mit utasítsanak el. Ha például egy felnőtt belenéz két dobozba, és az egyik dobozba nézve mosoly, a másiknál pedig undor jelenik meg az arcán, a baba azt a dobozt fogja előnyben részesíteni, amelyikhez a boldog arckifejezés társult. A baba nemcsak azt ismeri fel, hogy a felnőtt boldogságot vagy undort érez, hanem azt is, hogy ezt konkrétan valamivel kapcsolatban érzi.
Továbbá az egyéves babák képesek emlékezni a
Nem hangsúlyozhatjuk eléggé a spontán játék és a játék önmagában való élvezetének értékét. A játék egyszerűen az, amit a babák csinálnak! Már életük kezdetétől fogva szükségük van a játékra – mind velünk együtt, mind egyedül.
Mit értünk tehát a játék fogalmán? Játék minden olyan tevékenység, amit az anyák, az apák és más gondozók folytatnak, miközben a babával foglalkoznak. Például gondoljunk arra, amikor az újszülöttet a térdünkre fektetjük, és a szemébe nézünk. Felnéz ránk, és tekintetét a hangunk irányába fordítja, mert mozgatjuk a szánkat.
Néhány csecsemő már arra is képes, hogy „úgy tesz, mintha”. Hogyan? Néha megfigyelhetjük, hogy az egyik szeme nyitva van, a másik pedig csukva. Élénken figyeli a közvetlen környezetében zajló eseményeket, ugyanakkor nem árul el mindent , amit tud – és erre már az első napokban képes.
A baba játékkal fejezi ki, hogy jól érzi magát – és azt is, hogy jól érzi magát velünk! Miután megtanulta felismerni a hangunkat, az arcunkat és az érintésünket, amelyeket
a kényelemhez társít, kisbabánk egyre jobban élvezi a játékot, sőt meg is jutalmaz minket – ránk mosolyog!
De miben is áll a játék jelentősége és fontossága? Játéktér
A játék az anya és a baba közötti térben játszódik, és kezdete az újszülöttkorig nyúlik vissza, amikor a baba még nincs tudatában annak, hogy ő az anyától különálló lény. Winnicott ezt a játékteret átmeneti térnek nevezi (1971). Az átmeneti tér a baba és az anya között a kreativitás színtere, ahol a játék zajlik.
A játék fejleszti a baba gondolkodását, és kiváló eszköze annak, hogy előmozdítsuk a baba fejlődését. A játék örömet okoz az anyának, az apának és azoknak az elsődleges gondozóknak is, akik sok időt töltenek a babával. Míg az anyákat gyakran úgy jellemezzük, hogy minden gondolatuk a csecsemő körül forog, az apákról azt mondhatnánk, hogy belefeledkeznek a babával való foglalkozásba (Ammaniti és
Trentini 2009, 541–542). Ők azok az apák, akik aktívan játszanak a kisbabával, és érzékenyek a baba gesztusai, sírása, gőgicsélése és testbeszéde által közvetített üzenetekre.
Ahhoz, hogy megértsük a játék jelentőségét, fontos, hogy ismerjük azokat az izgalmas, belső mentális folyamatokat, amelyek a baba játékának hátterében állnak.
Nincs rá recept vagy előírás, egyszerűen csak pillantsunk be kisbabánk belső világába gondos megfigyeléssel. Ezt teszik a kutatók is a világ minden táján – alaposan megfigyelik a babákat. Szülőként mi is élvezhetjük a megfigyelést, és saját gyermekünk szakértőjévé válhatunk.
Nos, gondolkodtunk már azon, hogy miért játszanak a babák?
A baba a játék ismétlésén keresztül érti meg a tapasztalatait, pillanatnyi érzéseit és vágyait. Feldolgozza az élményeit, és – a játék kreativitása révén – átértékeli, fejleszti, módosítja és megszilárdítja a régi és az új ismereteit.
A játék többféle szerepet tölt be a babák életében:
• A játék közli, kifejezi és láthatóvá teszi a baba tapasztalatait.
• A játék bepillantást ad a baba erősségeibe és abba is, ami kihívást jelent számára.
• A játék megmutatja azt az örömöt és egyben komolyságot, amit a másokhoz való kapcsolódás jelent a baba számára.
• A játék segít a csecsemőnek abban, hogy megtanulja jól érezni magát, és megküzdjön a stresszel, a konfliktussal és a traumával.
• A játék előmozdítja a fejlődést, és lehetővé teszi, hogy a babák kipróbálják a felfedezés új lehetőségeit, valamint kifejezzék, ha túl sok inger éri őket.
A csecsemők azért játszanak, hogy tanuljanak, hogy
mint azt a fenti bábjáték esetében láthattuk. Winnicott megállapítása szerint a játék jól tükrözi a csecsemőnek azt a képességét, hogy különbséget tesz aközött, ami még szórakoztató számára, és aközött, amit a külső valóság kínál. A csecsemő játék közben fokozatosan átdolgozza a világát!
Már a legfiatalabb csecsemők is a játék és más tapasztalatok útján alakítják énérzetüket a velünk való kapcsolatukban. A motoros képességek, a nyelv, az agyi, valamint a társas fejlődés mind a gyakorlás és az érés során gazdagodnak. A játék elősegíti a növekedést, és segít a csecsemőknek, hogy felkészüljenek jövőbeli képességeik elsajátítására, valamint az új fejlődési szakaszokban várható kihívásokra. Még a saját és anyjuk testével való legkorábbi ismerkedés is a játék részét képezi.
A csecsemőkori tevékenységek örömet nyújtanak, miközben segítik a kezdeti tájékozódást a világban (Solnit, Cohen és Neubauer 1993), és a kisbabák rajtuk keresztül szereznek tapasztalatot az én és nem én különbségéről.
Azzal, ahogy a baba körüli teendőket végezzük, segíthetjük és tágíthatjuk a csecsemő játéktevékenységét.
Fontos, hogy a szülők rendelkezzenek a regresszió képességével, azaz legyenek képesek gyermekké válni annak érdekében, hogy jobban megértsék csecsemőjük fejlődési szakaszait. Ez lehetővé teszi mind a szülő, mind a baba kreativitásának kibontakozását.
Mahon a The Many Meanings of Play: A Psychoanalytic Perspective [A játék sokrétű jelentése: Pszichoanalitikus perspektíva] című könyvében azt írja: „Ahhoz, hogy a szülő empatikus és hatékony gondozója legyen a babájának a fejlődési ciklusok során, fel kell élesztenie azt a játékos oldalát, akit felnőtt szerepei, gondolkodásmódja és viselkedése érdekében háttérbe szorított magában.” (1993, 231)
A kreatív szülői játékosság alapvető fontosságú a baba fejlődése szempontjából. Lehet, hogy újra gyereknek fogjuk érezni magunkat, de a babánknak éppen erre van szüksége ahhoz, hogy játsszunk vele, és megértsük a világát.
A szülők gyakran tapasztalják, hogy bizonyos tárgyak megnyugtatják a kisbabájukat, amikor nézelődnek, aludni készülnek vagy játszanak. Ezeket a tárgyakat átmeneti tárgyaknak nevezzük. Fontos, hogy a szülő megértse ezeknek a tárgyaknak a jelentőségét, miközben gyermekével játszik.
A szülők játékban való részvételének izgalmas
témája… az első „nem én” tárgy, amely lehet a csecsemő saját ujja, egy takaró széle, egy játék vagy egy baba, amit az anya kínál megnyugtatásul. A csecsemő olyan tárgyakat kezd használni, amelyek nem a saját testéhez tartoznak, ugyanakkor még nem tekinti azokat a külső valóság részének. Winnicott átmeneti tárgynak nevezte ezeket a tárgyakat. (Ritvo 1993, 235)
Más szóval a fejlődő csecsemő felismeri, hogy anya és apa nem mindig elérhető, ezért egy átmeneti megnyugtató tárgyhoz kezd kötődni mint helyettesítő eszközhöz. Ezt nem tekinti sem belső, sem külső tárgynak, inkább egyfajta köztes vagy közvetítő szerepe van számára. A szüleihez hasonlóan a tárgy is vigaszt nyújt – különösen akkor, amikor a baba frusztrált, beteg, fáradt, új területeket fedez fel, vagy bármilyen változás zajlik az életében. Ez a tárgy azért olyan különleges, mert a csecsemő irányítása alatt áll. Kettő- és ötéves kor között önként lemond majd róla, de ez többnyire csak akkor történik meg, ha az átmeneti tárgy eltűnik, szétesik vagy más módon elérhetetlenné válik. Az átmeneti tárgy enyhíti az anyától való távollét okozta szeparációs szorongást. (Lásd a tizenkettedik hónapról szóló fejezetet.)
Ritvo megállapítja, hogy az átmeneti tárgyak olyan egyszerű dolgok lehetnek, mint egy takaró szaténszéle, egy játék mackó, egy pelenka, egy kendő vagy bármi más, ami az anyát képviseli a távollétében. Ezek az átmeneti tárgyak segítik a csecsemőt annak megértésében, hogy az anya különbözik tőle, ugyanakkor belső világának is részét képezi. A csecsemő fejlődését nagyban elősegíti, ha az anya megérti és támogatja csecsemője kötődését az átmeneti tárgyhoz (ami körülbelül a kilencedik hónapra alakul ki).
Hangolódjunk rá csecsmőnk ritmusára
Miközben a csecsemővel való játék közben „belenövünk” szülői szerepünkbe, fontos, hogy türelmesek és
nyugodtak maradjunk, függetlenül attól, hogy a baba éppen négy vagy nyolc hónapos. A baba megérzi, hogy szánunk-e rá időt, és türelemmel fordulunk-e hozzá. Bármennyire is elfoglaltak vagyunk vagy sietünk, abban a néhány percben, ami rendelkezésükre áll, nyugodtak és kiegyensúlyozottak lehetünk.
A nyugodt hozzáállást néha könnyebb javasolni, mint megvalósítani, mégis próbáljunk ráhangolódni a csecsemő érzelmi tónusára. Hajlamosak vagyunk arra, hogy azt hisszük, a csecsemő érzelmi állapota olyan, mint a miénk. De felnőttként nekünk kell azonosulnunk a csecsemőnkkel játék közben – hogy érezze, megértjük őt úgy, ahogy van. Hogyan tegyük ezt? Segít, ha beszélünk hozzá, mert a csecsemő felismeri az anya hangját, és rezonál az arckifejezésére, a hangszínére, a beszédritmusára. Legjobb, ha a játék során a szül ő nem kihívást, hanem érzelmi melegséget közvetít a csecsemő felé. Fontos, hogy tudatában legyünk saját lelkiállapotunknak – legyen az akár melegség, ingerültség, harag vagy kimerültség. Ezek az érzések meghatározzák, hogy mennyire tudunk ráhangolódni a baba érzelmi állapotára. Ahogy fentebb említettük, tegyünk meg mindent azért, hogy felvegyük a baba ritmusát, miközben etetjük, tisztába tesszük vagy játszunk vele.
Egyes szülők – jellemző en az els ő gyermek szülei –érthetően aggódnak, amikor először tapasztalják, milyen a valóságban egy pici baba. A babák és szüleik azonban, ha kellő en türelmesek és figyelmesek, lassan megtanulnak alkalmazkodni egymás ritmusához és tempójához.
Hogyan lesz igazán tudatában egy anya a babájának?
Úgy, hogy megfigyeli, hogyan fogadja be csecsemője az információt, és hogyan reagál a szenzoros, érzékszervi ingerekre – a hangokra, az érintésekre, az illatokra és a látványra. Továbbá megtanul ráhangolódni a baba érzelmi tónusára a kapcsolódás szándékával, ami segít a babának a bevonódásban. Az anya testének látványa, hangja, illata, tapintása és mozgása fontos szerepet játszik abban, hogy az anya aktívan elősegítse a csecsemő fejlődését. Ez időt, türelmet és rengeteg ismétlést igényel. Az anyák megfigyelhetik és kipróbálhatják a csecsemőhöz való kapcsolódás különböző formáit, miközben finomra hangolják saját megközelítési módjukat a játék segítségével.
Az anya a baba életének első heteiben kezdi megtanulni, hogyan reagál csecsemője a különböző szenzoros, érzékszervi ingerekre – a látványra, a hangokra, az illatokra és az érintésre. Felfedezi, hogy kisbabája miként reagál a zajokra, és a hangosabb vagy a halkabb hangokat részesíti-e előnyben. Vannak babák, akik megijednek az erősebb hangoktól, mások egyszer űen nem reagálnak a halk hangokra. Az anya azt is megfigyeli, hogy kisbabája az erős vagy a lágy fényeket kedveli-e jobban.
Amikor a babánk teljesen éber, előnyben részesíti, ha az őt körülvevő világ ingerekben gazdag, vagy jobban
érzi magát, ha kevesebb inger éri? Szereti-e, ha élénkebben, nagy kézmozdulatokkal fordulunk felé? Felkeltik-e a figyelmét az er ő s színek és apró részletek, miközben
kíváncsian néz körül? Vagy jobban szereti az egyszer ű, lassú mozdulatokat az összetett és gyors ingerekkel szemben? Ha alaposan megfigyeljük a kisbabánkat, észre fogjuk venni a különbséget.
Figyeljük meg, hogyan reagál a baba az érintésre. Lehet, hogy vágyik az érintésre, de az is lehet, hogy kerüli a testi közelséget. Az ingerlékenyebb, érzékenyebb baba talán jobban vágyik az érintésre. Egy másik csecsemő a finomabb csiklandozást kedveli, és csak később szereti meg a „gyömöszölést”, amikor nagyobb lesz.
Ellazul a babánk, ha gyengéden megérintjük a kezét vagy a vállát? Esetleg megfeszíti magát, ha túl gyorsan közeledünk hozzá, és nyugtalanná válik vagy meglepődik egy gyors, könnyed érintést ől? Az a csecsemő, aki nem szereti a könnyed érintést, talán a szorosabb ölelést kedveli, például egy meleg mackóölelést. S őt, éppen annak a csecsemőnek lehet a leginkább szüksége az érintésre, aki nehezebben reagál rá. Ezek mind olyan egyedi sajátosságok, amelyeket a csecsemővel való foglalkozás során megfigyelhetünk.
Ne támasszunk elvárásokat a csecsemővel szemben az első tizenkét hónapban. Az érzékszervek fejlődése során a gyermek lehet hiperreaktív (nagyon érzékeny) vagy hiporeaktív (kevésbé érzékeny), illetve egy adott ingert jobban kedvelhet egy másiknál. Kisbabánk hiper- vagy
hiposzenzitív egy bizonyos ingerre, például fényre, hangra, ízre, tapintásra, mozgásra vagy illatra? Babánk keresi vagy inkább kerüli a mozgásos ingereket? A csecsemő azzal is kifejezi a szükségleteit, ahogyan az ujjait és a lábujjait a szájába veszi, de azzal is jelez, hogy ellazítja vagy megfeszíti az izmait. Ha megfigyeljük, hogyan reagál babánk a világra, útmutatást kapunk arra nézve, hogy mit szeret vagy mire van szüksége.
Egyes babák keresik a mozgásos ingereket, mások könnyebben megriadnak. Kisbabánk szenzoros reakciói jelzik, hogy testi felépítése milyen szerepet fog betölteni a játék során. Egy élénkebb felnőtt túlterhelheti a csecsemőt. Ezzel szemben az a csecsemő, aki kevésbé fogékony az érzékszervi benyomásokra, talán nem reagál a csendes, szelíd anya szavára, aki halkan beszél. Az alulreagáló babának arra van szüksége, hogy a szülő energikusabban, élénkebben beszéljen hozzá, hogy felélénkítse a gyermeket, és bevonja őt a játékba.
Ha megpróbálunk a baba minden érzékszervén keresztül kapcsolatot teremteni vele, azzal erősíthetjük a csecsemő biztonságérzetét. Ez az öröm és intimitás érzésével tölti el mind az anyát, mind a csecsemőt, és meleg, szeretetteljes kapcsolatot teremt köztük.
Korábban említettük azt az alapelvet, hogy az anyának nemcsak a baba érzékszervi ingereire (látvány, hang, illatok és érintés) kell figyelnie, hanem a gyermek tempójára is. Egyes babáknál – még ha keresik is az ingereket
tovább tart, míg kötődni kezdenek, míg mások gyorsan
alakítanak ki kapcsolatot. Vannak babák, akiknél hosz-
szabb ideig tart, amíg felveszik a szemkontaktust az édesanyjukkal. Egy négy hónapos csecsemőnek öt másodperc helyett húsz vagy akár harminc másodpercbe is kerülhet, amíg ráhangolódik anyjára. Ha az anya tizenöt másodperc után feladná a próbálkozást, talán soha nem fedezné fel kisbabája ráhangolódási képességét (Greenspan 1997). Ez a kétirányú kommunikáció fárasztónak t ű nhet, de könnyen fölvehetjük a baba ritmusát, ha örömmel és lelkesen figyeljük, ahogy játszik – néhány próbálkozás után belejövünk. Legyünk türelmesek magunkkal és a kisbabánkkal is.
A játék alapvetően kétirányú kommunikációt feltételez. Az érzelmi gesztusokkal való kísérletezés – amikor rámosolyogunk a mosolygó babára, vagy ráncoljuk a homlokunkat a homlokát ráncoló babára nézve – sok anya számára természetes, mások ugyanezt gyakorlás útján tanulják meg.
A csecsemők az arckifejezésükkel, kezük és karjuk mozgatásával, testtartásukkal és lassú vagy izgatott hangadással fejezik ki az érzelmeiket. Figyeljünk oda a baba jelzéseire, nézzünk a szemébe, és hagyjuk vagy bátorításuk, hogy viszonozza a tekintetünket, ami szintén kétirányú kommunikáció az arckifejezésen keresztül.
A kommunikáció finom mozzanatainak tudatosítása
Játsszunk a kisbabánkkal!
segíti a babára való ráhangolódást, és elősegíti a korai kötődés kialakulását. Alapvető szabály azonban, hogy hagyjuk meg kisbabánknak a vezető szerepet – ő a főnök!
Greenspan (1997) szerint az anyának kell alkalmazkodnia a babához, és a csecsemő reakciójától függően élénkíthet vagy lassíthat a tempón. Fontos, hogy tudjuk, mikor jobb, ha nem avatkozunk közbe, és mikor van szükség bátorításra. Ezt úgy tanulhatjuk meg, ha megfigyeljük a fejlődő csecsemő reakcióit.
A könyvben található javaslatok, melyek segítségével az anyák együtt változhatnak a babájukkal – már a várandóssággal kezdődően –, további betekintést és biztatást nyújtanak ahhoz, hogy megfigyeljük babánk reakcióit.
Először is gondoljunk az anyák lenyűgöző hormonális
és neurokémiai rendszerére, amely felkészíti őket a szülői szerepre. Már a terhesség alatt olyan változások mennek végbe az anya agyában, amelyek lehetővé teszik, hogy kezdettől fogva érzékenyen reagáljon az újszülöttre. Segít, ha megértjük, hogy az anyai viselkedést több hormonális
és neurokémiai rendszer együttműködése szabályozza.
Vagyis a női agy különösen érzékenyen reagál a terhesség során bekövetkező változásokra. Különösen a vazopresz-
szin és az oxitocin hormonok (Insel és Young 2001) serkentik az anya és a csecsemő közötti kötődést.
A hormonok mellett az idegrendszerre ható egyéb kémiai anyagok is szerepet játszanak az anyai reakciók
kiváltásában. Az endorfinok például felkészítik az anyát
Mit mondanak a kutatók az egy hónapos csecsemőről?
Régen azt hitték, hogy az újszülött nem képes megkülönböztetni egyik dolgot a másiktól. Úgy gondolták, hogy nem tud különbséget tenni a külső tárgyak és a saját teste között, és tapasztalatában a környezete nem különül el önmagától. Ha ez igaz lenne, akkor hogy felelnénk erre a kérdésre: „A baba vajon saját maga részeként érzékeli az anyai mellet?”
A csecsemőkor korai kutatói, például René Spitz
(1965) úgy vélték, hogy az első hetekben a külvilág gyakorlatilag nem létezik az újszülöttek számára. Ma már ezt a feltevést megkérdőjelezzük. A legújabb kutatások kimutatták, hogy a csecsemők születésüktől kezdve képesek az elsődleges társas kapcsolódásra (Beebe 2014). Ez azt jelenti, hogy a baba születésétől kezdve kapcsolatot akar teremteni az anyával – önnel, az elsődleges gondozójával!
Néhány kutató, például Meltzoff (1990), kísérletek során felfedezte, hogy „az újszülöttek már negyvenkét perccel a születésük után képesek utánozni mások arckifejezéseit”
(Beebe, Cohen és Lachmannn 2016, 13). El tudjuk ezt képzelni? Mindössze negyvenkét perccel a születés után a csecsemő utánozni akar minket! Vajon hogy jutottak a kutatók erre a bámulatos felfedezésre?
Megfigyelték, hogy az újszülöttek viselkedése hasonlóságot – a kutatók kifejezésével: megfelelést – mutat azzal a viselkedéssel, amit a kísérletvezetőnél látnak. Például a kísérletvezető kinyitja a száját, majd kinyújtja a nyelvét. Az újszülött körülbelül egy percig figyeli a kísérletvezetőt, miközben cumi van a szájában, majd miután a cumit kivették a szájából, a baba arckifejezése szép lassan a kísérletvezető arcmozgásához idomul, és fokozatosan utánozni kezdi azt, amit lát (13–14).
Azt is többször megfigyelték, hogy az újszülöttek kezdettől fogva természetes módon keresik az ingereket. Erre utal a kereső- és a szopóreflex, valamint az, ahogy az újszülöttek az anya testéhez simulnak, és szemükkel követik a mozgó tárgyakat. A legizgalmasabb mozgó tárgy, amit követnek, természetesen a mi arcunk, azaz a szülő arca.
Amikor a baba minket néz, láthatjuk, hogy nagyra nyitja a szemét, és arcán finom mimikai változások suhannak át. A kicsi keresi, sőt kezdeményezi a társas kapcsolatot az anyával. De előfordulhat, hogy az arcunkon látott szociális ingerek mértékét finomítanunk kell, hogy ne
