A tükör előtt
megtorpant, állapította meg magában Da-mil. Ha ez egyáltalán lehetséges vízen járó alkalmatosság esetében, vakarta a füle tövét. Tény, hogy a hajó állt. Holott egyikük sem dobta le a vasmacskát. Egyetlen hálójukba sem akadt jókora hal, amely lefékezhette volna a bárkát. Ho-rog kérdőn pillantott Da-milra. Da-mil a fejét csóválta, s előrecammogott az orrba. Ho-rog hamarosan fojtott káromkodást és csodálkozó hangokat hallott. Sietve mestere után loholt. Da-mil a hajóorrban állt, és tapogatta a levegőt. Amint Ho-rog közelebb ért, végigfutott hátán a hideg. Da-mil mellé sorolt, és megkocogtatta a semmit. Üveges hangot hallottak. − Ez egy tükör – nyögte Da-mil. A végeláthatatlan tenger nem végeláthatatlan, cikkant át az agyán a fölismerés. − Elaludtunk, és elértük a világ végét – dünnyögte. Ami egy hatalmas tükör, állapította meg magában Ho-rog.
Da-mil, a halász és cápavadász, valamint Horog, ifjú segédje minden reggel kihajóznak a tengerre, ha a végeláthatatlan víz csöndes. Nagyobb hullámverés esetén azonban inkább otthon maradnak a szigeten, Da-mil azért, hogy a növényeivel beszélgessen, tegyen-vegyen kicsike házában, magvakat szórjon az ég madarai elé, Horog pedig, hogy a karizmait erősítse. Me-nő ugyanis, Ho-rog szívének elrablója, a sziget legvonzóbb leánya többek füle hallatára kijelentette, hogy a karizmatikus férfiakhoz vonzódik. Hétfő reggel a végeláthatatlan tenger csöndesen nyújtózkodott. Da-mil és Ho-rog vízre taszajtották egyárbócos halászbárkájukat, s nekivágtak. Egy óra múlva kivetették hálóikat, beállították a jelzőszerkezetet, azzal elheveredtek a taton, bámulták a fejük fölött feszülő kékséget. Egy-két felhő vándorolt csupán az égen, azokat követték a tekintetükkel, s nagy ritkán egy-egy szót váltottak. Alighanem elszenderedhettek, mert egy koppanásra riadtak mind a ketten. A halászbárka
18
