Pikkelyek és csodák
kis tengeri csillagnak minden erejét összeszedve elmagyarázta, merre van a nagy korallzátony. Vagy amikor planktonnal kínálta a vén bálnát, akiről mindenki tudta, hogy folyton éhes? Már nem emlékszik, csak annyi bizonyos, hogy az első ilyen alkalom után az egyik sötétszürke pikkelye aranyszínűvé változott. Kicsivel könnyebbnek érezte a mozgást a nyúlós masszában, elérhetőbbnek a felszíni fényt. Minden ilyen eset után ugyanez történt. Eltelt jó néhány év. Szürkehal mostanság, amikor úgy érzi, kezd csak icipicikét is nyúlósabbá válni a víz, teljes erejéből a felszínre úszik, és addig cikázik, keres, amíg nem talál egy pecabotot vagy hálót. Ha megvan, ráharap, beleúszik, és akárkivel találja szembe magát, nekiszegezi a kérdést: „hármat kívánhatsz, teljesítem, mit kívánsz?” Nem fél, hogy lehetetlent kérnek tőle. Már megtanulta, hogy csodatevésre is képes. És majd’ elfelejtettem: nem szürke már, még csak nem is világosszürke. Aki meglátja, hitetlenkedve felkiált: „nini, aranyhal!”.
Szürkehal a nagy tengerben élt, és ahogy az ár, az apály meg az áramlatok, változott a kedélye, és vele együtt a színe is. Jobb napokon világosszürke volt, csillogott, mikor a felszínhez közel úszott, és a napfény játszott a pikkelyein. De rosszabb napokon…, rosszabb napokon úgy érezte, a tenger amúgy könnyű, sós vize nyúlós masszává válik körülötte, a barátságos otthont adó korallok mogorván összezárnak a feje felett, csapdába ejtve őt és távol tartva a világosságot. Ilyenkor alig ismert rá a többi tengerlakó. Sötétszürkévé vált. Egy idő után azonban csodálkozni sem tudtak Szürkehal változandóságán, mert nem is mutatkozott. Abban az időben, amikor ez a mese kezdődik, nagyon régen tartottak a sötétszürke napok. Szürkehal szinte el is felejtette, milyen a fény és a hullámok fodrozódása a felszínen. Feküdt odalent a tengerfenék homokjában, beásta magát. Hogy kezdődött? Talán, amikor az arra botorkáló, eltévedt, pityergősen kérdezősködő
2
