Müpa Műsorfüzet - Christian Thielemann és a Drezdai Staatskapelle (2022. május 26.)

az op. 90-es A-dúr („Olasz”) szimfóniát – most már talán meg sem lepődünk azon, hogy ez a szimfóniák sorszámozásában a 4-es. A Dicsőítő ének (Lobgesang) alcímű B-dúr alkotás (op. 52) keltezése 1840 – ez a kompozíció II. szimfóniaként ismert a hangversenygyakorlatban.

Mindebből sejthető, hogy a III. (a-moll, „Skót”) szimfónia (op. 56) marad a sor végére, hiszen ennek évszáma a legkésőbbi: 1842. Teljes összevisszaság? Nem egészen, mert akad egy magyarázat, amely feloldja az ellentmondásokat: a szimfóniák a nyomtatott kottakiadások megjelenésének sorrendjéhez igazodva kapták sorszámukat, a publikációs sorrend pedig nem egyezett a keletkezés kronológiájával.

Bár Mendelssohn a készülő munkát családja és ismerősei körében „Skót szimfóniaként” emlegette, érdekes módon a bemutató idején és azt követően már nem hangsúlyozta a mű eredetét. Fontosabbnak érezte, hogy a darab koherenciáját nyomatékosítsa, egyrészt azáltal, hogy a partitúrában kérte, a négytételes művet egyvégtében, tételközi szünetek nélkül tolmácsolják, másrészt magával a komponálásmóddal, amely bizonyos mértékig monotematikusnak tekinthető, mivel a zeneszerző az alkotás számos témáját az 1829-ben lejegyzett első gondolatból fejtette ki. Ha Mendelssohn a bemutató idején már nem is hangsúlyozta a skót ihletést, s ha igazolhatóan eredeti folklórmelodika nem is mutatható ki a műben, kétségkívül a skót népzenére emlékeztet a második tétel, a scherzo fürge pentaton dallama, a teljes mű hangulatvilágában pedig a zenehallgatók mindmáig hagyományosan felismerni vélik a sziklás északi brit tájak zord, ködös borúját: azt az atmoszférát, amelyet a 18. századi skót költő, James Macpherson által megálmodott kelta dalnok, Osszián – a 19. században rendkívül népszerű – költeményeihez kapcsolt a romantikus köztudat.

A nyitótétel, mint a klasszikában, lassú bevezetéssel kezdődik: a melankolikus előzene felívelő a-moll dallama a teljes szimfónia névjegyeként értelmezhető. Világos a kapcsolat az introdukció és a gyors főrész főtémája között. A nyitótétel dúlt érzelemhullámai erőteljes crescendókkal törnek előre és üstdobütésekkel megerősített, éles hangsúlyokban csapnak magasba, mint a viharzó tenger habjai a skót partoknál. Ám az expozíció zárótémája azt is megmutatja, hogyan képesek ezek a hullámok a szelíd fényben elsimulni. Az F-dúr scherzo derűs energiáját az élénk tizenhatodmozgás és a klarinét vidám tónusa szavatolja. Az A-dúr Adagio fájdalmas-édesen énekel Mendelssohn szöveg nélküli dalainak stílusában, míg a pontozott ritmusokban viharzó finálé harcias lobogású zene, mely a végkifejletben szélesen éneklő, magasztos himnusszá nemesedik.

Alexander von Zemlinsky (1871–1942) felmenői között szlovák, osztrák, bosnyák és zsidó ősök egyaránt akadnak, így aztán a bécsi születésű osztrák zeneszerző, karmester és tanár családi háttere érzékletesen tükrözi az Osztrák–Magyar Monarchia etnikai sokféleségét. Az érett éveiben bécsi, prágai, majd berlini operakarmesterként működő, végül a nácizmus elől 1938-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigráló Zemlinsky alakja és munkássága a 20. század második felében sokáig ismeretlen maradt, művei és zenetörténeti szerepe iránt csak az utóbbi három-négy évtizedben kezdett élénkebb érdeklődés mutatkozni. Pedig érdekes, sőt izgalmas 5