4 minute read
MŰFAJOK EGY HÁZ ÉLETÉBŐL
EMLÉKTÖREDÉKEK A KIRAKATBÓL
A Jazz Showcase felfedezettjei
A Müpában 2008 óta évről évre ismétlődő Jazz Showcase azon kisszámú magyar jazzfesztiválok egyike, amelyek tartósan magas színvonalat nyújtanak, és szakmailag is jelentős előrelépést hoznak. Igazi nagy sikere a személyes találkozások és felemelő emlékek sokasága.
Számomra az egyik ilyen emlék ahhoz kötődik, amikor tizenegy éve meginterjúvolhattam Deseő Csabát, aki korát meghazudtoló kíváncsisággal ülte végig a fiatalok bemutatkozó koncertjeit. Részéről persze szakmai érdeklődés is volt ez, hiszen a Háló klubban ő szervezte a koncerteket. De a Showcasenek szinte kezdettől fogva akkora lendülete volt, hogy az őt is szemmel látható izgalommal és lelkesedéssel töltötte el. „Tehetségben kifogyhatatlanok vagyunk, — összegzett, hozzátéve: — beérett a gyümölcs, a sok-sok tehetség a legjobb kezekben van. Az eredmény káprázatos, most már az ember csak azért szurkol, hogy sikerüljön nekik megmaradni a pályán, és tisztességesen meg tudjanak élni. Mint tudjuk, ez nem sikerülhet mindegyiküknek.” Persze, a tehetségbörzének éppen az a fő célja, hogy ezt az utat egyengesse a fiatalok előtt. Deseő Csaba akkor csak vonakodva bocsátkozott jóslásokba, mégis telibe talált, hiszen először Bolla Gábort emlegette, majd így folytatta: „Mózes Tamara produkciója nagyon kifinomult, Gereben Zita nagyon tehetséges… Abszolút kiemelkedőnek tartom Balogh Rolandot, és legalább öt olyan zongoristát hallottam, akiben megvan a lehetőség, hogy nagy karriert fusson be.”
Nálunk régóta a jazzoktatás egyik fontos tartópillére a zongoristaképzés, és ezt említve nemcsak a jazzképzés fellegvárára, a zeneakadémiai Jazz tanszékre gondolok. Egyszer a tanszék alapítója, Gonda János egyik kedves és tehetséges növendékét azzal biztatta, hogy a következő koncertjén vágja ki a rezet, mert itt „egy amerikai”, mire a szóban forgó ifjú muzsikus eléggé megszeppent. Sárik Péter idézte fel ezt az emlékét azzal kapcsolatban hogy az ő generációja korábban lépett pódiumra: nekik a Jazz Showcase még nem tudott segíteni az indulásban. Vendégként viszont később Sárik is fellépett itt: a világraszóló tehetség, a 2011ben még csodagyerek révkomáromi Hodek Dávid triójában, Oláh Péter bőgőssel együtt. De ez már Dávidról szólt, mondta erről kérdésemre Sárik, aki idősebb testvér vagy tanár módjára egyengette Dávid útját. A következő alkalommal azt mondta Dávidnak: — Most már konferálj te! Ez afféle utolsó akadály volt, amelyet a még bőven tini tehetségnek át kellett
Hodek Dávid
ugrania, de sikerült neki. Hiszen, tette hozzá Sárik, az a fontos, hogy a fiatal muzsikus elhiggye, hogy képes rá, hogy sikerülhet neki, és ezt meg is tudja mutatni.
Ezen a koncerten, amelyen a szintén felvidéki Andreas Váradi volt a másik „csodagyerek”, két híres amerikai is közreműködött. Mi tagadás, ők az első próbára kissé felkészületlenül érkeztek, emlékezett Sárik, nyilván látták a két szólista életkorát, amely együtt sem érte el az övéket, és csak legyintettek. A második próbát azután már komolyan vették, tette hozzá Sárik, mert érzékelték a két fiatal formátumát.
Felejthetetlen koncert volt számomra az az énekes gála is, amelyen a Jazz Showcase első éveinek már befutott tehetségei szerepeltek, köztük a gyógyíthatatlan betegségben még az év végén elhunyt Fábián Juli is, akivel egyébként Sárik Péter szintén rengeteget zenélt. A két másik énekes azon a koncerten Gájer Bálint és Harcsa Veronika volt. Veronika a Jazz Showcase egyik kísérő rendezvényén tanulságosan fejtegette a nemzetközi karrier építésének műhelytitkait.
A zsűri, amelynek néhányszor magam is tagja lehettem, ezt újabban személyesen is megteszi, mert a nyilvánosság kizárásával, egy különteremben személyesen mondja el benyomásait a fellépőknek. A legtöbb fődíj odaítélésekor nem voltak érdemi viták, akadt, aki ide, akadt, aki oda helyezte a hangsúlyt, de a lényegről — hogy ki hol tart, kinek merre érdemes tovább fejlődnie — sosem volt nagy vita. Minél magasabb művésziszakmai szinten állt egyegy zsűritag, annál teljesebb odaadással végezte dolgát. Például Larry Appelbaum a washingtoni Kongresszusi Könyvtárból; Howard Mandel, a Downbeat volt főszerkesztője vagy Krin Gabbard, a Columbia professzora. A neves londoni jazzklub, a 606 tulajdonosa és vezetője, Steve Rubie is nagyon lelkes volt, szinte a kezdetektől jött zsűrizni. Első látogatásakor legalább annyira meglepte a fesztivál szervezőinek odaadása és professzionalizmusa, mint a magas színvonalú muzsika. Ez, válaszolta kérdésemre, semmit sem változott a bő évtized alatt, amióta rendszeresen jár hozzánk. Érdeklődésemre viszont elhárította,
Fotó: Pályi Zsófia, Müpa
hogy megnevezzen egy vagy több zenekart, olyanokat, melyek tagjainak nemcsak a hátát lapogatta szívesen, hanem meg is hívta őket saját londoni klubjába. Ma már, erősítette meg, nemcsak egy vagy két fellépő debütánst hívna meg szívesen, hanem négyetötöt is. A 2021es — sajnos csak online megrendezett — Jazz Showcase után is így volt. Ahogy mondta: „Az utóbbi tíz évben a muzikalitás és a mesterségbeli tudás elmélyült a fiatal jazzelőadókban, ami nemcsak annak bizonyítéka, hogy milyen rátermettek a jazzoktató tanárok, hanem annak is, hogy sokan és lelkesen támogatják a magyarországi jazzéletet, és ennek egyik eredménye a Jazz Showcase sikere.” A Jazz Showcase egyik nagy vonzereje számomra mindig az, ha megfigyelhetem, a fiatalok milyen irányba indulnak el, amikor végre saját alkatuk, felfogásuk határozhatja meg stílusukat, nemcsak az akadémiai tananyag. Kezdetben még nem igazán mutatkozott eltérés a fő iránytól. De azóta már hallhattam Pozsár Mátét avantgárd kollektíva élén, a könnyebb hangvételű jazzben a Finucci Brotherst, Premecz Mátyás Hammond orgonájának búgását, Burján Orsolya etnodallamait, Jónás Vera bluesos hangját, na meg Juhász Mártont, Tálas Áront, Váczi Dánielt, Ávéd Jánost, Dés Andrást, Gyárfás Attilát, Fenyvesi Mártont és még sok alkotót — akik már itt meg tudták szólaltatni saját hangjukat.
Zipernovszky Kornél
