Pop Müpa, Müpa pop

A Müpa — az épület, annak koncerttermei, de mára önmagában a szó is — nagyon sok minden mellett azt is jelenti, hogy a popzene nem „találtatik könnyűnek” a komolyhoz, klasszikushoz képest. Ott a helye a legjobb zenék között — itt a helye.

A nyelv játékos, a címkézés egyszerűsítő. Előbbivel tévedhetünk, utóbbi akkor is segíthet, ha egyben beskatulyáz. A komolyés könnyűzene egymáshoz szavakkal kifejezett viszonya ezért akár sértheti is az inkább az utóbbiba sorolt alkotókat — bár nyilván akad olyan előadó (például a modern klasszikus kategória elektronikát alkalmazó ágában), aki technikailag a kettő határán áll. A klasszikus zene és a popzene közti hierarchiát azonban meglepő módon épületek kezdték el lebontani. Amikor a klasszikus szimfonikus és kamarazene legnagyobb becsben tartott amerikai koncerttermében, a New Yorki Carnegie Hallban 1955 májusában fellépett a Bill Haley And The Comets rock and roll zenekar, biztosan ledőlt egy ilyen jelképes fal. Persze már korábban is játszott itt jazzmuzsikus, és az is igaz, hogy a rockzenei események csak 1964 februárja után váltak rendszeresebbé, miután a Beatles két estén át bizonyította, hogy a popzenének is ott a helye — ott is van helye. Egy hónappal később Nina Simone ezt még inkább egyértelművé tette az ott előadott és rögzített egyik első polgárjogi himnusszal, a máig megrendítő Mississippi Goddammel. Londonban a Royal Albert Hall a legbecsesebb ilyen koncertterem, a Beatles és a Rolling Stones 1963 szeptemberi közös estje (The Great Pop Prom) óta a popzene előadói számára is egyértelmű cél itt fellépni. És ezt rendszeresen meg is teszik, jellemzően meg is örökítik.

Az előadók évrőlévre egyre tudatosabban keresik a „Müpakoncert” esszenciáját.

Chilly Gonzales

Budapesten a Müpa 2005ös megnyitása előtt nem volt ilyen egyértelmű helyszín, ahová rangot jelentett volna eljutni „a másik oldalról”. Egy popzenekar számára a mindenkori legnagyobb koncerthelyszín volt a csúcs, esetleg egy színháztermi fellépés (a fentiekkel analógiát képező Pesti Vigadó, sok okból, kevéssé), később a fesztiválok legnagyobb színpada — de arra a Müpa megnyitásáig kellett várni, hogy egy nagy magyar koncertterem mindenfajta zenének otthona legyen. És a Müpa a megnyitástól kezdve be is fogadta a popzenét.

A hely popzenei szelleme értelemszerűen nem azonnal alakult ki, az ülős koncertek mellé társított kézenfekvő sémák — dalok akusztikus vagy épp szimfonikus változatai — mellett azonban mára az előadók is lényegesen szélesebb palettáról választanak különlegest, egyedit. Mert az természetesen nem kérdés, hogy itt fellépni mindenki számára rang. Ez minden popzenei előadónak egyértelműen megtiszteltetés — és ennek igyekeznek is megfelelni, azzal, hogy egyszeri estét terveznek, kilépnek saját kereteikből vagy csupán csúcsformába hozzák magukat. És ezek megvalósulása mára valóban rendkívül színes, a legmeglepőbb vendégekkel társított koncertektől a különleges életműsorozatokon át a Müpa adottságainak kihasználásáig. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem és a Fesztivál Színház akusztikai adottságai a popzenei előadók képzeletét is kitágítják, akik ezeket a tereket betöltő megszólalásmódokat hoznak létre. A vizuális megjelenés lehetőségei pedig ösztönzőn hatnak többféle tér (a koncertpódium, a színházi színpad, valamint a képzőművészeti tér) társítására, az ezekben való megmutatkozásra. Ezekről a különleges teljesítményekről aztán sokszor — nagyon helyesen — felvételek is készülnek, amelyek többször meg is jelennek koncertlemez vagy koncertvideó formájában. Több mint tizenöt éve figyelhetjük, hogy a magyar zenekarok hogyan lépik át saját határaikat a Müpában. Az előadók évrőlévre egyre tudatosabban keresik a „Müpakoncert” esszenciáját. Az egyedi, egyszeri est klisémentes, a rajongótábornak maradandó élményt nyújtó megoldásait, azokat az ötleteket, amelyek ebben az épületben érvényesülnek a legszerencsésebben. Amelyektől maguk az előadók is átlépik saját árnyékukat, felülmúlva önmagukat. A legnagyobbak itt valóban lehetőséget kapnak az önmegvalósításra, szintlépést érhetnek el — például a Hey, June! nyárköszöntő fesztiválon. A kiemelkedő tehetségek — de még az éppen most indulók is — feltűnhetnek a Garázsband Fesztiválon a mélygarázsban. Mindezeken túl a Müpa mára rengeteg olyan nemzetközi rangú popzenei produkciót is elhozott Magyarországra, amely korábban nem járt itt, és amely máshol aligha valósulhatna meg. Persze sok olyant is, amely egyszerűen helyén van a házban: Marianne Faithfulltól Elvis Costellón, Rufus Wainwrighton és Chilly Gonzalesen át Susanne Sundførig. Vagy említhetném az elmúlt évekből Father John Misty, Mark Kozelek és Charlotte Gainsbourg koncertjét — az utóbbit azért is, hogy utalhassak arra, milyen közösségi koncertélmény a széksorok közti táncolás.

És persze sorolhatnám a 2020ra meghirdetett, de végül elmaradt, nagyon ígéretes eseményeket, amelyek közül remélhetőleg minél több megvalósul még, minél hamarabb. Rengeteg előadó müpás koncertjét várja a közönsége, az intézmény már része a popzenei körforgásnak, az ide kötődő személyes élmények elraktározódtak. Azzal zárom a sort, hogy én mit remélek és várok türelemmel. Bár már több száz interjút készítettem nagyon sok helyszínen, és bár sajtótájékoztatón kérdezhettem már a Müpa falain belül Rufus Wainwrightot, a színfalak mögött itt még nem volt alkalmam személyes interjút készíteni. Örülnék, ha ez 2021ben megtörténhetne — hiszen ez azt is jelentené, hogy helyreállt a koncertélet. Dömötör Endre