1.2. KETTőSSÉGEK A POLITIKA FOGALMáNAK MEGHATáROzáSáBAN

szűkebb, institucionalista felfogásnak is megvannak a változatai, hiszen az intézmény fogalmát lehet jogi, közigazgatási vagy szociológiai értelemben használni. A politikai színterek tágabb értelmezése ugyanakkor magában foglalja azt a kérdést is, hogy milyen mértékben „politika” az, ami a kisközösségekben, családokban történik? Hiszen itt is van hatalom és autoritás (például szülői autoritás), itt is van „manipuláció” – például az úgynevezett társas játszmák (a párkapcsolatokban) –, mégis e színtereket inkább a társaslélektan vizsgálja. De igaz az is, hogy a kisközösségekben is sor kerül az autoritás és a befolyás megszerzésére és megőrzésére, akárcsak a „nagypolitikában”. A kisközösségekben is vannak vezéregyéniségek, akik a politikai vezetők szerepéhez hasonlítható feladatokat látnak el. Tehát a politikai arénák fogalmának tágabb értelmezése alapján ez is része a „politikai világnak”.

Végül: a politikai jelenségvilág fogalmi meghatározatlanságához jelentős mértékben hozzájárult maga az örökölt szókészlet is.

Ugyanis a görög polisz szókészlete fennmaradt a nyugat-európai nyelvekben, és ezt a görög eredetű „polit-szótárat” igazából nem sikerült helyettesíteni sem a latin civisszel, sem későbbi, európai – középkori vagy kora újkori – fogalmakkal (mint például a Burg középkori, vagy az állam és kormányzat újkori fogalmaival).

Azonban a különböző nyelvekben és politikai kultúrákban végbemenő változások olyan különbségeket teremtettek az azonos gyökerű vagy szótövű fogalmak között, amelyek nem kedveztek a tudomány számára fontos, precíz fogalmi meghatározásoknak (Palonen 2009. 12.).

1.2. Kettősségek a politika fogalmának meghatározásában

Terület vagy cselekvés?

Klasszikus irodalma szerint a politika egyaránt volt értelmezhető a kormányzás művészeteként és az államélet valamilyen tudományaként. Ebben az összefüggésben a politika valamilyen területként, más tevékenységektől elhatárolható – sőt, tudományosan elhatárolandó – „szféraként” jelent meg. Palonen (2009) vizsgálódásai szerint ez az értelmezés az 1648 utáni korszakban vált erőteljessé. A vesztfáliai béke után az államokat elsősorban területi határaik definiálták, a nem területi-regionális hatalmak (például a Hanza-szövetség) megszűntek létezni. A territorialitás és a világos határok váltak a politikai közösségek alapjává, ami a belpolitika és a külpolitika szigorú szétválasztását hozta magával (Palonen 2009. 57.). A belpolitika főleg a közigazgatás, a területi bürokrácia tudományos

1. BEVEZETÉS. MI A POLITIKA?

vizsgálata felé fordította a politikai tárgyú kutatást, a külpolitika pedig a hatalmi egyensúly kérdései felé. Vagyis: a vesztfáliai békerendszer a politikakép institucionalizálódását, intézményközpontúságát segítette elő, és a politika térbeli lokalizálhatóságának a képét erősítette meg. A térbeliség képzetének megerősödését külön fogalom- és metaforakészlet kialakulása segítette elő a politikáról szóló irodalomban: a politikáról értekező szerzők ekkor kezdték egyre gyakrabban használni a doménium, birodalom, mező, szféra, szektor, aréna, színtér szavakat. E kifejezések azonban nem csupán a politika fizikai helyeinek az elhatárolását jelentik, hanem a tevékenységi területek világosabb lehatárolását is. Ezt a típusú „térfelosztást” jelzi a magán- és közszféra elkülönítése; a modern állam kialakulásában – például – alapvető szerepet játszott a közérdeknek az uralkodó magánérdektől való elkülönítése (Palonen 2009. 57.).

A 19. századtól kezdődően azonban horizontváltás következett be, amely a politikai cselekvést állította előtérbe, és amely a politikát, a politikai tapasztalatot „temporizálta”, azaz időbelivé tette.

A politika időbeli elgondolásának feltételeit a hatalom időleges és időben változó jellege, majd e változás szokványossá válása alakította ki. A 19. századtól az évente ülésező parlament, az általa elfogadott költségvetés, a kormányzás és az ellenzék napirendjének ütemessé és szokványossá válása indította el a politikának mint időben folyó tevékenységnek az elgondolását (Palonen 2009. 64–65.).

Egy politikát korábban uraló állandóságképzet foszlott szét, főleg a demokrácia térnyerésével. Tocqueville az Amerikai demokrácia című művében már 1835/40ben kifejtette, hogy a politika nem taglalható olyan eszközök segítségével, mint a törvények, előírások, szabályszerűségek; „(…) az erkölcsi világban – írta – minden rendezett, összehangolt; megjósolható és előre meghatározott. A politikai világban minden mozog, vitatott, bizonytalan; az egyikben passzív, bár önkéntes engedetlenség uralkodik, a másikban függetlenség, a tapasztalat megvetése és bizalmatlanság minden tekintéllyel szemben” (Tocqueville 1993. 74.).

Tocqueville tehát a politikára vonatkozó definíciókat a különös, esetleges és homályos jelzők jelentéskörébe terelte; a politikai tevékenységet pedig olyan – folyamatosságra ítélt – cselekvésnek tekintette, amely szemben áll minden renddel és rendezési kísérlettel.

A demokratikus politika kiteljesedése hozta el, hogy megjelent a folyamatosan cselekvő politikus típusa. Ez azt jelentette, hogy a demokratikus politikában a politikusnak állandóan jelen kell lennie, ami nem hagy elegendő időt a gondolkodásra. A politikai hatékonyság a politikai vezértől a helyzet pontos észlelését követeli meg, azt, hogy „minden nap megjelenjen és szerepeljen”, vitázzon, szemrehányás nélkül érveljen, és „ugyanazokat a dolgokat különböző formában elismételje, és ugyanazokért a dolgokért folyamatosan lelkesedjen” (Tocqueville, Souvenirs, 140.).

A politika „cselekvéssé” alakulása a demokratizálódó körülmények között azzal a következménnyel járt, hogy a politika belépett az emberek többségének az életébe, függetlenül attól, hogy érdekelte-e őket, hogy módjukban állt-e alakítani azt.