1.7. A POLITIKATUDOMáNy ALAPJAI ÉS IRáNyzATAI

Ha nem a politikatudomány tárgyát, hanem a szemléleti-módszertani megközelítéseit vesszük figyelembe, akkor a következő irányzatokat kell számba vennünk (Haskó–Hülvely 2003. 12.; Bogdanor 2001. 63–66.): a) A normatív-ontológiai megközelítés alapja a klasszikus politikai filozófia gondolatrendszere. Arra alapoz, hogy a politika mélyen az ember „antropológiai mivoltában” (alapvető „természetében”) gyökerezik, és hogy a politikának irányt adó „közjó”, a klasszikus filozófiai értelemben vett „jó élet”, az erkölcs és a politika összekapcsolása a politikai cselekvés fő mércéi. A politika világában is van objektív igazság, és az igaz és a jó konvergálnak egymáshoz. Összegezve: ez a megközelítés egyfajta „gyakorlati bölcseletnek” tekinthető leginkább. b) Az empirikus-analitikus megközelítés ideálja a természettudományi módszerek átvitele a társadalomtudományokra és azokon belül a politikatudományra. Eszerint tudományosnak az tekinthető, ami empirikusan, azaz érzékileg, tapasztalatilag megragadható, mérhető, ezek alapján ellenőrizhető, és egy ennek megfelelő tudományos nyelvben rögzíthető. Ez a felfogás a 20. század első felében kristályosodott ki a neopozitivizmus irányzatában, Karl Popper munkássága nyomán, aki a tudomány fejlődésére nézve kidolgozta a falszifikáció módszerét. Eszerint a tudományos elméletek nem teljesen igazolt elméletek, hanem részben hipotézisek, amelyek a szigorúan módszeres cáfolat alapján változnak, és így valósul meg a tudomány fejlődése. Ezt a módszert terjesztik ki ebben a felfogásban a társadalomtudományokra, és azon belül a politikatudományra is. c) A funkcionalista megközelítés a társadalmat intézményesített rendszernek tekinti, amely különböző alrendszerekre tagolódik (gazdaság, jog, kultúra, politika stb.), és az alrendszerek – ekként a politika is – maguk is rendszerek, amelyek további részrendszerekre tagolódnak. A politika alrendszere – például – a közigazgatás, a pártrendszer, a nyilvánosság, az érdekcsoportok stb. A funkcionalizmus ismertebb képviselői: Talcott Parsons, Niklas Luhmann. d) A kritikai-dialektikus megközelítés szintén egy filozófiai alapokon álló szemlélet, Hegel és Marx hatása fedezhető fel benne, a lényege a politikatudomány szempontjából, hogy a változás dialektikus jellegét, az ellentmondásosság egyetemességét hangsúlyozza. A társadalom és a politikatudomány szempontjából ez a rendszerkritikai szemlélet folyamatosságát jelenti, amely könnyen átfordul a radikális progresszivizmusba. A progresszivizmuson itt az attitűd értendő, hogy valamit egyszerűen csak azért tartunk jónak, mert új. A progresszív társadalomszemlélet hajlik minden változást haladásnak tekinteni, és a társadalom jobbítását folyamatos (és radikális) változtatások sorozataként képzeli el. e) A racionális döntés elmélete a politikai cselekvők magatartását a piaci szereplők magatartása alapján értelmezi. Eszerint a politikai szereplőket is az önérdek irányítja, és ennek megfelelően hoznak racionális döntéseket, akárcsak a piaci szereplők. Mi több, e felfogás kiterjeszthető a szavazókra is, akiknek preferenciáit az anyagi javakra konvertálható előnyök szabják meg. E felfogás minimalizálja az értékek szerepét a politikai döntésekben, és azon az idealisz- tikus feltételezésen alapszik, hogy a polgárok/szavazók minden információval rendelkeznek ahhoz, hogy a legjobb döntést hozzák. A racionális döntések elmélete Mancur Olson és Anthony Downs nevéhez köthető. f) A behaviorizmus az 1950–60-as években jelent meg a korábbi jogias, erősen intézményközpontú politikatudományi szemlélettel szemben. Az elnevezés az angol behaviour, behavior kifejezésekből ered, amely viselkedést jelent. A behaviorizmus szerint a „viselkedés” lényegi eleme a társadalmi rendszereknek, következésképpen a politikatudományi elemzésnek ezt kell alapul vennie. A viselkedés attitűdöt és cselekvést foglal magába; a szabályok és normák csak azt rögzítik, aminek történnie kell, de az eleven politikát a viselkedés alakítja. Ez nem jelenti, hogy a normáknak vagy ideológiáknak nincs szerepük, csupáncsak azt, hogy ezek az emberi viselkedésen keresztül „fordítódnak” át valós hatásokba. A behavioristák ezért nem jogi dokumentumokat és intézményeket tanulmányoznak, hanem a viselkedés változatosságát vizsgálják, erről gyűjtenek empirikus adatokat, és a leíráshoz kvantitatív modelleket is vizsgálnak. Nagyon fontos területe a behaviorista módszer alkalmazásának a választói magatartás kutatása, ebből egy önálló diszciplína is kialakult.

A fentebbi irányzatok részben szemléletek, részben azonban módszertanok is, ugyanis a politológiai kutatásra nézve módszertani kereteket is többé-kevésbé megszabtak. A következő két irányzat azonban inkább csak szemléletként említhető:

A diszkurzív politológia a politikai beszédtevékenységet helyezi előtérbe, alaptézise az, hogy a diskurzus cselekvés, politikai valóságot teremt. Ez több síkon is vizsgálható: 1. a politikai szereplőkre nézve a szemlélet konzekvenciája, hogy a szereplőket elsősorban értelmező gyakorlataik jelölik ki, és nem intézményi pozícióik; 2. a politikai cselekvés és eredmények tekintetében pedig az a kérdés kerül előtérbe, hogy a szereplők hogyan „maradnak benn a politikában” értelmező tetteik révén, és a szereplők közös, vitázó értelmezéseiből hogyan alakulnak ki és rögzülnek a „közügyek” (vö. Szabó 2016. 14.). (A diszkurzív politológia néhány tézise már az előbbi, 1.3. fejezetben is olvasható.)

A politikai realizmus a politikaelméletnek az a felfogása, amely köztes pozíciót kíván elfoglalni a moralizmus (a politikát egyetemes és etikai normák alá helyező teoretizáló törekvés) és az antimoralizmus között (amely viszont teljesen kiiktatná a politikai folyamatok elméleti megítéléséből az etikai normákat). Továbbá a politikai realizmus elutasítja az utópizmust (amely a politikai folyamatokat egy ideális cél felé vezető út nézőpontjából vizsgálná), de elutasítja azt is, hogy – a politika kaotikus és homályos természete okán – nem lehet elméleteket alkotni a politikai világról (Szűcs 2017. 13.).

A politikai realizmust egyfajta tudományos szkepszis jellemzi. A politikai realisták úgy gondolják, hogy egy külső megfigyelő számára kétséges, hogy rendelkezhet-e megfelelő és elegendő információval a valós politikai folyamatok megítéléséhez. Már Machiavelli felfigyelt arra, hogy sok szerző úgy kerüli meg a létező politikai hatalmak vizsgálatát, hogy sosem volt országokról ír, amelyeknek