1.2. KETTőSSÉGEK A POLITIKA FOGALMáNAK MEGHATáROzáSáBAN

Mindazonáltal az institucionális, a politika „területelvű” felfogásának a forrásai is fennmaradtak. Az önkényuralom veszélye – például – sokáig akadálya volt annak, hogy a politikát tisztán cselekvésként fogják fel. Palonen szerint a republikanizmus és a szerződéselméletek hívei sokáig arra törekedtek, hogy a politikát szabályoknak és törvényeknek rendeljék alá, nehogy a szabályozatlanság – a politika rutinszerű ellenőrzésének a hiánya – az uralkodók cselekvő önkényének, a rendeleti kormányzásnak nyisson terepet (Palonen 2009. 66.). Ennek eredményeként a politikáról való gondolkodásban rögzült a politika institucionális (területalapú) és cselekvésközpontú szemléletének egymásmellettisége.

Aréna vagy folyamat?

Az előbbi – történeti folyamatra összpontosító – megkülönböztetéssel függ össze, hogy napjainkban a politikaelmélet két fő definíciós kiindulópontot fogalmaz meg: a) a politika mint aréna, b) a politika mint folyamat.

Az „aréna”-koncepció korlátozóbb: a politikát az állam, a kormány, a közjogi méltóságok, a helyi önkormányzatok stb. attribútumaként fogja fel, a politika ezen intézményi összetevők működése. E felfogás kimondatlanul tartalmazza azt, hogy csupán a kormányzatok tudnak a társadalom számára kötelező feladatokat megszabni és kötelező döntéseket hozni. A politika pedig csupán ezekre vonatkozik, azokat a vitákat, konfliktusokat, egyezményeket és szabályokat tartalmazza, melyek e kötelező döntéseket kísérik és ültetik át a gyakorlatba. Eszerint azok a „helyszínek”, ahol nem hoznak az egész társadalomra nézve kötelező döntéseket (pl. az üzleti szféra), nem részei a politikának.

A politikát folyamatként tekintők szerint a politikai jelenség jóval szélesebb, nem korlátozódik bizonyos intézményi helyekre, „arénákra”, hanem átfogja a családokat, különböző társadalmi csoportokat. Ebből az is következik, hogy a politika az állam nélküli társadalmakban is jelen lehet (Leftwich 2010. 28–29.).

Hatalom vagy társadalmi tevékenység?

Az ókori filozófusokig vezethető vissza az a felfogás, hogy a politika a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló tevékenység. Természetesen a hatalmat is többféleképpen lehet értelmezni. Egy átfogó definícióját Weber (1987) adta: „Hatalomnak azt a társadalmi kapcsolatokban rejlő lehetőséget nevezzük, amely megengedi, hogy az egyik ember akár a másik ellenállása ellenére is véghezvigye akaratát, függetlenül attól, hogy erre a lehetőségre mik vagy milyen eszközök adnak módot.” Ugyanakkor Weber differenciálja is ezt a fogalmat: megkülönbözteti

BEVEZETÉS. MI A POLITIKA?

és harcnak nevezi azt a társadalmi kapcsolatot, amelyben a cselekvőt mindenképpen az a szándék vezérli, hogy akaratát a másik vagy a többi féllel szemben keresztülvigye. Létezik kormányzati hatalom is, amennyiben egy olyan típusú szervezet gyakorolja, amelynek létrejöttében van valamiféle közmegegyezéses mozzanat.

Ebből következik, hogy a hatalom különböző formái a politikát a társadalmi viszonyrendszer szerves részeként láttatják.

A politika társadalmi tevékenységként is értelmezhető. Kifejezi, sőt megteremti a társadalmi igények artikulálódásának és nyilvános – programszerű – megfogalmazásának az útját és módját. Ez leginkább a különböző elvárások, igények versenyeként valósul meg, de az már az egész közösség érdeke, hogy az igények és elvárások „rendezett módon” fogalmazódhassanak meg. Ez tartalmazza azt is, hogy valamely partikulárisabb érdek, valamelyik kiválasztott csoportérdek érvényesülése végül a közösség egészét szolgálja, csupán a körülmények és adottságok szorításában történik az, hogy egyszerre több igény és elvárás nem elégíthető ki. Ez olyan társadalmi párbeszédet jelent, amely folyamatosan hivatkozik az erkölcs és igazságosság követelményeire, mert csakis ezzel fejezhető ki, hogy a jelenben, a körülmények szorításában lehetséges kényszerűbb lépések szolgálhatják a közösség egészének távlati érdekeit és védelmét.

1.3. A politika diszkurzív (nyelvi) valósága

A politika valósága sokarcú, különböző szemléleti alapelvek mentén közelíthetünk feléje. Az egyik – a politikatudomány főárama által nem különösen támogatott – szemléleti alapvetést a diszkurzív politikatudomány alakította ki. Ennek néhány alapelve Szabó Márton (Szabó 2016. 19–23.) nyomán:

1. A társadalmi-politikai valóság nem emberfüggetlen objektív struktúrákból és „tényekből” áll. Ez azt jelenti, hogy a politika tényei – bár „objektív valóságot” tűnnek közvetíteni – valójában értelmezés útján teremtett tények és valóságok. Ez az értelmezés tulajdonképpen közös és nyilvános értelemadás, amelyben a társadalom tagjai vesznek részt, és amely az együtt cselekvések során keletkezik. Ekként egyszerre objektív és szubjektív. Objektív abban az értelemben, hogy a politikai világ az egyes ember számára reális és meghatározó erejű valóságként jelenik meg, szubjektív pedig abban az értelemben, hogy e valóság a meghatározó és „kényszerítő erejű” tényei és keretei mögött közös értelemadás áll, jóllehet ez tudatosan kevésbé érzékelt.

2. A politikai cselekvést a hagyományos szemlélet individuális politikai tettek sorozataként, illetve ilyen cselekedetek egymást befolyásoló-terelő hatásaként tekinti. Ebben a felfogásban a politikai tett a cselekvő politikus individuális igényeit fejezi ki, bármiképp indokolja is azokat. Azonban az így leszűkítetten tekintett politikai cselekvést nagyon könnyű a kíméletlen érdekharc részének, pillanatának