1.7. A POLITIKATUDOMáNy ALAPJAI ÉS IRáNyzATAI

A policy fogalma is – hasonlóan a politicséhoz – túlterjeszkedő, a politika intézményes valóságán túl is használatos. Ekként például lehet beszélni egy cég, egy nagyvállalat policyjáról. E kiterjesztett használat kapcsán írja Palonen (2009. 421.), hogy a civil társadalom inkább a politics területére, a civil szervezet viszont inkább a policy szférájára vonatkozik.

A policy területén jelenik meg a politika normatív szabályozásának a kérdése. Az egyik szabályozás a tudományos megközelítés révén jelenik meg, eszerint a közügyek elemzése tudományossá tehető, vagyis a politikai cselekvés megtervezhető, és a tervek (a közpolitikai tervek) egyértelműen végrehajthatóak. Ezen alapszik a közpolitikai elemzés (policy analysis) szakdiszciplínája. Korunkban ez a domináns irányzat, amelyet „társadalommérnöki” megközelítésnek is nevezünk. Ezzel szemben az a megközelítés, amely szerint a politikai közösségek beszédközösségek, amelyekben értelmezési viták, sőt, versenyek folynak, a közpolitikai folyamatokat is értelmezési folyamatoknak tekinti. Vagyis a közügyeket azok megfogalmazásán túl, realizálásuk, a közpolitikai tervek végrehajtásában is értelmezési folyamatnak kell tekinteni. Ezt tartja szem előtt az ún. diszkurzív közpolitika-elemzés (Szabó 2014. 225.).

A politika másik szabályozó kerete a jog. Régóta kérdés, hogy a jog hol és meddig szabhat határokat a demokratikus politikai döntéseknek. A múlt század 60-as éveitől figyelhető meg (előbb az Egyesült államokban, majd Európában is), hogy az alkotmánybíróságok és – őket követően – a rendes bíróságok sajátos jogértelmezésekkel a politikai döntéshozók fölé kezdtek kerekedni: megjelent „a demokráciát leváltó bírói állam”, a demokrácia eltolódása a „jurisztokrácia” felé. (Pokol 2017. 7–8.). Egyre több absztrakt jogelv fogalmazódik meg, amelyek képlékenyebbé és formálhatóbbá teszik a törvényeket, és így az alkotmánybírósági és felsőbírósági döntések közvetlenül meghatározzák a közigazgatás napi működését (Pokol 2017. 11–12.).

A politika normatív szabályozásának a kérdése a policy területén folyamatosan a politikai cselekvés autonómiájára kérdez rá.

1.7. A politikatudomány alapjai és irányzatai

Láttuk: a politika fogalma meglehetősen átfogó, homályos és terjeszkedő. Ezért nincs teljes egyetértés a különböző irányzatok, társadalomtudósok között e fogalom tekintetében. Kisebb mértékben ugyan, de a tudomány fogalmával kapcsolatosan is vannak eltérő, egymással vitatkozó felfogások.

Így óhatatlanul fontos kérdésként merül fel, hogy lehetséges-e

Rendszerezett

és ellenőrizhető tudásunk a politikáról, a politikai folyamatokról? Olyan, amely megfelel a klasszikus európai (empíriákra és módszertanra alapozó) tudomány- eszménynek. Már csak azért is nehéz megválaszolni ezt a kérdést, mert a politika tudományos vizsgálója maga is érintett a politika által.

A mai politikatudomány az ókori görög filozófiáig vezethető vissza. Platón művei inkább a kortárs normatív politikaelmélet felé mutatnak, vagyis annak a politikatudományi felfogásnak az alapjait szabják meg, amely egzakt és egyetemes (kortól, társadalomtól független) fogalmi mércéket próbál alkalmazni a politika homályos világára. A másik irányt Arisztotelész jelölte ki, akit az empirikus – a tapasztalatra alapozó – politikatudomány, az összehasonlító vizsgálódás első képviselőjének lehet tekinteni (Lánczi 2012. 13–15.).

A politikatudomány eredeti formáját tehát Platón és Arisztotelész alakította ki, és ebben a formában jelen voltak mind az egzakt fogalmak, mind az empíria iránti igény. Mégis a modern politikatudomány – a fogalmi örökség súlya és meghatározó volta ellenére (a polisz szóból származik a politika, a police/rendőrség szó stb.) – kétségbe vonta ezt az örökséget. Mégpedig abból adódóan, hogy az antik politikatudomány kiindulópontja a polisz, a közösség, amely egyben beszédközösség is, tehát a vele foglalkozó „tudománynak” nem lehet elszakadnia a közösség által használt szavaktól. A modern politikatudomány kiindulópontja viszont az individuum, aki bármilyen közösség tagja lehet (szabadságából adódóan), és így a politikatudomány akkor tudomány, ha olyan fogalmakkal operál, amelyek bármilyen közösségre alkalmazhatóak. Ami azt sugallja, hogy egy „sehol nincs” nézőpontból, embereken kívüli igény alapján fogalmazhatóak meg tudományosan érvényes állítások a politikáról (Szabó 2016. 672.).

Bár az egzakt tudomány eszménye, a „semleges” (adott közösségektől teljesen független) módszertan eszméje győzedelmeskedett a modern politikatudományban, annak teljes tárgykörét mégis nehezen sikerül meghatározni. E tekintetben nagyon sajátos az, hogy maga az UNESCO is állásfoglalásra „kényszerült” a politikatudomány tárgyára nézve: 1948-ban politikai tudományokkal foglalkozó konferenciát hívott össze azzal a céllal, hogy az akkori kor neves szakemberei összegezzék, hogy a politika „homályos” és plurális világa milyen tudományterületeken jelenik meg. Az UNESCO-konferencia ekkori ajánlása szerint a politikatudomány fő területei a következőek: a) politikaelmélet (politikai elmélet, a politikai eszmék története); b) politikai intézmények (az alkotmány, a központi kormányzat, regionális és helyi kormányzatok, közigazgatás, az állam gazdasági és szociális funkciói, a politikai intézmények komparatív vizsgálata); c) pártok, csoportok, közvélemény (pártok, egyesületek, állampolgári részvétel a kormányzásban és közigazgatásban, a közvélemény); d) nemzetközi viszonyok (nemzetközi politika, nemzetközi szervezetek és igazgatás, nemzetközi jog) (Bihari–Pokol 1998. 13–14.). Azonban távol állunk attól, hogy ez a tematikai felosztás általánosan elfogadottá váljon: ma már ahány politológiai tankönyv (kézikönyv) jelenik meg, szinte ugyanannyi elképzelés kerül forgalomba a politikatudomány „tárgyairól”.