1.3. A POLITIKA DISZKURZíV (NYELVI) VALÓSÁGA

látni, és így a politika egészét is korrupciós célú küzdelemnek vélni. A politikai cselekvést azonban nem elsősorban az egyéni igény (érdek) határozza meg – még ha az kétségtelenül létezik is –, hanem a cselekvést kísérő folyamatos és nyilvános értelmezés. A politikus beszélve cselekszik: a politika nem mondvacsinált, hanem mondva csinált dolog (Szilágyi N. Sándor nyelvész 2003-as kiadású Mi egy más című kötetében a nemzeti létmódra vonatkozóan használta ezt a különbségtételt, de találó mondása a politika lényegére is alkalmazható). A politikus tetteinek beszéd- vagy szövegstruktúrája van, vagyis amit gondolunk a tetteiről, cselekvéséről, az nem csupán saját értelmezésünk, hanem reflexiója is annak, amiként a politikus értelmezi, kommentálja saját „tetteit”. Ez a „mondva csinálás”, illetve „beszélve cselekvés” azonban kiemeli a politikai cselekvést a megszokott cselekvési sémákból. A szokványos cselekvésnek ugyanis van világos alanya és tárgya, a politikai cselekvésnek azonban nincs. Az alany, a cselekvő politikus (egyén) belemosódik a képviselet által homályosan megjelenített közösségi háttérbe, a cselekvés tárgyát pedig szintén menet közbeni értelmezés határozza meg. A politikai cselekvés kimenetele és hatása bizonytalan, mert nem tárgyias formában rögzül, hanem az emberi viszonyrendszerek átalakításában, aminek jellege, mértéke szintén értelmezés tárgya.

3. Bár közhely, hogy a politika kollektív létezés, azonban e kollektív létezés súlypontja nem az ember, hanem az emberek közötti viszonyok. Ahogyan Hannah Arendt írta (2002. 23.): „A politika az emberek-közöttben jön létre, vagyis teljességgel az emberen kívül.” Nincs saját szubsztanciája, ahogy azt Arisztotelész híressé vált fogalma, a zoón politikon sugallja, amely szerint a politikai lényeg valamiféle, minden emberben egyformán jelen levő közös (közösségi vonás, „emberi lényeg”). A diszkurzív politikatudomány a kollektív létezésnek ezt a módját, a politika emberek közötti keletkezését úgy értelmezi, hogy a politikai közösségek egyben beszédközösségek is (Szabó 2016. 21.). A politikát a beszédközösségben levő, abba bekapcsolódó emberek dialogikus viszonya „hozza létre”.

4. Már az előbbiekből is következik, hogy a „politika konstrukciós valóságként” (Szabó 2016. 21.) érthető. Ez azonban nem azt jelenti, hogy e konstrukció valamilyen terv kivitelezése, megvalósulása, hanem inkább azt, hogy a politikai közösség – a beszédközösség – folyamatosan teremti és újrateremti az emberek közöttben a politika valóságát. E folyamatos teremtés természetesen nem korlátok nélküli konstruálás, hiszen magának a „teremtő” beszédközösség fenntartásának is vannak külső, nem a beszéléssel összefüggő feltételei. Például az, hogy a beszédközösség nagy területi államok szintjén is meg tudott valósulni – azaz hogy kialakult a modern nemzet –, annak olyan külső, technikai feltételei is voltak, amelyek lehetővé tették a modern nyilvánosság (sajtó) kialakulását. Ugyanakkor vannak olyan külső feltételek is, amelyek korábbi értelmezések rögzülései, és amiket a későbbi – mostani – beszélők teljesen, „objektíve” adottnak tekintenek. Példa erre az emberi jogok kialakulása: ezek a jogok előbb partikuláris politikai konfliktusokban, éles vitahelyzetekben (Magna Carta Libertatum – 1215, Bill of

Rights – 1689, Emberi és polgári jogok nyilatkozata – 1789) fogalmazódtak meg, majd kaptak egyre általánosabb érvényességet, tehát egy politikai-hatalmi egyensúly rögzülései, amelyet a francia forradalom tett „egyetemessé”. Ekként az emberi jogok a későbbi politizálás „objektív” feltételeivé váltak azzal, hogy jogi kontroll alá vonták a politika számos terepét. A konstrukciós valóság másik fontos velejárója a lehetőség elve (Szabó 2016. 22.). A politikai diskurzusokban és vitában a kérdések, a valóságra vonatkozó állítások sohasem eldöntöttek, hanem rivalizáló jelentéseket, értelmezéseket tárnak fel. Ezért a politika (diszkurzív) terét a lehetséges jelentések töltik ki, a politika arról szól, ami másként is lehetséges, mint ahogy volt és van, mert ami csak egyféleképpen lehet, arról még csak nem is tanácskozunk. Ezt már Arisztotelész is észrevette, amikor a retorika (a politikai meggyőzés) kapcsán azt írta, hogy a politikai vagy tanácskozó beszéd tárgya minden, ami az emberrel kapcsolatos, „a természetszerűleg ránk vonatkozó dolgok, és azok, amelyeknek létrejötte tőlünk függ” (Arisztotelész 1999. 1359b), és ez tartalmazza azt is, hogy a „dolog létrejötte” többféleképpen is megtörténhet. A politika modern meghatározásai között találkozunk azzal is, hogy az a „lehetséges művészete” (Bismarck 1869). Innen – a lehetőségek keresése felől – tekintve érthető, hogy a politikai kommunikáció külön is alapvetően miért homályos, és benne a szilárd egyértelműség miért számít kivételes helyzetnek.

A diszkurzív megközelítés a politika egészét is definiálja: „a politika elsősorban és alapvetően egy közösség nyilvános, közös, értelmezett és szabályozott élete és tevékenysége” (Szabó 2016. 23.).

1.4. Hatalom és legitimitás

Mielőtt a politika „homályos világát”, a nyilvánosan és közösen értelmezett közösségi tevékenységet megpróbálnánk tagolni, értelmeznünk kell a politika világának két alapvető összetevőjét, amelyeket a hatalom és a legitimitás fogalmai jelölnek.

A hatalom fogalma régóta tárgya a filozófiának és a társadalomtudományoknak. A vele foglalkozó művek sokaságából két hatalomfelfogás olvasható ki: a) egy tágabb, amely az emberek közötti viszonyok általánosságában keresi a hatalmi viszonyok sajátosságát; b) egy szűkebb, amely az állami, illetve más szervezeti keretek közötti hatalomgyakorlást helyezi előtérbe. Mint láttuk, Weber (1987) is számot vet ezzel, a hatalom jelenségét amorfnak nevezi; a hatalomnak ugyanis „lágyabb” – emberek közötti viszonyok általánosságában többféleképpen is megjelenő – formái léteznek. Összefügg vagy összevethető a hatalom a tekintéllyel (autoritás), ahol az engedelmeskedésnek a fölérendelt akaratától független, az alávetett által valamilyen mértékben ellenőrizhető alapja van. További finomításokra