hATALOM ÉS LEGITIMITÁS

ad lehetőséget a befolyás (influence), az ellenőrzés (control), illetve a felügyelet (supervision) fogalma. Mindez kiszélesíti, kitágítja a hatalom fogalmát, olyannyira, hogy a hatalom rokon formáit ma számos szociológiai elmélet a legalapvetőbb és legátfogóbb – a politikán is túlmutató – társadalmi viszonyok közé sorolja.

Az általános hatalomfelfogás lényege a következő: a) a hatalom értékek által közvetített és értékekre vonatkozó döntési szituáció; b) ez a szituáció interperszonális kapcsolatban, az élet bármely területén megjelenhet, vagyis a hatalom a személyek közötti magatartás-irányítás sajátos esete; c) a hatalomnak „birtokosai” és „alávetettjei” vannak; d) a hatalom „birtokosai” az elvárt/előírt magatartásmintától való eltérést szankcionálhatják. A szűkebb hatalomfelfogáshoz olyan definíciós elemek kapcsolódnak, amelyek a hatalmi pozíciók rögzítettségére, a hatalomgyakorlás szervezett rendjére, tartós és személytelen (formalizált) gyakorlására utalnak.

A tágabb értelemben vett hatalomnak Popitz (1992) nyomán Bayer (1999. 68.) négy antropológiai alapformáját különbözteti meg: a) Az akcióhatalom, mely a konkrét fizikai erőszakon, illetve az azzal való fenyegetésen alapul. A nyers erőszak mindig is jelen volt az emberi társadalmakban, előtte az esendő embernek – önvédelemből – meg kell hajolnia. Tartósabb fizikai erőfölény esetén elegendő már az erő demonstrálása, amellyel már a fenyegetés is eléri a kellő hatást. A politikai berendezkedések általában be is építik – kisebb vagy nagyobb mértékben – szervezeti rendjükbe a fenyegetést. b) A szimbolikus hatalom valamilyen szellemi tekintély, autoritás önkéntes elfogadásán, tiszteletén alapszik. A kiemelkedő tudásból, erős jellemből ered, mely önmagában is követésre, igazodásra késztet másokat. Ez a hatalom azonban nem csupán jelképes (ami azt sugallná, hogy nem valóságos), inkább arról van szó, hogy jelek közvetítik. c) Az instrumentális hatalom a technikai fölényből, a fejlettebb eszközök feletti rendelkezésből ered. A fejlettebb technikai eszközök lehetőséget biztosítanak mások lehetőségeinek, mozgásterének a korlátozására. d) Az információs hatalom az információk kizárólagos birtoklásán, az adatokhoz való privilegizált hozzáférésen alapul. Az információk ellenőrzött továbbítása, szórása az ellenőrzők számára biztosít hatalmat, amely az adatok visszatartása, manipulálása révén jelenik meg.

A hatalmat általában meg kell teremteni, és megteremtése a fentebbi négy típus kombinációjával történik. Ha az így épülő hatalom intézményesül, és megteremti – hosszabb távon – a saját politikai, szervezeti és kulturális eszközeit, akkor uralomról beszélünk. Max Weber szerint az uralom tengelyében a parancsolás és az engedelmesség viszonya áll. Ha a hatalom az erőfölény érvényesítésének a képessége, akkor az uralom „a parancsolás és engedelmeskedés társadalmilag meghatározott viszonya” (Bayer 1999. 69.).

A hatalom általános felfogásához kapcsolódik az, hogy a hatalomnak legitimnek kell lennie, mivel a hatalom legitimitásánál fogva éri el legjobban az aláren- deltek engedelmességét. A hatalom legitimitása azonban az uralom kontextusában tud megszilárdulni, hiszen az uralom biztosítja a parancsolás és engedelmesség viszonyának valamennyire normatív keretét, egyfajta társadalmi szabályozottságát. A legitimitás tehát a hatalom és az uralom elfogadottságát, polgárok általi támogatottságát jelenti. Ez azonban egy „rendszer” elfogadottsága, és nem jelenti az egyes „uralkodók” mindenkori, feltétel nélküli elfogadottságát. Az „uralkodók” hatalmának a megkérdőjelezése éppen a legitimitás nevében/jegyében történik általában: vagyis akkor, ha az alávetettek úgy vélik, az „uralkodó” nem tesz eleget a parancsolás és engedelmeskedés viszonyát megszabó „normatív” keretnek, amely – természetesen – nagyon összetett, hiszen tartalmaz írott szabályokat, hiteket, íratlan kulturális normákat, szokásjogi elemeket stb. S minthogy ebből a komplexitásból adódóan az uralom „normatív kerete” folyamatos történeti változásnak van kitéve, az „uralkodók” hatalmának a megkérdőjelezése is olykor váratlan fordulatként jelentkezik. Ez egyben azt is jelzi, hogy az uralom normatív kerete az „uralkodók” és az „alávetettek” közötti „beszédközösségben” is alakul, amelyben végbemegy a „keret” igazolása, illetve az azt fenntartó kulturális és szokásjogi elemek lassú átalakítása. Ez az olykor észrevehetetlen változás oda vezet, hogy az alávetettek vagy a polgárok megvonják egyetértésüket (ennek a történelem során nagyon változatos formái voltak), ami a hatalom (uralom) delegitimálódásához vezet.

Minthogy a legitimitás a hatalmi viszonyok jogi-normatív és erkölcsi-kulturális dimenzióját egyaránt jelenti, a delegitimálódásnak is kétféle kimenetele van: a) ha a hatalomnak nincs érvényes törvényi (írott törvényi, alkotmányos, illetve szokásjogi) alapja, akkor az a hatalom illegitimmé válik; b) ha a hatalom hivatkozási alapja nem felel meg az alávetettek, polgárok erkölcsi érzékének, elvárásainak, akkor legitimitásdeficitről, illetve gyenge legitimitásról beszélünk.

A modern viszonyokra alkalmazott legitimitás fogalmát Max Weber (1987. 224.) alapozta meg, aki a legitimitásnak három tiszta típusát (ideáltípusát) különböztette meg: a) A tradicionális legitimitás azt fejezi ki, hogy az uralom a hagyomány és a szokás szentségén alapul. Ennek egyik formája – például – a felkent uralkodóval szembeni lojalitás. b) A karizmatikus legitimitás egy vezér rendkívüli képességeibe vetett hiten alapul. A vezér lehet hős hadvezér, proféta, de akár egy modern politikus is (például John Kennedy). c) A legális-racionális legitimitás ismérve az, hogy a hatalmat a tételes jognak való megfelelés és annak bírói úton való ellenőrizhetősége igazolja.

A valóságban ezek a típusok legtöbbször keverednek, legfeljebb az egyik vagy másik túlsúlya állapítható meg.