KONFLIKTUS ÉS KONSzENzUS – BARáT ÉS ELLENSÉG

1.5. Konfliktus és konszenzus – barát és ellenség

Köznapi tapasztalat, hogy a társadalmat konfliktusok szabdalják keresztülkasul, s hogy folyamatosan emberi törekvések ütköznek emberi törekvésekkel. A konfliktusokat a szociológia is vizsgálja, elsősorban a csoportok, vallási és etnikai közösségek, valamint a különböző társadalmi-szakmai kategóriák között kialakuló ellentétek okán.

A politikai gondolkodásban a konfliktus tekintetében két szemlélet küzdelme figyelhető meg.

Egyrészt már az antik görögöknél megjelent a harmonikus, konfliktusmentes társadalom utópikus előképe. A konfliktusmentesség sokáig amolyan kimondatlan ideál volt. Amint Palonen (2009. 200.) összegezte: „1900 előtt a konfliktusok politikai realitásának elfogadottsága hallgatólagos maradt, ha pedig szóba hozták, sajnálkozó hangvétellel beszéltek róla.” Ez azt jelentette, hogy a konfliktus létezését a politikában ugyan tudomásul vették, azonban nem tették meg „a politika és a politikai gyakorlatok értelmezésének kiindulópontjává” (Palonen uo.).

Másrészt – bár meglehetősen későn – megszilárdult az a politikaelgondolás, amely a konfliktust a politika központi, konstitutív elemének tekinti. Ennek a felfogásnak az első nagy hatású képviselője Max Weber volt, aki több művében is a politika sajátosságának a küzdelemjellegét tekintette. Az 1900-as évek elejének németországi pártküzdelmeit figyelve állapította meg Weber, hogy a politikai vezérségre csak a politikai küzdelmekben kiváló személyiségek alkalmasak, folyamatosan a „velünk vagy ellenünk” szembenállásban értelmezik a politikai helyzeteket. E hagyomány nyomán írja J. D. B. Miller (idézi Palonen 2009. 203.), hogy „a politika lényege […] a nézeteltérés vagy konfliktus, a politikai cselekvésé pedig a változások előidézése vagy megakadályozása a potenciális ellenszegülőkkel szemben”, amiből az következik, hogy „az egyetemes egyetértés világában” a politika nem is létezhetne.

A politika lényegi konfliktusosságára épül Carl Schmitt barát–ellenség megkülönböztetése. Schmitt ezt a politikai [das Politische] fogalmával ragadja meg, mely az ellenségességre, a konfliktusra helyezi a hangsúlyt. A politikum schmitti értelmezésében végső soron minden politikai döntés azon alapul, hogy kiket tekintünk – politikai értelemben – barátnak, illetve ellenségnek: a „specifikus politikai megkülönböztetés – írta –, melyre a politikai cselekvések és motívumok visszavezethetők, a barát és ellenség megkülönböztetése” (Schmitt 2002. 19.). Az összes fontos döntés esetén tudnunk kell, kik veszélyeztetik a politikai közösség puszta fennmaradását, illetve kik jelentenek olyan fenyegetést a politikai közösségre nézve, hogy minden eszközzel szembe kell szállnunk velük. Politikai értelemben barát, vagyis szövetséges lehet bárki, akire számítani lehet ebben a harcban.

A 20. század második felében és a 21. század elején a fő politikai aréna a bővülő médiatér lett, és ebben egyre komplexebb ellenségkonstruáló „technikák” alakultak ki. Az ellenségkonstruáló diskurzusok itt már az ellenséget az egész társadalom ellenségeként mutatják be, és a valóság egy olyan politikai leírását adják, „amelyben az ellenség létezése a legfontosabb társadalmi tény és viszony” (Szabó 2006. 85.).

Természetesen az ellenségkonstruálás nem domináns a politikai élet minden pillanatában és mozzanatában. Az árnyaltabb elemzés érdekében inkább a politikai idegent érdemes előtérbe állítani. Az idegennek fontos szerepe van abban, hogy a politikai közösségek értelmezni tudják önmagukat, saját viszonyaikat, egyszóval identitásukat. Úgy is lehet mondani, hogy az idegen, amely a „határon” jelenik meg és különleges státusa van, olyan különbséget jelenít meg, amely egyértelműbbé teszi, hogy kik vagyunk mi (Szabó 2006. 18–19.).

1.6. Polity, politics, policy

A politika világának összetettségét a modern politikatudomány egyik legelterjedtebb modelljével – az úgynevezett „politológiai háromszöggel” – szokás szemléltetni. Ez a polity–politics–policy hármasság, amely akár három különböző megközelítés kiindulópontja is lehet (Bayer 1999. 21–25.; Preda 2019. 24–26.; Haskó–Hülvely 2003. 27–29.).

Polity

Az angol polity fogalom elsősorban a politikai közösségre, annak belső rendjére, intézményes oldalára utal, amely a politika primer jelenségeinek mozgástere, annak formai kerete. Intézményes szabályokat jelent a szó tágabb értelmében, azaz akár a szokásjogi normák is idesorolhatóak.

A politikai intézményrendszer tágabb fogalom, a politikai szervezetek csak egy részét alkotják. A választási rendszer például – mint a politikai életet szabályozó egyik normarendszer – az intézményrendszer része, de nem szervezet. De maguk a politikai szervezetek is többfélék. Az állam és a közigazgatás is szervezet, azonban különbözik az államon belül álló olyan politikai szervezetektől, mint a párt, a szakszervezet vagy mozgalom, amelyek jóval mozgékonyabbak és képlékenyebbek, mint az állami szféra részszervezetei (Szabó 2016. 258.).

Az államszervezetek elsődlegessége történeti értelemben abból adódik, hogy az állam kialakulása óta nem létezik politikai közösség e szervezetrendszeren kívül, miközben a többi, előbbiekben felsorolt szervezet nem elengedhetetlen feltétele a politikai közösség létezésének. Csak a demokrácia államon belüli intézményesülése teremtette meg a modern ember számára annak képzetét, hogy a politikai közösség létezése szempontjából elsődlegesek az említett mozgékony és képlékeny szervezetek. A pártok megszületnek és elhalnak, és ugyanez a hely- zet a hatalompolitikai célokkal működő mozgalmaknál is. És a civil szervezetek esetében sem tudunk feltétlen és szükségszerű létezést megállapítani. Ez nem azt jelenti, hogy a modern demokratikus politika hosszabb távon nélkülözni tudná a pártok létét és működését, különösen nem a demokratikus politikában rejlő lehetőségek kibontakoztatása szempontjából.

A párt a képlékeny politikai szervezetek prototípusa, elsősorban a pártok révén történik a politikai közösség folyamatos átformálása.

Ha a politikai közösségeket beszédközösségeknek fogjuk fel, akkor az államban egy beszédközösség virtuális, de mégis legállandóbb keretét kell látnunk. Ez abban jelenik meg, hogy a politikai élet legtágabb, legállandóbb – folyamatosan újra és újra megújuló – narratívakeretét az államiság hagyományai, majd a modern, demokratikus kor felé haladva a nemzeti adja meg. Ez a legtágabb narratíva annyiban „keret”, hogy a konkrétabb, aktualizáló és mozgósító értelmezéseket ezen belül a pártok, a mozgalmak és a civil társadalom összjátéka teszi hozzá. De ez már a polity (az intézményes politika) és a politics (a folyamatszerű politika) határán van.

Politics

A politics fogalma a politika folyamatként való felfogását helyezi előtérbe, a politikai cselekvést és magatartást helyezi a középpontba, ami egyben a politikai kultúra és a politikai értékek irányába történő nyitást is jelenti.

Természetesen a politikai cselekvés mindig adott színterekhez, „arénákhoz” kötött (amelyek legtöbbször – de nem mindig – intézményesülési keretek is), ekként a politics és a polity világa erősen összefüggő, egymásba tagolt. Ennek a tagoltságnak mély történelmi dimenziója is van, amint azt – például – a törésvonal-elmélet is értelmezi. Lipset és Rokkan 1967-ben megfogalmazott törésvonalelmélete szerint a társadalmi csoportokat elválasztó (vallási, etnikai, nyelvi és osztály-hovatartozási) törésvonalak Nyugat-Európában meghatározóak voltak a nemzetépítés folyamatában, és hosszú távon, történelmi kontextusban határozták meg, milyen párttagoltság, milyen pártrendszer alakult ki az egyes államokban. Tehát egy részben premodern kulturális adottság formálta a politikai intézmények világát (a polityt), majd az így intézményesült pártok irányították a politikát mint folyamatot, ekként alakítva a politikai diskurzus-folyamatot, a beszédközösséget.

Ugyanakkor a politics mint folyamat folyamatosan ki-kilép az intézményesült politika keretei közül. Ennek alapján kell értenünk a politikai szervezetek és a civil szervezetek – közhelyszerű – szétválasztását is. Ha úgy véljük, hogy a politika a pártharcok és a hatalmi küzdelmek világát jelenti, akkor a civil szféra nem politikai szerveződés, hiszen működtetői nem közvetlenül a hatalmi pozíciók megszerzésére és megtartására törekszenek. Viszont a civil szervezetek tevékenysége mégis valamilyen közügyre irányul, tehát – Arendt már idézett kifejezésével – ugyanúgy az „emberek közöttben” van, mint a politika, amennyiben az a közügyek közös és szabályozott intézése (Szabó 2016. 430.), azonban nem elsődlegesen hatalmi pozíciók birtoklásán keresztül.

Közfeladatok ugyanis már a „politika előtt” megjelennek, jelen vannak a primer közösségek világában. Ilyen közösséget jelentenek a családi és rokonsági kapcsolatok vagy a szomszédsági-lakóhelyi viszonyok, amelyek között már vannak olyan gondok (a gyerekek nevelése, az idősek gondozása stb.), amelyek szervezett közös törődést igényelnek (Szabó 2014. 21–23.). A hagyományos társadalmakban ezt a törődést a kis közösségek szintjén a tradíció irányította, az újkori, majd modern társadalmakban azonban ezek az „ügyek” már tágabb közügyek lettek, és könnyen átkerültek a politikai viták színterébe (például az iskolafenntartás, majd a nyugdíj kérdése révén). Tehát a primer közösségre tartozó, „nem politikai” kérdések is bekerülnek a modern politika vitatémái közé.

A köznyelvben elterjedt fogalompáros – a politizálódás és depolitizálódás – azt fejezi ki, hogy elvileg bármi a politika témájává tehető, hogy a politika minden téren az élet tapasztalatainak valamiféle újrateremtésére törekszik. A modern politikai verseny abban a tekintetben is folyik, hogy a szemben álló versenytársaknak mit sikerül politikai vitatémává avatniuk. A politikai folyamat mint politics ekként parttalanul szabálytalannak tűnik, és folyamatosan szembenállásokat hoz létre, konfliktusokat teremt vagy fejez ki. Ez egybevág azzal, amit Leo Strauss politikafilozófus kifejtett: a politika területén semmi sem semleges, minden kérdés, amelyet a politika megérint, egyetértést vagy elutasítást vált ki. A politika mindig elkötelező jellegű: bármit beemelhet életünkbe, majd könnyedén ki is ejtheti onnan (MPE 2019. 465.).

A politikai kommunikáció területén a politics mint folyamat a politikai napirend kérdéseit állítja előtérbe, a vezető témákért folyó harcot.

Policy

A policy fogalmával általában a „közpolitika-csinálást” (public policy), a szakpolitikák elemzését, tervezését jelölik meg. Ekként a policy a cselekvő politika vagy a politika cselekvés-oldala, „jellemzője, hogy érintettjei megpróbálják a cselekvést szabályozni és összehangolni”, és ez általában „egy irányvonalra, programra vagy vállalkozásra utal”, de nem feltétlenül jelenti egy individuális cselekvő magatartását (Palonen 2009. 127.). A policy lehet összetett cselekvés, közösen vitt irányvonal, program. Így policyként vizsgálható egy állam „külpolitikája” vagy egy nemzeti bank monetáris politikája is.

A politics és a policy viszonyát úgy határozhatnánk meg, hogy a politics inkább előzetes vitákra, a hatalomért folytatott harcra utal, a policy viszont e viták, harcok eredményeként kialakuló program végrehajtását jelenti.