SZUBJEKTÍV KÉK II

Álomból szenvedély, avagy egy fanatikus kéktúrázó naplója

Hatéves voltam, amikor először csendült fel a tévében a Muzsikás együttes jól ismert zenéje. Nem igazán rajongtam érte, mert mindig a rajzfi lmek végét jelentette, amelyeket viszont

Írta és fotók: Konfár Tibor nagyon szerettem. Kalandvágyó felnőttként aztán mégis elindultam azon a bizonyos úton, amely megmutatta számomra az ország rejtett kincseit, időutazásokra hívott, majd szenvedéllyé válva olyan találkozásokat hozott el, amelyekről álmodni sem mertem soha korábban.

Egyszer csak ott álltam egy családi kiránduláson, immár a saját gyerekeimmel Dobogókőn, ugyanannál a táblánál: „Országos Kéktúra, Sikáros 6,6 km”. Akkor és ott valami elkezdődött. Hazaérve elkezdtem böngészni a netet, hamar rá is találtam Horváth Béla, azaz Hörpölin honlapjára, amely a kéktúrázók alapműve volt a 2000-es évek vége felé. Átböngésztem, erőt és ötleteket merítettem, majd megvettem az igazolófüzeteket, hozzájuk egy túrazsákot és egy kéktúrás atlaszt. Hosszas tervezgetés után egy verőfényes őszi reggelen jött el a nagy nap. Az akkor 11 éves fi ammal belevágtunk a kalandba, megtettük az első lépéseket az Országos Kéktúra Hűvösvölgytől a Rozália téglagyárig kanyargó, alig 14 kilométeres szakaszán.

992-ben, tizenhét évesen, egy dobogókői nyaralás során a kilátónál bámészkodva még fogalmam sem volt a fenti idézet igazságáról. Az ide elvezető turistaúton látott útjelző táblácska feliratát ízlelgettem éppen, amelyen ez állt: „Országos Kéktúra, Sikáros 6,6 km”. A korlátnak támaszkodva vágyakozva bámultam a Duna zöldeskék szalagján túl nyújtózkodó Cserhát elérhetetlennek tűnő, ismeretlen lankáit, és arról álmodoztam, hogy ezt az országot átszelő, hegyen-völgyön, több mint ezer kilométer hosszan kanyargó utat valamikor egyszer majd végigjárom.

Teltek-múltak az évek, a hétköznapok mókuskerekében az álmok lassan elszállni látszottak. Fiatalon, amikor a hátralévő időnk még végtelen óceánnak tűnik, könnyedén háttérbe szorítjuk vágyainkat, mondván: majd akkor, ha eljön az ideje. Harminchárom évesen azonban, ha halványan is, feltűnik már a horizonton a túlsó part, és tudjuk, itt az ideje, mert ha most nem vágunk bele, akkor valószínűleg már sohasem.

„A végén nem az számít majd, hogy mennyi év volt életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben.” (Abraham Lincoln)

A kéktúra az egész család életében meghatározó élmény: először az akkor 11 éves fi ammal vágtam neki az OKT-nek

Rockenbauer Pál szellemisége sok kéktúrázót kísér végig ma is az úton, a sorozat miatt lett a kéktúrázás sokunk szenvedélye (jelenet a Magyar Televízió sorozatából) Az első kéktúrabejárást az első szerelemhez tudnám hasonlítani. Lelkesedés, túláradó érzelmek és némi teatralitás. Repesve vársz minden alkalmat, amikor találkozhatsz a kék jelzésekkel, számolod vissza a napokat, pontosan tudod, hány kilométert tettél már meg, mennyi van még hátra az egészből, valamint hogy a már megtett út hány százaléka a teljes távnak. Napokig készülsz minden túrára, böngészed a menetrendeket, keresgéled a legmegfelelőbb szállást, felkészülsz a látnivalókból, és mivel hagyományos papírtérképpel mész, igyekszel jól felkészülni az útvonalból is. Némi megdöbbenéssel és nem kevés izgalommal jössz rá, hogy a hazádról, amelyről azt hitted, hogy nagyon jól ismered, gyakorlatilag alig tudsz valamit. A legszebb helyekre később elviszed az egész családot is, így néhány jellegzetes kéktúrás helyszín – mint például Velem, Jósvafő, Galyatető vagy éppen Badacsonytördemic – a családi kirándulások állandó célpontjává válik. Nagyszerű időszak volt, szeretek rá viszszagondolni.

Gyaloglásból időutazás: a második bejárás Mindig nosztalgiával gondolok vissza a 70-es, 80-as évekre, amikor a boldog gyermekkor éveit tapostam. Arra már az első bejárás alkalmával rájöttem, hogy a kéktúra ösvényein sok helyen fellelhető, több évtizedes, régi kék jelzések számomra egy letűnt korszak üzenetét hordozzák, utat mutatnak egy mára megszépült, jobbnak gondolt régi világba, az évtizedekkel ezelőtt létezett Magyarország idillikusnak tűnő világába, amelyben felnőttem, és amelyet máig nem tudtam és nem is akarok elengedni.

Az 1979-ben forgatott, Rockenbauer Pál fémjelezte, Másfélmillió lépés Magyarországon című, kultikus fi lmsorozat történelmi jelentőségű képanyagának köszönhetően a második bejárás már egy érdekes és izgalmas időutazássá is vált egyben, amelynek során a fi lmben látott helyszíneket igyekeztem felkutatni, majd összehasonlítani a mai állapotokkal. Megszállottan kerestem a 79-es fi lmkockákon látott tájakat, falvakat, épületeket, amelyek egy részét ma már nem is érinti a kéktúra.

Az egykori útvonalak bejárásával párhuzamosan elkezdtem gyűjtögetni a még fellelhető régebbi kiadású igazolófüzeteket is; azok leírásai, térképei nagy segítséget nyújtottak a régi ösvények felfedezésében.

Mi tagadás, turistaelődeink remekül értették a dolgukat, rengeteg szép helyen jártam, amelyek valamikor a nagy kék út részei voltak. Elvarázsolt a misztikus Burok-völgy, ahol erdőgazdálkodás híján oly mértékben állt meg az idő, hogy gond nélkül találhatunk Rockenbauer Pálék idejéből, sőt annál lényegesen korábbról való kék jelzéseket is. Lenyűgözött a pusztulásában is gyönyörű, vadregényes Bél-kő, amely a Bükk legszebb hegyorma volt egykoron. A 30-as években, az országos kék jelzés felfestésekor az akkor még teljesen ép gerincen vezették végig az útvonalat, amelyet később a bányászat miatt többször módosítottak. Megdöbbentett Palócföld egyik legszebb romvárának, a kéktúra által az 50-es években még felkeresett bujáki várnak a nagyszerűsége és egyben kilátástalan helyzete. Lelkesített, hogy a mátrai Óvár hegyének oldalában réges-régi, ma már nem használt mélyúton, eldugott

Az OKT útvonala a hőskorban a pusztulásában is csoda szép, tragikus sorsú Bél-kő gerincén vezetett Fotó: Gulyás Attila

sziklákon olyan kék jelzésekre bukkantam, amelyek 60-70 esztendővel ezelőtt itt járt túrázók üzenetét hozták el számomra. Elkeserített, hogy a 79-ben még vígan zakatoló hegyközi kisvasútnak mára már a nyomvonalát is benőtte a gaz. Örömmel töltött el, hogy az évtizedekkel ezelőtt még omladozó váraink – mint Füzér, Regéc, Sirok vagy éppen Szigliget erőssége – felépültek, megszépültek az elmúlt évtizedek során. Számos régi kék utat és az általuk egykoron érintett látnivalókat felfedezve, rengeteg érdekes tapasztalattal gazdagodva fejeztem be az Országos Kéktúra második bejárását.

Uraim, az erdőben való társalgás módja a halk, csendes beszéd! Rockenbauer Pál szavai ezek, aki az anekdoták szerint így zárta le a stáb tagjai közt olykor óhatatlanul kialakuló vitás helyzeteket. Honnan tudom mindezt? Közvetlenül azoktól a fi lmesektől, akikkel együtt forgatott a rendező, immár több mint negyven esztendeje. Életem egyik legnagyobb ajándékának, kisebbfajta csodának tekintem azt a napot, amikor először találkozhattam a „másfélmilliósokkal”, egy Nagy-Milic–Füzér-kéktúrán, egy napra pontosan a forgatás megkezdésének negyvenedik évfordulójára szervezett megemlékezés alkalmával. Elképesztő élmény volt találkozni azokkal, akiket addig csak a képernyőn keresztül bámultam vágyakozva. Mintha egy álomba csöppentem volna, olyan volt együtt ébredni velük a 895 méter magas Nagy-Milic csúcsán, egy sátortábor kellős közepén, egy meleg, párás júliusi hajnalon, majd nekivágni a nagy kék útnak, éppen úgy, mint ahogy négy évtizeddel korábban Rockenbauer Pállal tették.

A Nagy-Milictől Füzérig tartó, alig pár órás túra alatt elképesztő volt megtapasztalni, hogy bár már évtizedek óta nincs köztünk, Rockenbauer Pál jelenléte mégis érezhető, szinte tapintható az egykor általa vezetett csapat tagjainak körében. Ő volt a stáb szíve-lelke, motorja, olyan ember, akit nem tudnak és nem

is akarnak elfeledni, akiről azóta is minden évben több alkalommal megemlékeznek.

Sokat olvastam már róla, és még többet gondolkoztam rajta, hogy mi is lehetett ennek a nagyszerű embernek a titka. Szerintem küldetéses ember volt, aki maradéktalanul el is végezte a rábízott feladatot. Senki más nem volt képes sem előtte, sem azóta ilyen alázattal, ilyen hiteles és emberi módon bemutatni a vidéki Magyarország egyszerű, hétköznapi embereit, apró, ám páratlanul szép kincseit.

Heincz László Füzéren elhangzott szavait idézve: „Ez a fi lm egész egyszerűen Paliról szól. Az egész az elejétől a végéig az ő világlátását, az ő szellemiségét, az emberekhez való hozzáállását tükrözi. Ugyanolyan alázattal beszélt az egyszerű emberekkel, mint a kor legkiválóbb tudósaival. Ugyanúgy megtalálta a hangot Erzsi nénivel Sámsonházán, mint a botanika professzorával, Pócs Tamással, vagy éppen a Velemben ásató régésszel, Bándi Gáborral.”

A füzéri vár látképe az Országos Kéktúra egyik jelképe is egyben Fotó: Gulyás Attila

Fotó: Horváth Béla

Családi élmények, felejthetetlen találkozások Az életre szóló élmények mellett mit adott még nekem a kéktúra? Nagyszerű családi kirándulásokat, kalandokat, jellemformáló találkozásokat. A túrák során érintett falvak és látnivalók közül nagyon sok helyre elvittem később az egész családot, hogy együtt is felfedezhessük az ország legszebb tájait, településeit. A nagy kedvencek Velem és Badacsonytördemic voltak.

Velemben szerettünk sétálni, imádtuk az utcára kitett, becsületkasszás miniparadicsomokat, a békés hangulatot, a nyugalmat. Volt alkalmunk megcsodálni egy gyönyörű naplementét is a Nagy-Kendig tarvágásos gerincéről, amelyen egyébként a hőskorban még szintén áthaladt a kék jelzés. Bár lehet, hogy másnak semmiségnek tűnik, de mi évekig emlegettük, hogy egyszer láttuk kijönni a házából az akkor még „csak” hetvenhét éves Törőcsik Marit, amikor pedig ráköszöntünk, mosolyogva vissza is köszönt nekünk.

Fotó: Gulyás Attila

Fotó: Gulyás Attila Az OKT egyik régi-új helyszínén, a Vásárhely-kőnél

Az OKT-n felfedezett Velem és Badacsonytördemic családunk kedvenc kirán du ló helyei lettek Badacsonytördemicre mind a mai napig gyakran elmegyünk. Szállásunk mindig Gitta néninél van, aki amellett, hogy remek házigazda, az immár évtizedes ismeretségnek köszönhetően egy picit pótnagyiként is funkcionál a családunk számára. Badacsonytördemicről indulva sokszor megmásztuk már a Badacsonyt, bejártuk a Római utat teljes hosszában, és amikor tehetjük, részt veszünk a Tanúhegyek teljesítménytúrán is, amelyhez az egyik legemlékezetesebb találkozásunk köthető.

Még 2010 májusában, pünkösdhétvégén történt. A célban üldögéltünk, amikor egy farmernadrágos, egyszerűen öltözött, teljesen hétköznapinak tűnő emberke szépen lassan elsétált előttünk, aztán feltűnés nélkül vegyült el a fáradt túrázók közt. Szinte mindenkihez volt egy mosolya, kedves szava. A családból csak én ismertem fel, bár én sem azonnal. Erőss Zsolt volt az, a „hópárduc”, a túra díszvendége.

Egyre izgatottabb lettem, mert közel volt hozzánk, és láttam, hogy ez a kedves, mosolygós ember nem fog visszautasítani, ha egy próbát teszek, és odahívom az asztalunkhoz. Oda is jött! Nagyon nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy leült közénk, majd elkezdett mesélni. Kérdeztük sok mindenről, ő pedig válaszolt, készségesen, mosolyogva, de a kemény és

elszánt emberek határozottságával. Iszonyú jó volt vele beszélgetni, repült az idő.

Aztán amikor észrevettük, hogy egyre többen néznek már minket, olykor talán neheztelő pillantásokat is vetnek felénk, hogy egy kis időre elraboltuk az est díszvendégét, akkor lassan kezdtünk véget vetni a beszélgetésnek. Arra még szakított időt, hogy aláírja a kéktúrás füzeteinket, majd megköszönve a beszélgetést felállt, és átment oda, ahol a szervezők már várták. Mi meg ott maradtunk picit elvarázsolva, az életet egy kicsit más dimenziókból látva.

Három évvel később, amikor Zsolt eltűnt a Kancsendzönga hófödte, szakadékos bércein, nagyon szorítottam érte, de végül el kellett fogadni, hogy ő már ott marad örökre, ahol mindig is szeretett volna lenni.

Nehéz eldönteni, mi is volt számomra a kéktúrázások legszebb ajándéka: a hihetetlen találkozások, a nosztalgikus időutazások, az életre szóló élmények vagy éppen a családi kalandozások. De talán nem is kell. Egy biztos: megérte elindulni az úton.

A fába benőtt régi útjelző tábla a hőskorszak üzenetét hordozza

A Kék helytörténeti kutakodásokra sarkall, és a Badacsony tele van történetekkel

Fotó: Dömsödi Áron