SZABADSÁG KOMPROMISSZUMOK NÉLKÜL

A VOIT-ORGONA HÁROM ÉVE

2018ban épült újjá a Zeneakadémia orgonája: Szabó Balázs orgonaművész, a Zeneakadémia adjunktusa és Fassang László orgonaművész, a Zeneakadémia Orgona Tanszéki Csoportjának vezetője felkutatta, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem számos szakember segítségével, európai uniós támogatásból helyreállította a Nagyterembe eredetileg készült, először 1907ben átadott Voit & Söhne koncertorgonát. Az utóbbi három évben rengeteg koncerten, sokféle formációban és szólóban is hallhatta a nagyközönség az orgona egyedülálló hangzását, és a jelenlegi növendékek már ezen tanulhatják meg az orgonairodalom legkiválóbb darabjait.

Megfelelte és megfelele azóta is az elvárásaiknak ez a különleges hangszer?

Szabó Balázs: Amikor megépítettük, számítottunk rá, hogy csodálatos orgona lesz. Boldogan mondhatom, hogy a valóság még ezt a várakozást is sokszorosan felülmúlta. Ajándék minden egyes pillanat, amit vele tölt az ember, mert összehasonlíthatatlanul más, mint az összes hangszer, amin valaha játszottam, ez valóban a „leg”ek orgonája: a legjobb, leginspirálóbb, legegyénibb és legszínesebb, amit ismerek. Azóta volt számtalan koncert, tanóra, kurzus, sok oldaláról mutatkozott meg. Az is egyértelműen kiderült róla, hogy nem mindegy, hogyan használják, de hihetetlen hangzásokat tud belőle kicsalni az, aki azonosulni tud vele, bele tud helyezkedni a világába és izgalmas felfedező útra indul el a hangszeren. Sz. B.: El tudom képzelni, hogy van olyan orgonaművész, akinek nem felel meg, aki nem szereti meg. De én még nem találkoztam ilyen véleménnyel: a nagyra becsült hazai és külföldi kollégák, akik eddig játszottak rajta, mind pozitívan nyilatkoztak. Martin Schmeding, aki a lipcsei konzervatórium profeszszora és hetente a Tamástemplomban tanít, azt mondta, itt olyan a játékérzet, hogy el se tudta képzelni, hogy ilyet létre lehet hozni. A saját tanáraink nyilván elfogultak, Fassang László, Pálúr János, Ruppert István hozzám hasonlóan csodálják, de például Elekes Zsuzsa, aki a lipcsei Bachverseny első díjasa, tavaly februárban adott a Zeneakadémián egy szenzációs koncertet, és ő is nagyon lelkesen beszélt a hangszerről. Az orgonakoncerteken mindig sok kollégával találkozom, utána van alkalmunk beszélgetni a hangszerről, és minden egyes alkalommal elhangzik tőlük: „jaj, de szeretnék már rajta újra játszani”. Még a pandémia előtt szerettem volna, ha megvalósulhat egy olyan matinésorozat, amin elsősorban a hazai művészek kaphatnak lehetőséget rá, hogy bemutassák művészetüket a felújított orgonán. Erre sajnos az ismert okokból nem kerülhetett sor, de remélem, hogy a nyitás után újra hozzá lehet majd látni a tervezéshez. A már nemzetközi sikerekkel rendelkező fiatalok közül Kováts Péter, az esztergomi főszékesegyház orgonistája egyik fellépése után

küldött nekem üzenetet, hogy „hű, Balázs, ez milyen jó” – nagyon jólesett ez a közvetlen, őszinte baráti gesztus. Több külföldi orgonaművész, akit névről ismertem csak, de személyesen sohasem találkoztunk, megkeresett, hogy nagyon szeretne játszani rajta, bejöhetnee, ha erre jár? Szóval valóban fölkerültünk a térképre: ami három éve reklámszlogennek tűnt, mára teljesen beigazolódott. A Voitorgonára nagyon is figyelnek a világban.

Mitől ilyen különleges ez a hangszer? Arról sokat hallottunk már, hogy együtt szól a terem akusztikájával, hogy hatalmas a dinamikatartománya, hogy egyedülállóan széles a hangszínek spektruma, de mi az, ami ennyire egyedivé teszi?

Sz. B.: Egyrészt a Voitorgona sajátossága a vezérlés pontossága – e régi rendszer működési elve úgy valósul meg, hogy nincsenek benne kompromiszszumok: a játékos nagyon direkt módon tudja irányítani a hangot, ami a régi típusú hangszereknél nem jellemző. De van benne még valami, ami egyedülálló. Megépítettük az eredeti, 1907es elektromos vezérlést mind az orgonában, mind a játszóasztalban, ami pontosan ugyanazt a játékérzetet nyújtja, mint 100 évvel ezelőtt, azonban a kettő közé iktattunk egy számítógépet, amelynek segítségével olyan szabadságot engedhetünk meg magunknak, amit 100 éve el se tudtak képzelni. E két rendszer egyesítése valódi különlegesség, ezzel ilyen formában új orgonában sehol sem találkoztam a világban. Így én a számítógépen keresztül bármit, ami eszembe jut, meg tudok oldani. Fel tudom venni, amit játszom, és visszahallgathatom. Elmenthetem a regisztrációimat és gombnyomásra előhívhatom őket, sőt bizonyos sípcsoportokat egészen más helyen is működésbe hozhatok, mint ahol vannak – például a homlokzati sípsor az első manulálhoz tartozik, kábellel eredetileg oda van bekötve. De ha én valamiért egy kvinttel följebb akarom megszólaltatni a második manuálon, a számítógép segítségével azt is megtehetem. Szóval bármilyen beállítást kitalálhatok, és ezeket szabadon variálhatom a digitális rendszernek köszönhetően. Ez helyesen használva a művészi előadás szolgálatában felbecsülhetetlen értékké tud válni.

Vane hibája?

Sz. B.: Van bizony. A legnagyobb hibája, hogy egyetlen játszóasztalt építettünk meg, a színpadra.

TWOBA

Könnyen fel és leszerelhető mechanikát fejlesztett ki a tubához Szentpáli Roland, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatója és Juhász Zoltán hangszerész. Az innováció nyomán más pozícióban is lehet játszani, ami elősegíti a hang jobb terjedését is.

Hatalmas előrelépést jelent a tuba történetében a szójátékkal Twoba elnevezést kapott találmány: lehetővé teszi, hogy a muzsikusok állva játsszanak és szabadon mozogjanak a pódiumon, az átszerelés pedig mindössze kéthárom percig tart. Az új átfordító mechanika gyártása Magyarországon, magyar cégnél valósul meg, és előnye, hogy négyhatféle kialakításban kell csupán elkészíteni, hiszen a világban előforduló tubák dugattyúi néhány típusra korlátozódnak. Mint Szentpáli Roland elmondta, a fejlesztés azért is vált fontossá, mert a művészek ugyan technikailag és zeneileg is elég felkészültek, így szólistaként is képesek helytállni, a hangszer úgy fejlődött, hogy súlya és tartási pozíciója miatt csak ülve lehet rajta játszani, ráadásul eltakarja a művészek arcának nagy részét. Ő maga tubaművészként, szólistaként régóta küzdött azzal, hogy a koncerteken két rossz, statikus pozíció közül kellett választania. Ha szemben ül a közönséggel, az arca felét látják csupán, és a tuba tölcsére a pódium bal felső sarka felé veti a hangot. Ha oldalt ül, akkor ismét csak félig látszik ki a hangszer mögül, ráadásul különös pozícióban, bár ekkor a hang jó irányba vetül. Mindkét helyzetre igaz, hogy a zenekarral és a karmesterrel sem tud a szólista megfelelően kommunikálni koncert közben. Szentpáli Roland jó ideje gondolkodott már a megoldáson – magyar, francia és német szakemberek segítségével is –, végül ötlete nyomán Juhász Zoltán aranykoszorús hangszerkészítő mester alkotott új kiegészítőt. Ennek lényege, hogy a tubát 180 fokban megfordítva is lehet tartani, a szelepeket pedig így is le lehet nyomni a hamar fel és leszerelhető mechanika segítségével. Az alkatrész bármely ilyen rendszerű hangszerre installálható, és a zenésznek csak minimálisan kell egyensúlyoznia, miközben szabadon mozoghat a színpadon. Tökéletesen látja a karmestert, a tölcsér minimálisan sem takarja el az arcát, mindeközben a közönség felé áramlik a hang.

Ez pedig nincs állandóan a színpadon, egy süllyesztőben lakik. Emiatt gyakran nagyon nehéz megszervezni azt, hogy az ember játszhasson rajta, a színpadot ugyanis át kell rendezni, legalábbis szabaddá kell tenni a süllyesztőt, és ehhez emberekre és időre van szükség. Annak idején azonban azt mondtuk, hogy a hangzás, illetve a sípsorok kialakításánál ne legyen semmilyen kompromisszum, az legyen tökéletes, így lemondtunk a karzati játszóasztalról.

A szomszéd házban egyes lakások fala közvetlenül a Zeneakadémia hátsó falához, vagyis voltaképpen az orgonához támaszkodik. Érkezteke panaszok?

Sz. B.: Gyakorlásra az orgonán csupán éjszaka jut lehetőség, minthogy a Nagyterem egész nap és egész este foglalt. Az éjszakai gyakorlások idején mindenki nagyon figyel arra, hogy ne nyomja órákig tiszta erőből a leghangosabb regisztereket. Azért történt egy kis fiaskó is az elmúlt évek alatt: egyszer csak panaszkodni kezdtek a szomszédok, mert egy hete valami elviselhetetlen az éjszakai gyakorlás, hajnali háromkor olyan hangerővel szól az orgona, hogy kiesnek az ágyból. Hívtam is azonnal a beosztott gyakorlókat, akik megnyugtattak, hogy ők nem csinálnak semmi különöset, úgy gyakorolnak, ahogy szoktak. Amikor aztán beültem a következő koncertre, minden megvilágosodott: az egyik játékos egy elég hosszú darabot az orgona összes regiszterét használva, minden erősítő lehetőséggel, generáltuttiban játszott végig – ennek a gyakorlása éjjel egy és reggel hat között, napokon keresztül, tényleg szörnyű lehetett. Erre azóta még szigorúbban figyelünk, hogy ne fordulhasson többé elő. Én személy szerint úgy gondolom, hogy ennek a hangszernek a valódi lenyűgöző képességei nem az erejében, hanem a halk, leheletfinom pasztellhangzásokban vannak – ebben teljesen egyedülálló világszámmal van dolgunk.

Mester Ágnes

Kapcsolódó tartalom: • Egyetem és koncertközpontja (6. oldal)