A PESTI BÖRZE ARANYKORA – SZÁZ ÉV TÁVLATÁBÓL

Hogyan tőzsdéztek dédnagyanyáink?

Rettenetes helyzetet okozott a vesztes világháború. A forradalmak és főleg Trianon a nemzeti vagyon kétharmadát elvitte, tombolt az infláció, az erdélyi és felvidéki menekültek miatt óriási volt a fővárosban a lakásínség, a piacukat vesztett iparvállalatok félkapacitással termeltek, de a Szabadság téri tőzsdepalota körül továbbra is pezsgett az élet. Városszerte sok kávéház bezárt a fizetőképes kereslet hiánya miatt, de a Szabadság téren egyre újak nyíltak. A hivatalos tőzsdezárás után, kora este ezekben folytatódott az adok-veszek. A pesti tőzsde az 1864-es alapítása óta eltelt több mint másfél évszázadban sohasem szerepelt annyit az újságokban, mint éppen száz éve, 1922-ben. Éjjel-nappal börze Akkoriban a közgazdászok még nem ismerték azt a tételt, hogy az infláció nemigen használ a részvénypiacnak. Ellenkezőleg, a háború éveiben meginduló infláció igencsak felpörgette a forgalmat. 1914. augusztus 1-jén, az orosz hadüzenet napján Budapesten (is) bezárták a tőzsdét. Néhány hónap múlva a Budapesti Áru- és Értéktőzsde hatalmas, alig kilenc évvel korábban elkészült palotájának (ez lett később a Magyar Televízió székháza) déli, értéktőzsdei felében katonai kórház működött. Az északi, árutőzsdei teremben azonban csak összegyűltek az alkuszok, és ha akadtak eladók és vevők is, akkor nemigen lehetett gátat vetni a kereskedésnek. A szürke piac pedig a Szabadság tér kávéházaiban is zajlott, főleg az Uporban. 1916-tól már a kormányzat is engedélyezte az úgynevezett kontrollált magánforgalmat, mert látta, hogy amitől legjobban tartott – egy hirtelen árfolyamesés okozta pániktól –, attól éppen nem kell tartani. Korona szabadesésben Az egész gazdaságot elárasztó pénzeső – az államadósság az 1914-es 6,5 milliárd koronáról 38,8 milliárd koronára emelkedett, a teljes háborús kiadást a kormányzat hadi kötvényekből fedezte – ezt a piacot is stimulálta. A 35 fővárosi bank és takarékpénztár

ÉPPEN SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT SZINTE MINDENKI TŐZSDÉZETT BUDAPESTEN, A KÓRHÁZI FŐORVOSTÓL A KÖZÉPISKOLAI TANÁRIG, A BÁRMIXERTŐL A BORBÉLYIG, A SZÜRKE-TAXISTÓL A GÉPIRÓLÁNYIG. A NAGYMEZŐ UTCA MULATÓIBAN A PINCÉREK ÉS A TÁNCOS LÁNYOK NEM A ZSOKÉKAT FAGGATTÁK A LOVIS TIPPEKÉRT, HANEM A BÖRZIÁNEREKTŐL KÉRDEZTÉK: KÖZUTIT VEGYENEK-E VAGY INKÁBB KŐSZENET. ÉS VETTEK IS…

1915-ben egyáltalán nem emelte tőkéjét, ám 1916-ban 102 millió, 1917-ben 358 millió korona értékű új részvényt vontak be. Az árak is emelkedtek, egészen 1918 nyaráig, ekkor hirtelen az eladók kerültek többségbe. Ez idő tájt már alig 60 százalékát érte a korona az 1914. nyári értékének. A háború vége, az őszirózsás forradalom viszont nem rázta meg túlzottan a tőzsdét, az árfolyamok nominálisan nem estek, persze az infláció felgyorsult. Kun Béláék bezárták a börzét, állami kézbe vették az iparvállalatokat és a bankokat, de uralmukat a legtöbben átmenetinek tekintették. Magát a tőzsdepalotát különböző népbiztosságok foglalták el, az utolsó napokban kötött határidős ügyleteket – egy év szünettel, de a rendet azért betartva – 1920 elején számolták el egymás között a tőzsdések. Fizetésből részvénybe 1919/1920 tele kemény volt, szénhiánnyal, román megszállással súlyosbítva. A papírkorona – amelyből még mindig a monarchiás „kék pénz” volt forgalomban – 1920 júniusában, a trianoni szerződés aláírásakor hat évvel korábbi értékének alig harmincadát érte. Az infláció a megelőző 12 hónapban csaknem 600 százalékos volt. A korona zürichi jegyzése – amelyet a kortársak a pénzromlás hiteles mércéjének tartottak, fogyasztói árindex kosár hiányában – gyorsabban esett, mint a tőzsdei árak 1920-as háromszoros emelkedése, de a lakosság nem svájci frankban, hanem papírkoronában számolt. A fizetések emelkedése bőven elmaradt a részvényárfolyamokétól, a betéti kamatok messze nem követték a pénzromlást, így még a hó elején megkapott hivatalnoki fizetésből is érdemes volt részvényt venni, akár három hétre is. Zsúfoltság a parketten Vettek is, részben ügynököket megbízva, de sokan felvetették magukat tőzsdetagnak. Míg a háború előtt a Budapesti Áru- és Értéktőzsdének 1800 bejegyzett tagja volt, 1922 elején már 3274, egy évvel később pedig 5129. A hatalmas palotában tűrhetetlenné vált a zsúfoltság. Hiába építettek korábban 300 személyes

Fortepan/Budapest Főváros Levéltára Klösz György fényképei

büfét, 350 személyes olvasótermet (akkor a brókerek még többet olvastak, mint ettek…), két, egyenként 39 méter hosszú folyosón álltak a ruhatárak, az épületben nyüzsögtek a kereskedni vágyók. 1924. január 9-én a korabeli lapok szerint egy időben hétezer ember tolongott az épületben, és szinte mindenki az értéktőzsdei terembe próbált bejutni. Itt már 1922 őszén a tőzsdetanács korlátot állított fel, amelyen belül az úgynevezett egyezményes ügynökök – vagyis a nagyobb brókerházak és bankok képviselői – K betűs kitűzőjük birtokában egymással üzletelhettek, míg a többiek nekik kiabálták megbízásaikat, vagy éppen szabályellenesen az épület különböző sarkaiban egymás között üzleteltek. Forrponton az alapítási láz A tőzsdei cégek, bankok, iparvállalatok menetrendszerűen, jószerével háromhavonta emelték alaptőkéjüket, nemcsak új részvényeket bocsátottak ki, de a régieket is felülbélyegezték. 1922-ben a bankok alaptőkéje 80, a következő évben 240 százalékkal nőtt. Akadt olyan cég – a két év múlva hatalmas csődöt jelentő Victoria Gőzmalom –, amely két év alatt 65-szörösére növelte az alaptőkéjét. Tetőpontjára hágott az alapítási láz, 1922-ben több mint háromszáz új társaság kérte papírjainak tőzsdei lajstromozását; mindenki inkább „papírt” gyártott, mert az kelendőbb volt, mint bármilyen egyéb termék. A kibocsátáshoz akkoriban nem kellett felügyeleti engedély, a piac teljes egészében önszabályozó jellegű volt, így a kisbefektetők sokkal jobban ki voltak szolgáltatva a nagyoknak, mint manapság. Ráadásul a háború előtti szolid világhoz képest a brókereknek egyre kevésbé számított a jó hírük esetleges elvesztése. Nekilódult az infláció Az árakat az infláció letörését célzó kormányzati törekvések, illetve az ezekről szóló pletykák mozgatták. Hegedűs Sándor pénzügyminiszter 1920 végén drákói eszközökkel próbálta letörni az inflációt, és fedezni a kiadások 80 százalékára rúgó költségvetési hiányt. Pénzszűkét teremtett, és bevezette a vagyonváltságot – azaz az egyszeri vagyonadót –, ez a 100 ezer koronát meghaladó értékű bankbetétekre és értékpapírokra terjedt ki. Magánszemélyeknek 20, vállalatoknak 15 százalékos váltságot kellett fizetniük, ráadásul Magyarországon először általános forgalmi adót is bevezettek (fel is háborodtak a polgárok annak horribilis, 2 százalékos mértékén…). Az árfolyamok először nagyot estek, de Hegedűs 1921. szeptemberi

Fortepan/Fortepan

lemondásával ismét felfelé tartottak, és az infláció is nekilódult. A papírkorona értékvesztése 1921-ben 30 százalékos, 1922-ben már 238 százalékos volt. A tőzsdei forgalom volumene viszont ennél sokkal gyorsabban emelkedett. A Giro- és Pénztáregyesület kimutatásai szerint a hónap közepi és végi úgynevezett elszámoló napokon (akkoriban a tőzsdei ügyleteket összevezették, és a különbözetet kéthetente egyenlítették ki a tagok egymás felé) 1920-ban 45, 1921-ben 227, 1922-ben pedig 6000 milliárd korona értékű részvényt számoltak el. Ez majdnem elérte a korabeli nemzeti jövedelem becsült értékét.

Mi az a kosztpénz? Virágzott a spekuláció, mindenki hitelből akart vásárolni. Az egyik elszámolási időponttól a másikig – tehát két hétre – részvényvásárlásra felvett hitel, az úgynevezett kosztpénz mértékét mindennap közölték a lapok. 1923-ban ez 13,5-14,5 százalék volt (nem évesítve, hanem két hétre!), 1924 elején leszállt 5 százalékra, és csak 1924 közepén, az úgynevezett stabilizáció után – amikor a népszövetségi kölcsön fedezete mellett a kormány az új, értékálló pénz kibocsátására készült – ment le 0,5 százalékra (vagyis évi 13 százalékra). Persze ha nem jól alakultak az árfolyamok, sokan tönkrementek: ha nem fizették a kosztpénzt, a hitelt nyújtó kíméletlenül eladta a papírokat. Az értéktőzsdei terem csengője elég gyakran megszólalt a nap elején – ez jelezte az aznapi csődbejelentéseket. Az árfolyamok az időszak nagyobbik felében folyamatosan emelkedtek, ez azonban inkább csak az inflációnak volt betudható. Akik nem papírkoronában, hanem a korszak egyetlen aranyalapú európai pénznemében, svájci frankban számoltak, látták, hogy például a Kereskedelmi Bank kapitalizációja 1925 szeptemberében az 1913. végi szintnek alig 13 százalékára rúgott, ugyanez az arány a Hitelbank esetében 18, az Első Magyar Általános Biztosítónál 5, a Rimamurányi Vasműnél 12, a Magyar Általános Kőszénbányánál 60 százalék volt. (Utóbbi relatíve jobb helyzetét máig bizonyítja a Belváros legszebb bérháza, a Kossuth Lajos tér

Simi, a szupersztár

A korszak hőse Krausz Simi (1876–1938), a nagystílű spekuláns, korabeli szóval fezőr volt, akinek felvásárlási ügyleteitől – például a villamosvasúti részvények megszerzésétől – hangos volt a sajtó. Módszerei – amelyekről elszegényedése után megjelentetett emlékirataiban kendőzetlenül írt – változatosak voltak. Többször „ringet” (alkalmi és a nyilvánosság elől zárt felvásárlási egyesülést) alkotva társaival egyre magasabb áron vásárolt fel egy részvényt, és ezt a közkézhányad zömének megszerzése után határidőre is folytatta. A shortosok szállításkor nem jutottak papírhoz, kénytelenek voltak a ringtől még drágábban vásárolni, hogy tudjanak teljesíteni. (A shortosok „bekerítése” a mai Nasdaqon sem ismeretlen taktika.) Vagy éppen egy kibocsátás teljes mennyiségét előre lekötötte, majd barátaival a sajtóban íratott cikket a várható emelkedésről… De nem volt idegen tőle az osztalékpletykákra folytatott spekuláció és a „fukar” igazgatóságok közgyűlési sarokba szorítása sem.

13–15., amelyet a cég ebben az évben épített fel.) Egyetlen vállalat volt, amely ezekben az években ténylegesen tudott növekedni, mégpedig 1913-as értékének éppen duplájára: a korabeli magyar gazdaság zászlóshajójának, fő exportőrének számító Egyesült Izzó. A Ganz és a Részvényserfőzde pedig meg tudta őrizni háború előtti cégértékét. 1925 végére a hossz véget ért, a spekulációs tőke elhagyta a Szabadság teret, a pincérek, taxisok és bárhölgyek visszatértek a lovis tippekhez... Mérleg által homályosan Növekvő gondot okozott, hogy a békeidőkben megszokott egyetlen komolyan vehető befektetői információ, a vállalati közgyűléseken elfogadott éves mérleg sem tükrözte már a cégek valós értékét. A mérlegekben az állóeszközök beszerzési értéken szerepeltek, így a régebben meglévő épületek, gépek kevesebbet értek, mint egy-egy előző évben beszerzett írógép. Ezen a mérlegátértékelés segített, ami azonban a legtöbb vállalat számára az igazság keserű pillanatát hozta. A kormány 1925 őszén döntött a pengő átváltási arányáról, e szerint az új magyar valuta 12 500 papírkoronát ért, nagyjából annyit, mint a svájci frank. Az 1925-ös mérlegnek már a pengő szerinti értékét is közölni kellett, a következő évben pedig minden cégnek valamennyi eszközét át kellett értékelnie pengőben. Az 1927. januári nyitómérleg nem csak a nullák eltűnése miatt jelentett hatalmas változást, a legtöbb cégnél a részvényesek a vállalati vagyon nagymértékű leértékelésével szembesültek. A régi, sok nullát tartalmazó korona részvények helyett (ezek ma a legkönnyebben hozzáférhető régi értékpapírok az antikváriumokban) megjelentek az új pengő részvények, 10, 50, esetleg 100 pengőről. Ezekkel azonban már inkább a profik kereskedtek, a nagyközönség addigra már kiszeretett a börzéből.

• Korányi G. Tamás

Fortepan/Library of Congress