21. fejezet: A sikeres magyar válságkezelés előzményei és tanulságai

A magyar gazdasági szerkezet duális jellege, az exportra termelő külföldi tulajdonú vállalati szektor és az elsősorban belföldi piacot megcélzó magyar tulajdonú kisvállalati szektor kettősége már 1990 előtt, a régi rendszerben is jellemezte a magyar gazdaságot. A szovjet világrendszer keretei között működő gazdaságok felé volt nyitott a nagyvállalati szektor, míg a belföldi piacra irányult egy rejtett kisvállalati szektor. Az állami tulajdonú nagyvállalatokon belül valójában mesterségesen integrált kis- és középvállalati kör működött. Általában egy budapesti központtal rendelkező nagyvállalatba az 1948-as politikai fordulatot követő tulajdonosi fordulat során beintegrálták a korábban önálló, zömében magántulajdonban álló kis- és középvállalatokat.

Az 1990 előtti gazdasági szerkezet dualitását egyrészt az jellemzi, hogy a nagyvállalatok zömében nem voltak valódi nagyvállalatok, mert kis- és középvállalatok mesterséges halmazaiként működtek. A dualitás másik jellemvonása az volt, hogy a magyar gazdaság ágazati szerkezete fejlett országéra hasonlított, miközben technológiai és termelékenységi szintje lényegesen elmaradt a fejlett piacgazdaságok teljesítményétől. Kívülről nézve a magyar gazdaság szerkezete fejlett volt, az ipar és feldolgozóipar magas arányt mutatott, a második és harmadik iparosítási hullámban előretörő ágazatok – vegyipar, járműgyártás, elektronika és orvosiműszer-gyártás – ágazati súlya a fejlett országokéhoz hasonlított, azonban a minőségi mutatók szerint elmaradt azok teljesítményétől.

Az 1990 előtti gazdasági rendszerben a magántulajdon alacsony részaránya csak egy későbbi piacgazdaság csíráira hasonlított. Az 1980-as évek elején sorozatosan finomított tervutasításos rendszer a gazdasági reformoknak köszönhetően belső nyitást hajtott végre a piacgazdaság felé. Nőtt az állami tulajdonú nagyvállalatok belső egységeinek önálló-

sága, sajátos „menedzsertulajdon” alakult ki, és az állami tulajdon körén kívül egyre erősödött a magántulajdonban lévő mikro- és kisvállalatok csoportja.

Ezzel a sajátos, többszörösen duális szerkezettel érkezett meg Magyarország az 1990-es évek elejének sokkterápiás piacgazdasági átmenetéhez. A szovjet gazdasági rendszer 1989–1992 között felbomlott, a keleti piacok hirtelen megszűntek az állami tulajdonban lévő nagyvállalatok számára, és a sokkterápiás átmenet a privatizációt használta fő eszközként az új magántulajdont középpontba állító rendszer felépítésére.

Elvileg több út is kínálkozott erre. Lehetett volna a korábbi „menedzsertulajdont” törvényesíteni, ami egy sajátos vezetői kivásárlással lett volna megoldható: a korábbi állami vállalatok belső, decentralizált egységeinek menedzserei, munkavállalói válnak az új, már magántulajdonban lévő kis- és középvállalatok tulajdonosaivá.

Meg lehetett volna tartani a stratégiai ágazatok állami tulajdonát, a későbbi csehországi „privatizáció” a korábbi magyar javaslatot vette alapul, amikor állami holdingokba szervezték a korábbi állami nagyvállalatokat. Később, egy hosszabb időtávon, 5–15 év alatt privatizálták a holdingok vagyonát, ezzel kivédték a piacgazdasági átmenet sokkterápiájának vagyont érintő zuhanását. A sokkterápia ugyanis azonnal és drámaian leértékelte az állami vagyont, miután a külső piacok megszűntek és a belföldi kereslet is zuhant, ezért a korábbi állami vagyon piaci értéke drámaian csökkent. Sokkterápia esetén ez a vagyonveszteség néhány évre koncentrálódik, fokozatos, graduális piacgazdasági átmenet esetén ez a hatás 5–15 évre húzódik szét: az időben történő elhúzódás egyben mérsékli a vagyonérték csökkenését.

A harmadik megoldás az lehetett volna, hogy az 1980 és 1990 között kialakult magánszektor felé irányítja az állami privatizáció az állami vagyont. Ebben az esetben a második gazdaságban működő mikro- és kisvállalkozások léphettek volna fel vásárlóként.

Egy negyedik megoldást követett a magyar piaci átmenet: korábbi állami nagyvállalatok többségét külföldi befektetőknek adták el. Ez már elindult az 1990–1994 közötti első politikai ciklusban, a stratégiai cégcsoportok külföldi tulajdonba adása azonban zömében az 1994 és 1998 közötti második ciklusban történt meg. Drámai vagyonvesztés történt a korábbi állami vállalati körben, részben a keleti piacok megszűnése miatt, részben azért, mert bezártak a külföldi befektetők számára nem értékes korábbi nagyvállalatok, és a korábbi vagyonérték töredékére zsugorodtak a belföldi piacra termelők is a belső kereslet zuhanása következtében.

Rejtett és nyílt egyensúlytalanság

Az 1990 előtti politikai rendszerben a gazdaságpolitikai és beruházási ciklusokhoz igazodóan lépett fel egyensúlytalanság, a tervutasításos rendszerben nem érvényesült piaci kontroll, ezért semmi nem korlátozta az egyensúlytalanság felé irányuló belső hajlamot. Az 1990-es évtized első felében végrehajtott sokkterápiás piaci átmenet megteremtette a piaci kontrollt, de új tényezőt épített az egyensúlytalanságra hajlamos magyar gazdasági szerkezetbe: az alacsony foglalkoztatás és az új dualitás piacgazdasági közegben folyamatosan újratermelte az egyensúlyok elromlásának ciklikusságát.

Ez lépett fel 1994–1995-ben, az ikerdeficit jelezte, hogy piacgazdasági közegben is újjáéledt az „egyensúly vagy növekedés” képlete. Az 1990es évek közepén végrehajtott kiigazítási program a privatizációs bevételekkel csökkentette az elfutó államadósságot, a kiigazítási kísérlet növekedési és foglalkoztatottsági áldozattal járt, miközben a gazdasági szerkezet dualitása is mélyült. A 2002 és 2010 közötti gazdaságpolitika először valamennyi területen elrontotta az egyensúlyt – magas államháztartási hiányok, elfutó államadósság, magas infláció és folyó fizetésimérleg-deficit –, majd két kiigazítási kísérlettel megpróbálta kezelni egyik vagy másik egyensúlytalanságot. Ez nem sikerült, mert a foglalkoztatási és növekedési áldozatok még erősítették is a gazdasági szerkezetben rejlő, belső egyensúlytalanság felé vivő hajlamot.

Az egyensúlyi árfolyamtól eltérített forint/euro árfolyam, a mesterségesen magas alapkamat és forint-hitelkamatok, a devizahitelezés elengedése már a 2008-as válság előtti években rejtve felépítették a későbbi nyílt válság alapjait. A duális gazdasági szerkezet feloldásának kulcsa a magyar tulajdonú kisvállalati szektor feltőkésítése, olcsó hitelforrással történő ellátása és erősebb beszállítói kapcsolatok, valamint új piacok felé irányítás lett volna. Ez emelheti a magyar foglalkoztatási szintet először az uniós átlagra, majd 70–75% körüli szintre, ami már fenntartható egyensúlyt és tartós növekedést eredményez. A válság előtti és utáni két kiigazítási kísérlet ellentétes úton járt: természetes volt a kudarc.

Minden olyan gazdaságpolitika, amely a rendre elfutó pénzügyi egyensúlyokat reálgazdasági, ezen belül foglalkoztatási áldozattal célozza meg, azért hibás, mert élezi a gazdasági szerkezet belső egyensúlytalanságait, erősíti a dualitást. Az államháztartás egyensúlyi szint feletti hiánya, az emelkedő államadósság-ráta, az egyensúlyi szint feletti infláció és a fizetési mérleget tartósan nyomás alatt tartó negatív jövedelmi mérleg a magyar gazdaság egyensúlytalanságának nyílt megjelenése.

Minden külső egyensúlytalanság belső egyensúlytalanságok következménye. A magyar gazdaság pedig jelentős belső egyensúlytalanságokkal működött a gazdasági szerkezet, a tulajdonosi szerkezet és a pénzügyi rendszer területén. A gazdasági szerkezetben az erős dualitás mutatott a nyílt egyensúlytalanság felé: a gazdaság szereplőinek többsége a magyar tulajdonú kisvállalati körhöz tartozik, itt az alacsony termelékenység és gyenge technológiai szint miatt pedig nem jöttek létre azok a bevételek, amelyek megóvták volna az államháztartást a magas hiánytól.

A magyar gazdaság tulajdonosi szerkezete is torz volt; tekintve, hogy a stratégiai ágazatok és különösen a belföldi monopóliumok körében magas volt a külföldi tulajdon aránya, az itt elért profit rendre magas jövedelemkiáramlást eredményezett, ez pedig rendre egyensúlytalan jövedelemmérleget okozott, amely egyensúlytalanságra hajlamos fizetési mérleget tartott fenn.

Az egyensúlytalan pénzügyi rendszer azt jelenti, hogy magas a külföldi tulajdonban lévő pénzintézetek aránya a teljes pénzügyi rendszeren belül, és a hitelintézeti rendszer forrásai közül magas a külső források aránya. Ez az egyensúlytalan pénzügyi rendszer egyszerre tartja nyomás alatt az államháztartást, az államadósságot és a jövedelemmérleget, ezen keresztül a fizetési mérleget. Természetes belső iránytűje a profitmaximálás, ehhez a magyarnál fejlettebb országok pénznemében adósítja el a gazdasági szereplőket, így mindhárom gazdasági szereplőnél rendre fellépő egyensúlytalanságot okoz. Az egyensúlytalan tulajdonosi és forrásszerkezetet mutató magyar pénzügyi rendszer finanszírozza a magyar államháztartást és a magyar államadósságot, a magyar gazdaság valódi igényeihez képest magasabb külső forrásbevonást hajt végre, ebből hibás gazdaságpolitika keretei között mesterséges konjunktúrát finanszíroz.

Az 1990-es évtizedben a gazdaságpolitika hibásan támogatta az egyensúlytalan gazdasági szerkezet felépítését. Ez vezetett már az új piacgazdaságban az egyensúlytalan reálgazdasági és pénzgazdasági szerkezethez. Ez a rejtett egyensúlytalanság válik nyílttá a pénzügyi egyensúlytalanságban, valamint az inflációs hajlamban. Minden külső, nyílt és végül pénzügyi makrogazdasági mutatóban megjelenő egyensúlytalanság mögött belső, rejtett és gazdasági egyensúlytalanság áll fenn a magyar gazdaságban.

Tőke és egyensúly

A közgazdaság belső logikája szerint nem is lehet más összefüggés a külső egyensúly/egyensúlytalanság és a belső egyensúly/egyensúlytalanság között. Az árutermelő gazdaság hozza létre azt a jövedelmet, amely képes vagy nem képes egyensúlyi szintet beállítani az államháztartás és államadósság terén, a külkereskedelem és a jövedelemáramlás terén, illetve a kereslet és a kínálat között a piacokon. A reálgazdaság és a pénzgazdaság belső egyensúlytalanságai hozzák létre a jelzett makrogazdasági egyensúlytalanságokat az állam és a piac körében. Az örökölt duális szerkezet, a sokkterápiás piaci átmenet és a hibás gazdaságpo-

litika nyomán az 1990 és 2010 közötti két átmeneti évtizedben rendre elromlottak az egyensúlyok, ezeket belső forrásokból kísérelte meg feloldani a gazdaságpolitika, de rájött, hogy kényelmesebb külső forrásokat használni: fokozatosan „rászokott” a magyar gazdaság a külső tőkére és külső finanszírozásra.

Külső finanszírozás nélkül e két évtizedben nem érhette volna el a magyar gazdaság az átlagos 24%-os beruházási rátát: kizárólag belső forrásokból valószínűleg ennél lényegesen alacsonyabb beruházási hányad jellemezte volna a magyar gazdaságot. Ha három évtizedet, tehát az 1987–2019 közötti időszakot vizsgáljuk, akkor látható, hogy az 1990-es piacgazdasági áttérés indulásának pillanatában már elromlik Magyarország nettó finanszírozási képessége, majd az állam és a piaci szereplők egyaránt csak külső forrással tudták a három évtizedre jellemző 23%-os átlag felett tartani a beruházásaik szintjét, illetve finanszírozni a korábban elhalasztott fogyasztást.

A három évtizedben végig 20–30% között alakult a beruházási ráta Magyarországon, ami gazdaságtörténeti összehasonlításban megfelelő a tartós növekedéshez. Igen jelentős hullámzást mutatnak azonban a megtakarítások. Az átlagos 20 százalékos GDP-arányos megtakarítási hányad valójában 10–28% közötti tartományban mozog a három évtized során – ez a gazdasági szereplők teljes megtakarítására vonatkozik. Az 1990-es piaci átmenetet követően zuhant a magyar gazdaság GDP-arányos megtakarítási rátája, a vállalatok és a háztartások egyaránt alacsonyabb megtakarítással válaszolnak romló jövedelmi helyzetükre. (21-1. ábra)

A beruházások ennek ellenére az 1990–2008 közötti szakaszban végig a GDP 20%-a felett alakulnak, tehát külső forrás finanszírozta a belső megtakarítások helyett a beruházási tevékenység jelentős részét. Az 1990–2008 közötti szakaszban végig jelentős, hosszabb időszakokban 5% feletti a külső forrásbevonási igény a magyar gazdaságban – emögött a gazdasági szereplők eladósodása áll.

21-1. ábra. A nemzetgazdasági megtakarítási és beruházási ráta a magyar gazdaságban % % 35 35 30 25 30 25

20 15 10 5 0 −5 −10 −15 1984 1986 1988 1990 1992 1994 1996 1998 2000 2002

Folyó fizetési mérleg Nemzetgazdasági megtakarítások Beruházás 2004

Nemzetgazdasági megtakarítások átlaga

2006 2008 2010 2012 2014 2016 2018

20 15 10 5 0 −5 −10 −15

Megjegyzés: A GDP arányában. Forrás: KSH, MNB

A piacgazdasági átmenet első két évtizedében a gazdasági növekedést rendre olyan beruházások támogatták, amelyeket külső források finanszíroztak. A piacgazdasági átmenet előtti években még belső források, a 20–25%-os GDP-arányos sávban lévő megtakarítások finanszírozták a 20% feletti beruházási rátát, ez fordult meg a piacgazdasági átmenettel, szinte az átmenet pillanatában, 1990-ben.

A piacgazdasági működés első két évtizedében, majd az uniós csatlakozástól a 2008-as pénzügyi válságig terjedő szakaszban egyaránt az jellemzi a magyar gazdaságot, hogy saját forrásból nem tudja fenntartani azt a beruházási rátát, amely fenntartható és dinamikus gazdasági növekedést eredményez. A 2002–2008 közötti szakaszban egy mesterséges belső konjunktúrát fűtött a külső eladósodás, ez a beruházási szerkezet az ingatlanpiaci beruházások nagyobb súlyával gyengébben járult hoz-

zá az adott szakasz gazdasági növekedéséhez, mint az előtte és az utána érvényes beruházási szerkezet. A 2002–2008 közötti külső eladósodás a gazdasági növekedés szempontjából haszontalan és célszerűtlen volt, miközben az egyensúlyt felborítva fenntarthatatlannak is bizonyult.

Ebben a magyar növekedési szerkezetben a tartós gazdasági növekedéshez és a fenntartható egyensúlyhoz olyan külföldi tőkebevonás szükséges, amely megteremti saját finanszírozási forrását: ez a közvetlen külföldi működő tőke beáramlása. Míg az államháztartási hiány külső forrásból történő finanszírozása nem teremti meg automatikusan a viszszafizetés forrását, ahogy az emelkedő államadósság-ráta mögötti külső eladósodás sem, a külső forrásból finanszírozott háztartási ingatlanberuházások sem, addig a külföldi működő tőke bevonása olyan exportkapacitásokat teremthet, amelyek jellemzően megteremtik a visszafizetés forrását. Ráadásul a tőkebevonásnak ez a módja végleges tőkebevonást jelent, tehát nem törlesztési és kamatfizetési kötelezettség áll fent, hanem profitkifizetés jelentkezik a jövedelemmérlegben. (21-2. ábra)

21-2. ábra. A közvetlentőke-befektetések alakulása

Mrd EUR 60 Mrd EUR

60

40

20

0

−20

−40 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017

FDI külföldön, átfolyó tőke nélkül FDI Magyarországon, átfolyó tőke nélkül Nettó közvetlentőke-befektetés Megjegyzés: Kumulált tranzakciók. Forrás: MNB 2018 2019

40

20

0

−20

−40

Ez a pénzügyi egyensúlytalanságok szempontjából döntő különbség a többi külső forrásbevonás révén kialakuló egyensúlytalansághoz képest, mert a jövedelemmérleget ugyan terheli profittranszfer, de közben a magyar gazdaságban termelt jövedelemből az államháztartás is részesül az indirekt és direkt adókon keresztül, valamint a vállalati szektor és a munkaerőpiac szereplői is részesülnek az adott kapacitáson létrejövő jövedelmekből. Szemben a tőkebevonás más formáival, a külföldi közvetlen működőtőke-befektetések előnyei messze meghaladják azt a hátrányt, ami a jövedelemmérlegben jelentkezik, amennyiben profit és tőketranszfer mellett döntenek a beruházók.

A magyar gazdaságba már a piacgazdasági átmenet pillanatában beépülő egyensúlytalansági hajlamok szempontjából lényeges, hogy milyen mértékben sikerül ezeket tompítani és kiegyenlíteni „jó” tőkebevonással. Az uniós csatlakozás éveiben nőtt a külföldi működő tőke beáramlása Magyarországra: az uniós tagság jól mutatta a tőkevonzási képességet.

A külföldi működőtőke-állomány Magyarországon lényegesen magasabb, mint a régiós tagállamokban, még magasabb, ha az eurozóna déli csoportjával hasonlítjuk össze. Az eurozóna déli csoportja és a skandináv országcsoport enyhén negatív, közel nulla külfölditőke-állománynyal működik: a beáramló külföldi működő tőke közel megegyezik az országból kiáramló külföldi tőkebefektetéssel. Az enyhén negatív külfölditőke-állomány az eurozóna déli gazdaságai és a skandináv országok számára azt jelenti, hogy a fizetési mérlegen belül a jövedelemmérleg számára többletet hoz a külföldi tőkebeáramlás. (21-3. ábra)

Régiónk minden gazdasága birkózott – az 1990 körüli új piacgazdasági rendre történő áttérés idején – a gazdasági szerkezet öröklött gyengeségeivel. Minden országban volt dualitási probléma, minden gazdaságban volt rejtett munkanélküliség, minden országban volt rejtett inflációs nyomás, azonban két, egymással szorosan összefüggő különbség érzékelhető. Az első, hogy az örökölt államadósság/GDP arány – a lengyel államadósság elengedése és a könnyítés után – lényegesen alacsonyabb

volt a magyar államadósság-rátánál. A másik az volt, hogy az örökölt magas államadósság-ráta következtében Magyarország sokkterápiás piaci átmenetre kényszerült, új stratégiai partnerei erre kényszerítették, míg a többi országot erre nem lehetett rákényszeríteni, mert nem volt olyan döntő gyenge pontjuk, mint Magyarország esetében a magas államadósság-rátából következő magas finanszírozási igény.

21-3. ábra. A GDP-arányos FDI-állomány alakulása egyes országcsoportokban

100 80 60 40 20 0 −20 −40 −60 −80 −100 −120 −140

2004 2007 2010 2013 2016 2019 Magyarország

2004 2007 2010 2013 2016 2019

V6 (Mo. nélkül)

2004 2007 2010 2013 2016 Club Med

2019 2004 2007 2010 2013 2016 2019 S7 (Norvégia nélkül) 100 80 60 40 20 0 −20 −40 −60 −80 −100 −120 −140

FDI-befektetés (belföldön) FDI-kifektetés (külföldön) Nettó FDI Forrás: Eurostat

Minden közgazdasági tényezőt figyelembe véve logikus a következtetés: az örökölt egyensúlytalan gazdasági szerkezetet a térségben azok az országok tudták kiigazítani, ahol a gazdaságpolitikát nem terelte kényszerpályára az örökölt magas államadósság-ráta. A román, horvát, szlovén, szlovák, cseh és végül lengyel államadósság-ráta lényegesen alacsonyabb volt az 1990-es évtized első éveiben, tehát a piaci átmenet meghatározó szakaszában a magyar szintnél, ezért a lejáró államadósság finanszírozása nem jelentett olyan mértékű pénzügyi kényszerpályát, mint Magyarország esetében.

1990 őszén azért lehetett a magyar kormányt rákényszeríteni sokkterápiás piaci átmenetre, mert 22 milliárd dollár körüli államadósságszintet örökölt, éppen gazdasági és pénzügyi válságjeleket mutatott az európai gazdaság, a lejáró államadósság finanszírozása veszélybe került: az IMF akkori támogatása nélkül nem volt finanszírozható a magyar államadósság. Ezért cserébe az akkori globális közgazdasági gondolkodásnak megfelelő neoliberális gazdaságpolitika indítását kérték: az állami tulajdon azonnali leépítését, a veszteséges vállalatok azonnali bezárását, az állam szerepének visszaszorítását és a többi, washingtoni konszenzus körében igényelt lépést. Magas államadósság-ráta és -állomány nélkül, ezen belül kizárólag külső szereplők kezében lévő államadósság nélkül Magyarország nem kényszerül sokkterápiás piaci átmenetre.

Az 1990 és 2010 közötti átmeneti két évtized során a régiós versenytársakétól jelentősen elmaradó magyar gazdasági teljesítmény – mögötte a rendre fellépő egyensúlyi és növekedési problémák – az 1990 előtti rendszerből örökölt magas államadóssághoz kötődik. Ez az érem egyik oldala: a másik a gazdaságpolitika. 1998 és 2002 között a helyes gazdaságpolitika egyszerre volt képes pénzügyi egyensúlyra, dinamikus gazdasági növekedésre és jelentősen bővülő foglalkoztatásra. Bár ebben az időszakban is felléptek globális pénzügyi válságok – 1997 és 1999 között a délkeletázsiai pénzügyi válság, 1998-ban az orosz pénzügyi összeomlás –, mégis a gazdaságpolitika egyszerre követte mind a három célt, beállította az „egyensúly és növekedés” fenntartható gazdaságpolitikai képletét.

Bár az 1990-es évek elején erős nyomás nehezedett a magyar gazdaságpolitikára a sokkterápiás piaci átmenet felé, mégis alapvetően a gazdaságpolitika hibái okozták a torz gazdasági szerkezet kialakulását. Hasonlóan az 1994 és 1998 közötti időszakban a kiéleződő egyensúlyi problémákat – ikerdeficit, tehát a költségvetési és fizetési mérleg egyidejű hiánya – is lehetett volna olyan gazdaságpolitikával kezelni, amelyet 2010 és 2014 között alkalmazott a magyar gazdaságpolitika.

A közgazdasági gondolkodás csapdája

A két gazdaságpolitikai gondolkodás közötti különbség leszűkíthető egyetlen szempontra: a munkára, azaz a foglalkoztatással és munkanélküliséggel kapcsolatos kormányzati gondolkodásra.

A magyar értékrendben igen elöl van a munka, ezt nem vették figyelembe a piacgazdasági átmenetet követő évtized kormányai. Az 1990– 2010 közötti időszakban a magyar gazdaság foglalkoztatási rátája a későbbi uniós tagállamokhoz képest nagyon alacsony szinten állt. A munkaerőpiac gyengeségeit kiváltó okokat külön-külön orvosolni kellett volna a kormányzati politikáknak. Erre lehetőség is lett volna, hiszen az alacsony női foglalkoztatást a részmunkaidős foglalkoztatás növelésével, az alacsony képzettségűek alacsony foglalkoztatási rátáját képzési programokkal, az 50 év feletti munkavállalók alacsony foglalkoztatási rátáját ezekkel és más speciális, nemzetközileg használt programokkal lehetett volna orvosolni.

A munkaerőpiaci gyengeségeket egy sor gazdaságpolitikai eszközzel kezelni lehetett volna végig az 1990–2010 közötti évtizedekben, ahogy az a 2010 utáni szakaszban történt. Lehetett volna egy új adórendszer keretei között felértékelni a munkát, és leértékelni a munkanélküliséget, adóelemekkel erősíteni a női foglalkoztatást, speciális adóelemekkel erősíteni az alacsony képzettségűek, a fiatalok és az 50 év felettiek munkaerőpiaci helyzetét.

A magyar közgazdasági gondolkodás csapdája miatt azonban a foglalkoztatási szintre úgy tekintettek, mintha az egy örökölt és gyógyíthatatlan betegség lett volna. Azt gondolták az 1990 és 2010 között kormányzó politikusok, gazdaságpolitikusok, vállalati menedzserek és bankvezetők, de még a közgazdasági elmélet művelői is – itt megint kivétel az 1998 és 2002 közötti gazdaságpolitika –, hogy az 1990 előtti, állami vállalaton belüli, tehát kapun belüli munkanélküliség jelent meg nyílt munkanélküliségben 1990 után, s ez nem változtatható adottság. Pedig a változás lehetséges, ezt bizonyította először az 1998–2002 kö-

zött létrejött 240 ezer új munkahely, majd a 2010–2014 között létrehozott mintegy 400 ezer új munkahely. Az 1990–2019 közötti majdnem harminc éves magyar gazdaságtörténeti szakasz döntő többségében azonban folyamatos válságot élt át a munkaerőpiac: válságot jelez, hogy meghatározó munkavállalói csoportok a nemzetközi, európai és régiós aránynál lényegesen kisebb arányban kapnak munkát.

A közgazdasági gondolkodás csapdája sajátos befelé fordulásból is fakad: a korszak politikusai, gazdaságpolitikusai és közgazdászai nem néztek szét a világban, a régióban. Először 2010-ben mondta ki a magyar politika és gazdaságpolitika, hogy érthetetlen és fenntarthatatlan helyzet, hogy a cseh foglalkoztatás szintje több, mint egymillió fővel magasabb, mint a magyar foglalkoztatási szint. Először a 2010 utáni kormányzati politikában kapott egyenrangú szerepet a foglalkoztatási szint az egyensúly és a növekedés mellett.

A magyar értékrend munkaközpontúságát és az egyértelmű nemzetközi tapasztalatokat figyelmen kívül hagyó, sajátosan befelé forduló gazdaságpolitika így gondolkodási csapdába zárta magát: észre sem vehette a megoldást, a megoldással szembeni ellenérdekeltségeket és a kívánatos gazdaságpolitikai fordulatot. Furcsa módon meghúzódik még valami e gondolkodási csapda mögött: a múlt eltörlése. Miután a kor politikusai és közgazdászai szinte egyöntetűen minden elemében hibásnak tartották az 1990 előtti korszakot, ezért annak egyik, nem egyértelműen negatívan megítélhető jelenségét, a mesterségesen magas foglalkoztatási szintet nem vizsgálták. Az állampárti és tervutasításos rendszerben az állami nagyvállalatokon belüli rejtett munkanélküliség korlátozta a gazdasági hatékonyságot, de erősítette a társadalmi tőkét. Jobb volt a biztos munkahely munka nélkül, mint a kettős munkanélküliség: a munkahely és munka nélküli társadalmi helyzet.

A 2010 utáni évek azért jelentik egy új, várhatóan több évtizedes új gazdasági szakasz indítását, mert a kormányzó politikai elit, a gazdaságpolitika, nyomában egyre inkább a közgazdasági gondolkodás szakított korábbi hibás szemléletével: a munkavállalást és a munkahe-

lyteremtést állította a gazdaságpolitika és a kormányzás középpontjába. 2010 azért mérföldkő a magyar közgazdasági gondolkodásban, mert először sikerült tudatosan kilépni a korábbi két évtizedre jellemző gondolati csapdából. 1998 és 2002 között még nem tudatosan, de néppárti és polgári értékek alapján fordult a gazdaságpolitika a munkaerőpiaci gyengeségek feloldása felé, így jöhetett létre 240 ezer új munkahely. Tudatosan azonban a magyar politika és közgazdasági elit csak 2010-ben szakított a korábbi hibás gondolkodással, innentől kezdve már nem egy gondolkodási csapda határozza meg a kormányzás és gazdaságpolitika döntéseit, hanem a pragmatizmus.

Világossá és elfogadottá vált a szoros összefüggés a fenntartható egyensúly és tartós gazdasági növekedés között – hiszen romló egyensúly után kiigazítás következik, ami elrontja a növekedést –, és megjelent a közgazdasági gondolkodásban harmadik szereplőként a foglalkoztatás. Ettől kezdve már nem lehet visszasétálni a korábbi gondolkodási csapdába.

A munka és a foglalkoztatás felértékelése azért mérföldkő a magyar gazdaságtörténetben, mert ezzel a felismeréssel zárta le valójában Magyarország az 1990 és 2010 közötti két évtizedet. Azért átmeneti az 1990 utáni két évtized, mert nem ismerte fel a munka, a munkavállalás és munkahelyteremtés, a magas foglalkoztatás és alacsony munkanélküliségi szint fontosságát a gazdasági sikerben. Az új korszak abban a pillanatban kezdődött el, amikor a politikai és közgazdasági gondolkodásban a munka a valódi helyére került: ezért átmeneti az 1990–2010 közötti időszak, és ezért indul új gazdaságtörténeti korszak 2010 közepétől.

Az önszabályozó piac illúziója

A magyar politikai és közgazdasági elit azért eshetett bele a kudarcok mögött álló gondolkodás csapdájába, mert elfogadott egy téves elméletet: az önszabályozó piac elméletét. Az 1970-es évtizedben közgazda-

sági gondolkodási forradalom ment végbe a világban, újra felfedezték a klasszikus-liberális közgazdaságtan alaptételeit, és ezeket neoklasszikus liberális elmélet keretei közé integrálták. Az 1970-es évtized közgazdasági elmélete szakított a korábbi gondolkodással, amely az államot és a piacot egyensúlyban, egymás partnereiként értelmezte.

Az elméleti és gyakorlati szakítást Keynes elveinek túlhajtása indokolta. Keynes világosan kimondta, hogy válság idején az állam költekezzen, jó időben tartalékoljon. Az egyensúlyi viszonyok felbomlása, gazdasági visszaesés, nyomában magas munkanélküliség, fogyasztáscsökkenés és beruházászuhanás esetén az állami költségvetés belép a piaci szereplők mellé és helyére: az állami költségvetés új kiadásokkal pótolja a piaci keresletet. Jó időben ettől óv Keynes, és a deficites költségvetést a gazdasági visszaesés idejére tartja követhetőnek.

Az 1970-es évtizedben azonban a fejlett világban a két olajárrobbanás hatására magas infláció alakult ki, ennek nyomában elfutott az államadósság és az államháztartási deficit, korrekcióra volt tehát szükség. Ennek a korrekciónak a közgazdaság-elméleti magyarázatát adta meg Friedrich Hayek és Milton Friedman. Az 1970-es évtized végétől az angolszász politikai elit elfogadta a neoklasszikus liberális közgazdasági gondolkodás alapelveit, ezek nyomán győzött az új közgazdasági gondolkodás. Ebben már nem egyensúlyra törekedtek az állam és piac között, hanem a piaci erők elsődlegességét vallották, ami egy közgazdasági illúzión alapult: az önszabályozó piac illúzióján. Az 1990-től indult térségi piacgazdasági átmenetek végig ezt a piaci illúziót elfogadó gazdaságpolitikát tartották szem előtt.

Az önszabályozó piac elvére építve központi szerepet kap a régi állami szabályozás leépítése és az a felfogás, hogy új piacszabályozó állami fellépésre nincs szükség. E felfogásban az állam rossz tulajdonos, minden állami tulajdon rosszabb, mint a vállalkozói tulajdon, mert előbbi nem képes az önkorlátozó önszabályozásra, a második eleve önszabályozó. A piaci vállalkozásokat a profitérdek mozgatja, az állami tulajdon-

ban lévő vállalatokat nem, ezért piacgazdaságban csak előbbinek van helye.

Az európai közgazdasági szóbeszédben neoliberálisnak hívott neoklaszszikus-liberális elmélet a piaci önszabályozás logikájából kiindulva a közszolgáltatások leépítését, helyére üzleti és vállalkozási szolgáltatások felépítését tartotta szükségesnek. A közszolgáltatások terén – miután nem piaci szereplő nyújtja ezeket, tehát nem lehet önkorlátozó és önszabályozó az oktatásban, egészségügyben és az összes többi közszolgáltatási területen – vállalkozásokat kell az állami intézmények helyére állítani, mert ezek hatékonyabban nyújtanak szolgáltatásokat a társadalomnak. Ez egyben azt is jelenti, hogy a közjót nem a köztulajdon és a közszolgáltatás, hanem a magántulajdon és a magánvállalkozások által nyújtott szolgáltatás szolgálja jobban. A magas adócentralizáció e felfogásban mindig hiba, mert jövedelmet von el a piaci szereplőktől, amely jövedelmeket azok – az önszabályozás révén – jobban használnák fel, mint az állam. Ez a felfogás nem tesz különbséget indirekt és direkt adók – tehát a fogyasztási és forgalmi adók és a jövedelmeket terhelő adók – között, miközben az elsőre nem, csak a másodikra érvényes a tétel.

A régi/új neoklasszikus-liberális közgazdasági gondolkodásban az államháztartás hiánya minden esetben rossz, tehát a piaci önszabályozásra épülő új közgazdasági felfogás elveti a válságban beavatkozó államot. Kései változata az uniós válságkezelés, amely eltűri a magas és még emelkedő államadósság-rátákat, miközben bünteti a 3% feletti államháztartási hiányt. A neoliberális közgazdaságtan feltételezi, hogy a pénzügyi rendszer önszabályozása révén nem vált ki válságot, a pénzügyi rendszer saját belső szabályozásával korlátozni tudja a pénzügyi rendszer legbelső vonását: a profitérdeket. Ezzel szemben az állami túlköltekezés mindig válsághoz vezet, mert fenntarthatatlan államhoz, államháztartási hiányhoz és államadósságszinthez vezet.

Hallgatólagosan azt vallja a neoklasszikus-liberális felfogás, hogy önszabályozó működésével a munkaerőpiac automatikusan magas foglalkoz-

tatást és alacsony munkanélküliséget teremt. A neoliberális elv szerint a külső tőkebevonás mindig jó egy országnak, mert mind a tőkét hozó, mind a tőkét felhasználó piaci szereplők a piaci önszabályozás keretei között működnek: csak olyan feltételekkel és olyan mennyiségben vonnak be külső forrást, amely hatékonyan használható fel.

A piaci önszabályozás közgazdasági illúzió, minden elemében cáfolta a valóság. A magyar gazdaság esetében a külső tőkebevonás nem minden formája jó, a devizahitelezés felépítése kizárólag a bankrendszernek volt jó, itt is csak rövid távon volt hasznos. A piaci szereplők, ez esetben a külföldi tulajdonban álló bankok, feladták az óvatos és körültekintő hitelezés feltételeit, az önszabályozás a bankrendszeren belül sem érvényesült. A munkaerőpiac sem önszabályozó, különben 1990–2010 között Magyarországon nem alakulhatott volna ki az uniós tagállamok között második legrosszabb foglalkoztatási szint, ezen belül nem lehetett volna kirívóan magas a női munkanélküliség, a fiatalok munkanélkülisége, az 50 év felettiek munkanélküliségi szintje és az alacsony képzettségűek szintén magas munkanélküliségi rátája.

A pénzügyi rendszer működése váltotta ki a 2008-as amerikai pénzügyi válságot, majd ez terjedt át globális pénzügyi válsággá, melynek nyomában adósságválságok és költségvetési válságok, gazdasági és társadalmi válságok alakultak ki. Kifejezetten a pénzügyi rendszer önszabályozásának hiánya váltotta ki a 2008-as globális pénzügyi válságot, ahogy már az 1997–1999 közötti délkelet-ázsiai válság oka is az állami szabályozás hiánya volt, tehát a pénzpiac és a bankrendszer önszabályozása ott is hiányzott. Az elmúlt 150 év valamennyi pénzügyi válsága mögött a pénzügyi rendszer áll: komolyan senki sem gondolhatta, hogy a pénzügyi rendszer, ezen belül a bankrendszer önszabályozás révén korlátozza a profitérdekét.

A magas adócentralizáció sem hiba önmagában: a skandináv országok és a nyugat-európai fejlett gazdaságok magas adócentralizációval léptek a legfejlettebb országok csoportjába. A magas indirekt adószint egyenesen előny pénzügyi válság, ezen belül magas államháztartási hiánnyal

és elfutó államadóssággal jellemzett egyensúlytalanság esetében. Ezt bizonyítja a sikeres magyar válságkezelés, amikor az indirekt adórendszerre való átállás során nyert a költségvetés jelentős többletbevételeket.

Az államháztartási deficit magas szintje átmenetileg vállalható, ha az válságot kezel: ezt mutatja az 1929–1933-as világgazdasági válság sikeres kezelése egy sor gazdaságban. Tartósan magas államháztartási deficit ugyanakkor valóban tartós egyensúlytalanságot eredményez, rövid időszak alatt és csak kivételesen használható válságkezelésre.

Az elmúlt négy évtizedben nem bizonyította a neoliberális közgazdaságtan azt a nézetét, hogy a közszolgáltatások helyére lépő üzleti szolgáltatások hatékonyabbak: a globális gazdaság sikerpéldái ezt is, meg az ellenkezőjét is igazolják. Az sem bizonyított, hogy minden privatizáció magasabb hatékonyságot eredményez, mert az államnál van rosszabb tulajdonos: az a külföldi tulajdonos, aki belföldi monopóliumot vesz egy országban, a magas profitrátával termelődő jövedelmet kiviszi az országból, mert a belföldi monopólium nem igényel a folyamatosan magas profitrátához hasonlóan magas beruházásokat. A belföldi monopóliumok magas profitrátájának ugyanis csak egy része adódik az amortizációból és magas eszközigényből, másik forrása a verseny hiánya: a monopóliumjellegből eredő profit a nemzetgazdaság egésze szempontjából jobban hasznosul az adott gazdaságban, mintha a magántulajdonos kiviszi az országból.

Megdőlt az a tétel is, hogy nincs szükség új állami szabályozásra és minden régi állami szabályozást érdemes leépíteni: éppen a pénzügyi válságok mutatták meg világosan, hogy az állami szabályozás hiánya vezet válsághoz. Sőt minden új helyzetre érdemes új állami szabályozással felelni, ha az adott területen az egyensúly felbomlásával fenyeget. A globális pénzügyi rendszer innovációi az elmúlt két évtizedben egy sor olyan terméket vittek piacra, amelyek szabályozására szükség lenne, mert egyensúlytalanságokat építenek fel, és eszközbuborékokhoz vezetnek, de a neoliberális felfogás szerint az angolszász állami szabályozók ezek kezelésére nem vállalkoztak.

Az önszabályozó piac nem csupán a tények és a valóság tükrében bizonyult illúziónak, elméletileg is az. A piac nem lehet önszabályozó, mert ehhez minden piaci szereplőnek minden pillanatban minden szükséges információval rendelkeznie kellene: ez egyetlen pillanatban sem jellemző egyetlen területen működő egyetlen magánvállalkozásra sem. A piaci önszabályozáshoz az kell, hogy a láthatatlan belső és automatikus szabályozásban részt vevő egyének és vállalkozások a jó döntésekhez szükséges információval teljes mértékben rendelkezzenek. Miután ez nem állhat fenn, így az önszabályzás sem működik: nem csupán a valóságban nem, hanem elméletileg sem.

A piaci önszabályozás valójában utólagosan működik, önkorrekciókkal: ezzel azonban megdőlt az önszabályozásra épülő elv. Állami szabályozásra van szükség akkor, ha a piac csak utólag korrigál, mert az utólagos korrekciónak elméletileg is nagyobb lehet az ára, mint egy előzetes állami szabályzásnak: gyakorlatilag mindig ez a helyzet.

Az 1990–2010 közötti magyar gazdaságtörténeti kudarc azt is jelzi, hogy nem lehet az erős piaci szereplőkre, jellemzően külső szereplőkre hagyni egy ország egyensúlyát és növekedését: a rövid távú profitérdekeltség természetes magánvállalkozás esetén, de ez nem vezet automatikusan a közjó eléréséhez. Éppen ezzel ellentétes a magyar tanulság: a közjót az átmeneti két évtizedben végig az szolgálta volna, ha nem zuhan az uniós tagállamok között az egyik legalacsonyabb szintre a hazai foglalkoztatási ráta, és nem nő a munkanélküliség. Ez a társadalmi közjó ráadásul gazdaságpolitikai és közgazdasági eredményt is hozott volna, mert a fenntartható egyensúlyt és a tartós gazdasági növekedést segítette volna a magasabb foglalkoztatás, az alacsonyabb munkanélküliség.

Miután az önszabályozó piac logikájába kizárólag az utólagos korrekció illik bele, ez pedig lényegesen többe kerülhet a társadalom és gazdaság számára, mint az előzetes szabályozás és a visszatartó jellegű intézkedések, ezért az önszabályozó piac elve nem jóindulatú, hanem káros illúzió, amely minden gazdasági és társadalmi szereplőnek végül többe

kerül, mintha az egyensúlytalanságokat előzetesen, állami szabályozással előzték volna meg a kormányok.

Az 1990–2010 közötti időszakban erre az önszabályozó piaci illúzióra épült egy sor olyan politikai és gazdaságpolitikai döntés, amely érdemben befolyásolta a két évtized gazdasági és társadalmi teljesítményét. Ha a piac teremti a közjót és nem az állam, akkor az állami intézmények helyére piaci vállalkozásokat érdemes állítani. Ha a közérdeket a magánérdek szolgálja legjobban, akkor a közérdeket érvényesítő intézményeket gyengíteni és a magánérdeket képviselő vállalkozásokat erősíteni érdemes. Ha a profit jobban kifejezi a közjót, mint az érték, mert a magánérdeket a profit mozgatja és a magánérdek teljesülése révén lehet elérni a közjót, akkor az érték helyére minden esetben a profitot kell állítani. Ha a pénzgazdaság önszabályozó, ráadásul a pénzgazdaságban magasabb a profitráta, mint valamennyi más ágazatban, akkor a reálgazdasággal szemben előtérbe kell helyezni a pénzgazdaságot. A reálgazdasági beruházásokkal szemben fel kell értékelni a pénzügyi befektetéseket, hiszen a pénzgazdaság magasabb profitrátája magasabb gazdasági hatékonyságot és magasabb társadalmi hasznosságot jelez.

Ha a hosszú távú érdekek mentén működő államnál jobb a rövid távú profitérdeket működtető üzleti vállalkozás, akkor az időtávokat fel kell cserélni: eltéved az, aki túl hosszú távon kalkulál. Ezzel szemben a rövid távú és természetesen profiton alapuló érdekeltség ad jó iránytűt az üzleti és társadalmi döntésekhez.

Ha a külső piaci szereplők erősebbek, mint a belső gazdasági szereplők, akkor azok hatékonyabban is működnek: a belső helyére külsőt kell állítani, így nő a gazdasági hatékonyság, és ez emeli a társadalmi hasznosságot. A külső tőkebefektetéseket e szerint a gondolkodás szerint mindig a belföldi vállalkozások tőkével való ellátottsága elé kell helyezni, mert a két szektor közötti termelékenységi különbség ezt indokolja. Ha a magasabb termelékenységgel működő, a duális szerkezet legjobb csoportjában szereplő vállalatoknak adunk tőkét és a többieknek nem,