Gutpan

KIM Donghee

Munkák

Számtalan alkalommal látogattam el gutpan (sámánista rituálé) szertartásokra már abban az időben is, amikor még főállásban dolgoztam fotóriporterként. Nem tudom pontosan miért, de a szertartások alatt képtelen voltam levenni a szemem az imádkozó emberekről – talán azért, mert saját, belső kívánságomat vetítettem rájuk. A Gutpan című könyvem megjelenése óta – ami jóval azelőtt történt, hogy megéreztem volna valamit a sámánizmus lényegéből – rám ragadt a „folklór fotós” címke. Eredeti célom, amit a Gutpanban meg szerettem volna mutatni, az nem maga a rituálé, hanem annak a légkörét megteremtő emberek és azok az imádságok voltak, melyek ebben a spirituális térben születnek meg.

Fényképeimen a gut résztvevőinek perspektíváját szerettem volna megmutatni. Bármit is gondoljon a világ a sámánizmusról, van benne valami elemi ártatlanság és őszinteség. Idős nénik hajlongva imádkoznak gyermekeik és unokáik szerencséjéért, és ez a magukon túlmutató buzgóságuk felfedi a bennük rejlő, tiszta szeretetet. Engedelmességet sugárzó mozdulataik sajátos atmoszférát teremtenek. Ez a gut során megelevenedő világ évszázadokon keresztül formálta a kultúrát és a koreaiak érzelmi hangoltságát. Ezt a tapasztalatot inkább a természet erői, az ég, a föld, a fák és kövek határozták meg, mintsem egy idegen vallás. Szerettem ezt a természetességet, vagy még inkább: az emberek igazi természetét. Egy író – akinek a nevére már nem emlékszem – azt mondta, hogy a gut fotográfiáim révén valami homályba vesző nosztalgiát érez, és teljesen értem, mire gondol.

Azóta számtalan meghívást kaptam kiállításokra és rengeteg lehetőségem adódott a munkáim bemutatására. Ennek ellenére nem mindig élek a felkínált lehetőséggel, ugyanis sokszor elégedetlen vagyok a képeimmel, mert nem fejezik ki teljesen azt, amit szeretnék. Most sem tudom, hogy kell imádkozni. Próbálkozom, de úgy érzem, az imáim nem valódiak. Talán van valami, amit még nem tudtam elengedni, de nem tudom, hogy mi lehet az. Mielőtt felemelem a fényképezőt, először mindig a kezemre esik a pillantásom.

KIM Donghee 1949-ben született Busanban (ejtsd: Puszán). Középiskolás évei alatt szeretett bele a fényképezésbe, miután édesapja az egyik iskolai kirándulásra készülve egy Nikon fényképezőgéppel ajándékozta meg.

Fotográfia szakos tanulmányait a Surabal Művészeti Egyetemen végezte el, a fényképezés azóta is állandó szenvedélye. Fotóriporterként dolgozott tíz éven át, majd öt évig volt a Kyemongsa kiadó fotóosztályának vezetője. Később független dokumentumfotó oktatóként folytatta. Első kurzusát egy bevásárlóközpontban tartotta. Ekkor tapasztalta meg a tanítás szépségét, és ma már hivatásaként tekint arra, hogy bevezetést nyújtson a fotózás rejtelmeibe. 1976 telén a Gyeryongsan-hegyre ment túrázni, amikor egy gyertyákkal kivilágított ösvényre tévedt: ekkor találkozott először leendő fotóalanyaival.

Első fotóprojektjében a sámánista gyászszertartások mozdulatai és e gesztusokban megragadható érzelmek kaptak központi szerepet. A szertartások során készített fotóin a sámánizmus spiritualitását, a gyakorló hívők vallásos odaadását kívánta megörökíteni. Gutpan címmel (SiGak) 1983-ban kiadott fotókönyvében több mint hét év munkáját foglalta össze: ez idő alatt az ország számos pontján látogatott sámánista szertartásokra. Sajnálatos módon ez az első és egyben utolsó kiadványa is, ugyanis a művész súlyos betegséggel küzd. Bízik benne, hogy lesz, aki folytatja munkáját, és a koreai sámánista rituálék sem vesznek feledésbe.