Koreai gut: egy dokumentumfotókból születő történet

SEOK Jaehyun

kurátor, a dél-koreai LUMOS Művészeti Központ igazgatója

A vándorló törzsek jellemzően folyók mentén építették otthonaikat. Eleinte vadászatból éltek, majd letelepedtek, hogy földet műveljenek. Az aszályoknak és az áradásoknak kiszolgáltatott emberek természet felé intézett kéréseinek súlyos tétje volt, azonban nem tudták, hogyan lehetne az égiekkel kapcsolatba lépni, így a fákat, köveket, vizeket és hegyeket kezdték imádni. Ahogy az emberek találkoztak létük végességével, természetfeletti erővel bíró lényekre kezdtek hagyatkozni, és azok, akik tudtak ezekkel a szellemekkel kommunikálni, különös tiszteletnek örvendtek. Ők voltak a sámánok.

Ugyan formai és mértékbeli különbségekkel, de a sámánizmus világszerte jelen van. Igaz ez Magyarországra és Koreára is. Noha mindkét országban magas a keresztények száma, a sámánizmus a mai napig fellelhető az emberek gondolkodásában. Érdekes, hogy sok közös jellemzőt figyelhetünk meg a Magyarországon és a Koreában elterjedt sámánizmusban. Talán azért is, mert Magyarország „Európa Ázsiája”, a magyarok köztudottan az ázsiai Urál-hegységből vándoroltak Európába. A táltos, a magyar mitológia meghatározó alakja a sámánokhoz hasonló módon természetfeletti erővel rendelkezik. Összeköti az isteneket az emberekkel, megjósolja az emberek jövőjét, és az istenek erejét hívja segítségül, hogy meggyógyítsa a betegeket. A táltos fogalma nem különbözik a koreai sámánétól. A sámánizmus hagyománya 5000 éve jelen van a Koreai-félszigeten. Nem egy kezdetleges vallás, hanem a koreai gondolkodásmód lényeges meghatározója, része a nemzeti kultúrának és Korea kultúrtörténetének. A koreai sámánista rituálékra koreaiul a gut kifejezés használatos. Kevés ember képes gut szertartást vezetni és a szellemeket szolgálni, ők a sámánok. Szellemi megszállás hiányában nem lehetséges valódi gutot elvégezni. A koreai gut találkozási pont az égi és földi világ, istenek és emberek, élet és halál között. Ezek a sámán vezette találkozások a jólét és a gyógyulás jegyében jönnek létre. Gut szertartást végeznek az olyan emberekért – akár haláluk után is -, akiknek nehezített a túlvilágra való békés átlépés, és azok számára, akik bőséges termésért, jó fogásért imádkoznak, vagy leküzdhetetlen feladatokkal állnak szemben, melyek megoldásához az emberi, evilági lehetőségek kevésnek bizonyulnak.

A sámán közvetít az emberek és az istenek világa között. A sámán képes az istenek felé közvetíteni az emberek kéréseit, és tájékoztatja az embereket az istenek döntéseiről. Ez az összekötő szerep azonban csak akkor valósul meg, amikor a sámán dalok és táncok segítségével transzba esve átadja magát az őt megszálló szellemeknek. A koreaiak szerint számos istenség létezik, ezek közül jelentősek a „házi istenek” vagy „családi istenek”, akiket egy adott család tisztel, például az Ős Lelke, a Ház Urának Szelleme és a Gyermekáldás Szelleme. Másik csoportjuk a faluközösség által tisztelt istenek, például a Hegyi Szellem és a Falu Szelleme. Végül pedig ott vannak a lakóhelytől független, attól távol élő istenségek, a Harcos Szellem (akit Tábornoknak is hívnak) vagy a Mennyek Ura. Mivel számtalan istenséget tisztelnek, magától értetődő, hogy ennek megfelelően a gutnak is számtalan formája létezik. A különféle koreai gutokat csoportosíthatjuk azok nagysága vagy összetettsége alapján. A legegyszerűbb szertartás a bison, ilyenkor az emberek összeteszik a kezüket, mintha imádkoznának. Ezt követik az áldó és tisztító szertartások. A nagyszabású rituálék során pedig a sámán szellemeket idéz meg, egy étellel, alkohollal, ruhákkal és pénzadományokkal megrakott asztalhoz. Ezt hívják általánosságban gutnak.

Egy fotós szemszögéből a gut jelenetei rendkívül vonzóak: élet és halál, remény és frusztráció, fájdalom és eksztázis. Mindezek drasztikus és lenyűgöző módon szabadulnak fel és fejeződnek ki a szertartás során a szellemek és istenek, emberek és sámánok között. Van azonban némi irónia abban, ahogyan az ember manapság viszonyul a hagyományos kultúra és folklór ezen ágához: elmondhatjuk, hogy ez a spiritualitás a legtermészetesebb, mégis hajlamosak vagyunk kétkedve viszonyulni hozzá. A koreai gut sem kivétel ez alól. A múltban a sámánizmus a köznép vallása volt, az uralkodó osztály a buddhizmust és konfucianizmust tekintette hivatalosnak. Később, a koreai történelem egyik fájdalmas időszakában, a japán gyarmatosítás alatt a sámánizmust babonának bélyegezték, még inkább háttérbe szorítva azt. Ez a folyamat tovább erősödött a ’70-es évek Saemaul Undong (ejtsd: Szemáül Undong) mozgalma idején, amikor az akkori katonai-politikai vezetés is kifejezetten a falusi hagyományok felszámolásán dolgozott. Úgy tűnt, hogy hosszú üldöztetés után ez az ősi hagyomány végleg feledésbe merült, miközben a köznép titokban továbbra is szervezett gutokat és járt sámánokhoz. Ez a tradíció napjainkra eltűnőfélben lévő, védelemre szoruló jelenséggé vált. A koreai dokumentumfotósok, akik

rádöbbentek erre a veszélyre, eleinte kevés megbecsülést és támogatást kaptak. A visszafordíthatatlan folyamat felett érzett szomorúság küldetéssé alakult, a fotósok munkájukkal elhivatottan igyekeznek hidat építeni a hagyományos kultúra és a mai ember közötti szakadék fölé.

A Budapesten nyíló kiállításon hat dokumentarista fotós munkáit ismerheti meg az érdeklődő közönség, melyek Korea művészetére és kultúrájára, a koreai ősök életére és spiritualitására, valamint letűnt korok örökségére reflektálnak. Gutot dokumentálni komoly kihívás a fotósok számára. Hosszú időn át, szélsőséges időjárási körülmények közepette követik a sámánista közösségek tagjait. A kiállítás lencsevégre kapott pillanatokat, emlékeket vonultat fel különféle gut szertartásokról.

KIM Soonam a ’80-as évek óta fotózta a koreai gutokat, követve a sámánizmus nyomait nemcsak Koreában, hanem Szibériától az Egyenlítőig. Kim Jeju-szigetén született, munkáiban előszeretettel foglalkozott az általa jól ismert emberekkel. Az ott szokásban lévő gut hagyományokról készült, érzelmekkel teli felvételei bizonyítékul szolgálnak egy olyan örökségről, melyet a mai társadalomnak sokkal nagyobb gonddal kéne védelmeznie. Ő maga is gyakran sírt és nevetett a szertartások alatt, és sokszor megjegyezte: „egy igazi dokumentumfotóst munka közben éri a halál”. Talán a sors különös játéka, hogy fényképezőgéppel a kezében hunyt el 2006-ban, miközben Thaiföldön készített felvételeket egy újévet köszöntő ünnepségen. Kim a gut szertartásról készült képeit Jeju tartománynak adományozta, így e kiállítás különleges alkalmat kínál a magyar közönségnek, hogy megtekintse műveit.

KIM Donghee érdeklődése az imádkozók felé fordult. A sámánok és a szertartáson résztvevők nem magukért, hanem gyermekeikért, unokáikért, családtagjaikért esengenek az istenek előtt, vagy a falu népe számára kérnek segítséget, bő termés, gazdag fogás reményében. Kim az elmúlt években olyan pillanatokat örökített meg, melyek felfedik a koreai nép évszázadokon át formálódó érzelemvilágát. Intimitással teli képei olyan embereket mutatnak, akik mélyen vágynak az istenekkel való találkozásra és akik fejet hajtanak a természet erői előtt.

Abban a pillanatban, amikor a sámán átadja magát egy szellemnek és a szellem megmutatja magát a sámánban, a sámán piros szoknyája és szépen hímzett fehér lábbelije a levegőbe lendül. A háttérben ülő emberek alig kivehetők. LEE Kyuchel, aki egy gong hangját hallva érzett késztetést a szertartások fényképezésére, így fogalmaz: „a gut köldökzsinórként kapcsolja össze az abban résztvevőket”. A szertartások során olyan tér keletkezik, ami emlékezteti az embereket a köztük lévő szoros kapcsolatra. Ilyenkor az emberek nem titkolják, nem félnek kifejezni érzéseiket. Lee képeit nézve szinte halljuk a szertartás különböző pillanataiban megszólaló gong hangját.

PARK Chanho fotográfusként a mitikus terekre fókuszál. A sámán szentélyeként tisztelt helyet koreaiul sindangnak (ejtsd: sindáng) nevezik. Park Chanho azt a pillanatot örökíti meg, amikor a sámán az isteneket szólítja. Fotográfiának különös ereje abban rejlik, hogy a megjelenített, ég és föld közötti mediátorként tisztelt sámánok arcán nem látszik érzelem. Park sámánizmus iránti érdeklődése anyja korai elvesztéséhez és annak feldolgozásához is szorosan kapcsolódik. A művész letisztult narratívával, mégis erőteljes szimbólumokkal mutatja be a gut világát.

Egy élesre fent késsel könnyedén elvághatunk egy darab textíliát. Egy átlagos emberrel ellentétben a sámán arca kifejezéstelen, ha mezítláb áll a borotvaéles pengéken. A megszállottság állapotában szellemekkel beszélget. AHN Sehong fotográfus ezeket a mozzanatokat ragadja meg, teljes összhangban a szertartással, csakúgy, mint maga a sámán az őt megszálló szellemekkel. Nem tudjuk, hány különféle szellem létezik a világon, ezért is jelentenek páratlan értéket azok a fotográfiák, amelyek – átlépve a jelenvaló világ korlátait – a gut elkapott pillanataiból egy-egy szellem megmutatkozását tárják elénk.

A kiállításon LEE Hankoo két projektjét mutatjuk be. A Mélység: sámánok és szent helyeik című sorozata a sámánok otthonaival foglalkozik. A szentélyek azok a természetben megtalálható helyek, ahol a sámánok spirituális erőt merítenek, ilyen például a gyeongjui (ejtsd: kjangdzsu) Bonggilri partszakasz. A fotós arra vállalkozott, hogy felvételeket készítsen ezekről az alig dokumentált természeti helyszínekről és magukról a sámánokról, akiknek teste a megszállottság ideje alatt szintén szentéllyé változik. Számos képe azt a momentumot rögzíti, amikor a szertartás részét képező gutgeori (tradicionális zene, ejtsd: gutgari) alatt a sámán öltözéket cserél, így jelezve az őt megszálló szellemek váltakozását vagy éppen azt az állapotot, amikor a sámán átadja testét a szellemeknek. Munkája néprajztudományi szempontból is jelentős, a sámánizmus archetípusait és a különféle régiókra jellemző sámán viseleteket is dokumentálja.

A Koreai Kulturális Központ 130 művet felvonultató, nagyszabású kiállítása még Koreában is egyedülállónak számít a témában. A GUT: a lélek lélegzete az ötezer éves hagyomány krónikájaként különleges részletességgel tárja elénk az 1970-es évektől kezdődően napjainkig dokumentált koreai sámánizmust. A felvételek bűverejét talán az adja, hogy a lencsevégre kapott arcoknak és pillanatoknak köszönhetően közelebb érezhetjük magunkhoz ezt az ősi tradíciót. A gut szertartásokon készült felvételek egy olyan örökséget dokumentálnak, mely évezredeken keresztül hagyományozódott generációról generációra. A hat fotográfus felvételei a gut különböző aspektusait ragadják meg: a közösségeket, az imádkozást, az emberi vágyakat, a szellemek által megszállott sámánokat, a szertartásokon résztvevők életét, örömét és bánatát. Remélem, hogy a tárlat - egy egészen új megközelítésből - értékes iránytűként szolgál azok számára, akikben él a kíváncsiság e távoli ország hagyományai és kultúrája iránt.