2 minute read
Mélység: sámánok és szent helyeik
LEE Hankoo
Munkák
Advertisement
Noha nemrégiben kerültem a fotózáson keresztül szorosabb kapcsolatba a sámánizmussal, nagymamámat kísérve már évekkel ezelőtt is vettem részt szertartásokon. A faluban, ahol felnőttem, egy hágónál volt egy sámánista szent hely. A nagymamám engem a hátán és egy zsák rizst a fején cipelve indult a sűrű erdőbe és kapaszkodott fel a magaslatra. A szentélyt (koreaiul dangjip, ejtsd: dángdzsib) és az ott élő sámánt kerestük. Gyermekként megrémisztettek a sámán furcsa eszközei és a falakat borító festmények, de bizonyos voltam abban, hogy ezek megszentelt tárgyak és tudtam, hogy a nagymamám mélyen kapcsolódott hozzájuk. Idővel más asszonyok is csatlakoztak, akik szintén a fejükön és a kezükben cipelték fel zsákjaikat. Az erdő hirtelen guttá lényegült át, ahogy a gong és janggu (ejtsd: dzsángu) hangjára a fák lombja megrázkódott. A nagymamám hagyományos viseletének takarásába menekültem és onnan szemléltem a történéseket, melyek egészen szürkületig tartottak. Így lehettem tanúja ezeknek a végtelennek tűnő imádságos óráknak. Ahogy a hegyekre ereszkedő köd körbeölelte a környező magaslatokat, mintha a nagymamám imáit láttam volna felszállni az égbe.
Akárcsak az imák és a hegyi köd közötti kapcsolat, Rejtett művészek (Hidden Artists) című sorozatomban is a kapcsolódásokra koncentráltam sámánizmus és természet, sámánok és szentélyeik között. Korea modern történelmében a sámánizmust – mely hosszú időn át a nép hiedelemrendszere volt – babonának bélyegezték, és az olyan asszonyok, mint a nagymamám vallásos buzgóságát mélységes ostobaságnak tartották. Ennek eredményeképpen a természetben fellelhető helyeket, melyeket a sámánizmus gyakorlói imahelyeknek tartottak, a többség nem tisztelte szentként. A sámánok számára igenis léteznek szakrális helyek, ahol spirituális erővel töltekeznek, és amelyeket szülőhelyükként, otthonukként tartanak számon. Lee Younghee (ejtsd: Í Janghí), Korea egyik vezető sámánja napjainkban például Seondeok (ejtsd: Szandak) királynő gyeonggju-i (ejtsd: gjangdzsu) királyi sírhelyénél szokott imádkozni, egy másik női sámán, Min Hyegyeong (ejtsd: Min Hjegjang) a Juwangsan-hegyet (ejtsd: Dzsuvángszán) tekinti legfőbb imahelyének. A keleti országrészben tevékenykedő sámánok, akik a mai napig őrzik a donghaean byeolsingut (ejtsd: dongheán bjolsnigut, a keleti vidékeken szokásban lévő, falusi sámánista rituálé) hagyományát, a Keleti-tenger partszakaszait tekintik szentélyüknek. El sem tudom képzelni, hogy lennének a világon szebb és mélyebb találkozási pontok ember és természet között, mint ezek a szakrális helyek.
A Mélység című sorozatomon 2009-ben kezdtem el dolgozni és 2015-ben mutattam be. A sorozat első projektje a Mélység: Rejtett művészek címet kapta, melyben ezeknek az embereknek az őszinte buzgóságát szerettem volna megragadni. Hasonló céllal vágtam bele a következő részbe, Mélység: Sámánok és szent helyeik címmel. Bár már több mint 10 éve dolgozom ezen a sorozaton, továbbra is sokszor mondom, hogy „csak elkezdtem” a munkát. Egyrészt sosem volt még korábban olyan, aki hasonlóra adta volna a fejét, másrészt független fotósként haloványnak tartom a próbálkozásaimat a téma nagyságához képest.