Fotókiállítás a koreai sámánizmus világából a budapesti Koreai Kulturális Központban

Dr. MECSI Beatrix

művészettörténész, az ELTE Koreai Tanszék vezetője

A budapesti Koreai Kulturális Központ nemrégiben nyitotta újra kapuit egy új, jóval nagyobb befogadóképességű helyszínen. Ezzel a világszinten az ötödik, Európában pedig a legnagyobb koreai kulturális központjává lépett elő. Ez alkalommal egy olyan, eddig Koreában sem látott nagy léptékű fotókiállításnak ad otthont, ami egy nagyon jellegzetesen koreai és mégis szinte zsigerekbe hatolóan emberi témát dolgoz fel.

A címben szereplő „gut” szócska sokaknak még ismeretlen fogalom, de ha végignézzük a kiállításon szereplő hat koreai fotóművész (Kim Donghee, Lee Hankoo, Kim Soonam, Lee Kyuchel, Park Chanho, Ahn Sehong) közel 130 felvételét, kirajzolódik előttünk e szócska értelme.

A képeken a természet: felhők, hegyek, a tenger, különleges nagy fák, sokszor lobogó tűz is látható, és várakozásteljes arcú emberek, akik között egy jellegzetes viseletbe öltözött férfi vagy nőalak jelentőségteljes, szinte már nem emberi arccal jelenik meg a központi helyen. Minden figyelem rá irányul. Közvetít a láthatatlan, transzcendens világ és a mindennapokban útmutatást kereső egyszerű emberek között. Ő a sámán, koreaiul a mudang, aki képes megteremteni azt az extatikus állapotot, ahol saját személyiségét megszüntetve, önmagát médiumként átadva, a láthatatlan szellemek számára megnyilvánulási lehetőséget teremt az összegyűlt közösség számára. De miért is van erre szükség? Mi a célja egy ilyen gut szertartásnak?

Ősidők óta a földi körülményeknek kiszolgáltatott emberek megtapasztalhatták az időjárás szeszélyeit, amik az életben maradáshoz szükséges feltételeket határozták meg, és elszenvednek különféle egyéni vagy közösségi bajt, megrázkódtatásokat élnek át, szeretteik elvesztését, betegséget, halált. E felfoghatatlan, kiszámíthatatlan és emberpróbáló helyzeteknek az elviselése nem egyszerű feladat. Az ember megértésért, megnyugtatásért, vigasztalásért kiált. A lelki és testi megpróbáltatások enyhítése, az ember és a láthatatlan erők közti kapcsolat megértése, megtapasztalása és segítségül hívása a sámán feladata. Köteléket teremt azokkal az erőkkel, amelyekről úgy vélik, hogy komoly befolyással bírhatnak életükre. A láthatatlan erőket megjeleníti, behozza a térbe a sámán, meghatározott koreográfia és kellékek segítségével, a meghívott istenségeket szórakoztatják, majd kéréseiket, kívánságaikat tárják eléjük, és végül elbocsájtják őket, remélve, hogy a sikeres szertartás következtében a mindennapi életükben is javulás következik be: bőséges lesz a termés, a halászat eredménye, és az elhunytak lelkei is megnyugvásra találnak. És végül, de nem utolsósorban, azzal, hogy a szertartást elvégzik, az érzelmek megélésével és elcsatornázásával katarzist élve át, lelkileg is gyógyulnak a felsőbb erőkkel kapcsolatot kereső emberek. Lényegében a sámánok az adott közösség pszichológusai.

A kiállításon fényképfelvételeket láthatunk a koreai sámán szertartások világából. Mit mondhatnak e képek a szemlélőknek? Milyen módon ábrázolják ezt a különleges helyzetet, ahol ég és föld, ember és a természet és a természetfeletti világ személyesen kapcsolatba lép egymással?

A fényképek mintegy ablakok arra a világra, ami tőlünk, itt Európában távol van, sokszor időben is (több fénykép a 80- as, 90-es évek Koreájában készült dokumentum felvétel). Sajátosan koreai tájak: a félsziget déli részén található Jeju-sziget tengerpartjai, a magas hegyekben rejtőző kis sámánszentélyek, a Szöul környéki utcák Koreát mint helyszínt hozzák közelebb. De e helyszínek átlényegülnek az ott történő nem mindennapi kapcsolódások által: lélekkel, érzelemmel, emberi szenvedéssel és várakozó kíváncsisággal telnek meg, amely emberi érzelmekhez magunk is tudunk kapcsolódni. Az általunk átélt szenvedésekre, veszteségekre és a jövővel kapcsolatos aggodalmakra és várakozásokra az enyhítő és megnyugtató bizonyosságot keressük. Azzal, hogy kifejezésre

kerülnek a bajok, a kívánságok egy-egy ilyen szertartás alkalmával, egy olyan szintre emelik a megoldást, ami túlmutat minden racionális emberin. Eggyé válik tér és idő, eltűnnek a határok. Különös pillanatok ezek. És e képek által mi is részesei lehetünk e különleges pillanatoknak.

A koreai fotóművészek munkái ugyanazt a témát járják körül, de mindegyikük sajátos nézőponton keresztül szűri meg témáját. Nemcsak egyszerű dokumentációs fotókról van szó, amivel egy eltűnőben lévő hagyományt örökítenek meg, hanem olyan nézőpontokat villantanak fel, amivel bemutatják azt a különleges, ember és természet és a természetfeletti közti különleges kapcsolatot, ami minden kép mögül felsejlik.

A képeken gyakran látjuk a hangsúlyosan megjelenő fénysugarakat (pl. Kim Donghee és Lee Kyuchel egy-egy felvételén), vagy azokat a dinamikus mozdulatokat, amelyekben a természetfeletti erőktől megszállott sámán átlényegül (Kim Donghee, Lee Hankoo, Lee Kyuchel, Park Chanho és különösen Ahn Sehong felvételein). Tulajdonképpen itt nem az embert, hanem a szellemlényt fotózza az alkotó. Különösen sokatmondó Lee Kyuchel Seohae-an daedong-gut (2014) című képe, ahol egy zöld szoknyát viselő sámánnő áll a színes sámánistenségeket megjelenítő oltár előtt. Az oltáron szereplő istenségek képei tisztán kivehetők, viszont a sámánnő arca homályban marad, hiába ő pózol a kép középpontjában: ő mint személy nem érdekes, hanem az általa megjeleníteni képes istenségek.

Viszont találunk igazi, nevesített sámánportrékat is. Lee Hankoo stúdiófotó-szerűen mutatja be a sámánokat, a megfelelő alkalmakhoz öltött különböző ruhákban. Ezek az alakok sötét háttér előtt, színesen, mint egy néprajzi gyűjtemény illusztrációi jelennek meg, és itt is inkább a funkcióknak megfelelő ruházat a hangsúlyos elem, semmint maguk a sámánok személyei. Ahn Sehong képein az akció, a mozdulat a hangsúlyos a közelről fényképezett sámánok bemutatásánál. Park Chanho sámánportréin az alakok tájban jelennek meg, érzékeltetve a természet és a sámánok összekapcsolódó jellegét, de láthatjuk őket egyedül ülve a sámánszentély közepén is. Ki lesz a közönségük? Szükség van-e még sámánokra? A modern pszichológia, a történeti vallások magyarázatai, módszerei világában a vad, gyakran véres áldozatokat is bemutató extatikus sámánrituáléknak van-e még létjogosultsága? A koreai identitás és hagyomány ápolásával ‒ ahogy ez a kiállítás is bizonyítja ‒ , újból felfigyelt rájuk a közvélemény, de hogy a fiatalabb generációk hogyan viszonyulnak e jelenséghez, az is érdekes kérdés. A cybersámánizmus, az internetes világ terében is megjelenő sámán jelenségek arra utalnak, hogy ha más formában is, de tovább él ez a hagyomány. Viszont az a fajta közvetlen, természettel való és közösségi kapcsolat elveszhet ebből a formából, és akkor e képek tényleg csak dokumentumként beszélhetnek a letűnt korok közösségi hagyományairól. A kiállított képek viszont művészi értékükkel, az emberi lélekhez szóló üzenetükkel fel tudják hívni a figyelmet egy eltűnőben lévő és sajátosan koreai, de egyben mélyen emberi jelenségre, a gut szertartására. Ebben nem csak a természetfölötti, a földi világ és az ember találkozik és érzi meg ezt a közvetlen kapcsolatot egymással, hanem a kiállítást Koreától távol megtekintő, de legbelül azonos kívánságokkal és félelmekkel élő európai ember is találkozhat a koreai szellemiséggel és ezen keresztül saját spiritualitásával.