VONÁSOK AZ ARCON

EGY CSALÁD

A Müpa arcai

Vannak egyszeri fellépők és visszajáró vendégsztárok, s aztán vannak művészek, akik nélkül a Müpa nem lenne az, ami: bő másfél évtizednyi közös történet és élmény helye. Palya Bea, Szakcsi Lakatos Béla és Vashegyi György — hárman az arculatformáló és emlékközösséget teremtő muzsikusok sorából.

E három, a Müpával rendszeres és meghitt kapcsolatban álló művész közül az intézményi kronológia szerint az elsőség okvetlenül Vashegyi Györgyöt illeti, hiszen ő 2005 márciusában már a Fesztivál Színházat felavató produkciónak is résztvevője volt. Akkor Monteverdi Orfeóját vezényelte, és ez a műválasztás a saját pályaképe és éppígy az intézmény operajátszási gyakorlata szempontjából is méltán jelképesnek tekinthető. Vashegyi ugyanis alig egy évvel azt követően, hogy 1990ben megalakította a Purcell kórust, életre hívta másik együttesét, az Orfeo Zenekart, s 1991ben így kerülhetett sor Monteverdi operájának első teljes hazai bemutatójára.

A kétszeres együttesalapítóból azután hamarosan a magyar régizenei mozgalom, a historikus előadásmód kultúrhérosza és fenntartó személyisége vált, aki működése révén korábban nem is sejtett mértékben tágította ki a hangversenyrepertoárt és általa a hazai közönség látókörét. Ez a máig töretlen folyamat a hősi kezdeteket követően éppenséggel a Müpa megnyitásával váltott léptéket: mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt. „Valószínűleg az én eddigi életemben ez volt a legnagyobb és feltétlenül pozitív változás, amely a magyar zenei életben történt, hogy ez az intézmény létrejött” — emlékezett vissza 2015ben, az akkor tízéves Müpát köszöntve a karmester, s hogy nem túlzott, azt kézenfekvő a saját koncertjeivel igazolni. Charpentier és Rameau, de Mondonville és Montéclair művei is épp itt és Vashegyiék által jutottak el a budapesti közönséghez, s némelyik produkció nem csupán magyarországi bemutatót jelentett, hanem bő két évszázada az első előadást, mint Gervais Hypermnestre című operájának 2018as megszólaltatása esetében. Szenvedélyem: a régizene — ez volt a címe annak a matinékoncertnek, amelyen Vashegyi György legszemélyesebb művészi ügyéről vallott, s hogy ez az elkötelezettség és vonzalom immár a Müpára és annak közönségére is jócskán átragadt, azt legyen elegendő a 2015ben elindított Régizene Fesztivál említésével bizonyítanunk.

Ha netalán Vashegyi esetében a „szenvedélyem” fordulat váratlanul személyesnek és szinte felfokozottnak tűnne, úgy Palya Bea kapcsán ugyanez mondhatni a megnyilatkozás alapregiszterébe illett (Szenvedélyem: a dal). A kivételes temperamentumú és a kategóriák rekeszrendszeréhez sohasem idomuló énekesnő ugyancsak jószerint a kezdetektől fogva részese a Müpa életének. Legelőször még 2005ben egy európai konferencia kísérőprogramján közreműködve dalolt itt, s kevéssel utóbb, 2006 júniusában sor került az első Fesztivál Színházbeli koncertjére is. „Az első fellépéseim előtt bejártunk éjszaka gyakorolni. Az igazi meghitt hangulatokat akkor éltem át a Müpában. Sokszor csak elfeküdtem a színpadon,

„Sokszor csak elfeküdtem a színpadon, és úgy énekeltem. Vagy mászkáltam közben a széksorok között, hogy érezzem a teret.”

és úgy énekeltem. Vagy mászkáltam közben a széksorok között, hogy érezzem a teret.” Pár éve egy interjújában így emlékezett vissza a maga Müparománcának kezdetére Palya, aki kisvártatva a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet is birtokába vette: ott már elsőre is csupa saját dalt, lemezbemutató koncertet tartva. S hogy az énekesnő minden ilyen fellépése az érzelmektől és a személyességtől áthatott, valóságos találkozás, arról a helyszínt dicsérve ő maga vallott: „A legelső pillanattól kezdve lehet érezni az energiák változását. Ilyen szempontból a Müpa hangversenyterme csodálatos, mert ha kimegyek a színpadra, a közönség egy része a fejemmel egy magasságban ül, például a földszinti páholysorban. Ha előre megyek, közvetlenül a lábamnál is vannak emberek, annak is van intimitása.”

A Müpa ilyesformán helyszíne, tanúja és formálója volt Palya pályafutásának az elmúlt másfél évtized során. Sorozatában ide invitálta meg kedvenc énekesnőit, a szívének legkedvesebb „dalos tündéreket és zenész amazonokat”, itt adott fotelos koncertet és tartott beavatót. Az utóbbin visszaemlékezett a maga legelső, népdalversenyes fellépésére is: „Persze kislány vagyok, csak azt tudom, hogy meg kell töltenem a dallal azt a teret.” Nos, Palya Bea váltig ugyanezt teszi a Fesztivál Színházban és a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben is.

„A jazz-zenészek szeretik a Müpát” — ez a tárgyszerű megállapítás már Szakcsi Lakatos Bélától való, s ha valaki, hát ő valóban jogosult egy egész szcéna és muzsikusi elit nevében kijelentéseket tenni. Több mint öt évtizedes nemzetközi pályafutással a háta mögött Szakcsi a mi saját világnagyságunk, akinek örökké kísérletező, műfaji interferenciákra és fúzióra mindig kész működése ma már elsősorban épp itt válik testközelből megcsodálhatóvá. Zenei

Vashegyi György

Fotó: Raffay Zsófi Szakcsi Lakatos Béla

Fotó: Csibi Szilvia, Müpa

univerzumának tágassága éppúgy, mint előadóművészi kollaborációinak változatossága, hiszen Szakcsi Bachtól a bluesig és Mozartzongoraversenytől a szabad improvizációkig jószerint mindent játszott már a Müpa termeiben. Zenésztársai, vendégei között pedig a jazz amerikai állócsillagait csakúgy ott üdvözölhettük, akár Presser Gábort, a Budafoki Dohnányi Zenekart vagy épp Radics Gigit. S természetesen a zeneszerzőzongorista apa vendégelte már itt két muzsikus fiát, az ifjabb Bélát és Róbertet is, ahogyan játszott e falak között az oldalágon szintén rokon ifjabb pályatárssal, Oláh Kálmánnal is.

A Müpában persze aligha emiatt érezheti magát családiasan a 2017—18as Évad Művésze, hiszen az évek során Vashegyi György és Palya Bea is éppily meghitt viszonyba került az intézménnyel — és annak törzsközönségével. „Egy család a sok barát” — éneklik Strauss Denevérjében, és aligha túlzás azt állítani, hogy itt is valami hasonlóról van szó. S ehhez a nagy családhoz akár magunkat is odaszámíthatjuk.

László Ferenc