A Müpa arcai
EGY CSALÁD 22
VONÁSOK AZ ARCON 2021. március—április
Vannak egyszeri fellépők és visszajáró vendég sztárok, s aztán vannak művészek, akik nélkül a Müpa nem lenne az, ami: bő másfél évtized nyi közös történet és élmény helye. Palya Bea, Szakcsi Lakatos Béla és Vashegyi György — hárman az arculatformáló és emlékközösséget teremtő muzsikusok sorából. E három, a Müpával rendszeres és meghitt kapcsolatban álló mű vész közül az intézményi kronológia szerint az elsőség okvetlenül Vashegyi Györgyöt illeti, hiszen ő 2005 márciusában már a Fesztivál Színházat felavató produkciónak is résztvevője volt. Akkor Monteverdi Orfeóját vezényelte, és ez a műválasztás a saját pályaképe és épp így az intézmény operajátszási gyakorlata szempontjából is méltán jelképesnek tekinthető. Vashegyi ugyanis alig egy évvel azt köve tően, hogy 1990-ben megalakította a Purcell kórust, életre hívta másik együttesét, az Orfeo Zenekart, s 1991-ben így kerülhetett sor Monteverdi operájának első teljes hazai bemutatójára. A kétszeres együttesalapítóból azután hamarosan a magyar régi zenei mozgalom, a historikus előadásmód kultúrhérosza és fenn tartó személyisége vált, aki működése révén korábban nem is sej tett mértékben tágította ki a hangverseny-repertoárt és általa a hazai közönség látókörét. Ez a máig töretlen folyamat a hősi kezdeteket követően éppenséggel a Müpa megnyitásával váltott léptéket: mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt. „Valószínűleg az én eddigi életemben ez volt a legnagyobb és feltétlenül pozitív változás, amely a magyar zenei életben történt, hogy ez az intézmény létrejött” — emlékezett vissza 2015-ben, az akkor tízéves Müpát köszöntve a karmester, s hogy nem túlzott, azt kézenfekvő a saját koncertjeivel igazolni. Charpentier és Rameau, de Mondonville és Montéclair művei is épp itt és Vashegyiék által jutottak el a budapesti közönséghez, s némelyik produkció nem csupán magyarországi bemutatót jelentett, hanem bő két évszáza da az első előadást, mint Gervais Hypermnestre című operájának 2018-as megszólaltatása esetében. Szenvedélyem: a régizene — ez volt a címe annak a matinékoncertnek, amelyen Vashegyi György legszemélyesebb művészi ügyéről vallott, s hogy ez az elkötele zettség és vonzalom immár a Müpára és annak közönségére is jócskán átragadt, azt legyen elegendő a 2015-ben elindított Régi zene Fesztivál említésével bizonyítanunk. Ha netalán Vashegyi esetében a „szenvedélyem” fordulat váratla nul személyesnek és szinte felfokozottnak tűnne, úgy Palya Bea kapcsán ugyanez mondhatni a megnyilatkozás alapregiszterébe illett (Szenvedélyem: a dal). A kivételes temperamentumú és a kategóriák rekeszrendszeréhez sohasem idomuló énekesnő ugyancsak jószerint a kezdetektől fogva részese a Müpa életének. Legelőször még 2005-ben egy európai konferencia kísérőprogram ján közreműködve dalolt itt, s kevéssel utóbb, 2006 júniusában sor került az első Fesztivál Színház-beli koncertjére is. „Az első fellépéseim előtt bejártunk éjszaka gyakorolni. Az igazi meghitt hangulatokat akkor éltem át a Müpában. Sokszor csak elfeküdtem a színpadon,
