Online versus szemtől szemben

Online versus szemtől szemben

Hasas Tünde igazgatóhelyettes, matematika és informatika szakos tanár Nagyvárad, Lucreția Suciu Általános Iskola

Mottó: "Nem a legerősebb faj lesz a túlélő, nem is a legintelligensebb, hanem az, amelyik a leggyorsabban képes változni." (Charles Darwin)

A világjárvány kezdete óta, amióta az osztálytermi oktatási tevékenység online tevékenységgé vált, folyamatosan küzdünk az alkalmazkodásért. A minisztérium és a tanfelügyelőség, akiktől elvárjuk az útmutatást, küzdenek a megoldások megtalálásáért; az igazgatók igyekeznek életképes megoldásokat találni, amelyek összeférhetőek iskolájuk sajátosságaival, a tanárok a legjobb módszereket keresik a diákjaikkal való kommunikációra, figyelembe véve a tanított tantárgy sajátosságait, a diákok életkorát és nem utolsó sorban a családok pénzügyi lehetőségeit ahonnan a diákok származnak. A diákok ismételten az oktatás alanyává váltak, alkalmazkodva az új körülményekhez. Vagy nem. Az utóbbi évben számos véleményt volt alkalmam meghallgatni, az online tanítási tevékenység mellett és ellen, figyeltem az iskolámban végzett tevékenységeket, és rálátásom volt azokra az iskolákra is, ahol saját gyermekeim tanulnak. Hallottam olyan tanárokat, akik azon keseregtek, hogy sajnos az osztályban nincs minden diáknak grafikus táblája (a számítógépen, webkamerán, mikrofonon kívül), mert a szűlők nem hajlandók megvenni, illetve olyan tanárokat is, akiknek nincs saját okos telefonjuk vagy számítógépük. Persze, azóta beszerezték, vagy használják az iskolai gépeket. Beszéltem különböző helyzetekben lévő szülőkkel, akik nem engedhetik meg maguknak az internetelőfizetéseket, olyan családokkal, akiknek csak egy telefonjuk van és több gyermekük, illetve a másik véglet, szülőkkel, akiket éjszaka ébreszt fel a telefon pityegése, mert akkor tette fel az új leckét a tanár, szülők, akik dolgozni járnak és kénytelenek egész nap a képernyők felügyeletére hagyni gyermekeiket. Vannak olyan boldog esetek, amikor a kereslet megfelel a kínálatnak, ha vannak benne lelkesedéssel résztvevő tanárok és erős akarattal és képességekkel rendelkező diákok, azaz szorgalmas és okos gyerekek, akiket anyagi lehetőségekkel rendelkező család támogat. Vannak olyan érvek, amelyek vonzóvá teszik az online oktatási tevékenységet. Számítástechnikatanárként is vonzott ez a fajta tevékenység, hallgatóként is részt vettem távoktatási programokban, és tetszettek. Most a katedra másik oldalán vagyok, és látom, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy ilyen rendszer bevezetésének és működtetésének. A tanároknak nemes küldetésük van, ezzel mindnyájan tisztában vagyunk, csak e küldetés teljesítésének módjával nem egyeznek a vélemények. A tanárok feladatai: szervezetten és tervszerűen közvetítik a fiatal generációk számára az elmúlt generációk által létrehozott kulturális értékeket,

vezetik az első lépéseiket a tudás és az élet különböző területein, figyelik személyiségük kialakulását, iskolai és szakmai orientációjukat. Ez nem könnyű, magában foglalja a tankönyvekben említett úgynevezett "pedagógia művészetét", szükséges hozzá tapintat, empátia, a gyermekek szeretete, természetesen a tanított tantárgy mély és alapos ismerete, de mindez soha nem lesz elég hatékony kommunikáció nélkül. Meg kell győzni a diákot az együttműködéshez, meg kell győzni arról hogy bizzon bennünk. Septimiu Chelcea1 a Közvélemény. A meggyőzés és a manipuláció stratégiái munkájában azt állítja hogy, a meggyőzés első nagy elméletét Arisztotelész dolgozta ki. Az ókori filozófus a meggyőzés három típusát különböztette meg: ethos – a beszélő tekintélyén alapuló meggyőzés, logos - az érvelés logikáján alapuló meggyőzés és pátosz – az érzelmeken alapuló meggyőzés. A diákok először a tanár nonverbális viselkedését érzékelik. Ennek alapvető szerepe van a beszélővel kapcsolatos vélemény kialakításában. Aki meg akar győzni, annak mindenekelőtt fel kell építenie hitelességét. A tanár öltözködési stílusa, arckifejezése, testtartása, üzenetek és fényképek közösségi hálózatokon való közzététele, az átadott üzenet és saját viselkedése közötti egyezés csak néhány elem, amely befolyásolja ezt a hitelességet. További befolyással bíró elemek: más felnőttek viszonyulása a tanárhoz (ha a kollegák nem tisztelik, a diák sem fogja), kisebb településeken a szomszédok, rokonok véleménye. Online térben ezeknek csak a töredéke hatol át, így a tanárnak sokkal több hangsúlyt kell fektetni a beszéd elemeire: hangnem, hangsúly, hatásszünetek. Többször kell kérdezni, visszakérdezni, mert a diákok figyelme elterelődhet a képernyőről, a monoton hangon előadott lecke unalmas lehet és kellemes háttérzajjá alakulhat egy másik elfoglaltság mellett. A figyelemmegtartásra szánt idő és energia viszont az átadott információ rovására mehet, sokkal kevesebb adatot tudunk átadni a diákoknak, ami nem feltétlenül rossz, csak ki kell válogatni a fontosabb részeket és azokra koncentrálni. Kollegák tapasztalatai szerint, az osztályteremben felépült hitelességet meg lehet tartani az online tanítás alatt is, viszont nagyon nehéz kiépíteni a kezdő osztályokban (ötödik, kilencedik). Sokat ront a hitelességen az is hogy sokszor követhetetlenül változnak a körülmények, a diákok a médiából értesülnek arról,hogy online tanítás van vagy vakáció. Mi tanárok nem merünk olyan információkkal kiállni eléjük, amit nem hivatalosan kaptunk meg. Ez régebben is volt, de kisebb mértékben, kezelhetőbben. Mikor a kilencedikes diák érdeklődőtt afelől, hogy milyen tantárgyakból fog érettségizni, tudtam válaszolni rá: „idén ezek a vizsgatantárgyak, ha nem változik a következő három évben, te is ezekből vizsgázol majd, de egyelőre tanulj mindenből, ráérsz fontossági sorrendet megállapítani a tantárgyak között két év múlva is”. Most már hétről hétre kapjuk az új információkat, nehezebb tervezni és választhatunk, hogy ellenőrizetlen, médiában látott/ hallott/ olvasott információval látjuk el a diákokat, kockáztatva hogy valótlan adatokat mondunk, vagy csak a „biztos” tényeket mondjuk el és ezért tájékozatlannak tününk, hiszen ők már rég hallották a tévében, amire mi azt mondjuk, hogy nem biztos. Mindkét esetben csak veszítünk a nehezen felépített hitelességünkből. Másodszor meg kell ismerni a diákok életkorának, családi és társadalmi környezetének sajátosságait, szükségleteit, motivációit, érdekeit, törekvéseit és értékrendjét. Így az információ továbbításának folyamatát hozzá kell igazítani a tanulók sajátosságaihoz és ahhoz, hogy képesek legyenek ezeket az információkat asszimilálni. Amikor kérdezik tőlem,hogy mit szeretek a legjobban

a szakmámban, azt szoktam válaszolni hogy a gyerekek szemének csillogását, amikor megértik a magyarázataimat. Amikor “leesik a tantusz” és elhangzik, hogy „Hát ezt megértettem! Nem is nehéz.”. A tapasztalt tanárok képesek az elkészített leckét az osztályban változtani, hozzáigazítani a diákok reakciójához, újramagyarázni, másképp magyarázni, ha szükséges, illetve továbblépni, összetettebb feladatokkal előrukkolni, ha a diákok a vártnál könnyebben értik az anyagot, hogy ne kezdjenek el unatkozni. Ezzel a leckék érdekesebbé, hasznosabbá válnak. Jó esetben a tanítási folyamat alkalmazkodik a diákok képességéhez, szükségleteihez, de ehhez a tanárnak szüksége van a visszacsatolásra. Tavaly a közmédiában többször teret kaptak a diákok jogai vagy kötelességei a kamerák bekapcsolását illetően. Az utolsó általam ismert rendelet, amely ezt szabályozza a 6.200/16.12.2020 számú miniszteri rendelet. E rendelet szerint azok a tanulók, akik videokamera nélkül ülnek az órán, de kommunikálnak a tanárokkal és válaszolnak a kérdéseikre, nem tekinthetők hiányzónak. A helyzet azonban megváltozik az értékelések esetében, amikor a tanulóknak be kell kapcsolniuk az audio-video rendszert. Ez azt jelenti, hogy sok esetben a tanárokkal szemben csak egy osztálynyi, névvel ellátott fekete négyzet található, azoknak kell tanítani. Nem csoda, hogy a tanárokat frusztrálja, hiszen nem látják az arcokon hogy megértették-e a leckét, sőt azt sem hogy rájuk figyelnek-e egyáltalán. Nem tudunk „kilépni” a képernyőből hogy ellenőrizzük,mit csinálnak közben a diákok. Persze, hogy nagyon megerőltető órákat ülni a gép előtt, és a kezdeti lelkesedés után jön az unalom. Személyes tapasztalatom, hogy az egyik gyermekem osztályában a tanárok panaszkodnak, hogy a gyermekek egy része nem kapcsolja be a kamerát, másik része meg úgy állítja be a kameráját hogy a szekrény tetejét, esetleg a gyermek feje búbját láthatja a tanár. Abból nem fog rájönni, hogy figyelnek órán és 50 percen belül 20-25 diák személyszerinti megszólítása megint csak sok időt vesz el. Ilyenkor jól jöhet egy online játék, kahoot vagy más hasonló, de minden órára újat készíteni fárasztó és egy idő után az is unalmassá váhat. Másik személyes tapasztalat, amikor egy diákot hallottam azzal kérkedni, hogy ő szó szerint „álmából felébresztve is tudta a leckét”, tehát elaludt a laptop mellett, és amikor a tanárnő szolította, akkor felébredt, megismételtette a kérdést, és helyesen válaszolt. Ez az iskolában biztos nem történt volna meg. Lényegében a tanítás már nem is videó, csak audió, hiszen a tanár megoszthat képernyőt, mutathat ábrákat, de a diákok, felügyelet nélkül, kamera által sem látva, csak kis mértékben fognak odafigyelni. Persze a felmérőkőn és vizsgákon látszani fog a figyelem és tudás hiánya, de hát majd azokat is hozzáigazítjuk a diákok ismereteihez és minden rendben lesz. Itt is hátrányban vannak azok,akik kezdő osztályokat tanítanak, hiszen ősszel egy hónap alatt nem tudták rendesen megismerni azokat az osztályokat.

A diákokat, különösen fiatalon, nagyban befolyásolják az érzelmek. Az érzelmek vonzerején alapuló hitet bizonyos értékek stimulálhatják: igazságosság, körültekintés, nagylelkűség, bátorság. Az óvodások és az általános iskolások esetében úgy gondolom, hogy a tanulási folyamat nem történhet kizárólag online, bármennyire is fejlődtek az oktatási platformok. Feltételezzük, hogy a gyermekek szüleinek van munkája. Ezek a gyerekek elsősorban túl fiatalok ahhoz, hogy felügyelet nélkül maradjanak otthon. Másodszor, egyetlen telefon, táblagép vagy számítógép sem képes érzéseket, érzelmeket közvetíteni, meggyőződéseket és karaktereket létrehozni. Az óvodások és a fiatal diákok megtanulják, hogyan kell másokkal kapcsolatba lépni, az óvonénivel, a tanítónénivel, az osztályfönökkel, a tanárokkal, egymással, megtanulnak alkalmazkodni a társadalmi környezethez. Ha csak az online tanulásból profitálnak, a társadalmi alkalmazkodás teljes feladata a családok vállára esik, és növeli annak kockázatát, hogy a fiatalok rosszul alkalmazkodjanak a társadalomhoz. Ezen korcsoportok esetében úgy gondolom, hogy a közvetlen, személyes kapcsolatra épülő

hagyományos oktatást össze kell hangolni az online tanulással, az utóbbi aránya az életkor előrehaladtával növekedhet. Egy "igazi" tanárnak ismernie kell és ki kell használnia mindhárom meggyőzésfajtát annak érdekében, hogy tanítványait az iskolai sikerhez vezesse. Az online tanítás ebben a formában, ahogy most zajlik, erósen megnehezíti a tanárok munkáját, kihat a tekintélyre, érvelésre, illetve az érzelmekre alapuló tanításra. A gyerekeknek sem könnyebb, hiszen most az a „menő” ha kihasználjuk a rendszer gyengéit, és telefonon játszunk óraközben, beszélgetünk vagy felmérő közben különböző taktikákkal érünk el jobb jegyet (üzenetváltás osztálytársakkal, tankönyv a kamera fölötti polcon, online tankönyv kinyítva egy másik ablakban, számológép használata), sokszor a szülők támogatásával vagy hallgatólagos beleegyezésével. Ezáltal a jegyek jobbak lesznek, de a tudás és a morális szint csökken. A szülőknek talán a legnehezebb, hiszen a gyermekeik jövőjéről van szó. Ismerek olyan szülőket, ahol az egyiknek fel kellett adni a munkahelyét, hogy online időszakban felügyelhesse ovódás gyermekét. A nagyobb gyerekeket már gyakrabban hagyják felügyelet nélkül, hiszen a pénz kell a megélhetéshez, de ennek következménye, hogy a túlzott szabdság hatására, a gyerekeink elkanászodnak, túl hamar „önállósodnak”, a szabadjára engedett gyeplőt késöbb nehéz újra rövidre fogni. Minden gyermeknek az állam által garantált alkotmányos joga van az ingyenes oktatáshoz. Az online oktatás működésének egyik legnagyobb problémája a társadalmi egyenlőtlenségek által generált megkülönböztetések. Sok olyan diák van, aki nem élvezi a laptop, tablet vagy okostelefon, a nagy sebességű internet előnyeit. Vannak, akik szüleik telefonján dolgoznak, amikor hazaérnek a munkából. Vannak olyan családok, akiknek egyetlen eszközük és több gyermekük van. Ebben az esetben lehetetlen olyan órarendet szerkeszteni, hogy a tanárok és a diákok virtuálisan, de valós időben találkozhassanak. Mit válaszolhatok az anyának, aki azt kérdezi tőlem, hogy az 5 gyermek közül melyiknek adja az egyetlen számítógépet a családban, amikor elkezdődnek az órák? Szerencsére ez a probléma "csak" adminisztráció és pénz kérdése. Elegendő pénzeszközzel és megfontolt felhasználásukkal e problémák túlnyomó többsége megoldható, időben. Nagyon hosszú idő alatt. A mi iskolánk több mint négyszáz tanulója közül közel háromszáznak nincs saját eszköze. Ezeknek több mint fele él olyan háztartásban, ahol nincs egy okostelefon sem. Kaptunk összesen 5 tablettet egy közeli plébániától. A tanítónők felmérték a diákokat második felév elején, mikor számukra újrakezdödött az iskolai tanítás. Arra a következtetésre jutottak, hogy át kell ismételniük az egész anyagot, hiszen sok diáknak esélye sem volt részt venni az online órákon. Véleményem szerint a múlt év tavaszán egy másik jelentős probléma is jelentkezett: a túlzott szabadság. Az iskolák és a tanárok szabadon választhatták meg a használt oktatási platformot, ugyanakkor elfogadhatók voltak a közösségi hálózat csoportja is (Facebook). Mindegyik felületen új órákat tarthattak, összefoglalhattak, a diákokkal folytathattak megbeszéléseket, értékelhettek vagy nem értékelhettek. A diákoknak részt kellett venniük, de ha nem vettek részt, nem büntethették őket. Ez a probléma szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Kényszeríthetők-e az iskolák bizonyos oktatási platformok használatára? Az informatikatanárok munkaköri leírása nem tartalmazza a programok telepítését, a kollégáknak szánt útmutatásokat, több száz tanuló és tanár számára felhasználónevek, jelszavak létrehozását, a platformok napi ellenőrzését. Kötelezhető-e a tanár, hogy haladjon tovább a tantárggyal, amikor csak az osztály töredéke vesz részt az órákon? Kötelezheti-e a tanuló részvételét, ha nincs eszköze? Kényszerítheti-e a szülőt arra, hogy vásároljon eszközöket, ha nincs jövedelemforrása? Ha a hallgatók online részvételi lehetőségének

kérdése szabályozott, akkor az órák tartalma is szabályozható, a tanárok is képezhetők. Nem minden tartalom alkalmas online tevékenységre, például igazi kihívássá válhat a számítógép felhasználásának oktatása olyan osztályok számára, amelyekben a hallgatók fele férhet hozzá telefonhoz, és egyiknek sincs számítógépe. Le lehet adni a tanterv tartalmát, el lehet magyarázni, be lehet mutatni képernyőmegosztással, de elmarad a lényeg, a kompetenciafejlesztés, a tapasztalat megszerzése. Mindezen problémák ellenére láttam és tapasztaltam - beleértve az iskolámat is - olyan eseteket, amikor az oktatási tevékenység akadálytalanul folytatódott, boldog esetek a tanárhoz kötődő diákokkal és az oktatással törődő szülőkkel. Nagyobb diákok esetében, nagyobb felelősségtudattal, ez a távtevékenység a projekt módszerével együtt nagy szabadságot kínál térben és időben, és kihívást jelent a tanulók kreativitására, ami valódi előrelépéshez vezet. Nagyon alkalmasnak tartom egy nagyobb anyag (szöveggyűjtemény vagy probléma) továbbítására, ezáltal papír és pénz megtakarítás, továbbá az otthoni tanulás időt és pénzt takarít meg a szállítással. Nagyobb osztályok esetében például két hét személyes találkozás kombinálható két hét online tevékenységgel, ezáltal támogatva a diákok függetlenségét és felelősségét, de erre nem minden tantárgy alkalmas.

A jövőben úgy gondolom, hogy a tantermi tevékenység továbbra is az oktatás alapja marad, színesebbé tehető, de nem helyettesíthető az online oktatással. Személy szerint szeretek kommunikálni a diákokkal, mindig voltak osztálycsoportok, ahová anyagokat tölthettem fel, vagy beküldhették a munkáikat, de a személyes kapcsolatot kihagyhatatlannak tartom. Az is lehet, hogy én, sok más kollegámmal együtt tévedünk, és végül nem azok a diákok lesznek a legsikeresebbek, akik a legszorgalmasabbak, vagy a legjobban teljesítenek, hanem azok, akik megtanulnak alkalmazkodni, akár megtalálva és kihasználva egy új és törékeny rendszer hiányosságait.

Bibliográfia

Chelcea, Septimiu (2006): Opinia publică. Strategii de persuasiune şi manipulare, Bucureşti, Editura Economică; Dinu, Mihai (2004): Fundamentele comunicării interpersonale, Editura All; Pânișoară, Ion Ovidiu (2015): Comunicarea eficientă. Modele de interacțiune educațională, Editura Polirom, Iași.