SZÉPIRODALOM
Vörös Anna
Amikor ennek vége lesz A tegnapi tüntetések után a kormány kijárási tilalmat rendelt el. Napközben üresek voltak az utcák, csak időnként hangzottak fel üvöltések, vagy kántálások arról, hogy a miniszter mondjon le, elég volt a diktatúrából. A tér közepén egy huszonéves férfi petárdát robbantott, ami a sarki kisbolt üvegének csapódva, betörte azt. A szilánkok ezerfelé repültek mint éles repeszek, mégsem hallatszott idegenül vagy fenyegetően, már beleolvadt a többi robajba, melyek tegnap délután óta ismerőssé váltak Vadoma és a többi aleppói számára. Vajon mennyi időre van szükségünk, hogy valami megszokottá váljék. Estére szerveztek egy újabb tüntetést, a tegnapinál nagyobbat, készüljenek, hirdették az összes internetes felületen, az újságokban, a kormány több ezer rohamrendőrt és katonát rendelt a fő terekre, és bár azt ígérték, hogy nem lesz náluk fegyver, csak könnygáz, tudták, hogy ez hazugság. Vadoma apja kendőket, régi anyagdarabokat szedett elő, az arcára fogja kötni őket a könnygáz ellen, magyarázta neki és Tasneemnak, most jött el az idő, menni kell és harcolni, erre vártak, ezekre a napokra, ne aggódjanak és főleg ne féltsék, most harcolják ki az ő jövőjüket – a hangja egyre elragadtatottabbá és meghatódottabbá vált –, hogy legyen férjük, otthonuk, pénzük – sorolta –, ne kelljen nyomorogniuk és koldulniuk a saját hazájukban tisztességes, értelmiségi létükre. És az apja egész nap pakolt, hol a spájzban, hol a garázsban keresett bármit, amiből estére fegyvert gyárthatott, amit levihet magával az utcára, persze egy pisztoly lenne a legjobb vagy gázspray, de egyik sem volt, sosem gondoltak arra, hogy egyszer szükség lehet rájuk. Az anyjuk ebédet főzött, és bár csak szerda volt, pénteki ünnepi ételeket készített, amiket csak a háromórai nagy ima után
58
