Az érzelmek ambivalenciája

Ön azt kérdezi tőlem – mondja Kosztolányi Dezső –, hogy az érzelmek ambivalenciája foglalkoztatott-e, amikor Édes Anna történetét megírtam. Ön az érzelmek kétértékűségére vagy kétjelüségére gondol. A kémiai igazságot, hogy bizonyos elemek lehetnek pozitív vagy negatív töltetésűek is: a modern lélekkutató tudomány átvitte az érzelmekre. Amelyek egymással szemben állnak. Ismerem ezt a teóriát. De én, amikor megírtam, nem törődtem vele. Az író épp ellenkező metódusokkal dolgozik, mint a tudomány.

A regényem főhősnője életből merített alak. Egy itt, a Krisztinavárosban szolgált cselédlány adta az első impulzust a regényemhez. De ez nem az a lány volt, aki tényleg megölte a kommün bukása után a gazdáit. Csak most, amikor már befejeztem a regényemet, tudtam meg, hogy csakugyan megtörtént ez az eset. A leány is egészen olyan jellemű volt, ahogy én megírtam. A hivatalból kirendelt védőügyvédje írt nekem. Elmondta a részleteket. A leány a fogságban is folyton elragadtatottan mosolygott. Olyan volt, mint az alvajáró. Amikor halálra ítélték: eszméletlenül esett össze a bírák előtt. Az ítéletet később hétévi fegyházra változtatták. Ezt a leányt tényleg Annának hívták.

Ugye különös. Amikor a regényemet írtam, sokáig haboztam, hogy miként nevezzem el a cselédleányt. Azután egyszerre elhatároztam, hogy csakis Annának nevezhetem. Nem, én semmit sem törődtem írás közben a psychoanalitikus eljárásokkal. A művészet naiv. Az ember belemélyül az előtte lepergő életbe, és látás közben sem tudja meg, hogy mit akar mondani. Sem regénynél, sem versnél nem szabad előzetes programot alkotni. A programszerű irányirodalom silány

Forrás: Kosztolányi Dezső: Gyémántgöröngyök, Magyar Könyvklub, 2001, Budapest, 208. old.