A Lucrezia Borgia igazi Donizetti-remekmű: dallamos, lendületes, romantikus, szenvedéllyel teli, ízlésesen hatásos, zenei színvonalát tekintve pedig a Lammermoori Luciától sem marad el. Bátran műsorra tűzhető tehát a siker reményében — feltéve, hogy rendelkezésre áll ama kevés szopránok egyike, aki el tudja énekelni a címszerepet. A kalandos sorsú opera 1833. december 26-án szólalt meg először a milánói Scalában. A szövegkönyvíró, Felice Romani a librettó cselekményét olyan Victor Hugo-drámából merítette, amelyet nem sokkal korábban ismert meg a párizsi közönség. A különö sen rövid idő alatt megírt kompozíció cím szerepét Henriette Méric-Lalande, a Scala ünnepelt és határozott fellépésű sztárja énekelte. A kritika fanyalogva fogadta a bemutatót. „Kicsit jobb, mint középszerű” — írta a szövegkönyvről a Gazzetta privilegiata di Milano. A közönség viszont azonnal megszerette a darabot, amely ennek 16
KLASSZIKUS 2021. november—december
köszönhetően még ugyanebben az évad ban további harminchárom előadást élt meg a Scalában. Emellett azonnal Itáliaszerte és külföldön is megkezdte pályafu tását. Az 1840-es párizsi bemutató után Victor Hugo elhatárolódott az előadástól, mivel a francia fordítást saját színműve másolataként értelmezte. Csatát nyert a fordító és a közreadó ellen — így aztán az opera franciaországi előadásai csak a tartalom és a karakterek megváltozta tásával folytatódhattak. A Lucrezia Borgia első londoni előadása 1839-ben, Őfelsége Színházában zajlott le. A tengerentúlon az opera először 1843-ban,
New Orleansben szólalt meg, ezt 1844-ben New York követte. Híre tovább vitte a többi földrészre, beleértve Ausztráliát is. A 20. század elejére azonban erősen megritkultak az előadások, bár egyik-másik világsztár — Montserrat Caballé, Leyla Gencer, Beverly Sills, Katia Ricciarelli és Joan Sutherland — időnként vállalta a megmérettetést a mű igényes címszerepében, többnyire koncert szerű előadásokon. Ellentétben Donizetti egyéb, a bel canto iránt elkötelezett operáival, itt a dráma nem csupán a virtuóz áriákhoz szolgáltat szöveget, fontossága egyenrangú a zené ével. Nem véletlen, hogy a Milánóban
Fotó: Miguel Barreto
Yolanda Auyanet
„A »SZÉP ÉNEKLÉS« KULTUSZA NEM ÖNCÉLÚ”
