Nem kell!
- a nyolcvanas évek csövesei
Köszi, itt minden rendben, épül a kommunizmus. Már harminc éve töretlenül. Igen, persze, tényleg minden a legnagyobb rendben van. Csak ezek a csellengő, koszos, bűnöző fiatalok ne lennének… Galó
Bár az akkori média igyekezett ezt titkolni, a hetvenes évek végétől kezdve Magyarország válságot élt meg. Az addig töretlen fejlődés és életszínvonal-emelkedés megakadt, a társadalom egyes rétegei számára valamelyest meg is fordult. A visszaesés pedig magával hozta a növekvő elégedetlenséget is. Ennek egyik formája az volt, hogy a nagyobb városokban megjelent egy új szubkultúra: a csöveseké. Ezek a fiatalok a nagyobb városok utcáin töltötték idejüket, csőnadrágot és bőrkabátot hordtak, rockzenét hallgattak. Eleinte a Piramis volt a legfontosabb kultegyüttesük, ők több számukkal is az elveszett ifjúságnak adtak hangot. Később mégis sokan elfordultak tőlük, mert együttműködtek a hatalommal: „...mi ki is mondjuk, hogy zenei törekvéseinkkel is a KISZ célkitűzését támogatjuk” – nyilatkozta egyszer Som Lajos, az együttes basszusgitárosa. Ezzel hitelüket vesztették, a csövező fiatalok már nem tudtak velük azonosulni. Ugyanis legszívesebben olyan zenekarokat hallgattak, amelyek nem egyszerűen kemény rockot játszottak, hanem tagjaik magukhoz hasonlónak tűntek: számkivetettnek, céltalannak, elégedetlennek. Ilyen volt például a Beatrice, a Hobo Blues Band és a P. Mobil, az ő koncertjeik mindig fontos közösségi események voltak. A sztárolt zenészek egy része nemcsak hasonlóan nézett ki és viselkedett, hanem sorsközösséget is vállalt velük: beszélgetett a fiatalokkal, akár segített is nekik.
Amikor épp nem volt koncert a közelben, hőseink általában belvárosi tereket, aluljárókat népesítettek be. Itt nagy, akár százfős csoportokban beszélgettek, ittak, ettek. A társaságok lazák voltak, nem volt sem szigorú hierarchia, sem ideológiai megkötés – főleg ebben különböztek a későbbi punkoktól. A csoportok nagyon sokszínűek voltak, könnyű volt be- és kikerülni. Voltak közöttük olyanok, akiket mai értelemben is csöveseknek hívnánk – ők az utcán éltek, mindennapjaikat a társaságok nélkül is a szabad ég alatt töltötték volna. Közülük sokan nem dolgoztak, így a Kádár-rendszerben közveszélyes munkakerülőnek számítottak. Többen javítóintézetből vagy (általában munkakerülés miatt) börtönből kerültek ki. Velük szemben szüleiknél élő, a hajléktalanoknál jobb helyzetű, tizen-huszonéves fiatalok is részei voltak a társaságoknak. Őket nem a szükség vitte az utcára, hanem a szüleik életmódja és a társadalom képmutatása elleni tiltakozás. Elegük volt mindenből és az ellenkezőjéből is. Voltak olyanok is, akik csak a koncertek, fesztiválok idejére húztak szakadt ruhát, máskor átlagos, polgári életet éltek. Ezek a „szaloncsövesek” nem is voltak szoros kapcsolatban a többiekkel, életforma helyett inkább csak divatként kezelték az egész jelenséget.
