„Nem mondom meg, mi a jó áruház, csak azt mondom, a Corvin rossz. Nem mondom meg, hogy melyik újság a jó, csak azt, melyik a rossz. Nem mondom meg, mit kéne felépíteni, mert belezavarodnék, még önmagamat is tagadom.”
- Herceg, Ifjúsági Magazin, 1980/10. szám
Embereinket nem véletlenül nevezték szakadtaknak is, szemben akartak állni a jól fésült, átlagos tömeggel. Nem voltak jómódúak, majdnem mindegyikük a munkásosztályból származott, és ezt ki is hangsúlyozták. Jellemző volt rájuk a csőnadrágon kívül a bőr- vagy ballonkabát, a bakancs, a flaneling, a ruhába vagy arcba szúrt biztosítótű. Olcsó kannás- és almabort ittak, sőt még a többi tudatmódosító szert sem vetették meg. Az ismertebb pszichoaktív anyagokhoz akkoriban nagyon nehéz volt Magyarországon hozzájutni, így ez elsősorban a sziput és a vényköteles gyógyszereket jelentette, például a Parkinson-kórt enyhítő Parkant, vagy kodeintartalmú köhögéscsillapítókat. Ezeket jobb híján recepthamisítással és gyógyszertári vagy kórházi betörésekkel szerezték meg. Érdekes, hogy a 60-as évek Angliájára jellemző rocker-mod ellentéthez hasonlóan a csövesekkel szemben is ott álltak egy másik sajátos szubkultúra tagjai, a digók. Ők, bár szintén a munkásosztály nehéz sorsú fiai közül kerültek ki, nem rájátszottak a szakadtságra, hanem leplezni próbálták. Diszkóba jártak, hajukat hátrafésülték, zakót hordtak, igazából a jómódúakra szerettek volna hasonlítani. A közvélemény érthető módon nem fogadta kitörő örömmel a csövesek megjelenését. Az érzékenyebbekből már a látványuk is erős ellenszenvet váltott ki, és ezen durva viselkedésük sem segített. A központi irányítású média többnyire hallgatott, tabuként kezelte a drogozást, a szegénységet és az alternatív kultúrákat. Amikor mégis szóba kerültek az újságokban, rádióban, akkor igyekeztek róluk negatív, elítélő képet festeni: koszos, durva bűnözőkként hivatkoztak rájuk. Az állam pedig nem csak a médián keresztül fordult ellenük – a rendőrök folyamatos zaklatásának is ki voltak téve. A csövező társaságokat a bűnözés melegágyaként kezelték, sokszor agresszívan léptek fel ellenük. Pedig a jelenség tökéletesen megmutatta a kor összes társadalmi és gazdasági problémáját, és mivel ezek a gondok nem enyhültek, a szubkultúra egyre szélesebb körben terjedt. Egy ponton már nem lehetett fölötte teljesen elsiklani és egyértelművé vált: valami nagyon nincsen rendben. forrás: c3.hu, Az úgynevezett csöves jelenségről (KISZ KB tanulmány, 1981.) Kép: bootcut.cafeblog.hu
Könyvajánló II. Noémi
Nick Hornby: Egy fiúról (1998) Nick Hornbytól már korábban is olvastam. Pop, csajok satöbbi című regényének stílusa gyorsan megnyert, hiába egy férfi szemszögéből olvassuk a történetet, öniróniával vegyített humorát nem lehet nem szeretni. Nemrég sort kerítettem az Egy fiúról című könyvére is. Témája jóval komolyabb, mint a Pop, csajok satöbbié, bár szerintem összetéveszthetetlen, hogy ugyanaz az író. A regénynek két főszereplője van, Will Freeman, egy 36 éves agglegény és Marcus Brewer, egy introvertált általános iskolás fiú, aki nem igazán találja a helyét. A történet is ezen a két szálon fut, bár elég gyorsan keresztezik egymást és összekuszálódnak. A könyv őszintén foglalkozik a depresszióval és a magánnyal, szerelemmel, barátsággal, középpontjában pedig az emberi kapcsolatok különös alakulása áll. Azonos címmel film is készült a regényből 2002ben, Hugh Grant, Nicholas Hoult és Toni Collette főszereplésével.
