U tó irat

1 7-

Véletlen davenolás: Diszkinézia és kántálás

Solomon R. egy intelligens, diszkinéziás középkorú férfi volt; szokatlan mozgászavara különféle akaratlan, ritmikus, m ozgásos késztetések formájában jelentkezett: erőteljes levegőkipréselés, melyet hangos hangadás („öhhhh, öhhhh...”) és ezzel egyidejűleg a has- és a törzsizmainak összehúzódása kísért, amitől a teste minden kilégzésre meghajlott vagy ringatózott. Ez a kép egyre furcsábban gazdagodott a vele töltött hetek múltával. A „kilégzéses-hangadásos” ütemnek lett egyfajta dallama, egy monoton, ismétlődő kísérete, melyhez hozzáadódott valami félig érthető, motyogó minőség, mint egy lágy, érthetetlen nyelv prozódiája. Mindezzel és az egyre intenzívebb hajlongó mozgásával Mr. R. úgy nézett ki, mintha kántálna, imádkozna - „davenolna” 1, ahogyan ezt a mormogó, ritmikus motoros imádkozást hívják a vallásos zsidók. Pár héttel később valóban elkaptam tőle néhány héber szót, ami csak megerősítette benyomásomat. Amikor azonban rákérdeztem, elmondta, hogy habár ezek tényleg héber szavak, légből kapottak, semmi értelmük nincs, csak hogy kielégítik disz- kinéziájának prozódikus és melodikus igényeit. Bár a szavak hasraütész- szerűek voltak, ez a furcsa tevékenység mégis Mr. R. mély megelégedését szolgálta, és lehetővé tette, hogy úgy érezze, „csinál valamit”, és nem csak egy fizikai automatizmus áldozata.

1 A davenolás jiddis szó, ami a latin divinusból (isteni) ered, és az im a közbeni sajátos hajlongásra utal. (A Ford.)

Egy nap magnetofonnal felszerelkezve érkeztem a kórházba, mert szerettem volna megörökíteni ezt a nem mindennapi jelenetet. Amint beléptem, a folyosóról Mr. R. hangját hallottam. Vagy legalábbis annak gondoltam, de amikor beléptem a szobába, láttam, hogy éppen folyik a sabbat szertartás. A kántálás nem az én betegemtől, hanem egy davenoló rabbitól jött. A rabbi esetében feltehetőleg az ima ritmikus hangsúlyai vezettek a test ritmikus kísérőmozgásához - Mr. R. esete viszont ennek a fordítottja volt. A diszkinézia fiziológiai véletlene folytán a kántáláshoz és imádkozáshoz eredetileg nem vonzódó embert ez a tevékenység mégis magával ragadta.

Utóirat

A Mr. R.-éhez hasonló automatizmusokat néha össze lehet kötni vagy fel lehet használni kommunikációra. Ken Késsél klinikai szociális munkás, aki egy Dávid nevű, idős, demens személlyel dolgozott egy gondozóházban, így írt erről:

D ávid... mélyen hívő, szigorú, ortodox zsidó volt. Napjait davenolással és kántáíással töltötte, de ahelyett, hogy héber nyelvű imákat ismételt volna, folyamatosan ringatózott és ezt kántálta: „Oj vé, Oj vé vé. Vé ist mir, m ir ist vé, oj ist vé, vé ist mir. Oj vé. Oj vé v é ...” A nap folyamán ezt ismételgette szüntelenül. A dallam bevésődött az emlékezetembe; ha egyszer találkozunk, szívesen eléneklem. Az én feladatom volt bevinni Dávid reggelijét. Illendőnek éreztem, hogy megkérdezzem, mit szeretne, de minden érdeklődési kísérletemre „Oj vé, oj vé, v é...” volt a válasz. Kényelmetlenül éreztem magam, mert azt szerettem volna neki hozni, amit kíván, de nyilvánvalóan nem állt m ódom ban kitalálni, mi lenne a z ... Leültem Dávid mellé, és elkezdtem ringatózni. Azt nem tudtam pontosan, mit csinálok és mi lesz a következő lépésem. Az alábbi társalgás bontakozott ki, teljes egészében a kántálás ritmusában és dallamában, amely leírva nem túl figyelemre méltó, de előadva egészen operai volt. Egészítse ki tetszés szerinti dallammal: Én: „Dávid, mit szeretne reggelizni?” Dávid: „Nem tudom. Mit lehet?” Én: „Van tojás és palacsinta, pirítós és krumpli, zabkása és tejbegríz.”