27. Elfojthatatlan: Zene és a halántéklebeny

27-

Elfojthatatlan: Zene és a halántéklebeny

1984-ben találkoztam Vera B.-vel, egy idősödő hölggyel, akit akkor vettek fel a gondozóházba egészségi problémái (súlyos ízületi gyulladás és légszomja) miatt, melyek az önálló életet egyre inkább megnehezítették számára. Neurológiai zavart nem találtam nála, de meglepett, hogy Vera mennyire emelkedett hangulatban van - beszédes volt, viccelődő és egy cseppet kacér. Akkoriban nem hittem, hogy mindez neurológiai eredetű lenne, inkább csak jellemének megnyilvánulásaként könyveltem el. Amikor négy évvel később újra találkoztam vele, ezt jegyeztem fel a noteszomba: „Régi jiddis dalok törnek föl belőle, és időnként valami elnyomhatatlan pimaszság. Ügy tűnik, kezdi elveszíteni gátlásait.” 1992-re a gátlástalanodás még élénkebbre rajzolódott: „A klinika előtt üldögélve Vera az „A Bicycle Built fór Two”-t énekelte fennhangon, saját kitalált szövegét szőve az eredetibe. A rendelőben tovább énekelt: angol, jiddis, spanyol, olasz és többnyelvű keveréknyelven, ami gyanúm szerint az összes előbbit tartalmazta, egy kis anyanyelvi litván beütéssel. Amikor felhívtam Connie Tomainót, zeneterapeutánkat, elmondta nekem, hogy Vera egész nap, megállás nélkül énekel. Korábban nem volt túlzottan muzikális, „most viszont igen'' Nem volt könnyű feladat beszélgetni Verával. Türelmetlenül fogadta a kérdéseket, és gyakran a válasz felénél éneklésre váltott. Amennyire lehetett, megvizsgáltam a szellemi képességeit, amiből nyilvánvaló volt, hogy Vera alapvetően éber és tisztában van környezetével. Tudta, hogy ő egy idős hölgy, aki kórházban van; ismerte Connie-t („egy fiatal menyecske - elfelejtettem a nevét”); tudott írni és ismerte az órát.

Ebből nem sok mindent tudtam kihámozni. „A demencia egy különös fajtája”, jegyeztem fel a noteszomba. „Az agyi gátlástalanodás rohamléptekkel halad előre. Ezt magyarázható valami Alzheimer-szerű folyamattal (igaz, ami igaz, ha Alzheimere lett volna, akkor az állapota többet romlott volna és zavarodottabb lenne). De az a gyanúm, hogy valami más, ritkább jelenségről van szó.” Konkrétan arra gondoltam, hogy talán a homloklebenye sérült. A homloklebenyek oldalsó részeinek károsodása vezethet tehetetlenséghez és közömbösséghez, mint Harry S. esetében. A mediális és orbitofrontális területek károsodásának azonban egészen más hatása van: a beteg elveszíti ítélőképességét és önuralmát, ami megnyitja az utat az impulzusok és asszociációk szüntelen áradata előtt. Az ilyenfajta homloklebenyi szindrómában szenvedő emberek viccelődőek és lobbanékonyak, mint Vera - de szélsőséges muzikalitással még soha nem találkoztam a tünetek között. Amikor néhány hónappal később Vera súlyos szívrohamban elhunyt, próbáltam elintézni a boncolást, mert tudni szerettem volna, mit mutat az agya. A boncolás egyre ritkább és nehezen elérhető, és sajnos nem jártam sikerrel. Hamarosan más dolgok vonták el figyelmemet, és nem foglalkoztam többet Vera rejtélyes esetével, gátlásainak bizonyos értelemben kreatív és furcsa felszabadulásával, az utolsó éveire jellemző megvadult énekléssel és szóviccekkel. Csak 1998-ban jutott újra eszembe Vera hirtelen, amikor Bruce Miller és munkatársai (San Francisco) cikkét olvastam, „Emer- gence o f Artistic Talent in Frontotemporal Dementia,” (Művészi tehetség megjelenése frontotemporális demenciában). Rájöttem, hogy Verának valószínűleg ilyen típusú demenciája volt - igaz, az ő esetében a „művészi tehetség” nem vizuális, hanem zenei volt. Viszont ha megjelenhet vizuális művészi tehetség, miért ne jelenhetne meg zenei is? 2000-ben Miller és munkatársai aztán publikáltak is egy rövid cikket az előzmények nélküli zenei ízlés megjelenéséről néhány betegüknél a University of California, San Francisco demenciával foglalkozó osztályán, majd egy hosszabb cikket is élénk esetleírásokkal, amely a „Functional Correlates of Musical and Visual Ability in Frontotemporal Dementia” (Zenei és vizuális képességek funkcionális megfelelői frontotemporális demenciában) címet kapta. Miller és munkatársai számos olyan betegről írtak, akiknél a zenei tehetség fokozódott, sőt, néhány esetben, zenéhez korábban nem vonzó

dó embereknél zenei hajlam és tehetség szokatlan megjelenését figyelték meg. Ilyen betegekkel korábban csak anekdotaszerű leírásokban találkozhattunk. Korábban senki sem foglalkozott ezekkel a betegekkel, senki sem követte végig őket, és senki sem térképezte fel tapasztalataikat ilyen mélységben és részletességgel. Szerettem volna találkozni dr. Millerrel és néhány betegével. Találkozásunkkor Miller először beszélt a frontotemporális demen- ciáról általában, amelynek tüneteit és az azokat okozó agyi változásokat 1892-ben Arnold Pick írta le, még Alois Alzheimer előtt, aki a ma az ő nevét viselő, szélesebb körben ismert szindrómát írta le. Egy ideig viszonylag ritkának tartották a „Pick-betegséget”, Miller azonban rámutatott, hogy ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy távolról sem ritka jelenség. Sőt, a demenciaklinikán Miller betegeinek csak két harmadának van Alzheimer-kórja; a maradék egy harmad más betegségekben szenved, melyek közül a frontotemporális demencia a leggyakoribb.1 Az Alzheimer-betegségtől eltérően, amely általában emlékezeti és kognitív zavarokban nyilvánul meg, a frontotemporális demencia gyakran kezdődik viselkedési változásokkal, a gátlások valamiféle felszabadulásával. Talán ez lehet az oka, amiért a rokonok és orvosok lassan ismerik fel a betegség kezdetét. További zavaró tényező, hogy nincs állandó klinikai kép, a tünetek változóak, attól függően, hogy az agy melyik féltekéje érintett elsősorban, és hogy a károsodás elsődleges helye a homloklebenyben vagy a halántéklebenyben van-e. A Miller és mások által megfigyelt képzőművészi és zenei megnyilvánulások csak olyan betegeknél léptek fel, akiknek főként bal oldali halántéklebenyi károsodásuk volt.

1 Alois Alzheimer (aki jobban otthon volt a neuropatológia világában, mint Pick) boncoláskor kimutatta, hogy Pick jó néhány betegének agyában mikroszkopikus struktúrák vannak, melyeket Pick-testeknek neveztek el, mint ahogyan a betegség is a Pick-kór elnevezést kapta. Néha a „Pick-kór” elnevezés használatát azokra a betegekre korlátozzák, akiknél Pick-testek vannak jelen az agyban, de amint azt Kertész András hangsúlyozza, ennek a megkülönböztetésnek nincs igazán haszna: lényegében hasonló frontotemporális leépülés megy végbe, akár vannak Pick-testek, akár nincsenek. Kertész leírt olyan nagy családokat, ahol nemcsak a frontotemporális demencia, de más neurodegeneratív állapotok előfordulási aránya - mint például kortikobazá- lis degeneráció, progresszív szupranukleáris bénulás, esetleg a Parkinson-kór néhány formája vagy ALS (amiotrófiás laterálszklerózis demenciával) - is magas,. Ezek az állapotok Kertész szerint összefüggnek; ezért javaslata szerint mindet a „Pick-komplexus” kifejezés alá kellene rendelni.

Miller elintézte, hogy találkozhassak egyik betegével, Louis F.-fel, aki megdöbbentően emlékeztetett Vera B.-re. Még mielőtt találkoztunk volna, hallottam, hogy Louis a folyosón énekel, csakúgy, mint évekkel korábban Vera a klinika előtt. Amikor feleségével belépett a rendelőbe, köszönni és kezet fogni sem nagyon volt esélyünk, mert azonnal belekezdett mondandójába. „A házunk közelében hét templom is van”, kezdte. „Vasárnaponként három templomba megyek.” Majd feltételezhetően a „templom”-hoz fűződő asszociációk nyomán elkezdte énekelni a „We wish you a merry Christmas.. ,”-t. Amikor belekortyoltam a kávémba, azt mondta, „Igyon csak - ha öreg lesz, úgysem ihat majd kávét”, és máris rázendített egy kis dalocskára: „Egy csésze kávé, jaj, de jó, mindenkinek az való!” (Azt nem tudom, hogy ez egy „valódi” dalocska-e vagy csak a kávé közvetlen gondolata alakult át ismétlődő csilingeléssé.) Ezután egy tálca keksz vonta el a figyelmét; vett egyet, mohón befalta, majd még egyet és még egyet. „Ha nem teszi el a tálcát”, mondta a felesége, „mindet meg fogja enni. Azt csak mondja, hogy tele van, attól még nem hagyja abba az evést... Tíz kilót hízott.” Néha olyasmit is a szájába vesz, ami nem ennivaló. „A cukorka alakú fürdősót is meg akarta enni, végül aztán kiköpte”, tette hozzá még. Nem volt különben olyan egyszerű eltenni az ételt. A tálcát egyre elérhetetlenebb helyekre tettem, de Louis, aki látszólag nem is figyelt rá, követte minden mozdulatomat, és csalhatatlanul rárepült a tálcára - az íróasztal alatt, a lábamnál és a fiókban is. (A felesége elmondta, hogy nagyon ügyesen ki tudja szúrni a dolgokat; az utcán észreveszi az aprópénzt és más csillogó tárgyakat, és a földről felszedi a pici morzsákat.) Az evés és a kekszes tálca keresése között Louis nyugtalanul mocorgott, és megállás nélkül beszélt vagy énekelt. Szinte lehetetlen volt félbeszakítani, és beszélgetni vele vagy rábírni, hogy odafigyeljen valami szellemi feladatra - bár egyszer lemásolt egy bonyolult geometriai formát és megoldott egy számtanfeladatot, ami előrehaladott Alzheimer-kórban szenvedőknél lehetetlen lett volna. Louis hetente kétszer dolgozik egy nyugdíjasklubban, ahol egy énekcsoportot vezet. Imádja a munkáját; a felesége szerint mostanában ez az egyetlen dolog, ami valódi örömet szerez neki. Még csak a hatvanas éveiben jár, és tudatában van fogyatékosságainak. „Már nem emlékszem erre, már nem dolgozom, már semmit sem csinálok - ezért segítek a nyugdíjasoknak”, jegyezte meg, de arcán és hangjában nagyon kevés érzelem nyilvánult meg.

Többnyire vidám dalokat szokott énekelni nagy odaadással, saját kútfejére hagyatkozva. Ügy vettem észre, hogy éneklésében értelem és érzelem mutatkozik meg, de Miller figyelmeztetett, hogy ne feltételezzek túl sokat róla. Amikor Louis a „My Bonnié Lies over the Ocearí’-t énekelte nagy meggyőződéssel, megkérdeztem tőle, mi az az „óceán”, de nem tudta megmondani. A Millerrel együtt dolgozó kognitív idegtudós, Indre Viskontas azzal demonstrálta Louis szavakkal szembeni közömbösségét, hogy a dal egy fonémikusan és ritmikailag hasonló, ám értelmetlen változatát adta oda neki énekelni:

My bonnié lies over the ocean, My bonnié lies under the tree, My bonnié lies tables and then somé, Oh, bring tact my bonnié to he.2

Louis ezt is ugyanolyan átéléssel, érzelemmel és meggyőződéssel énekelte, mint az eredeti változatot. Ezeknél a betegeknél, a „szemantikus” demenciára jellemzően, a tudás és a kategóriák vesznek el. Amikor a „Rudolph, the Red-Nosed Reindeer”3-t kezdtem Louisnak énekelni, tökéletesen tudta folytatni. Nem tudta azonban megmondani, hogy mi az a rénszarvas, és a rajzon sem ismerte fel - tehát a rénszarvasnak nemcsak a verbális vagy vizuális reprezentációja sérült, hanem a rénszarvas fogalma is. Amikor megkérdeztem tőle, mi az, hogy „karácsony”, azonnal megint rázendített: „We wish you a merry Christmas.” Ezek után úgy tűnt nekem, hogy Louis bizonyos értelemben csak a jelenben élt, a cselekvéseiben, az éneklésben, beszédben és előadásban. És talán a nemlét ez alatt tátongó szakadéka miatt beszélt, énekelt és mozgott szüntelenül. Az Alzheimer-kór előrehaladottabb fázisában lévő betegekhez képest a Louishoz hasonló betegek elméje gyakran tisztának és intellektuálisan épnek tűnik. A szellemi képességeket vizsgáló teszteken valóban normális vagy még annál is jobb eredményeket érnek el, legalábbis a betegség

2 Mintha a magyar „Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el, kedves Télapó”-t mondjuk „Nulla kelyhes tenyér ló, dőlj el, nedves hétalvó”-ra változtatnánk. (A Ford.) 3 Karácsonyi dal, mely egy a piros orrú rénszarvasról szól. (A Ford.)

korai szakában. így aztán ezek a betegek nem igazán demenciában, hanem egyfajta amnéziában szenvednek. Tényszerű tudásukat veszítik el, nem tudják például, hogy mi az a rénszarvas, karácsony vagy óceán. Kertész András megjegyzi, hogy a tények elfelejtése - a „szemantikus” amnézia - megdöbbentő kontrasztot mutat saját életük eseményeinek és élményeinek élénk emlékeivel. Bizonyos tekintetben a fordítottja annak, ami a legtöbb amnéziás betegnél tapasztalható: ők megőrzik tényszerű tudásukat, de elveszítik önéletrajzi emlékezetüket. Miller a frontotemporális demenciában szenvedő páciensekkel kapcsolatban említi az „üres beszéd” fogalmát. Louis beszédének java része tényleg ismétlődő, töredékes és sztereotipikus volt. „Már minden kijelentését hallottam egyszer”, jegyezte meg a felesége. És mégis voltak néha tiszta pillanatai, egy-egy értelmes sziget, például amikor arról beszélt, hogy nem dolgozik semmit, nem emlékszik semmire és nem csinál semmit - ami igaz is és szívbemarkoló, még akkor is, ha ezek a momentumok csak egy-két másodpercig tartanak, mielőtt a feledés homályába vesznek, és elsöpri őket valami zűrzavaros szófolyam. Louis felesége, aki az elmúlt évben saját szemével látta, hogyan lesz úrrá férjén a hanyatlás, törékenynek és kimerültnek látszott. „Éjszakánként felébredek”, mondta, „látom, hogy ott van, de valójában nincs ott, nincs jelen... Nagyon fog majd hiányozni, mikor meghal, de bizonyos értelemben már most sincs itt - már nem ugyanaz a szikrázó ember, akinek megismertem. Az egész folyamat lassú gyász.” Attól is félt, hogy lobbanékony, nyughatatlan viselkedése miatt előbb-utóbb baleset éri majd. Hogy Louis mit érez most, azt nehéz megmondani. Louis soha nem kapott zenei képzést, énekelni sem tanult, bár néha énekelt kórusokban, most azonban a zene és éneklés határozzák meg az életét. Duzzad az energiától és lelkesedéstől, az éneklés nyilvánvalóan nagy örömet okoz neki, és a dalok között szeret olyan kis dalocskákat költeni, mint amilyen a „kávé”-dal is. Ha a szája evéssel van elfoglalva éppen, akkor az ujjaival dobol, improvizál, kopog. Nemcsak a dalokban lévő érzés és érzelem - ami szerintem a demencia ellenére is biztosan eljut hozzá -, de a zenei minták is izgatják és elbűvölik, sőt talán azok tartják össze. Mrs. F. elmondta, hogy amikor esténként kártyáznak, „imád zenét hallgatni, dobol az ujjával vagy a lábával, énekel, miközben a következő lépésén gondolkodik... A country zenét és az örökzöld slágereket szereti.”

27- E l f o j t h a t a t l a n : Z e n e é s a h a l á n t é k l e b e n y Bruce Miller talán azért Louis F.-et választotta nekem a betegei közül, mert beszéltem neki Vera gátlásainak felszabadulásáról, szüntelen locsogásáról és énekléséről. Miller szerint azonban sok más módja van még a muzikalitás megjelenésének és annak, hogy a zene átvegye az irányítást egy frontotemporális demenciában szenvedő ember életében. Számos ilyen betegéről számolt be. Miller leírta egyik páciensét, akinél negyvenes évei elején frontotemporális demencia alakult ki (a frontotemporális demencia gyakran jóval hamarabb kezdődik, mint az Alzheimer). Ez a beteg folyton fütyült. A munkahelyén még a „Füttyös” név is ráragadt, olyan mesterien tudott egy csomó klasszikus darabot és popdalt fütyülni, és a madaráról is énekelt kitalált dalokat.4 A zenei ízlés is megváltozhat. C. Geroldi és munkatársai két beteget írtak le, akiknek a frontotemporális demencia hatására az egész addigi életükre jellemző ízlésük más lett. Az egyikükben, egy idősödő jogászban, aki korábban nagyon kedvelte a klasszikus zenét, viszont erős ellenszenvvel viseltetett a popzenével szemben, feltámadt a szenvedély a korábban gyűlölt olasz popzene iránt, amit aztán naponta több órán át hallgatott teljes hangerővel. B. E Boeve és Y. E. Geda egy másik, frontotemporális demenciával élő páciens esetét jegyezték fel, akinél a polka muzsika iránt alakult ki mindent felemésztő szenvedély.5

4 1995-ben Gaylord Ellisontól (UCLA) kaptam egy levelet, aki az alábbiakat írta: A nővérem hatvanéves... és néhány éve Pick-betegséget állapítottak meg nála. A dolgok úgy alakulnak, ahogyan az elvárható, és a beszéde most már egy- vagy kétszavas kijelentésekre korlátozódik. Nemrégiben anyánk temetésén voltunk együtt, ami után én zongorázni kezdtem, Annette pedig fütyülte velem együtt, amit játszottam. Soha nem hallotta még azt a dalt, de rendkívüli tehetséggel fütyült. Úgy trillázott, mint valami énekesmadár, könnyedén követte a dallamokat és ügyesen váltott akkordokat. Megemlítettem ezt férjének, aki helyeselt: Annette két évvel ezelőttig egyáltalán nem tudott így fütyülni. 5 A Zenebolondok eredeti kiadása óta rengeteg levelet kaptam hasonló zenei ízlésbeli változásokkal kapcsolatban, bár nem mindig egyértelmű, hogy a háttérben húzódó probléma frontotemporális demencia vagy esetleg valami más. Egy klasszikus zongoratudással rendelkező hölgy 86 éves édesanyjáról írt nekem, aki Parkinson-kórban, epilepsziában és demenciában szenvedett: Anyám régebben a klasszikus zenét imádta, de az elmúlt néhány hónapban történt vele valami: most a jazzért rajong, amit maximális hangerővel hallgat egész nap, a 24-órás hírcsatornával együtt... A jazz fontossága az életében egy kicsit különös, sőt szinte már komikus, mert amíg „normális” volt, utálta.

A cselekvés, improvizáció és előadás szintjénél mélyebb szinten, Miller és munkatársai (2000-ben a British Journal o f Psychiatryban megjelent cikkükben) egy csekély zenei képzéssel és háttérrel rendelkező idős férfiről számoltak be, aki 68 évesen kezdett klasszikus zenét szerezni. Miller hangsúlyozta, hogy a férfinél tapasztalt hirtelen és spontán jelenség nem az ő zenei gondolatait tükrözte, hanem zenei mintákat - ezek kidolgozásából és permutációjából építette fel szerzeményeit.6 Miller azt írja, hogy a páciens elméje komponálás közben teljesen átszellemült, és művei valódi, minőségi zenék voltak (jó párat közülük nyilvánosan is előadtak). A komponálást akkor sem hagyta abba, amikor nyelvi és más kognitív képességei már súlyosan leromlottak. (Vera vagy Louis ilyen alkotói összpontosításra képtelen lett volna, mert náluk a homloklebenyi károsodás a betegség korai szakától kezdve súlyos volt, így hiányoztak belőlük azok az integrációhoz és kivitelezéshez szükséges képességek, melyekkel a fejükben ciká2Ó zenei mintákra reflektálni tudtak volna.) A zeneszerző Maurice Ravel élete utolsó éveiben olyan állapotban szenvedett, amit elvétve Pick-betegségnek hívtak, és amit manapság valószínűleg a frontotemporális demencia valamilyen formájaként diagnosztizálnának. Szemantikus afázia alakult ki nála, ami azt jelenti, hogy képtelen volt a reprezentációkat, szimbólumokat, elvont fogalmakat vagy kategóriákat feldolgozni. Alkotói elméjében azonban hemzsegtek a zenei minták és dallamok - ezeket a mintákat és dallamokat azonban már nem tudta papírra vetni. Théophile Alajouanine, Ravel kezelőorvosa hamar rájött, hogy jeles betege, bár elvesztette zenei nyelvét, zenei találékonyságát megőrizte. Érdekes felvetés, hogy vajon a demencia elkezdődött-e már Ravelnál, ami

6 Allan Snyder szerint az autisták kreativitására is ehhez hasonló, alulról felfelé irányuló folyamat jellemző, nem pedig egy általános vagy rendező séma. Az autizmusra is jellemző, hogy a frontotemporális demenciához hasonlóan a vizuális és zenei minták alkalmazásának rendkívüli képessége a verbális és elvont gondolkodás szegényes fejlődésével párosul. Az egyértelműen kóros állapotok, mint az autizmus és a frontotemporális demencia és a normális „stílus” kifejezése egy kontinuumon helyezkednek el. A zeneszerző Csajkovszkij esetében például a mű dallamokból jött létre - végtelen számú dallam szólt állandóan a fejében; ez nagyon különbözik a nagyszabású zenei gondolatoktól, a Beethoven műveire jellemző architektonikus szerkezetektől. „Soha nem dolgozom elvontan”, írta Csajkovszkij, „a zenei gondolat soha nem jelenik meg másként, csak megfelelő külső formában.” Az eredmény, amint azt Róbert Jourdain megjegyezte, „olyan muzsika, melynek felszíni textúrája káprázatos, de szerkezete sekélyes”.

kor a Bolerót írta, hiszen ennek a műnek központi eleme, hogy egyetlen zenei frázis ismétlődik könyörtelenül, több tucatszor, növekvő hangerővel és hangszereléssel, ami nem fejlődik sehova. Miközben ez a fajta ismétlés mindig is Ravel stílusának a része volt, korábbi munkáiban egy nagyobb zenei struktúra szerves részét képezte, ezzel szemben elmondhatjuk, hogy a Boleróbán az ismétlődő mintán kívül semmi nincs.

Százötven évvel ezelőtt Hughling Jackson úgy gondolta, hogy az agy nem egy rögzített reprezentációkból vagy pontokból álló statikus mozaik, hanem szüntelenül aktív és dinamikus rendszer, bizonyos aktívan elnyomott és gátolt potenciális képességekkel - mely képességek „felszabadulhatnak”, ha a gátlás elmúlik. Afáziás gyerekek éneklésével kapcsolatban Jackson már 1871-ben utalt arra, hogy a nyelvi funkciók bal féltekében bekövetkezett károsodásakor a muzikalitás nemcsak hogy ép maradhat, de éppenséggel fokozódhat is. Számára ez is egyike volt a számtalan példának arra, hogy a normális esetben elnyomott agyi funkciók más funkciók károsodásával egy időben felszabadulhatnak. (Egyéb furcsa jelenségekkel és túlzásokkal kapcsolatban is kézenfekvő lehet ez a dinamikus magyarázat: a zenei hallucinációkat néha a süketség „szabadítja fel”, a szinesztéziát néha a vakság „szabadítja fel”, és a savant-működést néha a bal agyfélteke károsodása „szabadítja fel” ) Normális esetben mindenkiben egyensúlyban vannak az ingerlő és gátló erők. Ha azonban a domináns félteke (később kifejlődött) elülső halántéklebenye károsodik, akkor ez az egyensúly felborul, és a nem domináns félteke poszterior parietális és halántéki területeihez kapcsolódó észlelési képességei gátlástalanodnak vagy felszabadulnak.7 Ez legalábbis Miller és mások feltevése, és ezt a feltevést a fiziológiai és anatómiai tanulmányok is egyre inkább alátámasztják. Miller munkacsoportja nemrégiben egy olyan páciens esetét írta le, akinél a vizuális kreativitás fokozódásával egyidejűleg progresszív afázia alakult ki (lásd Seeley és munkatársai.) Ez nem csak a jobb félteke poszterior területeinek funkcionális facilitációját jelentette: tényleges anatómiai változások is történtek, nevezetesen megnövekedett a szürkeállomány térfogata a parietális, a temporális és az okcipitális kér

7 A „paradox funkcionális facilitáció” gondolatát először Narinder Kapur fogalmazta meg 1996-ban.

gekben. A szerzők a páciens kreativitásának tetőpontján a jobb oldali pa- rietális kéreg „szupranormális” tevékenységéről számolnak be. A hipotézist klinikai eredmények is alátámasztják, olyan esetekkel, ahol a bal féltekét érő sztrókot vagy egyéb károsodást követően zenei vagy képzőművészi tehetség jelentkezett. 1984-ben Dániel E. Jacome is egy ilyen esetet írt le. Páciensénél műtét utáni sztrók okozott kiterjedt károsodást a domináns bal féltekében - különösen az elülső frontotemporális területekben -, mely nemcsak expresszív nyelvi nehézségeket (afáziát) eredményezett, hanem a muzikalitás furcsa előtérbe kerülését is, ami folyamatos fütyülésben és éneklésben, a zene iránti szenvedélyes érdeklődésben mutatkozott meg. Ez a változás nagyon átható volt egy olyan ember számára, aki a sztrók előtt, Jacome szavaival élve, „zeneileg naiv” volt. A furcsa változás azonban nem tartott sokáig; „a verbális készségek felépülésével párhuzamosan”, írta Jacome, „fokozatosan csökkent”. Ezek az eredmények, Jacome véleménye szerint, „alátámasztják a nem domináns félteke zenében betöltött nagyobb szerepét, mely normális esetben valamennyire rejtett, és a domináns féltekét ért károsodás »szabadítja fel«”. Egyik levélíróm, Rolf Silber saját agyvérzése utáni tapasztalatait írta le, mely a domináns (bal) féltekében okozott károsodást. Amikor visszanyerte eszméletét, jobb oldala lebénult, nem tudott beszélni, és nem értette a szavakat. Később aztán leírta, hogy lábadozása során

a feleségem behozta a kórházba az akkori legújabb kütyümet, egy kis CD-leját- szót, és azután úgy hallgattam a zenét, mintha az életem múlna rajta (zenei ízlésem nagyon-nagyon szerteágazó...). Amikor a jobb oldalam még nagyon korlátozott volt a mozgásban és alig-alig tudtam egy értelmes mondatot kiejteni, egy olyan fázison mentem keresztül, ahol a zene-„feldolgozási” vagy analizálási vagy - még egyszerűbben - zeneértési képességem néhány hétig rendkívüli m ódon fokozódott... Ez nemcsak technikai szempontból, hanem sokkal inkább úgy mutatkozott meg, hogy - rövid ideig - megvolt az a képességem, hogy megkülönböztessem a különböző hangszercsoportokat és szóló hangszereket, és hogy felfogjam, hogy pontosan mit is csinálnak ők egyszerre. Ez mind a klasszikus, m ind pedig az etno/popzenére is igaz volt. Kettő-négy hétig úgy éreztem, hogy úgy vagyok képes hallani a zenét, ahogyan, sejtésem szerint, a zenészek szokták. Amiért mindig is irigyeltem őket. Ez a figyelemre méltó zenei képesség, folytatta Silber, nyelvi készségei visszatérésével eltűnt. Ezt egy kicsit rossz néven is vette, de amikor rájött,

hogy a zenei képességek fokozódása vagy felszabadulása a nyelvi készségek elvesztésén múlik, elfogadta a dinamikus egyensúlyt, az agy adok-veszek alapú működését, és végül is elégedett volt, hogy eredeti képességeit sértetlenül visszakapta. Rengeteg történet jelent meg az orvosi szakirodalomban és az általános sajtóban olyan emberekről, akiknél bal oldali sztrókot követően képzőművészi tehetség alakult ki, vagy akik művészetének karaktere ilyen sztrók után megváltozott - gyakran veszítettek formai korlátaikból és lettek érzelmileg szabadabbak. Az ilyen jelenségek és változások gyakran meglehetősen hirtelen jönnek. A frontotemporális demencia és az agykárosodás egyéb formái által felszabadított zenei és képzőművészeti tehetség soha nem a semmiből jön; feltételezhetően már meglévő, de gátolt potenciális képességből vagy hajlamból, mely nem fejlődött ki. Ha a gátló tényezők károsodása miatt felszabadulnak, a zenei és képzőművészeti képességek potenciálisan fejleszthetők, gondozhatok és kiaknázhatóak valódi művészi értékű művek létrehozásához - legalábbis ha a homloklebeny működése, végrehajtó és tervező képességei sértetlenek. Frontotemporális demencia esetén a betegség kifejlődése során ez egy rövid, ragyogó közjátéknak ad teret. A frontotemporális demencia degeneratív folyamata sajnos nem áll meg itt, és előbb-utóbb minden elvész, rövid ideig azonban, néhány beteg számára megadatik legalább a zenén és képzőművészeten keresztüli egyedi beteljesülés, öröm és boldogság. Végezetül pedig el kell gondolkodnunk a „Grandma Moses” -jelenségen8 is - az olyan váratlanul és néha hirtelen előtörő új művészi vagy szellemi képességeken, melyek egyértelmű kóros jelenségek hiányában jelentkeznek. Helyesebb lenne itt talán „egészségről” beszélni, mint „kórosságról”, hiszen még előrehaladott életkorban is előfordulhat, hogy egy életen át tartó gátlások fellazulnak vagy felszabadulnak. Legyen ez a felszabadulás pszichológiai, társas vagy neurológiai, a kreativitás olyan áradatát képes szabadjára engedni, mely az egyén és mások számára is meglepő.

8 Grandma Moses (1860-1961) amerikai naiv festő volt, aki hetvenes éveiben kezdett el festeni, főképp a vidéki élet témáit. Tekintve, hogy 101 éves koráig élt, és rendkívül termékeny volt, közel harmincéves alkotói időszaka alatt rengeteg festményt készített.