Jól kijönnek egymással: Zene és Tourette-szindróma18

Dávid: „Tojást kérek.” Én: „Hogyan kéri?” Dávid: „H ogy lehet?” Én: „Rántotta vagy tükörtojás.” Dávid: „Rántottát kérek szépen.” Én: „Pirítóst kér hozzá?” Dávid: „Igen.” Én: „Milyet?” Dávid: „Milyen van?” Én: „Fehér vagy rozs.” Dávid: „Fehéret kérek szépen.” Én: „Kávét vagy teát?” Dávid: „Kávét kérek.” Én: „Tejszínnel vagy anélkül?” Dávid: „Tejszín nélkül.” Én: „Cukrot kér bele?” Dávid: „Köszönöm, nem.” Én: „Akkor jó, mindjárt jövök.” És már menteni is a reggelijéért, miközben magamban azt gondoltam: „Dávid meggyógyult!” Győzedelmesen visszatértem a reggelijével és bejelentettem: „Dávid, itt a reggelije.” Mire azt felelte: „Oj vé. Oj vé, v é...”

i 8 .

Jól kijönnek egymással: Zene és Tourette-szindróma

John S., egy Tourette-szindrómás fiatalember, nemrégiben leírta nekem, hogy milyen hatással van a zene ticjeire:

A zene életem egyik legfontosabb része. Ha ticelésről van szó, egyszerre áldás és átok. Vagy olyan állapotba kerülök általa, hogy el is felejthetem a Tourette- et, vagy irányíthatatlan és elviselhetetlen tic-rohamot vált ki.

Hozzátette, hogy egy bizonyos fajta nagyon ritmusos zene különösen alkalmas erre, és ticjeinek gyakoriságát és intenzitását a zene határozza meg: a zene tempójával együtt gyorsulnak vagy lassulnak. Az efféle reakciók nagyon hasonlítanak a Parkinson-kóros betegekére, akik bizonyos fajta zenékre szinte el is felejtik betegségüket, és élvezik a motoros szabadság mámorát, míg más zenék sarokba szorítják és az őrületbe kergetik őket. Bár a Tourette-et, a Parkinsonhoz hasonlóan (bár a Tourette inkább explozív, mint obstruktiv fajta) mozgászavarnak tekintik, sokkal több annál. A saját feje után megy. A Tourette impulzív és produktív, míg a Parkinson nem az. Ez a produktivitás néha többé-kevésbé egyszerű ticekben és ismétlődő, rögzült mozdulatokban merül ki. Ügy tűnik, John S. esete is ilyen. Némelyeknél azonban kidolgozott, képzelet szőtte, utánzással, bohóckodással, játékossággal, találékonysággal, váratlan és néha szürreális képzettársításokkal teli formákat ölt. A Tourette-

nek ezzel a ritkább, „fantazmagóiaszerű” formájával élő emberek sokkal összetettebb módon reagálnak a zenére.1 Egy ilyen illető, Sydney A., nagyon nem mindennapi m ódon reagált a zenére. Egy szép napon például valami western zenét hallott a rádióban, mire elkezdett dülöngélni, rángatózni, ugrálni, ugatni, pofákat vágni és hevesen gesztikulálni - és mindenekelőtt utánozni. A zene a tónus, a hangnem, a táj és az összes benne felidéződött kép és érzelmi reakció mindezek vad utánzásának örvényét idézte elő. Nem egyszerűen a ticelés súlyosbodott; az egész a zene rendkívüli, Tourette-es értelmezése volt, érzékenységének és képzeletének nagyon személyes kifejezése, melyben a Tourette-es túlzások, paródia és lobbanékonyság voltak túlsúlyban. Ezek felidézték bennem Henri Meige és E. Feindel 1902-es könyvéből (Les tics et leur traitement - Ticek és kezelésük) egy Tourette-szindrómás férfi leírását, aki időnként „abszurd gesztikulációkból és vad izomkarneválból álló valóságos dorbézolást rendezett.” Néha úgy gondolok Sydney-re, mint virtuóz utánzóművészre, de ez a fajta utánzás irányíthatatlan, és nagyszerűsége ellenére mindig van valami görcsös és túlzó mellékíze. Egy m ásik alkalommal azonban, amikor Sydney felvette a gitárját, és elénekelt egy régi balladát, a ticelés teljesen eltűnt; teljesen belemerült a dalba és annak hangulatába, mintegy azonosult vele. Amikor egy Tourette-szindrómás ember zenészként előad valamit, rendkívüli, kreatív kölcsönhatások jöhetnek létre. Ray G.-t nagyon vonzotta a jazz, és hétvégenként egy együttesben dobolt. Híres volt hirtelen előtörő, vad szólóiról, melyek gyakran egy görcsös, doboló ticből alakultak ki - a tic azonban a dobolás gyorsaságának, leleményességének és kidolgozásának zuhatagát indította be.2 A muzikális Tourette-szindrómások számára a jazz és a rockzene is különösen vonzó lehet súlyos ütemeik és rögtönzési szabadságuk miatt. Ismertem számos ragyogó Tourette-szindrómás zenészt, akik jazz m ű

1 A „fantazmagóriaszerű” Tourette-szindrómás emberek, amennyiben irányítani és hasznosítani tudják, tobzódnak a túláradó és szinte elfojthatatlan kreativitásban. Benjám in Simkin és m ások felvetették, hogy vajon Mozartnak, aki híres volt lobbanékonyságáról, vicceiről és érzékiségéről, lehetett-e Tourette-szindrómája - a bizonyítékok azonban nem túl megalapozottak, amint azt egy 1992-es cikkemben a British Medical

Journalban megírtam. 2 Rayről van egy teljesebb leírás a Férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvem „Tikkelős-viccelős Ray” című fejezetében.

vészek (igaz, olyan Tourette-es muzsikusokkal is találkoztam, akik inkább a klasszikus zene szerkezetéhez és szigorához vonzódnak). Dávid Aldridge, aki hivatásos jazz dobos, Rhythm Mari (Ritmusember) című memoárjában ezeket a témákat járta körül:

Már hatéves koromtól kezdve az autók műszerfalán doboltam, követtem és együtt hömpölyögtem a ritmussal, m íg az a fülemen nem jött k i... A Tourette és a ritmus attól a naptól kezdve egybefonódtak, amikor észrevettem, hogy ha az asztalon dobolok,elleplezhetem görcsös kéz-, láb- és nyakmozgásom at... Ez az újdonsült lepel ténylegesen megzabolázta határtalan energiámat, és egy rendezett áramlás mederébe terelte... Ez a „robbanási engedély” tette lehetővé számomra, hogy hangok és fizikai érzetek hatalmas tározóiba kopogtassak be, és rájöttem, hogy farkasszemet nézek végzetemmel. Ritmusember válik majd belőlem.

Aldridge gyakran hagyatkozott a zenére, egyrészt, hogy leplezze ticjeit, másrészt hogy kirobbanó energiáját helyes mederbe terelje. „Megtanultam a Tourette-szindróma óriási energiáját megzabolázni és irányítani, mint egy magasnyomású tűzoltótömlőt.” A Tourette megzabolázása m élyen összefonódott kreatív, kiszámíthatatlan rögtönzésekben való önkifejezésével: „A késztetés, hogy játsszak és a vágy, hogy megszabaduljak a Tourette-szindróma végtelen feszültségétől, úgy táplálták egymást, mint olaj a tüzet.” Aldridge, és talán más Tourette-tel élők számára is, a zene elválaszthatatlanul összekapcsolódik a mozgással és mindenféle érzettel. A dobolás és a dobkörök vonzereje, öröme és terápiás hatása a Tou- rette-es közösségekben széles körben ismert. Nemrégiben New Yorkban részt vettem egy Matt Giordano által szervezett dobkörön. Matt tehetséges dobos, súlyos Tourette-szindrómával. Ha éppen nem koncentrál vagy foglalja el magát, Matt folyamatos Tourette-mozgásban van - és azon a napon a teremben tényleg mindenki ticelt, mindenki a saját ritmusában. Láttam a ticek kitörését, terjedését, amint a harmincegynéhány Tou- rette-es ember között morajlottak -, amikor azonban Matt vezetésével a dobkör elkezdődött, az összes tic másodperceken belül eltűnt. Hirtelen mindannyian szinkronba kerültek, összeálltak egy csoporttá, és Matt szavaival élve, a „ritmus pillanatában” előadtak valamit - a Tourette-es energia, a m ozgásos túláradás, játékosság és találékonyság alkotói értelemben mind a zenéből táplálkozott, és abban fejezték ki magukat. A ze

nének kettős ereje volt: először is újraalakította az agyi tevékenységeket; másodszor pedig elősegítette a zenei és szociális kötődést a többiekkel. Így ami az elején elszigetelt, gyakran elkeseredett, zavart egyénekből álló egyvelegnek indult, szinte egy csapásra egy összetartó, közös céllal bíró csoporttá alakult - egy valóságos dobzenekarrá Matt vezénylete alatt. Nick van Bloss, a fiatal angol muzsikus, meglehetősen súlyos Tourette- szindrómával él és úgy véli, hogy egy nap alatt megközelítőleg 40 ezer ticje van, beleértve a mániákat, utánzást, számolási kényszert, érintési kényszert és így tovább. Amikor azonban zongorázik, a legcsekélyebb je lét sem mutatja mindennek. Megkértem, hogy játsszon nekem egy kis Bachot (Bach a kedvenc zeneszerzője, Glenn Gould pedig a bálványa volt), és megszakítás nélkül meg is tette. Az egyetlen észrevehető tic egy enyhe kis grimaszolás volt, ami sokkal kevésbé volt zavaró, mint Gould híres dúdolása. Van Bloss első, meglehetősen explozív tünetei hétéves korában jelentkeztek, és az iskolában kegyetlen gúnyolódás és piszkálódás tárgya lett. Ticelése addig nem is pihent, míg a család nem vásárolt egy zongorát, amitől aztán átalakult az élete. „Egyszer csak volt egy zongorám”, írja Busy Body (Buzgó test) című visszaemlékezésében, „és mintha tálcán kínálták volna fel, megtaláltam a szerelmet... Amikor zongoráztam, ticjeim szinte mind eltűntek. C soda történt. Az iskolában egész nap ticeltem, pörögtem, verbálisán szinte felrobbantam; mire hazaértem teljesen kimerültem, és rohantam a zongorához és addig játszottam, amíg csak bírtam. Nem csak azért, mert imádtam az általam előcsalt hangokat, hanem elsősorban azért, mert amíg játszottam, nem ticeltem. Kaptam egy kis szabadságot az engem teljesen felemésztő tices hétköznapokból.” Amikor erről beszélgettem van Bloss-szal, részben „en ergiaikén t beszélt erről - érzése szerint a Tourette nem eltűnt, hanem összpontosult és megfékeződött, és különösen az érintési kényszerét elégítette ki a zongora billentyűinek érintése. „Egyszerre tápláltam és tüzeltem a Tourette-emet azáltal, hogy megadtam neki azt, ami után sóvárgott: az érintést”, írja. „A zongorát imádták az ujjaim ... nekik ez m aga volt az érintés-mennyország - nyolcvannyolc billentyű, és mind az én kis rászoruló ujjacskáimra várt.” Van Bloss érzése szerint ticjeinek teljes tárháza tizenhat éves korára kifejlődött, és az azóta eltelt évek alatt nem sokat változott, ő viszont sokkal

elfogadóbb lett velük szemben, mert elismeri, hogy Tourette-szindrómája, ellentmondásos módon, létfontosságú szerepet játszik zongorajátékában. Különösen elbűvölő volt a Nick van Bloss és Tóbiás Picker, a kiváló, szintén Tourette-es zeneszerző között folyó beszélgetést hallgatni; figyelni, ahogy összehasonlítják jegyzeteiket a Tourette zenélésben betöltött szerepéről. Pickernek is sok ticje van, amikor azonban zenét szerez, zongorázik vagy vezényel, ticjei eltűnnek. Figyeltem, hogy órákig szinte m ozdulatlanul ül a számítógépénél, és valamelyik zongora-etűdjének hang- szerelésén dolgozik. A ticek eltűntek, de ez nem jelenti, hogy a Tourette m aga is távozott. Éppen ellenkezőleg, Picker úgy véli, hogy a Tourette belép alkotói képzeletébe, közreműködik a zenealkotásban, ugyanakkor átalakul és m ódosul általa. „Az életemet a Tourette irányítja”, mondta nekem, „én pedig a zenével irányítom a Tourette-et. Hasznosítom az energiáját - játszom vele, manipulálom, becsapom, utánzóm, kigúnyolom, felfedezem, kizsákmányolom minden lehetséges módon”. Legújabb zongoraversenyének néhány része duhaj, féktelen, izgatott sürgés-forgással van tele. Picker azonban mindegyik hangnemben - az álmodozó, békéstől az erőszakos, viharoson keresztül - tökéletes könnyedséggel ír, és ugyanígy siklik egyik hangulatból a másikba. A Tourette nagyon határozott formában hozza elő az akaraterő és az eltökéltség kérdéseit: ki és mit parancsol, ki kit lökdös. A Tourette-tel élő embereket milyen mértékben irányítja egy felettes „én”, egy bonyolult, öntudatos, szándékos én, és mennyiben irányítják őket impulzusok és érzések az agy-elme alacsonyabb szintjeiről? Hasonló kérdéseket vetnek fel a zenei hallucinációk, az agyférgek és a kvázi-automatikus visszhangozás és utánzás különféle formái. Normális esetben nem vagyunk tudatában annak, hogy mi folyik az agyunkban, és nem vagyunk tudatában a bennünk rejlő megszámlálhatatlan tevékenységnek és erőnek, amely a tudatos tapasztalás szintjén kívül vagy azon túl esik - és talán jól is van ez így. Az élet túl bonyolulttá válik, néha talán elviselhetetlen mértékben, a kirobbanó ticekkel vagy mániákkal, vagy hallucinációkkal élő emberek számára, akik szüntelen kapcsolatban állnak saját agyuk ellenszegülő és önálló mechanizmusaival. Különleges kihívással kell szembenézniük; ugyanakkor, ha a ticek vagy hallucinációk nem túl nyomasztóak, eljuthatnak az önismeret vagy megbékélés egy olyan szintjére, ami jelentősen gazdagítja őket ebben a különös harcban, az ő kettős életükben.

19-

Tartani az ütemet: Ritmus és mozgás

Az 1974-es év több szempontból is nagyon eseménydús volt számomra, hiszen kétszer is voltak zenei hallucinációim; szintén kétszer amúziás rohamom volt; és ekkor éltem át azokat a komplex zenei-motoros eseményeket is, amelyeket később Fél lábbal a földön című írásomban leírtam. Norvégiában egy szerencsétlen hegymászóbalesetet szenvedtem, melynek során a bal lábam négyfejű combizmában elszakadt az ín, ami némi idegkárosodással is járt. A lábam használhatatlan volt, de sötétedés előtt valahogy mégis le kellett jutnom a hegyről. Azt találtam ki, hogy a legjobb stratégia az lesz, ha „leevezem”, akár az alsóvégtag-bénulásos emberek teszik kerekes székükben. Ez elsőre nehéz és kényelmetlen volt, de hamarosan felvettem egy ritmust, valamilyen induló vagy evezős dal kíséretében (például a „Volgái hajóvontatók dalára”), és minden egyes ütemre erőset löktem magamon. Azelőtt izomból haladtam; így viszont a zene vitt az ütemével. A zene és a mozgás, a hallási és mozgásos tartomány szinkronizálása nélkül sohasem jutottam volna le a hegyről. És valahogy így, a belső ritmussal és zenével, sokkal kevésbé tűnt elkeseredettnek és ádáznak a küzdelem. Félúton lefelé mentők jöttek a segítségemre, és kórházba szállítottak. A lábamat megröntgenezték, begipszelték, majd visszarepültem Angliába, ahol 48 órával a sérülés után megműtötték az elszakadt int. Az ideg- és más szövetkárosodásoknak persze természetes módon kellett gyógyulniuk, vagyis két hétig nem használhattam a lábam, ami egyszerre volt zsibbadt és bénult, mintha nem is az én részem lett volna. A tizenötödik napon, amikor már biztonságosnak ítélték, hogy ránehézkedjek, fura m ódon azt tapasztaltam, hogy „elfelejtettem”, hogyan kell járni. C sak valami

ál-járást tudtam produkálni: tudatos, óvatos, nem valódi, lépésről lépésre haladó járást. Vagy túl piciket vagy túl nagyokat léptem, sőt, néhányszor a bal lábammal a jobb elé léptem és majdnem elgáncsoltam saját magamat. A természetes, gondolkodás nélküli spontaneitás, a járás automatizmusa teljesen elhagyott, amikor hirtelen megint a zene jött segítségemre. Valakitől megkaptam Mendelssohn e-moll hegedűversenyét kazettán - csak ez a zene volt nálam, ezért két hétig szinte megállás nélkül ezt hallgattam. Aztán hirtelen, miközben álltam, a hegedűverseny nagyon élénken elindult a fejemben. Ebben a pillanatban a járás természetes ritmusa és dallama visszatért, és vele együtt a lábamat megint élőnek, újra a testem részének éreztem. Hirtelen „eszembe jutott”, hogyan kell járni. A járás újonnan felfedezett képességének hátterében húzódó idegi rendszerek még mindig sérülékenyek voltak és könnyen kimerültek, így körülbelül fél perc folyamatos séta után a belső zene, az élénken elképzelt hegedűverseny, hirtelen megállt, mintha valaki felemelte volna a tűt a lemezjátszón - ebben a pillanatban a járás is abbamaradt. Aztán miután pihentem egy darabig, a zene és a m ozgás egyszerre tértek vissza. A baleset után elgondolkodtam, hogy vajon másokkal is előfordult-e már ilyesmi. Alig telt el egy hónap, mikor egy gondozóházban találkoztam egy idős hölggyel, akinek bal lába béna és használhatatlan volt. Súlyos csípőcsonttörést szenvedett, és műtétje után sok héten át mozdulatlanul gipszben feküdt. A műtét sikeres volt ugyan, ám a lába furcsa módon tehetetlen és használhatatlan maradt. Bár nem volt semmi nyilvánvaló anatómiai vagy idegrendszeri oka, a hölgy mégis arról számolt be, hogy nem tudja elképzelni, hogyan kell mozgatnia a lábát. Megkérdeztem, hogy a műtét óta egyáltalán mozgott-e a lába. Elgondolkodott egy pillanatra, majd igennel felelt: egyszer, a karácsonyi koncerten „magától” tartotta az ütemet az ír népzenére. Nekem ennyi elég is volt; ez azt mutatta, hogy bármi is megy végbe az idegrendszerében, a zene aktiváló vagy valamiféle „gátlástalanító” hatással lehet. Rengeteg tánczenét hallgattattunk vele, főleg ír népzenét, és a saját szemünkkel láthattuk, hogy a lába reagált. A felépülés több hónapba telt, mert a lába nagyon elsorvadt; mindazonáltal a zene segítségével nemcsak saját, kvázi-motoros válaszaiban lelhette örömét - melyekbe hamarosan beletartozott a járás is -, de arra a képességre is szert tett, hogy bármilyen különálló, akaratlagos mozgást el tudjon végezni. Teljes egészében visszanyerte a lábát és szenzomotoros rendszerét.

Hippokratész több mint kétezer évvel ezelőtti feljegyzéseiben találkozhatunk olyan emberek leírásaival, akik elestek és eltörték a csípőcsontjukat, ami az akkori, műtét nélküli időkben több hónapos bekötözöttséget és mozdulatlanságot jelentett, amíg a csontok összeforrtak. Az ilyen esetekben, írja Hippokratész, „a képzelőerő el van nyomva, a beteg elfelejti, hogyan kell állni vagy sétálni”. A funkcionális agyi képalkotás eljövetelével az ilyenfajta „elnyomásnak” az idegi alapjaira is fény derült.1 Nemcsak periférikusán, a sérült ín és izom idegi elemeiben és esetleg a gerincagyban jelentkezhet gátlás és deaktiváció, hanem központilag is, a „testképben”, a testérzékelés agyi leképezésében vagy térképében is. A. R. Lurija, egy hozzám intézett levelében úgy utalt erre a jelenségre, mint „egy periférikus sérülés központi rezonanciáira”. Az érintett végtag elveszítheti a helyét a testképben, miközben a test többi részének leképezési területe megnagyobbodik, és betölti az űrt. Ilyen esetben a végtag nemcsak elveszti funkcióját, hanem olyan, mintha már egyáltalán nem is tartozna az illetőhöz - a végtag mozgatása olyan, mint egy élettelen tárgy mozgatása. Be kell vonni egy másik rendszert. És elsősorban a zene az, ami meg tudja adni a kezdő lökést ahhoz, hogy a sérült vagy gátolt motoros rendszer újra akcióba lendüljön. A zene ritmusa vagy üteme számomra is, akárcsak a törött csípőjű hölgy számára, kulcsfontosságú volt, akár az egyszerű evezős dal hegyi éneklését, akár a Mendelssohn-hegedűverseny kórházbeli lábra állásomhoz szükséges élénk elképzelését vesszük. Vajon a zenének csak a ritmusa, üteme vagy a dallama, saját m ozgása és lendülete is fontos volt? A járás és tánc ismétlődő mozdulatain túl a zene bonyolult cselekvéssorozatok szervezését és követését is lehetővé teszi, illetve segít abban is, hogy nagy mennyiségű információt észben tarthassunk - ebben rejlik a zene narratív vagy mnemonikus ereje. Ez Dr. R nevű betegem esetéből is világosan kitűnt. Ő, bár tökéletesen látott, a hétköznapi tárgyakat nem tudta felismerni vagy azonosítani. (Elképzelhető, hogy az Alzheimer egy korai, elsősorban vizuális formájában szenvedett.) Ha egy kesztyűt vagy egy szál virágot nyújtottam neki, képtelen volt felismerni, és egyszer a

1 A fájdalomszakértő Angela Mailis-Gagnon Beyond Pain (Túl a fájdalmon) című könyvében tárgyalja, hogy az /MRI-vizsgálatokat hogyan lehet egy trauma funkcionális ideggyógyászati hatásainak kimutatására használni.

saját feleségét is kalapnak nézte. Állapota szinte teljesen bénító volt - felfedezte viszont, hogy ha dalok köré szervezi mindennapi teendőit, akkor képes ellátni szükségleteit. A felesége így fejtette ezt ki:

Kikészítem neki a szokásos ruháit a szokásos helyükre, ő pedig minden gond nélkül felöltözik, és közben dudorászik. Mindenhez dúdol. De ha valami félbeszakítja és elveszíti a fonalat, akkor teljesen leblokkol, nem ismeri m eg a ruháit - de még a saját testét sem. Állandóan énekel, külön dalai vannak az evéshez, az öltözködéshez, a fürdéshez, mindenhez. Csak akkor képes bármit elvégezni, ha dalt csinál belőle.2 Homloklebenyi sérüléssel a betegek elveszíthetik azt a képességüket is, hogy cselekvések bonyolult láncolatát vigyék véghez - például hogy felöltözzenek. Ilyenkor a zene nagyon hasznos mnemonikus vagy narratív eszköz lehet - tulajdonképpen rímekbe vagy dalba szedett parancsok vagy ösztönzések sorozatként működik, mint például a This Old Mán című gyerekdal esetében. Autista vagy súlyosan értelmi sérült embereknél is hasonló lehet a helyzet. Ők meglehetősen egyszerű, négy-öt mozdulatból vagy folyamatból álló cselekvéssorokat sem tudnak végrehajtani, viszont tökéletesen végig tudják vinni ezeket akkor, ha zenére csinálhatják. A zenének megvan az a tulajdonsága, hogy beágyazza a cselekvéssorokat olyan esetekben is, ahol a szervezés egyéb (például verbális) formái csődöt mondanak. Minden kultúrának megvannak a maga dalai és versikéi, melyek segítségével a gyerekek az ábécét, a számokat vagy más listákat megtanulnak. Felnőttként is korlátozott az a képességünk, hogy sorozatokat m em orizáljunk vagy tartsunk észben, hacsak nem használunk mnemonikus eszközöket vagy mintákat. Az ilyen eszközök közül a rím, a ritmus és a dal a leghatékonyabbak. Előfordulhat, hogy magunkban el kell énekelni az ábécé-dalt, hogy eszünkbe jusson az ábécé, vagy el kell képzelnünk Tóm Lehrer dalát, hogy felidézzük a kémiai elemeket.3 Ha valaki zeneileg tehetséges, óriási mennyiségű információt képes így tárolni, akár tudato

2 A férfi, aki kalapnak nézte a felségét. 33. 3 Tóm Lehrer kémiai elemekről szóló dala nem annyira közismert Magyarországon, bár született egy magyar verziója a Galla Miklós-féle Holló Színház előadásában (A periódusos rendszer dalban). A Belga együttes Királyok a házban című dala pedig az ott felsorolt történelmi ismeretek elsajátítását könnyítheti meg. (A Ford.)

san, akár tudattalanul. A zeneszerző Ernst Tochról tudjuk (unokája, Law- rence Weschler mesélte nekem), hogy nagyon hosszú számsorokat volt képes fejben tartani egyszeri hallás után, olyan módon, hogy a számsort dallammá alakította (a számoknak „megfelelő” dallammá). Egyszer egy neurobiológia professzor egy rendkívüli tanítványáról mesélt nekem, bizonyos J.-ről, akinek a válaszai a vizsgán gyanúsan ismerősen hangzottak. Ezt írta a professzor:

Néhány mondattal később azt gondoltam, „Nem csoda, hogy jók a válaszai. Szó szerint idézi az előadásaim at!” Egy olyan kérdés is volt a vizsgán, amire a választ szó szerint a tankönyvből vette. Másnap behívtam J.-t az irodámba, hogy puskázásról és plagizálásról beszélgessek vele, de valahogy az egész nem állt össze. J. egyáltalán nem tűnt puskázós típusnak, hiányzott belőle az alattomosság. így amikor belépett az irodámba, ez a kérdés hagyta el a számat: „J., magának fotografikus m emóriája van??” Izgatottan azt felelte, hogy „Igen, valami olyasmi. Ha megzenésítem az anyagot, mindenre tudok emlékezni.” Azután emlékezetből teljes részeket énekelt el nekem (nagyon szépen) az előadásaimból. Meg voltam döbbenve.

Jóllehet ez a diák, Tochhoz hasonlóan, kivételes tehetség, valójában mindannyian hasznát vesszük a zene erejének. A szövegek megzenésítése, különösen az írásbeliség előtti kultúrákban, nagyon fontos szerepet játszott a költészet, m esemondás, liturgiák és im ák szóbeli hagyományaiban. Egész könyveket lehet így észben tartani - az Iliászt és az Odüsszeiát például hosszú részenként tudták így elszavalni, mert a balladákhoz hasonlóan, ritmus és rím szövi át őket. Nehéz megmondani, hogy az ilyen szavalás mennyiben múlik a zenei ritmuson és mennyiben csupán a nyelvi rímeken, de egészen biztosan van közük egym áshoz - a „rím” és a „ritmus” is a görögből szárm aznak (rhythmos) és az ütemes mérték, m ozgás és áram lás jelentéseket hordozzák. Szükségünk van egy tiszta folyamra, m elódiára vagy prozódiára, ami magával ragad minket, és ez az, ami egyesíti a nyelvet és a zenét, és talán a kettő közös eredetére is utal. Az elismétlés és szavalás tudománya anélkül is működik, hogy a je lentésről bármi fogalmunk lenne. Vajon mennyit értett meg értelmileg sérült, savant páciensem, Martin, annak a kétezer kantátának és operának a szövegéből, amelyeket kívülről tudott, vagy mennyit fogott fel a

W illiams-szindrómás Glória Lenhoff, 60 alatti IQ-val, abból a több ezer áriából, amit harmincöt nyelven tud emlékezetből énekelni. A szövegek, készségek vagy sorozatok dallamba és ritmusba ágyazása csak az emberre jellemző. A nagy tömegű információ előhívásának képessége kétségkívül hasznos, különösen az írásbeliség előtti kultúrákban, és egész biztosan az emberi faj zenei virágzásának az egyik kulcsa. A m ozgásos és a hallási rendszerek közötti kapcsolatot úgy szokás vizsgálni, hogy az embereket megkérik, hogy kopogjanak egy ütemre vagy, ha verbális utasításokra nincs lehetőség (például csecsemők vagy állatok esetében), a külső zene üteme és a mozgás közötti spontán szinkroni- záció meglétét figyelik. Aniruddh Patel, a Neuroscience Institute (Idegtudományi Intézet) munkatársa nemrégiben felhívta a figyelmet, hogy „minden kultúrában van valamilyen formában szabályos ütemű, periodikus lüktetésű zene, amely időbeli koordinációt tesz lehetővé az előadók között, és a hallgatókból szinkronizált válaszokat vált ki.” Az auditoros és a mozgásos rendszerek összekapcsolása az emberi fajra egyetemesen jellemző, és az élet korai szakaszában magától is megmutatkozik.4

4 Úgy tűnik, a főemlősök közül az ember az egyetlen, ahol ilyen szoros kapcsolat van az agyban a m ozgásos és az auditoros rendszerek között - a majmok nem táncolnak, és noha időnként dobolnak, nem látják előre az ütemet, nincsenek szinkronban vele úgy, mint az emberek. Más fajok zenei képességeivel kapcsolatban a bizonyítékok vegyesek. Thaiföldön elefántokat idomítanak be arra, hogy ütős hangszereket szólaltassanak meg és m aguktól „együtt játsszanak”. Aniruddh Patel és John Iversen, lenyűgözve a Thai Elefánt Zenekarról szóló beszámolók által, alapos méréseket végeztek, és videóra vették az elefántok előadásait. Azt találták, hogy az elefántok képesek „ütős hangszeren (egy nagy dobon) játszani, nagyon stabil tempóban” - sőt, sokkal stabilabb tempóban, mint am ire általában az emberek képesek. De a „zenekar” többi elefánttagja nem vette figyelembe a többieket, miközben ütötte a hangszerét (cintányérját, gongját stb.), nem volt szinkronban például a dobos elefánt hallható ütemével. Néhány madárfaj ugyanakkor duett- és kóruséneklési képességeiről ismert, m ások pedig valóban képesek tartani az emberi zene ütemét. Patel, Iversen és munkatársai tanulmányozták Snowballt, a sárgabóbitás kakadut, aki a Back Street Boys zenéjére történő táncolásával a Youtube-on is híressé vált. Patel és munkatársai bizonyítékot találtak arra, hogy Snowball, miközben a fejével bólogat és a lábait emelgeti a zenére, valóban szinkronizálja a mozgását a zene ütemével. Egy 2008-as cikkükben ezt írták: „Ha egy dal tempója gyorsul vagy lassul egy adott tartományon belül, Snowball hozzáigazítja a mozdulatait, és szinkronban marad a zenével.”

Az ütem tartását, illetve a ritmusra adott motoros válaszok emberi tendenciáját néha a meglehetősen mechanikus „entrainment” szóval illetik. A legújabb kutatások azonban kimutatták, hogy az úgynevezett ritmusra adott válaszok valójában megelőzik a külső ütemet. Előre érezzük az ütemet, és amint meghalljuk a ritmus-mintákat, fel is fogjuk őket, és felállítjuk belső modelljüket vagy sémájukat. Ezek a belső sémák meglepően pontosak és stabilak, mivel, amint azt Dániel Levitin és Perry Cook bebizonyították, tempó és ritmus tekintetében az ember memóriája nagyon pontos.5 Chen, Zatorre és Penhune (Montreal) az emberek időérzékelő és ütemkövető képességét tanulmányozták, és funkcionális agyi képalkotó eljárások segítségével láthatóvá tették, hogyan tükröződik ez az agyi tevékenységben. Nem meglepő, hogy a motoros kéregben és a bazális gang- lionokban és a kisagyban lévő kéreg alatti rendszerekben tapasztaltak aktivitást, amikor az alanyok zenére adott válaszul kopogtak vagy egyéb mozgást végeztek.

Sok állatot, köztük a bécsi Spanyol Lovasiskola lipicai lovait, cirkuszi elefántokat, kutyákat, és medvéket is idomítanak zenére „táncolni”. Nem mindig egyértelmű, hogy ezek az állatok inkább a körülöttük lévő emberektől jövő finom vizuális vagy tapintási jelzőmozzanatokra reagálnak-e, de nehéz nem hinni annak a benyomásnak, hogy ezek az állatok valamilyen szinten élvezik a zenét, és ritmusosan reagálnak rá. Sokan megfigyelték már, hogy kedvenc háziállatuk egy bizonyos dalra reagál vagy figyel, esetleg „énekel” vagy „táncol” bizonyos zenére. Ezek a történeteket igen messzire nyúlnak vissza és m ár egy 1814-es könyv is (The Power o f Music: In which is shown, by a variety ofPleasing and Instructive Anecdotes, the effects it has on Mán and Animais - A zene hatalma - melyben különféle kellemes és tanító anekdotákon keresztül bemutatjuk az emberre és állatokra gyakorolt hatását) kígyók, gyíkok, pókok, egerek, nyulak, bikák és m ás állatok zenére adott különféle válaszairól szól. Ignacy Paderewski, lengyel zongoraművész és zeneszerző, visszaemlékezéseiben részletesen ír egy pókról, aki látszólag különbséget tudott tenni 3/4-es és 6/8-os ritmus között, mindig lemászott a mennyezetről a zongorára, ha Chopin-etüdöt játszott 3/4-ben, viszont szedte a sátorfáját („néha úgy tűnt, eléggé mérgesen” ), amikor 6/8-ban játszott etűdökre váltott. Egyik levélíróm ezt írja: „Természetesen nem jelent tudományos bizonyítékot, de miután évekig éltem együtt állatokkal... határozottan hiszem, hogy a nem humán gerinces fajok, különösen az emlősök és madarak érzelmi és analitikus képességeit alábecsüljük”. Válaszomban egyetértettem vele, és annak a gyanúmnak is hangot adtam, hogy a gerinctelenek képességeit is alábecsüljük. 5 Híres példa erre Galilei, aki kísérletezései során tárgyak lejtős síkról való leérkezésének idejét mérte, mivel azonban nem állt rendelkezésére pontos óra, m inden kísérletnek úgy mérte az idejét, hogy egy dallamot dúdolt magában. Ez lehetővé tette, hogy eredményeinek pontossága jóval meghaladja a korabeli időmérő szerkezetekét.

Ennél is figyelemre méltóbb megfigyelés, hogy zenehallgatás vagy zeneelképzelés nyílt, látható mozgás nélkül is aktiválja a motoros kérget és a kéreg alatti rendszereket is. Ezért aztán a zene vagy a ritmus elképzelésének idegrendszeri szempontból ugyanolyan a hatása, mint a tényleges zenehallgatásnak. Chen és munkatársai azt találták, hogy az ütem tartása akár fizikailag, akár fejben történik, a halló- és a dorzális premotoros kéreg közötti interakcióra épül, és csak az emberi agyban található funkcionális kapcsolat e két kérgi terület között. Fontos, hogy ezek a szenzoros és motoros aktivá- ciók pontosan integrálódnak egymással. A ritmus, vagyis a hang és a mozgás integrációja, nagy szerepet játszik az elemi helyváltoztató mozgások koordinációjában és beindításában. Ezt tapasztaltam én is, amikor „leeveztem” a hegyről a „Volgái hajóvontatók dalára”, és amikor Mendelssohn zenéjére újra járni tudtam. A zene ritmusa sportolók számára is hasonlóan értékes tud lenni. Az orvos Malonnie Kinnison, versenykerékpáros és triatlonista, mesélte nekem a következőt:

Már jó pár éve versenyszerűen kerékpározom, és m indig nagyon izgattak az egyéni időmérő versenyek, ahol a biciklista egyedül az órával szemben küzd. Fájdalmas erőfeszítésekre van szükség, ha egy ilyen versenyen ki akarunk tűnni. Edzés közben gyakran hallgatok zenét, és viszonylag hamar rájöttem, hogy bizonyos zenék kimondottan felemelően és buzdítólag hatnak rám. Egy nagyon fontos időmérő verseny elején beugrott Offenbach Orfeusz az alvilágban nyitányából néhány ütem. Csodálatos volt - ösztönözte a teljesítményemet, pont a megfelelő tempóra állította a lépésütememet, szinkronba hozta a légzésemet a fizikai erőkifejtéssel. Az idő megszűnt létezni. Abszolút a csúcson voltam, és életemben először sajnáltam, hogy megláttam a célegyenest. Életem legjobb idejét teljesítettem.

Kinnison versenykerékpározását most már mindig valamilyen üdítő zenei képzet kíséri (rendszerint valami operanyitány). Számos sportolónak vannak hasonló tapasztalatai. Nekem az úszással volt ilyen élményem. Gyorsúszásban az ember általában hármas ütemekre lábtempózik: minden kartempót egy erősebb rúgás követ, m ajd kettő gyengébb. Néhanapján számolom a tempókat úszás

közben - egy, két, ha, egy, két, ha - de a tudatos számolást egy idő után felváltja valami hasonló ütemű zene. Mikor komótosan, sokáig úszom, általában Strauss-keringők járnak a fejemben. Tudatos számolgatással aligha érhető el olyan fokú automatizmus és pontosság, amivel a m ozdulataim szinkronba kerülnek. Leibniz szerint a zene számolás, méghozzá tudattalan számolás, és a Strauss zenéjére úszás is ezt példázza. Az a tény, hogy a „ritmus” - abban a különleges értelemben, hogy a m ozgást és a hangot egyesíti - az embergyerekekben spontán m ódon jelenik meg, viszont m ás főemlősöknél nem, arra kényszerít bennünket, hogy elgondolkozzunk törzsfejlődési eredetéről. Gyakori elképzelés, hogy a zene nem önállóan alakult ki, hanem más, nyilvánvalóbb adaptív jelentőséggel bíró képességek, például a beszéd melléktermékeként fejlődött ki. Vajon a dal tényleg megelőzte a beszédet (ahogyan Darwin hitte); vagy a beszéd volt előbb, mint a zene (ahogyan kortársa, Herbert Spencer gondolta); vagy egy időben alakult ki a kettő (ahogyan Mithen véli)? „Hogyan lehet ezt a vitát lezárni?”, kérdezi Patel egy 2006-os cikkében. „Az egyik m egközelítés szerint azt kell meghatároznunk, hogy vannak-e olyan alapvető aspektusai a zenei megismerésnek, melyek nem magyarázhatók meg valami nyilvánvalóbb adaptív előnnyel bíró képesség melléktermékeként vagy m ásodlagos használataként.” Patel rámutat, hogy a zenei ritmus szabályos lüktetésével mennyire eltér a beszéd hangsúlyos szótagjainak szabálytalan eloszlásától. Úgy gondolja továbbá, hogy az ütem észlelése és szinkronizálása „a ritmus olyan aspektusa, amely egyedülállóan csak a zenére jellem ző... és nem magyarázható meg a nyelvi ritmus mellék- termékeként.” Patel szerint valószínűnek látszik, hogy a zenei ritmus a beszédtől függetlenül fejlődött ki. Az biztos, hogy létezik egy egyetemes és tudattalan hajlam arra, hogy ritm ussal ruházzuk fel azt is, ha azonos időközönként ugyanannak a hangnak a sorozatát halljuk.. Erre az idegtudós John Iversen, aki egyben lelkes dobos is, világított rá. A digitális óra hangját például hajlam osak vagyunk „tik-tak, tik-tak”-nak hallani - m ég akkor is, ha az valójában „tik, tik, tik, tik.” Mindenki, akinek volt alkalma M R-vizsgálatok alatt m egtapasztalni a rezgő m ágneses terek zajának monoton áradatát, tudja, miről van szó. A gép fülsiketítő kattogása néha keringő-

szerű hárm asokra tagolódik, néha négyes vagy ötös csoportokra.6 Úgy tűnik, mintha az agynak muszáj lenne valami saját mintát alkalm aznia olyankor is, ha egyébként semmilyen objektív minta nincs jelen. Ez nem csak az időbeli, hanem a hangmintákra is igaz. A vonat hangjához is hajlam osak vagyunk valami dallamot társítani (ennek művészi szintre emelésére csodálatos példa Arthur Honegger Pacific 231 című műve), és más mechanikus zajokban is dallamokat hallunk. Az én egyik barátom például úgy érzi, hogy hűtőszekrényének zúgásában van valami „Haydn-szerű”. Néha a zenei hallucinációk is valami mechanikus zaj továbbgondolásából alakulnak ki először (például Dwight M amiok vagy Michael Sundue esetében). Leó Rangell, akinek szintén vannak zenei hallucinációi, elmondta, hogy neki az elemi ritmusos hangok énekekké vagy dalocskákká változnak; Solomon R. (17. fejezetben leírt) esetében a ritmikus testm ozgásból alakult ki m onoton kántálás - az ő fejükben az egyébként értelmetlen hang vagy m ozgás értelmet nyer.

6 Iversen, Patel és Ohgushi számottevő kulturális különbségeket fedeztek fel a ritmusos csoportosításokban. Egyik kísérletük során angol anyanyelvű amerikaiaknak, illetve japán anyanyelvű embereknek rövidebb és hosszabb váltakozó hangsorokat játszottak. Azt találták, hogy míg a japánok a hangokat inkább hosszú-rövid egységekre osztották, az angol anyanyelvűek a rövid-hosszú csoportosítást részesítették előnyben. Iversen és munkatársai úgy vélik, hogy „az anyanyelvvel kapcsolatos tapasztalat ritmusmintákat alakít ki, mely a nem nyelvi hangminták feldolgozását is befolyásolja”. Itt rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon van-e összefüggés az egyes kultúrák beszéd-mintái, illetve hangszeres zenéje között. A zenetudósok körében régóta él a vélemény, hogy igenis létezik ilyen összefüggés, és ezt Patel, Iversen és munkatársai (Neuroscience Institute) hivatalosan, kvantitatív módszerekkel is tanulmányozták. „Mi teszi Sir Edward Elgar zenéjét összetéveszthetetlenül angollá?” - teszik fel a kérdést. „Mitől hangzik franciásan Debussy?” Patel és munkatársai összehasonlították a brit angol beszéd és zene, illetve a francia beszéd és zene ritmusát és dallamát, több tucat zeneszerző zenéjének alapján. A ritmus és dallam együttes ábrázolásával arra a következtetésre jutottak, hogy „egy meglepő minta jelenik meg, a nemzet nyelve „gravitációs vonzást” fejt ki a nemzet zenéjének szerkezetére. A cseh zeneszerző, Leos Janácek fantáziáját is megmozgatta a beszéd és zene közti hasonlóság, és több mint harminc éven keresztül üldögélt kávéházakban és m ás nyilvános helyeken, és jegyzetelgette az emberek beszédének daliamát és ritmusát, miközben m eg volt róla győződve, hogy azok tudattalanul a beszélő érzelmi és lelki állapotát tükrözik. Ezeket a beszéd-ritmusokat megpróbálta átültetni saját zenéjébe - vagyis inkább igyekezett megtalálni megfelelőiket a klasszikus zene hangmagasságokból, hangközökből és szünetekből álló keretein belül. Attól függetlenül, hogy beszélik-e a cseh nyelvet, sokan érzik úgy, hogy van valami rejtélyes összefüggés Janácek zenéje és a cseh nyelv hangmintái között.

A Music and the Mind (Zene és lélek) című kiváló művében Anthony Storr azt hangsúlyozza, hogy a zene elsődleges feladata minden társadalomban az, hogy összehozza és összekösse az embereket, közösséggé formálja őket. Az emberek minden közösségben együtt énekelnek és táncolnak, és ezt tették már százezer évvel ezelőtt is az első tüzek körül. A zenének ez a fajta elsődleges szerepe némileg elveszett, hiszen ma létezik a zeneszerzők és előadók különleges rétege, m íg a többi ember gyakran csak passzív hallgatásra van ítélve. Ahhoz, hogy újraéljük a zenét, mint társas tevékenységet, hogy átéljük a közös izgalmat és a zene összekötő erejét, el kell mennünk egy koncertre, templomba vagy zenei fesztiválra. Az ilyen helyzetekben a zene közösségi élmény, és úgy tűnik, hogy ilyenkor az idegrendszerek tényleges összekapcsolódása vagy „házassága”, a korai mesmeristák kedvelt szavával élve „neurogámia” jön létre. Az összekötést a ritmus hozza létre, amit minden jelenlévő hall, és azonos módon a magáévá is tesz. A ritmus által válik minden hallgató résztvevővé, ettől lesz a hallgatás aktív és m ozgásos tevékenység, ez szinkronizálja minden résztvevő agyát és elméjét (és mivel a zenében mindig érzelem is szövődik, a „szívét” is). Nagyon nehéz közönyösnek maradni, ellenállni, hogy a kántálás ritmusa vagy a tánc magával ne ragadjon bennünket. Ezt figyelhettem meg, amikor Greg F. nevű páciensemet elvittem egy Grateful Dead koncertre 1991-ben a M adison Square Gardenbe.7 A zene és a ritmus mindenkit másodpercek alatt elkapott. Láttam, ahogy az egész aréna mozgásban van a zenétől, tizennyolcezer ember táncolt elragadtatva; minden idegrendszer szinkronban volt a zenével. Gregnek korábban hatalmas tumora volt, melynek következtében elvesztette emlékezetét és spontaneitásának jó részét - amnéziás és közömbös volt, hosszú évek óta a zene kivételével alig reagált valamire. A körülötte álló tömeg izgatott dübörgése és dobolása, a ritmikus tapsolás és kiabálás azonban rá is átragadt, felvillanyozta, és hamarosan ő is kiabálni kezdte kedvenc dalának címét: „Tobacco Road, Tobacco Road!” Úgy fogalmaztam, hogy „láttam” mindezt, de nehezemre esett elfogulatlan megfigyelőként ott lenni. Azon

7 Greg története az Antropológus a Marson című könyvemben, „A z utolsó hippi” címmel olvasható.

kaptam magam, hogy én is a zenével együtt mozgok, dobogok és tapsolok, és hamarosan elvesztettem szokásos félénkségemet és gátlásaimat és csatlakoztam a tömeg közösségi táncához. Szent Ágoston a Vallomásokban. ír arról, mikor egy alkalommal egy gladiátorküzdelemre ment el egy zárkózott fiatalemberrel, aki undort és megvetést fejezett ki az ott látottak iránt. Mikor azonban a tömeg egyre izgatottabb lett és ritmikus üvöltözésbe és dübörgésbe kezdett, a fiatalember sem tudott tovább ellenállni, és a többiekhez hasonló orgiasztikus viselkedésbe kezdett. Annak ellenére, hogy csöppet sem vagyok vallásos lelkületű vagy érzelmű, nekem vallásos kontextusban voltak hasonló élményeim. Kisgyerekkoromban imádtam a Szimhat Torát, a Tóra örömünnepét, amit még a mi, általában józan, ortodox gyülekezetünk is elragadtatott énekléssel és körbe-körbe táncolással ünnepelt a zsinagógában. Noha sok esetben a vallásos gyakorlat m anapság illedelmes és józan próbál maradni, bizonyos, hogy a vallás gyakorlása közösségi énekekkel és tánccal kezdődött, gyakran jutott el szinte az önkívületig és nem ritkán egy fajta transzállapottal érte el csúcspontját.8 A ritmus szinte ellenállhatatlan ereje sok egyéb kontextusban is megnyilvánul: a menetelésnél egyrészt bevonja, másrészt koordinálja a mozgást, és felkorbácsolja a közösségi érzelmeket és a harci kedvet. Ezt nemcsak a katonai zenével és a háborús dobolással kapcsolatban láthatjuk, hanem a temetési menetek lassú, ünnepélyes ritmusával is. M indenféle munkadal így működik - ritmikus dalok, melyek valószínűleg a mezőgazdaság kezdeteivel egy időben születtek, amikor a földműveléshez, kapáláshoz és csépléshez egy csoportnyi ember összehangolt és szinkronizált erőfeszítése szükségeltetett. A ritmus és a velejáró mozgás (és gyakran érzelem), az az erő, amivel embereket képes „megmozgatni” vagy „megindítani”, az emberi evolúcióban kulturális és gazdasági szempontból kulcsfontosságú volt, hiszen embereket hozott össze az együttlét és közösség érzésével.

8 Gilbert Rouget népzenekutató, Music and Trance (Zene és transz) című könyve igen nagy alapossággal és részletességgel tárgyalja ezeket a gyakorlatokat, míg Havelock El- lis a The Dance ofLife (Az élet tánca) című könyve líraibban, a dobos és népzenekutató Mickey Hart pedig Plánét Drum (Dobok bolygólya) és Drumming at the edge ofM agic (Dobolás a mágia határán) című munkáiban páratlan személyes hangvétellel ír.