26. Harry S. esete: Zene és érzelem

Harry S. esete: Zene és érzelem

Talán nem illendő, hogy az embernek vannak kedvenc betegei, vagy olyan betegei, akik összetörik a szívét - nekem azért mégis vannak, közülük való Harry S is. Amikor 1966-ban a Beth Abraham kórházba kerültem, ő volt az első beteg, akivel találkoztam, és harminc évvel későbbi haláláig gyakran találkoztunk. Találkozásunkkor Harry harmincas évei végén járt. Az MIT-n végzett, ragyogó műszaki mérnök volt, akinek egy agyi értágulata hirtelen megrepedt, amikor egy hegyre biciklizett fel. Mindkét homloklebenye kiterjedten bevérzett, a jobb oldali súlyosan, a bal oldali kevésbé sérült. Több hétig kómában feküdt, és hónapokkal később is úgy tűnt, hogy visszafordíthatatlan károsodást szenvedett. Ez alatt az idő alatt felesége kétség- beesésében elvált tőle. Mikorra végül elhagyta az idegsebészeti osztályt és a Beth Abraham krónikus betegek számára fenntartott kórházába került, elvesztette a munkáját, a feleségét, lábait nem tudta használni, és elméjének és személyiségének egy jelentős darabjától is meg kellett válnia. És annak ellenére, hogy lassacskán kezdte visszanyerni korábbi intellektuális képességeit, érzelmileg súlyosan fogyatékos - tehetetlen, erőtlen és közönyös - maradt. Nagyon kevés dolgot csinált magától vagy magának, másoknak kellett őt ösztönöznie, hogy „nekiinduljon”. Megszokásból előfizetett a Scientific American című folyóiratra, és csakúgy, mint balesete előtt, minden példányt elejétől végig elolvasott. Annak ellenére azonban, hogy mindent értett abból, amit olvasott, bevallotta, hogy már egyik cikk sem keltette fel az érdeklődését vagy csodálatát - pedig korábbi életének magja éppen ez a „csodálkozás” volt.

Lelkiismeretesen elolvasta a napi sajtót, mindent befogadott, de valamiféle nemtörődöm, közömbös szemmel. A kórházban körülvették őt a többiek érzelmei és drámái - izgatottság, csüggedés, fájdalom vagy (ritkábban) nevetés és vidámság. Hiába voltak körülötte vágyak, félelmek, remények, törekvések, balesetek, tragédiák és időnként még ujjongás is, ő maga teljesen kívül maradt mindenen, látszólag képtelen volt érezni. Megtartotta régebbi udvariasságát, jó modorát, de az volt az érzésünk, hogy ennek semmiféle valóságos érzelmi alapja nem volt. Mindez azonban egy csapásra megváltozott, amikor Harry énekelni kezdett. Kellemes tenor hangja volt, és imádta az ír népdalokat. Éneklés közben a dalokhoz illő érzelem nyilvánult meg rajta - kedélyesség, sóvárgás, tragédia vagy fennköltség. És ez azért volt meghökkentő, mert soha máskor semmi jelét nem lehetett látni rajta ilyesminek, azt lehetett hinni, hogy érzelmi képességei teljes mértékben elsorvadtak. Olyan volt, mintha a zene, szándékaival és érzelmeivel, „megnyitotta” volna Harryt, egyfajta helyettesítőként, protézisként szolgált a homloklebenyei helyett, és pótolta a hiányzó érzelmi mechanizmusokat. Éneklés közben Harry átalakult, mikor azonban a dal véget ért, másodpercek alatt visszaesett, újra üres, közömbös és tehetetlen lett. Vagy legalábbis így hittük mi sokan a kórházban; voltak azonban, akik kételkedtek ebben. Kollégám, a neuropszichológus Elkhonon Goldberg, akit különösen érdekeltek a homloklebenyi szindrómák, sem volt erről meggyőződve. Goldberg hangsúlyozta, hogy ezek a betegek önkéntelenül is másvalaki gesztusait, tetteit vagy beszédét visszhangozzák, és hajlamosak az akaratlan szimulálásra vagy utánzásra. Vajon Harry éneklése ilyen értelemben nem volt több, mint mesteri, automatikus utánzás, vagy a zene tényleg lehetővé tette számára, hogy olyan érzelmeket éljen át, melyekhez normálisan nem tud hozzáférni? Goldberg bizonytalan volt. Jómagam és a kórházban még sokan mások nehezen hittük, hogy Harry ezeket az érzéseket csak színlelte - de ez talán inkább a zene hallgatóra gyakorolt hatásáról árulkodik. 1996-ban, mikor utoljára találkoztam vele, Harrynél vízfejűség és a homloklebenyében egy nagy ciszta alakult ki; túl beteg és törékeny volt a műtéti beavatkozáshoz. Gyengesége ellenére azonban, minden életerejét összekaparva, énekelt nekem - a „Down in the Valley”-t és a „Goodnight,

Irene”-t - és énekében benne volt letűnt fiatalságának minden finomsága és gyengédsége. Ez volt az ő hattyúdala; egy héttel később meghalt. Egyik agyvelőgyulladáson átesett páciensem, Hester, miután az L-dopa „felébresztette”, és egy időre helyreállította normális mozgását és érzelmeit, ezt írta naplójába: „Szeretném teljesen kifejezni érzéseimet. Olyan régen volt már, hogy voltak érzéseim.” Magda, egy másik agyvelőgyulladáson átesett betegem, az évtizedekig tartó gyakorlatilag mozdulatlan állapotában átélt apátiáról és közönyről írt: „Megszűntek a hangulataim. Semmi nem érdekel. Semmi nem hat rám, nem mozgat meg - még a szüleim halála sem. Elfelejtettem, hogy milyen érzés boldognak vagy boldogtalannak lenni. Jó vagy rossz? Egyik sem. Semmilyen.” Az érzelmekre való képtelenség - a szigorú értelemben vett apátia - csak a homlok- lebenyi rendszerek nagyfokú károsodása esetén fordul elő (mint Harry esetében) vagy a kéreg alatti rendszerek károsodásakor (mint Hester és Magda esetében), melyek az érzelmeket támogatják. Nemcsak teljes apátiában, hanem más neurológiai állapotokban is károsodhatnak a valódi érzelmek. Ez látható az autizmus némely formájánál, a skizofréniára jellemző „tompultságban” és pszichopátiában (vagy a manapság kedvelt szóval élve szociopátiában) jelentkező „hidegségben” és „érzéketlenségben”. Náluk azonban, mint Harry esetében, még ha korlátolt módon és rövid időre is, a zene gyakran áttörést tud hozni, és látszólag normális érzéseket szabadít fel. 1995-ben egy terapeuta írt nekem egyik, 5 éven át figyelemmel kísért betegének, egy „pszichopatának”, a zenéhez fűződő viszonyáról:

Mint bizonyára tudja, a pszichopaták elbűvölő szélhámosok, akiknek legszembeötlőbb jellemzője az érzelem hiánya. Tanulmányozzák a normális embereket, és képesek pontosan szimulálni az érzelmeiket, hogy életben m aradjanak közöttünk, de az érzés egyszerűen hiányzik. Nincs hűség, nincs szeretet, nincs együttérzés, nincs félelem... hiányoznak ezek a belső világunkat felépítő, megfoghatatlan dolgok... Az én pszichopatám egyben nagyon tehetséges zeneszerző és m uzsikus volt. Nem kapott iskolai képzést, mégis ha fogott bármilyen hangszert, egy-két éven belül mesteri szinten játszott rajta. Egy elektronikus hangstúdiót ajándékoztam neki, hogy komponáljon. Gyorsan megtanulta kezelni a felszerelést, és elkezdte saját szerzeményeit rögzíteni... A zene egyszerűen ömlött

Negyedik r é s z : É r z e l e m , i d e n t i t á s é s z e n e belőle... Amikor meghallgattam első felvételét, ezt írtam: „Friss és élő, duzzad a nyers erőtől; édes és erőteljes és szenvedélyes; intellektuális, mégis m isztikus; tele van meglepetésekkel”... Miután elküldtem, átfutott az agyamon, hogy vajon a zenében is csak szimulálta-e az érzelmeket... bár volt egy mély megérzésem, hogy az érzelem a zenében valódi volt... a zene volt az egyetlen m ód érzelmei kifejezésére, és egyedül a zenében volt m eg az érzelem minden tisztasága és mélysége, ami egyébként teljességgel hiányzott belőle... Vásárolt egy szaxofont és egy éven belül m ár népszerű klubokban játszott, majd fogta magát és elment aprópénzért utcazenésznek hőn szeretett Európájába, ahol ártatlan, bizakodó embereket csap be ármányaival. Valahol, valami sötét utcasarkon, Prágában, Zürichben, Athénban vagy Amszterdamban tömegek haladnak el egy magányos szaxofonos mellett, aki a szívét is kiteszi, úgy játszik, és senki nem gyanítja, hogy ő az, akit én „Amerika legnagyobb m a élő zeneszerzőjének” hívok, mint ahogyan azt sem, hogy veszélyes pszichopata. Érdekes lenne megtudni, hogy vajon az ilyen esetekben a zene teszi hozzáférhetővé az érzelmeket, melyek az idő nagy részében el vannak zárva vagy vágva a tudattól vagy kinyilvánítástól - vagy inkább egyfajta megszemélyesítésnek vagyunk tanúi, egy ragyogó, ugyanakkor valamilyen értelemben felszínes és mesterséges előadásnak. Hasonló kétségeim voltak az autizmussal élő savant Stephen Wiltshire-rel kapcsolatban, akiről az Antropológus a Marson című könyvemben írtam. Stephen alig beszélt, és normális esetben alig mutatott érzelmeket, még akkor sem, amikor rendkívüli rajzait készítette. Néha azonban (legalábbis nekem úgy tűnt) a zene átváltoztatta. Egyszer, amikor Oroszországban utazgattunk együtt, és az Alexander Nyevszkij-kolostor kórusát hallgattuk, Stephen mélységesen meghatódott (én így gondoltam, de Margaret Hewson, aki már sok éve nagyon jól ismerte őt, úgy érezte, hogy egy mélyebb szinten közömbös volt az éneklés iránt). Három évvel később, tinédzserként, Stephen maga is elkezdett énekelni. Tóm Jones „It’s Nőt Unusual” című számát énekelte nagy lelkesedéssel, csípőringatással, tánccal és gesztikulációval. Megszállta a zene, és eltűnt a mesterkéltség, a ticelés, az irtózat arckifejezése, ami általában jellemző volt rá. Nagyon meglepődtem ezen az átalakuláson, és jegyzetfüzetembe ezt írtam: „AZ AUTIZMUS ELTŰNT”. Abban a pillanatban azonban, amikor a zenének vége lett, Stephen újra autista lett.