23. Alvás és ébrenlét: Zenei álm ok

23-

Alvás és ébrenlét: Zenei álmok

Mint a legtöbb ember, időnként én is álmodom zenéről. Néha rémálmaimban olyan zenét kell nyilvánosan előadnom, amit még soha nem játszottam, de általában álmomban inkább jól ismert zenéket hallgatok és játszom. És bár álmomban nagyon mélyen megérint a zene, amikor felébredek, csak az érzésekre emlékszem, és arra a tényre, hogy zenéről álmodtam, de képtelen vagyok megmondani, mi volt az. 1974-ben ez két alkalommal is másként alakult. Súlyos álmatlanságban szenvedtem, és nagy adagban szedtem klorál-hidrátot (triklóracetal- dehid-monohidrátot), egy régimódi altatószert. Ettől szélsőségesen élénk álmaim lettek, melyek ébredés után egyfajta kvázihallucinációkként folytatódtak. Egy ilyen alkalommal a Mozart kürtkvintettjéről álmodtam, ami azután is vidáman folytatódott, hogy felkeltem. Minden hangszert tisztán hallottam (ez a normális zenei képzeletben sosincs így). A darab minden sietség nélkül, a megfelelő tempóban bontakozott ki a fejemben. Majd hirtelen, egy csésze tea iszogatása közben, abbamaradt, eltűnt, ahogyan egy buborék szétpattan.1

1 Sok más gyógyszer képes az embert furcsa álomszerű állapotba taszítani. Egyik levélíróm, Stan Gould, arról írt, hogy amikor úgy negyven éves kora körül gabapen- tint írtak fel neki súlyos migrénjére, az az életét „Szó szerint megváltoztatta; a migrén szinte teljesen megszűnt, gyakorlatilag egyik napról a másikra.” Volt azonban egy fura mellékhatás: Miután elkezdtem szedni a gabapentint, nagyon intenzív, hangos, drámai szimfonikus zenék jelentek meg álmomban, melyekből nehéz volt felébredni; még késleltettem is az ébredést, csak hogy befejezzem ezeket a zenekari műveket. Az ébren

Ugyanebben az időszakban volt egy másik zenei álmom is, ami éber állapotban is folytatódott. Mozarttal ellentétben, ebben a zenében volt valami nagyon felkavaró és kellemetlen, és alig vártam, hogy befejeződjön. Zuhanyoztam, ittam egy csésze kávét, sétáltam egyet, ráztam a fejem, elzongoráztam egy mazurkát - de hiába. Az utálatos hallucinációs zene töretlenül folytatódott. Végül felhívtam Orlan Fox barátomat, és elmondtam neki, hogy szomorúsággal és félelemmel teli dalokat hallok, és nem tudom leállítani őket. A legrosszabb, tettem hozzá, hogy a dalok németül vannak, és én nem beszélek németül.2 Orlan megkért, hogy énekeljem vagy dúdoljam el a dalt. Miután megtettem, hosszú szünet következett. „Nincsenek olyan fiatal pácienseid, akiket elhagytál?”, kérdezte. „Vagy irodalmi gyermekeidet semmisítetted meg?” „Mindkettő”, válaszoltam. „Tegnap otthagytam a munkámat a gyerek- osztályon a kórházban, ahol dolgozom, és elégettem egy esszékötetet, amit korábban írtam ... Honnan tudtad?” „Mahler Kindertotenliederét hallod a fejedben”, mondta, „a GyermekgyászdalokaX”. Megdöbbentem, hiszen nem kedvelem túlságosan Mahler muzsikáját, és normális esetben elég nehéz a Gyermekgyászdalokat részleteiben felidézni, nem beszélve arról, hogy el is énekeljek belőlük bármit. Álmodó elmém azonban csalhatatlan pontossággal megtalálta az előző

töltött időmben szinte soha nem jelentkezik a zene, de az éjszakák igen élvezetesek, mert a zene valami furcsa, felettébb megnyugtató módon kellemes, annak ellenére, hogy nagyon bonyolult és igen gyakran hangos. Soha nem „hallottam” ezt a zenét „nyilvánosan” és tudom, hogy az „enyém”. Ezt a zenét én hozom létre - a zene bennem van.

2 Philip Kassen nevű levélíróm pszichoterapeuta édesapjáról írta nekem: Apámnak halála előtt körülbelül egy évvel volt egy időszaka pár hétig, amikor úgy hallotta, hogy valaki spanyol dalokat énekel; ezt senki más nem hallotta. Nem tudott spanyolul. Egy spanyolajkúak lakta környéken laktunk és órákig nézett kifelé az ablakon azt keresve, hogy ki énekel. Az embernek nem kell ismernie egy nyelvet, ahhoz, hogy emlékezzen rá, vagy azon a nyelven szavaljon, énekeljen vagy hallucináljon. A Sabbat és a Yamim Nóráim (a zsidó újév tíznapos ünnepköre, az „áhítat napjai”) liturgia héber szövegének nagy részét én is el tudom mondani kívülről (ortodox családban nőttem fel), de mivel nem beszélek héberül, fogalmam sincs róla, hogy mit jelent. Glória Lenhoff (akiről a 28. fejezetben írok), több tucat nyelven tud dalokat, anélkül hogy bármit is értene a szövegükből.

nap eseményeihez illő megfelelő jelképet. És abban a pillanatban, hogy Orlan megfejtette az álmot, a zene eltűnt; és a következő harminc évben vissza sem tért. Az ébrenlét és alvás különös köztes állapotában - az alvást megelőző „hipnagóg” vagy az ébredést követő „hipnopompikus” állapotban - a szabadon lebegő ábrándozás és az álomszerű vagy hallucinációs jelenések különösen gyakoriak. Ezek rendszerint nagyon látványosak, kaleidosz- kópszerűek, megfoghatatlanok és nehéz rájuk emlékezni - időnként azonban összefüggő zenei hallucinációk formáját öltik. Még mindig 1974-ben, az egyik lábamat baleset érte és meg kellett műteni. Több hetet egy kicsi, ablaktalan kórházi szobában kellett töltenem, ahol nem volt jó a rádióvétel. Egy barátom behozott nekem egy magnetofont, egyetlen darab kazettával, amin Mendelssohn Hegedűversenye volt.3 Folyamatosan azt hallgattam, naponta több tucatszor, és egy reggelen a kellemes, ébredést követő hipnopompikus állapotban is ezt a Mendelssohn-dara- bot hallottam. Azt gondoltam, az egyik nővér kapcsolta be nekem, és ez az ébresztés új módja. Miközben a zene tovább folytatódott, fokozatosan teljesen felébredtem, és amikor képes voltam álmos kezeimet eléggé kinyújtani, kikapcsoltam a magnót. Rá kellett jönnöm azonban, hogy a masina be sem volt kapcsolva. Abban a pillanatban, amikor ez tudatosult bennem, és teljesen felriadtam az alvásból, a hallucinált Mendelssohn- darab hirtelen abbamaradt. Sem ezelőtt, sem ezután nem tapasztaltam soha összefüggő, folyamatos, észlelésjellegű zenét hipnagóg vagy hipnopompikus állapotban. Gyanítom, hogy az események összejátszása miatt kezdtem ilyenformán zenét „hallani”: a megállás nélkül hallgatott Mendelssohn által túltelített agyam és a hipnopompikus állapot együtt idézték ezt elő. Miután számos hivatásos zenésszel beszéltem erről a témáról, úgy találtam, hogy a rendkívül élénk zenei képzelet vagy kvázi-halluciná- ció nem ritka ezekben az állapotokban. A költő, Melanie Challenger, aki operalibrettókat szokott írni, mondta el nekem, hogy amikor délutáni sziesztájából ébredezik, és az alvás és ébrenlét határán van, nagyon hangos, nagyon élénk zenekari zenét szokott hallani - „olyan, mintha egy

3 Lásd 224. oldal, ezzel az esettel részletesen a Fél lábbal a földön című írásomban foglalkoztam.

zenekar lenne a szobában”. Ilyenkor tökéletesen tudatában van, hogy a szobájában fekszik az ágyban, és nincs ott semmiféle zenekar, mégis hallja az egyes hangszereket, teljes gazdagságukban és valóságukban; ilyesmi a hétköznapi képzeletében nem fordul elő. Elmondta, hogy soha nem egyetlen darabot hall, hanem foltokból összerakott zenei töredékeket, összefércelt zenei darabkákat, ami olyan, mint valami zenei kaleidoszkóp. Ezek a hipnopompikus töredékek mégis valahogy ott maradnak a fejében, és fontos szerephez jutnak későbbi szerzeményeiben.4 Sok zenész számára ugyanakkor - különösen, ha egy új szerzeményt már régóta intenzíven dédelgetnek - ezek az élmények nagyon is jelen- tésteliek és koherensek lehetnek, esetleg egy nagyobb mű régóta keresett részeként jelennek meg. Wagner is beszámolt egy ilyen élményéről: arról, hogy hosszú várakozás után hogyan született meg A Rajna kincse zenekari nyitánya egy furcsa, kvázihallucinációs homályállapotban: Egy lázas és álmatlan éjszaka után rákényszerítettem magam, hogy másnap hosszú sétát tegyek a fenyvesekkel borított dombok között. Minden kietlen és sivár volt, nem tudtam, mi dolgom van nekem ott. Mikor délután hazatértem, holtfáradtan kinyújtóztam a kemény díványon, és vártam a rég áhított álmot. Nem jött; helyette egyfajta aluszékony állapotba estem, és hirtelen úgy éreztem, mintha sebesen folyó vízbe merülnék. A tóduló hang az agyamban zenei hanggá változott, egy Esz-dúr akkorddá, mely tört formában visszhangozva folytatódott; ezek a tört formák egyre növekvő dallamszakaszoknak tűntek, de az Esz-dúr tiszta hármashangzata sosem változott, folytonosságával végtelen jelentőséggel ruházta fel az elemet, amibe alámerültem. Szendergésemből hirtelen rémülettel ébredtem fel, és úgy éreztem, mintha hullámok csapkodnának magasan a fejem felett. Azonnal rájöttem, hogy A Rajna kincsének zenekari nyitánya tárult fel előttem végre, mely elrejtve régóta ott bujkált ben

4 A zene álmokban betöltött szerepéről nagyon kevés szisztematikus tanulmány született. Valéria Uga és munkatársai (Firenzei Egyetem) 2006-ban 35 hivatásos zenész álomnaplóját hasonlították össze 30 nem zenészével. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy „a zenészek kétszer olyan gyakran szoktak zenéről álmodni, mint a nem zenészek, (és) a zenei álmok gyakorisága azzal az életkorral van összefüggésben, amikor a zenei képzést elkezdték, nem pedig a zenei tevékenység napi mennyiségével. A felidézett zenének majdnem a fele nem szabványos zene volt, ami azt sugallja, hogy az álmokban lehet eredeti zenét alkotni”. Annak ellenére, hogy sok anekdota kering zeneszerzőkről, akik álmukban komponálták eredeti műveiket, ez az első szisztematikus vizsgálat, ami ezt alá is támasztja.

nem, de eddig m ég nem találta m eg határozott formáját. Aztán gyorsan saját természetemet illetően is ráébredtem valamire; az élet folyama nem kívülről folyik hozzám, hanem belülről. Ravel saját bevallása szerint legvidámabb melódiáival álmában találkozott, és Sztravinszkij is nagyjából ugyanezt állította. Tulajdonképpen sok nagy klasszikus zeneszerző beszélt zenei álmairól, és gyakran merített belőlük ihletet - csak hogy néhányat említsünk: Händel, Mozart, Chopin és Brahms. Paul McCartneyról is kering egy híres történet (Barry Miles könyvében):

Egy csodálatos dallammal a fejemben ébredtem. Azt gondoltam, „Ez nagyszerű, kíváncsi vagyok, mi lehet ez.” Ott volt mellettem egy pianínó, az ágy jobb oldalán állt, az ablak mellett. Kiszálltam az ágyból, leültem a zongorához, megtaláltam a G-dúrt, megtaláltam a fisz-moll szeptimakkordot, ami átvisz aztán a H-dúrra és az e-mollra, végül vissza az E-dúrhoz. Az egész nagyon logikusan halad előre. Nagyon tetszett a dallam, de mert álmodtam, nem akartam elhinni, hogy én írtam. Azt gondoltam, „Ez nem lehet, mert én ilyesmit még soha nem írtam.” A dallam azonban valami csodával határos m ódon ott volt velem!

A leginkább szívbemarkoló példát talán Berlioz Emlékirataiban olvashatjuk:

Két éve történt, amikor a feleségem egészsége még némi javulás reményével kecsegtetett, s nekem a legtöbb kiadást okozta, hogy egyik éjszaka, álmomban egy szimfóniát hallottam, és arról álmodtam, hogy azt komponálom. Amikor másnap felébredtem, az első tételre csaknem teljes egészében emlékeztem. M a m ár csak annyit tudok visszaidézni belőle, hogy kétnegyedes allegro volt a-mollban. Igyekszem az asztalomhoz, hogy megkezdjem az írást, de egyszerre a következő gondolat villan át rajtam: ha megírom ezt a részt, tűröm, hogy magával ragadjon és megírom a többit is. Gondolataim széles áradása m ostanában olyan terjedelmű, hogy ennek a szimfóniának esetleg óriási arányai lesznek. Lehet, hogy három vagy négy hónapot kizárólag ennek a munkának szentelnék. (ló hét hónapba telt, amíg a Romeo és Júliát megírtam.) Nem írnék vagy alig írnék tárcákat. Jövedelmem megfelelően csökkenne. Aztán, ha a szimfóniát befejeztem, volna bennem annyi gyengeség, hogy engedjek m ásolóm sürgető kérésének. Lemásoltatnám vele, és ilyenformán nyomban ezer vagy ezerkétszáz frank adósságom keletkeznék. Ha pedig egyszer m ár lem á

Negyedik rész: É r z e l e m , i d e n t i t á s é s z e n e solták a szólamokat, gyötörne a kísértés, hogy a művet bemutassam. Hangversenyt adnék, s ennek bevétele még a kiadások felét sem fedezné. Ez manapság elkerülhetetlen. Elveszteném azt is, amim nincs. Nem rendelkeznék szegény betegem számára a legszükségesebbekkel sem, és nem volna miből fedeznem személyes kiadásaimat, sem fiam ellátását a hadihajón, amelyen a közeljövőben szolgálni fog. Ezek a gondolatok megborzongattak, eldobtam a toliam és ezt mondottam: „Eh! Holnapra m ajd elfelejtem a szimfóniát!” A következő éjszakán a makacs szimfónia újból jelentkezik, és ott visszhangzik agyamban. Tisztán hallom az a-moll allegrót, sőt mi több: mintha m ár írásban látnám. Felébredek telve lázas nyugtalansággal. Éneklem m agam nak a témát, jellege és formája végtelenül tetszik nekem. Készülök felkelni... de az előző napi gondolatok visszatartanak, dacolok a kísértéssel, görcsösen kapaszkodom a reménybe, hogy elfelejtem. Végül is elalszom, és másnap, amikor felébredek, még az emléke is örökre elenyészett.5

Irving J. Massey rámutat, hogy „a zene az egyetlen képesség, amit nem változtat meg az álomkörnyezet, ezzel szemben a cselekedet, karakter, látványelemek és a nyelv mind módosulhatnak vagy torzulhatnak az álomban”. Azt írja egész pontosan, hogy „az álombéli zene nem lesz töredékes, kaotikus vagy összefüggéstelen, és ébredéskor nem is hullik szét olyan gyorsan, mint az álom többi összetevői”. így aztán Berlioz ébredéskor szinte álombéli szimfóniájának egész első tételét fel tudta idézni, és formáját és jellegét tekintve ugyanolyan kellemesnek vélte, mint álmában. Sok történetet kering, bizonyára van köztük igaz és van köztük kitaláció, matematikai tételek, tudományos meglátások, regény- vagy festménytervek álombéli megjelenéséről és ébredés után felidézésükről. Massey hangsúlyozza: „Az álombéli zenét az különbözteti meg a többi alkotástól, hogy az következetesen normális, míg a többi területeken a normális vagy kiváló teljesítmény kivételes vagy legalábbis akadozó.” (Ezen kicsit megdöbbenve és figyelembe véve, hogy a Massey által idézett álmodok hivatásos muzsikusok voltak, elhatároztam, hogy a Columbia Egyetem egy nem válogatott hallgatói populációjából nem hivatalos mintát véve megkérem a diákokat, hogy írják le, amennyiben voltak zenés álmaik. Leírásaik alátámasztották Massey álláspontját, mely szerint az álombéli zenét az álmodó elméje pontosan észleli vagy „játssza le”, és ébredéskor azonnal vissza tudja idézni.)

5 Berlioz 1956. Faragó László fordítása.

Massey arra a következtetésre jutott, hogy „az álombéli zene tehát ugyanolyan, mint az ébren tapasztalt zene... Azt is mondhatnánk, hogy a zene soha nem alszik... Olyan, mintha egy önálló rendszer lenne, közömbös a tudatosság vagy annak hiánya iránt”. Ezt a konklúziót a zenei emlékezet pontossága és látszólag kitörölhetetlen minősége is alátámasztja, amint az a zenei képzeletben, agyférgekben és legmeglepőbb módon, a zenei hallucinációkban is megnyilvánul - továbbá a zene az amnézia és demencia pusztításaival szembeni nyilvánvalóan kikezdhetetlen volta is erre utal. Massey felteszi a kérdést, vajon miért állnak ellen a zenés álmok a torzulásnak és (amennyiben Freudnak igaza van) annak az elváltozásnak, ami az álmok szinte valamennyi elemére jellemző, és ami értelmezésüket annyira szükségszerűvé (és gyakran bonyolulttá) teszi. Mitől más a zene? Miért annyira szó szerintiek a zenés álmok? Azért talán, mert a zenének megvan a saját „formai körvonala és belső lendülete - saját szándéka”? Vagy azért, mert a zenének saját speciális agyi szerveződése van - „más folyamatok állnak a hátterében, mint a képeknek, a nyelvnek és a nar- ratíváknak, és ezért nem lehet ugyanazoknak az amnesztikus erőknek alávetni, mint a többit” ? Amint arra Massey is rámutat, nyilvánvaló, hogy „a zenés álom nem pusztán érdekesség, hanem értékes információk lehetséges forrása is” a művészet és az agy természetének legsúlyosabb kérdéseit tekintve.

24-

Vonzalom és közöny

A filozófiában létezik egy irányzat, amely az elmét és az intellektuális működést elválasztja a szenvedélytől és érzelemtől. Ez az irányzat a pszichológiában is teret kap, következésképp az idegtudományban is. A zene idegtudománya eddig szinte kizárólag azokra az idegrendszeri mechanizmusokra koncentrált, amelyek a hangmagasságok, hangközök, dallam, ritmus stb. észlelésében vesznek részt, és egészen a közelmúltig kevés figyelmet szentelt a zeneélvezet érzelmi vonatkozásainak. A zene természetünk mindkét oldalát érinti - lényegét tekintve egyszerre érzelmi és intellektuális. Amikor zenét hallgatunk, gyakran mindkét oldalnak tudatában vagyunk: még akkor is mélységesen meghatódhatunk, ha egyébként a szerzemény formai szerkezetét csodáljuk. Természetesen a zenétől, hangulatunktól és a körülményektől függően elbillenhetünk valamelyik irányba. „Didó panasza” Purcell Didó és Aeneaséból szívbemarkoló, maga a megtestesült gyengéd érzelem; A fú g a művészete ezzel szemben rendkívüli intellektuális figyelmet igényel - szépsége ridegebb, személytelenebb. Ahhoz, hogy egy előadás minden apró részlete technikailag a helyén legyen, a hivatásos muzsikusnak vagy bárkinek, aki egy darabot gyakorol, távolságtartó, kritikus füllel is meg kell hallgatnia a művet. A technikai kifogástalanság önmagában azonban nem elég; ha az adott, az érzelemnek is be kell szállnia, különben nem marad egyéb, mint száraz virtuozitás. Mindig ezek egyensúlyára, összefogására van szükség. Az, hogy különböző és egymástól független mechanizmusaink vannak a zene szerkezeti és érzelmi aspektusainak értékelésére, abból is lát-

szik, hogy az emberek mennyire különbözőképpen reagálnak a zenére vagy mennyire disszociálódik a formai és érzelmi értékelés.1 Sokunkból hiányoznak a zene élvezetéhez szükséges észlelési vagy kognitív képességek, mégis rettentően tudjuk élvezni a zenét, lelkesen üvöltjük a dallamokat, néha akár felháborítóan hamisan, mégis mérhetetlen boldogsággal (bár lehet, hogy embertársainknak kínos feszengést okozva). Másoknál az egyensúly éppen a másik irányba billen: lehet, hogy jó a fülük és nagyon érzékenyek a zene formai nüánszaira, mégsem érdekli őket különösebben, és nem tekintik életük fontos részének. Eléggé megdöbbentő, hogy vannak, akik egészen „muzikálisak”, mégis közömbösek a zene iránt, illetve hogy botfülű emberek is lehetnek zeneileg szenvedélyesen érzékenyek. Míg az egyén észlelési képességeinek szemszögéből a muzikalitás valószínűleg nagymértékben előrehuzalozott, a zene iránti érzelmi fogékonyság sokkal bonyolultabb, mivel személyes és neurológiai tényezők is erőteljesen befolyásolják. Ha valaki lehangolt, akkor a zene is hidegen hagyja - bár ez rendszerint az érzelmek általános ellaposodásának és háttérbe szorulásának a része. Szerencsére ritkábban fordul elő, ugyanakkor nyilvánvaló és drámai, ha a zenére adott reakciókészség hirtelen és elszigetelten vész el, miközben minden másra, beleértve a zene formai szerkezetét is, normális a reakció.

1 Anthony Storr nagyon szépen példázza ezt a disszociációt Music and the Mind (Zene és lélek) című könyvében: Sok évvel ezelőtt az egyik kollégám a meszkalin nevű kábítószer hatásait vizsgálta, és én voltam a „kísérleti nyúl”. Még mindig a szer hatása alatt voltam és rádiót hallgattam. A drog hatására fokozódtak az érzelmi reakcióim, ugyanakkor a formaészlelésem megszűnt. A meszkalin hatása alatt egy Mozart-vonósnégyes ugyanolyan romantikusnak tűnt, mint Csajkovszkij. Tudatában voltam a hozzám érkező hangok lüktető, vibráló minőségének; annak is, ahogy a vonó a húrba mart, az érzelmeimre közvetlenül ható vonzerőnek. Ezzel szemben a formaértékelési képességem nagyban leromlott. Egy téma megismétlődése mindig a meglepetés erejével hatott. A témák egyenként ugyan elbűvölőek voltak, de egymáshoz fűződő viszonyuk eltűnt. Csak egy sor összekötő kapocs nélküli dallam maradt: egy élvezetes élmény, ami végső soron kiábrándító. A meszkalinra adott reakcióm győzött meg, hogy az én esetemben legalábbis, az agy érzelmi válaszokért felelős része különbözik attól a résztől, amely a szerkezetet észleli. A bizonyítékok azt mutatják, hogy ez mindenkire igaz.

A zenére adott érzelmi válasz átmeneti megszűnése jelentkezhet például agyrázkódás után. Az orvos Lawrence R. Freedman mesélte, hogy kerékpárosbalesete után hat napig nem volt tiszta az elméje, össze volt zavarodva, majd pedig a zene iránt kimondottan közönyös volt. Ezzel kapcsolatban később egy cikkben megjegyezte:

Az első otthon töltött napokban észrevettem valamit, ami nagyon nyugtalanított. Nem érdekelt a zenehallgatás. Hallottam a zenét. Tudtam, hogy zene, ami szól, és azt is tudtam, hogy régebben mennyire imádtam zenét hallgatni. A zene volt jókedvem táplálásának elsődleges és kiapadhatatlan forrása. Most viszont nem volt semmi értelme. Közömbös lettem iránta. Tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. A zenére adott érzelmi reakció elvesztése nagyon egyértelmű volt. Dr. Freedman megjegyezte, hogy a vizuális művészetek iránti szenvedélye az agyrázkódás után sem lankadt. Hozzátette, hogy amióta megírta tapasztalatait, két emberrel is beszélt - mindketten zenészek -, akik ugyanezt élték át fejsérülésük után. Azok az emberek, akik ezt a különös közönyt érzik a zene iránt, sem nem depressziósok, sem nem kimerültek. Nem is általános anhedóniá- ban, örömtelenségben szenvednek. Mindenre normálisan reagálnak, a zenét kivéve, és zenei érzékenységük általában napokon vagy heteken belül visszatér. Nehéz megmondani pontosan, hogy mire van hatással az agyrázkódás utáni állapot, mert ha csak átmenetileg is, de az agyi funkciókban jelentkező széles körű változások az agy számos különböző részét érintik. Sok anekdotát hallani sztrókon átesett emberektől, akik elvesztették zene iránti érdeklődésüket, és a zenét érzelmileg sivárnak élték meg, miközben zeneészlelésük és készségeik látszólag teljesen épek maradtak. (Egyes feltevések szerint a zenei érzelmek elvesztése és torzulása gyakoribb jobb féltekében bekövetkezett agyi károsodások esetén.) Időnként nem a zenei érzelem teljes elvesztése tapasztalható, hanem az érzelem előjelet vált, és az irányában áll be változás, vagyis a korábban élvezetes zene kellemetlen érzéseket ébreszt, néha akár dühöt, undort vagy egyszerűen csak irtózást kelt. Egyik levélíróm, Maria Ralescu így írt erről levelében:

Agyának jobb oldalát érő fejsérülését követően anyám felébredt hatnapos kóm ájából és nagy lelkesedéssel vetette bele magát az újratanulásba... Am ikor az intenzív osztályról áthelyezték egy kórházi szobába, bevittem neki egy kisrádiót, mert mindig szenvedélyesen szeretett zenét hallgatni... A baleset után azonban a kórházban kitartóan visszautasított mindenféle zenét. Úgy tűnt, hogy idegesíti... Beletelt pár hónapba, mire újra értékelni és élvezni tudta a zenét.

Nagyon kevés részletes vizsgálatot végeztek hasonló betegekkel. Timothy Griffiths, Jason Warren és munkatársai azonban leírták egy 52 éves rádióbemondó esetét, akinek a domináns féltekéjét érte sztrók (átmeneti afáziával és féloldali bénulással), és akinek „hallási tapasztalása tartósan módosult”.

Régebben klasszikus zenét hallgatott... különös örömmel hallgatta Rahma- nyinov prelűdjeit. Nagyon erősen m ódosult tudatállapotba került, átalakult ilyenkor... Ez a zenére adott érzelmi válasz a sztrókot követően elmúlt, és a vizsgálatok alatt, 12 és 18 hónappal a sztrók után sem tért vissza. Eközben képes volt élvezni az élet más oldalait, és nem mutatta a depresszió (biológiai) jeleit. Hallásában nem tapasztalt változást, és a beszéd-, zenei és környezeti hangokat is helyesen azonosította. Az amúzia - a zenével kapcsolatos strukturális ítélőképesség elvesztése (vagy veleszületett hiánya) - különös érdeklődésre tart számot Isa- belle Peretz és munkatársai körében. Az 1990-es években döbbenten tapasztalták, hogy vizsgálataik agysérült alanyai közül néhányan, akik gyakorlatilag amúziások lettek, továbbra is képesek voltak élvezni a zenét és érzelmi ítéleteket alkotni róla. Egyik páciensük, Albinoni Adagióját hallgatva először azt mondta, hogy soha életében nem hallotta még, majd megjegyezte, hogy „a zene elszomorítja és ez az érzés Albinoni Adagióját juttatja eszébe”. Peretznek volt egy másik negyvenéves betege, I. R., akinek a középagyi artériákban mindkét oldalon értágulata volt; amikor ezeket megműtötték, a beavatkozás mindkét homloklebenyben kiterjedt szövetelhalást eredményezett. I. R. ezután nem tudott többé ismerős dallamokat felismerni, sőt zenei részleteket sem tudott egymástól megkülönböztetni. „A súlyos fogyatékosság ellenére I. R. azt állította, hogy élvezi a zenét”, írta Peretz és Gagnon 1999-ben. Ezt az állítását az alapos tesztelés alá is támasztotta.

Darwin is jó alanya lehetett volna egy ilyen vizsgálatnak, hiszen ezt írja önéletrajzában:

Nagyon erősen vonzott a zene, és sétáimat régebben mindig úgy időzítettem hétköznapokon, hogy halhassam a himnuszt a King’s College kápolnájában. Ez mérhetetlen boldogsággal töltött el, még a hideg is kirázott tőle. Zenei hallásom mindazonáltal rettentően gyatra, olyannyira, hogy nem észlelem a disszonanciát, nem tudom tartani az ütemet és nem tudok tisztán eldúdolni egy dallamot; rejtély, hogy miképpen tudom örömömet lelni a zenében. Muzikális barátaim hamar észrevették fogyatékosságomat, és időnként azzal szórakoztatták magukat, hogy engem vizsgáztattak. Azt akarták m egtudni, hány dallamot vagyok képes felismerni akkor, ha a szokásostól eltérően gyorsabban vagy lassabban játsszák. Még a „G od savé the King” is fájdalmas fejtörő volt, ha megváltoztatva hallottam.

Peretz úgy véli, hogy lennie kell egy „bizonyos funkcionális struktúrának a zene érzelmi értelmezésének hátterében”, egy olyan struktúrának, amely még amúzia esetén is ép marad. A funkcionális struktúra részleteinek kidolgozása szépen lassan halad, részben sztrókon, agysérülésen vagy a homloklebeny részeinek műtéti eltávolításán átesett betegek vizsgálatával, részben pedig funkcionális agyi képalkotó eljárások bevonásával, melyek az alanyok zenehallgatás közbeni intenzív érzelmi izgatottsági állapotát mutatják. Róbert Zatorre és kutatólaboratóriuma (lásd például Blood és Zatorre 2001-es cikkét) erre a területre összpontosította munkáját. A kutatás mindkét vonala egy rendkívül kiterjedt hálózatot jelölt meg a zenére adott érzelmi válasz alapjaként, melyben mind kérgi, mind pedig kéreg alatti területek érintettek. Az ember szelektíven nemcsak elveszítheti a zenei érzelmeit, hanem ugyanannyira szelektíven hirtelen fellépő muzikofíliája is lehet (amint az az 1. és 27. fejezetekből kitűnik). Ez a tény azt mutatja, hogy a zenére adott érzelmi válasznak olyan saját, nagyon specifikus fiziológiai alapja van, amely az általános érzelmi reakciókészségtől elkülönül. Az Asperger-szindrómával élők körében is előfordulhat a zene érzelmi erejével szembeni közömbösség. Az Antropológus a Marson című könyvemben leírt, autizmussal élő, ragyogó tudóst, Temple Grandint, lenyűgözi a zenei forma, és Bach zenéje iránt különös vonzalmat érez. Elmesélte

nekem, hogy egyszer részt vett egy koncerten, ahol Bach Két- és háromszólamú invencióit (BWV 772-801) játszották. Megkérdeztem, hogy élvezte-e őket. „Zseniális darabok”, válaszolta, majd hozzátette, hogy kíváncsi lenne, vajon Bachot érdekelte volna négy- vagy ötszólamú invenciók írása is. „De vajon élvezte is őket?” kérdeztem megint, de erre is ugyanazt a választ kaptam, miszerint Bach intellektuális örömet szerez neki, semmi többet. A zene, ahogyan ő fogalmazott, nem „hatja meg”, nem viszi olyan mélységekbe, mint másokat (megfigyelése szerint). Van némi bizonyíték arra, hogy az agy mély érzelmek átélésében részt vevő középső része - különös tekintettel az amigdalára -Asperger-szindrómában alulfejlett. (Nem csak a zene nem tudott mély hatással lenni Temple-re; az érzelmek általános ellaposodását tapasztalta. Egy alkalommal, mikor együtt kocsi- káztunk a hegyekben, áhítat és csodálkozás fogott el a látványtól, és ezt neki is megemlítettem, mire Temple azt mondta, nem érti, miről beszélek. „Szépek a hegyek”, mondta, „de nem érzek semmi különöset tőlük”) Temple ugyan közömbös a zene iránt, ezzel azonban nem minden au- tista van így. Sőt, az 1970-es években ennek éppen az ellenkezőjét gondoltam, amikor egy csoport nagyon súlyos autizmussal élő fiatallal dolgoztam együtt. A leginkább megközelíthetetlenekkel csak a zenén keresztül tudtam kapcsolatba kerülni, és erről olyan erősen meg voltam győződve, hogy bevittem saját zongorámat (egy régi, használt pianínót) a kórházi szobába, ahol dolgoztam. A zongora a nem verbális fiatalok némelyikét valóságos mágnesként vonzotta.2

Sokkal kényesebb vizekre evezünk bizonyos történelmi személyeket illetően, akik saját és mások megfigyelése szerint is közömbösek voltak a zene iránt (hovatovább irtóztak tőle). Lehetséges, hogy súlyos amúziájuk volt - ennek sem alátámasztására, sem cáfolatára nincs bizonyítékunk. Nehéz például bármit is kezdeni azzal a ténnyel, hogy a James fivérek

2 Az 1980-as évek elején láttam a Music Child című nagyszerű BBC-filmet, amely Paul Nordoff és Clive Robbins munkásságáról szólt. Ők a súlyos autizmussal (és más kommunikációs zavarral) élő gyermekeknél alkalmazott zeneterápia úttörői. Nordoff és Robbins 1960-as évekbeli első kísérleti programjai óta az autizmusban használt zeneterápia rengeteget fejlődött, és ma már széles körben használják a stressz, nyugtalanság, valamint a sztereotipikus mozgások (ringatózás, csapkodás stb.) csökkentésére, továbbá az egyébként hozzáférhetetlen autista személyekkel való kapcsolatteremtés elősegítésére.

művei gyakorlatilag semmiféle zenei utalást nem tartalmaznak. William James A pszichológia elvei című ezernégyszáz oldalas könyvében egyetlen mondatot szentel a zenének, miközben az emberi észlelést és gondolkodást gyakorlatilag minden más szemszögből megvizsgálja; életrajzírásait átnézve sem találtam semmi utalást a zenére. Ned Rorem naplójában {Facing the Night - Szemközt az éjszakával) Henry Jamesszel kapcsolatban jegyzett meg hasonlót: regényeiben szinte említést sem tesz a zenéről, és ugyanúgy a róla írt életrajzokban sem találkozhatunk zenével. Lehetséges, hogy a fivérek zenementes családban nőttek fel. Előfordulhat, hogy a zene hiánya az első évek során egyfajta érzelmi amúziát okoz, mint ahogyan a nyelv hiánya a kritikus időszakban egész életre szólóan csorbítja a nyelvi képességet? Darwin egy másik, meglehetősen szomorú jelenségről, a zene iránti érzések elvesztéséről ír önéletrajzában:

Egy tekintetben az elmém változott az elmúlt húsz vagy harminc évben... Régebben a képek tekintélyes, a zene pedig nagyon erőteljes örömet adtak. Most azonban... szinte minden érdeklődésemet elvesztettem a képek és a zene iránt... Ügy tűnik, a fejem valamiféle géppé alakult, amely hatalmas tény- halmazokat általános törvényekké őröl. Ez a veszteség, a m agasabb esztétikai ízlés szánalomra méltó és furcsa elvesztése a boldogság vesztét jelenti. Természetünk érzelmi részének elgyengülése az intellektusra lehetségesen, az erkölcsi jellemre pedig minden valószínűség szerint kártékony hatással lehet.3

3 Janet Browne Darwinról írt életrajzában erről a bekezdésről ezt írja: az egész családot nyugtalanította. Olyan volt, mintha Darwin a természettel szembeni érzékenységét tagadta volna meg, és hátat fordított volna különleges adományainak. Halála után, a következő nemzedék tagjai egyenként is ellenpéldákra hívták fel a figyelmet, miszerint Darwin igenis élvezte a festői tájakat vagy egy zenével eltöltött estét... A gyerekek egyhangúlag elutasították apjuk saját magáról kialakított eltompult, érzéketlen képét. Darwin fia, Francis a The Autobiography o f Charles Darwin (Charles Darwin önéletrajza) című írásában leírja, hogy esténként - vagyis miután annyit olvasott, amennyi erejétől telt, és mielőtt a hangos felolvasás elkezdődött - feküdt a díványon, és hallgatta anyám zongorázását. (Eric Korn, a Darwin-szakértő, elárulta nekem, hogy Emma Darwin nem kisebb zongoristáktól tanult, mint Moscheles és Chopin.) Nem volt valami jó zenei hallása, ennek ellenére őszintén szerette a jó zenét. Sokat siránkozott, hogy idős korára zeneélvezete eltompult, az én emlékezetemben azonban zenei rajongása nem

Még veszélyesebb vizekre evezünk, ha Freud kerül szóba, aki (ameny- nyire a beszámolókból meg lehet ítélni) furcsa módon soha nem hallgatott zenét önszántából vagy csak a zenehallgatás öröméért, soha nem írt a zenéről, pedig a rendkívül muzikális Bécsben élt. Csak nagyon ritkán és vonakodva hagyta magát elrángatni az operába (akkor is csak Mozartra), és ha el is ment, ezeket az alkalmakat arra használta, hogy betegeiről és teóriáiról elmélkedjen. Freud unokaöccse, Harry (a nem egészen megbízható My Uncle Sigmund (Sigmund bácsikám) című visszaemlékezésében) azt írta, hogy Freud „megvetette” a zenét és az egész Freud család „rendkívül zeneieden” volt - egyik állítás sem tűnik azonban igaznak. Freud maga egy sokkal finomabb és árnyaltabb megjegyzést tett a témáról a „Michelangelo Mózese” című írásának bevezetőjében:

Előrebocsátom, hogy nem műértő, hanem laikus.. .Ámde művészi alkotások, kiváltképp költemények és szobrok mindig is erős hatást gyakorolnak rám; a festmények némileg ritkábban. Az ilyen művek arra indítottak, hogy m egfelelő alkalmakkor hosszan elidőzzem előttük, próbálván a m agam módján megragadni őket, azaz érteni akartam, hogy miben áll a hatásuk. Ott, ahol ezt nem tehetem, például a zene esetében, csaknem képtelen vagyok élvezni a művet. Racionális vagy talán analitikus hajlamom berzenkedik ellene, hogy valaminek a hatása alá kerüljek, és közben ne tudjam, hogy mi hat rám, mi az, ami elragad.4

Ez a megjegyzés egyszerre megrendítő és talányos. Azt hihetnénk, hogy Freud időnként azért képes volt önmagát átadni valami olyan rejtélyes, örömteli és (gondolnánk) legkevésbé sem fenyegető dolognak, mint a zene. Vajon gyerekkorában, amikor még nem kötelezte el magát a magyarázatoknak és elméleteknek, élvezte a zenét, és az kiváltott belőle valamit? Csak azt tudjuk, hogy felnőttkorában nem jutott neki a zene öröméből. A „közöny” szó talán nem a legmegfelelőbb itt, és a freudi „ellenállás”

lankadt... Zenei hallása fogyatékossága miatt képtelen volt felismerni egy dallamot, ha még egyszer hallotta, de kitartott amellett, amit szeretett, és ha egy régi kedvencét hallotta, gyakran mondogatta: „Ez nagyon szép; mi ez?” Beethoven szimfóniáinak részleteit és Hándelt különösen szerette. Érzékeny volt a stílusbeli különbségekre... Élvezte a művészi éneklést, és könnyekig meghatódott a nemes és érzelmes daloktól... Végtelenül szerény volt saját ízlését illetően, és ennek megfelelően nagyon elégedett volt, ha valaki egyetértett vele. 4 Freud 2001,209. Kertész Imre fordítása.

kifejezés - a zene titokzatos csáberejével szembeni ellenállás - közelebb áll a valósághoz. Theodor Reik,aki jól ismerte Freudot, a The HauntingMelody (A kísértő dallam) című könyvét Freud zene iránti látszólagos közönyének megvitatásával nyitja.„Bizonyos”, írja Reik,„hogy Freud élete első négy évében a morvaországi kisvárosban, Freiburgban, nagyon kevés zenét hallott, (és) tudjuk, hogy mennyire fontosak az élet első éveinek benyomásai a zenei érzékenység és érdeklődés kifejlődése tekintetében.” Reik ennek ellenére azzal folytatja, hogy legalább kétszer is látta, hogy Freud élvezi a zenét, látta, hogy hatással van rá a zene.5 Reik meglátása szerint tehát ez nem is annyira közöny, hanem

elfordulás volt... az akarat önvédelmi érdekből elkövetett cselekedete... és minél hevesebb és erőszakosabb volt a zene érzelmi hatása, annál kevésbé volt kívánatos számára. Egyre inkább meg volt győződve arról, hogy értelmét nem szabad elhomályosítani, és érzelmeit hatályon kívül kell helyezni. Egyre növekvő vonakodás alakult ki benne a zene sötét hatalmával szembeni önátadással kapcsolatban. A m elódiák érzelmi hatásának ilyenfajta elkerülését olyan embereknél láthatjuk, akik félnek érzéseik intenzitásától. Sokunknál a zene által kiváltott érzelmek valóban nyomasztóak lehetnek. Jó néhány, zenére nagyon érzékeny barátom képtelen munka közben háttérzenét hallgatni; vagy teljesen át kell adniuk magukat a zenének, vagy ki kell azt kapcsolniuk, mert nem tudnak más szellemi tevékenységre koncentrálni mellette. Ha teljesen átadjuk magunkat a zenének, elragadtatás és gyönyör lesz úrrá rajtunk; az 1950-es években mindennapos volt, hogy egész közönségek ájultak el Frank Sinatra vagy Elvis Presley zenéje hallatán - annyira elragadta őket az intenzív érzelmi és érzéki izgalom, hogy eszméletüket vesztették. Wagner szintén nagy mestere volt a zenei érzelmek manipulációjának, és talán ez az oka annak, hogy egyesekre részegítő, másokra nyugtalanító hatással van zenéje.6

5 Úgy tűnik (Danielle Ofri elmondása alapján), hogy Freud játszott zongorakettősöket a tehetséges bécsi zongoristával, Anna Hillsberggel. 6 A csábító, de veszélyes zene témája mindig megragadta a képzeletet. A görög mitológiában a szirének elbájoló zenéje csábította a tengerészeket pusztulásba. Dávid Halbers- tam The Coldest Winter (A leghidegebb tél) című könyvében élénk leírást olvashatunk a koreai háborúban használt hátborzongató, baljós zenéről:

Tolsztoj nagyon vegyes érzéseket táplált a zene iránt, mert úgy érezte, hogy a zene ereje „fiktív” elmeállapotba képes taszítani - olyan érzelmeket és képeket indít el benne, melyek nem a sajátjai, és nem tudja őket irányítani. Csodálta Csajkovszkij muzsikáját, de gyakran inkább tartózkodott tőle. A Kreutzer szonáta című elbeszélésében a narrátor feleségét egy hegedűművész és zenéje csábítja el - együtt játsszák Beethoven Krewteer-szonátáját. Az elbeszélő arra jut, hogy ez a zene a hatalmával képes megváltoztatni egy nő szívét, és hűtlenségre bírja. A történet azzal végződik, hogy a felbőszült férj meggyilkolja feleségét - bár úgy érzi, a valódi ellenség, az ellenség, akit nem tud megölni, maga a zene.

Hangszerek hangját hallották, fura ázsiai dudákét. A tisztek közül néhányan azt hitték, hogy egy brit csapat siet segítségükre. De a hangszerek nem dudák voltak; valami hátborzongató, nagyon idegen hang volt, talán kürtök és furulyák, olyan hang, amit sokan közülük életük végéig nem felejtenek el. Ebből a hangból jöttek rá, hogy a kínaiak elkezdték a csatát, hangszerekkel jelezték egymásnak, hogy mit csinálnak, és szándékosan ezzel ébresztettek félelmet az ellenségben. E. B. White 1933-as „The Supremacy of Uruguay” (»Uruguay Uralma”) című gunyo- ros elbeszélésében az ország úgy tud világuralomra törni, hogy pilóta nélküli repülőgépeket hangszórókkal szerelnek fel, melyek vég nélkül egy hipnotikus zenei frázist ismételnek. „Ez a kibírhatatlan hang”, írta, „amit a külföldi területek felett játszanak, a lakosságot azonnal az őrületbe kergeti. Uruguay ezután kedve szerint elküldi hadseregét, leigázza a bolondokat, és elfoglalja a földet.” Számos film dolgoz fel hasonló témákat, köztük Tim Burton Támad a M ars! című paródiája, melyben a megszálló marslakókat végül egy különösen alattomos dallal győzik le, mégpedig úgy, hogy felrobban tőle a fejük. Az „Indián Lőve Call” (Síim Whitman klasszikussá vált country-dala - a Ford.) az emberiség segítségére siet, mint a Világok Harcában (H. G. Wells tollából - a Ford.) az egyszerű földi baktériumok.