Siralmak: Zene, őrület és m elankólia25

25.

Siralmak: Zene, őrület és melankólia

A The Anatomy o f Melancholy (A melankólia anatómiája) című könyvében Róbert Burton hosszasan ír a zene hatalmáról. John Stuart Mill pedig úgy találta, hogy fiatalemberként, amikor a melankólia vagy öröm- telenség állapotába zuhant, csak a zenének volt ereje ahhoz, hogy ezen áthatolva az öröm és élet érzését legalább átmenetileg felkeltse benne. Azt tartják, hogy Mill depressziójának gyökere apja felette gyakorolt szívtelen uralmában keresendő, aki hároméves korától fogva szüntelen intellektuális munkát és teljesítményt követelt John Stuarttól, miközben nagyon keveset tett azért, hogy fia érzelmi szükségleteit kielégítse. Ezek után nem meglepő, hogy az ifjú csodagyerek felnőttkorára mély válságba jutott, és olyan állapotba került, amiből a zene kivételével semmi nem tudta kimozdítani. Mill nem volt válogatós a zenében; Mozart, Haydn és Rossini egyformán kedvesek voltak számára. Egyetlen félelme az volt, hogy egyszer kimeríti zenei repertoárját, és nem lesz hová fordulnia. A Mill által leírt folytonos és általános zeneszükséglet nem azonos azzal a kritikus hatással, amit bizonyos zenedarabok bizonyos időpontokban kiválthatnak. William Styron Látható Sötétség1 című emlékiratában leír egy ilyen élményt, amelynek során már közel volt az öngyilkossághoz:

A feleségem lefeküdt, és én kényszerítettem magam, hogy megnézzem egy film videóváltozatát, mert egy fiatal színésznőnek, aki játszott egy darabom ban, kis szerep jutott benne. A tizenkilencedik század végi Bostonban játszódó filmben a szereplők valamikor végigvonulnak egy konzervatórium elő-

1 Styron 1993,85-86. Kiss Zsuzsa fordítása.

25 - S i r a l m a k : Z e n e , ő r ü l e t é s m e l a n k ó l i a csarnokán, s a falak rejtekéből a nem látható m uzsikusok közt felhangzott egy mély alt hang, hirtelen szárnyaló frázis Brahms Altrapszódiájából. Ez a hang, ami minden m ás zenéhez - m i több, minden m ás örömhöz - hasonlóan hónapok óta nem tudott megérinteni zsibbadt közönyömben, m ost tőrként járta át a szívem, s a gyorsan felbuzgó emlékek áradása közepette felidéztem minden boldogságot, ami e házban valaha honos volt: a szobáikban kergetőző gyerekeket, az ünnepeket, a szerelmet és a m unkát... Én magam is tapasztaltam néhányszor hasonlót, amikor, Styron szavaival élve, a zene „tőrként járta át a szívem”, amikor erre semmi más nem lett volna képes. Szenvedélyesen kedveltem anyám nővérét, Len nénikémet; gyakran gondoltam, neki köszönhetem, hogy sikerült megőrizni a józan eszemet, ha nem az életemet, mikor gyerekként elkerültem otthonról, London evakuálása idején, a háború alatt. Halála hirtelen hatalmas űrt hagyott a szívemben, de valamiért nehezemre esett a gyász. Elmerültem a munkámban, hétköznapi gondjaimban, mechanikusan működtem, de belül az örömtelenség állapotában voltam, zsibbadt voltam és minden öröm - és bánat ugyanúgy - hidegen hagyott. Egy este hangversenyre mentem abban a hiú reményben, hogy a zene majd újjáéleszt, de nem így történt; az egész koncert unalmas volt - egészen az utolsó darabig. Ez egy általam még soha nem hallott darab, Jan Dismus Zalenka (mint később megtudtam, Bach kevéssé ismert cseh kortársa) Jeremiás próféta siralmai című műve volt. Hirtelen, miközben hallgattam, a szemem megtelt könnyel. A hetek óta megfagyott érzéseim újra áramlani kezdtek. Zelenka Siralmai átszakították a gátat, hagyták, hogy az érzések kifolyjanak onnan, ahol eddig akadályozva voltak, és nem tudtak mozdulni bennem. Wendy Lesser Room fa r Doubt (Helyet a kételynek) című könyvében hasonló élményt ír le a zenével kapcsolatban. Ő is elvesztette a maga Lennyjét, csak egy szeretett barát, nem pedig szeretett nagynéni személyében. Míg nálam az érzelmeket Zelenka Siralmai szabadította ki, ez volt a katarzis elindítója, Lessernek ez a darab Brahms Német Requiemje volt:

A Brahms-requiem előadása óriási hatással volt rám. Azért mentem Berlinbe, hogy Dávid Hume-ról írjak... de... amikor a zene hullámai rám zúdultak - ahogyan egész testemmel hallgattam, nem csak a füleimmel - rájöttem, hogy inkább Lennyről kell írnom.

Negyedik rész: É r z e l e m , i d e n t i t á s é s z e n e Lenny halálát egy lezárt csomagban cipeltem addig magammal, egy lezárt, lefagyasztott csomagban, amihez sem hozzáférni nem sikerült, sem m egszabadulni nem tudtam tőle... Nem csak Lenny dermedt meg; én is. Amikor azonban ott ültem a Berlini Filharmonikusok koncerttermében, és hallgattam a kórus számomra érthetetlen szavait, valami felmelegedett és m eglágyult bennem. Hónapok óta először újra képes voltam érezni. Amikor anyám halálának híre eljutott hozzám, azonnal Londonba repültem a szülői házba, ahol egy hétig süvét2 tartottunk. Apám, három fivérem és én, anyám még élő testvéreivel, mind leültünk a kisszékekre, és érzelmileg és fizikailag az egymást folyamatosan követő rokonok és barátok ételeiből és emlékeiből táplálkoztunk. Nagyon megható volt, hogy anyám betegei és tanítványai közül is sokan tiszteletüket tették. Mindent áthatott a melegség, odafigyelés, szeretet, támogatás, az érzések áramlása és megosztása. Amikor azonban ezután a hét után visszatértem rideg és üres New York-i lakásomba, érzéseim „megfagytak”, depresszióba estem, bár nem ez a legmegfelelőbb szó rá. Hetek teltek el, és én felkeltem, felöltöztem, elmentem dolgozni, találkoztam a betegeimmel, próbáltam normálisan élni. Belül azonban halott voltam, mint egy élettelen zombi. Aztán egy napon éppen a Bronx Park Easten sétáltam, mikor hirtelen könnyebbséget éreztem, a hangulatom felderült, hirtelen megérintett az élet, az öröm közelsége. Csak akkor jöttem rá, hogy valami zenét hallottam, bár olyan halkan, hogy talán csak egy kép vagy emlék ötlött fel bennem. Amint sétáltam tovább, a zene egyre hangosabb lett, míg végül eljutottam a forrásához: egy alagsori ablakból a rádióból Schubert szólt. A zene belém hasított, és képek és érzések zuhatagát szabadította fel - gyermekkori emlékek, együtt töltött családi nyaralások és anyám Schubert iránti rajongása (gyakran énekelte kicsit hamisan a Nachtgesangot) Nem csak azt vettem észre, hogy hetek óta először mosolygok, de még hangosan fel is nevettem - újra éltem. Szerettem volna tovább álldogálni az alagsori ablak előtt -úgy éreztem, Schubert, csak Schubert hozhat vissza az életbe. Csak az ő zenéje tudta a titkot, hogy mivel lehet engem életben tartani. El kellett érnem viszont egy vonatot, így továbbsétáltam. És újra visszazuhantam a depresszióba.

2 Ortodox zsidó gyászhét a halott legközelebbi hozzátartozóinak.

Pár nappal később merő véletlenségből meghallottam, hogy a nagyszerű bariton, Dietrich Fischer-Dieskau Schubert Téli utazását adja elő a Carnegie Hallban. A jegyek már mind elkeltek, de abban a reményben, hogy bejuthatok, csatlakoztam az épület előtt álló tömeghez, és végül sikerült 100 dollárért vennem egy jegyet. Ez 1973-ban hatalmas összegnek számított, és a fizetésem is elég szerény volt, mégis úgy éreztem, hogy nem kellett nagy árat fizetnem (így fogalmaztam magamnak) az életemért. Amikor Fischer-Dieskau kinyitotta a száját és elénekelte az első hangokat, rájöttem, hogy valami borzasztóan nincs rendben. A művész, mint mindig, technikailag tökéletes volt, de éneklése valamiért teljesen laposnak, ijesztően élettelennek hatott. Körülöttem az emberek mind elragadtatott figyelemmel, kifürkészhetetlen és mérhetetlenül átszellemült arckifejezéssel hallgatták. Csak tettetik, gondoltam én - udvariasan színlelték, hogy meg vannak hatódva, pedig ugyanúgy tisztában voltak vele, mint én, hogy Fischer-Dieskau elvesztette azt a csodálatos melegséget és érzékenységet, ami régen áthatotta a hangját. Természetesen, amint arra később rájöttem, egyáltalán nem volt igazam. A kritikusok másnap mind egyetértettek, hogy Fischer-Dieskau soha nem volt még jobb formában. Én voltam az, aki megint élettelen lett, bebábozódott és megfagyott - olyannyira, hogy ezúttal még Schubert sem tudott felolvasztani. Lehet, hogy önvédelemből tettem, befalaztam magam az érzéseim ellen, melyek el akartak söpörni; vagy egyszerűen csak követeltem, hogy működjön a zene, holott a tapasztalat azt mutatta, hogy a követelőzés soha nem válik be. A zene ereje, legyen az örömteli vagy katartikus, észrevétlenül lopózik oda az emberhez, váratlanul érkezik, mint egy áldás vagy kegy - mint amikor az alagsori ablakból szivárgott ki, vagy mint amikor tehetetlen áldozatul estem Zelenka Siralmai szívszaggató ékesszólásának. („A művészet nem gyógyszer”, írta egyszer E. M. Forster. „Fogyasztás után nem garantált a hatása. Ahhoz, hogy hatni tudjon, valami olyan rejtélyesnek és szeszélyesnek kell felszabadulnia, mint az alkotói ihlet.”) John Stuart Mill mindig olyan vidám zenét akart, ami frissítőként hat rá, Lesser és én azonban mindketten egy szeretett személy elvesztését próbáltuk feldolgozni, nagyon különböző szükségleteink és nagyon különböző tapasztalataink voltak a zenével kapcsolatban. Nem véletlen, hogy Lesser esetében egy rekviem, az enyémben pedig egy siralom szabadította fel a fájdalmat és engedte szabadjára újra az érzelmeket. Ezeket a zenéket olyan

alkalmakra találták ki, mint a veszteség és halál. Sőt, a zene akkor is képes megszólítani bennünket, amikor mi magunk is a halállal nézünk szembe. A pszichiáter Alexander Stein leírta 2001. szeptember 11-i élményeit: a World Trade Centerrel szemben lakott, és látta a becsapódást, végignézte az összeomlást, ott volt a megrémült menekülő tömegben az utcán, miközben nem tudta,hogyafeleségeéletben van-e vagymeghalt.Akövetkezőháromhó- napbanőésafeleségehajléktalanmenekültekvoltak.Ezalattazidőalatt azt írja:

Belső világomat egy vastag és néma lepel fedte, mintha a létezés egész m ódja egy levegőtlen vákuumba szorult volna. A zene, még a különösen kedvelt darabok megszokott belső hallgatása is, elnémult. Paradox m ódon a hallási szféra más tekintetben mérhetetlenül felerősödött, de úgy tűnt, hogy a hangoknak csak egy keskeny spektrumára volt hitelesítve: a fülem katonai repülőgépek zúgására, a szirénák vijjogására, a betegeimre és feleségem éjszakai szuszogására volt ráhangolva. Csak több hónap múlva „tért végül vissza hozzá a zene az élet részeként”, és az első, amit belül hallott, Bach Goldberg-variációkja volt. A szeptember 11-i események ötödik évfordulóján, a szokásos reggeli kerékpárutamon a Battery Parkba, Manhatten csúcsához közeledve zenét hallottam majd néma tömeget pillantottam meg, akik meredten nézték a tengert, és egy fiatalembert hallgattak, aki Bach d-moll chaconne-ját játszotta hegedűjén. Amikor vége lett a zenének és a tömeg csendesen feloszlott; nyilvánvaló volt, hogy a zene az embereknek valami nagyon mély vigaszt nyújtott, olyan módon, amire szavak soha nem volnának képesek. A zene, a művészetek között egyedülálló módon, egyszerre teljesen elvont és mélységesen érzelmes. Nem jelképez semmi konkrét, külső dolgot, egyedi képessége van viszont belső állapotok és érzések kifejezésére. A zene képes a szívet közvetlenül eltalálni; nincs szüksége közvetítőre. Az embernek nem kell tudnia semmit Didóról és Aeneasról ahhoz, hogy Didó panasza megrendítse; aki valaha elveszített már valakit, tudja, miről beszél Didó. És végül egy mély és rejtélyes paradoxon: miközben ezeket a zenéket hallgatva erőteljesen átéljük a fájdalmat és szomorúságot, ugyanakkor vigaszt és megnyugvást is hoznak.3

3 Általában - de nem mindig. Egy levélíróm úgy érezte, a zene csak súlyosbította mély szenvedését:

Nemrégiben egy harmincas éveiben járó fiatalembertől kaptam levelet, aki elmondta, hogy bipoláris zavarban szenved, amit 19 éves korában diagnosztizáltak. Szakaszai egyértelműen súlyosak voltak - néha hónapokig szinte alig mozdult ki vagy beszélt emberekkel, mániás szakában pedig abban nyilvánultak meg, hogy „felháborító mennyiségű pénzt költött, éjszakánként nem aludt, és matekfeladatokat oldott meg vagy zenét szerzett, és megállás nélkül társaságba járt”. Azért írt nekem, mert felfedezte, hogy a húszas éveiben a zongorázásnak milyen megdöbbentő hatása volt elmeállapotára:

Ha leültem a zongorához, játszani és improvizálni kezdtem, rá tudtam hangolódni hangulatomra. Ha hangulatom emelkedett volt, az emelkedett hangulatot a zenéhez tudtam igazítani. Miután ebben a szinte transzszerű állapotban játszottam egy darabig, le tudtam hozni a hangulatomat egy normálisabb szintre. Hasonlóképpen, ha a hangulatom nyomott volt, képes voltam a hangulatomat feljavítani. Olyan ez, mintha a zenét úgy lennék képes használni a hangulatom stabilizálására, mint m ások a terápiát vagy gyógyszereket... A zenehallgatás azonban nálam egyáltalán nem így m űködik - a teljesítményen múlik, azon, hogy képes vagyok irányítani a zene minden aspektusát, a stílust, textúrát, tempót és dinamikát.

Az állami elmegyógyintézetekben eltöltött sokéves munkám során sokszor láttam, hogy a súlyosan regrediált skizofréniával élő betegek, akik felnőtt életük java részét az elmegyógyintézetek hátsó kórtermeiben töltötték, „normális” reakciót adtak a zenére - gyakran a személyzet és néha saját maguk legnagyobb bámulatára.4 A pszichiáterek osztályozása

Képtelen voltam hallgatni azt a klasszikus zenét,amit mindig is szerettem... Nem sokat számított, hogy mi a zene - lehetetlen volt hallgatni... A zene olyan érzéseket ébresztett bennem, annyira elborított a rettegés és szomorúság, hogy ki kellett kapcsolnom, és egész sokáig csak sírtam, csak sírtam. Csak egy év gyász és pszichoterápia után tudta újra élvezni a zenét. 4 A skóciai Sunnyside Royal Kórház „Őrültek Nyilvántartásának” egy 1828. június 1-jei feljegyzésében is találhatunk ilyen beszámolót egy bizonyos Martha Wallace nevű bennlakóról: „Előrehaladott kora... és az intézetben eltöltött negyven év ellenére, mely idő egésze alatt elmeállapotában semmi változás soha nem jelentkezett... a zene iránti fogékonyság mutatkozott nála, amikor szombaton... felkelt a székéről és jókedvű arckifejezéssel, teljes erejéből bicegett és táncolt a Neil Gow fürge dallamára, amit egy hegedűs játszott.”

szerint a skizofrén betegeknek „negatív” tüneteik (nehezen lépnek kapcsolatba másokkal, hiányzik belőlük a motiváció és, mindenekelőtt, az érzelmeik tompák), valamint „pozitív” tüneteik is vannak (hallucinációk, érzékcsalódások). Miközben a gyógyszerek tompítják a pozitív tüneteket, a negatív tüneteket ritkán tudják befolyásolni, pedig azok gyakran gyöt- relmesebbek. Amint azt Ulrich és munkatársai bebizonyították, a zeneterápia itt juthat különösen hasznos szerephez, és humánus, kevésbé kényszerítő módon segítheti az elszigetelt, aszociális emberek megnyílását. A zene néha a pozitív tüneteket is ellensúlyozni tudja. Dániel Paul Schreber, a kiváló német jogász, aki sok éven át élt súlyos skizofréniás pszichózisban, Memoirs o fM y Nervous Illness (Idegbetegségem emlékiratai) című írásában így fogalmaz: „A zongorázás elfojtja a hozzám beszélő hangok értelmetlen locsogását... A zongorázásba tett valóságos érzéseknek köszönhetően minden arra irányuló kísérlet bukásra van ítélve, ami engem »hamis érzelem« kreálására sarkallna.” Vannak hivatásos zenészek, akik súlyos skizofréniával élnek, mindazonáltal a legmagasabb szakmai szinten képesek teljesíteni, és előadásukon zavart elmeállapotuknak semmi nyoma nem látszik. Tóm Harrell, az elismert jazztrombitás és zeneszerző, nemzedékének első számú kürtöse, évtizedekig fenntartotta művészi teljesítményének színvonalát, annak ellenére, hogy kamaszkora óta skizofréniával és gyakorlatilag állandó hallucinációkkal élt. Szinte csak akkor nem pszichotikus, ha zenél, vagy inkább - ahogyan ő fogalmaz - „a zene játszik rajta”. És itt van Nathaniel Ayers, a tehetséges klasszikus hegedűművész, akinél pályája ragyogó kezdete után Julliard-növendékként súlyos skizofrénia alakult ki. Végül Los Angeles belvárosában hajléktalanként tengette életét, időnként elbűvölően játszott ütött-kopott hegedűjén, amiről hiányzott két húr. Ayersről és a zene „megváltó hatalmáról” Steven Lopez The Soloist (A szólista)5 című könyve ad megrendítő leírást. Ahogyan a zene ellenáll az álmok vagy a Parkinson-kór torzításainak, túléli az amnézia vagy az Alzheimer veszteségeit, ugyanígy áll ellen a pszichózis torzításainak is, és akkor is behatol a melankólia és őrület legmélyebb bugyraiba is, amikor erre már semmi más nem képes.

5 A könyvből 2009-ban azonos című film is készült, Joe Wright rendezésében, Jamie Fox és Róbert Downey Jr. Főszereplésével. (A Ford.)