20. Kinetikus dallam: Parkinson-kór és zeneterápia

Merlin Donald bámulatra méltó 1991-es Az emberi gondolkodás eredete című könyvében, illetve számos további cikkében, a kulturális evolúció látomásának is központi eleme ez a gondolat. Donald elképzelésére alapvetően jellemző az a feltevés, hogy az emberi evolúció során az ő semberek „epizodikus” kultúrájából átmenet történt a „mimetikus” kultúrába - ami tíz- vagy akár százezer évig is virágzott a nyelv és a fogalmi gondolkodás kialakulása előtt. Donald szerint az utánzás - az érzelmek, külső események vagy történetek leképezésének képessége gesztusok, testtartás, mozgás és hang használata által, de nyelv nélkül - még mindig a mai emberi kultúra alapját képezi. Donald úgy véli, hogy a ritmusnak különleges szerepe van az utánzásban:

A ritmus integráló készség, amely m ind a vokális, mind a látási-mozgató m imézishez kapcsolódik... A ritmikai képesség m odalitások feletti; azaz ha egy ritmus kialakult, bármelyik mozgató modalitás lejátszhatja, beleértve a kezeket, lábakat, a fejet, a szájat vagy az egész testet. Nyilvánvalóan önjutalmazó, miként az észlelési felismerés és a motoros működés is önjutalmazó. A ritmus bizonyos értelemben a mimetikus készség kvintesszenciája... A ritmikai já tékok nagyon elterjedtek az embergyerekek körében, és csak néhány olyan emberi kultúra van - ha van egyáltalán -, amely nem alkalmazza kifejező- eszközként a ritmust.9

Donald ennél is tovább megy, és úgy találja, hogy a ritmuskészség nemcsak a zenéhez, de mindenféle nem verbális tevékenységhez is előfeltétel, a mezőgazdasági élet egyszerű ritmusmintáitól kezdve a bonyolultabb társadalmi és rituális viselkedésekig. Az idegtudósok említik néha a „kötési problémát”, azt a folyamatot, amely során a különféle észleletek vagy az észleletek aspektusai összekapcsolódnak és egyesülnek. Mi teszi lehetővé például, hogy összekapcsoljuk a jaguár által előidézett látványt, hangot, illatot és érzelmeket? Az idegrendszer az agy különböző részeiben lévő idegsejtek gyors, szinkronizált tüzelése által képes mindezek összekapcsolására. Ahogyan az agyban és az idegrendszerben a különböző funkcionális részek összekötése a gyors idegi rezgéseken múlik, az emberi közösségek egyéni idegrendszereit a ritmus köti össze.

9 Donald 2001,170. Kárpáti Eszter fordítása. (A Szerk.)

2 0 .

Kinetikus dallam: Parkinson-kór és zeneterápia

1966-ban nem létezett gyógyszer, ami segíthetett volna ezeken a betegeken, legalábbis a dermedt állapotukon, parkinsonos mozdulatlanságukon. Köztudott volt azonban az ápoló személyzet körében, hogy időnként a Parkinson-kórt meghazudtoló könnyedséggel és kecsességgel tudtak mozogni, és az ilyen mozgást leggyakrabban a zene tudta elindítani. Ezek az agyvelőgyulladáson átesett betegek, a közönséges Parkin- son-kórosokhoz hasonlóan tipikusan nem tudtak könnyen mozgásokat elindítani, viszont reagálni gyakran tudtak. Ha odadobtak hozzájuk egy labdát, akkor sokan el tudták kapni, és majdnem mindannyian reagáltak

Kittynek különös érzéke volt az agyvelőgyulladáson átesett betegeinkhez, és évtizedekkel azelőtt, hogy az L-dopa nevű szer kapható lett volna, egyedül Kitty és a zenéje tudta őket életre kelteni. Amikor 1973-ban dokumentumfilmet készítettünk róluk, a film rendezője, Duncan Dallas rögtön azt kérdezte tőlem: „Találkozhatnék a zeneterapeutával? Úgy tűnik, ő itt errefelé a legfontosabb ember.” És tényleg ő volt az, az L-dopa előtti időkben és még azután is, amikor az L-dopa hatása sok betegnél akadozó vagy instabil volt. Bár a zene ereje évezredek óta ismert, a hivatalos zeneterápia gondolata csak az 1940-es években merült fel, amikor a m ásodik világháború harcmezeiről fejsérüléssel, traumatikus agysérüléssel, „harctéri idegsokkal” („gránátnyomással” - vagy ahogyan m a nevezzük: poszttraumás stressz-szindrómával) hazatért rengeteg katona kezelésére volt szükség.2 Azt figyelték meg, hogy sok katonánál a fájdalom, szenvedés és látszólag még a fiziológiai reakciók is (például pulzusszám, vérnyomás és a többi) javultak a zene hatására. Sok veterán kórházba hívtak meg zenészeket az orvosok és ápolók, hogy a betegeknek játsszanak, és a zenészek jö ttek is boldogan a sebesültek rettenetes kórtermeibe. Hamarosan kiderült azonban, hogy a lelkesedés és nagylelkűség nem elég - szükség volt szakmai képzettségre is. Az első hivatalos zeneterápia program ot 1944-ben állította össze a National Association fór Music Therapy (Nemzeti Zeneterápia Társaság) a Michigan State Universityn. A következő huszonöt évben a zeneterápia m ég m indig nem kapott elismerést. Azt nem tudom, hogy Kitty Stiles, a Beth Abraham kórház zeneterapeutája, részt vett-e hivatalos képzésben, illetve rendelkezett-e zeneterapeuta-engedéllyel, de mérhetetlen ösztönös tehetsége volt ahhoz, hogy megmondja, mitől indulnának el a betegek, bármennyire visszafejlődöttnek vagy fogyatékosnak néztek is ki. Az egyes betegekkel való munkához legalább annyi em pátiára és személyes interakcióra van szükség, mint hivatalos terápiára, és Kitty ebben nagyon tehetséges volt. Merészen improvizált, és nagyon

2 A Dorothy M. Schullian és Max Schoen által szerkesztett kiváló és átfogó 1948-as M usic andMedicine (Zene és orvoslás) című kötet témája a zene mint gyógyszer, különféle történelmi és kulturális kontextusokban; a könyv nagyon fontos fejezeteket tartalmaz a zene katonai kórházi, illetve általánosabb használatáról is.

játékos volt - a billentyűknél és az életben is; az a gyanúm, hogy enélkül minden erőfeszítése hiábavaló lett volna.3

Egyszer elhívtam a költőt, W. H. Audent Kitty egyik terápiás ülésére, akit teljesen lenyűgözött a zene által kiváltott azonnali átalakulás; eszébe juttatta a német romantikus író, Novalis aforizmáját: „Minden betegség zenei probléma; minden gyógyír zenei megoldás.” Ez szinte szó szerint igaz volt ezekre a súlyos parkinsonos betegekre. A Parkinson-betegséget általában „mozgászavarnak” hívják, bár súlyos formában nemcsak a m ozgás károsodik, hanem az észlelés, a gondolkodás és az érzések áramlása is. Az áramlás zavara sokféle formát ölthet; amint arra a „kinetikus dadogás” kifejezés is utal, elvész a mozgás sima áramlása és szakadozottá, rángatózóvá, szakaszossá válik. A parkinsonos dadogás (mint a verbális dadogás) gyönyörűen reagál a zene ritmusára és áramlására, amennyiben a zene a „megfelelő” fajtából való - ami betegenként változó. Frances D„ egyik agyvelőgyulladáson átesett páciensem számára a zene olyan erős volt, mint egy gyógyszer. Az egyik percben még összegörnyedve, görcsösen és gátolt állapotban láttam, vagy pedig rángatózott, ticelt és hadart, mint valami emberi időzített bomba. A kö

3 Amikor 1979-ben Kitty nyugdíjba vonult, a helyére a Beth Abraham Kórház egy hivatalosan elismert zeneterapeutát Concetta Tomainót vette fel. (Később Tomaino lett az 1971-ben alapított American Association for Music Therapy elnöke és az elsők között doktorált zeneterápiából.) Connie teljes állásban dolgozott a kórházban, ahol számos zeneterápiás programot megvalósított és bevezetett. A kórházban igen nagy számban jelen lévő afáziás és más beszéd- és nyelvi zavaros betegek számára is indított programokat. Alzheimerrel és a demencia m ás formáival élő betegek részére is szervezett programokat. Connie-val, és számos m ás kollégával együtt dolgoztunk ezeken projekten, és folytattuk a Kitty Stiles által elkezdett munkát a Parkinson-kóros páciensekkel. A m ozgásos, nyelvi és kognitív funkciók mellett a fiziológiai működést is teszteltük - elsősorban EEG-vizsgálatokkal, melyeket a zeneterápiás ülések előtt, alatt és után végeztünk. 1993-ban Connie egy konferenciát szervezett („Clinical Applications of Music in Neurological Réhabilitation” [A zene klinikai alkalmazása a neurológiai rehabilitációban]), hogy összehívja az ezen a területen dolgozókat; két évvel később segített létrehozni a Beth Abrahamben egy zenei-neurológiai intézetet (Institute fór Music and Neurologie Function) abban a reményben, hogy felhívja a figyelmet a zeneterápia hasznosságára a klinikai alkalmazáson kívül is, a laboratóriumi kutatásokban. Az 1980-as és 1990-es években kifejtett munkánkkal párhuzamosan egyre növekvő arányban tettek m ások is hasonló erőfeszítéseket az egész országban és a világban.

vetkező percben, amikor megszólalt a zene, az összes explozív-obstruktív jelenség megszűnt, vidám könnyedség és a mozgás áramlása váltotta fel, és Mrs. D. megszabadulva összes automatizmusától, mosolyogva „vezényelni” kezdte a zenét, vagy felállt és táncolni kezdett. Nagyon fontos volt azonban Mrs. D.-nek, hogy a zene legato, azaz megszakítások nélkül játszott, nyugodt, széles folyam legyen; a pattogós, staccato zene bizarr ellenhatást válthatott ki, ugrálni és tehetetlenül rángatózni kezdett tőle, mint valami felhúzós játék vagy marionett bábu. A parkinsonok számára a „megfelelő” zene egyrészt általában nemcsak legato, de határozott ritmusa is van. Másfelől viszont a ritmus nem lehet túl hangos, uralkodó vagy tolakodó, mert az a betegeket ellenállhatatlanul magával ragadja. A Parkinson-kórnál a zene ereje ugyanakkor nem függ az ismerősség vagy élvezet szintjétől, de azért legjobban általában az ismerős és kedvelt zenék működnek. Egy másik páciens, Edith T., aki korábban zenetanár volt, arról beszélt, hogy hiányzik neki a zene. Elmondta, hogy a Parkinson-kór jelentkezésével esetlen lett, mozdulatai „darabossá és mechanikussá váltak - olyan lett, mint valami robot vagy báb”. Mozdulatai elvesztették korábbi természetességüket és zeneiségüket; egyszóval a Parkinson-kór „zeneietle- nítette” őt. Amikor azonban dermedt vagy merev állapotban volt, elég volt csupán „elképzelnie” a zenét, és visszanyerte a cselekvés erejét. Ő úgy fogalmazott, hogy képes volt „kitáncolni a keretből”, abból a lapos, dermedt tájból, ahol raboskodott, és szabadon és kecsesen tudott mozogni: „Mintha hirtelen megint emlékeznék önmagamra, saját élő dallamomra.” Majd ugyanolyan hirtelen a belső zene abbamaradt, és ő visszazuhant Parkinson szakadékába. Ugyanennyire drámai és talán hasonló ahogyan Edith m ások járóképességét használta - egy másik személlyel könnyen és automatikusan tudott járni, átvette a ritmust, a tempót, megosztotta a kinetikus dallamot, de abban a pillanatban, mikor a m ásik megállt, ő sem tudott továbbmenni. A parkinsonosok mozdulatai és észleletei gyakran vagy túl gyorsak, vagy túl lassúak, jóllehet ennek nincsenek is tudatában - csak akkor képesek következtetni erre, ha egy órához vagy másokhoz viszonyítják m agukat. A neurológus William Gooddy Time and the Nervous System (Az idő és az idegrendszer) című könyvében ezt írja erről: „Egy külső megfigyelő észreveheti, hogy egy parkinsonos mozdulatai mennyire le vannak las

sítva, de a beteg maga így látja: »Számomra a mozdulataim normálisnak tűnnek addig, amíg rá nem nézek az órára. A kórterem falán lévő óra úgy tűnik, rendkívül gyorsan jár.«”. Gooddy leírásaiban néha hatalmas eltérések vannak a betegek által átélt „személyes idő” és a „valódi idő” között.4 Zene jelenlétében azonban a tempó és a sebesség átveszi az irányítást a Parkinson-kór felett és a parkinsonosok számára lehetővé válik, hogy amíg a zene szól, visszatérjenek a saját, betegségük előtti természetes mozgásukhoz. A zene valóban ellenáll minden siettető vagy lassító próbálkozásnak, és saját tempóját érvényesíti.5 Nemrégiben magam is láthattam ezt a je lenséget a kiváló (és Parkinson-kóros) zeneszerző és karmester, Lukas Foss előadásán is. Mintha puskából lőtték volna ki, szinte irányíthatat- lanul ment a zongorához, de amikor már ott volt, a Chopin-noktürnt feltűnő figyelemmel, időzítéssel és kecsességgel játszotta - egészen, amíg a zene abba nem maradt: akkor újra kapkodni kezdett. Ed M., egy rendkívüli agyvelőgyulladáson átesett beteg számára a zene felbecsülhetetlen. Ed testének jobb oldala túl gyors, bal oldala pedig túl lassú. Nem találtuk meg a megfelelő gyógyszeres kezelési lehetőséget számára, hiszen ami az egyik oldalnak használ, az a másik oldalnak ártana. Ed imádta azonban a zenét, és volt a szobájában egy kisméretű orgona. Azzal, hogy leült és játszott rajta - és csak azzal a két kezét, a két oldalát összhangba és szinkronba tudta hozni. A Parkinson-kórban a legalapvetőbb probléma az, hogy a beteg nem képes spontán módon elindítani egy mozdulatot; a parkinsonos ember

4 Erről és m ás időzavarral kapcsolatos témákról a 2004-es „Speed” (Sebesség) című cikkemben írtam. 5 Sok muzsikusnak nem tetszett, amikor Beethoven barátja, Johann Malzel feltalálta a hordozható metronómot, és Beethoven elkezdett metronóm-előjegyzéseket használni zongoraszonátáihoz. Attól tartottak, hogy ettől a játék merev és metronomikus lesz, és elvész a kreatív zongorajátékhoz nélkülözhetetlen rugalm asság és szabadság. Ehhez hasonlóan, bár a metronóm ketyegését lehet a parkinsonos betegek bevonására használni, hogy lépésről lépésre tudjanak haladni, ebből a fajta helyváltoztatásból hiányzik a valódi járásra jellemző automatizmus és folyékonyság. A parkinsonos betegnek nem különálló ingerek sorozatára van szüksége, hanem egyértelmű ritmussal szervezett, folyamatos ingerfolyamra vagy -áramlásra. Michael Thaut és munkatársai a Colorado State Universityn úttörőként használtak ritmikus-auditoros stimulációt parkinsonos betegek járásának elősegítésére (és sztrók utáni, részben bénult, féloldali izomgyengeségben szenvedő betegeknél is).

mindig „le van ragadva”, vagy „m eg van dermedve”. Normális esetben a szándékunk és a kéreg alatti gépezet (különösen a bazális ganglionok) között van gyakorlatilag egy pillanatnyi egyeztetés, ami az automatikus cselekvést lehetővé teszi. (Gerald Edelman The Remembered Present [A felidézett jelen] című könyvében a bazális ganglionokat, a kisagyat és a hippokampuszt a „sorrendiség, az egymást követő események szerveinek” nevezi.) A Parkinson-betegségben azonban elsősorban a bazális ganglionok sérülnek. Amennyiben a sérülés nagyon súlyos, a parkinso- nos beteg gyakorlatilag mozdulatlanságra és némaságra van ítélve - nem béna, de bizonyos értelemben „be van zárva”, magától képtelen elindítani egy mozdulatot, annak ellenére, hogy bizonyos ingerekre tökéletesen képes reagálni.6 A parkinsonos beteg beragad egy kéreg alatti dobozba, és (amint arra Lurija is rámutatott) csak egy külső inger segítségével képes belőle kiszabadulni.7 A Parkinson-kóros betegeket m ozgásra lehet bírni, néha olyan egyszerű dologgal is, hogy odadobunk nekik egy labdát (bár miután elkapták a labdát és visszadobták, utána megint megdermednek). A valódi szabadság érzésének öröméhez, hosszabb kiszabaduláshoz olyasvalamire van szükségük, ami tartós, és ebben a zene lehet szolgálatukra. Az agyvelőgyulladáson átesett Rosalie B. esetében ez nyilvánvaló volt. Nála előfordult, hogy órákig ült kővé meredve, teljesen mozdulatlanul, megdermedve, rendszerint úgy, hogy az egyik ujja „hozzáragadt” a szemüvegéhez. Ha valaki sétált vele a folyosón, akkor darabosan, passzívan sétált ő is, de az ujja még mindig a szemüvegéhez tapadt. Ugyanakkor Rosalie nagyon muzikális volt, és imádott zongorázni. Abban a pillanatban, hogy leült a zongoraszékre, s beragadt keze a billentyűkhöz ért,

6 A „bezártságot” itt csak képletesen értem. Az ideggyógyászatban a „bezártság-szindróma” („locked-in syndrome” ) olyan állapotot jelöl, melyben a beteg meg van fosztva a beszéd és gyakorlatilag minden akaratlagos mozgás képességétől, kivéve talán a pislogást és a szem föl-le való mozgatását. (Ez rendszerint agytörzsi sérülés következménye.) Ezeknek a betegeknek megmarad a normális tudatuk és akaratuk, és ha sikerül kialakítani egyfajta kommunikációs rendszert (például pislogással), akkor képesek közölni gondolataikat vagy mondandójukat, igaz szívfájdítóan lassan. Jean-Dominique Bauby francia újságíró, aki bezártság-szindrómában szenvedett, ilyen m ódon „m ondta tollba” a Szkafander és pillangó című, rendkívül figyelemreméltó könyvét. (A könyvből Julian Schnabel rendezésében 2007-ben film is készült azonos címmel. A Ford.) 7 A. R. Lurija az 1920-as években vizsgálta a külső jelzőmozzanatok használatát és az öningerlést parkinsonosoknál, és 1932-es könyvében, a The Nature o f Human Conflictban (Az emberi konfliktus természete) le is írta.

könnyedén, folyékonyan játszani kezdett. Ilyenkor arca (amely általában kifejezéstelen, parkinsonos „maszkot” viselő arc volt) megtelt kifejezéssel és érzelemmel. A zene egy időre felszabadította őt Parkinson-kórja alól - és nemcsak a játék, de elég volt a zenét csak elképzelnie. Rosalie Chopin összes művét kívülről tudta, és elég volt csak annyit mondanunk neki, hogy „Opus 49”, az egész teste, testtartása és kifejezése megváltozott, betegsége eltűnt, amint az f-moll fantáziát elkezdte fejben játszani. Ilyenkor az EEG-je is normális értékeket mutatott.8 Amikor 1966-ban csatlakoztam a Beth Abrahamhez, a zenét főként a fáradhatatlan Kitty Stiles biztosította, aki rengeteg időt töltött egy héten a kórházban. Néha lemezjátszóról vagy a rádióból szólt a zene, bár magának Kittynek saját ösztönző ereje volt. A rögzített zene akkoriban még nem volt hordozható - az elemmel működő rádiók vagy magnetofonok még mindig óriásiak és nehezek voltak. Természetesen azóta m inden megváltozott, egy gyufaskatulya méretű iPodon zeneszámok százait tudjuk tárolni. A zene szélsőséges elérhetőségének ugyan megvannak a maga veszélyei (kíváncsi lennék, több-e m anapság az agyféreg és a zenei hallucináció), de ez az elérhetőség a Parkinson-kóros betegeknek valóságos áldás. Én többnyire inkább a súlyosan fogyatékos, krónikus betegeket ellátó kórházak vagy gondozóházak lakóival szoktam találkozni, de azért kapok leveleket még viszonylag független, talán kis segítséggel otthon élő parkinsonosoktól is. Nemrégiben egy Albuquerque-i pszicholó

8 Ha Rosalie olyan hatásosan tudta elképzelni a zenét, hogy azáltal az EEG-je is norm alizálódott, miért nem élt vele folyton? Miért volt tehetetlen és kővé dermedt a nap nagy részében? Mint valamilyen szinten minden Parkinson-kóros betegből, belőle sem a képzelőerő hiányzott, hanem az az erő, amivel mentális és fizikai cselekvéseket tud kezdeményezni. Ha azt mondtuk neki, hogy „Opus 49”, ezzel elindítottuk a dolgokat, neki csak reagálnia kellett. Ilyen jelzőmozzanat vagy inger híján azonban semmi nem történt volna. Iván Vaughan, cambridge-i pszichológus, szintén Parkinson-kóros, írt egy visszaemlékezést a betegséggel való életről, Jonathan Miller pedig a könyv alapján 1984-ben rendezett egy BBC dokumentumfilmet (Iván; a Horizon-sorozat egyik részeként sugározták). Iván a könyvben is és a filmben is számos különböző zseniális, közvetett hadicselt írt le, melyek segítségével tettekre sarkallja magát - amire pusztán akaraterővel nem lenne képes. így például amikor reggel felébred, hagyja, hogy a szeme elkalandozzon, amíg meg nem lát az ágya mellett egy odafestett fát. Ez ingerként hat rá és azt mondja neki „M ássz meg”, és azáltal, hogy elképzeli magát fára mászás közben, Iván képes kimászni az ágyból - erre az egyszerű cselekvésre közvetlen módon képtelen lenne.

gus, Carolina Yahne írt nekem édesanyjáról, akinek Parkinson-betegsége miatt nagyon nagy nehézséget okoz a járás. „Költöttem egy kis bolond dalocskát, aminek Sétálj, M am a! a címe, és csettintgetés adja a ritmusát. Nem valami jó a hangom, de anyámnak nagyon tetszett. Fülhallgatóval hallgatja a derekára erősített lejátszóból. Komoly segítséget jelent neki, abban hogy eligazodjék a házban.” Míg a zene önmagában is képes kiszabadítani a Parkinson-kóros embereket, és mindenfajta mozgás és torna jótékony hatású, a zene és mozgás ideális kombinációját a tánc adja (a partnerrel történő táncolás további terápiás dimenziókat nyit meg). Madeleine Hackney és Gammon Ear- hart (Washington University, St. Louis School o f Medicine) alapos tanulmányokat közöltek nemcsak a tánc közvetlen hatásáról, hanem a terápiás folyamatot követően a funkcionális mozgékonyságban és önbizalomban bekövetkezett javulásról is. Ők az argentin tangót alkalmazzák, és az alábbiakban ennek előnyeit ecsetelik:

Az argentin tangót egymást átölelve vagy összekapaszkodva táncolják, nem úgy, mint a swinget vagy a salsát. Ez különösen hasznos azoknak, akiknek gondjuk van az egyensúlyukkal, mert a partnertől hasznos szenzoros információhoz és stabilizáló tám aszhoz juthatnak, ami jobb egyensúlyhoz és testtartáshoz vezet. Az argentin tangó lépései egyensúlygyakorlatok: lépések minden irányba, az egyik lábat a m ásik elé kell tenni, végig kell gördülni a lábon saroktól lábujjig vagy lábujjtól sarokig, a partner felé kell hajolni, m ajd a partnertől el kell távolodni, dinamikusan egyensúlyozva egyetlen beállásban. A tangótechnika fejleszti a feladatra való összpontosítást és figyelmet, miközben a táncos végrehajtja a mozdulatokat, legyen az fordulás, lépés, egyensúlyozás vagy m indhárom kom binációja... Az argentin tangó mindkét résztvevőnek óriási rugalm asságot és m ozgásválasztási lehetőséget nyújt. A keringőtől és foxtrottól eltérően itt nem kell az egyik lépésnek követnie a másikat. A vezető dönti el, hogy egy helyben forog, kimozdul valamilyen irányba, vagy egy helyben m arad és élvezi a zenét. A tempó és ritmus értelmezése is a vezető kedvén múlik, és gyönyörűen illeszkedik a követőhöz, mert ebben a táncban elfogadott energikusan m ozogni, vagy éppen egy ütem erejéig szünetet tartani. Mivel a tánc minden pillanatában teret enged a folyamatos improvizálásnak és az egyedi ritmusok kitalálásának, a páros a zene ritmusával szinkronban táncol. A z argentin tangóban ritkán lehet „téveszteni”. ..

Mivel a táncos figyelme megoszlik a tájékozódás és egyensúlyozás között, az argentin tangó segíti a kettős feladatok végrehajtásához szükséges kognitív készségek fejlesztését. Az egyensúly fejlesztésére kitalált gyakorlatok funkcionális mozgékonyságot idéznek elő. Ilyen feladatok lehetnek például: végigmenni egy egyenes vonalon, különféle fordulások gyakorlása, a láb figyelmes elhelyezése, helyváltoztatás közben tudatos testtartás... A többiek érintése, a zene ritmusa és az élmény újszerűsége m ind hozzájárulnak a jó tékony hatásokhoz.

A Beth Abraham Kórházban a zeneterápiás program létfontosságú eleme a tánc, és az agyvelőgyulladáson átesett és parkinsonos betegeimen láttam is megdöbbentő hatását. Sok betegnek nem csak az L-dopa szedése előtt volt hatásos (amikor, ha nem is voltak ténylegesen megdermedve, akkor is nagy nehézséget jelentett nekik a lépés, fordulás és egyensúlyozás), de később is, amikor néhányuknál chorea fejlődött ki - hirtelen, rendszertelen, irányíthatatlan törzsi, végtagi és arcmozgásokkal - az L-dopa-kezelés mellékhatásaként. Egy 1974-es drámai erejű dokumentumfilm (Discovery-sorozat, Ébredések [Awakenings], Yorkshire Television) azt mutatja be, hogy ezek a betegek hogyan tudták a tánc erejével irányítani és segíteni mozgásukat. A Huntington-kóros emberek, akiknél a chorea mellett előbb-utóbb intellektuális és viselkedési nehézségek is jelentkeznek, szintén hasznát vehetik a táncnak - vagy tulajdonképpen mindenféle szabályos ritmusú vagy „kinetikus dallamú” tevékenységnek vagy sportnak. Egyik levélíróm arról számolt be, hogy sógora, aki Huntington-kórban szenvedett, „ismétlődő viselkedési körökbe szokott ragadni, mintha nem tudna megszabadulni egy gondolattól, egy helyen gyökeret ver, képtelen elmozdulni és ugyanazt a kifejezést ismételgeti újra meg újra”. Ugyanakkor tud teniszezni, ami ad neki egy folyamatosságot, és a játék idejére ki tud szabadulni a „viselkedési köreiből”. A különböző típusú mozgászavarokkal élő betegek egy állat ritmikus mozgását vagy kinetikus dallamát is át tudják venni, éppen ezért a lovas terápiának is megdöbbentő hatása lehet a Parkinson-kórral, Touret- te-szindrómával, choreával vagy disztóniával élő emberekre. Nietzschét egész életében felettébb érdekelte a művészet, főképp a zene és az élettan közötti kapcsolat. Beszélt annak felpezsdítő hatásáról - arról az erőről, ami általában felfrissíti az idegrendszert, különösen testi vagy