Harry S. esete: Zene és érzelem
Talán nem illendő, hogy az embernek vannak kedvenc betegei, vagy olyan betegei, akik összetörik a szívét - nekem azért mégis vannak, kö zülük való Harry S is. Amikor 1966-ban a Beth Abraham kórházba ke rültem, ő volt az első beteg, akivel találkoztam, és harminc évvel későbbi haláláig gyakran találkoztunk. Találkozásunkkor Harry harmincas évei végén járt. Az MIT-n végzett, ragyogó műszaki mérnök volt, akinek egy agyi értágulata hirtelen meg repedt, amikor egy hegyre biciklizett fel. Mindkét homloklebenye kiter jedten bevérzett, a jobb oldali súlyosan, a bal oldali kevésbé sérült. Több hétig kómában feküdt, és hónapokkal később is úgy tűnt, hogy vissza fordíthatatlan károsodást szenvedett. Ez alatt az idő alatt felesége kétségbeesésében elvált tőle. Mikorra végül elhagyta az idegsebészeti osztályt és a Beth Abraham krónikus betegek számára fenntartott kórházába került, elvesztette a munkáját, a feleségét, lábait nem tudta használni, és elméjé nek és személyiségének egy jelentős darabjától is meg kellett válnia. És annak ellenére, hogy lassacskán kezdte visszanyerni korábbi intellektu ális képességeit, érzelmileg súlyosan fogyatékos - tehetetlen, erőtlen és közönyös - maradt. Nagyon kevés dolgot csinált magától vagy magának, másoknak kellett őt ösztönöznie, hogy „nekiinduljon”. Megszokásból előfizetett a Scientific American című folyóiratra, és csakúgy, mint balesete előtt, minden példányt elejétől végig elolvasott. Annak ellenére azonban, hogy mindent értett abból, amit olvasott, be vallotta, hogy már egyik cikk sem keltette fel az érdeklődését vagy csodá latát - pedig korábbi életének magja éppen ez a „csodálkozás” volt.
