zenebolondok by Erithka Minore

Tartalom

E L Ő S Z Ó ......................................................................................................... 9 ELSŐ RÉSZ - Kísértő zene 1 . Derült égből villámcsapás: Hirtelen jött muzikofília..................17 U tó ira t.......................................................................................... 27 i. Furcsán ismerős érzés: Zenei roham ok......................................30 3. Félelem a zenétől: Muzikogén epilepszia...................................34 4. Zene az agyban: Képalkotás és képzelet...................................... 41 5. Agyférgek, tapadós zene és fülbemászó dallam ok.................... 50 6. Zenei hallucinációk...................................................................... 59 MÁSODIK RÉSZ - A muzikalitás fokai 7 . Értelem és érzelem: A muzikalitás fokai......................................93 8. Összedől a világ: Amúzia és diszharm ónia................................ 101 9 . A papa G hangon fújja az orrát: Abszolút h allás....................... 121 10. Amikor hamisan szól a tiszta: Cochleáris a m ú z ia .................... 131 1 1 . Élethű sztereó: Miért van két fülünk?.........................................141 U tó ira t.......................................................................................... 147 12 . Kétezer opera: Zenei savantok.....................................................149 13 . A hallott világ: Zene és vakság.....................................................157 14 . A tiszta zöld hangnem: Szinesztézia és z e n e ............................. 162 HARMADIK RÉSZ - Emlékezet, mozgás és zene 15 . A pillanatban: Zene és a m n é z ia ..................................................181 U tó irat.......................................................................................... 204 16 . Beszéd és dal: Afázia és zeneterápia............................................206 7

17 -Véletlen davenolás: Diszkinézia és kántálás................................ 215

U tó irat.......................................................................................... 216 18. Jól kijönnek egymással: Zene és Tourette-szindróma...............218 19 . Tartani az ütemet: Ritmus és m ozgás.........................................223 20. Kinetikus dallam: Parkinson-kór és zeneterápia....................... 236 21 . Fantomujjak: Az egykarú zongorista e s e te ................................247 22. Apró izmok, nagy megerőltetés: Fokális disztónia, avagy

„zenészgörcs” ...............................................................................251 NEGYEDIK RÉSZ - Érzelem, identitás és zene 23. Alvás és ébrenlét: Zenei álm ok.................................................... 263 24. Vonzalom és közöny......................................................................270 25. Siralmak: Zene, őrület és m elankólia.........................................280 26. Harry S. esete: Zene és érzelem.................................................... 287 27 . Elfojthatatlan: Zene és a halántéklebeny...................................291 28. Egy hipermuzikális faj: Williams-szindróma............................. 302 29. Zene és identitás: Demencia és zeneterápia................................ 316 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS......................................................................328 U tó ira t................................................................................................331 IRODALOM................................................................................................333 NÉV-ÉS TÁRGYMUTATÓ......................................................................351

Az elme kerekei

MEGJELENT KÖTETEK Csíkszentmihályi Mihály: Kreativitás Peck, M. Scott: Hazug emberek: a gonoszság lélektana Csíkszentmihályi Mihály: Flow - Az áramlat

ELŐKÉSZÜLETBEN Sacks, Olivér: Hogyan lát az elme? Csíkszentmihályi M ihály-Csikszentmihalyi, Isabella Selega (szerk.) Élhető élet. Tanulmányok a pozitív pszichológiáról

Oliver Sacks

ZENEBOLONDOK Mesék a zenéről és az agyról

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Oliver Sacks: Musicophilia. Tales of Music and the Brain. Picador, 2008

Fordította Bobák Orsolya Az eredetivel egybevetette és szakmailag ellenőrizte Lukács Ágnes

ISBN 978 963 05 8870 6

Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akademiaikiado.hu Első magyar nyelvű kiadás: 2010

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádióés televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Printed in Hungary

Orrin Devinskynek, Ralph Siegelnek és Connie Tomainónak

Tartalom

E L Ő S Z Ó ......................................................................................................... 9 ELSŐ RÉSZ - Kísértő zene 1 . Derült égből villámcsapás: Hirtelen jött muzikofília..................17 U tó ira t.......................................................................................... 27 2. Furcsán ismerős érzés: Zenei roham ok ......................................30 3. Félelem a zenétől: Muzikogén epilepszia...................................34 4. Zene az agyban: Képalkotás és képzelet...................................... 41 5. Agyférgek, tapadós zene és fülbemászó dallam ok.................... 50 6. Zenei hallucinációk...................................................................... 59 MÁSODIK RÉSZ - A muzikalitás fokai 7 . Értelem és érzelem: A muzikalitás fokai...................................... 93 8. Összedől a világ: Amúzia és diszharm ónia................................ 101 9 . A papa G hangon fújja az orrát: Abszolút h allás....................... 121 10. Amikor hamisan szól a tiszta: Cochleáris a m ú z ia .................... 131 1 1 . Élethű sztereó: Miért van két fülünk?.........................................141 U tó ira t.......................................................................................... 147 12 . Kétezer opera: Zenei savantok.....................................................149 13 . A hallott világ: Zene és vakság.....................................................157 14 . A tiszta zöld hangnem: Szinesztézia és z e n e ............................. 162 HARMADIK RÉSZ - Emlékezet, mozgás és zene 15 . A pillanatban: Zene és a m n é z ia ..................................................181 U tó irat.......................................................................................... 204 16 . Beszéd és dal: Afázia és zeneterápia............................................206

E lőszó

Furcsa dolog elnézni egy egész fajt - több milliárd em bert am int ér telmetlen hangmintázatokat játszik és hallgat, és jelentős időt tölt bele feledkezve abba, amit úgy hívunk, „zene”. A rthur C. Clarké regényében, A gyermekkor végében legalábbis ez az egyik dolog, amely az emberi lé nyekkel kapcsolatban zavarba ejti az igencsak racionális idegeneket, a fő kormányzókat. Kíváncsiságuk elviszi őket egy koncertre a Földön, am e lyet udvariasan végighallgatnak, és a végén gratulálnak a zeneszerzőnek rendkívüli zsenialitásához - miközben az egész továbbra is felfoghatatlan számukra. Elgondolni sem tudják, mi m ehet végbe az emberi lényekben, amikor zenét hallgatnak vagy alkotnak, m ert velük nem történik semmi. Számukra, m int faj számára, a zene nem létezik. Képzeljük el, hogy a főkormányzók az űrhajóikban tovább töprenge nek. El kell ismerniük, hogy ez a zenének nevezett dolog valamilyen m ó don nagy hatással van az emberekre, és központi eleme az emberi létnek. Még sincsenek benne fogalmak, állítások, hiányoznak a képek, a szimbó lumok, vagyis a nyelvre jellemző dolgok. Nem bír reprezentációs erővel. Nincs szükségszerű kapcsolatban a világgal. Néha előfordul, hogy valakiből, a főkormányzókhoz hasonlóan, hi ányzik az idegi apparátus, amely lehetővé teszi a hangok és dallamok él vezetét. Gyakorlatilag azonban majd m indnyájunkra nagy hatással van a zene, függetlenül attól, hogy vágyunk-e rá, vagy különösebben muziká lisnak gondoljuk-e magunkat. Ez a zenei hajlam - a „muzikofília” - már kisgyerekkorban megmutatkozik, m inden kultúrában központi szerepet tölt be, és m inden valószínűség szerint fajunk megjelenésétől velünk van. 9

17 . Véletlen davenolás: Diszkinézia és kántálás................................ 215

U tó irat.......................................................................................... 216 18 . Jól kijönnek egymással: Zene és Tourette-szindróma...............218 19 . Tartani az ütemet: Ritmus és m ozgás.........................................223 20. Kinetikus dallam: Parkinson-kór és zeneterápia....................... 236 21 . Fantomujjak: Az egykarú zongorista e s e te ................................247 22. Apró izmok, nagy megerőltetés: Fokális disztónia, avagy

„zenészgörcs” ...............................................................................251 NEGYEDIK RÉSZ - Érzelem, identitás és zene 23. Alvás és ébrenlét: Zenei álm ok.................................................... 263 24. Vonzalom és közöny......................................................................270 25. Siralmak: Zene, őrület és m elankólia.........................................280 26. Harry S. esete: Zene és érzelem.................................................... 287 27. Elfojthatatlan: Zene és a halántéklebeny...................................291 28. Egy hipermuzikális faj: Williams-szindróma............................. 302 29. Zene és identitás: Demencia és zeneterápia................................ 316 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS......................................................................328 U tó ira t................................................................................................331 IRODALOM ................................................................................................ 333 NÉV-ÉS TÁRGYMUTATÓ......................................................................351

E lőszó

Furcsa dolog elnézni egy egész fajt - több milliárd em bert am int ér telmetlen hangm intázatokat játszik és hallgat, és jelentős időt tölt bele feledkezve abba, amit úgy hívunk, „zene”. A rthur C. Clarké regényében, A gyermekkor végében legalábbis ez az egyik dolog, amely az emberi lé nyekkel kapcsolatban zavarba ejti az igencsak racionális idegeneket, a fő kormányzókat. Kíváncsiságuk elviszi őket egy koncertre a Földön, am e lyet udvariasan végighallgatnak, és a végén gratulálnak a zeneszerzőnek rendkívüli zsenialitásához - miközben az egész továbbra is felfoghatatlan számukra. Elgondolni sem tudják, mi m ehet végbe az emberi lényekben, amikor zenét hallgatnak vagy alkotnak, m ert velük nem történik semmi. Számukra, m int faj számára, a zene nem létezik. Képzeljük el, hogy a főkormányzók az űrhajóikban tovább töprenge nek. El kell ismerniük, hogy ez a zenének nevezett dolog valamilyen m ó don nagy hatással van az emberekre, és központi eleme az emberi létnek. Még sincsenek benne fogalmak, állítások, hiányoznak a képek, a szimbó lumok, vagyis a nyelvre jellemző dolgok. Nem bír reprezentációs erővel. Nincs szükségszerű kapcsolatban a világgal. Néha előfordul, hogy valakiből, a főkormányzókhoz hasonlóan, hi ányzik az idegi apparátus, amely lehetővé teszi a hangok és dallamok él vezetét. Gyakorlatilag azonban majd m indnyájunkra nagy hatással van a zene, függetlenül attól, hogy vágyunk-e rá, vagy különösebben muziká lisnak gondoljuk-e magunkat. Ez a zenei hajlam - a „muzikofília” - m ár kisgyerekkorban megmutatkozik, m inden kultúrában központi szerepet tölt be, és m inden valószínűség szerint fajunk megjelenésétől velünk van. 9

Elő szó

A „muzikofília” az emberi természet része. Alakíthatja és befolyásolhatja a kultúra, amelyben élünk, az életkörülményeink, az egyéni adottságok vagy hiányosságok, de olyan mélyen rejlik az emberi természetben, hogy hajlamosak vagyunk velünk születettnek tekinteni, ahogy E. O. Wilson is veleszületettnek tekinti a „biofíliát”, az élő dolgok iránti szeretetünket. (Meglehet, hogy a muzikofília a bíofília egyik formája, hiszen maga a zene is majdhogynem élő dologként hat.) Míg a m adárdalnak nyilvánvaló adaptív haszna van (az udvarlásban, az agresszióban, a terület határainak kijelölésében stb.), szerkezetét te kintve viszonylag kötött, és előre huzalozott a m adarak idegrendszerében (jóllehet van néhány énekesmadár, amelyik improvizálni szokott vagy duetteket énekel). Az emberi zene eredetét nem ilyen könnyű megérteni. Darwin maga is fogas kérdésnek tekintette a problémát; A z ember szár mazásában ezt írta: „M inthogy pedig sem a zenei hangok előidézésében való öröme, sem pedig az ehhez való tehetsége az em bernek a napi élet szükségekre nézve semmiféle haszonnal nincsen, ezt a két tulajdonságot a legnagyobb m isterium ok közé kell sorolnunk, a melyekkel az emberi lény felruháztatott .” 1 Steven Pinker napjainkban azt állítja, hogy a zene csokitorta a fülnek (auditory cheesecake), és felteszi a kérdést: „Miféle előny származik abból, hogy időt és energiát nem kímélve csinnadrattát hozzunk létre?... A biológiai okot és hatást illetően a zene haszontalan. ... Ha eltűnne fajunkból, életünk többi része gyakorlatilag változatlan lenne.” Bár Pinker maga is nagyon muzikális ember, és bizonyára zene hiányában úgy érezné, hogy élete jóval szegényebb, nem hiszi, hogy a zene vagy más művészeti ágak közvetlen evolúciós adaptációk volnának. Egy 2007-es cikkében felteszi, hogy sok művészeti ágnak egyáltalán nincs adaptív funkciója. Ezek két másik jel legzetességnek lehetnek a melléktermékei: egyrészt olyan motivációs rend szereknek, melyek örömet okoznak, amikor az adaptív végeredményekhez (biztonság, szex, tisztelet, információgazdag környezet) kapcsolódó jeleket tapasztaljuk, másrészt annak a technológiai szaktudásnak, amellyel ezeknek a jeleknek nagy tisztaságú és koncentrált adagjait létrehozzuk.

1 Darwin 1884, II. 334.

Elő szó

Pinker (és mások) érzése szerint zenei képességeink - vagy legalább is néhány - az egyébként m ár más célokra kifejlődött agyi rendszerek használata, bevonása vagy mozgósítása által jöhetnek létre. Ez alig hanem egybevág azzal a ténnyel, hogy nincs konkrét „zenei központ” az em beri agyban, inkább szétszórtan elhelyezkedő tucatnyi hálózat együttműködéséről beszélhetünk. Stephen Jay Gould, aki elsőként né zett nyíltan szembe a nem adaptív változások bosszantó kérdésével, eb ben a tekintetben inkább „exaptációról” beszél, m int adaptációról - és éppen a zenét választja az exaptáció világos példájának. (William James valószínűleg valami hasonlóra gondolhatott, amikor a zenére és „maga sabb esztétikai, erkölcsi és intellektuális életünk” más aspektusaira való fogékonyságunkról azt írta, hogy ezek az elmébe a „hátsó lépcsőn” ju tottak be.) M indettől - vagyis hogy milyen m értékben előre huzalozott az ember zenei képessége és fogékonysága, vagy m ennyire más képességek és haj lamok mellékterméke - eltekintve, a zene m inden kultúrában alapvető fontosságú, és központi szerepet tölt be. Mi, emberek legalább annyira vagyunk zenei, m int nyelvi faj. Ez szá mos különféle formában nyilvánul meg. M indannyian (nagyon kevés kivételtől eltekintve) észleljük a zenét, észleljük a hangokat, hangszíne ket, hangközöket, dallamíveket, harm óniát és (talán a legelementárisabb m ódon) a ritmust. Mindezeket integráljuk, és az agy számos különböző részének segítségével zenét „építünk” belőlük. A zenének ehhez a nagy részt tudattalan strukturális élvezetéhez hozzáadódik még a zenére adott gyakran intenzív és mély érzelmi reakció is. „A zene kifej ezhetetlen mélysége”, írja Schopenhauer, „amit oly könnyű megérteni és mégis oly megmagyarázhatatlan, annak köszönhető, hogy újrateremti legbelsőbb lényünk m inden érzelmét, de nélkülöz m inden realitást és messze van azok fájdalmától... A zene soha nem az életet vagy annak eseményeit fe jezi ki, hanem pusztán azok leglényegét.” A zenehallgatás nemcsak hallási és érzelmi élmény, hanem mozgásos is: „Izmainkkal hallgatunk zenét”, írja Nietzsche. Önkéntelenül is követ jük a zene ütemét, még akkor is, ha nem tudatosan figyelünk rá, arcunk és testtartásunk tükrözi a dallam „narratíváját” és az általa ébresztett gon dolatokat és érzéseket.

E lő szó

Mindaz, ami a zene észlelésekor végbemegy, végbemehet akkor is, ha a zenét „fejben hallgatjuk”. A zene elképzelése, még viszonylag nem m u zikális emberek esetében is, rendszerint kiemelkedően hűen követi nem csak az eredeti dallamot és a hozzá kapcsolódó érzéseket, hanem a hangmagasságot és tem pót is. Ennek hátterében a zenei emlékezet rendkívüli megbízhatósága áll: amit az ember korai éveiben hall, egész életére „be vésődhet” agyába. Hallórendszerünk, idegrendszerünk valójában tökéle tesen zenére van hangolva, ám még nemigen tudjuk, mennyi köszönhető ebből a zene lényegi jellemzőinek - az időbe szőtt bonyolult hangm in táknak, a lendületnek, a m egtörhetetlen szekvenciáknak, a következetes ritm usnak és ismétléseknek, annak a rejtélyes m ódnak, ahogyan érzel met és „akaratot” testesít meg - és mennyi a speciális rezonanciáknak, szinkronizációknak, rezgő mozgásoknak, a kölcsönös gerjesztéseknek vagy visszacsatolásoknak a zenei észlelés és visszajátszás hátterében álló végtelenül bonyolult, többszintes idegi pályákon. Ez a csodálatos gépezet azonban - talán éppen bonyolult és fejlett vol ta m iatt - nagyon sérülékeny, érzékeny számos különféle torzulásra, túl zásra és meghibásodásra. A zene észlelésének (vagy elképzelésének) ké pessége bizonyos agysérülések következtében károsodhat; az amúziának sok ilyen formája létezik. Másfelől azonban a zenei képzelőerő túlzóvá és irányíthatatlanná is válhat, és fülbemászó dallamok szűnni nem akaró ismételgetéséhez vagy akár zenei hallucinációkhoz is vezethet. Némely embernél a zene rohamokat válthat ki. Vannak speciális neurológiai koc kázatok, „képességzavarok”, amelyeknek a hivatásos zenészek ki vannak téve. Az intellektuális és az érzelmi oldal kiegyensúlyozott kapcsolata bi zonyos körülmények között megszakadhat, és előfordulhat, hogy valaki tökéletesen észleli a zenét, de közömbös és szenvtelen m arad iránta, vagy éppen fordítva, szenvedélyesen megérinti, annak ellenére, hogy képtelen kihámozni a hallottak „értelmét”. Némelyek - meglepően sokan - színe ket „látnak”, különféle érzetek lepik meg őket, „ízlelnek”, „szagolnak” vagy „tapintanak” zenehallgatás közben - bár az efféle szinesztéziát inkább te kinthetjük adománynak, m int tünetnek. William James „zenei fogékonyságunkat” emlegeti; míg a zene m ind nyájunkra nagy hatással van - megnyugtat, fellelkesít, megvigasztal, m eg borzongat, vagy akár szervez és összehangol a m unkában vagy a játékban -, hihetetlen terápiás erejű és kivételesen hatékony lehet számos neuroló

E lő szó

giai sérülés esetén. Ezek az emberek erőteljesen és kifejezetten reagálnak a zenére (miközben m ásra néha nem nagyon). Az ilyen betegeknek álta lában kiterjedt kérgi problémáik vannak, sztrók (stroke), Alzheimer-kór vagy más szellemi leépülést előidéző okok miatt; mások speciális kérgi szindrómákat m utatnak - ilyen lehet a nyelvi vagy mozgásfunkciók el vesztése, az amnézia vagy a homloklebeny-szindrómák. Vannak köztük értelmi sérültek, autisztikusak; mások kéreg alatti szindrómákkal, például Parkinson-kórral vagy egyéb mozgásos rendellenességgel élnek. Ezekben az állapotokban - és másokban - a páciensek jól reagálhatnak a zenére és a zeneterápiára. 1966-ban éreztem először késztetést arra, hogy a zenéről gondolkodjak és írjak. Ekkor tapasztaltam a zene mély hatását azoknál a súlyosan parkinsonos betegeknél, akikről később az Ébredésekben is írtam. És azóta elm ondani sem tudom, hányféle m ódon erőszakolta ki a zene egyfoly tában a figyelmemet, és m utatta meg az agyi funkciókra és így az életre gyakorolt hatását. A „zene” m indig az első szavak között van, amit megnézek egy új neurológia vagy fiziológia tankönyv tárgymutatójában, de Macdonald Critchley és R. A. Henson A zene és az agy című történelm i és klinikai példákat is gazdagon felvonultató könyvének 1977-es kiadásáig alig ta láltam említést a témáról. A zenével kapcsolatos esettörténetek ritkaságá nak egyik magyarázata az lehet, hogy az orvosok alig érdeklődnek bete geik zenei észlelésének romlása iránt (míg egy nyelvi probléma például azonnal napvilágra kerül). Az elhanyagolás másik oka pedig abban gyö kerezhet, hogy a neurológusok a leírás mellett szeretnek magyarázatokat, mögöttes m echanizmusokat találni, és az 1980-as évek előtt a zenének gyakorlatilag nem volt idegtudománya. Az új technológiák révén az el múlt két évtizedben m indez megváltozott; lehetővé vált az emberek élő agyának megfigyelése zenehallgatás, a zene elképzelése vagy éppen zene szerzés közben. Ma m ár óriási és gyorsan növekvő eredményhalmaz áll rendelkezésünkre a zenei észlelés és ábrázolás idegrendszeri hátteréről és ezeknek bonyolult és gyakran bizarr rendellenességeiről. Az idegtudo mány ilyen új területei mérhetetlenül izgalmasak, de m indig fennáll an nak a veszélye, hogy a megfigyelés egyszerű művészete elvész, a klinikai leírás felületessé válik, és az emberi közeg gazdagsága elsikkad. 13

Elő szó

Világos, hogy mindkét megközelítés szükséges: egyesíteni kell a „régi m ódi” megfigyelést és leírást a legújabb módszerekkel; én m indkét meg közelítést próbáltam beolvasztani a munkámba. M indenekelőtt azonban igyekeztem odafigyelni betegeimre és alanyaimra, elképzelni a helyzetü ket, és beleélni magam élményeikbe - ezek az élmények alkotják köny vem magját.

E lső r é s z

Kísértő zene

Derült égből villámcsapás: Hirtelen jött muzikofília

Az egyetemi focicsapat egykori játékosa, Tony Cicoria 42 éves, ereje teljé ben lévő, egészséges, elismert ortopéd sebész volt New York állam egyik városkájában. Egy őszi délutánon családi összejövetelen vett részt egy tó parti házikóban. Kellemes szellő fújdogált, de a távolban néhány vihar felhőt vett észre; úgy nézett ki, esni fog. Kiment a házikóból egy telefonfülkéhez, hogy gyorsan felhívja édes anyját (ez 1994-ben, még a mobiltelefonok korszaka előtt történt). Még m indig emlékszik m inden egyes másodpercre abból, ami ezután történt: „Anyámmal beszéltem telefonon. Szemerkélt az eső és a távolban dörgött az ég. Anyám letette. A telefon körülbelül 30 centire volt onnan, ahol áll tam, amikor belém csapott a villám. Emlékszem, hogy a telefonból egy fényvillanás csapott ki. Egyenesen az arcomba. Utána csak arra emlék szem, hogy visszafelé repülök.” „Ezután” - egy kicsit m intha habozott volna, mielőtt ezt m ondta „előre repültem. Összezavarodtam. Körülnéztem. Láttam a saját testemet a földön. Azt m ondtam magamban: »A fenébe. Meghaltam.« Embereket láttam a testem köré gyűlni. Láttam egy nőt - m ögöttem várt a sorára, ő is telefonálni akart - ahogy a testem fölé hajol és újraéleszt... Felle begtem a lépcsőn - a tudatom jött velem. A gyerekeimet láttam, és m eg állapítottam, hogy nem lesz semmi bajuk. Aztán körülvett valami kékes fehér fény... a jóllét és a béke hatalmas érzése. Életem legnagyszerűbb és legborzasztóbb pillanatai futottak át előttem. Nem tartozott hozzájuk érzelem ... puszta gondolat, puszta elragadtatás. Gyorsulást észleltem, va lami húzott föl... sebességgel és iránnyal. Ezután pedig, épp am int azt 17

Első rész:

K ís é rtő z e n e

mondtam magamban, »Ez a legragyogóbb érzés, amit valaha átéltem«, PUFF! Visszatértem.” Dr. Cicoria onnan tudta, hogy visszatért a testébe, hogy fájdalmai vol tak - az arcán és a bal lábán lévő égési sérülésektől, ahol az elektromosság belépett, majd elhagyta a testét és rádöbbent, „csak a test érez fájdal mat”. Vissza akart menni, és azt mondani a nőnek, hogy ne élessze újra, hagyja békén; de már túl késő volt - határozottan visszatért az élők közé. Egy vagy két perc elteltével, mikor már képes volt beszélni, azt mondta, „Semmi baj - orvos vagyok!” A nő (aki, mint kiderült, egy intenzív osz tályon volt ápolónő) azt felelte: „Pár perce még nem volt az.” Kijött a rendőrség és mentőt akartak hívni, de Cicoria tiltakozott, úgy hogy inkább hazavitték („úgy tűnt, órákig tartott”); otthon kihívta saját orvosát, egy kardiológust. A kardiológus azt gondolta, hogy rövid szívle állása volt, de semmi rendkívülit nem talált sem a vizsgálat, sem az EKG során. „Ilyenkor az ember vagy élő, vagy halott”, jegyezte meg a kardioló gus. Ügy gondolta, dr. Cicoria esetében nem lesznek a bizarr balesetnek további következményei. Cicoria felkeresett egy neurológust is - lustának és fáradtnak érezte magát (rá nem jellemző módon), és az emlékezetével is voltak problémái. Olyan emberek nevét felejtette el, akiket jól ismert. Neurológiai szem pontból is megvizsgálták, EEG-vel és MRI-vel is. Megint nem találtak semmi rendkívülit. Néhány hét elteltével, amikor visszatért az energiája, dr. Cicoria vissza ment dolgozni. Maradt még egy kis memóriazavara - időnként elfelejtet te ritka betegségek vagy sebészeti eljárások nevét de sebészi képességei sértetlenek voltak. Üjabb két hét elteltével a memóriazavar is elmúlt, és úgy gondolta, ezzel vége is az egésznek. Ami ezután történt, még ma, több mint tíz év elteltével is csodálko zással tölti el Cicoriát. Az élet látszólag visszatért a normális kerékvágás ba, amikor hirtelen két vagy három nap leforgása alatt olthatatlan vágyat érzett arra, hogy zongoramuzsikát hallgasson. Ilyesmit még soha nem tapasztalt azelőtt. Kisfiú korában vett néhány zongoraleckét, mondta, „de komolyabb érdeklődés nélkül”. Nem volt zongora az otthonában. Ha hallgatott is valamit, az inkább rockzene volt. A zongoramuzsika utáni sóvárgástól ösztönözve elkezdett lemezeket vásárolni, és különösen beleszeretett Vladimír Askenazi Chopin-kedven18

i. D

e r ü l t é g b ő l v il l á m c s a p á s :

ir t e l e n jö t t m u z ik o f íl ia

cek - A-dúr polonéz, a-moll (Vihar) etűd, Gesz-dúr etűd, Asz-dúr polonéz, b-moll scherzo - felvételébe. „Mindet imádtam”, mondta Cicoria. „Vágyat éreztem, hogy eljátsszam őket. Megrendeltem a kottákat. Ezen a ponton az egyik bébiszitterünk megkérdezte, hogy nem tárolhatná-e a házunkban a zongoráját - így aztán, éppen amikor annyira sóvárog tam utána, betoppant a házunkba egy szép kis pianínó. Pont illett hoz zám. Alig tudtam kottát olvasni, alig tudtam játszani, de elkezdtem ta nulni.” Majdnem 30 év telt el a néhány kisfiúkori zongoraleckék óta, és dr. Cicoria ujjai merevek és ügyetlenek voltak. És akkor a hirtelen jött zongoramuzsika utáni vágy nyomában Cicoria elkezdett zenét hallani a fejében. „Először”, mondta, „egy álomban tör tént. Szmokingban voltam a színpadon; egy saját szerzeményemet ját szottam. Megdöbbenve felébredtem, és a zene még mindig a fejemben volt. Kiugrottam az ágyból, megpróbáltam leírni, amennyire csak emlé keztem, de alig tudtam lekottázni, amit hallottam.” Ez nem volt meglepő - soha nem próbált azelőtt zenét lejegyezni vagy írni. De akármikor leült a zongorához, hogy gyakorolja a Chopin-darabokat, a saját zenéje „jött és átvette a hatalmat. Nagyon erőteljes volt a jelenléte.” Nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel az erőszakos zenével, amely betolakodott dr. Cicoria életébe, és megsemmisítette őt. Zenei hallucinációk? Nem, mondta dr. Cicoria, ezek nem hallucinációk voltak - az „inspiráció” lenne a megfelelőbb szó rá. A zene ott volt benne mélyen vagy valahol -, és neki csak magához kellett engednie azt. „Olyan, mint egy frekvencia, egy rádióhullám. Ha megnyílók, jön. Azt mondanám, »a mennyből«, ahogy Mozart is mondta.” Dr. Cicoria zenéje szakadatlanul jön. „Soha nem apad el”, folytatta. „Sőt, nekem kell kikapcsolnom.” Most már nemcsak a Chopin-darabok megtanulásával kellett megbir kóznia, hanem azzal is, hogy formába öntse a fejében folyamatosan höm pölygő zenét, megpróbálja lejátszani zongorán, majd lekottázni. „Rettenetes küzdelem volt”, mondta. „Hajnali négykor felkeltem, és amíg nem indultam el a munkába, játszottam. Aztán miután hazaértem, egész este a zongoránál ültem. A feleségem nem nagyon örült neki. Megszállott voltam.” A villámcsapás utáni harmadik hónapban Cicoriát - az egykori laza, derűs, családszerető embert, aki addig szinte teljesen közömbös volt a zene iránt - megihlette, szinte megszállta a zene, és alig maradt mellette 19

E lső rész: K í s é r t ő z e n e

ideje bárm i másra. Kezdte úgy érezni, hogy „megmentésének” talán kü lönleges célja volt. „Arra jöttem rá”, m ondta, „hogy a zene volt az egyetlen oka a túlélésemnek.” Megkérdeztem tőle, hogy vallásos ember volt-e a villámcsapás előtt. Katolikusként nevelkedett, mondta, de soha nem volt különösen mélyen hívő; és hitt néhány olyan nem hithű eszmében is, m int például a reinkarnáció. Egyre inkább azt kezdte gondolni, hogy ő is valamiféle reinkarnáción m ent keresztül, átváltozott, és egy különös adományban lett része, kül detést kapott, hogy „ráhangolódjon” arra a zenére, amit félig képletesen „mennyei muzsikának” hívott. Ez gyakran a hangok m indent elsöprő ára dataként jött megállás, pihenés nélkül. Az ilyen epizódok közötti időben neki formába kellett öntenie ezt a mennyi muzsikát. (Elmondása alapján Caedm on jutott eszembe, a 17. századi angol költő, egy műveletlen kecs kepásztor, aki, úgy tartják, a „dal művészetét” egyszer éjjel álmában kapta, és élete hátralévő részét azzal töltötte, hogy him nuszokban és versekben Istent és a teremtést dicsőítette.) Cicoria tovább dolgozott zongorajátékán és szerzeményein. Könyveket szerzett be a kottaírásról, és ham arosan ráébredt, hogy szüksége van zene tanárra. Kedvenc zongoristái koncertjeire utazgatott, de saját városában nem voltak zenész barátai vagy zenei tevékenységei. A zene iránti rajon gása magányos elfoglaltság volt: csak ő és a múzsája vettek részt benne. Megkérdeztem, tapasztalt-e más változást is a villámcsapás óta - talán a képzőművészet új élvezetét, olvasási ízlésének megváltozását, új eszmé ket? Cicoria azt felelte, a halálközeli élménye óta „nagyon spirituális” lett. Elolvasott m inden könyvet, amit csak talált a halálközeli élményről és a villámcsapásokról. Tesláról egy egész könyvtárat halm ozott fel, csakúgy, m int a magasfeszültségű elektromosság rettenetes és gyönyörű hatalm á ról. Úgy gondolta, néha érzi a fény auráját vagy az emberek teste körüli energiát - ilyet a villámcsapás előtt sohasem tapasztalt. Eltelt néhány év, és új élete, ihletettsége soha nem hagyta el őt. Tovább ra is teljes állásban dolgozott orvosként, de szíve és elméje a zene köré összpontosult. 2004-ben elvált, és még ugyanebben az évben szörnyű motorbalesetet szenvedett. Nincs róla emléke; a Harleyjába belehajtott egy másik jármű; őt magát egy árokban találták meg eszméletlenül, sú lyos sérülésekkel, törött csontokkal, m egrepedt léppel, perforált tüdővel, szívzúzódással és a bukósisak viselése ellenére fejsérülésekkel. Mindezek

i . D e r ü l t é g b ő l v il l á m c s a p á s : H ir t e l e n jö t t m u z ik o f íl ia

dacára teljesen felépült, és két hónap múlva újra m unkába állt. Úgy tűnt, sem a baleset, sem a fejsérülés, sem a válása nem hozott változást a zené lés és zeneszerzés iránti szenvedélyében. Tony Cicoriáéhoz hasonló történettel soha nem találkoztam még, de alkalmanként találkozom hasonlóan hirtelen kezdődő zenei vagy m ű vészeti érdeklődésű pácienssel - ilyen volt Salimah M. vegyészkutató is. Negyvenes évei elején Salimah olyan egyperces vagy annál rövidebb idő szakokat kezdett el megtapasztalni, amelyek során „különös érzés” fogta el - néha olyan érzése támadt, hogy egy általa valaha jól ism ert tenger parton van, mialatt tökéletesen tudatában volt környezetének, és képes volt akár másokkal beszélgetést folytatni, autót vezetni vagy tovább űzni, amivel épp foglalkozott. Alkalmanként ezekhez az eseményekhez „sa vanyú íz” érzete társult. Ezeket a fura eseteket tudom ásul vette, de nem tulajdonított nekik neurológiai jelentőséget. Csak 2003 nyarán, egy ge neralizált roham után keresett fel egy neurológust. Ekkor megvizsgálták az agyát és a jobboldali halántéklebenyében egy óriási tum ort fedeztek fel - ez okozta a különös eseményeket. Az orvosok úgy vélték, hogy a daganat rosszindulatú (bár valószínűleg egy kevéssé rosszindulatú oligodendrogliómáról lehetett szó), és el kell távolítani. Salimah azon tűnő dött, vajon ez a halálos ítéletét jelenti-e, rettegett az operációtól és annak következményeitől; őt és férjét úgy tájékoztatták, hogy a m űtét eredm é nyezhet bizonyos „személyiségváltozásokat”. Végül azonban a beavatko zás jól sikerült, a tum or nagy részét eltávolították és a lábadozási szakasz után Salimah visszatérhetett vegyészi munkájához. A m űtét előtt Salimah meglehetősen zárkózott hölgy volt, akit néha rendkívül bosszantottak olyan apróságok, m int a por vagy rendetlenség; a férje szerint néha m ániákusan viselkedett a ház körüli teendőkkel kap csolatban. Most, a beavatkozás után, úgy tűnt, Salimah-t nem zökkentik ki a ház körüli tennivalók. A férje sajátságosán megfogalmazásában (nem angol volt az anyanyelvűk) „boldog macska”, „örömhozó” lett belőle. Salimah újdonsült vidámsága munkahelyén is tapasztalható volt. 15 éve ugyanabban a laborban dolgozott, ahol m indig csodálták az in telligenciáját és elhivatottságát. Most azonban, szakmai kompetenciáján csorbát nem ejtve, sokkal melegebb személy benyomását keltette, buzgón együttérző és érdeklődő volt m unkatársainak életével és érzéseivel kap

21 \

E lső rész: K ís é r t ő

zene

csolatban. Míg korábban, egy kollégája szavaival élve, „sokkal magának valóbb volt”, m ost ő lett az egész labor bizalmasa és társasági központja. O tthon szintén levedlette Marie-Curie-féle m unkaközpontú szemé lyiségét. Megengedte magának, hogy kikapcsolódjon a gondolkodásból és az egyenleteiből, és jobban kezdte őt érdekelni a mozi és a szórakozás. Emellett egy új szerelem, egy új szenvedély is lépett az életébe. Kislány ként „enyhén muzikális” volt, az ő szavaival élve: egy kicsit zongorázott, de a zene nem játszott különösebben fontos szerepet az életében. Ez most megváltozott. Vágyott rá, hogy zenét halljon, koncertre menjen, klaszszikus zenét hallgasson a rádióban vagy CD-n. Néha könnyekig m egha tódott, teljes elragadtatással hallgatott olyan zenéket, amelyek korábban semmilyen különös érzést nem ébresztettek benne. Nem bírt meglenni az autórádiója nélkül, amit m unkába m enet hallgatott. Egyik kollégája szerint, aki a laborba m enet elhajtott mellette, az autórádiója „hihetetle nül hangos” volt, negyed mérfölddel arrébb is hallani lehetett. Salimah nyitott tetejű autójából az „egész autópályát szórakoztatta”. Tony Cicoriához hasonlóan Salimah is drasztikus átalakuláson ment át: először alig érdekelte a zene, majd később szenvedélyes izgalomba hoz ta, és folyamatosan szüksége volt rá. M indkettejük esetében voltak más, általánosabb változások is - lerohanta őket az érzelmesség, m intha az érzelmek m inden fajtáját életre keltették vagy szabadjára engedték volna. Salimah így fejezte ki magát: „Az operáció után úgy éreztem, m intha újjászülettem volna. Megváltozott az élettel kapcsolatos szemléletmódom, és arra kényszerített, hogy az élet m inden percét értékeljem.” Kialakulhat-e valakinél „tiszta” muzikofília anélkül, hogy azt szemé lyiség- vagy viselkedésbeli változások kísérnék? 2006-ban éppen egy ilyen esetet írt le Rohrer, Smith és Warren, egy hatvanas éveiben járó nő megdöbbentő esettörténetében, akinek makacs halántéklebenyi rohamai voltak, jobboldali halántéklebenyi fókusszal. Hét év után végül sikerült a lamotrigin (LTG) nevű szer segítségével kontrollálni a rohamokat. A szer használatát megelőzően Rohrer és m unkatársai leírása szerint: mindig közömbös volt a zene iránt, soha nem hallgatott kedvtelésből zenét, és nem járt koncertekre. Ellentétben a férjével és a lányával, akik zongoráztak és hegedültek... nem érintette meg sem a tradicionális thai zene, amit Bangkok\

i . D e r ü l t é g b ő l v il l á m c s a p á s : H ir t e l e n jö t t m u z ik o f íl ia

bán hallott családi és nyilvános eseményeken, sem a nyugati zene klasszikus vagy populáris válfajai, melyeket a költözésük után az Egyesült Királyságban hallhatott. Mi több, továbbra is kerülte a zenét, amennyire lehetséges volt, és aktívan nem kedvelt néhány zenei hangszínt (például bezárta az ajtót, hogy ne hallja a férje zongorajátékát és a kórusmuzsikát is „idegesítőnek” találta). Ez a közömbösség a lam otrigin kezelés kezdetével váratlanul megvál tozott: Az LTG-kezelés kezdete után néhány héttel a zeneértékelése gyökeresen megváltozott. Kereste a zenei műsorokat a rádióban és a televízióban, min den nap hosszú órákon át hallgatta a klasszikus zenei adókat a rádióban, és követelte, hogy hangversenyre járjanak. Férje leírása szerint dermedten ülte végig a Traviatát, és mérgelődött, amikor a közönség soraiban beszélgettek az előadás alatt. Most már rendkívül kellemes és érzelemtől fűtött élményként írta le a klasszikus zene hallgatását. Nem énekelt és fütyült, és személyiségé ben vagy viselkedésében más változást nem találtunk. Nem láttunk gondol kodási rendellenességet, hallucinációkat vagy zavart hangulatot sem. Ugyan Rohrer és m unkatársai nem tudták hajszálpontosan megállapí tani páciensük muzikofíliájának alapját, megkockáztatták azt a feltétele zést, hogy a makacs roham ok m űködésének évei alatt talán a halánték lebeny észlelési rendszere és a limbikus rendszer érzelmi válaszokban érintett részei között erősebb funkcionális kapcsolat fejlődött ki, amely csak a roham ok gyógyszeres kontrollálásának hatására lett észrevehe tő. Az 1970-es években Dávid Bear azt feltételezte, hogy ilyen szenzoros-limbikus hiperkapcsolat lehet az alapja a hom loklebeny epilepsziá ban szenvedőknél néha váratlanul előtörő művészi, szexuális, misztikus vagy vallásos érzéseknek. Lehetséges, hogy Tony Cicoriával is valami hasonló történt? Tavaly tavasszal Cicoria részt vett egy zenészhallgatóknak, tehetséges amatőröknek és profiknak szervezett 10 napos zenei táborban. A tábor egyben Erica vanderLinde Feidner koncertzongorista bem utatóterm e is, aki arra specializálódott, hogy m inden ügyfelének megtalálja a számára tökéletes hangszert. Tony nemrégiben vett tőle egy Bösendorfer koncert zongorát, egy Bécsben készült egyedi prototípust - Erica vanderLinde Feidner szerint figyelemre méltó ösztönnel választotta ki magának az ál 23

E lső rész: K í s é r t ő z e n e

tala áhított tónusú zongorát. Cicoria úgy érezte, eljött az idő, és itt a meg felelő hely, hogy zenészként bemutatkozzon. Két darabbal készült a koncertre: első szerelme, Chopin b-moll scherzójával; és első saját szerzeményével, melynek a Rapszódia, Opus I. nevet adta. Zongorajátéka és személyes története m indenkit felvillanyozott a tá borban (sokan úgy érezték, m intha őket is villámcsapás érte volna). Erica szerint „óriási szenvedéllyel és óriási életerővel” játszott - és ha nem is természetfeletti zsenialitással, de legalábbis elismerésre méltó ügyesség gel, ami meghökkentő mutatvány valakitől, aki 42 évesen gyakorlatilag mindenféle zenei háttér nélkül saját maga tanult meg zongorázni. M it gondolok összességében a történetéről, kérdezte dr. Cicoria. Talál koztam valaha ehhez hasonlóval? Megkérdeztem, hogy ő mit gondol, ő hogyan értelmezi a vele történteket. Azt válaszolta, hogy m int orvosem ber nem tudja, mivel magyarázza az eseményeket, és kénytelen spirituá lisán megközelíteni azokat. Ellentmondtam neki, m inden spiritualitással szembeni tiszteletlenség nélkül. Úgy éreztem, hogy még a legemelkedettebb elmeállapotoknak, a legmeghökkentőbb átalakulásoknak is kell hogy legyen valami fizikai alapja vagy legalább valami fiziológiai meg felelője az idegi működésben. A villámcsapáskor dr. Cicoriának halálközeli és testen kívüli él ményben is volt része. Sok természetfeletti vagy misztikus magyarázat született a testen kívüli élményre, de neurológiai vizsgálódásoknak is tárgya m ár több m int egy évszázada. Formájukban az ilyen élmények viszonylag sztereotipikusak: a személy nem a saját testében, hanem azon kívül van, és gyakran két-három m éter magasról néz le önm agára (a neurológusok „autoszkópiának” hívják a jelenséget). Az érintett tisztán, de lebegő perspektívából látja a szobát, az embereket és a közeli tár gyakat. Azok, akik átéltek ilyen élményt, gyakran „lebegés”- vagy „repülés”-szerű vesztibuláris érzetekről számolnak be. A testen kívüli élmény előidézhet félelmet, öröm öt vagy egyfajta elkülönülést, de általában n a gyon „valóságos”, egyáltalán nem olyan, m intha álom vagy halluciná ció lenne. Testen kívüli élményről gyakran számolnak be a halálközeli élmények különböző formái esetén, és homloklebenyi roham okban is. Vannak arra utaló bizonyítékok, hogy a testen kívüli élmény m ind téri-vizuális, m ind pedig vesztibuláris vonatkozásában az agykéreg zavart 24

í . D e r ü l t é g b ő l v il l á m c s a p á s : H ir t e l e n jö t t m u z ik o f íl ia

m űködéséhez köthető, különös tekintettel a fali és a hom loklebeny kap csolódási területére .1 Dr. Cicoria azonban nem csak testen kívüli élményről számolt be. Ké kesfehér fényt látott, látta a gyermekeit, az élete elsuhant mellette, elragad tatásérzése volt, és mindenekfelett volt valami transzcendentális és iszo nyúan jelentőségteljes érzése. Ennek vajon mi lehet a neurológiai alapja? Hasonlónak írják le halálközeli élményeiket olyan emberek, akik nagy veszélyben voltak, vagy hitték magukat, legyen az hirtelen baleset, villámcsapás vagy legtöbbször szívmegállás. Ezek a rettegéssel teli helyzetek va lószínűleg előidézik a vérnyomás hirtelen leesését és az agyi véráramlás csökkenését is (és szívmegállás esetén agyi oxigénmegvonást is). Ezeket az állapotokat valószínűleg intenzív érzelmi izgatottság, noradrenalin hullám és más ingerületátvivő anyagok jelenléte is kíséri, akár félelem, akár elra gadtatás az érzelem. Jelenleg kevés elképzelésünk van az ilyen élmények tényleges idegi megfelelőiről, de nagyon mélyreható tudat- és érzelem módosulásokkal járnak, amelyekben az agykéreg mellett az agy érzelmi területei - az amygdala és az agytörzsi magvak - is szerepet játszanak .2 Míg a testen kívüli élménynek (bonyolult és egyedülálló) észlelési illú zió jellege van, a halálközeli élmény magán viseli a misztikus élmény Wil liam James által felsorolt összes jellemzőjét: passzivitás, kifejezhetetlenség, múlandóság és egyfajta noetikus minőség. Az embert teljesen felemészti a halálközeli élmény, magával sodorja, szinte szó szerint, egy (néha alagút vagy tölcsér alakú) fény ragyogása, húzza Odaátra - az életen túlra, téren és időn túlra. Van egyfajta „utolsó pillantás”-érzet, egy (nagyon felgyorsított) búcsúzás a földi dolgoktól, a helyektől, emberektől és az egyén életének eseményeitől, ugyanakkor elragadtatás- vagy örömérzet is afölött, hogy az egyén a végzete felé szárnyal - a halál és átváltozás archetipikus jelképrendszere jelenik meg ilyenkor. Az ilyen élményt nem könnyű elengedni annak, aki átéli; egy ilyen esemény néha egy egész élet irányát és orientáci 1 Orin Devinsky és munkatársai 10 páciensüknél írtak le „autoszkópikus jelenséget roham alatt”, és több hasonló esetet is idéznek az orvosi szakirodalomból, míg Olaf Blanke és kollégái Svájcban végig tudták kísérni epilepsziás páciensek agyműködését, miközben ténylegesen testen kívüli élményben volt részük. 2 Kevin Nelson és kollégái (University of Kentucky) számos neurológiai tanulmányuk ban hangsúlyozzák a disszociáció, eufória és misztikus érzések közti hasonlóságokat halálközeli élmény, álom, REM-alvás és az alvás határmezsgyéjén jelentkező hallucinációs állapot esetében.

E lső rész: K ís é r t ő

zene

óját is megváltoztató megtéréshez, metanoiához, az elme módosulásához vezethet. Nincs okunk feltételezni (ahogy a testen kívüli élmények esetében sincs), hogy az ilyen események pusztán a képzelet szüleményei; m inden beszámoló nagyon hasonló jellemzőket emel ki. A halálközeli élmények esetében is lenniük kell olyan jellegzetes idegrendszeri háttérmechaniz musoknak, amelyek aztán alapvetően változtatják meg magát a tudatot. És mi a helyzet Dr. Cicoria figyelemre méltó zenei megszállottságá val, hirtelen jött muzikofíliájával? Az agy elülső részeinek degeneráció jában, úgynevezett frontotemporális demenciában szenvedő betegeknél az absztrakció és nyelvi képességeik elveszítésével néha meglepő ze nei adottságok és szenvedélyek jelentkeznek vagy szabadulnak fel, de dr. Cicoriával egyértelműen nem ez volt a helyzet, ő m inden tekintet ben világos gondolkodású és rendkívül hozzáértő volt. 1984-ben Dániel Jacome leírt egy beteget, akinek sztrók következtében károsodott a bal agyféltekéje, és ennek következményeképpen „hipermúzia” és „muzikofília” fejlődött ki nála, afáziával és más problémákkal társulva. Semmi nem utalt azonban arra, hogy Tony Cicoriának szélütése vagy bármilyen jelentős agykárosodása lett volna, kivéve a memóriarendszerében jelent kező, egy-két hétig tartó átmeneti zavart. Helyzete Franco M agnanira emlékeztetett, a „memóriaművész”-re, akiről korábban m ár írtam .3 Franco fejében egészen addig meg sem for dult, hogy festő legyen, amíg 31 éves korában nem esett át egy különös válságon vagy betegségen - talán a halántéklebenyi epilepszia egy form á ján. M inden éjjel Pontitóról, a kis toszkán faluról, szülőhelyéről álmodott; ébredés után ezek a képek rendkívül élénken m aradtak meg benne, tel jes mélységükben és életszerűségükben („m int a hologramok”). Francót gyötörte a vágy, hogy ezeket a képeket valódivá tegye, megfesse őket, így aztán önállóan megtanult festeni, és m inden áldott szabad percét arra ál dozta, hogy pontitói látképek százait alkossa meg. Előfordulhat-e, hogy Tony Cicoria zenei álmai és inspirációi epileptikus természetűek? Ezt a kérdést nem lehet egy olyan egyszerű EEG-vizsgálattal megválaszolni, amilyet Cicorián végeztek a balesetét követően; több napon át tartó, speciális, folyamatos EEG-ellenőrzésre volna szükség. 3

Franco története az Antroplógus a Marson című könyvem „Álmai vidékén” című feje zetében olvasható.

i . D e r ü l t é g b ő l v il l á m c s a p á s : H ir t e l e n jö t t m u z ik o f íl ia

És mi az oka annak, hogy a muzikofília csak bizonyos késéssel alakult ki? Mi történt abban a 6 vagy 7 hétben, ami a szívmegállás és a m eglehe tősen hirtelen előtörő zeneiség között eltelt? Tudjuk, hogy voltak átm e neti utóhatások - a néhány óráig tartó zavart állapot és a pár hétig tartó emlékezetzavar. Ezt betudhatnánk kizárólag az agykéreg oxigénhiányá nak is - hiszen az agya legalább egy percig nem jutott kellő oxigénmenynyiséghez. Azt kell gyanítanunk azonban, hogy dr. Cicoria az események után pár héttel bekövetkező látszólagos felépülése mégsem volt annyira teljes, m int amilyennek tűnt, hogy voltak egyéb, észrevétlen formái az agykárosodásnak, és hogy ez alatt az idő alatt az agya még m indig az ere deti sérülésre reagált és átszerveződött. Dr. Cicoria úgy érzi, hogy „másvalaki” lett - zeneileg, érzelmileg, pszichológiailag és szellemileg egyaránt. Az én benyomásom is ez volt, miközben a történetét hallgattam és láttam az új szenvedélyeit, melyek átalakították őt. Neurológiai szempontból nézve úgy éreztem, hogy az agya nagyon más lehet, m int amilyen a villámcsapás előtt vagy az azt közvetlenül követő napokban volt, amikor a neurológiai tesztek semmi rendkívülit nem mutattak. Meg tudjuk-e határozni ezeket a változásokat, muzikofíliájának idegrendszeri alapjait több m int 10 év távlatából? Szá mos új, sokkal finomabb eljárást dolgoztak m ár ki az 1994-es sérülés óta, és először dr. Cicoria is úgy gondolta, hogy érdekes lenne tovább vizsgá lódni. Aztán a következő pillanatban meggondolta magát: talán legjobb lenne mégis hagyni a dolgokat úgy, ahogy vannak. Szerencsésnek m ond hatta magát, és a zene, akárhonnan is jött, áldás és kegyelem volt számára - ezt nem akarta megkérdőjelezni.

Utóirat Tony Cicoria történetének első megjelenése óta rengeteg levelet kaptam olyan emberektől, akikbe nem csapott villám és látszólag nem volt sem milyen kóros fizikai vagy fiziológiai betegségük, de gyakran legnagyobb meglepetésükre - negyvenes, ötvenes vagy akár nyolcvanas éveikben hirtelen és váratlan zenei vagy művészi képességeket vagy szenvedélye ket fedeztek fel magukban.

E lső rész: K í s é r t ő z e n e

Egyik levélíróm, Grace M. leírta a saját meglehetősen hirtelen, 55 éves korában kezdődő muzikalitását. Röviddel azután, hogy Izraelben és Jor dániában töltött nyaralásából hazatért, dallamtöredékeket kezdett hallani a fejében. Megpróbálta őket rögzíteni úgy, hogy „vonalakat rajzolt egy papírra” - nem ismerte a kottaírást. Amikor ez nem működött, vett egy magnetofont és ráénekelte a dallamokat. Most, három évvel később 3300 ilyen töredéket rögzített, amelyekből havonta körülbelül 4 teljes dal szü letett. Grace megjegyezte, hogy bár emlékezete szerint népszerű dalok mindig zsongtak a fejében, csak az utazása után kezdte el szinte kizárólag a saját dalait hallani. „Soha nem voltam valami nagy zenei tehetség”, írta, ” és a hallásom sem az igazi”. Igazából csodálkozott is, hogy m iért kell egy ilyen látszólag nem túl muzikális em bernek dalokkal és dal-töredékekkel megtöltődnie. Némileg bátortalanul megmutatta a dalokat másoknak, köztük hivatá sos zenészeknek is, és kedvező fogadtatásban részesült. „Soha életemben nem álm odtam arról, hogy zeneszerző leszek... Csekély zenei tehetsé gem volt. Ennyi erővel akár arról is álm odozhattam volna, hogy szuper modell legyek.” Semmilyen fizikai magyarázatot nem talált hirtelen dalírási kénysze rére. „Dr. Cicoriával ellentétben”, írta, „belém nem csapott villám. Nem szenvedtem fejsérülést és nem volt komoly balesetem sem. Soha nem voltam annyira beteg, hogy kórházi kezelésre szoruljak. Nem hiszem, hogy halántéklebenyi epilepsziám vagy frontotemporális demenciám van.” Elgondolkodott viszont azon, hogy Izraelbe és Jordániába tett uta zása során kaphatott egyfajta pszichológiai lendületet, valamiféle „nyi tást”. Vallásos em ber lévén ez fontos volt számára, ugyanakkor nem volt látomása vagy megvilágosodása útja során. (Nem hiszi, hogy küldetése lenne másokkal megosztani vagy terjeszteni a zenéjét; sőt, inkább na gyon is tartózkodó vele. „Természetemnél fogva nem vagyok előadó vagy önreklámozó típus, és egy kicsit zavarba ejtőnek érzem az egészet”, írta. Egy másik levélíró, Eliza Bussey, aki szintén az ötvenes éveiben jár, azt írta: 50 éves koromban, négy évvel ezelőtt, elsétáltam egy zenebolt mellett, meglát tam egy kelta hárfát a kirakatban és két órával később egy 2000 dolláros kelta hárfával sétáltam ki a boltból. Az a pillanat megváltoztatta az életemet. Ma 28

i . D e r ü l t é g b ő l v il l á m c s a p á s : H ir t e l e n jö t t m u z ik o f íl ia

az egész életem a zene és a zenéről való írás köré szerveződik. Négy évvel ez előtt egy hangot sem bírtam elolvasni a kottából, most pedig klasszikus hár fát tanulok a baltimore-i Peabody Konzervatóriumban. Három tizenkét órás éjszakai műszakot dolgoztam a hírszerkesztőségben, orvosi jelentéseket cse réltem iraki tudósításokra, csakhogy csütörtökönként és péntekenként isko lába mehessek. Naponta két-három órát gyakorolok (többet is gyakorolnék, ha tudnék), és nem találok szavakat az örömre és csodálatra, amit sikerült életem késői szakaszában így megtalálnom. Éreztem például, amikor (a taná rom) Handeltől a Passacagliát adta fel, hogy az agyam és az ujjaim próbálnak összekapcsolódni, új szinapszisok jönnek létre. „Érdekelne egy MRI-vizsgálat,” tette hozzá. „Tudom, hogy az agyam drasztikusan megváltozott.”

Furcsán ismerős érzés: Zenei rohamok

Jón S., egy ereje teljében lévő 45 éves férfi, 2006 januárjában tökéletes egész ségnek örvendett. Épp csak elkezdődött a hét; irodájában tartózkodott egy hétfő reggelen, és bem ent a tárolóba valamiért. Amint a helyiségbe lépett, hirtelen zenét hallott - „klasszikus, dallamos, elég szép, megnyugtató, hal ványan ismerős zenét. Húros hangszer volt, egy szóló hegedű.” Rögtön arra gondolt, „Honnan a fenéből jön ez a zene?” Volt a tároló ban egy régi, kidobott elektromos készülék, amelynek a gombjai ugyan megvoltak, de a hangfalai nem. Zavart állapotában, amit később „felfüg gesztett életműködésnek” nevezett, a készülék gombjai után nyúlt, hogy kikapcsolja a zenét. Emlékei szerint ezután kiment. Az irodában az egyik kollégája, aki látta az egészet, így írta le: Mr. S. a tárolóban „összecsuklott, nem volt magánál”, de rángások nem jelentkeztek nála. Mr. S. következő emléke az, hogy egy szakképzett mentős hajol fölé és kérdezgeti. A dátum ra nem emlékezett, de meg tudta m ondani a nevét. Bevitték a helyi kórház ügyeletére, ahol még egy rohama volt. „Feküdtem, a doktor épp vizsgált, a feleségem is ott volt... aztán újra hallani kezdtem a z e n é t, szóltam, hogy »Megint jön«, aztán nagyon gyorsan ki is jöttem belőle.” Egy másik szobában ébredt fel, ahol rájött, hogy megharapta a nyelvét és az arcát belülről, valamint heves fájdalmat érzett a lábában. „Elmond ták, hogy roham om volt - m indennel, görcsös rángással együtt... Sokkal gyorsabban jött, m int az első.” Mr. S.-en elvégeztek néhány tesztet, és antiepileptikus szert kapott a további rohamok megelőzése érdekében. Azóta még több tesztet elvégez30

2. F u r c s á n is m e r ő s é r z é s : Z e n e i r o h a m o k

tek rajta (egyik sem m utatott ki semmi rendkívülit, ami nem ritka a halántéklebenyi epilepszia esetében). Az agyáról készült felvétel ugyan nem m utatott semmilyen sérülést, ő megemlítette, hogy 15 éves korában volt egy meglehetősen súlyos fejsérülése, legalábbis agyrázkódása, ami okoz hatott enyhe hegesedést a halántéklebenyben. Amikor arra kértem, hogy írja le a roham ok előtt hallott zenét, meg próbálta azt elénekelni, de nem sikerült; állítása szerint semmilyen zenét nem tud elénekelni, még akkor sem, ha nagyon jól ismeri. Nem túlságo san muzikális, és az a fajta klasszikus hegedűzene, amit „hallott” a roham előtt, egyáltalán nem volt ínyére; „nyávogó macskazene”, mondta. Általá ban popzenét szokott hallgatni. A zene mégis valahogyan „ismerősnek” tűnt - lehet, hogy gyermekkorában hallotta réges-rég? Megkértem, hogy ha bárm ikor hallja a zenét - a rádióban esetleg - je gyezze meg, mi volt az, és szóljon. M r S. megígérte, hogy nyitva tartja a fülét, de beszélgetésünk közben azon töprengett, hogy vajon nem inkább csak az ismerősség érzése, illúziója tapadt-e a zenéhez, egy régen hallott dolog tényleges felidézése helyett. Olyan volt, m int az álm unkban hallott zene: felidéz valamit, de megfoghatatlan. Ennyiben maradtunk. Kíváncsi vagyok, felhív-e majd Mr. S. egy szép napon azzal, hogy „Épp m ost hallottam a rádióban! Egy Bach-szvit volt szóló hegedűre,” vagy amit hallott, inkább álomszerű konstrukció vagy alkotmány, amit m inden ismerőssége ellenére sem fog tudni soha azo nosítani. Az 1870-es években Hughlings Jackson írt az ismerősség érzéséről m int a halántéklebenyi roham ot megelőző aura, előérzet nagyon gyakori jel lemzőjéről. „Álomszerű állapotról”,„déja vu”-ről, emlékekről is beszél. Az ilyen emlékezés-érzéseknek, jegyzi meg Jackson, lehet, hogy semmilyen beazonosítható tartalm uk nincs. Jóllehet sok em ber elveszíti az eszméle tét a roham alatt, mások tökéletesen tudatában m aradnak környezetük nek, és mégis egy olyan furcsa párhuzamos állapotba kerülnek, amelyben különös hangulatokat, érzéseket, látványokat vagy szagokat - vagy éppen zenét tapasztalnak. Hughling Jackson az ilyen helyzetekre a „tudat meg kettőződéseként” utal.

E lső rész: K í s é r t ő z e n e

Eric Markowitz fiatal zenész-tanár bal halántéklebenyében egy asztrocitóma, egy viszonylag kevéssé rosszindulatú tum or fejlődött ki, melyet 1993-ban megoperáltak. 10 évvel később a tum or újra előjött, de akkor a halántéklebeny nyelvi területeihez való közelsége miatt operálhatatlannak ítélték. A tum or újra kifejlődésével ismétlődő rohamok jelentkeztek, m e lyek során nem vesztette el eszméletét, hanem, ahogyan írta, „körülbelül két percen keresztül zene robbant a fejemben. Imádom a zenét; erre épí tettem a karrierem, így aztán enyhén ironikus, hogy a zene lett egyben a kínzóm is”. Eric hangsúlyozta, hogy a rohamait nem a zene váltotta ki, de a zene mindig kísérőjük volt. Eric számára ez a hallucinációs zene, Jon S. ese téhez hasonlóan, nagyon valóságosnak és kísértetiesen ismerősnek tűnt: Bár képtelen vagyok pontosan megmondani, hogy milyen dalt vagy dalokat hallok az aurával társuló rohamok során, azt tudom, hogy eléggé ismerős nek tűnnek - olyannyira ismerősnek, hogy néha nem vagyok benne biztos, hogy egy közeli lejátszóból vagy az agyamban szólnak-e ezek a dalok. Amint tudatosítom a furcsa, mégis ismerős zavart, és rájövök, hogy ez valójában egy roham, már megpróbálok nem rájönni, hogy mi lehet ez a zene - vagyis ha alaposan tanulmányozhatnám, mint egy verset vagy zenedarabot, akkor rájönnék... de talán tudat alatt éppen attól félek, hogy ha túlságosan ráfigye lek, akkor nem tudok majd menekülni a daltól, mint a futóhomoktól vagy a hipnózistól. Bár Jón S.-től eltérően Eric meglehetősen muzikális, kiváló a zenei memóriája és nagyon képzett füle van, valamint több m int egy tucat ze nei roham on m ent keresztül, Mr. S.-hez hasonlóan teljesen képtelen fel ismerni az aurában hallott zenét .1

1 Míg az epilepsziás zene némelyeknek rendkívül „ismerősnek”, de azonosíthatatlannak tűnik, mások számára azonnal felismerhető. így volt ez azoknál a betegeknél is, akikkel Wilder Penfield és kollégái sok éven át foglalkoztak a Montreali Neurológiai Intézetben. Penfield részletesen leírja legalább 10 páciensének az esetét, akiknek túl nyomórészt zenei jellegű halántéklebenyi rohamaik voltak. A rohamok során „hallott” zene ismerős volt: olyan dalok, amelyeket többször hallottak a rádióban, karácsonyi énekek, himnuszok vagy főcímzenék. Penfield minden egyes esetben képes volt meg találni azokat a kérgi pontokat a halántéklebenyben, amelyek elektromos ingerlésével kiváltotta a pácienseknél az adott dal hallásának élményét; ezeknek a pontoknak a kiiktatásával a rohamok és velük együtt a hallucinációs dallamok is megszűntek.

2. F u r c s á n is m e r ő s é r z é s : Z e n e i r o h a m o k

Ebben a „furcsa, mégis ismerős zűrzavarban”, ami a roham-élmény elválaszthatatlan része, Ericnek nehezére esik világosan gondolkozni. A felesége vagy barátai, ha jelen vannak, annyit vehetnek észre, hogy „fur csa a tekintete”. Ha m unkája során éri a roham, általában képes valahogy „szélnek ereszteni”, anélkül hogy tanítványai bárm i szokatlant észrevennének. Eric rámutat, hogy van egy sarkalatos különbség az ő normális ze nei képei és a roham ban jelentkezők között: „Dalíróként ismerős érzés, ahogy a semmiből dallamok és szavak jönnek elő. ...de ez szándékos ülök a gitárommal a padlásszobámban és egy dal befejezésén dolgozom. A rohamaim viszont egyáltalán nem hasonlítanak erre.” Eric beszámolt arról is, hogy látszólag összefüggés nélküli és értelm et len, bár kísértetiesen ismerős epilepsziás zenéje ijesztő és szinte veszélyes m ódon megbabonázta őt, olyannyira, hogy egyre mélyebben belevonódott. Ugyanakkor a zenei aurák a kreativitását ösztönözték, és olyan zenék alkotására ihlették, melyekben megpróbálta megragadni vagy legalábbis sugallani rejtélyes és kifejezhetetlen, furcsa-de-ismerős minőségüket.

Egy nyugalmazott gyermekorvos egy kilencéves fiúról írt nekem, aki (az ő esetében öröklött) komplex parciális rohamai miatt fordult hozzá. Rohamai során a fiú zenét hallott; figyelemre méltó módon az anyja állította fel elsőként a diagnózist, amikor lát ta, hogy fia furcsán viselkedik és a „Pop Goes the Weasel” című régi angol gyermekdalt fütyüli - az anya saját rohamait mindig ugyanez a hallási aura előzte meg.

Félelem a zenétől: Muzikogén epilepszia

1937-ben Macdonald Critchley, a szokatlan neurológiai tünetek nagysze rű megfigyelője 11 olyan páciensről írt, akiknél zene idézett elő epilepszi ás rohamokat, sőt tanulmánya kiterjedt m ások által megfigyelt esetekre is. Úttörő cikkének a „Muzikogén epilepszia” címet adta (bár jelezte, hogy jobban kedveli a rövidebb és kedvesebb „muzikolepszia” kifejezést). Critchley páciensei közül néhányan muzikálisak voltak, mások nem. A rohamot kiváltó zene típusa betegenként változott. Az egyiknél a klaszszikus zene, a másiknál „régimódi” vagy „nosztalgikus” melódiák, míg a harmadiknál a „pontozott ritmus jelentette a legnagyobb veszélyt a zené ben”. Egyik levélírómnál csak modern, disszonáns zene váltott ki roham o kat, klasszikus vagy romantikus zene soha (férje sajnos nagyon szerette az előbbit). Critchley megfigyelte, hogyan reagálnak a páciensei bizonyos hangszerekre vagy zajokra. Az egyik csak „rézfúvós hangszerek mély hangjaira reagált”; ez a férfi egy nagy óceánjárón volt rádiókezelő, de m i vel a hajó zenekarának hangjaira folyton görcsös rángás kapta el, át kellett őt helyezni egy kisebb hajóra, ahol nem volt zenekar. (Egyik muzikogén rohamoktól szenvedő páciensemnél bizonyos hangszínek vagy hangok indítják el a rohamot. Fontos a hangmagasság: például egy adott hangfek vésben provokatív gisz hang egy másik, magasabb vagy alacsonyabb hang fekvésben lehet, hogy nem lesz provokatív. A hangszínre is nagyon érzé keny: a gitárhúrok tépése inkább kiváltja a rohamot, m int a lágy pengetés.) Critchley néhány betege csak bizonyos dallamokra vagy dalokra reagált. M ind közül a legmegdöbbentőbb Nikonov, a 19. századi kiváló zene kritikus esete, akinek első roham a Meyerbeer A próféta című operájának 34

3. F é l e l e m a z e n é t ő l : M u z i k o g é n e p i l e p s z i a

előadása közben jelentkezett. Ezt követően egyre érzékenyebb lett a ze nére, míg végül szinte bármilyen zene, akár a leglágyabb is, görcsös rángással járó roham ot idézett elő nála. („A legveszedelmesebb”, jegyzi meg Critchley, „Wagner úgynevezett »zenei« aláfestése volt, amely egyhangú és elkerülhetetlen hangfolyamként jelent m eg”) Végül aztán Nikonovnak szenvedélyes zeneszeretete és óriási zenei műveltsége ellenére fel kellett hagynia hivatásával, és kerülnie kellett m inden kapcsolatot a zenével. Ha egy rezesbandát hallott az utcán, befogta a fülét és a legközelebbi kapu aljba vagy mellékutcába menekült. Valóságos fóbia, egyfajta zeneiszony alakult ki nála, és ezt a Félelem a zenétől című röpiratában le is írta .1 Néhány évvel korábban Critchley nem zenei hangok által előidézett ro ham okról is írt cikkeket - ezekben általában olyan m onoton hangok szerepelnek, m int a zubogó teavíz, a repülőgép zúgása vagy gépek zaja egy műhelyben. Critchley úgy vélte, hogy a muzikogén epilepszia egyes eseteiben a hang konkrét minősége m indennél meghatározóbb (ahogy a rádiókezelőnél is, aki nem bírta a rézfúvósok mély hangjait), de más ese tekben a zene érzelmi hatása és a hozzá kapcsolódó képzettársítások még fontosabbak lehettek .2 1 A muzikogén rohamoknak nem kell feltétlenül olyan pusztítónak lenniük, mint Nikonov esetében; lehetnek néha kellemesek vagy akár ösztönzőek is. Egy fiatal kutató így írt erről levelében:

Amikor bizonyos típusú zenéket hallgatok, elkezdem érezni az aurát, ami lehet egy erős félelem-, undor- vagy örömhullám, és aztán jön a roham. Különösen akkor van ilyen élményem, ha Közép-Ázsiai zenét hallgatok, de számos másfajta zenével is előfordult már. Meg kell mondanom, hogy a kellemes aurával kezdődő rohamo kat élvezem, és szinte már hiányoznak, amikor gyógyszert szedek, bár a félelme tesek nélkül határozottan jól meglennék. Zenész vagyok, és hiszem, hogy ezek a kellemes aurák keltették fel az érdeklődésemet a zenetanulás iránt. A tisztán hangokkal kapcsolatos vagy zenei jellemzők fontosságát az érzelmiekkel szemben Dávid Poskanzer, Arthur Brown és Henry Miller írták le gyönyörűen és részletesen egy 62 éves férfi történetében, aki mindig elvesztette az eszméletét, ami kor este 8 óra 59-kor hallgatta a rádiót. Más alkalmakkor templomi harangok halla tán jelentkezett a roham. Utólag rájöttek, hogy a rádió okozta rohamokat a londoni St. Mary Le Bow-templom harangjai váltották ki: a BBC nem sokkal a 9 órás hírek előtt mindig ezt sugározta. Sokféle inger - különböző templomharangok felvételei, templomharangok hangja visszafelé lejátszva, orgona- és zongoramuzsika - segítsé gével Poskanzer és munkatársai kiderítették, hogy csak egy bizonyos frekvenciatar tományba eső, erősen „harangszerű” minőségű vagy hangszínű hangok idéztek elő

E lső r é s z : K í s é r t ő

zene

A zene által kiváltott roham ok fajtái meglehetősen változatosak. Van nak betegek, akiknél heves görcsös rángások kísérik, eszméletlenül öszszeesnek, elharapják a nyelvüket, inkontinenssé válnak, míg másoknál kisebb rohamok, rövid „absence”-eok jelentkeznek, amelyeket a barátok is alig vesznek észre. Sok páciensnél komplex halántéklebenyi roham fi gyelhető meg, m int Critchley egyik betegénél is: „Olyan érzésem van, hogy mindezen m ár keresztülmentem, m intha egy jeleneten m ennék végig. M inden alkalommal ugyanolyan. Emberek vannak ott, táncolnak; azt hiszem, egy hajón vagyok. A jelenet nem kapcsolódik semmilyen va lóságos helyhez vagy eseményhez, amit fel tudnék idézni.” A muzikogén epilepsziát általában nagyon ritkának tartják, de Critchleyben felmerült, hogy talán sokkal gyakoribb, m int ahogy feltételezzük .3 Úgy hitte, sok em bernek lehet fura - nyugtalanító, akár félelmetes - érzé se, amikor egy bizonyos zenét meghall, de rögtön vissza is hátrál, kikap csolja, befogja a fülét, hogy ne alakuljon ki a teljes roham. Azt is felvetette, hogy éppen ezért a félbemaradt, részleges - form efruste - zenei epilep szia viszonylag gyakori lehet. (Nekem feltétlenül ez a benyomásom, és azt gondolom, hogy lehetnek hasonló részleges formái a fény kiváltotta vagy fotogén epilepsziának is, amikor viliódzó és fluoreszkáló fények furcsa kényelmetlenségérzetet keltenek teljes roham kiváltása nélkül.) Amikor epilepsziaklinikán dolgoztam, láttam olyan betegeket, akiknél zene váltott ki rohamot, és olyanokat is, akik a roham hoz kapcsolódóan rohamot. A haranghang hatása elveszett, ha visszafelé játszották le. A páciens tagadta, hogy bármilyen érzelmi szál fűzné a Bow-templom harangjaihoz; egyszerűen úgy tűnt, hogy bizonyos frekvenciájú és hangszínű hangok sora az adott sorrendben játsz va a roham kiváltásához vezet. (Poskanzer és munkatársai azt is megjegyezték, hogy alanyuk egy Bow-harang roham után legalább egy hétig immunis maradt a rohamot kiváltó hangokra.) Sok ember valószínűleg elfogadja az enyhe epilepsziás zavarokat, és nem gondolja, hogy említenie kellene ezeket orvosának vagy bárki másnak. A fejezet elolvasása után egy idegtudós arról írt nekem, hogy a misén szentáldozáskor a harangok hangja roha mokat vált ki nála. „Ez engem csöppet sem zavar”, tette hozzá, „de most elgondolkod tam, vajon szóljak-e az orvosomnak róla.” (Arra is kíváncsi volt, hogy vajon egy EEG vagy más, az agyáról készült felvétel kimutatná-e, hogy mi megy végbe a fejében.) 3 Hosszú pályafutása során Critchley több ízben visszatért erre a témára. 1977-ben, 40 évvel a muzikogén epilepsziáról írt úttörő dolgozatának megjelenése után, további két fejezetet közölt a témáról a Zene és az agy című könyvében (amelyet R. A. Hensonnal együtt szerkesztett).

3. F é le le m a z e n é t ő l : M u z ik o g é n e p ile p s z ia

zenei aurát tapasztaltak, esetleg időnként m indkettőt átélték.4 M indkét fajta páciens hajlamos volt a halántéklebenyi rohamra, és többségüknek EEG-vel vagy más agyi képalkotó eljárással azonosítható halántéklebe nyi rendellenessége is volt. G. G„ egy fiatal férfi, nem rég fordult hozzám. 2005 júniusáig jó egész ségnek örvendett; akkor súlyos, herpeszvírus okozta agyhártyagyulladá son esett át, ami magas lázzal és generalizált rohamokkal kezdődött; ezt kóma, majd súlyos amnézia követte. Egy évvel később az amnéziás prob lémák figyelemre méltó m ódon gyakorlatilag megszűntek, de a roham ok továbbra is gyakran jelentkeztek, időnként grand mai, de jóval inkább komplex parciális roham formájában. Kezdetben m indez „spontán” zaj lott, de néhány hét eltelte után szinte kizárólag hangok - „hirtelen, han gos hangok, például egy m entőautó szirénája”, és különösképpen zene váltotta ki. Emellett G. G. különösen érzékeny lett a hangokra, képes lett mások számára nem hallható, túl halk vagy távoli hangokat is észlelni. Ezt élvezte, úgy érezte, hogy hallási világa „élőbb, élénkebb” lett, de azon is elgondolkodott, volt-e valami szerepe ennek a zenével és hangokkal kapcsolatos, m ost m ár epileptikus érzékenységének kialakulásában. A G. G. rohamait kiváltó zenei skála igen széles, a rockzenétől egészen a klasszikusokig terjed (amikor először találkoztam vele, egy Verdi-áriát játszott le a mobiltelefonján; ez körülbelül fél perc elteltével kom p lex részleges roham ot váltott ki nála). Azt mondja, a „romantikus” zene a legprovokatívabb, különös tekintettel Frank Sinatra dalaira („Megpendít bennem egy húrt”). Szerinte a zenének „érzelemmel, asszociációkkal és nosztalgiával telinek kell lennie”; szinte m indig olyan zene váltja ki a ro hamot, amit m ár gyermek- vagy kamaszkora óta ismer. A roham előidé zéséhez nem szükséges, hogy a zene hangos legyen: a halk is ugyanannyi-

Találkoztam olyan betegekkel is, akiknél a zenehallgatás vagy még inkább a zeneját szás enyhítette vagy akár meg is akadályozta a rohamot. Egyik ilyen, nagyon súlyos rohamokkal küzdő beteg írta nekem: 14 éves koromban volt egy ismeretlen eredetű grand mai rohamom. Utána gör csös rohamokkal teli nyomasztó évek következtek. A zongora mentett meg. Semmi nem tud elragadni, ha játszom. Nemrégiben a pszichológusom megkérdezte, volt-e valaha rohamom zongorázás közben. Erre nem is gondoltam azelőtt, de tényleg, nem, soha nem volt.

E lső rész: K ís é r t ő

zen e

ra hatásos, de különösen bajban van zajos, zenével áthatott környezetben, olyannyira, hogy legtöbbször füldugót kell viselnie. Rohamai az odafigyelés vagy hallgatás különös, heves, önkéntelen, majdhogynem erőltetett állapotaival kezdődnek. Ebben a m ár megvál tozott állapotban a zene még hevesebb lesz, tovább duzzad, elragadja őt, és ennél a pontnál m ár nem tudja megállítani a folyamatot, nem tudja kikapcsolni a zenét, és nem tud elsétálni onnan. Túl ezen a ponton nem tudja megőrizni tudatát vagy memóriáját, bár különböző epileptikus au tomatizmusok, zihálás vagy cuppogás előfordulnak. G. G. esetében a zene nem csak kiváltja a rohamot; látszólag szerves részét is képezi annak; úgy képzelhetjük el, hogy a roham az észlelés kez deti helyétől más halántéklebenyi rendszerekre terjed, időnként a m oto ros kéregbe is, m int a generalizált roham ok esetén. Olyan, m intha ilyen kor a kiváltó zene maga is átváltozna: először egy m indent elsöprő lelki élmény, majd roham lesz belőle. Egy másik páciensem, Silvia N. 2005 vége táján jött el hozzám. Mrs. N.-nél a harmincas éveiben jelentkeztek először a rohamok. Rohamainak egy része grand mai típusú volt, görcsös rángással és teljes eszméletvesztéssel. Máskor inkább ném i tudatkettőződéssel kísért komplex rohamai voltak. A roham ok néha spontán, máskor stresszhelyzetre adott válaszként je lentkeztek, de leggyakrabban zene idézte elő őket. Egy nap a földön fek ve eszméletlenül találtak rá, görcsös roham után. Utolsó emléke az volt, hogy kedvenc nápolyi dalait hallgatta CD-n. Ennek először nem tulajdo nított jelentőséget, de m iután ezt követően még egy hasonló roham a volt, szintén nápolyi dalok hallgatása közben, elgondolkodott, van-e valami összefüggés. Óvatosan tesztelte magát, és úgy találta, hogy ha ilyen da lokat hallgat akár élőben, akár felvételről, az m indig valami „fura” érzést vált ki, amelyet gyorsan egy roham követ. Semmilyen más zenének nem volt azonban ilyen hatása rá. Mrs. N. imádta a nápolyi dalokat, amelyek gyermekkorára emlékeztet ték. („A régi dalok mindig jelen voltak a családban; folyton hallgattuk őket.”) Nagyon romantikusnak, érzelemgazdagnak találta őket, „fontosak voltak”, így azonban, hogy rohamokat váltottak ki nála, elkezdett viszolyogni tőlük. Különösen aggódott az esküvők miatt, hiszen egy nagy szicíliai családból származott, ahol az efféle dalokat az ünnepeken és családi összejöveteleken 38

3. F é le le m a z e n é t ő l : M u z ik o g é n e p ile p s z ia

mindig játszották. „Ha a zenekar elkezdett játszani”, mesélte Mrs. N., „ki rohantam. .. Legfeljebb fél percem volt arra, hogy elmeneküljek.” Bár a dalok néha grand mai roham okat idéztek elő, Mrs. N. leggyak rabban csak az idő és a tudat furcsa módosulását tapasztalta, valamifé le emlékezésérzést - különösen a kamaszkor érzését, vagy tinédzserként átélt jelenetek újraélését (néhány ezek közül emlék volt, m ások pusztán fantáziák). Az álmokhoz hasonlította ezeket az élményeket abban az értelemben, hogy „felébred” belőlük, de ugyanakkor olyan álmok, amelyekben meg tartja valamennyire a tudatát, bár kevés kontrollja van felettük. Hallja például, hogy m it m ondanak körülötte az emberek, de képtelen válaszol ni - Hughling Jackson ezt a tudat-kettőződést hívta „mentális diplópiának”, mentális kettős látásnak. Bár Mrs. N. komplex rohamai nagyrészt a m últra vonatkoztak, az egyik alkalomról így mesél: „a jövőt láttam ... fönn voltam, úton a m ennybe... A nagymamám nyitotta ki a mennyek kapuját. »Még nem jött el az idő«, m ondta, és akkor magamhoz tértem.” Bár Mrs. N. a nápolyi dalokat többnyire el tudta kerülni, a roham ok m ár zene nélkül is kezdtek jelentkezni, és egyre súlyosabbak, végül el lenőrizhetetlenek lettek. A gyógyszerek semmit nem értek, és néha egy nap alatt több roham a is volt, így a hétköznapi élet gyakorlatilag lehetet lenné vált számára. Az MR-vizsgálatok (valószínűleg egy tinédzserkorá ban elszenvedett fejsérülésből adódó) anatómiai és elektromos rendelle nességeket és egy ezekhez kapcsolódó, gyakorlatilag folyamatosan aktív rohamfókuszt is kim utattak a bal halántéklebenyében, így 2003 elején sebészeti beavatkozáson, részleges halántéklebeny-eltávolításon esett át. A m űtét nemcsak a spontán roham ok nagy részét szüntette meg, h a nem a nápolyi dalokkal szembeni túlérzékenységét is, am int azt Mrs. N. véletlenül felfedezte. „A m űtét után még m indig féltem a roham ot kiváltó daloktól”, mesélte, „de egy nap valami összejövetelen a zenekar ezt kezd te játszani. Azonnal átrohantam a másik szobába, és bezártam az ajtót. Aztán valaki benyitott. M intha messziről hallottam volna a zenét. Nem zavart annyira, így megpróbáltam hallgatni.” Mrs. N. kíváncsi volt rá, va jon kigyógyult-e a zenével szembeni érzékenységéből, hazam ent („ott biztonságosabb, mégsem 500 em ber előtt vagy”) és berakta a nápolyi da lokat a lejátszóba. „Apránként, lassan egészen felhangosítottam, és nem voltak rám semmilyen hatással.” 39

E lső r é s z : K í s é r t ő

zene

így aztán Mrs. N. végül megszabadult a zenétől való félelmétől, és gond nélkül hallgathatja kedvenc nápolyi dalait. A furcsa, komplex emlé kezésrohamai is megszűntek; úgy tűnik, a m űtét m indkét típusú roham nak véget vetett - ahogyan azt Macdonald Critchley is jósolta volna. Mrs. N. természetesen nagyon örül gyógyulásának, de időnként azért elönti a nosztalgia néhány epileptikus élményével, például „a mennyek kapujával” kapcsolatban, amelyen keresztül olyan helyekre jutott el, aho vá azelőtt soha.

Zene az agyban: Képalkotás és képzelet

Édes a hallott dal, de m it a fü l meg sem hall, még szebb. John Keats: Óda egy görög vázához1

Legtöbbünk számára a zene az élet fontos és egészében véve kellemes ré szét jelenti - nemcsak a külső zene, amit hallgatunk, hanem a belső zene is, ami a fejünkben szól. Amikor Galton az 1880-as években a „mentális képalkotásról” írt, csak a vizuális képalkotással foglalkozott, a zenei kép alkotással egyáltalán nem. Elegendő azonban a barátainkat sorba venni, hogy lássuk, a zenei képek skálája nem kevésbé változatos, m int a vizuális képeké. Vannak emberek, akik alig bírnak fejben tartani egy dallamot, míg mások teljes szimfóniákat hallanak fejben a tényleges észleléstől alig eltérő részletességgel és elevenséggel. Ezt a nagy változatosságot én m ár korán megtapasztaltam, mivel szü leim a spektrum ellentétes szélein álltak. Anyámnak nehéz volt szándé kosan előhívni bármilyen dallamot, míg apám fejében látszólag egy egész zenekar volt, csak arra várva, hogy apám beintsen. A zsebeit m indig tele tömte két-három m iniatűr zenekari partitúrával, és két páciens között a partitúrát elővéve tartott egy belső koncertet. Nem kellett feltennie a lemezt a gramofonra, m ert az elméjében majdnem ugyanolyan élénken le tudta azt játszani, akár különböző hangulatban vagy értelmezésben, és néha a saját rögtönzéseivel kiegészítve is. Kedvenc elalvás előtti olvasmá nya egy zenei témákat tartalmazó gyűjtemény volt; átlapozott néhány ol dalt, szinte véletlenszerűen, ízlelgette ezt is, azt is - majd egy kezdő sortól felbuzdulva megállapodott egy kedvenc szimfóniánál vagy concertónál: saját Kis Éji Zene, ahogyan ő nevezte. 1 Tóth Árpád fordítása.

E lső rész: K í s é r t ő z e n e

A hivatásos zenészek általában rendelkeznek azzal a képességgel, amit legtöbbünk kiemelkedő zenei képzeletnek tekint. Sok zeneszerző eleinte vagy akár teljes egészében hangszer nélkül, az elméjében kom ponál. Nincs erre nagyszerűbb példa Beethovennél, aki évekkel azután is tovább folytatta a zeneszerzést (és művei egyre nagyobb magassá gokba szöktek), m iután teljesen megsüketült. Lehetséges, hogy a zenei képzelete csak erősödött a süketség által, hiszen normális hallási ingerek hiányában a hallókérge hiperérzékennyé válhatott, fokozódott a zenei képzelőereje (és olykor hallási hallucinációk is jelentkezhettek). Hasonló jelenség figyelhető meg azoknál, akik a látásukat veszítik el; néhány em bernek, aki megvakul, paradox m ódon jobb lesz a vizuális képzelőereje. (A zeneszerzőknek, különösen az olyanoknak, m int Beethoven, akik h i hetetlenül komplikált, architektonikus felépítésű zenét szereznek, a zenei gondolkodás nagyon elvont formáit kell alkalmazniuk. Azt lehet m on dani, hogy különösen ez az intellektuális bonyolultság emeli Beethoven késői m unkáit a korábbiak fölé.) Az én saját zenei képzeletem és zenei észlelésem sokkal korlátozot tabb. Én, legalábbis norm ális körülmények között, nem hallok egy teljes zenekart a fejemben. Valamilyen szinten rendelkezem viszont egy zon gorista hallási képzelőerejével. Az olyan zenék esetében, amelyeket jól ismerek, például Chopin mazurkái, amelyeket 60 éve tanultam meg kí vülről, és amelyeket azóta is szeretek, csak rá kell néznem a kottára vagy rá kell gondolnom az adott m azurkára (m ár egy opus szám is elég), és a mazurka megszólal a fejemben. Nemcsak „hallom” a zenét, de „látom” az ujjaimat magam előtt a billentyűkön, és „érzem”, am int játsszák a dara bot: elképzelek egy virtuális előadást, ami ha egyszer elkezdődik, látszó lag magától halad és bontakozik ki. Ami azt illeti, amikor tanultam a mazurkákat, felfedeztem, hogy tudom őket fejben is gyakorolni, és gyakran „hallottam” a m azurkák bizonyos frázisait vagy tém áit maguktól szólni a fejemben. Bár ez az eszköz önkéntelen és tudattalan, mégis m inden elő adó számára kulcsfontosságú így fejben végigmenni szakaszokon, és a játék elképzelése szinte ugyanolyan eredményes, m int a fizikai gyakorlás. Cindy Foster koncertzongorista írta egyszer: Sok év óta minden előadás napján kéretlenül és erőlködés nélkül előjön lelki füleimben a műsor. Ügy működik, mint egy jelmez nélküli próba, és szinte 42

4. Z e n e a z a g y b a n : K é p a lk o tá s és k é p z e le t

ugyanolyan hasznos, mintha ténylegesen eljátszanám a darabokat. Olyan ér zés, mintha az elmém átvenné az előkészület feladatát minden erőlködés vagy tőlem származó tudatos rendelkezés nélkül. Az 1990-es évek közepétől Róbert Zatorre és kollégái egyre kifino multabb agyi képalkotó eljárásokat használva megmutatták, hogy a zene elképzelése tényleg majdnem ugyanolyan mértékben aktiválja a halló kérget, m int a zenehallgatás. A zene elképzelése aktiválja a motoros kér get is, és viszont, a zene játszásának elképzelése aktiválja a hallókérget. Zatorre és H alpern egy 2005-ös cikkben leírják, hogy mindez „egybevág a zenészektől származó beszámolókkal, melyek szerint a mentális gyakor lás során »hallják« hangszerüket”. Alvaro Pascual-Leone szerint a helyi agyi vérátáramlás vizsgálatai alapján (feltételezhető), hogy a mozdulatok mentális szimulációja ugyanazokat a központi idegi struktúrákat aktiválja, amelyek a mozdulatok tényleges meg tételéhez is szükségesek. Ilyen értelemben a mentális gyakorlás önmagában elegendő az idegpályák modulációjának elősegítéséhez mozgásos készségek tanulásának korai szakaszában. Ez a moduláció nemcsak a teljesítmény feltű nő javulását eredményezi, de az alany minimális fizikai gyakorlással további készségek tanulásakor is előnyhöz jut általa. A fizikai és a mentális gyakorlás kombinációja (teszi még hozzá) számottevőbb teljesítményjavuláshoz vezet, mint a fizikai gyakorlás önmagában; kutatásunk eredményei erre a jelenségre nyújtanak fiziológiai magyarázatot. Az elvárások és a szuggesztió jelentősen gazdagíthatják a zenei képze letet, és akár egyfajta kváziészlelés-élményt is adhatnak. Jerome Bruner, egy nagyon muzikális barátom mesélte egyszer, hogy feltette kedvenc Mozart-lemezét a lemezjátszóra, nagy élvezettel végighallgatta, majd meg akarta fordítani, hogy a másik oldalt is meghallgassa, és akkor vette észre, hogy be sem kapcsolta a lemezjátszót. Ez talán egy szélsőséges pél dája annak, amit ismerős zenével időnként m indannyian tapasztalunk: azt hisszük, hogy halkan hallunk valami zenét, m iután kikapcsoltuk a rá diót, vagy véget ért egy darab, nem tudjuk eldönteni, hogy tényleg halkan szól-e még a zene vagy csak képzelődünk.

E lső rész: K í s é r t ő z e n e

Az 1960-as években született néhány nem perdöntő eredmény a ku tatók által „White Christmas”-hatásnak nevezett jelenségről. Amikor a világszerte ismert Bing Crosby-változatot játszották, néhány alany akkor is „hallotta” a dalt, amikor majdnem teljesen levették a hangerőt, vagy amikor a kísérletvezetők azt m ondták, hogy m ár szól a dal, holott be sem kapcsolták a lemezjátszót. D arthm outhban William Kelley és kollégái az ilyen akaratlan zenei képzeletbeli „kitöltés” fiziológiai alapjait találták meg oly m ódon, hogy a hallókérget funkcionális MR-vizsgálatnak ve tették alá, miközben alanyaik ismerős és ismeretlen dalokat hallgattak, melyekbe rövid szakaszokra szüneteket iktattak be. Az ism ert dalokban az alanyok nem vették tudatosan észre a szüneteket, de a kutatók ész revették, hogy ezek a szünetek „a hallással kapcsolatos területekben na gyobb aktivitást váltottak ki, m int az ismeretlen dalok szünetei; ez igaz volt m ind a szöveges, m ind pedig a szöveg nélküli dalokra .”2 A szándékos, tudatos, akaratlagos mentális képzelet nemcsak a hallási és motoros kérget mozgósítja, de a frontális lebeny választással és terve zéssel kapcsolatos területeit is. Ez a szándékos mentális képzelet a hiva tásos zenészek számára egyértelműen döntő fontosságú .3 De a többiek is gyakran folyamodnak a zenei képalkotás eszközéhez. Úgy tűnik nekem mindazonáltal, hogy legtöbben a zenei képzeletünket nem akaratlagosan irányítjuk vagy hívjuk elő, inkább látszólag spontán jelentkezik. Néha egyszerűen csak beugrik valami; máskor meg csendben eljátszadozik egy darabig, úgy, hogy észre se vesszük. És bár az akaratlagos képzelet a kevéssé muzikális emberek számára nehezen érhető el, gyakorlatilag m indenki rendelkezik akaratlan zenei képekkel. „M inden gyerekkori

2 3

Kraemer et al. 2005. Az akaratlagos képzelet a hivatásos zenészek tudatos, sőt tudatalatti életének nagy ré szét is uralja. Alapjában véve a művész állandóan dolgozik, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy nem. Jól kifejeződik ez Ned Rorem Faring the Night (Szemközt az éjszakával) című művében: „Sosincs olyan, hogy nem dolgozom. Még most is, amikor itt ülök és Kafkáról vagy az áfonyáról, a szodómiáról vagy a baseballról fecsegek, ezzel egy idő ben az elmém ahhoz a darabhoz van tapadva, amin éppen dolgozom; a hangok kottába rögzítésének fizikai megvalósítása csak egy szükséges utózönge. A zeneszerzőknek azonban, hozzánk hasonlóan, lehetnek irreleváns zenei képei is. Joseph Horovitz zeneszerző azt mesélte nekem, hogy a fejében „24 órán át klasszikus liftzene szól”; örömét leli benne, de gátat kell szabnia neki, amikor a saját, nagyon is eredeti zenéjét akarja megírni.

4- Z e n e a z a g y b a n : K é p a l k o t á s é s k é p z e l e t

emlékemhez társul valami aláfestő zene”, írja egyik levélíróm; és sokunk nevében állíthatja ezt. Az akaratlan zenei képek egyik fajtája akkor jelentkezik, ha egy da rabot vagy egyfajta zenét sokszor és intenzíven hallgatunk. Én hajlamos vagyok beleszeretni egy-egy zeneszerzőbe vagy előadóba, és újra és újra lejátszani zenéjüket, más zenét nem is hallgatva, akár hetekig vagy hóna pokig, míg valami másba bele nem szeretek. Az elmúlt hat hónapban há rom ilyen fixációm volt egymásután. Az első Janácek Jenufa című operája. M iután Jonathan Miller rendezésében hallottam egy gyönyörű előadást, két hónapon át egyfolytában Jenufa-témák jártak a fejemben, még az ál maimba is beleszövődtek, és ezt csak fokozta, hogy megszereztem az ope ra különböző CD-felvételeit, és állandóan ezeket hallgattam. Aztán egy teljesen más élményre váltottam, m iután találkoztam Woody Geisttel, egy páciensemmel. Énekelt nekem hangszerek nélküli (a capella) jazz-együttesük, a Grunyons zenéjéből, s ez felkeltette a kíváncsiságomat, bár soha azelőtt nem érdekelt az ilyen típusú zene; és m egint csak elkezdtem folya matosan játszani a CD-ket, a Jenufa eltűnt mentális koncerttermemből, és helyét a Grunyons Shooby Dóin-ja foglalta el. Mostanában pedig állandó an León Fleisher felvételeit hallgatom, az ő Beethoven-, Chopin-, Bach-, Mozart- és Brahms-értelmezései söpörték ki a fejemből a Grunyonst. Arra a kérdésre, hogy mi a közös a Jenufá bán, a Shooby D óin- bán és Bach Kromatikus fantázia és /úgájában, azt kellene válaszolnom, hogy zenei leg semmi, és valószínűleg érzelmileg sincs semmi (azon az öröm ön túl, amit mindegyiktől kaptam). Az köti még őket össze, hogy mindegyikkel bombáztam a füleimet és az agyamat, aminek köszönhetően az agyam zenei „áramkörei” és hálózatai túltöltődtek mindegyiktől. Ilyen túltelített állapotban az agy látszólagos külső inger nélkül is újrajátszhatja a zenét. Érdekes m ódon ezek az újrajátszások majdnem annyira kielégítőek, m int a tényleges zenehallgatás, és ezek az akaratlan koncertek csak ritkán tolakodóak vagy ellenőrizhetetlenek (bár lehetnek azok). Bizonyos értelemben az ilyen túlzásba vitt zenehallgatás által előidé zett zenei képek a legkevésbé személyes és legkevésbé számottevő formái a „fejben szóló zenének”. Sokkal gazdagabb, sokkal rejtélyesebb terepen járunk azoknak az eseteknek a számbavételével, amikor látszólag m in den ok nélkül olyan dallamok vagy zenei töredékek jutnak hirtelen az eszünkbe, amelyeket talán évtizedek óta nem hallottunk. Sem közelmúlt 45

E lső rész: K í s é r t ő z e n e

beli élmény, sem a gyakori hallgatás nem magyarázza ezeknek a dalla m oknak az előkerülését, és szinte lehetetlen elkerülni a kérdést: „Miért pont ez a dallam, és m iért éppen ebben a bizonyos pillanatban? Miről jutott ez m ost az eszembe?” Néha az ok vagy a kapcsolat nyilvánvaló, vagy legalábbis annak tűnik. Am int ezeket a sorokat írom, december közepén, New Yorkban, a vá ros tele van karácsonyfákkal és menórákkal. Öreg zsidó ateistaként sze retném azt mondani, hogy ezek a dolgok semmit sem jelentenek nekem, de am int egy m enóra képe vetül a retinámra, hanukaénekek jutnak az eszembe, még ha ez nem is tudatos. Ez arról árulkodik, hogy több ér zelem és több jelentés kapcsolódik ezekhez, m int amennyit tudatosulni engedek, még akkor is, ha ezek többnyire csak szentimentális és nosztal gikus érzések. Ehhez a decemberhez azonban egy sötétebb melódia vagy melódiasor is fűződik, amely szinte állandó hátteret ad a gondolataimnak. A fájda lom és gyász érzését kelti fel bennem, még akkor is, ha alig vagyok tu datában. A bátyám súlyos beteg, és a zene, amelyet a tudattalanom több tízezer dallam közül kiválaszt, Bach szeretett fivére elutazására írt B-dúr cappricciója. Ma reggel, am int úszás után öltözködtem, fájós, ízületi gyulladásos öreg térdeim emlékeztettek arra, hogy újra szárazföldön vagyok - és Nick barátom is eszembe jutott, akit látogatóba vártam. Hirtelen egy régi, gyerekkoromban népszerű gyermekdalocska ugrott be, amit valószínű leg m ár vagy hatvan éve nem hallottam (és nem is gondoltam rá): ez a „This Old Mán” volt, különös tekintettel a refrénre: „Knick-knack, paddy whack, give a dog a boné; / This old m án came rolling home.” Én magam voltam a fájó térdű öregember, aki haza akart gurulni - és egy szójáték erejéig még Nick is belekeveredett a zenei képbe. Zenei asszociációink közül sok szinte m ár abszurd m ódon verbális. Egyszer, amikor karácsony környékén füstölt m arénát ettem (amit im á dok), ezt hallottam a fejemben: „0 , jöjjetek, imádjuk az Urat!” Ez a him nusz nekem m ost m ár m indig a m arénához kapcsolódik. Sok verbális asszociáció gyakran tudatalatti, és csak később lesz exp licit. Egy levélíróm férje nagyon jól emlékszik a dallamokra, de képtelen a hozzájuk tartozó szöveget is felidézni - mindazonáltal, m int sokan kö zülünk, tudattalan verbális asszociációkat fűz a szöveghez. A felesége ezt 46

4- Z e n e a z a g y b a n : K é p a l k o t á s é s k é p z e l e t

írta: „M ondtunk például valami olyasmit, hogy »Hű, de ham ar sötétedik mostanában«, és fél perccel később elkezdte fütyülni A z öreg lámpagyúj togató dalát - egy meglehetősen zavaros dalt, amelyet életében csak né hányszor hallott... A szöveg egyértelműen el van raktározva az agyában a zenével együtt, de ez valamiért csak a szöveg nélküli zenén keresztül hívható elő!” Nemrégiben több órát töltöttem egy zeneszerzővel, és zenei képze letéről faggattam. A végén elnézést kért, és kim ent a mosdóba. Amikor visszajött, elmondta, hogy hallott egy dalt a fejében, amely negyven évvel ezelőtt nagyon ism ert és népszerű volt, de m ost nem tudta azonosítani. Aztán eszébe jutott, hogy a dal első sora ez volt: „Csak még öt p erc...” Én ezt a tudattalanjától érkező célzásnak tekintettem , és igyekeztem öt perc nél tovább nem feltartani. Vannak néha mélyebb asszociációk is, amelyeket én magam nem tu dok megfejteni. Ezek közül a legmélyebbeket, mintegy a tudattalanom mal kötött egyezség értelmében, m egtartom a terapeutámnak, aki en ciklopédikus zenei tudással rendelkezik, és képes az általam produkált, gyakran foszlányos és hamis hangokat is azonosítani. Theodor Reik The Haunting Melody: Psychoanalytic Experiences in Life and Music (Kísértő melódia: pszichoanalitikus tapasztalatok az élet ben és a zenében) cím ű könyvében a terápiás ülések során előkerülő ze nei foszlányokról vagy dallamokról ír: A fejünkben futó melódiák... kulcsot adhatnak a terapeuta kezébe közös ér zelmeink titkos életéhez... Ebben a belső éneklésben az ismeretlen énünk hangja nemcsak tűnő hangulatokat és impulzusokat hordoz, de néha meg tagadott, el nem ismert vágyakat is, magunknak sem bevallott sóvárgást és hajtóerőt... Bármi legyen is a titkos üzenet, a tudatos gondolkodásunkat kí sérő zene soha nem véletlenszerű. A zenei asszociációk legnagyszerűbb irodalm i elemzését természe tesen Prousttól kapjuk, amikor A z eltűnt idő nyomában című művének egész szerkezetén végigfutó „kis dallamot” próbálja megfejteni a Vinteuilszonátából. De m ire ez a szakadatlan hajsza a jelentés és értelmezés körül? Nem biztos, hogy bármelyik művészeti ágnak is szüksége van rá, és a zenének bizonyosan a legkevésbé; m ert míg a zene van a legszorosabb kapcsolat 47

E lső rész: K í s é r t ő z e n e

bán az érzelmekkel, teljességgel elvont; nincs semmiféle formális repre zentációs ereje. Ha a féltékenységről, árulásról, bosszúról vagy a szere lemről akarunk m egtudni valamit, elm ehetünk a színházba, de a zene, főként az instrumentális zene, semmit nem árul el ezekről. A zene bírhat csodálatos, szinte matematikai formai tökéletességgel, vagy tükrözhet szívbemarkoló gyengédséget, hevességet és szépséget is (Bach term é szetesen annak volt a nagymestere, hogy m indezt kombinálja). Nem kell azonban, hogy bármilyen „jelentése” legyen. A zenét felidézheti az em lékezet, életre keltheti a képzelet (vagy a hallucináció) egyszerűen azért, m ert tetszik nekünk - ez elegendő ok. Vagy akár az is lehet, hogy semmi okunk sincs, ahogy Rodolfo Llinás hangsúlyozza. Llinást, a New York University idegtudósát, különösen érdekli a kéreg és a talamusz kölcsönhatása - feltételezése szerint ez a kapcsolat képe zi a tudat vagy a „szelf” hátterét - , valam int ezeknek a struktúráknak a kölcsönhatása a kéreg alatti motoros magvakkal, különösképpen a bazális ganglionokkal, amelyeket a „cselekvésminták” (sétálás, borotválkozás, hegedülés és a többi) létrehozásában tekint létfontosságúnak. E cselek vésminták idegrendszeri megtestesüléseit „motoros felvételeknek” hívja. Llinás az összes mentális tevékenységet - észlelés, emlékezés és elkép zelés - cselekvésnek tekinti, „mozgásosként” fogja föl. Az 1 o f the Vortex (Az örvény énje) című könyvében többször ír a zenéről, legfőképpen a zenélésről, de néha a zenei képeknek azokról a fura eseteiről is, amikor egy dal vagy egy dallam hirtelen az eszünkbe jut: A kreativitás alapjául szolgáló idegi folyamatoknak semmi közük a raciona litáshoz. Ha megnézzük, hogy az agy hogyan hozza létre a kreativitást, lát hatjuk, hogy egyáltalán nem racionális folyamat révén: a kreativitás nem az ésszerűségen alapul. Gondoljunk megint a bazális ganglionokon belüli „motoros felvételekre”. Amellett szeretnék érvelni, hogy ezek a magvak nem mindig várakoznak an nak a felvételnek az előkeresésére, amit a talamo-kortikális rendszer éppen használni szeretne. A bazális ganglionok állandó rohanásban vannak, mo toros mintákat és motoros mintatöredékeket játszanak egymás között, és a magvak közötti fura, újra és újra jelentkező gátló kapcsolatok miatt úgy tű nik, folyamatos random mozgásos zajgenerátorként működnek. Imitt-amott a talamo-kortikális rendszer közegébe beszabadul egy minta vagy egy minta darabka, nyilvánvaló érzelmi megfelelője nélkül. 48

4. Z e n e a z a g y b a n : K é p a lk o tá s és k é p z e le t

„És hirtelen egy dalt hallunk a fejünkben vagy a semmiből ránk tör, hogy azonnal szeretnénk teniszezni. A dolgok néha csak úgy megtalál nak m inket” - vonja le a következtetést Llinás. Anthony Storr pszichiáter ékesszólóan ír Music and the M ind (Zene és lélek) című művében saját zenei képeiről, és elgondolkodik, vajon „mi célja van a kéretlenül, esetleg akaratunk ellenére fejünkben rohangáló ze nének”? Ügy érzi, az ilyen zenének általában pozitív hatása van: „Enyhíti az unalmat, ritmikusabbá teszi a mozdulatokat és csökkenti a fáradtságot. Lélekemelő és önmagában jutalmazó hatású. Azt írja, hogy a felidézett zene „sok m indenben egyező hatású a külső világból jövő valóságos ze nével”. Az csak külön öröm, hogy egyébként elhanyagolt vagy elnyomott gondolatokra irányítja a figyelmet, és ilyen értelemben az álmokéhoz hasonló funkcióval szolgál. M indent egybevetve Storr úgy látja, hogy a spontán zenei képalkotás alapvetően „jótékony” és „biológiailag adaptív”. A zenei képzeletre való hajlamunk a zene észlelésére és a zenei emléke zetre alkalmas, rendkívül érzékeny és kifinomult rendszert igényel, olyan rendszereket, amelyek jelentősen meghaladják a többi főemlős képességeit. Úgy tűnik, ezek a rendszerek belső forrásból jövő ingerlésre - emlékekre, érzelmekre, asszociációkra - ugyanannyira érzékenyek, m int a külső zené re. A spontán tevékenységre és ismétlésre való hajlam oly m ódon van belé jük építve, amelynek nincs megfelelője más észlelőrendszerben. Nap m int nap látom a szobámat és a bútoraimat, mégsem jelennek meg újra „képek ként a fejemben”. Ugyanígy nem hallok a fejemben képzeletbeli kutyauga tást vagy közlekedési zajokat a háttérben, vagy akár a képzeletbeli készülő ebéd illatát sem érzem, annak ellenére, hogy naponta ki vagyok téve ilyen észleleteknek. Vannak viszont a fejemben záporozó verstöredékek, és hir telen eszembe jutnak bizonyos kifejezések, de ezek nem hasonlíthatóak a spontán zenei képalkotás gazdagságához és skálájához. Lehet, hogy nem csak az idegrendszer, hanem maga a zene is rendelkezik valami egyedi sa játossággal: a beszédtől annyira különböző lüktetése, dallamvonalai és az érzelmekhez fűződő különösen szoros kapcsolata lehet a megoldás. Valóban páratlan jelenség, hogy ha változó m értékben is, de m ind annyiunk fejében van zene. Ha A rthur C. Clarké főkormányzói értet lenkedtek, amikor megfigyelték, mennyi energiát fordít fajunk a zene létrehozására és hallgatására, valószínűleg teljesen elképedtek volna, ha rájönnek, hogy legtöbbünknek külső forrás hiányában is megállás nélkül szól a fejében a zene. 49

Agyférgek, tapados zene és fülbemászó dallamok A fejemben szól a zene mindig újrakezdődik soha nincs vége Carole King

Előfordul, hogy a normális zenei képzelet átlép egy határvonalat és úgy m ond kórossá válik, például amikor egy bizonyos zenei töredék szünte lenül őrjítően, néha napokig ismétlődik a fejünkben. Ezek az ismétlődő dallamok - gyakran rövid, határozott, három- vagy négyütemnyi frázisok vagy tém ák - akár órákig vagy napokig is keringhetnek az ember fejében, mielőtt eltűnnek. Ez a vég nélküli ismétlés és a kérdéses zene irreleváns és jelentéktelen volta, a tény, hogy a dallam esetleg nem az illető ízlésének megfelelő vagy akár egyenesen utálatos, kényszeres folyamatra utal: a zene belép az agy egyik területére, amit aztán fel is forgat: ismétlődő és önhatal m ú tüzelésre kényszeríti (ahogy az tic vagy roham esetében is történik). A filmek vagy televíziós m űsorok főcímzenéi vagy a reklámzenék n a gyon sok embernél beindítanak ilyen folyamatokat. Ez nem véletlen, hi szen ezeket a zenéket úgy tervezik, hogy a zeneipar kifejezésével élve a hallgatók „horogra” akadjanak, tapadósak legyenek, megtalálják az utat, mint a fülbemászó bogár, az ember fülébe vagy elméjébe; innen is a „fül bemászó” dallam kifejezés - bár joggal hívhatnánk „agybamászóknak” is őket .1 (1987-ben az egyik újság félig tréfásan „kognitívan fertőző zenei anyagként” határozta meg őket.) 1

A fülbemászó (latin neve Dermaptera) angol neve earwg(„fülrovar”), de a fülbemászó dallamra az earworm, „fülféreg” kifejezést használják. Sok nyelvben nevezik ugyanígy ezt a rovart és analógiájára a fülbemászó dallamokat is. A fülbemászó, agybamászó,fül féreg, agyféreg szavak ebben a fejezetben mind ugyanazt a jelenséget írják le. Egyébként sok egyéb elnevezés él még az angolban is: melodymania, audio vírus, repetunitis, stuck song syndrome. (A Ford.)

5 -A g y f é r g e k , t a pa d o s z e n e és f ü l b e m á s z ó d a l l a m o k

Egy jó barátom, Nick Younes elmesélte nekem, hogy ragadt be nála egyszer a James Van Heusen 2 által írt Lőve and Marriage című dal. Elég volt egyszer meghallgatnia az Egy rém rendes család című televíziós soro zat főcímdalát Frank Sinatra előadásában, és Nick m ár horogra is akadt. Beleesett „a dal tem pójának csapdájába”, és az m ajdnem 10 napig folya matosan szólt a fejében. A szüntelen ismétlés hatására a dal ham ar el vesztette báját, vidámságát, muzikalitását és értelmét is. Akadályozta Nicket iskolai munkájában, gondolkodásában, lelki nyugalmában és az alvásban. Sokféleképpen próbálta megszüntetni, m indhiába.: „Föl-le ug ráltam. Elszámoltam háromszázig. Vizet fröcsköltem az arcomra. Próbál tam magamban hangosan beszélni, bedugni a fülem. Végül aztán eltűnt a dal, de am int nekem elmesélte a történetet, újra visszajött, és néhány órán át megint kísértette .3 Bár a „fülféreg” kifejezést (a ném et Ohrwurm szó szerinti fordítása) először az 1980-as években használták, a fogalom maga távolról sem új keletű .4 Nicolas Slonimsky, zeneszerző és zenetudós m ár egészen korán, Az idősebb generációk emlékezhetnek a Lőve and Marriage dallamára a Campbell-leves reklámjából: „Soup and Sandwich.” Van Heusen a megragadó dallamok nagymes tere volt és több tucat (szó szerint) felejthetetlen dalt írt - köztük a High Hopes, Only the Lonely és Come Fly with Me - Bing Crosbynak, Frank Sinatranak és másoknak. Sokat közülük televíziós és reklámzenének használtak fel. 3 A Zenebolondok eredeti kiadása óta sok ember írt nekem arról, hogyan próbál meg birkózni az agyférgekkel - például tudatosan végigjátsszék vagy éneklik az egész dalt, hogy ne csak egy töredék legyen, ami körbe-körbe kering és nem tud véget érni; ki szorítják egy másik dallam éneklésével vagy lejátszásával (ami cserébe ugyanúgy agy féreggé léphet elő). A zenei képzeletnek, különösen ha ismétlődő és erőszakos, motoros összetevője is lehet: hangtalan „dúdolás” vagy éneklés, aminek az egyén nincs is tudatában, de azért ugyanúgy károkat okoz. „Egy pocsék, zeneileg körbe-körbe futó nap végén”, írta egy levélíróm, „a torkomban olyan kellemetlen érzésem van, mintha egész nap énekeltem volna”. Egy másik levélíróm, Dávid Wise szerint a bosszantó agyférgek megállításának eredményes módja „a zenehallgatásban is érintett, hallási gondolkodáshoz kapcsolódó beszédszervek izmainak fokozatos megfeszítése és ellazítása relaxáló technikák segít ségével”. Míg némelyeknél jól működik ez a módszer, mások, például Nick Younes, nem találnak gyógyírt a problémájukra. 4 Jeremy Scratcherd, a northumberlandi és skóciai népzenei műfajokat tanulmányozó tudós zenész, arról tájékoztat bennünket, hogy 2

korai népzenei kéziratokat vizsgálva találkozhatunk számos különböző dallampél dával, amelyeket „a dudás nyüve” elnevezéssel illettek. Ezekről a dallamokról úgy tartották, hogy bemásznak a zenész fejébe, hogy, mint a kukac a rothadó almában,

Első rész: K í s é r t ő z e n e

az 1920-as években olyan zenei formákat és frázisokat talált ki, amelyek megragadják és dallamutánzásra és ismétlésre kényszerítik az elmét. 1876-ban M ark Twain írt egy elbeszélést (A Literary Nightmare [Irodal mi lidércnyomás], amelynek a címét később Punch, Brothers, Punchl-vz [Lyukasszatok, fivéreim, lyukasszatok!] változtatta), melyben a narrátort ellehetetleníti egy „csilingelő versike”: Rögtön teljesen a hatalmába kerített. Egész reggeli közben ott keringőzött az agyamban.... Egy órán át keményen küzdöttem ellene, de hiába. A fejem csak dúdolta... Mentem be a városba és arra lettem figyelmes, hogy a lábaim en nek a könyörtelen versikének a ritmusára járnak... Végigcsilingeltem az egész estét, lefeküdtem, forgolódtam, hánykolódtam és csilingeltem egész éjjel. Két nappal később a narrátor találkozik egy öreg barátjával, egy lel késszel és figyelmetlenül „megfertőzi” a versikével; a lelkész pedig vélet lenül megfertőzi az egész gyülekezetet. Mi történik pszichológiailag és neurológiailag, amikor egy dallam vagy egy versike így a hatalm ába kerít minket? Melyek azok a jellemzők, amelyektől egy dallam vagy dal ily m ódon „veszélyes” vagy „fertőző” lesz? A hang, a hangszín, a ritm us vagy a dallam valami furcsasága? Az ism ét lés? Vagy különös érzelmi visszhangok vagy asszociációk felkeltése? Legkorábbi agyférgeimet m ár az is aktiválja, ha rájuk gondolok, annak ellenére, hogy több m int hatvan évvel ezelőttre nyúlnak vissza. Sokuknak nagyon jellegzetes zenei alakjuk, furcsa melódiájuk vagy hangszínük van, talán ennek köszönhetően fészkelték be magukat az elmémbe. Jelentés és érzelem is fűződik hozzájuk, hiszen zsidó dalok és litániák, amelyekhez a kulturális örökség és történelem fogalmai, a családi melegség és együttlét érzése is kapcsolódnak. Egyik kedvenc dalom, amit a széder-esti vacsora után énekeltünk, a Chádgádja („egy kis gödölye”, arámi nyelven). Ez egy ismétlődő, egyre hosszabb dal, amit a mi ortodox háztartásunkban na gyon gyakran kellett (héberül) énekelni. A kiegészítéseket, amelyek versbosszantsák és rágják az áldozatot. Az 1888-as Northumbrian Minstrelsy (Northumbriai népdalgyűjtemény) is említ egy ilyen dallamot... A legkorábbi dudazene-gyűjtemény, amit 1733-ban vetett papírra egy szintén northumbriai szerző, bizonyos William Dixon, és egy másik skót gyűjtemény is arra utal, hogy a „nyű” valószínűleg a 18. század elején jelent meg. Érdekes, hogy az időbeli távolság elle nére a metafora nagyjából ugyanaz maradt.

5- A g y f é r g e k , t a p a d ó s z e n e é s f ü l b e m á s z ó d a l l a m o k

szakonként egyre hosszabbak lettek, panaszos negyedhanggal végződő gyászos hangsúllyal énekeltük. Ezt a rövid, moll hangnem ű 6 hangból álló frázist a dal során (megszámoltam!) negyvenhatszor énekeltük el, és ez az ismétlés jól beleverte a fejembe. A pészah 8 napja alatt a dallam végig kísértett és több tucatszor is eszembe jutott egy nap, aztán lassan el halványult, egészen a következő évig. Vajon az ismétlés és az egyszerűség vagy az a furcsa kis oda nem illő negyedhang segítette az idegrendszert, és alakított ki egy áram kört (m ert annak tűnt), ami automatikusan újra ingerelte magát? Vagy fontos szerepe volt a dal gyászos hum orának, eset leg az előadás ünnepélyes, szertartásos körülm ényeinek is? Bár látszólag mindegy, hogy a megragadó daloknak van-e szövegük vagy nincs - a Mission: Impossible-filmek főcímzenéje vagy Beethoven V. szimfóniája ugyanolyan ellenállhatatlan tud lenni, m int egy reklám dalocska, amelyben a szöveg elválaszthatatlan része a zenének (például a Yogobella vagy a Tolle reklámjaiban). Azok számára, akik rendelkeznek valamilyen idegrendszeri problé mával, az agyférgek vagy a hozzájuk társuló jelenségek - a hangok vagy szövegek utánzó, automatikus vagy kényszeres ismétlése - még több kellemetlenséget szül. Rose R„ az egyik agyvelőgyulladás utáni Parkinson-kórban szenvedő páciensem, akiről az Ébredésekben is írtam, mesélte nekem, hogy derm edt állapotában gyakran volt „bebörtönözve”, ahogyan ő fogalmazott, „egy zenei karámba” - hét hangpár (a Szegény Rigoletto ária tizennégy hangja) ismételődött ellenállhatatlanul az elméjében. Ar ról is beszélt, hogy ezek „egy zenei négyszöget” alkottak, aminek a négy oldalát neki m entálisan szüntelenül körbe kellett járnia. Ez akár órákig is eltarthatott, és bizonyos időközönként ez így is történt betegségének tel jes 43 évén keresztül, mielőtt az L-dopa „felébresztette” volna. A Parkinson-kór közönséges formájával élő betegeknél ez enyhébb formákban fordulhat elő. Egy levélíró arról ír, hogy amikor kialakult nála a Parkinson-kór, „ismétlődő, idegesítő kis dallamok vagy ritm usok jár tak a fejében, amelyekre „kényszeresen” mozgatta a fejét vagy a lábujjait. (Szerencsére a hölgy tehetséges zenész volt, a parkinsonizm us viszonylag enyhe formájával, így általában „át tudta változtatni ezeket Mozart- vagy Bach-dallamokká” amelyeket aztán m entálisan végig tudott játszani; az agyférgeket a betegsége előttieknek megfelelő, élvezetet okozó egészséges zenei képekké alakította.) 53

E lső rész: K í s é r t ő z e n e

Az agyféreg-jelenség látszólag hasonlít ahhoz, ahogyan autizmussal, Tourette-szindrómával vagy kényszerbetegséggel (OCD-vel, obszeszszív-kompulzív zavarral) élő embereket megfog egy hang, szó vagy zaj, amit aztán akár hetekig ismételnek és visszhangoznak, hangosan vagy magukban. A jelenség különösen m egdöbbentő volt Carl Bennett, a Tourette-szindrómában szenvedő sebész esetében, akiről az Antropológus a Marson című könyvemben is írtam. „Nincs mindig értelmük ezeknek a szavaknak, sokszor csak a hangzásuk tetszik meg. Bármilyen furcsa hang vagy furcsa név magával ragadhat, és elkezdhet ismétlődni. Általában két-három hónapig »használok« egy szót. Azután egy nap egyszerűen el tűnik, és egy új lép a helyébe.” Míg a mozdulatok, hangok vagy szavak akaratlan ismétlése Tourette-szindrómában, OCD-ben vagy frontálislebeny-sérülést követően fordul inkább elő, a zenei frázisok autom ati kus vagy kényszeres belső ismételgetése szinte univerzálisan jellemző: ez agyunk zenével szembeni nyomasztó, időnként gyámoltalan érzékenysé gének legbiztosabb jele. Ebben az esetben a kóros és normális között folytonos lehet az át menet, hiszen míg az agyférgek megjelenhetnek hirtelen, és azonnal tel jes mértékben hatalm ukba keríthetik az embert, kialakulhatnak egy faj ta összevonás útján is, egy előzőleg normális zenei képből. Nemrégiben Beethoven III. és IV. zongoraversenyének León Fisher 1960-as évekbeli felvételét követő mentális lejátszásában volt örömteli részem. Ezek az „újrajátszások” tíz vagy tizenöt percig tartanak, és teljes tételeket tartal maznak. Naponta kétszer vagy háromszor jönnek elő, hívatlanul; azért m indig szívesen látom őket. Egyszer azonban egy feszült és álmatlan éj szakán új formában jelentkeztek, és csak egy gyors zongorafutamot hal lottam (valahonnan a III. zongoraverseny elejéről), ami tíz vagy tizenöt másodpercig tartott és több százszor megismétlődött. Olyan volt, m intha a zene valami végtelen hurokba ragadt volna, egy szoros idegi áram kör be, amiből nem tudott kimenekülni. Reggeltájt a körforgás nagy kegye sen abbamaradt, és újra képes voltam teljes tételeket élvezni.5

Az ilyen hurkok hossza általában tizenöt vagy húsz másodperc, és ebben hasonlítanak a vizuális hurkokra vagy ciklusokra, melyek a palinopszia nevű ritka állapotban for dulnak elő; itt egy rövid, pár másodperccel korábban látott jelenet (például az, hogy valaki keresztülmegy a szobán) ismétlődhet újra és újra a belső szem előtt. A ciklusok

5- A g y f é r g e k , t a p a d ó s z e n e é s f ü l b e m á s z ó d a l l a m o k

Az agyférgek általában sztereotipikusak, és m indig ugyanolyan for mában jelennek meg. Van egy bizonyos várható élettartamuk: órákig vagy napokig m űködnek gőzerővel, majd elhalnak, eltekintve az időn kénti utókitörésektől. De még ha látszólag el is múltak, ott várakoznak a fejünkben; a fokozott érzékenység megmarad, és egy zaj, egy képzettársítás, egy utalás is elegendő lehet, hogy akár évekkel később is újra beinduljanak. És szinte mindig töredékesek. Ezeket a tulajdonságokat az epileptológusok m ind ismerősnek vélhetik, hiszen erősen emlékeztetnek a kicsi, hirtelen kezdődő roham ok viselkedésére: kitörnek, ránganak, az tán lecsendesednek, de m indig készen állnak újra fellobbanni. Úgy tűnik, bizonyos gyógyszerek súlyosbítják a fülférgeket. Egy zene szerző és zenetanár azt írta, hogy m ikor lamotrigint írtak fel neki enyhe bipoláris zavarára, súlyos, esetenként elviselhetetlen mennyiségű fülfé reggel kellett szembenéznie. M iután felfedezett egy cikket (Dávid Kemp és munkatársai tollából) a lam otriginhez kapcsolódó erőszakos, ismétlő dő zenei frázisokról (valamint a szóbeli frázisok és számok ismételgeté séről is), abbahagyta a kezelést (orvosi felügyelet mellett). Fülbemászói valamennyire csillapodtak, de sokkal nagyobb arányban voltak jelen, m int a gyógyszer szedése előtt. Nem lehet tudni, hogy visszatérnek-e valaha is az eredeti, mérsékelt szintjükre: „Attól tartok, hogy az agyam ban ezek a pályák annyira bejáratódtak, hogy egész hátralévő életemben m egm aradnak a fülférgeim.” Néhány levélíróm az agyférgeket a vizuális utóképekhez hasonlítja, és én, aki m indkettőre erősen hajlamos vagyok, szintén érzem hason lóságukat. (Az „utókép” elnevezést speciális értelemben használjuk itt, egy sokkal hosszabban tartó hatás jelölésére, nem pedig azokra a futó utóképekre, amelyeket például az erős fénybe nézést követően néhány másodpercig m indnyájan tapasztalunk.) Több órán át tartó megfeszített EEG-felvétel olvasása után meg kell állnom, m ert a falon és a plafonon is cirkalmas EEG-hullámokat kezdek látni. Egy egész napos vezetés után folyamatosan réteket, sövényeket és fákat látok magam mellett elhaladni, amitől aztán egész éjjel nem tudok aludni. Egy hajón töltött nap után még

a vizuális és a hallási tartományban is periodikusak, ami arra utal, hogy mindkettő hátterében valamilyen, talán a munkamemóriához kapcsolódó, fiziológiai komponens húzódik meg.

Első rész: K í s é r t ő z e n e

órákig érzem a ringatózást a szárazföldön is. Az űrhajósoknak, m iután egy hetet töltenek az űrben közel nulla gravitációs erő mellett, több nap ra van szükségük ahhoz, hogy újra visszanyerjék „földi lábaikat”. Ez m ind egyszerű szenzoros hatás: az alacsony szintű érzékelőrendszerek szenzo ros túlingerlésnek köszönhető újraaktiválása. Ezzel szemben az agyfér gek észlelési jelenségek, és az agy sokkal magasabb szintjein jönnek létre. Ugyanakkor m ind azt a tényt tükrözik, hogy bizonyos ingerek, kezdve az EEG-felvétel vonalaitól, a zenén keresztül, a kényszeres gondolatokig ki válthatnak az agyban ismétlődő aktivitást. A zenei képzeletnek és a zenei emlékezetnek vannak olyan jellemzői is, amelyeknek nincsenek megfelelői a vizuális szférában - ez valamenynyire megvilágíthatja, hogy az agy mennyire másképpen kezeli a zenét és a látványt.6A zenének ez a sajátossága részben abból ered, hogy a vizuá lis világot m agunknak kell felépítenünk, és ezért a vizuális memóriánkat kezdettől fogva átszövi a szelektív és személyes jelleg - a zenében ehhez képest előre gyártott darabokat kapunk. Egy vizuális vagy társas jelenetet száz különféle m ódon lehet meg- és rekonstruálni, de egy zenei darab előhívásának közel kell lennie az eredetihez. Persze azért szelektíven, kü lönböző értelmezésben és érzelmekkel hallgatjuk a zenét, de egy darab alaptulajdonságai - a tempó, a ritmus, a dallamvezetés, sőt a hangszín és a hangfekvés is - figyelemre méltó pontossággal megőrződnek. Ez a hanghűség, a zenének ez a majdnem kivédhetetlen bevésődése az agyba, kulcsfontosságú a zenei képzelet és emlékezet túlzásaira és kóros 6

Ugyanakkor egy fülféregnek, ritkán ugyan, de lehet vizuális aspektusa is, különösen olyan zenészek esetében, akik automatikusan látják maguk előtt a hallott vagy elkép zelt zene kottáját. Egy vadászkürtön játszó levélíróm úgy találja, hogy ha az agyát el foglalja egy agyféreg, akkor az zavar az olvasásban, írásban és olyan téri feladatok végzésében, mint például a számtan. Az agyamat lefoglalja az agyféreg feldolgozásának számos, fő leg téri és kinesztetikus módja: méregetem a hangok közti szünetek viszonylagos hosszát, látom őket térben kiterítve, latolgatom a nagyobb harmóniaszerkezet el rendezését, érzem az ujjrendet a kezemben és az izommozgásokat is, amelyek a lejátszáshoz szükségesek, bár ténylegesen nem játszom le a dallamot. Ez nem egy kimondottan intellektuális elfoglaltság; nem igényel figyelmet és szándékos erő feszítést; csak úgy megtörténik... Meg kell említenem, hogy ezek a hívatlan [agyférgek] soha nem akadályozzák a fizikai cselekvést vagy a vizuális gondolkodást nem igénylő tevékenységeket, pél dául egy normális beszélgetés lefolytatását.

5. A g y f é r g e k , t a p a d o s z e n e é s f ü l b e m á s z ó d a l l a m o k

jelenségeire való hajlamunk kialakulásában, amely még a kevéssé m uzi kális embereket is jellemzi. Természetesen magában a zenében is megvan az ismétlés alapvető ten denciája. Költészetünk, balladáink, dalaink tele vannak ismétléssel. M in den klasszikus zenei darabnak megvannak az ismétlődő dallamai vagy variációi a témára; legnagyobb zeneszerzőink az ismétlés mesterei, a gye rekeinknek tanított gyerekverseknek, m ondókáknak és daloknak is ref rénjei vannak. Felnőttként is vonzódunk az ismétléshez; újra és újra akar juk az ingert és a jutalmat, és a zenében meg is kapjuk. Éppen ezért talán nem kellene meglepődnünk és panaszkodnunk, ha az egyensúly néha na gyon felborul, és a zenei érzékenységünk sebezhetőséggé változik. Lehetséges, hogy a fülféreg, ez a bizonyos m értékben m odern jelen ség, nem egyszerűen egyértelműbben felismert, de mérhetetlenül gya koribb is most, m int bárm ikor korábban? Nem kétséges, hogy bár a fül férgek azóta léteznek, m ióta elődeink először megfújták csontsípjaikat és takaródét doboltak a fatuskókon, van jelentősége annak, hogy a kifejezés csak az elmúlt néhány évtized óta él a köztudatban .7 M ark Twain korá ban, az 1870-es években, rengeteg zene volt, de a zene nem volt m inde nütt jelen. Az em bernek keresnie kellett más embereket, hogy éneklést halljon (vagy részt vegyen benne): a templomban, családi összejövetele ken, vendégségben történt ilyesmi. A hangszeres zenéért is, ha nem volt az em bernek zongorája vagy más hangszere otthon, el kellett mennie a templomba vagy hangversenyre. A hangrögzítés, a hangsugárzás és a fil mek ezt radikálisan megváltoztatták. Hirtelen a zene m indenki számá ra elérhetővé vált, aki akarta, és ez az elmúlt néhány évtizedben óriási 7

Lehetséges, hogy bár a mai, zenével átitatott modern kultúránkban az agyférgek nem adaptívak, egy, a vadászó-gyűjtögető időkben kulcsfontosságú adaptációból származ nak: egy mozgó állat hangjának vagy más jelentőségteljes hangnak a visszajátszása újra és újra egészen annak minden kétséget kizáró felismeréséig nagyon is adaptív lehetett. Erre utal egyik levélíróm, Alán Geist is: Véletlenül felfedeztem, hogy 5 vagy 6, erdőben, teljes zenehallgatás nélkül töltött nap után spontán módon elkezdem visszajátszani azokat a hangokat, amelyeket magam körül hallottam, főként a madarak hangját. A helyi vadvilágból lett „a fe jembe ragadt dal.”... [Talán ősibb időkben] egy átutazó ember ügyesebben ismerte fel az ismerős területeket, a helyfelismerést segítő vizuális kulcsingerekhez hozzá kapcsolta a hangemlékeit is. A hangok többszöri elpróbálásával valószínűbb volt, hogy azok bekerülnek a hosszú távú memóriába.

E lső rész: K í s é r t ő z e n e

mértékben kiterjedt, olyannyira, hogy m ost m ár akár akarjuk, akár nem, szüntelen zenei bom bázásnak vagyunk kitéve. Az emberiség fele iPodokon lóg, saját maga által összeállított egész napos koncerteken vesz részt, gyakorlatilag elfeledkezve környezetéről és azokról, akik nincsenek bekapcsolódva. Megállás nélkül, elkerülhetetle nül és gyakran fülsüketítő hangerővel szól a zene éttermekben, bárokban, üzletekben és edzőtermekben. Ez a zenei aknazár jelentős igénybevétel nek teszi ki érzékeny hallórendszerünket, amit nem lehet kellemetlen kö vetkezmények nélkül túlterhelni. Az egyik ilyen következmény a súlyos hallásvesztés egyre jelentősebb m értékű elterjedése még a fiatalok kö rében is, zenészek közt pedig különösképpen. Egy másik következmény pedig az, hogy m indenhol jelen vannak az idegesítően fülbemászó dal lamok, az agyférgek: kéretlenül érkeznek, és akkor távoznak, amikor ők akarnak. Egy fülbemászó dallam valójában nem több m int egy fogpasz tareklám, de neurológiai szempontból teljesen ellenállhatatlan.

Zenei hallucinációk

2002 decemberében megkeresett engem Sheryl C., egy hetvenéves, intel ligens és barátságos hölgy. Mrs. C.-nek akkor m ár több m int ötven éve progresszív idegi siketsége volt, és akkoriban m indkét oldalon kiterjedt hallásvesztést tapasztalt. Néhány hónappal azelőttig jól elboldogult száj ról olvasással és kifinomult hallókészülékek használatával, de aztán a hallása hirtelen tovább romlott. Fül-orr-gégésze javaslatára kipróbálta a prednizont, amit egy héten át egyre nagyobb adagokban szedett, és ez idő alatt jól érezte magát. De aztán, m int m ondta, „a hetedik vagy nyol cadik napon - m ár 60 m illigrammnál tartottam akkor - borzasztó zajra ébredtem éjjel. Szörnyű volt, rettenetes, akár egy villamos vagy zúgó ha rangok. Befogtam a fülemet, de nem számított. Olyan hangos volt, hogy ki akartam rohanni a házból.” Az első gondolata tényleg az volt, hogy egy tűzoltóautó állt meg a háza előtt, de amikor az ablakhoz ment, látta, hogy az utca teljesen üres. Csak akkor jött rá, hogy a zaj a fejében van, és életé ben először hallucinál. Egy óra elteltével, a zengést zene váltotta fel: dallamok A muzsika hangjából és egy rész a „Michael, Row Your Boát Ashore” című dalból (afro-amerikai spirituálé) - három vagy négy ütem ismétlődött fülsike títő erősséggel az elméjében az egyikből vagy a másikból. „Teljesen tuda tában voltam, hogy nincs ott semmiféle zenekar, csak én”, hangsúlyozta. „Attól féltem, hogy megőrültem.” Mrs. C. orvosa a prednizon fokozatos csökkentését javasolta, és n é hány nappal ezután a neurológusa azt ajánlotta, próbálja ki a Valiumot. Mrs. C. hallása időközben visszatért az előző szintre, de sem ez a tény, 59

Első rész:

K ísé rtő zen e

sem a Valium, sem a prednizon csökkentése nem volt hatással a hallucinációkra. A „zenéje” továbbra is hihetetlenül hangos és erőszakos volt, és csak akkor maradt abba, ha „intellektuálisan elfoglalta magát”, például beszélgetett vagy bridzselt. A hallucinációs repertoárja valamennyit bő vült, de behatárolt és sztereotipikus maradt: főleg karácsonyi dalokra, musicalekből vett dalokra és hazafias nótákra korlátozódott. Ezek mind egyikét jól ismerte - hiszen tehetséges és jó zongoristaként gyakran ját szotta őket egyetemi évei alatt és összejöveteleken. Megkérdeztem tőle, hogy miért beszél „hallucinációkról” zenei „kép zelet” helyett. „Semmi közük egymáshoz!”, kiáltott fel. „Annyira különböznek, mint amennyire a zenére gondolás és a tényleges zenehallgatás eltérnek egy mástól.” Hangsúlyozta, hogy hallucinációi semmilyen korábbi tapaszta latához nem hasonlíthatók. Általában töredékesek voltak - néhány ütem ebből, néhány abból -, és véletlenszerűen átváltottak egy másik darabra, néha ütem közben is, mintha törött lemezek kapcsolódtak volna ki és be az agyában. Ez mind nagyban különbözött a normális, koherens és általában „engedelmes” zenei képzelettől - bár Mrs. C. annyit elismert, hogy a jelenség egy kicsit hasonlít a fülbemászó dalokra, amit mindenki máshoz hasonlóan ő is hallott néha a fejében. Ezektől a dallamoktól és a normális zenei képektől eltérően azonban a hallucinációk a tényleges észlelés megdöbbentő minőségével rendelkeztek. Egy ponton, amikor már megunta a karácsonyi énekeket és a nép szerű dalokat, Mrs. C. azzal próbálta meg helyettesíteni a hallucinációkat, hogy egy Chopin-etűdöt gyakorolt a zongorán. „Pár napig az maradt a fejemben”, mondta. „Az egyik hang, egy magas F, újra és újra megszólalt. Félni kezdett, hogy hallucinációi ilyenek lesznek - két vagy három hang, sőt akár egyetlen magas, éles, elviselhetetlenül hangos hang, „mint a m a gas A, amit Schumann hallott élete végén.”1Mrs. C. kedvelte Charles ívest, 1

Róbert Jourdain a Music, the Brain, and Ecstacy (Zene, agy és eksztázis) című köny vében idéz Clara Schumann naplójából, melyben leírja, hogy férje „olyan dicsőséges zenét hallott, olyan csodálatosan hangzó hangszerekkel, amit ember még nem hallott a Földön.” Schumann egy barátja arról számolt be, hogy „egy szokatlan jelenségről vallott nekem ... csodálatosan gyönyörű, teljesen megkomponált, egész zenedarabok belső hallásáról! A hang olyan, mint távoli rézfúvósoké, amelyeket a legnagyszerűbb harmóniák kísérnek”.

6. Z

e n e i h a l l u c in á c ió k

és egy másik félelme az volt, hogy „Ives-hallucinációja” lesz. (íves szerze ményeiben gyakran szólalt meg egyszerre két vagy három, néha teljesen különböző jellegű dallam.) Sohasem hallott még két hallucinált dallamot egyszerre, de aggódott, hogy majd erre is sor kerül. A zenei hallucinációk nem tartották ébren, és zenei álmai sem nagyon voltak, a reggeli felkelés után pedig néhány másodpercig tartott még a belső csend, amikor azon gondolkodott, vajon mi lesz a „napi dallam”. A neurológiai kivizsgálás során Mrs. C.-nél semmi rendkívülit nem találtam. Az epilepszia vagy agysérülés kizárására EEG- és MRI-vizsgála ton is átesett, és mindent rendben találtunk. Az egyetlen rendellenességet meglehetősen hangos és színtelen, kevéssé változatos hangja jelentette, ami halláskárosodásának és a sérült hallási visszacsatolásnak a követ kezménye. Rám kellett néznie, ha hozzá beszéltem, hogy tudjon szájról olvasni. Neurológiai és pszichológiai szempontból normálisnak tűnt, de érthetően fel volt dúlva az érzéstől, hogy olyasmi történt vele, amit nem tudott irányítani. Az a gondolat is felzaklatta, hogy a hallucináció mentá lis betegség jele lehet. „De miért csak zene?”, kérdezte Mrs. C. „Ha pszichózisról lenne szó, nem kellene emberi hangokat is hallanom?” Azt válaszoltam, hogy a hallucinációi nem pszichotikus, hanem neu rológiai alapúak, úgynevezett „liberációs” (release) hallucinációk. Siketségéből kifolyólag agyának hallásért felelős része a szokásos inputtól megfosztva elkezdett saját spontán működést generálni, zenei halluci nációk formájában, melyek többnyire zenei emlékek voltak életének ko rábbi szakaszaiból. Az agynak szüksége volt a folyamatos aktivitásra, és mivel nem kapta meg a szokásos ingerlést, legyen az hallási vagy vizuális, hallucinációk formájában megalkotta a saját ingerlését. Lehet, hogy épp a prednizon vagy a hallásában jelentkező hirtelen romlás, amire a gyógy

Schumann valószínűleg mániás-depressziós vagy schizoaffektív zavarral és élete vége felé neuroszifilisszel is küzdött. És ahogyan Peter Ostwald kiemeli a zeneszerzőről írt Schumann: Music and Madness (Schumann: zene és őrület) című tanulmányában, Schumann végső összeomlásában a hallucinációk, amelyeket néha képes volt irányí tani és kreatív napjain felhasználni is, most hatalmukba kerítették, először „angyali”, majd „démoni” zenévé korcsosultak, és végül egy sima, „borzasztó” A hanggá, amely megállás nélkül, elviselhetetlen intenzitással szólt éjjel-nappal.

Első r é s z :

K ísé r tő zen e

szert felírták, lendítette át egy küszöbön, amin túl a hirtelen liberációs hallucinációk jelentkeztek. Hozzátettem, hogy agyi képalkotó módszerekkel nemrégiben kimu tatták, hogy a zenei hallucinációk „hallásához” az agy számos területének megdöbbentően jelentős aktivitása kapcsolódik: a halántéklebenyek, a homloklebenyek, a bazális ganglionok és a kisagy, mind az agynak olyan részei, melyek „igazi” zene észlelésekor normálisan aktiválódnak. Azt a következtetést vontam le Mrs. C. számára, hogy hallucinációi nem képze letbeliek, nem is pszichotikusak, hanem valóságosak és fiziológiaiak. „Hát ez nagyon érdekes”, mondta Mrs. C., „de meglehetősen tudomá nyos. Mit tudna tenni, hogy »leállítsa« a hallucinációkat? Örökké együtt kell velük élnem? Borzasztó így élni!” Elmondtam, hogy a zenei hallucinációknak nincs „gyógymódja”, de talán azt el tudjuk érni, hogy kevésbé legyenek agresszívak. Megegyez tünk, hogy gabapentint (Neurontint) kezd el szedni, amit antiepileptikus szernek fejlesztettek ki, de néha hasznosnak bizonyult más abnormális agyi tevékenységek tompítására is. Következő találkozónkon Mrs. C. arról számolt be, hogy a gabapentin valójában hangos tinnitusszal súlyosbította az állapotát: a hallucinációk mellett most már csengett a füle is. Ennek ellenére sokkal nyugodtabb volt. Most már tudta, hogy a hallucinációinak fiziológiai alapja van, és nem fog megőrülni, hanem megtanulja, hogyan alkalmazkodjon hozzájuk. Az újra és újra ismétlődő hangfoszlányok mégis nyugtalanították. Pél daként az America the Beautiful hazafias dal foszlányait említette, amit hat perc alatt tízszer hallott (a férje mérte az időt) és az O Come, All Ye Faithful (Jöjjetek hívek - karácsonyi ének) részleteire, amit tizenkilenc és félszer hallott tíz perc alatt. Egy alkalommal az ismételgetett töredék két hangra rövidült.2 „Ha egy egész versszakot hallok, már boldog vagyok”, mondta. 2

Diana Deutsch, a University o f California San Diego munkatársa rengeteg olyan em bertől kapott levelet, akiknek zenei hallucinációik vannak, és meglepődött, hogy az idő múlásával ezek a hallucinációk milyen gyakran zsugorodnak össze egyre rövidebb zenei frázisokká, néha akár egy vagy két hang hosszúságra. Ezek a tapasztalatok ha sonlítanak a fantomvégtagokra, amelyek jellemzően szintén zsugorodnak vagy „teleszkópszerűen” összecsukódnak az idő múlásával - egy fantomkar például lecsökkenhet egy látszólag az ember vállához nőtt karomszerű kézre.

6. Z e n e i

h a l l u c in á c ió k

Mrs. C. most azt tapasztalta, hogy bár bizonyos dallamok véletlen szerűen ismétlődnek, a szuggesztió, környezet és kontextus növekvő sze rephez jutottak a hallucinációk kiváltásában vagy alakításában. Amikor például egy templomhoz közeledett, a Jöjjetek hívek nagyszerű előadását hallotta, és azt hitte először, hogy a templomból jön. Amikor pedig francia almatortát sütött, másnap a Frère Jacques töredékeit hallucinálta. Úgy gondoltam, hogy van még egy gyógyszer, amit érdemes lenne ki próbálni: quetiapin (Seroquel), amit egy esetben sikerrel alkalmaztak ze nei hallucinációk kezelésére.3Bár csak erről az egy beszámolóról tudtunk, a quetiapin lehetséges mellékhatásai minimálisak, és Mrs. C. beleegyezett, hogy kis adagban kipróbálja. Nem volt azonban jelentős hatása. Mrs. C. eközben próbálta bővíteni a hallucinációs repertoárját, mert úgy érezte, hogy ha nem tesz erre tudatos erőfeszítést, akkor lecsökken a műsor három vagy négy vég nélkül ismételt dalra. Az egyik újabb darab az Ol’Man River volt, rettentő lassan, szinte az eredeti paródiájaként éne kelve. Mrs. C. soha életében nem hallotta még ilyen „röhejesen” előadva ezt a dalt, ami így nem is egy múltbeli „felvétel” volt, hanem egy felújított és viccesen átdolgozott emlék. Ez a kontroll gyakorlásának újabb fokát jelentette: nem pusztán az történik, hogy az egyik hallucináció követi a másikat, hanem ezek, ha nem is szándékoltan, de kreatívan módosulnak. És bár a zenét megállítani nem tudta, néha akarattal át tudott kapcsol ni egy másik számra. így már nem érezte magát annyira tehetetlennek, passzívnak, elnyomottnak; úgy érezte jobban nála van az irányítás. „Még mindig egész nap hallom a zenét”, mondta, „de vagy halkabb lett, vagy jobban tudom kezelni. Már nem zavar annyira.” Siketsége miatt Mrs. C. évek óta gondolkodott a kochleáris ímplantátumon, de a zenei hallucinációk miatt halogatta. Aztán megtudta, hogy egy New York-i sebész egy súlyosan nagyothalló és zenei hallucinációktól is szenvedő páciensnél elvégezte a beültetést, és úgy találták, hogy nem csak a hallása javult meg, de megszűntek a zenei hallucinációi is. Mrs. C. ettől felvillanyozódott és eldöntötte, hogy belevág a műtétbe. Miután az implantátum bekerült, és egy hónap elteltével aktiválták, felhívtam Mrs. C.-t, hogy érdeklődjem, hogy van. Nagyon izgatott és bő

Az esetről R. R. David és H. H. Fernandez (Brown University) számoltak be.

Első rész:

K ísé r tő zen e

beszédű volt a telefonban. „Majd kicsattanok! Minden szavát hallom! A beültetés életem legjobb döntése volt.” Két hónappal az implantátum aktiválása után találkoztam Mrs. C.-vel. A hangja azelőtt hangos és színtelen volt, de most, hogy hallotta saját magát beszélni, normálisból szabályozott hangon beszélt, mindazokkal a finom kis hangokkal és felhangokkal, amelyek korábban hiányoztak a be szédéből. Képes volt a szobában körülnézni, miközben beszéltünk, holott korábban a szemét mindig a számon és az arcomon tartotta. Nyilvánva ló örömmámorban úszott az új fejlemény miatt. Amikor megkérdeztem, hogy van, így válaszolt: „Nagyon jól. Hallom az unokáimat, meg tudom különböztetni a férfi és női hangokat a telefonban... Óriási a különbség.” Sajnos, mindennek volt egy rossz oldala is: nem tudta többé élvezni a zenét. Az implantátum viszonylagos hangmagasság-érzéketlensége miatt a zene durvának hangzott, és nem tudta észlelni a zene építőköveit, a hangközöket. A hallucinációkban sem vett észre változást. „Az én »zeném« - nem hiszem, hogy az implantátum miatti növekvő ingerlés bármi változást hozna. Ez már az én zeném. Mintha lenne egy áramkör a fejemben: azt hiszem örökké meg leszek vele áldva.”4 Bár Mrs. C. énjének hallucináló részéről még mindig mint egyfajta mechanizmusról beszélt („az”-ként emlegette), már nem tekintette telje sen idegennek - próbált megbarátkozni és megbékélni vele.

Michael Chorost tapasztalata a kochleáris implantálás után merőben más volt, amint azt könyvében (Rebuilt: How Becoming Part Computer Made Me More Humán - Újraépítve: hogyan lettem emberibb attól, hogy részben számítógép vagyok) le is írja: Az aktiválás után egy vagy két héttel az őrült zenekar elbocsátotta zenészeit. Az implantátum úgy fedi el a hallási hallucinációkat, ahogyan a Nap megsemmisíti a csillagokat. Amikor leveszem a hallgatót, m ég mindig hallom a távoli tömeg m o rajlását. De legalább már nem egy repülőgép motorját hallom, nem egy éttermet ezernyi vendéggel és nem beszpídezett jazzdobosokat. Olyan, mintha a hallókérgem mérgesen azt mondaná nekem: „Ha nem adsz nekem hangokat, majd én kitalálok magamnak.” Ami a hallásvesztéssel fordított arányban szünet nélkül meg is történt. De most, hogy annyit habzsol, amennyit csak bír, újra jól van, és elhallgatott. Az első éjjel, mikor erre rájöttem, levettem a ruhámat és mély, áldott csöndben elaludtam.

6. Z

e n e i h a l l u c in á c ió k

Dwight Mamiok, egy 75 éves, művelt férfi, magas frekvenciákat érintő halláskárosodással, 1999-ben jött el hozzám. Elmesélte, hogy először 10 évvel korábban, egy New Yorkból Kaliforniába tartó repülőjáraton kez dett el „zenét hallani”, nagyon hangosan és részletesen kidolgozva. Ezt látszólag a repülőgép motorjának zúgása váltotta ki, annak volt egyfajta kifejtése vagy kidolgozása, és amikor leszállt a gépről, a zene valóban meg is szűnt. Ezután viszont minden utazás hasonló zenei aláfestéssel zajlott. Furának, kicsit érdekesnek, néha szórakoztatónak és időnként idegesítőnek tartotta a jelenséget, de nem foglalkozott vele többet. Amikor 1999 nyarán Kaliforniába repült, ez a menetrend megválto zott, mert ezúttal a zene azután is folytatódott, hogy leszállt a gépről. Már három hónapja tartott megállás nélkül, amikor először eljött hoz zám. Általában egy dúdoló hanggal kezdődött, ami aztán zenévé „diffe renciálódott”. A zene hangereje változó volt; akkor volt a leghangosabb, amikor zajos környezetben, például metrón utazott. Nehezen viselte a zenét, hiszen az folyamatos, kontrollálhatatlan és erőszakos volt. Befo lyásolta és akadályozta hétköznapi elfoglaltságait, és éjjel nem tudott tőle aludni. Ha felébredt egy mély álomból, perceken vagy másodperceken belül jelentkezett. És bár a zenéjét súlyosbította a háttérzaj, Sheryl C.-hez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy csökkent vagy el is múlt, ha valami másra figyelt: például elment egy hangversenyre, tévét nézett vagy élénk beszél getésben vett részt. Mikor arról kérdeztem Mr. Mamiokot, hogy milyen a belső zenéje, mérgesen felkiáltott: „tonális” és „érzelgős”. Ezeket a jelzőket érdekesnek találtam, és megkérdeztem, miért éppen ezeket választotta. Elmagyaráz ta, hogy a felesége atonális zenét szerez, az ő ízlésének Schönberg és más atonális mesterek felelnek meg, bár szereti a klasszikus zenét is, különö sen a kamarazenét. Az általa hallucinált zene azonban egyáltalán nem ilyen volt. Elmondta, hogy az egész egy német karácsonyi dallal kezdő dött (ezt gyorsan el is dúdolta), és utána még több karácsonyi dal és alta tódal következett; ezután indulók jöttek, főként náci indulók, amelyeket az 1930-as években hallott gyerekkorában Hamburgban. Ezek a dalok különösen nyomasztóan hatottak rá, hiszen zsidó volt, és a Hitlerjugend katonáinak terrorja alatt élt, akik zsidók után kutatva kóboroltak az utcá kon. Az indulók nagyj ából egy hónapig tartottak (csakúgy, mint korábban az altatódalok) és utána „szertefoszlottak”, mondta. Ezután Csajkovszkij 65

Első rész:

K ísé rtő zen e

V. szimfóniáját kezdte hallani - de ez sem volt az ínyére.„Túl zajos... ér zelmes... rapszodikus.” Elhatároztuk, hogy kipróbálja a gabapentint, naponta háromszor 300 milligrammos adagban. Mr. Mamiok arról számolt be, hogy zenei hallucinációi jelentősen csökkentek: spontán módon szinte nem is jelentkez tek, de külső zajra, például írógép kattogására még mindig felidéződtek. Ezen a ponton azt írta nekem: „a gyógyszer csodákra képes. A fejemben szóló nagyon idegesítő »zene« gyakorlatilag meg is szűnt... Az életem jelentős mértékben megváltozott.” Két hónappal később azonban a zene kezdett kicsúszni a gabapentin irányítása alól, és Mr. Mamiok hallucinációi újra tolakodóak lettek, bár annyira azért nem, mint a gyógyszer előtti időben. (Nagyobb adag gaba pentint az erős nyugtatóhatás miatt nem tudott szedni). Most, öt évvel később Mr. Mamiok fejében még mindig szól a zene, bár, ahogyan ő fogalmazott, megtanult vele együtt élni. Hallása tovább romlott, és most hallókészüléket visel, de ez sem hozott változást a ze nei hallucinációkban. Ha kivételesen zajos környezetbe kerül, időnként beveszi a gabapentint. Felfedezte azonban, hogy a legjobb gyógymód az igazi zenehallgatás, ami - legalábbis egy időre - helyettesíti a hallucinációkat. John C., a hatvanas éveiben járó kiváló zeneszerző, akinek nem volt sem halláskárosodása, sem egyéb egészségügyi problémája, azzal keresett fel engem, hogy, az ő szavaival élve, egy „iPod” van a fejében, amely többnyi re a gyerekkorából vagy kamaszkorából való népszerű muzsikát játszik. Nem volt kedvére való zene, de gyerekévei során sokat hallotta. Az egész jelenséget erőszakosnak és idegesítőnek találta. Bár zenehallgatáskor, ol vasáskor vagy beszélgetéskor mérséklődött a zene, abban a pillanatban visszatért, amint nem foglalta el magát valamivel. Néha magában (vagy akár hangosan is) megszólalt, hogy „Elég!”, és a belső zene harminc vagy negyven másodpercre megállt, de aztán újraindult. John soha nem hitte, hogy „iPodja” kívülről jön, de azt érezte, hogy ez a viselkedés eltér a normális (akaratos vagy akaratlan) képzelettől, ami ugyanannyira elméjénekrésze,éskomponálásközben ugyancsak aktívvolt. Az „iPod” látszólag magától működött - irrelevánsán, spontán, könyör telenül és ismétlődően. Éjszakánként meglehetősen zavaró tudott lenni. 66

6. Z e n e i

h a l l u c in á c ió k

John saját szerzeményei intellektuálisan és zeneileg egyaránt különösen bonyolultak és tekervényesek, és elmondása szerint megalkotásuk mindig küzdelmes volt. Elgondolkodott, hogy vajon az agyában lévő „iPod” nem csupán a könnyebb utat választja-e azzal, hogy a múltból jövő, használt dallamoknak adja át magát, ahelyett hogy új zenei ötletekkel birkózna meg. (Számomra ez az értelmezés valószínűtlen volt, mert bár egész életé ben kreatívan dolgozott, az „iPod” csak hat vagy hét éve működött.) Érdekes módon, bár a hallucinált zene általában vokális vagy zenekari eredetű volt, azonnal és automatikusan átíródott zongorára, gyakran más hangnemben. Azt figyelte meg, hogy a keze fizikailag is „eljátssza” ezeket az átiratokat, „szinte magától”. Úgy érezte, hogy két folyamat megy vég be: régi dalok, „zenei információ” visszafolyása „a memóriabankokból”, és egy aktív újrafeldolgozás a zeneszerző (és zongorista) agyával. Zenei hallucinációk iránti érdeklődésem harminc évre nyúlik vissza. 1970-ben az akkor hetvenöt éves édesanyámnak hátborzongató élménye volt. Még mindig sebészként praktizált, nem volt hallási vagy egyéb kog nitív sérülése, mégis arról számolt be nekem, hogy egy éjjel hirtelen meg állás nélkül a búr háború idejéből való hazafias dalokat kezdett hallani a fejében. Elképedt, hiszen közel hetven éve nem gondolt ezekre a dalokra, és abban is kételkedett, hogy valaha is jelentettek neki bármit. Megle pődött az újrajátszások pontosságán, mert normális esetben nem tudott megjegyezni dallamokat. A dalok néhány hét elteltével eltűntek. Anyám, aki maga is kapott némi neurológiai képzést, úgy érzete, hogy kell lennie valamilyen szervi oknak a rég elfeledett dalok előtörése mögött: talán egy kicsi, egyébként tünetmentes sztrók, vagy talán a vérnyomására szedett reserpin okozhatta megjelenésüket. Az Ébredésekben is szereplő, agyvelőgyulladás utáni páciensemmel, Rose R.-rel hasonló dolog történt. A hölgy, akinek 1969-ben írtam fel az L-dopát, és aki évtizedek óta tartó „dermedt” állapotából új életre kelt, rögtön egy magnót kért, és néhány nap leforgása alatt számtalan fiatal kori, az 1920-as évekből való pikáns varietédalocskát vett fel. Rose-nál jobban senki nem lepődött meg: „Elképesztő. Nem értem. Nem hallot tam ezeket a dalokat, de nem is gondoltam rájuk több mint negyven évig. Nem is tudtam, hogy még mindig bennem vannak. Most viszont itt ro hangálnak a fejemben.” Rose ekkor neurológiai szempontból felfokozott 67

Első rész:

K ísé r tő zen e

állapotban volt, és amikor az L-dopa-adagja csökkent, azonnal elfelejtette ezeket a korai zenei emlékeket, és soha többé nem volt képes egyetlen sort sem felidézni a rögzített dalokból. Sem anyám, sem Rose nem használta a „hallucináció” kifejezést. Talán azonnal rájöttek, hogy zenéjüknek nem volt külső forrása; talán tapasz talatuk nem is annyira hallucinációs, mint inkább nagyon élénk és kény szerű, példa nélkül álló és bámulatba ejtő zenei képzelődés. Akárhogy is, tapasztalatuk átmeneti volt. Néhány évvel később írtam két otthonbeli betegemről, Mrs. O’C.-ről és Mrs. O’M.-ről, akiknek megdöbbentő zenei hallucinációik voltak.5 Mrs. O’M. a következő három dalt „hallotta” gyors egymásutánban: Easter Parade, The Battle Hymn of the Republic és Good Night, Sweet Jesus (Édes Jézus, jó éjszakát). „Kezdtem megutálni őket. Mintha valami bolond szomszéd folyton ugyanazt a lemezt tenné fel” - panaszkodott. Mrs. O’C. (nyolcvannyolc éves, kicsit süket) egy éjjel ír dalokról álmo dott, és amikor felébredt, a dalok még mindig szóltak, olyan hangosan és tisztán, hogy azt hitte, valaki bekapcsolva hagyta a rádiót. Gyakorlatilag hetvenkét óra szüntelen jelenlét után a dalok egyre halványultak és szét töredeztek, míg végül néhány hét múlva teljesen eltűntek. A Mrs. O’C.-ről és Mrs. O’M.-ről szóló beszámolóm 1985-ben jelent meg, és nagy visszhangot váltott ki. Elolvasása után több ember is írt a több újságban párhuzamosan futó „Kedves Abby” rovatba, hogy saját zenei hallucinációs tapasztalataikat megossza. „Abby” megkért engem, hogy írjak erről az állapotról a rovatában. Ezt 1986-ban meg is tettem, hangsúlyozva az ilyen hallucinációk jóindulatú, nem pszichotíkus ter mészetét - és meglepődtem, hogy milyen levéláradat érkezett hozzám ezután. Temérdek ember írt; sokan rendkívül részletes leírást közöltek saját zenei hallucinációikról. A beszámolók hirtelen áradata elgondol kodtatott, hogy az élmény bizonyára sokkal gyakoribb, mint hittem, vagy amennyire az orvosi szakma elismeri. Az azóta eltelt húsz évben továbbra is gyakran kapok levelet a témában, és sok páciensemnél is tapasztalom a hallucinációkat. 5

Ezt az esszét tartalmazza A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvemben meg található „Reminiszcencia” című fejezet.

6. Z e n e i

h a l l u c in á c ió k

W. S. Colman már 1894-ben kiadta orvosi megfigyeléseit „Hallucinations in the Sane, Associated with Local Organic Disease of the Sensory Organs, Etc.” (Hallucinációk az épelméjűekben az érzékelőszervek helyi szervi betegségével kapcsolatban) címmel a British Medical Journalban. Ettől és néhány szórványos beszámolótól eltekintve azonban a zenei hallucinációkat nagyon ritkának gondolták, és 1975-ig nem is nagyon szen teltek nekik szisztematikus figyelmet az orvosi szakirodalomban.6 Wilder Penfield és a Montreal Neurological Institute munkatársai az 1950-es és az 1960-as évek elején írták le temporális epilepsziás betegek azóta jól ismertté vált pszichoszenzoros paroximális élményeit (experiential seizure), melyek során régi dalokat vagy dallamokat hallanak a múltból (bár itt a dalok hirtelen törnek elő, nem folyamatosak, és gyak ran kíséri őket vizuális vagy másfajta hallucináció). Generációm sok ideggyógyászára nagy hatással volt Penfield beszámolója, és amikor Mrs. O’C.-ről és Mrs. O’M.-ről írtam, akkor fantomzenéjüket egyfajta roham tevékenységnek tulajdonítottam. 1986-ra azonban a nekem címzett levéláradat megmutatta, hogy a zenei hallucinációknak csak az egyik lehetséges, valójában nagyon ritka oka a halántéklebenyi epilepszia. Számos különböző tényezőtől válhat az ember hajlamossá zenei hallucinációkra, de a jelenség maga rendkívül hasonló formában jelenik meg. Akár periférikusak a provokáló tényezők (például halláskárosodás), akár központiak (például rohamok vagy sztrók), látszólag van egy közös út, egy kérgi mechanizmus, amely mindegyikre jellemző. Legtöbb páciensem és levélíróm hangsúlyozza, hogy a zene, amit „hallanak” először mintha külső forrásból jönne: egy közeli rádióból vagy televízióból, a szom széd lemezjátszójából vagy az ablak alatt masírozó zenekartól, és csak 6

1975-ben Norman Geschwind és kollégái publikáltak egy magvas dolgozatot, amely felhívta a neurológusok figyelmét erre az oly keveset említett szindrómára (lásd Ross et al.) Az elmúlt egy-két évtizedben növekvő figyelemmel fordul az orvosi szakirodalom a zenei hallucinációk felé, és az 1990-es évek elején G. E. Berrios két kimerítő át tekintést is adott a szakirodalomról. A zenei hallucinációkkal kapcsolatos, egy populá ción belül végzett legátfogóbb klinikai tanulmány Nick Warner és Victor Aziz nevéhez fűződik, akik 2005-ben jelentették meg egy tizenöt évet felölelő kutatás eredményeit, melyben dél-walesi idős embereknél előforduló zenei hallucinációk előfordulását, fe nomenológiáját és ökológiáját vizsgálták.

Első rész:

K ísé r tő zen e

akkor kénytelenek arra a következtetésre jutni, hogy a zene az ő agyuk ban keletkezik, amikor nem találják meg a külső forrást. Nem azt mond ják, hogy „elképzelik” a zenét, hanem egy fura, önálló, agyban beinduló mechanizmusról számolnak be. Arról beszélnek, hogy „magnókazetták”, „áramkörök”, „rádiók” vagy „felvételek” vannak az agyukban; egyik levél íróm „intrakraniális zenegépet” említett. A hallucinációk néha rendkívül intenzívek („olyan súlyos a problé ma, hogy tönkreteszi az életemet”, írta egy nő), sok levélíró mégsem be szél szívesen a zenei hallucinációiról, mert attól fél, hogy őrültnek nézik. „Nem mondhatom el az embereknek, mert isten tudja, mit gondolná nak”, írta egyikük. „Senkinek nem mondtam még el, mert félek, hogy be zárnak a diliházba”, írta egy másik.7 Mások, bár elismerték élményeiket, kellemetlenül érezték magukat a „hallucináció” kifejezés használatától, és azt állították, hogy sokkal könnyedébben tudnák a szokatlan élményeket kezelni, hamarabb készen állnának elismerni őket, ha valami más szót használhatnának rájuk.

A huszonöt év alatt, mialatt egy állami pszichiátriai intézetben dolgoztam, sok ski zofrén beteggel találkoztam, akik beszámolóik szerint emberi hangokat hallottak, de nagyon kevesen ismerték el, hogy zenét hallanak. Egyetlen páciens volt, Angel C., aki mindkettőt hallotta, és tisztán meg is különböztette őket. A pszichózis első epizódja óta, 18 éves korától neki címzett vádaskodó, fenyegető, cirógató vagy parancsoló (em beri) „hangokat” hallott. Ezzel szemben zenét „hallani” csak a harmincas évei közepén kezdett, amikor valamennyire megromlott a hallása. Nem ijedt meg a zenétől, bár egy kicsit „zavarba jött” - ezzel szemben a „parancs”-hallucinációk tele voltak rémülettel és fenyegetéssel. A zenei hallucinációk egy tömeg „zavaros morajlásával” kezdődtek, és azután vált ki belőlük a zene - olyan zene, amit szeretett. „Régen spanyol lemezeket hallgattam”, mondta. „M ost olyan, mintha megint hallgatnám őket, csak most nincs lemez.” Néha m ás zajok is belevegyültek a zenébe - a „morajlás”, amit az elején hallott, a feje felett elszálló repülőgépek és varrógépkattogásra hasonlító „gyári zajok”. Yukio Izumi és kollégái egy verbális és zenei hallucinációkat is tapasztaló beteget vizsgálva az agyi területi véráramlás egyértelműen különböző mintázatait figyelték meg, amely „feltehetően tükrözi a két típusú hallucináció különböző okait”. Időnként azonban a két típus egyesül vagy szövetkezik. Egy skizofrén betegnél a hallott dal szövege fura átalakuláson ment keresztül oly módon, hogy az mindenféle pszichotikus parancsokat és üzeneteket hordozott. Ügy érezte, hogy ezeket a világűr ből sugározzák a fejébe. Egy másik páciens, aki apja szívroham okozta halála után pszi chotikus depresszióba esett, folyton a Twinkle, Twinkle, Little Star kezdetű gyerekdal borzalmasan elváltozatott szövegű verzióját hallotta (a zenéjét nem), amit „Szívroham dal”-nak nevezett el.

6. Z

e n e i h a l l u c in á c ió k

És mégis, bár a zenei hallucinációk osztoznak bizonyos tulajdonságok ban - a külső forrás illúziója, folytonosság, töredékes és ismétlődő jelleg, akaratlan és tolakodó természet - sajátosságaik nagyban különbözhet nek. Nagyon eltérő lehet az emberek életében betöltött szerepük is: tulaj donítanak-e nekik jelentőséget vagy fontosságot, a személyes repertoár részévé válnak-e, vagy idegenek, töredékesek és jelentés nélküliek marad nak. Minden személy, tudatosan vagy tudattalanul, megtalálja az egyéni módját annak, hogyan reagáljon az ilyenfajta mentális betolakodásra. Gordon B., egy 79 éves ausztrál hivatásos hegedűs gyermekkorában be szakította a dobhártyáját, és ennek eredményeképpen egy mumpszfer tőzést követően progresszív hallásvesztés alakult ki nála. így írt nekem zenei hallucinációiról: Körülbelül 1980-ban vettem észre a tinnitusz első jeleit, ami egy állandó, m a gas F hangban nyilvánult meg. A tinnitusz a következő néhány évben számos alkalommal változtatott hangmagasságot és egyre zavaróbb lett. Ekkorra már meglehetősen komoly hallásvesztéstől szenvedtem, és a jobb fülem torzította is a hangokat. 2001 novemberében egy kétórás vonatát során a dízelmotor hangja borzasztó darálást kezdett a fejemben, ami a leszállás után is tartott még pár óráig. A következő néhány napban folyamatos darálást hallottam.8 Másnap a darálás zenehangra cserélődött, ami azóta napi 24 órában velem van, mint valami végtelenített C D ... Az összes többi hang, a darálás, a tinni tusz, eltűntek.”9

A tinnitusz (fülzúgás, fülcsengés, fejzúgás) néha megelőzi vagy kíséri a zenei hallucinációkat, de gyakran önmagában is jelentkezik. Néha van tonális minősége, mint Gordon B. magas F hangja esetében; gyakran pedig sziszegő, csengő hangra emlékez tet. A tinnitusz csengése, fütyülése vagy sziszegése a zenei hallucinációkhoz hasonlóan látszólag kívülről jön. Amikor néhány évvel ezelőtt először alakult ki nálam tinnitusz, azt hittem, hogy a gőz szökik ki az egyik radiátorból, és csak akkor vettem észre, hogy a hangot a saját agyam gerjesztette, amikor az „elkísért” az utcára is,. A tinnitusz a zenei hallucinációkhoz hasonlóan, néha olyan hangos tud lenni, hogy az emberek hangját is nehéz meghallani mellette. Sheryl C.-hez hasonlóan Gordonnál a mechanikus zajt felváltotta a zene. Vajon az agy tett rendet a rendetlenségben? Valami hasonló történt Michael Chorosttal is: néhány óra leforgása alatt súlyos halláskárosodása a teljes süketségig romlott, és ezzel egy idejűleg azonnal megkezdődtek a zenei hallucinációk. Rebuilt... (Újraépítve...) című könyvében leírja, hogy minden napja zajjal kezdődik és zenével végződik:

Első rész:

K ísé r tő zen e

Ezek a hallucinációk többnyire „zenei tapéták, jelentéstelen zenei frázisok és minták”. Néha azonban az aktuálisan tanulmányozott ze nén alapulnak, és ebből alakulnak át kreatívan - ha például éppen egy Bach-szólószonátán dolgozik, az átalakul egy „kiváló zenekar által ját szott hallucinációvá, és amikor ez megtörténik, a darab még folytatódik is a témára kitalált variációkkal”. Kiemelte, hogy zenei hallucinációi, „a hangulatok és érzelmek teljes skáláját lefedik... a ritmikus minták min dig az adott elmeállapotomtól függnek. Ha nyugodt vagyok, nagyon gyengédek és tapintatosak... Napközben a zenei hallucinációk szörnyen felhangosodhatnak, könyörtelenek és nagyon erőszakosak tudnak lenni, gyakran egy üstdob átható ritmusszólamával kiegészítve”. Egyéb, nem zenei hangok is befolyásolhatják a zenei hallucinációkat: „Fűnyírás közben például mindig elindul egy motívum a fejemben, és rájöttem, hogy ez csak akkor történik, ha be van kapcsolva a fűnyíró... Nyilvánvaló, hogy a fűnyíró hangja ingerli az agyamat arra, hogy éppen ezt a szerzeményt válassza ki.” Néha már egy dal címének elolvasása is előidézi nála a dal hallucinálását. Egy másik levelében azt írta: „Az agyam olyan mintákat talál ki, ame lyek megállás nélkül, órákig mennek, még hegedülés közben is.” Ez a megjegyzése felkeltette a kíváncsiságomat, hiszen ez megdöbbentő pél dája annak, amikor két egészen eltérő folyamat - tudatos zenélés és et től különálló és önálló zenei hallucináció - egyszerre zajlik. Az akarat és koncentráció diadala, hogy Gordon ilyen körülmények között is folytatni tudta a játékot és a fellépéseket, ráadásul olyan hatékonyan, hogy „csel lista feleségem nem is vette észre, hogy gondjaim lennének... Az éppen játszott darabra irányuló koncentráció talán elnémítja a zenei halluciná ciókat”, írja Gordon. Kevésbé aktív kontextusban, például egy koncerten, Groteszk módon, elvárásaimmal szemben, nem egy csendes világban élek. Az leg alább ismerős lenne, mert a hallókészülékemet mindig ki tudtam kapcsolni, hogy majdnem teljes csöndben lehessek. Most háborgó folyókat hallok, repülőgépmotor zaját, ezerfős vendégsereget egy étteremben, amint egyszerre beszélnek. A hang soha nem ér véget és rettenetes. Van azért vigasz. Estefelé a zörömbölés és harangozás enyhül. A hang nemes, csengő hangú és mély lesz. Egy hatalmas orgona hangját hallom, ami lassanként gyászénekké változik, ritmus vagy ütem nélkül. Benne van a sarki fény ünnepélyes nagysága... illik az alkalomhoz, hiszen a füleim haldokolnak. Ahhoz képest nagy szerűen játszanak a saját temetésükön.

6. Z e n e i

h a l l u c in á c ió k

amikor hallgatóként és nem fellépőként volt jelen, a következőket tapasz talta: „A fejemben lévő zene hangjai szinte teljesen megegyeztek az emel vényről jövő hangokkal. így abba is hagytam a koncertre járást.” Mint számos más hallucináló ember, ő is azt vette észre, hogy bár a zenei hallucinációkat leállítani nem tudja, gyakran képes megváltoztatni őket: Pusztán azzal, hogy egy másik zenei alkotás főtémájára gondolok, akarattal meg tudom változtatni a zenét. Ilyenkor egy pár pillanatig egyszerre szól a fejemben több különböző téma, addig, amíg a választott téma át nem veszi teljesen az irányítást. Megjegyezte, hogy ezek a hallucinációs előadások „pontosságot és hang minőséget tekintve mindig tökéletesek, és soha nem szenvednek olyan torzu lástól, amelyre egyébként a fülem hajlamos.”10

Gordon igyekezett magyarázatot keresni hallucinációira. Koncertjei előtt „mentálisan elpróbálta” azt a szakaszt, amelyet éppen kidolgozott, hogy rájöjjön, létezik-e jobb ujjrend vagy vonóvezetés. A játék különféle elképzelései után a zene körbe-körbe járt a fejében. Elgondolkodott, va jon ez a „kényszeres” mentális próba tette-e hajlamossá a hallucinációk-

10 Margaret H., egy idősek otthonában élő páciensem hallási nehézségekkel küzdött már jó néhány éve - súlyos halláskárosodása volt a jobb fülében, mérsékelt a balban, és mindkettő romló tendenciát mutatott. A panaszai mégis inkább a „gyógyulásra”, mint a károsodott hallásra vonatkoztak: túlzott és abnormális érzékenységet m uta tott a hangokra. Panaszai szerint bizonyos hangok olyan hangsúlyt kaptak, hogy az elviselhetetlenné tette őket. „Egy évvel később elmentem a templomba, de az orgona hangja és az ének egyre csak tornyosultak, ott maradtak a fejemben, m íg egészen elvi selhetetlenek lettek”, meséli. Ezen a ponton kezdett füldugót viselni; visszautasította a hallókészülék használatát, attól tartva, hogy csak tovább súlyosbítaná a hangok kelle metlen felerősödését és torzulását. Margaret H.-nak nem voltak zenei hallucinációi egészen addig az öt évvel ezelőtti reggelig, amikor arra ébredt, hogy egy hang a fejében az „Ó, te drága, Klementina” című dalocska refrénjét énekli újra és újra. Elmondta, hogy „az egész egy nyájas, lágy dallammal kezdődik, de aztán összezagyválódik, és egyáltalán nem gyengéd, hanem hangos, jazz-szerű, és zajos lesz. Már éppen tetszene, de akkor egyszer csak durva lesz, és elveszíti dallamosságát”. Pár napig m eg volt róla győződve, hogy a szomszéd szobá ban lakó O’Brien atya hallgat valami régi Sinatra-lemezt. Mrs. H. hallucinációit ugyanúgy erősödés, torzulás és kellemetlenség jellemzi, mint korábbi hallási jelenségeit. Ebben az értelemben különbözik Gordon B.-től és a töb biektől, akiknél a zenei hallucinációk nem torzak (még ha a valódi zenehallásuk az is).

Első rész:

K ísé r tő zen e

ra. Úgy érezte azonban, hogy lényegi különbségek vannak a próba alatti képzeletbeli játék és az akaratlan zenei hallucinációk között. Gordon számos neurológust felkeresett. Agyáról MRI- és CT-felvételek készültek, 24 órás EEG-megfigyelésen vett részt - mind normális eredményeket mutatott. A hallókészülék nem csökkentette a zenei hallucinációkat (bár a hallását jelentős mértékben javította), és nem segített az akupunktúra, de a különféle gyógyszerek, köztük a clonazepam, risperidon és stelazin sem. Zenei hallucinációi éjjel is ébren tartották. Tőlem kérdezte, nincs-e más ötletem. Javasoltam neki, hogy beszéljen az orvosá val a quetiapin használatáról, amely néhány betegnél működött. Néhány nap múlva izgatottan írt vissza: Szeretném tudatni Önnel, hogy a gyógyszerszedés elkezdése utáni negyedik éjszaka körülbelül hajnali három órakor, két órán át feküdtem ébren, zene nélkül a fejemben! Hihetetlen volt - négy év óta ez volt az első szünet. Bár a zene másnap visszatért, általában véve visszafogottabb lett. ígéretesnek tűnik.

Egy évvel később Gordon azt írta, hogy lefekvés előtt még mindig bevesz egy kis adag quetiapint, ami eltompítja annyira a zenei hallucinációit, hogy el tudjon aludni. Napközben a gyógyszert álmosító hatá sa miatt nem szedi, de a hallucinációkon keresztül is tovább folytatja a hegedűjátékot. „Elmondhatjuk, hogy talán megtanultam együtt élni vele” - vélekedett. Zenei hallucinációs pácienseim és levélíróim legtöbbjének (sok esetben súlyos) hallásvesztése van. Sokan, de nem mindannyian, szenvednek va lamilyen fajta „zajtól a fülben” - dörgéstől, sziszegéstől vagy a tinnitusz más formájától, vagy éppen paradox módon a gyógyulástól - bizonyos hangok és zajok abnormális és gyakran kellemetlen hangerejétől. Néha más tényezők lendítik át a személyt a kritikus határon - egy betegség, operáció vagy a hallás további romlása. Mindamellett levélíróim mintegy ötödének nincsen jelentékeny hal lásvesztése - és azok közül, akiknek van, csak körülbelül 2 százaléknál jelentkezik zenei hallucináció (tekintve a halláskárosodástól szenvedő idősek számát, ez több százezer potenciális zenei hallucinációkat átélő embert jelent). Levélíróim többsége idős, és tekintélyes átfedés van az idősek és a hallási nehézségekkel küzdők között. így, bár önmagában sem 74

6. Z e n e i

h a l l u c in á c ió k

a kor, sem pedig a hallásvesztés nem elegendő hallási hallucinációk elő idézéséhez, egy korosodó agy halláskárosodással vagy más tényezőkkel kombinálva elbillentheti a gátlás és ingerlés törékeny egyensúlyát az agy hallási és zenei rendszereinek kóros aktiválása felé.11 Levélíróim és pácienseim közül néhányan ugyanakkor sem nem idő sek, sem nem nagyothallók; egyikük egy kilencéves kisfiú volt. Fiatal gyerekek zenei hallucinációiról nem sokan írtak, de azt nem tudjuk, hogy ez a gyerekek ilyen hallucinációinak tényleges ritkaságát jelzi-e, vagy csak azt, hogy a gyerekek nem nagyon akarnak vagy tudnak ezekről beszélni. Micheal B.-nek azonban nagyon nyilvánvaló zenei hallucinációi voltak.12A szülei elmondása szerint ezek állandó, „könyörtelen, reggeltől estig tartó” hallucinációk... Egyik dalt hallja a másik után. Ha 11 Bár a halláskárosodáshoz kapcsolódó zenei hallucinációk gyakoribbak idősebb embe reknél, bármilyen korban elkezdődhetnek, és egy életen át eltarthatnak. Erről szól egy idős hölgy, Mildred Formán levele is, aki fiatal felnőttként veszítette el a hallását: Egy posztlingvális siket nő vagyok, és évek óta tartó folyamatos zenei hallucinációkkal élek. Ezek a hallásom elvesztése után nem sokkal jelentkeztek, és már több mint hatvan éve jelen vannak... Csak olyan dallamokat tudok felidézni, amiket még halló koromban hallottam... Belső „iPod”-om soha nem játszik olyan dal lamot, amit ne tudnék felismerni vagy megnevezni... Hallásom elvesztése előtt zongoráztam. Még most is tudok kottát olvasni, és ha ránézek egy kottára, a fejem ben el tudom képzelni, hogyan hangzik. De azok a dalok, amiket csak elolvasok, és igazából nem hallok, nem raktározódnak el az adatbázisomban, és rövid idő után elfelejtem őket. Ez arra enged következtetni, hogy ami egyszer a hallóidegen ke resztül az adatbázisom zenei részlegébe utazott, be is ágyazódik oda, de ami most a látóidegen keresztül jut be, gyorsan kitörlődik. 12 Pácienseim többsége felnőtt, de Michael esete és a Zenebolondok első megjelenése óta kapott sok levél alapján azt kell gondolnom, hogy a zenei (vagy másmilyen) halluciná ciók gyakoribbak lehetnek gyerekeknél, mint amiről tudunk. Steven L. Rosenhaus, egy kiváló zeneszerző levélíróm ezt írta: Nekem is volt egyetlen zenei hallucinációm életemben, aminek az emlékét ennek a fejezetnek az olvasása hozta vissza. Kicsi voltam, négy- vagy ötéves. Már korán nagyon muzikális voltam; a szüleim elmondása szerint olyan korán érő kisgyerek voltam, aki hamarabb tanult meg tisztán énekelni, mint beszélni (kétéves korom körül). Egy reggel arra ébredtem, hogy tisztán hallom a The Little Drummer Boy című dal eredeti (Ray Connif-féle) változatát. Behívtam anyámat a szobába, hogy rájöjjek, honnan jön a zene, mire ő azt mondta: „Én nem hallok semmit.” Emlék szem, azt mondtam, hogy én igen, és a zene még akkor is tartott. Nem emlékszem a reakciójára (csak elképzelni tudom, milyen lehetett), de arra emlékszem, hogy azt mondta, biztos csak álmodom. Azt hiszem, a zene nem sokkal ezután abbamaradt.

E ls ő ré sz : K ís é r t ő

zene

elfárad, vagy ideges, a zene hangosabb és torzabb lesz”. Michael először hétéves korában panaszkodott erre: „Zenét hallok a fejemben... Ellen őriznem kell, hogy a rádió tényleg be van-e kapcsolva.” Valószínű, hogy legelső hallucinációi még ennél is korábbról valók, mert ötéves korában, amikor autóban utazott, néha sikított, befogta a fülét, és kérte, hogy kap csolják ki a rádiót, miközben az be sem volt kapcsolva. Michael nem tudta zenei hallucinációit halkabbra venni vagy lekap csolni. Valamilyen mértékben el tudta nyomni vagy helyettesíteni tudta őket, ha ismerős zenét játszott vagy hallgatott, vagy, különösen éjszaka, fehérzaj-generátor segítségével. Amint azonban reggel felébredt, a zene bekapcsolt. Ha nagy nyomás nehezedik rá, szinte elviselhetetlenül han gos tudni lenni - olyankor kiabál és anyja elnevezése szerint, „akuszti kus agóniában” szenved. Azt sikítozza: „Vegyétek ki a fejemből! Vigyétek innen!” (Ez eszembe juttatott egy Róbert Jourdain által mesélt történe tet a gyermek Csajkovszkijról, aki állítólag egyszer az ágyában sírt és ezt mondta: „Ez a zene! Itt van a fejemben. Szabadítsatok meg tőle!”) Édesanyja kiemeli, hogy Michael zenéje soha nem megy szabadság ra. „Soha nem tudta még élvezni a csendes naplemente szépségét, nem tud halkan sétálgatni az erdőben, csöndben elgondolkodni vagy akár egy könyvet olvasni anélkül, hogy ne egy zenekar játszana a háttérben.” Nemrégiben viszont elkezdett gyógyszert szedni a kérgi és különösen a zenei ingerelhetőség csökkentése érdekében, és bár zenéje még mindig nyomasztó, van valami változás. Anyja nemrégiben ezt írta: „Tegnap este Michael nagyon boldog volt, mert belső zenéje körülbelül tizenöt m á sodpercre leállt. Ilyen még soha nem fordult elő.”13 Egy m ásik levélíróm, Loius Klonsky, aki Bronxban nőtt fel, egy hét- vagy nyolcéves ko rában átélt furcsa zenei incidensről számolt be. Úgy emlékszik, hogy amikor megnézte a Lyuk a fejben című Frank Sinatra-filmet, a High Hopes című dal „elvarázsolta”: Nem sokkal azután, hogy láttam a filmet, egy éjjel felébredtem és sokáig nem tud tam visszaaludni, és akkor életemben először és utoljára, hallottam, hogy „szól” a dal kint az ablak előtt - ami elég furcsa volt, mert a negyediken laktunk. Másnap megkérdeztem erről az anyámat, de természetesen azt mondta, biztosan álm od tam. Amíg nem olvastam a könyvét, nem tudtam, hogy vannak ilyen típusú hallucinációk. 13 Michael édesanyja három évvel később az alábbiakról számolt be: Michael, aki most hetedikes és tizenkét éves, még mindig folyamatosan hallja a zenét. Úgy tűnik, jobban megbirkózik vele, hacsak nincs éppen stresszes időszaka

6. Z

e n e i h a l l u c in á c ió k

A hangos és erőszakos zene által gyötört emberek mellett olyanok is van nak, akiknél a zenei hallucinációk halkak, és könnyedén képesek figyel men kívül hagyni őket, ezért nem gondolják, hogy kezelni kellene őket. A nyolcvankét éves nyugalmazott ortopéd orvos, Joseph D. esete is ilyen. Mérsékelt halláskárosodása volt, és már több éve nem játszott Steinway zongoráján, mert a hallókészülékével a hangszernek „bádogszerű”, anélkül pedig „elmosódott” volt a hangja. Egyre romló hallása miatt „csapkodta” a zongorát - „A feleségem mindig rám kiabált, hogy »Tönkreteszed azt a zongorát!«” Két évvel azelőtt, hogy engem felkeresett, tinnitusz jelentkezett nála („mintha egy radiátorból jönne ki a gőz” ), és ezt egy mély búgó hang követte („azt hittem, hogy a hűtőszekrény vagy valami a konyhában”). Körülbelül egy év múlva „hangcsoportokat, föl-le skálázást, két-három hangból álló kis futamokat” kezdett hallani. Ezek hirtelen jelentkeztek, órákon át ismétlődtek, és aztán ugyanolyan hirtelen el is tűntek. Aztán néhány hét múlva újra és újra ismétlődő zenei szakaszokat hallott (me lyek szerinte Beethoven hegedűversenyének témái voltak). A teljes zene művet nem hallotta, csak a témák egyvelegét. Nem tudta elkülöníteni a hegedű hangját vagy a zenekarét - „Ez csak egy dallam”, mondta. Akarat erővel nem tudta száműzni, de általában elég halkan szólt, így könnyen figyelmen kívül hagyható vagy külső hang által elnyomható volt; ha fizi kailag vagy mentálisan lekötötte valami, a dallam eltűnt. Annak ellenére, hogy hallásvesztése a valódi zene észlelését torzította vagy tompította, dr. D. meg volt döbbenve, hogy hallucinációi mennyire tiszták, élénkek és torzítatlanok (ezt le is ellenőrizte egyszer: magnósza lagra dúdolt a hallucinációit követve, majd összehasonlította a saját felvé telét az eredeti változattal - hangmagasság és tempó tekintetében a kettő pontosan megegyezett). Maga a dúdolás is egyfajta visszhangot, ismétlést hoz létre a fejében. Megkérdeztem tőle, hogy örömét leli-e a zenei hallucinációiban, és erre nyomatékosan azt felelte: „Nem!” az iskolában. Olyankor migrén gyötri, a zene nagyon hangossá válik és zagyva lesz, mintha valaki csavargatná a rádió gombjait. Szerencsére az ilyen epizódok gyako risága ebben az évben drámaian csökkent. Érdekes, hogy amikor Michael zenét hall, az agya automatikusan rögzíti, és akár évekkel később is vissza tudja idézni vagy játszani úgy, mintha csak az előbb hallotta volna. Imád saját zenét komponál ni, és abszolút hallása van.

Első rész:

K ísé r tő zen e

Dr. D. kezdte megszokni a hallucinációit, melyek kegyesen mérsékel tek voltak. „Először azt hittem, szét fogok esni”, mondta, „de ma már csak poggyásznak tekintem az egészet. Ahogy öregszik az ember, egyre több poggyászt halmoz fel.” De azért örült, hogy az ő poggyászai csak ezek a viszonylag halk hallucinációk. Amikor néhány évvel ezelőtt egy körülbelül húsz fős egyetemi hallgatói csoporttal beszélgettem, és megkérdeztem tőlük, tapasztaltak-e valaha is zenei hallucinációkat, ledöbbentem, mikor hármójuk igennel felelt. Ketten nagyon hasonló történetet meséltek el arról, hogy sportolás közben kiütötték őket, elvesztették az eszméletüket, és amikor kezdtek maguk hoz térni, egy vagy két percig „zenét hallottak”; olyan zenét, ami érzésük szerint külső forrásból jött, talán a hangosbemondóból vagy egy másik diák rádiójából. A harmadik hallgató azt mondta, hogy egy karatemeccs közben ellenfele egy túl szoros nyakfogással mozgásképtelenné tette, aminek következtében elvesztette az eszméletét és rohama volt. Ezután, mikor kezdett magához térni, „édes zenét” hallott, ami látszólag kívülről szólt pár percen keresztül. Jó néhány levélíróm számolt be olyan zenei hallucinációkról, me lyek kizárólag egy speciális testhelyzetben, általában fekve, jelentkeznek. Egyikük egy kilencven éves úr, akiről orvosa azt tartotta, hogy egészséges, és „ragyogó” a memóriája. Amikor a kilencvenedik születésnapján a ven dégek a Happy Birthday to Yöw-val köszöntötték (amit angolul énekeltek, bár ő is és a vendégek is németek voltak), tovább hallotta a dalt, de csak fekvő helyzetben. Három-négy percig tartott, aztán abbamaradt egy idő re, majd újra kezdődött. Ő maga sem megállítani, sem elindítani nem tudta, és soha nem jelentkezett ülő vagy álló helyzetben. Orvosát is meg lepte az a néhány változás az EEG-hullámokban a jobboldali halánték lebeny területén, mely csak akkor volt látható, ha a páciens feküdt. Egy harminchárom éves férfi szintén csak fekvő helyzetben tapasztalt zenei hallucinációkat: „Az ágyra való lefekvés mozdulata már ki tudta váltani őket, és a másodperc töredéke alatt a zene el is kezdődött. ... De ha megpróbáltam felállni vagy csak felülni, vagy akár csak egy picit felemelni a fejemet, a zene eltűnt.” A hallucinációi mindig dalok voltak, néha egyetlen énekhang, néha kórus által énekelve. „Az én kicsi rádióm”-nak hívta őket. Ez a levélíró azzal zárta levelét, hogy hallott ugyan 78

6. Z

e n e i h a il u c in á c ió k

Sosztakovics esetéről, de vele ellentétben neki nem voltak fémszilánkok a fejében.14 Sztrók, átmeneti isémiás rohamok és agyi aneurizma (verőértágulat) vagy más rendellenességek mind vezethetnek zenei hallucinációkhoz, de a betegség csillapodtával vagy kezelésével ezek rendszerint elmúlnak, míg a zenei hallucinációk többsége nagyon kitartó, és csak évek múltán kopik valamelyest.15 14 Sosztakovics agysérüléséről Donald Henahan a The New York Times egy 1983-as cik kében írt. Bár bizonyíték, ami alátámasztaná, nem áll rendelkezésre, az a pletyka ter jedt el, hogy Leningrád ostromakor a zeneszerzőt eltalálta egy német repesz, és néhány évvel később egy röngtenfelvétel egy fémtöredéket mutatott ki agyának hallóterületé be ágyazva. Henahan elmondja, hogy Mindazonáltal Sosztakovics ellenezte a fém eltávolítását, ami nem is csoda: A fém darabka jelenléte óta akármikor oldalra döntötte a fejét, zenét hallott. A feje meg telt dallamokkal - mindig mással -, amit aztán felhasznált komponáláskor. Ha a fejét visszaállította egyenesbe, a zene rögtön megszűnt. Megtudtam azóta Nóra Kleintől, aki Sosztakovics korát és zenéjét kutatta, hogy a repeszes történet „badarság, a háború idején jelent m eg valahol.,. Valójában Sosztako vics soha egyetlen percet sem töltött a tetőn, mikor ellenséges repülőgépek repkedtek odafent; a VII. szimfónia komponálásával volt elfoglalva”. Az ilyen koholmányok ter jesztése, tette hozzá dr. Klein, „a szovjet bürokraták kedvenc időtöltése volt”. 15 Egy neurológus társam, dr. John Carlson leírta nekem egy páciense, P. C. esetét, akinek egy halántéklebenyi sztrókot követően igen élénk zenei hallucinációi voltak. Mrs. C., aki jelenleg a kilencvenes éveiben járó, tehetséges, muzikális hölgy, aki több mint hat száz verset és számos himnuszt szerzett, naplót írt furcsa tapasztalatairól. Több mint két hétig meg volt győződve róla, hogy a szomszédja kapcsolja be folyton hangosan a magnóját, minden napszakban. Aztán rájött, hogy nem ez a helyzet. Március 17. - Kevin ott állt velem az előszobában és azt mondtam: „Kíváncsi va gyok, Theresa miért mindig ugyanazokat a dalokat hallgatja. Zavar. Sőt, megőrü lök tőlük.” Kevin erre azt mondta: „Én nem hallok semmit.” Lehet, hogy romlik a hallása? Március 19. - Végre felhívtam Theresát. NEM is hallgat zenét, de nem tudom m eg mondani, hogy honnan jön. Március 23. - Megőrjít ez az állandó zene... Órákig nem bírtam aludni... Most a Csendes éjt, az Away in a Mangert, a Little Brown Church-öt és a Sun of My Soult hallom. Karácsony márciusban??? Áprilisban Mrs. C. felkereste dr. Carlsont egy neurológiai vizsgálat miatt, MRI-t és EEG-t csináltak neki. Az MRI kimutatta, hogy mindkét halántéklebenyében volt sztrókja (a jobb oldali újabb keletű és akut). Zenei hallucinációi három vagy négy hó nap elteltével csillapodtak, bár két évvel később, időnként azért még volt egy-egy.

Első rész:

K ísé r tő zen e

Számos gyógyszerfajta (némelyek közvetlenül a fülre vannak hatással, mint például az aszpirin és kinin, mások pedig a központi idegrendszerre hatnak, mint a propranolol és az imipramin) okozhat átmeneti zenei hallucinációkat, csakúgy, mint bizonyos anyagcsere-rendellenességek, epi lepsziás állapotok vagy migrénes aurák.16 Legtöbb esetben a zenei hallucinációknál a tünetek hirtelen kezdőd nek; aztán a hallucinációs repertoár kibővül, egyre hangosabb lesz, kitar tóbb és tolakodóbb - és a hallucinációk folytatódnak még a hajlamosító ok azonosítása és megszüntetése után is. A hallucinációk önállóvá, ön gerjesztővé és önállandósítóvá válnak. Ezen a ponton már szinte lehetet len őket leállítani vagy meggátolni, bár némelyek képesek őket lecserélni egy másik dallamra a „zenegépben”, feltéve ha a ritmus, a dallam vagy a téma hasonló. A ragadósság és makacsság mellett kifejlődik az új zenei inputok iránt egyfajta szélsőséges fogékonyság, így aztán a hallott anyag rögtön vissza is játszódik. Ez a fajta azonnali reprodukció némileg em lékeztet a fülbemászó dallamokra adott reakciónkra, de a zenei halluci nációs élmény nem merül ki a zenei képzeletben: gyakran fizikailag is hangos, mintha az átélő „tényleges” zenét hallana. A begyújtás, fellángolás és önállandósítás az epilepsziára jellemző tulaj donságok (bár hasonlók a fiziológiai jellemzői a migrénnek és a Touretteszindrómának is),17és az elektromos ingerlés valamiféle kitartó, meggátolhatatian terjedésére utalnak az agy zenei hálózataiban. Talán nem véletlen egybeesés, hogy a gabapentinhez hasonló (eredetileg antiepileptikus) gyógyszerek zenei hallucinációkkal szemben is hasznosnak bizonyulnak. A hallucinációk sok fajtája, beleértve a zeneieket is, akkor is előfordulhat, ha az érzékszervek és az agy észlelési rendszerei túl kevés ingert kapnak. A körülményeknek szélsőségesnek kell lenniük - a hétköznapi életben 16 A The Ordeal of Gilbert Pinfold (Gilbert Pinfold megpróbáltatása) című 1957-es ön életrajzi regényében Evelyn Waugh egy olyan toxikus delíríumot vagy pszichózist ír le, amelyet nagyon nagy mennyiségű alkoholhoz és opiátokhoz kevert klórhidrát idéz elő. Ezen az idegeinek szánt nyugtató utazáson Pinfoldnak mindenféle hallási hallucinációja volt - zajok, emberi hangok, és legfőképpen zene. 17 Viktoriánus orvosok a találó „agyvihar” vagy „agyroham” (brainstorm) kifejezést nem csak az epilepsziára, de a migrénre, hallucinációkra, tic-re, lidércnyomásra, mániákra és mindenféle nyugtalanságra is használták. (Gowers ezeket és más „hiperfiziológiai” állapotokat az epilepszia „határmezsgyéjének” nevezi.)

6. Z e n e i

h a l l u c in á c ió k

ilyen fajta észlelési megvonás nem valószínű, előfordulhat viszont akkor, ha valaki napokon át mély nyugalomba és csendbe merül. 1988-ban irt nekem Dávid Oppenheim, aki hivatásos klarinétos és egyetemi dékán volt. Hat vanhat évesen mérsékelt halláscsökkenése volt a magas frekvenciatarto mányban. Néhány évvel korábban, írja, egyhetes elvonulásra ment egy erdő mélyén lévő kolostorba, ahol egy szessinen vett részt, ami napi nyolc-kilenc óra intenzív meditációs gyakorlatot jelent. Két vagy három ilyen nap után halk zenét kezdett hallani, amiről azt hitte, hogy a távoli tábortűznél ének lő emberek hangja. A következő évben megint visszatért, és megint távoli éneklést hallott, de a zene hamarosan hangosabb és körülhatároltabb lett. „A legerősebb ponton a zene meglehetősen hangos volt”, írta. „Ismétlődő és zenekari természetű zenét hallottam. Lassú szakaszok Dvofák és Wagner zenéjéből... A zenei aláfestés jelenléte ellehetetleníti a meditálást.” Fel tudom idézni Dvofák vagy Wagner zenéjét, ha nem meditálok, de nem „hallom” őket... A szessin alatti verzióban hallom őket. Ugyanaz a zenei anyag kényszeresen ismétlődik újra és újra napokon ke resztül. .. A „belső” zenészt nem lehet leállítani vagy elhallgattatni, de lehet irányítani vagy manipulálni... Sikeresen száműztem a zarándokok kórusát a Tannhauserboí, és helyettesítettem Mozart g-moll szimfóniájának (K. 183) las sú A-dúr tételével, mert mindkettő ugyanazokkal a hangközökkel kezdődik.

Nem minden hallucináció)a volt ismerős zene - néhányat ő „kom ponált”. „De a mindennapi életemben nem szerzek zenét. Azt szeretném ezzel a kifejezéssel jelezni, hogy nem az összes zene Dvofák vagy Wagner a fejemben, legalább egy darabot valahogy én hoztam össze.” Néhány barátomtól is hallottam hasonló beszámolókat. Jerome Bruner mesélte nekem, hogy amikor egyedül átszelte az Atlanti-óceánt, és voltak olyan nyugodt napok, amikor nem kellett semmit sem csinálnia, „hallott” néha klasszikus zenét „elosonni a víz fölött”. A botanikus Michael Sundue újonc tengerészként szerzett tapasztala tairól írt nekem: Huszonnégy éves voltam, egy legénység tagjaként dolgoztam, és megbízatá sunk szerint egy vitorlást kellett leszállítanunk. Összesen huszonkét napig vol tunk tengeren. Nagyon unalmas volt. Az első három nap alatt elolvastam az összes könyvet, amit magammal vittem. A felhők bámulásán és a szunyókáláson kívül semmi más szórakozásom nem volt. Napokig nem volt szél, így csak 81

E ls ő ré sz : K

ísé r t ő z e n e

néhány tengeri mérföld/óra sebességgel araszoltunk, bekapcsolt motorral, mert a vitorlák kornyadoztak. Leginkább a hátamon feküdtem a fedélzeten vagy a kabinban egy pádon, és bámultam kifelé a plexiablakon. Egy ilyen teljes semmittevéssel töltött hosszú napon voltak először zenei hallucinációim. Két hallucinációt a hajó által gerjesztett állandó, monoton hang idézett elő. Ez a hűtő zúgása és a vitorlázat fütyülő hangja volt a szélben. Mindkettő soha véget nem érő instrumentális szólóvá változott. A zenévé alakulás során az eredeti hang és annak forrása elfelejtődött, én pedig tespedten feküdtem hosszú ideig hallgatva ezeket a lélegzetelállítóan gyönyörű műveket. Csak miután mindegyiket kiélveztem ebben az álomszerű állapotban, vettem ész re, hogy mi is volt a zaj forrása. Az instrumentális hangok azért voltak érde kesek, mert szórakozásból tipikusan nem ilyeneket szoktam hallgatni. A hűtő zümmögő hangja nekem egy virtuóz heavy metál gitárszólónak hangzott, mint egy magas húrokon, torzítóval gyorsan lejátszott hangroham. A vitor lák fütyülő hangja skót felföldi dudák hangját vette fel, többféle zúgással és egy dallamvonallal. Mindkét fajta zene ismerős számomra, de általában véve egyik sem olyan, amit otthon szívesen hallgatnék. Ezzel körülbelül egy időben apámat is hallottam, hogy a nevemen szólít. Tudomásom szerint, semmilyen hang nem volt, ami ezt kiváltotta volna. (Egy ízben vizuális hallucinációm is volt: egy cápa uszonyát láttam kiemelkedni a vízből. Semeddig sem tartott társaimnak, hogy kétségbe vonják ezt az ál lításomat. Kinevettek. Ebből a reakcióból azt gondolom, hogy tapasztalatlan tengerészeknél cápát látni nagyon gyakori jelenség.)

Bár Coleman 1894-ben megírta a „Hallucination in the Sane, associated with local organic disease o f the sensory organs, etc.” (Hallucinációk az épelméjűeknél, az érzékszervek lokális organikus megbetegedéseihez kapcsolódóan stb.) című írását, a laikusok és az orvosok körében is so káig az az elképzelés élt, hogy a „hallucináció” a pszichózisnak vagy az agy súlyos szervi betegségének a jele.18 Azt, hogy az 1970-es évek előtt nem nagyon akarták elismerni az „épelméjűek hallucinációinak” gya kori jelenségét, talán befolyásolta az a tény is, hogy 1967-ig nem szüle tett arról elmélet, hogyan alakulnak ki az ilyen hallucinációk. 1967-ben Jerzy Konorsky lengyel neurofiziológus több oldalt is szentelt a „hallu18 Épelméjű és skizofrén emberek hallási hallucinációinak gazdag és átfogó elemzését adja Dániel B. Smith a Muses, Madmen, and Prophets: Rethinking the History, Science, and Meaning o f Auditory Hallucinations (Múzsák, őrültek és próféták: a történelem, tudomány és a halási hallucinációk újragondolása) című könyvében.

6. Z e n e i

h a l l u c in á c ió k

cinációk fiziológiai alapjainak” az lntegrative Activity of the Brain (Az agy integratív működése) című munkájában. Konorsky megfordította a „Miért vannak hallucinációk?” kérdést, és így tette fel: „Miért nincsenek folyton hallucinációk?”, „Mi korlátozza őket?”. Egy dinamikus rendszert dolgozott ki, amely „észleleteket, képeket és hallucinációkat tud gerjesz teni. .. a hallucinációkat létrehozó mechanizmusok az agyunkba vannak építve, de csak kivételes feltételek mellett lépnek működésbe. Konorski összegyűjtötte a bizonyítékokat - amelyekből az 1960-as években kevés, ma már viszont már rengeteg van - arról, hogy nem csak az érzékelő szervekből az agyba futó afferens kapcsolatok vannak, hanem léteznek a másik irányba menő „retro”-kapcsolatok is. Az ilyen retrokapcsolatok az afferens kapcsolatokhoz képest szórványosak lehetnek, és normális körülmények között nem lehet aktiválni őket. Konorski érzése szerint mégis ezek alkotják a hallucinációk kialakulásához szükséges lényeges anatómiai és fiziológiai hátteret. De akkor normális esetben mi az, ami meggátolja őket? A kulcstényező Konorsky szerint a szembe, a fülbe és más érzékszervekbe érkező érzékelési input, ami normális esetben meg gátolja a működés visszaáramlását a kéreg magasabb szintjeiről a peri féria felé. Ha viszont az érzékszervek felől érkező input hiánya eléri a kritikus mértéket, visszaáramlás alakul ki, ami a valódi észleléstől fizio lógiailag és szubjektiven megkülönböztethetetlen hallucinációkat ered ményez. (Normális körülmények között a csend és a sötétség nem jelent kritikus inputcsökkenést, mert a „kikapcsolt egységek” beindulnak, és folyamatos működést eredményeznek.) Konorski elmélete egyszerű és gyönyörű magyarázattal szolgált a ké sőbbiekben a „deafferentációhoz” kapcsolódó „liberációs” hallucinációkra. Ma már ez a magyarázat nyilvánvalónak, szinte tautologikusnak tűnik, az 1960-as években azonban egy ilyen feltevéshez eredetiség és merészség kellett. Agyi képalkotási vizsgálatokból ma kellő mennyiségű bizonyíték áll rendelkezésre Konorski gondolatának alátámasztására. 2000-ben Timothy Griffiths részletes és úttörőnek számító beszámolót publikált a zenei hallucinációk idegi alapjairól; PÉT segítségével képes volt kimutatni, hogy a zenei hallucinációk ugyanazoknak az idegi hálózatnak a széles körű működésével állnak kapcsolatban, melyek normális esetben tényle ges zene észlelésekor aktiválódnak. 83

Első rész:

K ísé r tő zen e

1995-ben egy hetvenes éveiben járó, elbűvölő és kreatív hölgytől kaptam egy nagyon életszerű leírást tartalmazó levelet, aki zenei hallucinációiról így írt: Először tavaly novemberben kezdődött, amikor a nővéremnél és sógoromnál voltam látogatóban. Miután kikapcsoltam a tévét és lefekvéshez készülődtem, hallani kezdtem az Amazing Grace-t. Egy kórus énekelte újra és újra. Meg néztem a nővéremnél, hogy a tévében van-e valami istentisztelet, de csak a hétfő esti focimeccs volt, vagy valami ilyesmi. így fölmentem a vízre néző fedélzetre. A zene követett. Néztem a csendes partszakaszt és a néhány ki világított házat és rájöttem, hogy a zene biztosan nem arról a területről jön. Csak a fejemben lehet.

Mrs. B. mellékelte a számok listáját, amelyen rajta volt az Amazing Grace, a The Battle Hymn ofthe Republic, Beethoven Örömódája, a bordal a Traviatából, az A-Tisket, A-Tasket és a We Three Kings o f The Orient egy eléggé sivár verziója. Mrs. B. ezt írta: „Egyik éjjel az Old MacDonald Had a Farmot hal lottam, ragyogóan ünnepélyes feldolgozásban, amit aztán viharos taps követett. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy miután nyilvánvalóan teljesen megbuggyantam, jobb lesz, ha megvizsgáltatom magam.” Mrs. B. elmondta, hogy tesztelték Lyme-kórra (olvasta, hogy ez okoz hat zenei hallucinációkat), agytörzsi kiváltott audiometriát, EEG- és MR-vizsgálatokat végeztek rajta. Az EEG-vizsgálat alatt a The Bells of St. Mary’st hallotta, de semmi abnormális nem mutatkozott. Halláskáro sodásnak nem volt semmi jele. Zenei hallucinációi jellemzően csendes pillanataiban jelentkeztek, fő képpen amikor lefeküdt. „Soha nem tudom a zenét ki- vagy bekapcsolni, de néha le tudom cserélni a dallamot - nem akármire, amit szeretnék hallani, csak valami előreprogramozottra. Néha a dalok átfedésben van nak, úgy érzem, egy percig sem bírom tovább, ezért bekapcsolok egy klasszikus zeneadót, és igazi zenére alszom el.”19

19 Érdeklődtem később, hogy voltak-e más, egyszerűbb hallucinációi. Azt válaszolta, hogy néha csak annyi, hogy „ding, dong, ding, dong”, és a „dong” egy kvinttel lejjebb volt, mint a „ding”, őrjítően elismételve több százszor.

6. Z e n e i

h a l l u c in á c ió k

„Nagyon szerencsés vagyok”, fejezte be Mrs. B., „hogy a zene egyál talán nem hangos... Ha az volna, tényleg megbolondulnék. Elnyomja a csendes pillanatokat. Minden hallási elterelés - beszélgetés, rádió vagy tévé - hatásosan elnyomja, amit hallok. Ügy tűnhet, hogy »kellemesen« elvagyok az új függelékemmel. Végül is tényleg megvagyok, de azért tud nagyon idegesítő is lenni... Amikor hajnali 5-kor felébredek és nem tu dok visszaaludni, nem nagyon értékelem, hogy megtudhatom, hogy „már minálunk babám, már mi nálunk babám, az jött a szokásba.. Ez nem vicces. Ez tényleg megtörtént, és akár még szórakoztató is lehetett volna, ha a refrént nem énekelték volna el újra és újra.” Egy évtizeddel első levele után találkoztam Mrs. B.-vel, és megkérdez tem, hogy annyi év után „fontos” lett-e neki hallucinációs zenéje, akár pozitív, akár negatív értelemben. Azt kérdeztem, „Örülne, ha elmúlna, vagy hiányozna?” „Hiányozna”, válaszolta azonnal. „Hiányozna a zene. Ez most már a részemmé vált.” Míg a zenei hallucinációk kétségtelenül fiziológiai alapokkal rendelkez nek, el kell gondolkodnunk, vajon m ás (mondjuk pszichológiai) tényezők milyen mértékben vesznek részt a hallucinációk kezdeti „szelekciójában” és azok további fejlődésében és szerepében. Ezekre a tényezőkre voltam kíváncsi, amikor 1985-ben Mrs. O’C. és Mrs. O’M. esetéről írtam. Wilder Penfield is szerette volna tudni, van-e valami értelmük vagy jelentőségük a „tapasztalati rohamokban” felidézett daloknak vagy jeleneteknek, de ő arra jutott, hogy nincs. Azt a következtetést vonta le, hogy leszámítva a kérgi kondicionálásra utaló bizonyítékokat, a hallucinációs zene kiválasz tása eléggé véletlenszerű.” Rodolfo Llinás, hozzá hasonlóan, szintén a bazális ganglionok magjainak szüntelen aktivitásáról ír, hogy azok mintegy „folyamatos, véletlenszerű, motoros mintázatokat előállító zajgenerátor ként működnek”. Llinás szerint az a folyamat, amikor időnként egy-egy ilyen minta vagy töredék elszabadul, és egy dalt vagy néhány ütemnyi zenét a tudatba lök, az teljesen absztrakt, és „látszólag nincs semmilyen érzelmi megfelelője”. Lehet, hogy valami véletlenszerűen kezdődik - pél dául egy túlingerelt bazális ganglionból kirobbanó tic -, és csak utána nyer jelentést és asszociációkat.

Első rész:

K ísé r tő zen e

A bazális ganglionok alacsony szintű baleseteire használhatjuk a „vé letlenszerű” kifejezést - például az olyan akaratlan mozgás esetében, mint a chorea. A choreánál nincs személyes elem; ez teljes egészében au tomatizmus, többségében el sem jut a tudatos szintre, és mások számára talán jobban észrevehető, mint magának a páciensnek. A „véletlenszerű” szót azonban nem szívesen vonatkoztatjuk „élményekre”, legyenek azok észlelési, képzeletbeli vagy hallucinációs élmények. A zenei hallucinációk a zenei tapasztalatból és egész életünk emlékeiből merítenek, így az adott egyén számára bizonyára döntő és fontos szerepet játszanak bizo nyos zenefajták. A zene hallgatásának puszta mértéke szintén jelentős szerepet kap, semmibe véve a személyes ízlést is akár - a zenei hallucinációk túlnyomó többsége jellemzően népszerű dalokból vagy főcímze nékből tevődik össze (korábbi generációknál himnuszokból vagy haza fias dalokból), még hivatásos zenészek és nagyon kifinomult zeneértők körében is.20 A zenei hallucinációk inkább a korízlést, mintsem az egyén ízlését tükrözik. Néhány ember - jó néhány - egy idő után elkezdi élvezni zenei hallucinációit; sokakat kínoznak; legtöbbjük előbb vagy utóbb elfogadja vagy megértést tanúsít irántuk. Ez néha közvetlen interakcióban nyilvánul meg, mint például Timothy Miller és T. W. Crosby elbűvölő esettanulmá nyában. Páciensük, egy siket, idős hölgy „felébredt egy éjjel, és egy gye rekkorából ismerős, régi himnuszokat éneklő gospel kvartettet hallott. Miután megbizonyosodott arról, hogy a zene nem a rádióból vagy a tele vízióból jön, meglehetősen nyugodtan tudomásul vette, hogy »bentről, a fejéből jön«. A kórus himnuszrepertoárja egyre bővült: a zene általában kellemes volt, és a páciens gyakran örömmel énekelt együtt a kvartet tel. .. Azt is megfigyelte, hogy új dalokat tud tanítani a kvartettnek, ha rágondol néhány sorra, és a kvartett kiegészíti az elfelejtett szavakat vagy versszakokat”. Miller és Crosby megfigyelték, hogy egy évvel később a hallucinációk változatlanok voltak, és hozzátették, hogy páciensük „jól 20 Nem mindig alakul ez így, ahogy ez kitűnik a kiváló csellista, Dániel Stern esetéből is. Stern zseniális zenei memóriával rendelkezett, és hallásának romlásával hallucinácíós zenéje szinte kizárólag csellóversenyekből és más vonós darabokból állt, melye ket korábban hivatásszerűen játszott és teljes egészében megtanult. Stern, aki egyben regényíró is volt, Fabrikant’s Way (Fabrikant módszere) című novellájában írt zenei hallucinációiról.

6. Z e n e i

h a l l u c in á c ió k

alkalmazkodott hallucinációihoz, és »keresztnek« tekinti őket, amit visel nie kell”. Ugyanakkor a „kereszt viselése” mégsem hordoz teljesen negatív jelentést; lehet a kegy és kiválasztás jele is. Nemrégiben volt szerencsém egy bámulatra méltó idős lelkész hölggyel találkozni, akinél hallásának hanyatlásával párhuzamosan zenei hallucinációk alakultak ki, többnyire himnuszok formájában. Ő „ajándéknak” tekintette a hallucinációkat és jól be is idomította őket, hogy csak akkor jelentkezzenek, ha templomban van vagy imádkozik, ám például étkezés közben ne. Zenei hallucinációit beépítette egy mélyen megélt vallásos kontextusba. Az ilyen személyes hatások teljesen megengedettek - sőt kívánato sak - Konorski és Llinás modellje szerint is. A töredékes zenei mintákat a bazális ganglionok „nyers” zeneként, érzelmi színezet és asszociációk nélkül - ilyen értelemben tehát jelentéstelen zeneként - bocsátják vagy engedik ki. Ezek a zenei töredékek azonban eljutnak a tudat és a szelf mögött húzódó talamokortikális rendszerbe, ahol viszont jelentéssel, ér zéssel és asszociációk sokféleségével ruházzák fel őket. Mikorra ezek a töredékek elérik a tudatot, már jelentés és érzés tapad hozzájuk. A kiváló pszichoanalitikus, Leó Rangell végezte talán a legalaposabb elemzést a zenei hallucinációkról és azok személyes tapasztalat és érzés útján történő alakításáról, továbbá a hallucinációknak az elmével és a személyiséggel való folyamatos interakciójáról. Rangell számára a ze nei hallucináció már egy több mint tíz éve tartó folyamatos önvizsgálat tárgya. Dr. Rangell először 1996-ban írt nekem zenei hallucinációiról.21 Ek kor nyolcvankét éves volt, és néhány hónappal azelőtt esett túl második bypass műtétjén: Az intenzív osztályon ébredéskor rögtön éneklést hallottam, és ezért azt mondtam a gyerekeimnek: „Jé, van itt egy rabbiképző.” Úgy hangzott, mint amikor egy öreg rabbi énekelni tanítja a fiatal rabbitanítványokat. Mondtam is a családomnak, hogy a rabbi jó sokáig dolgozik, még éjfélkor is, mert még olyankor is hallottam a zenét. A gyerekeim egymásra néztek és szórakozottan és megértően azt mondták: „Nincs is itt rabbiképző.” 21 A kilencvenharmadik évében járó Rangell még mindig pszichoanalitikusként prakti zál, és könyvet ír zenei hallucinációiról.

E lső rész : K

ísé r t ő z e n e

Természetesen hamar rájöttem, hogy én voltam az. Ez egyszerre töltött el megkönnyebbüléssel és aggodalommal. A zene bizonyára folyamatos volt, de hosszú időszakokra megfeledkeztem róla, különösen a kórházi elfoglaltságok kavalkádjában. Hat nappal azután, hogy kijöttem a kórházból, a „rabbi” is jött utánam. Otthon az ablakom előtt volt valahol a hegyek felé; vagy talán a szo rosban? Néhány héttel később az első repülőutamra is velem jött.

Rangell remélte, hogy ezek a zenei hallucinációk - amelyekről azt gon dolta, hogy talán az altatás vagy a műtét után kapott morfium okozza őket - majd idővel elmúlnak. Mint minden általa ismert bypass beteg, „kiadós kognitív torzulásokat” is tapasztalt, de ezek gyorsan rendeződtek.22 Hat hónap múlva azonban attól kezdett félni, hogy hallucinációi ál landósulnak. Napközben gyakran félre tudta söpörni a zenét, ha egyéb ként valamivel elfoglalta magát, de éjjelente a zenei hallucinációktól nem tudott aludni („Az alváshiány miatt elég nyúzott vagyok.”). Dr. Rangell tényleg jelentős halláskárosodásban szenvedett. „Sok éve tartó, örökletes idegi siketségem van. Úgy érzem, a zenei hallucinációk a gyenge hallással járó hyperacusisszal, a túlzott hangérzékenységgel van nak összefüggésben. A belső központi hallópályák bizonyára túlműköd nek és felerősítik a hangokat.” Azt gondolta, hogy az agyi hallópályák túl működése először a szél, a közlekedési forgalom vagy a búgó motorok külső, vagy a lélegzés, szívdobogás belső ritmusán alapul, és „az elme ala kítja át ezt zenévé vagy dallá, így nyerve fölötte hatalmat. A passzivitást legyőzi az aktivitás”. Dr. Rangell érzése szerint belső zenéje hangulatát és körülményeit tükrözi. Eleinte a kórházban a dalok változatosak voltak; volt néha te metési, elégikus, rabbinikus, néha vidámak és boldogok voltak („úú Iá Iá, úú Iá Iá” és „ojvé, ojvé, ojvé, vé, vé” váltakoztak - csak később jött rá, hogy ugyanaz volt a dallamuk). Amikor elérkezett az idő, hogy elhagyja a kórházat, a When Johnny Comes Marching Home Againt kezdte hallani, utána pedig „derűs, vidám dalokat”, mint az Alouette, gentille alouette. „Ha nincs hivatalos, magától jövő dal, az agyam-elmém kitalál egyet - a ritmikus hangokat összerakja és gyakran értelmetlen szöveggel zene 22 Halvány emléke volt arról, hogy tizenöt évvel korábban az első bypass-műtétje alkal mával is „ugyanezeket a komoly dalokat, kántálást” hallotta, de ezek eltűntek. („Nem mernék rá megesküdni,” írta, „de azért ad némi reményt.” )

6. Z e n e i

h a l l u c in á c ió k

lesz belőle - olyan szavakból, amelyeket valaki mondott, olvastam, hallot tam vagy gondoltam.” Ez a jelenség szerinte az álmokhoz hasonló kreati vitással van kapcsolatban. Levelezésünket dr. Rangellel tovább folytattuk, és 2003-ban ezt írta nekem: Már majdnem nyolc éve élek ezzel a dologgal. A tünet mindig itt van. Napi 24 órán keresztül... ám hogy mindig jelen van, még nem jelenti azt, hogy tuda tában is vagyok - akkor tényleg diliházba jutnék. Ha bármikor eszembe jut, ott van - ennyiben a részem. Akkor is, ha az elmém nincs elfoglalva, vagyis ha nem figyelek semmire. Minden erőfeszítés nélkül elő tudom hívni a dallamokat. Elég csak a zene egy ütemére vagy a szöveg egy szavára gondolni, és az egész mű megrohan és elindul. Olyan, mint egy nagyon érzékeny távirányító. Ezután addig marad, ameddig óhajt - vagy ameddig hagyom ... Olyan, mint egy rádió, amelyiknek csak bekapcsoló gombja van.

Rangell már több mint tíz éve él zenei hallucinációkkal, és számára ezek egyre kevésbé tűnnek értelmetlennek és véletlenszerűnek. A dalok egyre fiatalabb korából valók és „be lehet őket kategorizálni”: Mindenfélék: romantikusak, szívbemarkolóak, tragikusak, ünnepélyesek. A szerelemről szólnak vagy megríkatnak. Mind emlékeket hoznak m agukkal... Sok szól a feleségem ről... aki hét éve hunyt el, másfél évvel azután, hogy el kezdődött ez az egész... Szerkezetileg olyanok, mint az álmok. Van egy kiváltó inger, érzelmekhez kapcsolódnak, automatikusan idéznek fel gondolatokat, akár akarom, akár nem, kognitívak is, és ha nagyon elemezni akarom őket, még alszerkezetük is van... Néha, amikor abbamaradt a zene, azon kaptam magam, hogy dúdolgatom a dallamot, amit már úgy szerettem volna, hogy befejeződjön. Mintha már hiányzott volna. Minden pszichoanalitikus tudja, hogy minden tünet (és ez itt egy tünet), minden védekezés mögött van valami kívánság. A felszínre jövő dalok... vágyakat, reményeket, kívánságokat hordoznak. Romantikus, szexu ális, erkölcsi, agresszív kívánságokat, cselekvésre és hatalomra való törekvést. A zavaró zaj semlegesítése és helyettesítése által ezek öntötték a zenei hallucinációimat valójában végleges formába. Akármennyire is panaszkodom, a dalokat, legalábbis részben, szívesen látom.

Első rész:

K ísé r tő zen e

Rangell egy hosszú cikkben összegezte tapasztalatait a Huffington Postban: Olyan vagyok, mint egy élő laboratórium, hallóprizmán keresztüli kísérlet a természetben... Borotvaélen élem az életem. Az agy és az elme határán húzó dó különleges borotvaélen. A kilátás innen széles és minden irányba nyitott. A mezők, ahol ezek a tapasztalatok kalandoznak, a neurológia, a fülészet és a pszichoanalízis birodalmai, mind egy egyedi tüneti kombinációhoz közelí tenek, amelyet nem egy felügyelt díványon, hanem egy zajló élet színpadán éltem és tapasztaltam meg.

M á s o d ik r é sz

A muzikalitás fokai

Értelem és érzelem: A muzikalitás fokai

Gyakran jelentjük ki valakiről, hogy „jó füle” vagy „jó hallása van” vagy „nincs jó füle”. A jó fül először is pontos hangmagasság- és ritmusészle lést jelent. Tudjuk, hogy Mozartnak, az egyedülálló művésznek bámula tos „füle” volt. Nem vitás, hogy a jó zenészeknek tisztességes, ha nem is egyenesen Mozart-kaliberű „fülük” van; de vajon elegendő-e a jó fül? Ez a központi kérdés Rebecca West részben önéletrajzi regényében, a The Fountain Overflowsban (A szökőkút túlcsordul) is, amely egy mu zikális család élettörténetét írja le. Az anya hivatásos zenész (mint West saját édesanyja), az apa intellektuálisan ragyogó elme, de nem muzikális; a három gyerek közül ketten az anyához hasonlóan nagyon muzikálisak. Legjobb füle azonban a harmadik leánynak, Cordeliának van, aki viszont szintén nem muzikális. Nővére így fogalmaz: nagyon jó füle, sőt, abszolút hallása volt, ami sem a mamának, sem a papá nak, sem nekem nem adatott m eg... az ujjait pedig egészen a csuklójáig vissza tudta hajlítani, annyira rugalmasak voltak, és bármilyen kottát első látásra le tudott olvasni. Mama arca azonban először a haragtól, majd idővel a sajná lattól torzult el minden alkalommal, amikor Cordelia a húrokra tette a vo nót. Borzalmasan csúnya hangszínnel játszott, kifejezésmódja pedig egy buta felnőttéhez hasonlított, aki egy gyereknek próbál valamit elmagyarázni. És tőlünk eltérően ő nem volt képes megkülönböztetni a jó zenét a rossztól. Cor delia nem tehetett róla, hogy nem volt muzikális. Mama sokszor magyarázta nekünk... A papától örökölte.

Második rész: A m

u z ik a litá s fo k a i

Somerset Maugham Idegen vonás című elbeszélésében1pont fordított a helyzet. Egy újnemesi család elegáns, fiatal sarja, akit az úriemberek vadászó és lövöldöző életére neveltek, családja legnagyobb rémületére szenvedélyes vágyat érez, hogy zongorista legyen. Kompromisszumkép pen a fiatalember Németországba utazik zenét tanulni, azzal a megál lapodással, hogy két év múlva visszatér Angliába, és aláveti magát egy hivatásos zongoraművész ítéletének. Eljön az idő, és a Münchenből nemrég visszatért George leül a zon gorához. Lea Makart, a híres zongoraművész eljön a nagy napra, és öszszegyűlik a család. George beleveti magát a zenébe, és „nagy odaadással” Chopint játszik. De, ahogy az elbeszélő megjegyzi, valami nincs rendben: Sajnos, nem vagyok elég zeneértő ahhoz, hogy szakszerűen ecseteljem elő adását. Sok erő, sok fiatalos ujjongás volt benne, de mintha hiányzott volna belőle Chopin különleges bája, az a gyengédség, az az ideges mélabú, az a szomorkás vidámság és kissé bágyadt romantika, ami engem mindig a korai viktoriánus relikviákra emlékeztet. És ismét úgy éreztem, halkan, szinte nem is tudatosan, hogy két keze nem dolgozik együtt. Ferdyre néztem. Kissé meg lepett pillantást vetett nővérére. Muriéi mereven nézte a fiát, majd hirtelen lehajtotta fejét, és attól kezdve egész idő alatt a földre nézett. Apja komolyan figyelte George-ot, de úgy láttam, mintha elsápadt volna, és arcán a kétségbeesett megdöbbenés árnya suhant volna át. A zene úgyszólván a vérükben volt, egész életükben rendszeresen hallgatták a világ legnagyobb zongoristáit, kritikájuk ösztönösen biztos volt. Lea Makarté volt az egyetlen szenvtelen arc a társaságban. Nagy figyelemmel hallgatott, mozdulatlan volt, mint valami szobor egy falmélyedésben.

Végül Makart meghozta ítéletét: Ha látnám, hogy művész lehet magából, könyörögnék, hogy dobjon el m in dent a művészet kedvéért. Csak a művészet fontos, semmi más. A művészet mellett a pénz, a rang, a hatalom fabatkát sem ér... Látom, hogy szorgalmasan tanult. Ne gondolja, hogy kárba veszett fáradság volt. Mindig nagy örömét leli majd a zongorázásban, és sokkal jobban tudja majd élvezni a nagy művészek játékát, mint a többi ember.

Maugham 2009,98-99. Vasvári Tibor fordítása.

7. É r t e l e m

é s é r z e le m :

u z ik a litá s fo k a i

De George-nak sem keze, sem füle nem volt ahhoz, hogy elsőrangú zongorista váljék belőle, „még ha ezer évig próbálja is”, folytatta Makart. Mind George, mind pedig Cordelia muzikalitása gyógyíthatatlan, bár eltérő fogyatékosságban szenvednek. George-ban megvan a hajtóerő, az energia, az elszántság és a szenvedély a zene iránt, de hiányzik belőle va lami elemi neurológiai kompetencia - a „füle” fogyatékos. Cordelia m ás felől viszont tökéletes füllel rendelkezik, vele meg az lehet az érzésünk, hogy soha nem fogja érteni a zenei kifejezésmódot, „csúnya” hangszíne soha nem fog javulni, soha nem fogja tudni a jó zenét megkülönböztetni a rossztól, mert a zenei érzékenysége és ízlése (bár nincs ennek tudatá ban) mélységesen fogyatékos. Vajon a zenei érzékenység - a legáltalánosabb értelemben vett „muzi kalitás” - feltételez-e valami speciális neurológiai képességet ? Legtöbben bízunk benne, hogy vágyaink, képességeink és lehetőségeink között van valami harmónia, valami összehangolódás, de mindig lesznek olyanok, mint George, akiknek a képességei nem illeszkednek vágyaikhoz, és olya nok is, mint Cordelia, akiknek látszólag minden tehetségük megvan, ki véve a legfontosabbakat: az ítélőképességet és az ízlést. Nincs olyan, aki minden tehetséggel rendelkezik a megismerő funkciók és az érzelmek területén is. Még Csajkovszkij is pontosan tudatában volt annak, hogy a melódia terén mutatott termékenységének a zeneistruktúra-építési ké pessége nyomába sem ér - de nem is vágyott Beethovenhez hasonló nagy architektonikus zeneszerzővé válni; teljesen megelégedett a nagyszerű melodikus szereppel.2 A könyvben szereplő páciensek és levélírók valamennyire tisztában vannak a zenei eltolódások egy-két fajtájával. Agyuk „zenei” részlege nem áll teljesen a szolgálatukban, sőt, úgy tűnik, hogy saját akarata van. Ez a helyzet például a zenei hallucinációkkal: ezek egyszerűen ráerőltetik magukat az emberre, és ilyen értelemben egészen eltérnek attól a zenei képalkotástól és képzelettől, amit az ember a sajátjának érez. A teljesít 2

A hangsúlyt meg is fordíthatjuk, ahogyan Sztravinszkij is tette a Poétique Musicale (Magyarul: Életem. Gondolat, Bp., 1969) című művében Beethovennel és Belllinivel kapcsolatban: „Beethoven felhalmozott zenei vagyona kizárólag makacs munkának az eredménye. Bellini a melódiát úgy kapta örökségül, hogy nem is kérte igazán, mint ha a Mennyország azt m ondta volna: »Neked adom azt az egyet, ami Beethovenből hiányzott.«”

Második rész: A m

u z ik a litá s fo k a i

ményoldalon pedig ugyanez a helyzet a zenészek disztóniájával (kóros izom-összehúzódásokkal járó izomtónus-rendellenesség): az ujjak nem hajlandók engedelmeskedni az akaratnak, és nem görbülnek meg, nekik is saját „akaratuk” van. Ilyen körülmények között az agy egy része hadi lábon áll az egyén szándékaival és énjével. Még ha az eltérés nem is olyan súlyos, hogy agy és akarat konflik tusba kerüljön egymással, a muzikalitás, más adottságokhoz hasonlóan, okozhat gondokat. Gondolok itt a kiváló zeneszerzőre, Tóbiás Pickerre, akinek történetesen Tourette-szindrómája van. Nem sokkal első találko zásunk után elmondta nekem, hogy van egy „veleszületett zavara”, ami egész életében „kínozza”. Feltételeztem, hogy a Tourette-ről beszél, de azt mondta, hogy nem, nagyfokú muzikalitása a veleszületett zavar. Úgy tűnt, így született; élete első éveiben minden dallamot felismert és le pötyögött, négyévesen pedig elkezdett zongorázni és zenét szerezni. Hét éves korára hosszú és bonyolult zenedarabokat első hallásra vissza tudott adni, és mindig azon vette észre magát, hogy „elragadja” a zenei érzelem. Elmondta, hogy gyakorlatilag már a kezdetektől fogva magától értetődő volt, hogy zenész lesz belőle, és nem is nagyon volt esélye mást csinálni, mert muzikalitása minden egyebet felemésztett. Azt hiszem, nem szeret te volna, hogy másképp legyen, mégis néha úgy érezte, hogy muzikali tása irányította őt, nem pedig fordítva. Kétségtelen, hogy időnként sok művész és előadó érez így, de a zenénél (akárcsak a matematikánál) az ilyen képességek különösen korán jelentkezhetnek, és egészen kis kortól meghatározhatják az egyén életét. Picker zenéjét hallgatva, vagy nézve őt játék vagy komponálás köz ben, olyan érzésem támad, hogy különleges agya van, zenészagya, telje sen különbözik az enyémtől. Ez az agy teljesen másként működik, olyan kapcsolatok és működési területek jellemzik, amelyek az enyémből hiá nyoznak. Nehéz megállapítani, hogy a különbségek milyen mértékben „veleszületettek” - Picker szavaival élve -, és mennyire tanulás eredmé nyei. S a kérdés becsapós is, hiszen Picker sok zenésztársához hasonlóan már kora gyermekkorától kezdve intenzív zenei képzésben részesült. Az 1990-es évektől az agyi képalkotó eljárások fejlődésével lehetőség nyílt arra, hogy a zenészek agya ténylegesen láthatóvá váljon, és össze hasonlítható legyen nem zenészek agyával. Gottfried Schlaug és kollégái a Harvard Egyetemen MRI morfometria segítségével alapos összehason 96

7.É r te le m é s é r z e le m :

u z ik a litá s fo k a i

lítást végeztek a különféle agyi struktúrák méretei között. 1995-ben meg jelentetett dolgozatuk rávilágít arra, hogy a kérgestest (corpus callosum, a két agyféltekét összekötő nagy rostköteg) hivatásos zenészeknél nagyobb, és hogy a hallókéreg egy része, a planum temporale abszolút hallással rendelkező zenészekben aszimmetrikus méretnövekedést mutat. Schlaug és munkatársai a szürkeállomány térfogat-növekedését mutatták ki a ké reg motoros, hallási és téri-vizuális területein és a kisagyban is.3 Manap ság az anatómusok nagy fába vágnák a fejszéjüket, ha vizuális művész, író vagy matematikus agyát kellene azonosítaniuk - de egy hivatásos zenész agyát pillanatnyi habozás nélkül képesek lennének felismerni.4 Schlaug felteszi a kérdést, hogy vajon ezek a különbségek milyen mér tékben öröklött hajlam és mennyire a korai zenei képzés következmé nyei? Nem tudjuk persze, hogy miben más a zeneileg tehetséges négy évesek agya a zenei képzés megkezdése előtt, de egy ilyen képzés hatása, amint arra Schlaug és munkatársai rámutattak, óriási: a zenészek agyá ban megfigyelt anatómiai változások szoros összefüggésben vannak az zal az életkorral, amikor a zenei képzés elkezdődött, valamint a gyakorlás és a próbák intenzitásával is. Alvaro Pascual-Leone a Harvard Egyetemen rámutatott, milyen gyor san reagál az agy a zenei képzésre. Ötujjas zongoragyakorlatokat gyako roltatva a résztvevőkkel bebizonyította, hogy a motoros kéregben per cekkel a gyakorlás után változás áll be. A kérgi területi véráram mérése a bazális ganglionok, a kisagy és az agykéreg számos területének meg

3 4

Lásd például Gaser and Schlaug 2003-as dolgozatát és Hutchinson, Lee, Gaab és Schalug 2003-as cikkét. Nina Kraus és kollégái (lásd Musacchia et al.), akiket megdöbbentettek a zenészek agyának hallási, vizuális, motoros és kisagyi területeinek változásai, kiváncsiak voltak, vajon az agytörzsi elemi szenzoros mechanizmusok szintjén is fokozottabb aktivitást találnak-e a zenészekben. Úgy találták, tényleg van különbség: „A zenészeknél gyor sabb és erősebb volt mind a beszédre, mind pedig a zenei ingerekre adott agytörzsi válasz, mint a nem zenész kontrollszemélyeknél... már az akusztikus inger kezdete után tíz ezredmásodperccel is.” Azt figyelték meg, hogy ez a fokozódás „szoros össze függésben van a zenei gyakorlás hosszával”. A zenészek agytörzsének ilyen funkcionális változásai talán nem annyira látványo sak, mint a corpus callosum, a kéreg és a kisagy látható megnagyobbodásai, de nem kevésbé említésre méltóak, hiszen aligha gondoltuk volna, hogy a tapasztalat és képzés ilyen elemi szenzoros mechanizmusokra is hatással lehet.

Második rész: A m

u z ik a litá s fo k a i

növekedett aktivitását mutatta ki - nemcsak fizikai gyakorlás, hanem ki zárólag mentális gyakorlás esetében is. A zenei tehetség nyilvánvalóan széles skálán mozog, de sok minden utal arra, hogy gyakorlatilag mindenki rendelkezik veleszületett muzi kalitással. Ez legvilágosabban a kisgyermekek képzésére használt Suzuki-módszerből tűnik ki, amelynek során teljes egészében hallás után, utánzással tanulnak hegedülni. Gyakorlatilag minden halló gyerek fejlő dik az ilyen képzésben.5 Elképzelhető-e, hogy már egy rövid ideig tartó klasszikus zenehallga tás stimulálja vagy fokozza a matematikai, verbális és téri-vizuális képes ségeket a gyerekekben? Az 1990-es évek elején Frances Rauscher és mun katársai a California Egyetemen (Irvine) kitaláltak egy vizsgálatsorozatot annak tesztelésére, hogy a zenehallgatás módosíthatja-e a nem zenei meg ismerő képességeket. Jó néhány óvatos cikk jelent meg, melyekben arról számoltak be, hogy Mozart zenéje („relaxációs” zenéhez vagy csendhez képest) átmenetileg tényleg javítja az absztrakt téri gondolkodást. A Mozart-effektus, ahogyan a jelenség később ismertté vált, nemcsak tudomá nyos vitákat szított, de a sajtó is heves érdeklődéssel követte, és talán elke rülhetetlenül is olyan túlzó állításokkal hozták összefüggésbe, melyeket a kutatók eredeti, szerény beszámolóikban nem közöltek. A Mozart-effektus érvényességét Schellenberg és mások is vitatták, de az intenzív, korai zenei képzés fiatal, képlékeny agyra gyakorolt hatása vitán felüli. Takako Fujioka és munkatársai magnetoenkefalográfia segítségével a hallási ki váltott potenciált vizsgálva meglepő változást regisztráltak olyan gyere kek bal agyféltekéjében, akik csupán egy éve tanultak hegedülni, szemben azokkal a gyerekekkel, akik nem kaptak ilyen képzést.6 5

Még a süket emberekben is van veleszületett muzikalitás. A siketek gyakran szeretik a zenét, nagyon érzékenyek a ritmusra, amit nem hangnak, hanem rezgésnek éreznek. Evelyn Glennie, az elismert ütős, tizenkét éves kora óta süket. Nem mindig könnyű, illetve elérhető a gyerekek számára a zenei képzés, különösen az Egyesült Államokban, ahol a zenetanulást az állami iskolákban megszüntették. Tód Machover, zeneszerző és új zenei technológiák vezető tervezője ezt a problémát igyek szik orvosolni a zene „demokratizálása” által: legyen a zene elérhető mindenki szám á ra. Machover és munkatársai az M IT Media Labjában nemcsak a Brain Operát (Agy Operát) és a Toy Symphonyt (Játékszimfóniát) és a népszerű videojátékot, a Guitar Herot (Gitárhőst) fejlesztették ki, de a Hyperinstrumentset, Hyperscore-t és más profi zenészek (például Joshua Bell, Yo-Yo Ma, Peter Gábriel, Ying Quartet, London Sinfonietta) által használt interaktív rendszereket is.

7.Ér telem

és érzelem

A m u z ik a l it á s

fo kai

A fentiek jelentősége a korai képzéssel kapcsolatban nyilvánvaló. Bár egy csipetnyi Mozarttól a gyerek még nem biztos, hogy jobb lesz matekból, nem fér hozzá kétség, hogy a rendszeres kapcsolat a zenével, különösen ha ez aktív részvételt takar, serkenti az agy több különböző részének fejlődését: olyan területekét, melyeknek a zenehallgatás vagy előadás közben együtt kell dolgozniuk. A tanulók döntő többségének pedagógiai szempontból a zene ugyanolyan fontos lehet, mint az írás vagy az olvasás. Tekinthető-e a zenei kompetencia ugyanolyan univerzális emberi képességnek, mint a nyelvi kompetencia? Minden háztartásban kap csolatba kerülünk a nyelvvel, és négy- vagy ötéves korra gyakorlatilag minden gyermekben kifejlődik a (chomskyánus értelemben vett) nyelvi kompetencia.7 A zene tekintetében más a helyzet, hiszen bizonyos otthonokból szinte teljesen hiányzik a zene, és a zenei képesség teljes kifejlődéséhez, más ké pességekhez hasonlóan, stimulációra van szükség. Ösztönzés és stimulá ció hiányában a zenei tehetség nem fejlődhet. De míg a nyelv elsajátítása szempontjából viszonylag jól meghatározhatóan az élet első évei kritikus időszaknak számítanak, ez a zenére kevésbé igaz. A nyelvnélküliség hat vagy hétéves korban katasztrófa (valószínűleg csak olyan siket gyerekek esetében fordulhat elő, akiknek nincs megfelelő hozzáférésük jelnyelvhez vagy beszédhez), de ugyanebben a korban a zenenélküliség nem jelent szükségszerűen zene nélküli jövőt. Barátom, Gerry Marks zeneileg na gyon sivár környezetben nőtt fel. Szülei soha nem jártak koncertekre, és a rádióban is ritkán hallgattak zenét; a házukban nem voltak hangszerek vagy zenével kapcsolatos könyvek. Ha osztálytársai zenéről beszéltek, Gerry zavarba jött és nem tudta elképzelni, mi érdekelhette őket benne annyira. „Botfülem volt”, emlékszik vissza. „Nem tudtam tisztán énekel ni, és nem tudtam megmondani, hogy mások tisztán énekelnek-e, nem tudtam a hangokat megkülönböztetni egymástól.” A koraérett Gerryt szenvedélyesen érdekelte a csillagászat, és úgy nézett ki, hogy egy életre megtalálta a számítását - zene nélkül. 7

Nagyon kevés a kivétel - néhány autizmussal vagy genetikai eredetű nyelvfejlődési zavarral élő gyerek. Többnyire azonban még észrevehető neurológiai vagy fejlődési problémával élő gyerekek is elsajátítják a nyelvet.

Második rész: A m

u z ik a litá s fo k a i

Amikor azonban tizennégy éves lett, egyszer csak megigézte őt az akusztika, különösen a rezgő húrok fizikája. Sokat olvasott róla, és az is kolai laborban kísérletezett, de egyre inkább egy saját húros hangszer után sóvárgott. Tizenötödik születésnapjára szüleitől kapott egy gitárt, és hamarosan magától megtanult játszani rajta. A gitár hangja és a húrok pengetésének érzése nagyon izgalmas volt számára és gyorsan tanult - ti zenhét éves korára a harmadik „legmuzikálisabb” diák lett a középiskola felsőbb éveseinek versenyében. (Középiskolai barátja, a kisgyermekkora óta muzikális Stephen Jay Gould lett a második). Gerry a főiskolán is zeneszakos lett, és gitár- és bendzsótanításból tartotta el magát. A zene iránt érzett szenvedélye azóta is központi szerepet tölt be életében. Mindazonáltal vannak természet szabta korlátok. Az abszolút hallás például nagyban függ a korai zenei képzéstől, bár önmagában a képzés nem garantálja az abszolút hallást. Cordelia példájából láthatjuk, hogy az abszolút hallás nem biztosítéka más, magasabb rendű zenei tehetségnek. Cordelia planum temporaléja kétségkívül jól fejlett, de talán ítélőképes ség tekintetében a prefrontális kéreg hagy némi kívánnivalót maga után. Másfelől viszont George hiába van bőven megáldva a zenére adott érzel mi reakciókkal kapcsolatos agyi területeken, más területei gyengébbek. George és Cordelia példája bevezetik a következő klinikai esettörté netek által visszhangzott és feltárt témát: egyfelől, hogy a muzikalitás a készségek és fogékonyságok fajtáinak nagyon széles skáláját foglalja m a gában, a hangmagasság és tempó elemi észlelésétől kezdve a zenei intel ligencia és érzékenység legmagasabb aspektusáig, másfelől pedig, hogy elvben mindezek elválaszthatatlanok egymástól. Valójában a muzikalitás valamely tekintetében mindannyian erősebbek, míg másokban gyengéb bek vagyunk, így Cordeliával és George-dzsal is rokonlelkek lehetünk.

100

Összedől a világ: Amúzia és diszharmónia

Érzékeinket természetesnek vesszük. Úgy érezzük, vizuális világunk pél dául a tökéletesen illeszkedő és egymással szinkronban lévő mélységgel, színekkel, mozgással, formával és jelentéssel teljes. Ebből a látszólagos egységből kiindulva talán meg sem fordul a fejünkben, hogy egyetlen vi zuális jelenetnek is sok különböző alkotóeleme van, amelyeket mind kü lön kell elemezni, majd újra összerakni. A vizuális észlelés összetett ter mészete egy képzőművész vagy egy fényképész számára nyilvánvalóbb; vagy azzá válik, amikor valamilyen sérülés vagy fejlődési hiba folytán az egyik vagy másik elem nem megfelelő, vagy hiányzik. A színészlelésnek megvan a saját idegi alapja, és ugyanígy a mélység-, mozgás- és formaészlelésnek is. Még ha azonban ezekben a különböző formákban az ész lelés az első szinten jól is működik, vizuális jelenetté vagy jelentéssel bíró tárggyá történő szintetizáláskor is támadhat nehézség. Ilyen magasabb rendű zavarral - például vizuális agnózia esetén - az ember képes lehet lemásolni egy képet vagy lefesteni egy jelenetet úgy, hogy mások felis merjék, miközben ő maga képtelen erre. A hallással és a zene különleges bonyolultságával is hasonló a helyzet. A hang és idő észlelésében, dekódolásában és szintézisében sok össze tevő vesz részt, így aztán az amúziának is rengeteg formája alakulhat ki A. L. Benton (Critchley and Henson Music and the Brain [Zene és agy] című könyvében, az amúziáról szóló fejezetben) megkülönböztet „befo gadó”, „értelmező” és „teljesítmény”-amúziát, és még egy tucatnyi további változatot határoz meg.

Második rész: A m

u z ik a litá s fo k a i

A ritmusérzék hiányának (ritmussüketség) is különböző formái van nak: enyhe vagy súlyos, veleszületett vagy szerzett. Che Guevara híres volt ritmussüketségéről; ha a zenekar tangót játszott, előfordulhatott, hogy ő mambót táncolt (meglehetősen botfülű, „hangsüket” is volt). A bal félte két érintő sztrók után különösen gyakran azonban súlyos hangsüketség nélküli ritmussüketség alakulhat ki (ahogy jobbféltekei sztrók után rit mussüketség nélküli hangsüketség jelentkezik a páciensnél). A ritmus süketség formái általában ritkán teljes körűek, mert az agyban a ritmus széles körben reprezentált. A ritmussüketségnek vannak kulturális formái is. Erin Hannon és Sandra Trehub arról számolnak be, hogy a hathónapos csecsemők azon nal képesek mindenféle ritmusváltozás észlelésére, s 12 hónapos koruk ra ez a képesség élesedik ugyan, de leszűkül. Ekkor sokkal könnyebben észlelnek olyan ritmustípusokat, amelyeket korábban már hallottak; saját kultúrájuk ritmuskészletét tanulják meg és teszik magukévá. A felnőttek „idegen” ritmusbeli különbségeket nehezen tudnak észlelni. Én nyugati klasszikus zenén nőttem föl, és nincsenek nehézségeim a viszonylag egyszerű ritmusokkal és ütemmutatókkal, de zavarba jövök a tangó és mambó bonyolultabb ritmusaitól - és akkor a jazz és az afrikai zene szinkópáiról és poliritmusáról ne is beszéljünk. A kultúra és az ál talunk hallgatott zene az ember hangérzékenységét is meghatározza. Én a diatonikus skálát sokkal „természetesebbnek”, sokkal felfoghatóbbnak találom, mint a hindu zene huszonkét hangból álló skáláját. Ügy tűnik azonban, hogy a nyelvekhez hasonlóan, zenefajták iránt sincs öröklött neurológiai preferencia. A zene egyedüli elengedhetetlen összetevői a különálló hangok és a ritmusos szerveződés. Sokan nem tudunk tisztán énekelni vagy fütyülni, és bár ennek általá ban nagyon is tudatában vagyunk, még sincs „amúziánk”.1A valódi hang süketség a lakosság öt százalékát érinti; az ilyen amúziával élő emberek 1

Steven Mithen feltette a kérdést, vajon megtanulhat-e valaki úgy énekelni, hogy saját magát használja tesztalanyként. „Kutatásom meggyőzött róla, hogy a muzikalitás mé lyen az emberi génállományba ágyazódó dolog, és evolúciós gyökerei sokkal ősibbek, mint a beszélt nyelvéi,” írta 2008-ban egy elbűvölően őszinte cikkben a New Sciení/sfben. „És itt vagyok én, aki sem tisztán énekelni, sem ritmust tartam nem tudok.” Aztán leírta, milyen megalázó volt, amikor az iskolában arra kényszerítették, hogy az osztály előtt énekeljen, aminek köszönhetően több mint harmincöt évig kivonta magát minden zenével kapcsolatos tevékenységben való részvétel alól. Majd eldöntötte, hogy

102

8. Ö

s sz e d ő l a v il á g

m ú z ia é s d is z h a r m ó n ia

nem veszik észre, ha hangnemet váltanak, vagy éppenséggel képtelenek mások hamis éneklését felismerni. Néha a hangsüketség nagyon súlyos is lehet. Régebben jártam egy templomba, ahol a kántor néha fülsértőén hamis hangon énekelt, oly kor egy oktávon belül egy terccel (három hang) is eltért a kívánt hangtól. Különösen szeretett kántálni, és olyan bonyolult dallamkirándulásokra vállalkozott, melyekhez igazán jó fülre lett volna szükség, ám ő sajnos teljesen csődöt mondott. Amikor a rabbinál tapintatosan panaszkodtam a kántor éneklésére, azt a választ kaptam, hogy a kántor példamutatóan jámbor lélek, és megtesz minden tőle telhetőt. Efelől semmi kétségem nem volt, de egy kántor azért mégse legyen botfülű; egy muzikális ember számára egy botfülű kántor olyan, mint egy ügyetlen sebész.2 Súlyos hangsüketséggel élők is élvezhetik a zenét és élvezhetik az éneklést. Az abszolút értelemben vett amúzia - a totális amúzia - más kérdés, hiszen ilyenkor a dallamot nem dallamként észlelik, illetve a ze nét ilyen értelemben nem zeneként tapasztalják. A neurológiai szakirodalom leír néhány klasszikus esetet. Henri Hécaen és Martin L. Albert felhívták a figyelmet arra, hogy az ilyen emberek számára „a melódia elveszíti zenei minőségét, és valami kellemetlen, nem zenei jelleget ölt”. Beszámoltak egy férfiról is, aki valaha énekes volt, és aki „arról panaszkodott, hogy a »kocsikerék csikorgásához« hasonlít az, ha zenét hall”.

megnézi, hogy egy év énektanulás után javul-e a hangszíne, hangterjedelme és ritmus érzéke - és ezt a folyamatot funkcionális MRI-vel is dokumentálja. Mithen éneklése valóban javult - ha nem is látványosan, de jelentős mértékben - és az /MRI az inferior frontális gyrusban és a superior temporális gyrus két területén (a jobb oldalon élénkebben) mutatott aktivitásnövekedést. Ezek a változások a hangmagasság-irányítás.ahangképzésésa zenei kifejezésmód képességeinek javulását tükrözték. Bizonyos területeken azonban csökkent aktivitás volt tapasztalható, hiszen amihez eleinte tudatos erőfeszítésre volt szükség, egyre inkább automatikus lett. Florence Foster Jenkins, koloratúrszoprán énekesnő, aki teltházas közönség előtt éne kelt a Carnegie Hallban, igen nagyszerű énekesnek tartotta magát, és azokat a legnehe zebb operaáriákat és áriákat próbálta meg előadni, melyekhez hibátlan fül és rendkí vüli hangterjedelem szükséges. Ő azonban fájdalmasan hamis, alacsony, néha csikorgó hangokat énekelt, anélkül hogy tisztában lett volna ezzel. Ritmusérzéke is borzasztó volt - a közönség mégis csak úgy özönlött a koncertjeire, melyek nem nélkülözték a színpadiasságot és a sokszori átöltözést. Hogy rajongói a muzikalitás hiányáért vagy éppen annak dacára voltak oda érte, rejtély.

103

Második rész: A m

u z ik a litá s fo k a i

Ezeket a leírásokat szinte elképzelhetetlennek tartottam, mígnem 1974ben két alkalommal nekem is amúzíaélményem volt. Először a Bronx Ríver Parkwayen hajtottam, és a rádióban egy Chopin-balladát hallgattam, amikor hirtelen a zene furcsán megváltozott. A zongora gyönyörű hangjai kezdték elveszíteni hangmagasságukat és karakterüket, és néhány percen belül valami kellemetlen, fémesen visszhangzó, kifejezéstelen püfölésre redukálódtak, mintha a balladát egy fémlemezen játszották volna egy kalapáccsal. Bár elvesztettem minden dallamérzékemet, a ritmusérzékem nem sérült, és ritmusszerkezetéről felismertem a darabot. Néhány perc elteltével, a darab befejezése felé, visszatért a normális tonalitás. Amikor hazaértem, teljesen döbbenten felhívtam a rádióadót, és megkérdeztem, hogy ez valami kísérlet volt-e, vagy csak vicceltek. Azt válaszolták, hogy nem, természetesen nem, és javasolták, hogy nézessem meg a rádiómat. Néhány héttel később egy Chopin-mazurka zongorázása közben megint hasonló élményem volt. Újra teljesen eltűnt a dallam és a zene, és kellemetlen fémes visszhangzással lehangoló lármává bomlott szét. Ezúttal azonban valami ragyogó, villogó cikkcakk is kísérte, ami a fél látóteremre kiterjedt - migrénrohamok idején gyakran tapasztaltam ilyen cikkcakkokat. Nyilvánvaló volt, hogy az amúzia a migrénaura része. Mégis, amikor lementem a földszintre, hogy beszéljek a házigazdámmal, a hangom és az ő hangja is teljesen normálisnak hangzott. Az aura a beszédre vagy általá ban más hangokra nem, csak a zenére tett ilyen különös hatást.3 Az én esetem, hasonlóan a neurológiai szakirodalomban leírt esetek többségéhez, szerzett amúzia volt: meglepő és ijesztő, ugyanakkor lenyű göző élmény. Kíváncsi voltam, hogy vannak-e olyan emberek, akiknek ha sonlóan szélsőséges jellegű veleszületett amúziájuk van? Megdöbbentem, amikor Nabokov Szólj, emlékezet című önéletrajzi írásában ezt olvastam: A zene, sajnálattal mondom, nem más számomra, mint többé-kevésbé irritáló hangok önkényes egymásutánisága, de a zongorakoncert és az összes fúvós hang szer kis dózisokban untat, nagyobb dózisokban pedig a bőrt nyúzza le rólam.4 3

Picdrilli, Sciarma és Luzzi 2000-ben egy fiatal zenész sztrók után hirtelen jelentkező amúziájáról számolnak be. „Nem hallok semmiféle zeneiséget”, panaszkodott. „M in den hang ugyanolyan.” A beszéd ugyanakkor normálisnak tűnt számára; ritmusérzéke sem hagyta el. Nabokov 2006,35. Pap Vera-Ágnes fordítása.

104

8. Ö

s s z e d ő l a v il á g

m ú z ia é s d is z h a r m ó n ia

Nem tudom, ezt hogyan kell ezt érteni, hiszen Nabokov nagy móka mester volt, tele iróniával, soha nem tudhatjuk, mikor kell komolyan ven ni. Elképzelhető viszont, hogy szerteágazó tehetségének Pandora-szelencéjében ott volt az amúzia is.5 Amikor a francia neurológussal, François Lhermitte-tel találkoztam, elmondta nekem, hogy ha zenét hall, csak annyit tud megállapítani, hogy az a „Marseillaise”-e vagy sem; a dallamfelismerési képessége ebben ki is merül.6 Ez azonban nem keserítette el, és arra sem érzett késztetést, hogy megvizsgálja, mi ennek az idegi alapja - ő egyszerűen mindig is ilyen volt, és kész. Meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy hogyan ismerte fel a „Marseillaise”-t: a ritmusáról vagy egy bizonyos hangszer hangjá ról? A körülötte lévő emberek viselkedéséből? És milyen volt valójában a hangzása? Tudni szerettem volna, mikor és hogyan fedezte fel amúziáját és milyen hatással volt az életére, ha egyáltalán befolyásolta azt. Saj nos azonban csak néhány percet tudtunk együtt eltölteni, és a beszélgetés más irányt vett. Húsz évig nem találkoztam senki mással, akinek vele született amúziája lett volna, és akkor is csak kollégám, Isabelle Peretz, az idegtudomány és zene kutatásának úttörője jóvoltából. 2006 vége felé Peretz bemutatott engem D. L.-nek, egy intelligens, fia talos külsejű hetvenhat éves hölgynek, aki soha életében nem „hallott” ze nét, bár a többi hangot és a beszédet is minden nehézség nélkül hallja és felismeri, emlékszik rájuk, és örömét leli bennük. Mrs. L. visszaemlékezett, hogy az óvodában a gyerekeknek el kellett énekelniük a nevüket. Ő ezt nem tudta megtenni, és nem is értette, mit jelent az „éneklés”; azt sem észlelte, hogy a többi gyerek mit csinál. Második vagy harmadik osztály ban volt zeneelmélet órájuk, ahol öt művet, köztük a Teli Vilmos nyitányát hallgatták. „Soha nem tudtam megmondani, melyik darabot hallottuk”, mondta. Amikor ezt édesapja megtudta, vett egy fonográfot, és megvásá rolta az öt darabot lemezen. „Újra és újra lejátszotta őket, de mindhiába.” Egy kis játékzongorát vagy xilofont is vett neki az apja, amelyeken számo zás segítségével lehetett játszani, és így két dalocskát is megtanult leját 5

Nabokov fia, Dmitrij megjegyezte, hogy apja tényleg nem tudott semmilyen zenét fel ismerni. (Richard Cytowic és David Eagleman 2009-ben megjelent könyvének beve zetőjében írt mindkét szülőjének szinesztéziájáról is.) Daniel Levitinnél olvashatjuk, hogy Ulysses S. Grantról „azt tartották, hogy botfülű, és állítólag csak két dalt tudott: »az egyik a Yankee Doodle, a m ásik nem az«, mondta”.

105

Második rész: A m

u z ik a litá s fo k a i

szani („Mary Had a Little Lamb”, „Frère Jacques”), bár számára egyiknek sem volt értelme, mert úgy tűnt, hogy csak zajt csap. Ha mások játszották ezeket a dalokat, nem tudta megállapítani, hogy hibáztak-e, de ha ő maga, akkor, mint mondta, „éreztem az ujjaimmal, de hallani nem hallottam”. D. L. nagyon muzikális családból jött, ahol mindenki játszott valami lyen hangszeren, és az édesanyja folyton azt kérdezte tőle: „Miért nem szereted te is a zenét, mint a többi lány?” A család egy barátja, egy tanulási specialista hangmagasságokkal tesztelte D. L.-t. Arra kérte, hogy álljon fel, ha egy hangot magasabbnak, illetve üljön le, ha mélyebbnek észlel a többinél. Ez is kudarcba fulladt: „Nem tudtam megmondani, hogy a hang magasabb volt-e vagy mélyebb.” D. L.-nek kislánykorában azt mondták, hogy monoton hangon mond verset. Egyik tanára eltökélte, hogy gyakorolja vele a hajlításokat, intoná ciót és a drámai szövegolvasást. Ez egyértelműen sikeres próbálkozásnak bizonyult, mert a beszédében semmi abnormálisai nem lehetett észre venni. Sőt, Byronról és Sir Walter Scottról nagy szeretettel beszélt, és ké résemre nagyon kifejezően és érzelemgazdagon el is mondta Sir Walter Scott „Az utolsó vándorénekes dala” című költeményét. Élvezte a költé szetet és a színházat. Nem volt problémája az emberek hangjának vagy az őt körülvevő olyan mindennapi hangoknak a felismerésével, mint a vízcsobogás, szélzúgás, dudálás vagy kutyaugatás.7 D. L. lány korában imádott szteppelni, és jól is ment neki, még korcso lyával a lábán is tudott táncolni. Magáról azt mondta, hogy „utcagyerek” volt, és imádott a többi gyerekkel együtt szerepelni az utcán. Úgy tűnt, hogy jól működik a ritmusérzéke - manapság a ritmikus aerobicnak hó dol -, de a zenei kíséret teljesen kibillentette és megzavarta a táncát. Ami7

Elképesztő a tény, hogy a veleszületett amúziával élő emberek a beszédészlelésben és -mintákban gyakorlatilag normálisak, viszont zenei észlelésre képtelenek. Lehetséges, hogy a beszéd és a zene tonálisán ennyire különbözzenek? Ayotte és munkatársai elő ször úgy gondolták, hogy az amúziás emberek beszédintonáció-észlelési képessége azért működik, m ert a beszéd nem annyira szigorú a kis hangmagasság-különbségek tekintetében, mint a zene. Patel, Foxton és Griffith kimutatták viszont, hogy ha a be szédből kiemelik az intonációs kontúrokat, az amúziás egyéneknek ezek megkülön böztetése m ár súlyos nehézséget jelent. Egyértelmű tehát, hogy m ás tényezőknek, pél dául a szavak, szótagok és mondatszerkezetek felismerésének is döntő szerepük van abban, hogy a hangsüket emberek szinte normálisan beszélik és értik a beszéd finom megkülönböztetéseit. Peretz és kollégái belekezdtek egy vizsgálatba azzal kapcsolato san, hogy vajon igaz-e ez a tonális nyelvek, például a kínai, beszélőire is.

106

8. Ö

s s z e d ő l a v il á g

m ú z ia é s d is z h a r m ó n ia

kor a ceruzámmal elkopogtam egy egyszerű ritmust, például morzejele ket vagy Beethoven V. szimfóniájának elejét, Mrs. L. könnyedén utánozni tudott. De ha a ritmus egy bonyolult dallamba ágyazódott, máris több gondja akadt, és a ritmus rendszerint elveszett az általa hallott általános zajos zűrzavarban. A középiskola első éveiben D. L. nagyon megszerette a háborús dalo kat (ez az 1940-es évek közepén történt). „Felismertem őket a szövegről. Ha valaminek van szövege, akkor jó.” Édesapja, újbóli lelkesedéssel meg vette a háborús dalokat lemezen, de D. L. így emlékszik: „ha zenekar is volt a háttérben, megőrültem. Nyomasztó volt a zaj, mintha a hangok minden irányból jöttek volna.” Mrs. L.-től gyakran megkérdezik az emberek, hogy „milyen érzés szá mára, ha szól a zene”. így válaszol: „Olyan, mintha a konyhában volnék, és lábasokat csapkodnék a földhöz, pontosan olyan!” Később azt is meg tudtam, hogy „nagyon érzékeny a magas hangokra” és ha operába megy, „az egész olyan, mintha sikítoznának”. „Nem ismertem fel a »Star-Spangled Banner«-t”,8 mesélte Mrs. L., „meg kellett várnom, hogy a többiek felálljanak”. Még a „Happy Birthday”-t sem ismerte fel, pedig tanárként „évente legalább harmincszor ját szottam el a diákjaimnak, ha szülinapjuk volt”. Főiskolai évei alatt egyik tanára hallásvizsgálatot végzett az összes hallgatón, és D. L. eredményeit „képtelenségének tartotta - kíváncsi volt, hogy képes-e egyáltalán észlelni a zenét. D. L. ekkoriban kezdett el fiúkkal járni. „Elmentünk az összes musicalre”, mesélte. Még az Oklahoma!-ra is („apám összekapart egy 90 centes jegyre valót”). Végigülte ezeket a musi caleket, és ha csak egy ember énekelt, nem túl magas hangon, akkor nem voltak olyan rosszak. Azt is említette, hogy édesanyját egy sztrók után gondozóházban he lyezték el, és sokféle tevékenység mellett a zene különösen nagy örömet okozott neki, és megnyugtatta. Mrs. L.-nek azonban hasonló helyzetben a zene csak ártana, megőrjítené. Hét vagy nyolc évvel ezelőtt Mrs. L. olvasott egy cikket a New York Timesban Isabelle Peretz amúziával kapcsolatos munkájáról, és oda kiáltott a férjének: „Nekem is ez van!” Bár soha nem „pszichológiai” vagy 8

Az Amerikai Egyesült Államok himnusza. (A Ford.)

107

Második rész: A m

u z ik a litá s fo k a i

„érzelmi” oldalról közelítette meg a problémáját, ahogy például az édes anyja, nem is tartotta azt kimondottan neurológiainak. Izgatottan írt Peretznek, majd találkozott vele és Krista Hyde-dal is. Ők biztosították afelől, hogy állapota „valóságos”, nem csak a fejében van, és hogy más emberek is élnek így. Kapcsolatba lépett más amúziásokkal, és végre úgy érzi, hogy ez a tisztességes „állapot” végre megfelelő kifogás arra, hogy ne kelljen többet zenei eseményekre járnia.(Azt kívánja, bárcsak ne hetven, hanem hétéves korában állították volna fel az amúzia diagnózisát: egy életre megmenekült volna az unalmas és gyötrelmes koncertektől, me lyekre csak udvariasságból ment el.)9 A Brain című lapban 2002-ben Ayotte, Peretz és Hyde közölték saját, tizenegy alanyon végzett vizsgálatuk eredményeit „Veleszületett amúzia: 9

Az orvosi szakirodalomban az amúzia első részletes leírása Grant Allén 1878-as cikké ből való, amely a Mind című lapban jelent meg. Jó néhány férfi és nő képtelen tudatosan különbséget tenni két egymástól fél oktávnyi (vagy nagyobb) távolságra eső zenei hang közt. Ennek az abnormális jelen ségnek a Zenei Süketség nevet merészelem adományozni. Allén terjedelmes dolgozatában van egy nagyszerű esettanulmány egy fiatal férfiról, akit „rengeteg alkalommal tudott megfigyelni, és kísérleteknek alávetni”. Ez az a fajta részletes esettanulmány, amely a 19. század második felében a kísérleti neurológiát és pszichológiát megalapozta. Charles Lamb ennél is korábban adott irodalmi leírást az amúziáról az 1823-as Essays of Elia című írásában „A Chapter on Ears” (Fejezet a fülekről) című fejezetben: Azt is hiszem, hogy szentimentális értelemben hajlok a harmóniára, de szervileg képtelen vagyok a dallamra. Egész életemben a „God Savé the King”-et gyakorol tam; fütyültem, dúdoltam magamban egy-egy magányos sarokban; és még mindig nem értem célba, azt mondják, még sok nyolcadhang választ el tőle... Tudomá nyos értelemben soha nem fogom megérteni (minden fáradozásom ellenére sem), mi a zenében a hang, vagy miben különbözik egyik hang a másiktól. Még kevésbé tudom megkülönböztetni az emberi hangok közül a szopránt a tenortól... [A fül] a zene iránt nem lehet passzív. Igyekeznie kell - az enyém legalábbis szokott - az adottság hiányának ellenére kijutni az útvesztőből; mint egy gyakorlatlan szem, amely fájdalmasan összpontosít a hieroglifákra: végigültem az olasz operákat, mígnem a puszta fájdalomtól, az elmondhatatlan kíntól a zsúfolt utcák legzajosabb tereire menekültem. Olyan hangokba burkolózom, melyeket nem vagyok köteles követni. Az őszinte, hétköznapi élet hangjainak szerény gyülekezetében találok menedéket - és a Felbőszült Zenész purgatóriuma lesz az én paradicsom om ... Hiszen végül is azok a kibírhatatlan concertók és zenedarabok, ahogyan nevezik őket, megmételyezik és megkeserítik értelmemet. A szavak is tudnak valamit; de hogy puszta hangok vég nélküli csapásait kelljen állni...

108

8. Ö SSZ ED Ő L A

v il á g

m ú z ia é s d is z h a r m ó n ia

Csoporttanulmány zenespecifikus zavarban szenvedő felnőttekről” cím mel. Legtöbben a beszédet és a környezeti zajokat normálisan észlelték, de többségük dallamfelismerő és hangmagasság-megkülönböztető ké pessége meglehetősen sérült, olyannyira, hogy egymás melletti hangokat és félhangokat nem tudtak megkülönböztetni. Ilyen alapvető építőele mek nélkül elvész az alaphang vagy hangnem, a hangsor, dallam vagy harmónia értelme; mintha a beszélt nyelvben a szavak szótagok nélkül épülnének fel.10 Amikor Mrs. L. a zene hangjait a lábasok földhöz csapkodásához ha sonlította, csodálkoztam, mert számomra úgy tűnt, hogy a hangmagasság-megkülönböztetés sérülése önmagában, bármilyen súlyos is, nem eredményezheti ezt az élményt. Mintha a sérülés a zenei hangok egész karakterét, a hangszínt is gyökeresen megszüntetné. (A hangszín egy hangszernek vagy emberi hangnak a sajátos minősé ge, akusztikus gazdagsága, hangmagasságtól vagy hangerőtől függetlenül - ez különböztet meg egy zongorán leütött középső C hangot egy szaxo fonon megfújt C hangtól. Egy hang színezetét nagyon sok tényező befo lyásolja, köztük a harmóniák vagy felhangok frekvenciái, illetve az akusz tikus hullámformák kezdete, emelkedése és süllyedése. A hallókéregben lezajló többszintű és rendkívül bonyolult folyamatnak köszönhetjük a 10 A cochleáris implantáltak, mivel az implantátum csak korlátolt hangtartományt ké pes reprodukálni, valójában technikai amúziában szenvednek, m íg Mrs. L. amúziája neurológiai alapú. A cochleáris implantátum 3500 belső szőrsejtet helyettesít 16 vagy 24 elektródával. M íg a beszéd ilyen gyenge frekvenciafelbontásban is érthető, a zene ezt sajnos megsínyli. 1995-ben Michael Chorost, cochleáris implantált, zenei tapasz talatait ahhoz hasonlította, mint amikor „egy színvak meglátogatja a képzőművészeti múzeumot”. Nehéz ennél több elektródát beültetni, mert a test nedves közegében rö vidzárlatot okoznak, ha túl közel kerülnek egymáshoz. Egy szoftver segítségével azon ban virtuális elektródákat lehet kialakítani a fizikaiak között: így a 16 elektródás im p lantátum 121 elektródának felel meg. Chorost arról számolt be, hogy m íg korábban 70 hertz távolságra lévő hangokat volt képes megkülönböztetni - ez három vagy négy félhang távolságnak felel meg a középső frekvenciatartományban -, az új szoftverrel már 30 hertzre lévő hangokat is meg tudott különböztetni egymástól. Bár ez még m in dig gyengébb, mint a normál fül felbontása, jelentősen megnövelte a zeneélvezet ké pességét. A technikai amúziát ezért sajátos technikai eszközökkel kell megközelíteni. (Lásd Chorost Rebuilt: How Becoming Part Computer Made me More Humán című csodálatos visszaemlékezését és a Wirednek írt cikkét „My Bionic Quest fór Boléro” [Bolero bionikus keresése] címmel.)

109

Második rész: A m

u z ik a litá s fo k a i

hangszínállandóság észlelésének képességét, ami bizonyos tekintetben megfelel a színállandóság mechanizmusainak. Ne feledjük, hogy a hangszínezet, hangszín szavaink is a szín világának nyelvéből jönnek.11 Hasonló benyomásom alakult ki, mikor Hécaen és Albert esettörté netét olvastam egy olyan férfiról, aki számára a zene autócsikorgáshoz hasonlított, és ezt erősítette saját élményem is az acéllemezen elpüfölt Chopin-balladával. Róbert Silvers pedig Joseph Alsopról, az újságíróról írta nekem, hogy „az általam imádott zene, sőt akármilyen zene, neki úgy hangzott, mint egy macskaköveken végighaladó lovas kocsi”. Az ilyen, D. L.-éhez hasonló esetek némileg különböztek az Ayotte és munkatársai által 2002-ben leírt hangmagasság-amúziától. A hangszínsüketségnek e jelenségére a „disztimbria” kifejezést kezd ték el használni, és az amúzia egy külön válfajaként kezdik elismerni, amely a hangmagasság megkülönböztetésének fogyatékosságával együtt vagy önállóan is előfordulhat. Timothy Griffiths, A. R. Jennings és Jason Warren nemrégiben számoltak be egy negyvenkét éves férfi megdöb bentő esetéről, aki egy jobbféltekei sztrók után a hangmagasság-észlelés megváltozása nélkül tapasztalt disztimbriát. Úgy tűnik, Mrs. L. egyszerre szenved veleszületett disztimbriában és a hangmagasság észlelésének fo gyatékosságában. Azt is gondolhatjuk, hogy a zenei hangokat érintő súlyos disztimb ria a beszédhangokat is befolyásolja, esetleg még érthetetlenné is teszi. Mrs. L. esete azonban nem ezt mutatta. (Sőt Belin, Zatorre és munka társai a hallókéregben olyan „beszédhangszelektív” területeket találtak, amelyek anatómiailag elkülönülnek a zenei hangszínezet-észlelésben érintett területektől.) Megkérdeztem Mrs. L.-től, hogyan éli meg, hogy nem „fogja fel” a ze nét. Kíváncsi volt-e rá valaha, vágyott-e rá, hogy megtudja, mit éreznek mások? Azt válaszolta, hogy gyerekkorában kíváncsi volt: „Ha kívánhat tam volna valamit, akkor ez az lett volna, hogy olyannak halljam a zenét, mint mások.” De ma már nem foglalkozik ezzel a dologgal. Sem észlelni, sem elképzelni nem tudja, mit élveznek mások a zenében annyira, de van 11 Az angolban a „timbre” és „tone” („hangszín”, „hangszínezet”) szavak nem tükrözik ilyen egyértelműen a hasonlóságot, de a jelenségre szoktak a „sound color” vagy „tone color” összetételekkel is utalni. (A Ford.)

110

8 . Ö S S Z E D Ő L A V ILÁ G : A

Ú ZIA ÉS D ISZ H A R M Ó N IA

számos más dolog, ami érdekli őt, és nem gondol magára „fogyatékos ként”, és azt sem hiszi, hogy valami esszenciális rész hiányozna az életéből - ő egyszerűen olyan, amilyen, és mindig is ilyen volt.12 1990-ben Isabelle Peretz és munkatársai Montrealban összeállítottak egy amúziavizsgáló tesztsorozatot, melynek segítségével sok esetben azonosítani tudták bizonyos típusú amúziák idegrendszeri megfelelőit. Úgy gondolják, hogy a zenei észlelésnek két alapkategóriája létezik: az egyik a dallamok felismerése, a másik a ritmus és az időintervallum észlelése. A dallamkárosodások általában a jobb agyfélteke lézióihoz köthetők, míg a ritmus reprezentációja sokkal kiterjedtebb és erőtelje sebb, és a bal agyféltekén kívül olyan kéreg alatti területeket is magában foglal, mint a bazális ganglionok, a kisagy és más területek.13 Van még 12 Erre reflektálva később Mrs. L. megemlített egy számára megdöbbentő részt A színvakok szigete című könyvemből. Ebben egy veleszületetten teljesen színvak barátomról írtam, aki így mesél: „Gyerekként azt gondoltam, milyen jó volna színeket látni... Feltételezem, egy teljesen új világ nyílna meg előttem, mintha hangsüket ember hirtelen meghallaná a dallamokat. Valószínűleg nagyon érdekes, de ugyanakkor zavarba ejtő lenne.” Mrs. L.-t ez felcsigázta és így nyilatkozott: „Ha valami csoda folytán elkezdenék dal lamokat hallani, vajon én is összezavarodnék? Meg kellene először tanulnom, mi az a dallam? Honnan tudnám, hogy mit hallok?” Az csak egy dolog, hogy valaki nem képes „felfogni” a zenét, de a képesség elvesztése nagyon mélyen érintheti az embert, különösen, ha a zene az élet központi részét ké pezte. Erre egy levélíróm, Sara Bell Drescher esete világított rá, „A zene volt az életem, minden örömöm, életem értelme”, írta, ám az ötvenes éveiben Méniére-betegség kö vetkeztében elvesztette hallását. így ír róla: Ügy éreztem, ez volt életem végének kezdete. Hat hónap leforgása alatt sok deci belt vesztettem el, és egy éven belül m ár nem hallottam a zenét... A beszédet is csak nagyon erős hallókészülékkel tudtam felismerni, akkor is tökéletlenül, de a zene birodalma teljesen eltávolodott tőlem ... Bár a súlyos hallásvesztés nagyon sok tevékenységben megakadályoz, a zene elvesztése az, ami gigantikus űrt ha gyott m aga után az életemben. Semmi, de semmi nem tudja betölteni a zenével teli élet örömének helyét. 13 Stephen Russel és John Golfmos idegsebészek számos olyan páciensükről írtak, köztük egy fiatal, hivatásos énekesről is, akiknél az elsődleges hallókéreg (Heschl gyrus) jobb oldalán egy glióma alakult ki. A sebészi eltávolítás olyan súlyos nehézségeket eredmé nyezett a hangmagasságok megkülönböztetésében, hogy a páciens sem énekelni, sem pedig dallamot felismerni nem tudott (még a „Happy Birthday”-t sem). A nehézségek átmenetinek bizonyultak, és három hét múlva vissza is nyerte éneklési és zenefelisme rési képességét. Nem tudható, hogy ez a szövet gyógyulásának vagy az agyi plaszticitásnak volt-e inkább köszönhető. A szerzők hangsúlyozzák, hogy hasonló amúzia nem alakul ki a bal Heschl gyrus daganatos megbetegedései esetén.

111

Második rész: A m

u z ik a litá s fo k a i

számos további különbség is; vannak emberek például, akik észlelik a ritmust, viszont az ütemet nem, míg m ások pont a probléma fordított jától szenvednek. Az amúziának további formái is vannak, amelyek mindegyikének va lószínűleg megvan a maga idegrendszeri háttere. Van, aki nem észleli a disszonanciát (például a nagyszekund disszonáns hangzását), amit már a csecsemők is felismernek, és reagálnak rá. Gosselin, Sámson és más, Peretz laboratóriumában dolgozó kutatók arról számoltak be, hogy bizo nyos neurológiai léziók e képesség elvesztését eredményezik (és semmi mást). A vizsgálatban résztvevőknek disszonáns és nem disszonáns zenét kellett megkülönböztetniük, és azt találták, hogy csak azoknál sérül ez a képesség, akiknél a parahippokampális kérget érte jelentős károsodás: ez a terület felelős az érzelmi döntésekért. Ezek az alanyok a konszonáns, összhangban lévő zenét kellemesnek ítélték meg, és képesek voltak el dönteni egy zenéről, hogy boldog vagy szomorú, de a disszonáns zenére nem tudtak normális választ adni, csak „kissé kellemetlennek” érezték. (Egy egész más típusban - hiszen a zeneélvezet kognitív aspektusá hoz ennek vajmi kevés köze van - a zene által normális esetben kiváltott érzelmek és érzések részben vagy teljesen is elveszhetnek, még ha a zene észlelés sértetlen marad is. Ennek is megvan a saját speciális idegi alapja; a 24., „Csábítás és Közöny” című fejezetben bővebben írok erről.) Legtöbb esetben a dallamhallásra való képtelenség a gyenge hangma gasság-megkülönböztetés és a torz zenei hangészlelés következménye. Vannak azonban, akik úgy veszítik el dallamfelismerési képességüket, hogy a hallottakat felépítő zenei hangokat tökéletesen meg tudják kü lönböztetni. Ez egy magasabb rendű probléma - „dallamsüketség” vagy „amelódia” - megfelel talán a mondatszerkezet vagy jelentés elvesztésé nek, a szavak észlelésének épsége mellett. Az ilyen ember hall egy sor zenei hangot, de a sorrend önkényes, nincs mögötte logika vagy szándék, zeneileg nincs értelme. „Az amúziának ezzel a fajtájával élő egyénekből”, írták Ayotte és munkatársai „hiányzik a hangmagasságok és zenei skálák leképezéséhez szükséges művelethalmaz és tudás”. Nemrégiben azt is kimutatták, hogy a veleszületett amúziával élő pácienseknél a jobb oldali inferior frontális gyrus fehérállományi területei alulfejlettek. Ez a terület a zenei hangmagasság kódolásában és a dallammemóriában játszik fontos szerepet. (Lásd Hyde et al. 2006.)

112

8. Ö

ssz e d ő l a v il á g

m ú z ia é s d is z h a r m ó n ia

Egy nemrégiben írt levelében barátom, Lawrence Weschler így fo galmaz: Kiváló a ritmusérzékem, mégis más értelemben szinte teljesen amuzikális va gyok. A hiányzó elem számomra az a képesség, hogy halljam a zenei hangok egymáshoz képesti viszonyát, aminek köszönhetően hallás útján értékelni tudnám kölcsönhatásaikat és összefonódásukat. Ha két egymáshoz viszony lag közel, mondjuk egy oktávon belül eső hangot hallanék a zongorán, va lószínűleg nem tudnám megmondani, hogy melyik volt a magasabb, de azt sem, hogy egy adott hangsornál emelkednek a hangok, vagy éppenséggel ereszkednek. Érdekes, hogy viszonylag jó érzékem van a dallamokhoz, úgy is mondhat nám, melodikus a memóriám, olyan vagyok, mint egy diktafon, napok vagy hetek elteltével is képes vagyok viszonylag hűen visszadúdolni vagy visszafü tyülni egy dallamot. De még a saját dúdolásomról sem tudom megmondani, hogy az a bizonyos dallamos trilla éppen lefelé vagy fölfelé megy. Mindig ilyen voltam.

Valamennyire hasonló Carleen Franz leírása is: Ha magasabb hangfekvésű zenét, különösen, ha szoprán hangot vagy hege dűjátékot hallgatok, az nekem szinte fáj. A fülemben pattogó zajt hallok, ami elnyom minden egyéb hangot, és ez elég kellemetlen érzés. Ugyanez fog el, ha csecsemősírást hallok. A zenétől sokszor ideges leszek, csikorgó hangok jutnak róla eszembe. Időnként hallok egy-egy dallamvonalat a fejemben, de halvány fogalmam sincs, milyen lehet egy zenekart vagy egy szimfóniát hall gatni. Bár gyerekkoromban jártam néhány évig zeneórára, nem találom el a hangmagasságot, és nem tudom megmondani, hogy egy hang magasabb vagy mélyebb, mint a másik. Soha nem bírtam megérteni, hogy az emberek m i ért vesznek CD-ket vagy miért járnak koncertekre. Én is rendszeresen járok ugyan a lányom és férjem koncertjeire, de semmi esetre sem azért, mert vá gyom zenét hallgatni. A zene és érzelem kapcsolata számomra rejtély. Én soha nem értettem, hogy az emberek hogyan tudnak különböző dolgokat érezni a zenétől - azt gondoltam, hogy a zene csak a tempója vagy a címe alapján lehet vidám vagy szomorú. Könyve elolvasásakor döbbentem rá először, hogy talán hiányzik belőlem valami.

Néhány évvel ezelőtt Steven Sparr kollégám hívta fel a figyelmemet egy páciensére, bizonyos B. tanár úrra, a nagyon tehetséges zenészre, aki nagybőgőn játszott Toscanini vezénylete alatt a New York-i Filhar 113

Második r é s z : A m

u z ik a litá s fo k a i

monikusoknál, azonkívül egy jelentős zeneelméleti tankönyv szerzője és Arnold Schönberg közeli barátja volt. Sparr így írt róla: „91 évesen is még mindig kitűnően fejezi ki magát, vibráló elme és intellektuálisan rendkívül élénk. Sajnos azonban egy sztrók következtében hirtelen egy olyan egyszerű dallamot sem volt képes már felismerni, mint a »Happy Birthday«.” Hangmagasság- és ritmusészlelése tökéletesen sértetlen; csak melódiává nem tudja többé összerakni a részeket. B. tanár urat ezzel együtt bal oldali gyengeséggel vették fel a kórházba, és felvételének napján hallucinációi voltak: egy kórus énekelt a fejében. Képtelen volt felismerni Händel Messiását (ami az ágya melletti zenei csatornából szólt) vagy a Happy Birthdayt (amit dr. Sparr dúdolt neki). B. tanár úr egyik zenedarabot sem ismerte fel, de a problémát nem volt hajlandó beismerni. Ragaszkodott hozzá, hogy a nehézségeit a „felvétel gyenge minősége” okozta, illetve dr. Sparr dúdolását merő „pszeudovokalizációnak” nevezte. B. tanár úrnak elég volt ránézni a kottára nézni, és máris megvolt a dallam. Zenei képzelete ép maradt, és magának is elég pontosan el tudta dúdolni a dallamokat. A hallási feldolgozással volt problémája: képtelen volt a hallott zenei hangok sorozatát az emlékezetében tartani. Fejsérülést vagy sztrókot követően rengeteg alkalommal számoltak be ilyen dallamsüketségről, de harmóniasüketségről egészen addig nem is hallottam, míg Rachael Y.-nal nem találkoztam. A tehetséges zeneszerző és előadó, Rachael Y„ egy negyvenes éveiben járó nő, néhány éve keresett fel engem. Utasként ült egy autóban, ami lesodródott az útról, és egy fának csapódott; súlyos fej- és gerincsérülést szenvedett, bal lába és jobb karja lebénult. Néhány napig kómában fe küdt, azt követően hetekig még homályállapotban volt, mielőtt teljesen visszanyerte tudatát. Akkor szembesült azzal, hogy bár intelligenciája és nyelvi képességei sértetlenek maradtak, valami rendkívüli történt zene észlelésével. Erről levélben számolt be: Van a baleset „előtti” és a baleset „utáni” élet. Annyi minden megváltozott, annyi minden m ás lett. És van, amit könnyű elfogadni, van, amit kevésbé. A legnehezebb a zenei képességeimben és a zeneészlelésben bekövetkezett hatalmas változást megszokni.

114

8. Ö

s s z e d ő l a v il á g

m ú z ia é s d is z h a r m ó n ia

Nem emlékszem az összes zenei készségemre, de emlékszem a könnyed ségre és folyékonyságra, arra az „erőlködés nélküli” érzésre, ami minden ze nével kapcsolatos próbálkozásomhoz fűződött. A zenehallgatás a forma, harmónia, melódia, hangnem, történelmi kor és hangszerelés gyors elemzésének bonyolult folyamata volt... A zenehallgatás egyszerre volt lineáris és horizontális... Az egész a kisujjamban volt, illetve a fülemben. És aztán jött a fejbevágás, ami mindent megváltoztatott. Eltűnt az abszolút hallásom. Még mindig különbséget tudok tenni a hangmagasságok közt, de már nem tudom megnevezni és a zenei térben elhelyezni őket. Hallok, sőt túlságosan is jól hallok. Mindent egyformán fogadok be, olyan fokon, hogy az már néha szinte szenvedés. Hogy lehet szűrőberendezés nélkül zenét hall gatni? Az első darab, amit észbeli képességeim visszanyerése után borzasztóan szerettem volna hallani, szimbolikus módon Beethoven Opus 131-e volt. Egy nagyon érzelmes és elvont, négyszólamú, bonyolult vonósnégyes. Sem hall gatni, sem elemezni nem könnyű. Fogalmam sincs, hogy emlékezhettem egy általán arra, hogy létezik ilyen darab, mikor a saját nevem se nagyon jutott eszembe akkoriban. Miután megszereztem a zenét, újra és újra meghallgattam az első hegedű első szóló részét, de a két részt nem igazán tudtam összekapcsolni. A tétel töb bi részét úgy hallottam, mintha négy különálló hang lenne: négy vékonyka, éles lézersugár sugárzott négy különböző irányba. A baleset után majdnem nyolc évvel, még mindig egyformán hallom a négy lézersugarat... a négy erőteljes hangot. Amikor pedig egy zenekar ját szik, húsz erőteljes lézerhangot hallok. Rendkívül nehéz ezt a sok különböző hangot valami értelmes egységbe rendezni.

Rachael orvosa nekem írott levelében így fogalmaz: „a zenehallgatás számára kész gyötrelem volt: különálló, ellenpontozott dallamvonalakat hallott, képtelen volt az akkordmeneteket harmonikusan megragadni. Ilyen értelemben a zenehallgatás, ami egykor egyszerre volt lineáris, ver tikális és horizontális, most csak horizontális volt. Amikor először hoz zám fordult, leginkább erre a diszharmóniára panaszkodott, arra, hogy képtelen a különböző hangokat és hangszereket egységbe rendezni. Akadtak azonban más gondok is. A baleset miatt a jobb fülére megsüketült. Először ezt nem is vette észre, de később elgondolkodott, vajon lehetett-e ennek szerepe a megváltozott zeneészlelésben. Bár az abszo lút hallás elvesztését is azonnal észrevette, relatív hallásának romlása, a 115

Második rész: A m u z i k a l i t á s

fo kai

hangtávolságok leképezésének hiánya még érzékenyebben érintette. Most csak a cselekvésre támaszkodhatott: „Csak azért vagyok képes emlékezni egy hangmagasságra, mert emlékszem, milyen érzés volt énekelni. Csak elkezdem énekelni, és máris tudom.”14 Rachael rájött, hogy a kotta látványa legalább vizuálisan és fogalmilag megjeleníti a harmóniát, bár önmagában ez nem tudta pótolni a hiányzó észleletet, legalábbis „nem jobban, mint amennyire az étlap tudná p ó tolni a vacsorát”, írta Rachael. Ez legalább „keretbe” foglalta a zenét, így nem „szóródott szanaszét”. Rájött, hogy ha nemcsak hallgatja a zongorát, hanem játszik is, „könnyebben tudja integrálni a zenei információkat... mert a zongorázás tapintási és intellektuális hozzáértést is követel... hozzájárul a különböző zenei elemek közötti gyors figyelmi váltások ké pességéhez, és ezáltal segít azok zenei darabbá való integrálásában”. Ez a „formai integráció” azonban, ahogyan Rachael nevezte, még mindig na gyon korlátozott volt. A zeneészlelés integrációja az agy sok szintjén történik, és ebből kö vetkezően az integráció sok szinten meghibásodhat vagy károsodhat. A zenei integráció nehézségei mellett Rachael más hangokkal kapcso latban is hasonló problémákat tapasztalt. Néha hallási környezete is kü lönálló és összefüggéstelen elemekre hullott szét: hirtelen kitűntek pél dául utcai zajok, otthoni zajok, állathangok, és mivel a normális hallási háttérbe vagy környezetbe nem integrálódtak, hanem izolálódtak, meg akasztották Rachael figyelmét. A neurológusok ezt a jelenséget szimultánagnóziának hívják, és gyakrabban jelentkezik a vizuális, mint a hallási tartományban.15Rachael számára a szimultánagnózia azt jelentette, hogy hallási környezetéről darabonként, sokkal tudatosabb és szándékosabb módon kellett képet alkotnia, mint ahogyan mi tesszük. Paradox módon, 14 Erről John Hull jutott eszembe, akinek Touching the Rock (A szikla megérintése) című könyvében olvashatjuk, hogy a középkorú férfi elvesztette látását és azzal együtt egy kor nagyon élénk vizuális képzeletét is. Nem tudta többé elképzelni a hármas számot, csak ha a levegőben az ujjával lerajzolta. Az elvesztett ikonikus emlékezet helyett a cselekvéses vagy procedurális emlékezetet kellett használnia. 15 Cannabis vagy más hallucinogén szerek használatakor is hasonló átmeneti szimul tánagnózia léphet fel. Az ember heves érzetek kaleidoszkópjában találhatja magát: az izolált színek, formák, illatok, anyagok és ízek különbözősége meglepő, egymással való kapcsolatuk eltörpül vagy el is tűnhet. Anthony Storr, a Music and the Mind (Zene és elme) című könyvében egy meszkalinfogyasztás utáni Mozart-hallgatásról így ír:

116

8. Ö S S Z E D Ő L A V IL Á G : A M Ú Z IA ÉS D ISZ H A R M Ó N IA

ennek voltak előnyei is, hiszen Rachael arra kényszerült, hogy a koráb ban figyelmen kívül hagyott hangokat a normálisnál sokkal intenzívebb figyelemmel és intenzitással tapasztalja. A sérülését követő hónapokban, amikor a jobb karja még szinte béna volt, a zongorázás lehetetlen volt Rachael számára. Ezekben a hónapok ban megtanulta a bal kezét használni írásra és minden másra. Figyelem re méltó módon ekkor kezdett el festeni is a bal kezével. „A baleset előtt soha nem festettem”, árulta el. Amikor még tolószékhez voltam kötve, és a jobb karom sínben volt, meg tanultam bal kézzel írni, hím ezni... Nem akartam, hogy a sérülés irányítsa az életemet. Majd’ meghaltam, hogy zenéljek, zenét szerezzek... Vettem egy zongorát, és életem legnagyobb megrázkódtatását éltem át. Ez a leküzdhetet len, égető, kreatív vágy nem akart elmúlni, ezért festeni kezdtem ... A festékes tubusokat a fogammal és a bal kezemmel nyitottam ki, és életem első, csak bal kézzel festett festményét egy 60 x 90 cm-es vászonra festettem meg.

Az idő múltával és a fizikoterápia segítségével Rachael jobb karja meg erősödött és azon kapta magát, hogy lassacskán újra képes két kézzel zon gorázni. Első találkozásunk után néhány hónappal ismét meglátogattam. Éppen egy Beethoven-bagatellen, egy Mozart-szonátán, Schumann Erdei jelenetekén, egy háromrészes Bach-invención és Dvoráktól a négykezes Szláv táncokon dolgozott (az utóbbit zongoratanárával együtt játszották, akitől hetente vett órákat). Rachael határozott javulást tapasztalt a zene horizontális rétegeinek integrálásában. Nemrégiben elment három rövid Monteverdi operaelőadásra. Először nagyon élvezte a zenét. Balesete óta először volt képes harmóniaként, egységként átélni. Néhány perc múlva azonban kezdett nehézkes lenni: „Óriási agymunkába került a szálakat összefogni.” Aztán a zene végül mégis szétrobbant, és különböző hangok ból álló káosz lett belőle:

Tudatában voltam a hozzám érkező hangok lüktetésének, vibrálásának; amint a vonó a húrba kap; az érzelmeimre ható közvetlen varázsnak. A forma élvezete ellenben je lentősen sérült. Minden alkalommal a meglepetés erejével tört rám, mikor egy téma megismétlődött. A témák lehettek egyenként bármily megragadóak, egymáshoz fű ződő kapcsolatuk megszűnt.

117

Második rész: A m

u z ik a litá s fo k a i

Az elején nagyon élveztem, aztán pedig egy töredékes zenei környezetbe kerül tem. .. Nagyon nehéz kihívás volt, ami fokozatosan gyötrelmes lett. És Monte verdi erre nagyon jó példa, mert ellenpontozásai bonyolultak, ugyanakkor na gyon kicsi zenekarral és egyszerre legfeljebb három énekszólammal dolgozik.

Erről eszembe jutott egy páciensem, Virgil, aki gyakorlatilag egész éle tében vak volt, aztán ötvenéves korában egy szemműtétnek köszönhető en visszanyerte a látását.16 Újdonsült látása azonban nagyon korlátozott és sérülékeny volt (nagyrészt azért, mert a korai látása is nagyon korlá tozott volt, és az agyában soha nem tudott erőteljes látórendszer-hálózat kifejlődni). Megerőltető volt számára a látás, és például borotválkozáskor ugyan először látta és felismerte az arcát a tükörben, de néhány perc múl va már nagyon nehezen tudott a felismert vizuális világba kapaszkodni. Ezt a törekvését végül fel is adta, és tapintással borotválkozott, mert arcá nak vizuális képe felismerhetetlen töredékekre hullott szét. A balesetet követően tulajdonképpen Rachaelnél is jelentkeztek vi zuális problémák - a vizuális szintézissel voltak nehézségei -, de a rá jellemző találékonysággal ezt is sikerült kreatívan hasznosítania. Első pillantásra nehezen tudta egybeolvasztani egy jelenet elemeit. A hallási szimultánagnózia mellett vizuális szimultánagnóziája is volt. Észrevett egy dolgot, aztán még egyet, majd a harmadikat, és a figyelmét egymás után vezette végig a különböző elemeken. Azután az egészet csak lassan és nehezen, inkább intellektuális, mint észlelési úton tudta összerakni egy jelenetté. Festményei és kollázsai épp ezt használták ki: a vizuális világ le bontása és a megszokottól eltérő összerakása vált erényévé. Lakásának falai tele vannak festményeivel és kollázsaival, de az 1993ban történt balesete óta Rachael még mindig nem tudott zenét szerezni. Ezt a fajta amúziát a zenei képzelet hiánya okozza. A baleset előtt fejben komponált, zongora nélkül, és az eredményt egyből papírra vetette. Most azonban azt állítja, hogy nem „hallja”, amit ír. Egykor különösen élénk volt a zenei képzelete, és amint ránézett a kottára - a sajátjára vagy más zeneszerzőére -, a fejében hallotta is a zenét a teljes zenekarral vagy kó russal együtt. Sérülése gyakorlatilag kiirtotta zenei képzeletét, és így na 16 Virgilről az Antroplógus a Marson című könyvem „Látva nem látni” című fejezetében írtam bővebben.

118

8. Ö

s s z e d ő l a v il á g

m ú z ia é s d is z h a r m ó n ia

gyón nehéz az improvizációit lejegyezni, mert az alatt az idő alatt, amint a kéziratpapírért nyúl, abban a néhány másodpercben, amíg tollat ragad a kezébe, a lejátszott zene elillan a fejéből. A képzelet nehézségei mel lett munkamemória-problémái is vannak, és így képtelen emlékezetében megőrizni a kitalált zenét. „Ez nagyon nagy veszteség”, mesélte. „Közve títőre van szükség a nyomtatott papír és köztem.” Ezért kritikus áttörés következett be 2006-ban, talált egy fiatal munkatársat, akivel megtanulta a számítógépes zenefeldolgozást. A számítógép képes a memóriájában elraktározni mindazt, amit Rachael nem, így Rachel most már a zongo rán megalkotott témákat tanulmányozhatja és lekottázhatja vagy átírhat ja más hangszerekre. Egyfajta folytonosságot teremthet saját szerzemé nyeivel, hangszerelheti vagy fejlesztheti őket munkatársa és a számítógép segítségével. A tizenhárom évvel ezelőtti balesete óta Rachael először fogott neki nagyszabású szerzeménynek. Elhatározta, hogy előveszi balesete előt ti egyik utolsó művét, egy vonósnégyest, és darabokra szedi, majd más módon újra összerakja. Az ő szavaival élve, „fölszabdalja, szélnek ereszti a darabokat, majd összegyűjti és új formában újra összerakja őket”. Az új darabba bele akarja dolgozni a háttérhangokat is, melyeknek most már nagyon tudatában van, hogy „eredetileg nem zeneinek szánt hangokat szőjön egybe”, ezáltal újfajta zenét hozva létre. Erre a háttérre fog aztán ő légzéssel, énekléssel és sok különféle hangszerrel improvizálni (amikor meglátogattam, dolgozóasztalán egy altfurulya, egy kínai jáde furulya, egy szíriai furulya, vízvezeték-szereléshez használatos rézcső, harangok, dobok és egy csomó fából készült ritmushangszer hevert). A hangokat és a zenét kivetített vizuális formák és minták szövik majd át, melynek alapjául a Rachael által készített fényképek szolgálnak. A befejezett darabból egyszer lejátszott nekem egy rövid részletet, mely így kezdődik: „Belélegezni... valami sötétséget.” Habár egyetért Sztravinszkijjal abban, hogy zene csak önmagát jelképezi, amikor ezt a kezdést kitalálta, a feje a kóma és a halálközeliség gondolatával volt tele. Akkoriban napokig szinte az egyetlen hang, amit hallott, a lélegeztető gép által felerősített saját lélegzése volt. Aztán megint csak az ő szavai val, a kezdő részt „összefüggéstelen töredékek, összedőlt világ” követi, ami az ő összetört tudatosságát jelképezi egy olyan időszakban, amikor „semminek nem volt értelme”. Ennél a résznél izgatott, nagyon ritmikus 119

Második rész: A m

u z ik a litá s fo k a i

pizzicatoval17és mindenféle váratlan hanggal találkozhatunk. Ezután egy erőteljesen melodikus szakasz jön, a világ újraösszerakása, majd végül megint sötétség és lélegzés, de ezúttal „szabad lélegzés”, ami a „megbéké lést és elfogadást” jelképezi. Rachael erre a darabra valamilyen mértékben önéletrajzként, az „iden titás újrafelfedezéseként” gondol. Amikor a jövő hónapban előadják, ez lesz Rachael első megjelenése, visszatérése tizenhárom év után a zenei alkotás és előadás világába.

17 Pizzicato: vonós hangszereken a játékos a vonó használata helyett ujjaival pengeti a húrokat. (A Szerk.)

120

A papa G hangon fújja az orrát: Abszolút hallás

Az abszolút hallással rendelkező emberek azonnal, gondolkodás nélkül meg tudják mondani bármely zenei hang magasságát külső hiteles mér tékhez való hasonlítás nélkül. Erre nemcsak a ténylegesen hallott zenei hangok esetén képesek, hanem olyan hangoknál is, amelyeket a fejükben hallanak vagy elképzelnek. Gordon B„ egy hivatásos hegedűművész, aki tinnituszáról, vagyis fülcsengéséről írt, tárgyilagosan megjegyezte, hogy a csengés „magas F hangon” szól. Neki szerintem nem tűnt föl, hogy fe lettébb szokatlan ilyet mondani; a tinnitusztól szenvedő emberek milliói közül valószínűleg tízezerből egy sem tudná megmondani, hogy milyen hangon cseng a füle. Az abszolút hallás pontossága változó, de becslések szerint az abszolút hallással rendelkező emberek többsége a hallástartomány középső részé től fölfelé 70 hangot tud megkülönböztetni, és számukra mind a hetven hangnak egyedi, rá jellemző minősége van, ami a többi hangtól teljesen megkülönbözteti. Kisfiú koromban az Oxford Companion to Music (zenei kézikönyv) olyan volt nekem, mint az Ezeregyéjszaka meséi: zenei történetek kimerít hetetlen tárháza, mely az abszolút hallás számos elbűvölő példájával szol gált. Sir Frederick Ouseley például, aki Oxfordban volt egykor zenepro fesszor, „egész életében figyelemre méltó abszolút hallásáról volt ismert. Ötéves korában ilyen megjegyzéseket tett: »Figyelj csak, a papa G hangon fújja az orrát.« Azt is meg tudta mondani, hogy G hangon dörög az ég, a szél D hangon fütyül, vagy az óra (ami két hangon harangozott) b-mollban üt, és amikor az állításait ellenőrizték, kiderült, hogy mindig igaza 121

Második ré s z : A

m u z ik a litá s fo k a i

volt”. Legtöbbünk számára egy hangmagasság pontos meghatározásának képessége hátborzongató, majdnem olyan, mint egy extra érzék: olyan érzék, amit nem is remélhetünk, hogy valaha is rendelkezni fogunk vele, ugyanolyan mint az infravörös látás vagy a röntgenszemek; azok számá ra viszont, akik így születtek, teljesen normális dolog. Olavi Sotavaltát, a finn entomológust, a repülő rovarok hangjának szakértőjét, munkájában nagyban segítette abszolút hallása, hiszen a repülő rovarok hangjának magassága a szárnycsapás frekvenciájától függ. Sotavalta, mivel nem volt elégedett a hagyományos zenei jelölés móddal, képes volt fül alapján pontosan megállapítani a frekvenciát. A gamma-bagolylepke (Plusia gam m a) hangja közelít egy mély fiszhez, de Sotavalta még pontosabban meg tudta határozni a hangját: 46 hertz a frekvenciája. Ehhez a képességhez ugyebár nemcsak nagyszerű fülre van szükség, hanem ismerni kell a skálákat és frekvenciákat is, amelyekhez a hangmagasságokat hozzá lehet rendelni. Ez a megfeleltetés, bár mérhetetlenül lenyűgöző, eltereli a figyelmet az abszolút hallás valódi csodájáról: az abszolút hallású emberek számára minden hang, minden hangnem minőségileg különböző, mindegyiknek saját „zamata”, „érzete”, saját karaktere van. Gyakran hasonlítják az abszo lút hallást a színekhez - olyan gyorsan és automatikusan „hallják” meg a „gisz-séget”, mint ahogyan mások „meglátják” a kéket. (A kromatika [szí nezet] szót valóban használják is olykor a zeneelméletben.) Bár az abszolút hallás felséges adománynak tűnhet, ami lehetővé teszi az embernek, hogy bármilyen zenét azonnal a helyes hangon tudjon el énekelni vagy lejegyezni, gondokat is okozhat. Az egyik ilyen probléma a hangszerek hangolásának változékonyságából ered. A hétéves Mozart például ezt mondta barátjának, Schachtnernek, mikor összehasonlította kis hegedűjét az övével: „Ha nem változtattál a hegedűd hangolásán azóta, mióta én utoljára játszottam rajta, akkor nyolcad hanggal alacsonyabb, mint az enyém.” (Ez áll a The Oxford Companion to M usicbm ; Mozart füléről rengeteg történet kering, némelyik bizonyára tényleg csak mese.) Amikor Michael Torke zeneszerző először találkozott ősrégi - eredeti 19. századbeli húrozású - zongorámmal , amely nem a modern zon goráknál használatos 440 hertzre van hangolva, azonnal megjegyezte, hogy egy harmadhanggal alacsonyabb. Akinek nincs abszolút hallása, az egy ilyen általános magasságot vagy alacsonyságot észre sem venne, 122

9 . A PAPA G HANGON FÚJJA AZ ORRÁT: A B SZO LÚ T HALLÁS

de az abszolút hallásúak számára ez akár nyomasztó és bénító is lehet. A The Oxford Companion to Music erre is számos példát vonultat fel, köz tük egy kiváló zongoristáét, aki a (minden iskolás gyerek repertoárjában szereplő) Holdfényszonáta eljátszását csak nagy nehézségek árán tudta befejezni, mert a zongora egy számára szokatlan hangra volt hangolva, és „kínszenvedés volt számára úgy játszani valamilyen hangnemben, hogy közben egy másikat hallott”. Ha egy abszolút hallású ember „egy ismerős zenedarabot rossz hang nemben hall”, írja Dániel Levitin és Susan Rogers, „gyakran nyugtalan és zavart lesz... ahhoz, hogy fogalmunk legyen arról, milyen is lehet ez, képzeljük el, hogy a piacon azt vesszük észre, hogy a vizuális feldolgozás átmeneti zavara miatt, a banánok mind narancssárgák, a saláták sárgák, az almák pedig lilák.” A zene más hangnembe való transzponálása - ami egyes zenészeknek semmilyen erőfeszítésbe nem kerül - sokak számára nehézséget jelent. Különösen nehéz az abszolút hallásúaknak, hiszen számukra minden hangnemnek egyedi jellege van, és csak az a hangnem tűnik helyesnek, amelyikben korábban ismerték a darabot. Egy zenei darab más hang nembe való transzponálása az abszolút hallásúaknak olyan lehet, mintha egy ismert festményt kellene teljesen más színekkel megfesteniük.1 A szintén abszolút hallással rendelkező neurológus és zenész kollé gám, Steven Frucht említett még egy nehézséget. Néha képtelen meg hallani a hangközöket vagy akkordokat, mert túlságosan tudatában van az őket felépítő hangok színezetének. Ha például a zongorán valaki leüt egy C hangot, fölötte pedig egy fiszt, akkor az ő figyelmét annyira kitölti a C C-sége és a fisz fisz-sége, hogy nem veszi észre, hogy a két hang távol sága tritónuszt alkot, amitől a legtöbb ember fintorogni kezd.2 1

Ezek szerint Mozart számára egy bizonyos hangnemben megírt darabnak megvan a saját, egyedi karaktere, és az aligha lehetne ugyanaz a darab, ha átkerülne egy másik hangnembe. Idevág egy levélíró, Steve Salemson kérdése: Mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy a mai zenekarok 440-es A hangja megköze lítőleg félhanggal magasabban van, mint Mozart zenekarának A hangja? Ez azt jelenti, hogy Mozart g-moll szimfóniája, ahogy manapság halljuk Mozart idejében gisz-moll lett volna? A tritónusz - bővített kvart (három egész hangköz alkotta távolság) vagy a jazz vi lágában szűkített kvint - hangközt nagyon nehéz kiénekelni, és gyakran csúnyának, hátborzongatónak, sőt ördöginek is szokták nevezni. A középkori egyházzenében tilos

123

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

Még a zenészek számára sem szükségszerűen fontos az abszolút hallás - Mozartnak volt, de Wagner és Schumann nélkülözte. Azoknak viszont, akik rendelkeznek vele, súlyos veszteséget jelent, ha meg kell válniuk tőle. Erre a nyilvánvaló veszteségérzésre világított rá egyik zeneszerző pá ciensem, Frank V., aki agysérülést szenvedett egy elülső összekötő artéria megrepedt aneurizmája során. Frank zeneileg nagyon tehetséges volt, és négyéves kora óta tanult zenét. Amennyire vissza tud emlékezni, mindig is abszolút hallása volt, ami most azonban, elmondása szerint, „eltűnt, de legalábbis berozsdásodott”. Zenészként az abszolút hallás jókora előnyöket jelentett neki, nagyon élesen megérezte ezt a „berozsdásodást”. Régebben a hangmagasságokat azonnal és tökéletesen felismerte - ahogyan a színeket is észlelte - , nem volt szüksége „mentális feldolgozásra”, következtetésre, vagy arra, hogy ezeket elhelyezze a többi hangok, hangközök vagy skálák viszonylatában. Az abszolút hallása ilyen formában teljesen eltűnt; ebben a tekintetben olyan volt, mintha színvak lett volna. Amint azonban agysé rüléséből kezdett felgyógyulni, rájött, hogy bizonyos darabok és bizonyos hangszerek hangmagasságáról megbízható emlékei vannak, és ezeket vo natkoztatási pontokként tudja használni a többi hang kikövetkeztetéséhez. Az „azonnali” abszolút halláshoz képest ez lassabb folyamatot jelentett. Szubjektív értelemben is teljesen más volt, hiszen korábban minden ze nei hang, minden hangnem sajátos zamattal, egyedi jelleggel bírt. Ez mind elveszett, nem volt már igazi különbség számára a hangnemek között.3

volt a használata, a korai teoretikusok még a diabolus in musica (az ördög hangköze) nevet is ráaggatták. Tartini azonban éppen ezért használta az Ördögtrilla hegedűszo nátában. (Steve Salemson hívta fel a figyelmemet arra, hogy „Leonard Bernstein is na gyon hatásosan és gyakran használta fel az „ördög hangközét” a „Maria” című dalban a West Side Storybun. ) Bár a nyers tritónusz durván hangzik, könnyen ki lehet egészíteni még egy tritónusszal, és ezáltal egy szűkltettszeptim-akkord jön létre. Ennek, a The Oxford Companion to Music szerint, „nagyon buja hangzása v an ... Valóban ez az akkord a legin kább próteuszi a harmóniák közül. Angliában a »The Clapham Junction of Harmony« gúnynevet kapta, egy londoni vasúti pályaudvarról, ahol olyan sok vasútvonal találko zik, hogy onnan szinte bárhová tovább lehet utazni”. A kor előrehaladtával az abszolút hallás eltolódhat, idősebb zenészeknél ez nem ritka jelenség. Marc Damashek zongorahangoló írt nekem egyszer erről a problémáról: Négyéves koromban a nővérem felfedezte, hogy abszolút hallásom van - oda se néztem, és bármelyik zongorabillentyű hangját meg tudtam nevezni... Nagyon meglepődtem (és megijedtem), amikor észrevettem, hogy az általam észlelt zon

124

9 . A PAPA G HANGON FÚJJA AZ ORRÁT: A B SZO LÚ T HALLÁS

Érdekes, hogy az abszolút hallás ennyire ritka (a becslések szerint ke vesebb, mint egy a tízezerből az előfordulási arány). Miért nem halljuk a gisz-séget mindannyian automatikusan, mint ahogyan látjuk a kék színt, vagy illatáról megismerjük a rózsát? Diana Deutsch és munkatár sai 2004-ben ezt a kérdést tették fel: „Az igazi kérdés az abszolút hallással kapcsolatban nem az, hogy miért rendelkeznek vele néhányan, hanem sokkal inkább az, hogy miért nem univerzális. Olyan, mintha az embe rek többsége valamilyen szindrómában szenvedne, amelyben nem tudja megnevezni a hangmagasságokat, a színanómiához hasonlóan, amikor a beteg felismeri a színeket, különbséget is tud tenni köztük, de nem tudja megnevezni őket.” Deutsch személyes tapasztalat alapján beszél. Egy nemrégiben hoz zám intézett levelében ez áll: Ügy fedeztem fel négyéves koromban, hogy abszolút hallásom van, hogy rá jöttem, hogy más embereknek problémát jelent megnevezni a kontextusból kiragadott zenei hangokat, és ezen borzasztóan meglepődtem. Még mindig élénken emlékszem a döbbenetre, amikor szembesültem azzal, hogy ha le ütöttem egy hangot a zongorán, a többieknek látniuk kellett, hogy melyik billentyű volt az, ha meg akarták nevezni a hangot... Annak érzékeltetésére, hogy az abszolút hallással rendelkezőknek milyen furcsa elképzelni azokat, akiknek nincs meg ez a képessége, vegyük a színek elnevezésének analógiáját. Tegyük fel, hogy mutatok valakinek egy piros tár gorahang feljebb csúszott kb. egy háromnegyed hanggal... Most akár élőben, akár felvételről hallok valamit, mindig következetesen képtelenül magasabbra becsü löm a hallott hangokat. Damashek elmondta, hogy nem könnyű ellensúlyozni a hibát, mert „mindig olyan határozott a meggyőződésem, hogy a hallott hang, az, amit mindig is jól meg tudtam nevezni: F-nek hangzik, de a fenébe is, valójában esz!” Patrick Báron zenész és zongorahangoló írta, hogy általában véve „az idősebb zongorahangolók hajlamosak a legmagasabb oktáv hangjait kicsit magasabbra, az utolsó három vagy négy hangot pedig sokkal magasabbra hangolni (néha akár több mint félhanggal is)... Talán inkább az alaphártyán jelentkezhet valamilyen sorvadás vagy a szőrsejtek keményednek meg, és ez okozza a változást, nem pedig a hangolási minta eltolódása.” Más állapotok is okozhatják az abszolút hallás átmeneti vagy állandó eltolódását: sztrók, fejsérülések, agyi fertőzések. Egyik levélíróm elmondta, hogy sclerosis multi plex roham következtében abszolút hallása elcsúszott egy félhanggal, és azután úgy is maradt.

125

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

gyat, és megkérem, nevezze meg a színt. Tegyük fel, hogy ezt válaszolja,„Felis merem a színt, meg tudom különböztetni a többitől, csak éppen megnevezni nem tudom.” Aztán melléteszek egy kék tárgyat, meg is nevezem a színét, mire ő így válaszol: „Jól van, mivel a második szín kék, az elsőnek pirosnak kell lennie.” Azt hiszem sokan meglehetősen bizarrnak vélnék ezt a folya matot. Egy abszolút hallású ember nézőpontjából viszont a legtöbb ember pontosan így nevezi meg a hangokat - felmérik a viszonyát a megnevezendő hangnak és egy másik olyan hangnak, amelyiknek már tudják a nevét... Ami kor hallok egy zenei hangot és azonosítom a magasságát, sokkal több törté nik annál, minthogy elhelyezem a hangamagasságot egy kontinuum egyik pontján (vagy területén). Tegyük fel, hogy hallok a zongorán egy fisz hangot. A fisz hang ismerősségének erős érzése tölt el - olyan érzés, mint amikor fel ismerek egy ismerős arcot. A hangmagasság a zenei hang más jellemzőivel is együtt jár - a hangszínezettel (elsősorban), hangerővel stb. Azt hiszem, hogy az abszolút hallású emberek, vagy legalábbis néhányan, sokkal kézzelfogha tóbb módon észlelik a zenei hangokat, mint azok, akiknek nincs meg ez a képességük.

Az abszolút hallást azért kíséri különleges érdeklődés, mert az észle lés, a kvália (az érzetminőségek) egy egészen különálló birodalmát pél dázza, valami olyasmit, amit legtöbbünk elképzelni sem tud, illetve azért is, mert olyan izolált képesség, amelynek a muzikalitáshoz vagy akármi máshoz alapvetően kevés köze van, továbbá azért is még, mert láthatjuk, hogy a kialakulásában milyen szerepet játszik a gének és a tapasztalat kölcsönhatása. Az anekdoták alapj án nyilvánvaló, hogy a zenészek körében az abszolút hallás sokkal gyakoribb, mint egyébként, és ezt nagyszabású vizsgálatok is megerősítették. A zenészek körében gyakoribb az abszolút hallás azok nál, akik kicsi koruktól fogva zenei képzésben vesznek részt. Ez azonban nem általános szabály: sok nagyon tehetséges zenésznél az intenzív korai képzés ellenére sem alakul ki abszolút hallás. Bizonyos családoknál gya koribb, de ez vajon a genetikai hozomány miatt vagy inkább azért van, mert bizonyos családok gazdagabb zenei környezetet tudnak biztosítani? Megdöbbentő kapcsolat van az abszolút hallás és a korai vakság között (néhány tanulmány becslései szerint a vakon született vagy kisgyermekkorban megvakult gyerekek körében 50%-os az abszolút hallás aránya). Az egyik leglenyűgözőbb viszony az abszolút hallás és a nyelvi hát tér között van. Az elmúlt néhány évben Diana Deutsch és munkatársai 126

9 . A PAPA

G HANGON

FÚJJA AZ ORRÁT: A B SZO LÚ T HALLÁS

részletekbe menően vizsgálták ezt a kapcsolatot, és egy 2006-os cikkük ben leírják, hogy „vietnami és mandarin anyanyelvű beszélők szólisták olvasásakor nagyon pontos abszolút hallásról tettek tanúbizonyságot”; az alanyok többsége negyedhangnyi vagy annál kisebb eltérést mutatott. Deutsch és munkatársai ugyanakkor drámai különbséget mutattak ki az abszolút hallás előfordulását illetően két elsőéves zenét tanuló diák populáció, a New York-i Eastman School o f Music és a pekingi Central Conservatory fór Music diákjai között. „Azok közül a diákok közül, akik négy- és ötéves koruk között kezdték el a zenetanulást, a kínai diákok 60%-a tesz eleget az abszolút hallás kritériumainak, míg az Egyesült Államok-beli, nem tonális nyelvet beszélő diákok körében ez az arány csak 14% volt.”Azoknál, akik a zenetanulást hat- vagy hétéves korukban kezd ték, mindkét csoportnál alacsonyabb volt az arány, körülbelül kb. 55%, ill. 6%. Azoknál a diákoknál, akik még később, nyolc- vagy kilencévesen kezdtek zenével foglalkozni, „a kínai diákok közül durván 42% volt ab szolút hallású, míg az Egyesült Államok-beli diákok közül senki”. A ne mek között egyik csoportban sem volt eltérés. Ez a döbbenetes különbség vezette Deutschot és munkatársait arra a következtetésre, hogy „ha adott a lehetőség, akkor az abszolút hallást a kisgyermekek a beszéd velejárójaként tudják elsajátítani, amit aztán a zenére is átvisznek”. A nem-tonális nyelvek, például az angol beszélőiről úgy vélik, hogy „nekik az abszolút hallás elsajátítása zenetanulás közben olyan, mint egy második nyelv hangjainak a tanulása”. Megfigyelték, hogy az abszolút hallás fejlődésének van egy kritikus periódusa, ami körülbe lül nyolcéves korig tart - nagyjából ekkortájt kezd nehézséget jelenteni a gyerekeknek egy másik nyelv beszédhangjainak megtanulása (és innen től kezdik anyanyelvi akcentussal beszélni a második nyelvet). Deutsch és munkatársai ez alapján azt állítják, hogy minden kisgyermekben meg van a lehetőség, hogy abszolút hallása legyen. Ezt úgy lehetne realizálni, hogy a nyelvelsajátítás „kritikus periódusában lehetővé tesszük a kisgye rekek számára, hogy a hangmagasságokhoz hozzárendeljenek egy verbá lis címkét”. (Ugyanakkor nem zárják ki a genetikai különbségek fontos ságának lehetőségét sem.) Az abszolút hallás idegrendszeri hátterére úgy sikerült fényt deríteni, hogy abszolút hallással rendelkező és nem rendelkező zenészek agyát vizsgálták kifinomult strukturális, illetve funkcionális agyi képalkotási 127

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

eljárások (MRI morfometria) segítségével zenei hangok és hangközök azonosítása közben. Egy 1995-ös cikkben Gottfried Schlaug és munka társai rámutattak arra, hogy abszolút hallású zenészeknél (míg az ab szolút hallás nélkülieknél nem) jelentős aszimmetria van a jobb és bal oldali planum temporale térfogatában, az agy beszéd- és zeneészlelésért felelős területein. Hasonló planum temporale aszimmetriát mutattak ki a méret és tevékenység tekintetében más abszolút hallással rendelkező embereknél is.4 Az abszolút hallás nem csak a hangmagasság észlelésén múlik. Az ab szolút hallású embereknek nemcsak a hangamagasság-különbségeket kell pontosan észlelniük, hanem meg is kell tudniuk nevezni őket, sor ba kell tudniuk állítani őket a zenei skála nevei szerint. Ezt a képességét vesztette el Frank V., amikor egy megrepedt agyi verőértágulat követ keztében sérült a frontális lebenye. A hangmagasságot megfelelő névhez rendelő további agyi mechanizmusok szintén a frontális lebenyben ta lálhatók, és ez is kimutatható MRI-vizsgálatok segítségével. Ilyenformán, ha egy abszolút hallású személyt arra kérünk, hogy nevezze meg a zenei hangokat és hangközöket, a frontális kéreg bizonyos asszociatív terüle tein az MRI-vizsgálatok megnövekedett aktivációt fognak mutatni. Re latív hallású személyeknél ez a terület csak hangközök megnevezésekor aktiválódik. Bár az efféle kategorikus elnevezéseket minden abszolút hallású sze mély megtanulja, korántsem egyértelmű, hogy ez kizárja-e egy nem aszszociáció- és tanulásfüggő, az (elnevezéseknek megfelelő) kategorikus hangmagasság-észlelés előtti hangmagasság-észlelés létezését. Sok abszo lút hallással bíró személy kitartóan állítja, hogy minden hangmagasság nak van egyedi észlelési minősége - „színe” vagy „krómája”. Ez azt sejteti, hogy a kategorikus elnevezések megtanulását megelőzheti egy tisztán észlelésen alapuló kategorizálás. Jenny Saffran és Gregory Griepentrog a University of Wisconsinról egy zenei hangsorokból álló tanulási teszten nyolchónapos csecsemők teljesítményét hasonlította össze olyan felnőttekével, akik tanultak zenét,

Abszolút hallású vak személyeknél ilyen aszimmetria érdekes módon nem tapasztal ható. Náluk az agy radikálisan átszerveződhet: a vizuális kéreg részei a hangmagasság észleléséhez, illetve más hallási és tapintási észleléshez kerülnek mozgósításra.

128

9 . A PAPA G HANGON FÚJJA AZ ORRÁT: A B SZO LÚ T HALLÁS

illetve olyanokéval, akik nem. Azt figyelték meg, hogy a csecsemők erő teljesebben támaszkodtak az abszolút hallásra, míg a felnőttek inkább a relatív hallásra. Ez arra engedte következtetni őket, hogy csecsemőkor ban az abszolút hallás univerzális lehet, és nagyon adaptív, de később maladaptíwá válik, és ezért eltűnik. Kiemelték, hogy „ha a csecsemők a dallamokat csak abszolút hallás után csoportosítanák, soha nem jönné nek rá, hogy ugyanazt a dalt hallják esetleg más hangnemben, vagy hogy a szavak más alapfrekvencián kimondva is ugyanazok”. Amellett érvel nek, hogy a nyelv fejlődése teszi szükségessé az abszolút hallás gátlását, és az csak szokatlan körülmények között képes fennmaradni. (Egy toná lis nyelv elsajátítása lehet ilyen „szokatlan körülmény”, amely az abszolút hallás fennmaradáshoz és talán erősödéséhez vezet.) Deutsch és munkatársai egy 2006-os cikkben azt állítják, hogy mun kájuknak nemcsak „a beszéd- és zenefeldolgozás modularitásának kér désével... (hanem) azok evolúciós eredetével kapcsolatosan is vannak implikációi”. Nevezetesen az abszolút hallást, későbbi viszontagságos sorsától függetlenül, a beszéd és a zene kialakulásában egyaránt kulcsfontosságú tényezőnek tekintik. Steven Mithen a The Singing N eandert hals: The Origins o f Music, Language, M ind and Body (Az éneklő Neander-völgyiek: a zene, nyelv, elme és test eredete) című könyvében még tovább megy, és egyenesen azt állítja, hogy a zenének és a nyelvnek közös evolúciós eredetük van, és a Neander-völgyi ember elméjére ez az egy fajta protozene-protonyelv kombináció volt jellemző.5 A jelentéseknek 5

Bár Mithen meglehetősen érdekfeszítően adja elő elképzelését, ez a gondolat koránt sem új. Jean-Jacques Rousseau (aki zeneszerző is volt amellett, hogy filozófus) az „Essai sur l’Origine des Langues” című művében leírja, hogy a primitív társadalmakban a be széd és a dal nem különültek el egymástól. Maurice Cranston szerint Rousseau azt val lotta, hogy a primitív nyelvek „sokkal inkább voltak melodikusak és poetikusak, mint praktikusak és prózaiak”, és inkább kántálták vagy énekelték, mint kimondták őket. Egy valamennyire eltérő gondolatot fejt ki Proust Az eltűnt idő nyomában című regé nyében. Swannt a zeneszalonban üldögélve magával ragadja egy zenei tétel (frázis), és mivel a „körülötte lévő jelentéktelen fecsegés” bosszantja, azon kezd gondolkodni, hogy ...amiképpen egyes élőlények utolsó tanúi egy-egy olyan létformának, melyen a természet túllépett, vajon a Zene nem egyedülálló példája-e annak, milyen lehetett volna - az emberi nyelv megalkotása, a szavak kialakulása, a gondolat analízise nélkül - a lelkek érintkezése. A zene olyan, mint valami folytatás nélkül maradt lehetőség; az emberiség más utakra lépett, a beszélt és az írott nyelv útjára. (Proust 2 0 0 1 ,2 9 3 . Jancsó Júlia fordítása.)

129

Második ré s z : A

m u z ik a litá s fo k a i

ilyenféle éneklő, különálló szavak nélküli nyelvét Hmmm-nek nevezi (holisztikus-mimetikus-muzikális-multimodális). Mithen úgy véli, hogy ez olyan különálló készségek együttesére épült, mint például az utánzó vagy mimetikus képesség és az abszolút hallás. Mithen szerint a „kompozicionális nyelv és a szintaktikai szabályok ki alakulásával lehetővé vált, hogy végtelen számú dologról beszéljünk, el lentétben a Hmmm által megengedett korlátozott számú kifejezéssel... így a csecsemők és gyermekek agyának fejlődése új irányt vett, melynek egyik következménye az egyének többségénél az abszolút hallás elveszté se és a zenei képességek gyengülése lehetett”. Ennek a merész feltételezés nek az alátámasztására kevés bizonyíték áll rendelkezésre, de szívfájdító elképzelés. Egyszer valaki mesélt nekem egy elszigetelt völgyről valahol a Csendes-óceánon, ahol az összes lakosnak abszolút hallása van. Ked vemre való lenne az elképzelés, hogy ezt a helyet egy Mithen neander völgyijeinek állapotában maradt ősi törzs népesíti be, akiknek van egy rakás kiváló mimetikus képességük és egy egyforma mértékben muzi kális és lexikális protonyelven kommunikálnak. Az a gyanúm azonban, hogy Az Abszolút Hallás Völgye nem létezik, legfeljebb egy kedves, édeni metafora vagy esetleg egy muzikálisabb múlt kollektív emlékezetének formájában.

130

10.

Amikor hamisan szól a tiszta: Cochleáris amúzia ... hangold el ezt a húrt,

S mily hangzavar támad! Shakespeare: Troilus és Cressida 1

Darwin úgy tartotta, a szem az evolúció csodája. A fül a maga módján ugyanannyira összetett és csodálatos. A hangrezgések útját először a 17. században sikerült nyomon követni onnantól, hogy belépnek a külső hallójáratba, majd mindkét oldalon a dobhártyán keresztül eljutnak az apró hallócsontocskákhoz, egészen a csiga alakú cochleáig (csigáig). Ak koriban úgy vélték, hogy a fül továbbítja a hangokat, amelyeket a csiga, mint egy hangszer, felerősít. Egy évszázaddal később felfedezték, hogy a cochleáris spirál elkeskenyedő kúp alakja a hallható frekvenciák tarto mányai szerint különbözőképpen van hangolva: a mély hangokra a szé lesebb alap, míg a magasakra a keskeny csúcs érzékeny. 1700-ra rájöttek, hogy a csigát folyadék tölti ki, és egy rezgő húrok sorozatának, afféle re zonátornak felfogható hártya béleli. 1851-ben Alfonso Corti olasz orvos fedezte fel azt a bonyolult, a csiga alaphártyáján elhelyezkedő, 3500 belső szőrsejtet tartalmazó érzékelő struktúrát, amit ma Corti-szervnek neve zünk. Az ifjú fül mintegy 10 oktávnyi hangot hall, a másodpercenkénti 30-tól az 12 000 rezgésszámig terjedő tartományon belül. Egy átlagos fül képes két olyan hangot megkülönböztetni, amelyek között a távolság egy zenei hang tizenheted része. Mindent egybevetve körülbelül 1400 zenei hang között tudunk különbséget tenni. Szemünkkel ellentétben a Corti-szerv alaposan védve van a véletlen sérülésekkel szemben. Mélyen a fejben, a testünkben található legsűrűbb csontba, a sziklacsontba zárva helyezkedik el, és folyadékban lebeg, így 1

Szabó Lőrinc fordítása.

131

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

elnyeli a véletlen rezgéseket. Bármennyire is védve van azonban a Corti-szerv a durva sérülésekkel szemben, a kényes szőrsejtek révén más szempontból nagyon is sérülékeny. Főképpen a hangos zajra érzékeny (minden szirénázó mentő- vagy dübörgő kukásautó elpusztít néhány szőrsejtet; és akkor a repülőgépekről, rockkoncertekről, üvöltő iPodokról és társaikról még nem is beszéltünk. A szőrsejtek ki vannak téve az életkorral járó változásoknak és az örökletes cochleáris eredetű süketség kockázatának is. Jacob L., a hatvanas évei végén járó kiváló zeneszerző, 2003-ban ke resett meg engem. Elmondása szerint problémái 3 hónappal korábban kezdődtek. „Egy hónapig nem játszottam túl sokat, és nem is nagyon komponáltam”, mondta. „Aztán hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a zongora felső regiszterének hangjai borzasztóan el vannak hangolódva azon a zongorán, amin játszottam. Iszonyúan magasak... és hamisak vol tak.” A hangok érzésre legalább egy negyed hanggal voltak magasabbak az első oktávban és legalább egy fél hanggal a soron következő oktávban. Jacob szóvá is tette ezt vendéglátójánál, a zongora tulajdonosánál, aki meglépődve közölte, hogy a zongorát nemrégiben hangolták, mindenki más megelégedésére. Jacob tanácstalanul tért haza, és a mindig pontosan hangolt elektromos szintetizátorán tette próbára hallását. Rémületére a felső oktávokat itt is ugyanúgy magasabbnak hallotta. Felkereste audiológusát, akihez az elmúlt 6-7 évben járt (a felső tar tományokban jelentkező hallásvesztés miatt). Az audiológus a hallás vesztés és hallástorzulás egybeesésén ugyanúgy megdöbbent, mint maga Jacob: mindkettő körülbelül 2000 hertznél kezdődött (az egyvonalas C fölött közel 3 oktávval). Az a tény, hogy a bal füle jobban megemelte a hangokat, mint a jobb, szintén megdöbbentette (a különbség a zongora legmagasabb hangjainál majdnem egy nagytere volt). Az emelkedés Ja cob elmondása szerint nem volt lineáris. Előfordult, hogy egy hang alig volt magasabb, miközben a mellette lévő hangok jelentősen emelkedtek, és egyik napról a másikra is történtek változások. Tapasztalt egy nagyon furcsa további szabálytalanságot is: az egyvonalas C hang fölött 10 hang gal lévő E, ami kívül esett a halláskárosodás tartományán, majdnem egy negyed hanggal mélyebb volt, de a mellette lévő hangok nem voltak ha sonlóan mélyebbek.

132

io . A m

ik o r h a m is a n s z ó l a t is z t a

: C o c h l e á r is

a m ú z ia

Az érintett tartomány hangjainak emelkedésében volt valami követke zetesség, valami logika, de az E hang elszigetelt „leengedése” megdöbben tette Jacobot. „Ez is csak azt mutatja, milyen pontosan van a Corti-szerv hangolva”, mondta. „Néhány szőrsejt kidől a sorból, az őket körülvevő szőrsejtek viszont jól tartják magukat, és az eredmény a szabályos rend közepén egy alacsony hang - mint egy rossz húr a zongorán.” Tudatában volt egy olyan furcsa jelenségnek is, amit ő „kontextuális korrekció”-nak nevezett, és ami elgondolkodtatta, hogy problémája nem inkább az agyában gyökerezik-e, mint a fülében. Ha mondjuk egy fuvo la vagy pikoló szólt a bőgő fölött, az feltűnően hamis volt, de a zenekari hangzásban, a különféle hangszínek és hangmagasságok gazdag folyto nosságában a torzulás alig volt észrevehető. Ha csak néhány szőrsejten múlik az egész, hogyan lehetséges ilyesfajta korrekció? Az idegrendsze rével is történt valami? Jacob számára ezek a torzulások nagyon aggasztóak voltak. Ilyen kö rülmények között nagyon nehéz volt vezényelnie, hiszen vagy azt gon dolta, hogy egyes hangszerek elhangolódtak, vagy hogy a zenészek ját szanak hamisan, pedig nem így volt. A zeneszerzés sem volt könnyű a zongorán. Azt javasoltam, csak félig komolyan, hogy hangoltassa félre a zongoráját vagy szintetizátorát pontosan úgy, hogy kiegyenlítse az ész lelési torzulást. így neki normálisnak hangzana, bár mindenki más ha misnak hallaná. (Egyikünk sem volt biztos benne, hogy ez segítené őt a zeneszerzésben, vagy csak súlyosbítaná a problémát.) Az is felmerült bennem, hogy lehetne-e a hallókészülékét szándékosan félrehangolni, de ezt Jacob már megvitatta az audiológusával, aki úgy vélte, hogy a torzulá sok szabálytalan és kiszámíthatatlan jellegéből adódóan hiábavaló lenne minden ilyen próbálkozás. Jacob jól viselte ugyan a magas frekvenciás hallásvesztést, mivel azt erősebb hallókészülékekkel lehetett kompenzálni, amikor azonban a tor zulás elkezdődött, nagyon aggódott, és attól tartott, hogy ezzel véget is ér karmesteri pályafutása, hogy az egyszerű zenehallgatás örömének tönk retételét ne is említsük. A torzulások kezdete óta eltelt három hónapban megtanult alkalmazkodni - például a magas részeket a billentyűzet torz tartomány alatti részén dolgozta ki, majd a megfelelő tartományban kottázta le. Ezáltal továbbra is hatékonyan tudott komponálni.

133

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

Mindez azért volt lehetséges, mert zenei képzelete és emlékezete sér tetlen maradt. Tudta, hogy a zenének - az övének vagy másokénak - ho gyan kellene hangoznia. Csak a zene észlelése torzult.2 Jacob füle, nem pedig az agya szenvedett kárt. Mi is ment végbe pontosan Jacob agyában? A cochleát, ezt a spirális szervet, sokan egy húros hangszerhez hason lítják, amely a zenei hangok frekvenciáihoz különbözőképpen van han golva; ezt a metaforát azonban érdemes továbbvinni az agyra is, hiszen a cochlea kimenete, mind a nyolc vagy tíz oktávnyi hallható hang, tonotópiásan képeződik le a hallókéregben. A kérgi leképeződések dinami kusak, és a körülmények módosulásával változhatnak. Ezt sokan megta pasztalhattuk már, amikor új szemüveget vagy hallókészüléket kaptunk. Először az új szemüveg vagy hallókészülék elviselhetetlennek és torznak tűnik, de néhány nap vagy óra elteltével agyunk alkalmazkodik hozzá, és teljes mértékben kihasználhatjuk új optikailag vagy akusztikusán to vábbfejlesztett érzékeinket. Hasonló ez az agyi testkép leképezéshez, ami szintén gyorsan alkalmazkodik, ha a szenzoros bemenetben vagy a test használatában változások vannak. Ha például egy ujj mozgásképtelen lesz vagy elvész, kérgi leképezése egyre kisebb lesz, míg végül teljesen el tűnik, és helyét a kéz többi részének növekvő reprezentációja foglalja el. Ennek megfelelően, ha egy ujjat nagyon sokat használunk, annak kérgi reprezentációja megnövekedik, mint például a vakoknál a Braille-olvasó mutatóujj, vagy húros hangszeren játszóknál a bal kéz ujjainak esetében. Hasonlóra számíthatnánk a sérült cochleából jövő zenei hangok leké pezésével kapcsolatban is. Ha a magas frekvenciájú hangok nem továbbí tódnak tisztán, kérgi reprezentációjuk összezsugorodik, egyre keskenyebb és kisebb lesz. Ezek a változások azonban nem véglegesek vagy statikusak, és egy gazdag és változatos hangbemenet újra megnövelheti a reprezen tációkat, legalábbis az inger idejére. Ezt Jacob maga is megtapasztalta.3 2

Ilyen értelemben gyökeresen eltért Mr. I.-től, aki teljesen elvesztette a színlátás képes ségét, mert a vizuális kérgének színkonstrukciós területei sérültek. Mr. I. nemcsak a színek észlelésére lett képtelen, de lelki szemeivel sem tudta többé elképzelni vagy látni őket. Ha Mr. I. sérülése inkább a retina színérzékeny sejtjeit érintette volna, nem pe dig agyának vizuális területeit, továbbra is képes lett volna elképzelni a színeket vagy emlékezni rájuk Mr. I. története az Antroplógus a Marson című könyvben jelent meg „A színvak festő esete” fejezetben. A kontextus ereje a vizuális szférában is ugyanilyen egyértelmű. A retina, a cochleához hasonlóan, szisztematikusan leképeződik az agykéregben, és sérülésekor (vagy ha alat-

134

i o . A m ik o r

h a m is a n s z ó l a t is z t a

: C o c h l e á r is

a m ú z ia

Amikor egy hangra figyelünk vagy fókuszálunk, átmenetileg ezzel is meg növeljük annak kérgi reprezentációját, és legalábbis egy-két másodpercig élesebb és tisztább lesz. Vajon ilyen koncentráció vagy fókuszálás segítsé gével tudná-e korrigálni Jacob a zenei hangok torz észlelését? Jacob elgon dolkodott ezen és igennel válaszolt: amikor tudatában volt a torzulásnak, akkor valóban tudta akaraterővel csökkenteni azt - a veszély abban rejlett, mondta, ha nem is volt tudatában a torzulásnak. Ahhoz hasonlította ezt az akaratlagos módosítást, mint amikor egy vizuális illúziót, például az arc-váza illúziót szándékosan egy bizonyos nézőpontból nézzük. Megmagyarázható-e ez teljesen a hangok dinamikus kérgi leképezé sével és ezek körülményektől függő megnagyobbodásának vagy áthelye zésének képességével? Jacob érezte az észlelet változásait, amint egy hang eljutott hozzá, és ahogyan elillant. Lehetséges, hogy ha csak egy-egy má sodpercre is, de valóban újrahangolta cochleáját? Ezt az elsőre abszurdnak tűnő ötletet újabb keletű kutatások is alátá masztják: az agyból masszív efferens idegrostok (olivocochleáris kötegek) vezetnek a cochleába, és onnét a külső szőrsejtekhez. A külső szőrsejtek többek között arra szolgálnak, hogy kalibrálják vagy „hangolják” a belső szőrsejteket, és kizárólag efferens idegi ellátással rendelkeznek; ők nem továbbítanak idegi impulzusokat az agyba, hanem utasításokat kapnak az agyból. Ebből következik, hogy az agy és a fül funkcionálisan egyetlen rendszert alkot, egy kétirányú rendszert, amely nemcsak a hangok rep-

ta ödéma van) furcsa látástorzulás léphet fel. Előfordul néha, hogy a vízszintes és füg gőleges vonalak elgörbülnek, mintha halszemoptikán keresztül néznénk őket. Ezek a torzulások nagyon észrevehetőek, ha a tárgyakat egyenként nézzük: egy téglalap alakú képkeret egyszerre tűnhet görbének és trapéz alakúnak, és egy csésze vagy kistányér is bizarr módon deformálódhat. A torzulások azonban csökkennek, akár el is tűnhetnek, ha egy tájat vagy egy részletgazdag képet nézünk, mert a kontextus segítségével a kéreg normalizálni tudja a retina leképezéseit. Ilyen helyzetekben más érzékek használatával is érhetünk el javulást. Például egy egyenes ablakpárkány a retina deformálódása miatt látszódhat hullámzónak, de ha végighúzzuk rajta lassan az ujjunkat, és az ujj azt közvetíti az agynak, hogy a párkány egyenes, a vizuális torzulások eltűnnek. Amint azonban az ujj eltűnik, a torzulások újra visszatérnek. A vizuális koncentráció önmagában sokkal kevésbé hatékony. Ha egy háromszöget nem-euklidészi módon úgy látunk kidudorodni, mintha egy görbe felületre lenne rajzolva, tudás és akaraterő segítségével, erőltetve sem tudjuk felvetetni vele megfelelő alakját. A retina képének darabkáit, úgy tűnik, nem lehet olyan könnyen újrahangolni, mint egy sérült cochlea hangmagasság-torzításait.

135

Második ré s z : A

m u z ik a litá s fo k a i

rezentációját képes módosítani a kéregben, hanem magának a cochleának a kimenetét is szabályozni tudja. A figyelem ereje - hogy ki tudunk szűrni egy apró, de jelentőségteljes hangot a környezetünkből, egy halk hangot is egy zsúfolt étterem ricsajából - nagyon figyelemreméltó, és úgy tűnik, a tiszta agyi mechanizmusok mellett, ezen a képességen múlik a cochlea működésének szabályozása. Az elme és az agy cochlea fölötti efferens irányításának képességét le het tanulással és zenei tevékenységgel fokozni, és amint azt Christophe Micheyl és munkatársai megmutatták, zenészeknél ez az irányítás kü lönösen erőteljes. Jacob esetében természetesen ez a képesség állandó edzésben van, hiszen naponta kell szembesülnie hangmagasság-torzulásaival, és kézben kell tartania őket. Miután felfedezte, hogy van azért valamennyi akaratlagos hatalma, Jacob már nem érezte magát annyira tehetetlennek, nem érezte magát a kérlelhetetlen romlás áldozatának és egyre bizakodott. Reményked hetett valami hosszú távú javulásban? Vajon zenészagya, élénk és pre cíz hangmagasság-emlékezetével, pontos és részletes ismereteivel arra vonatkozóan, hogyan kellene a dolgoknak hangozniuk - vajon ez a muzikális agy képes-e kompenzálni és felülírni a sérült cochlea rend ellenességeit? Egy évvel később azonban Jacob arról számolt be, hogy „torzulásai rosszabbodtak és kiszámíthatatlanok lettek... néhány hang még jobban elmozdult, előfordult, hogy egy kistercnyit vagy többet is”. Azt mesélte, hogy ha egy hangot többször lejátszott, megváltozhatott a magassága, viszont ha rossz helyen kezdődött, néha „helyre tudta rakni”, legalábbis egy időre. Az „audio-illúzió” kifejezést használta a két hangra: az egyik az „igazi”, a másik a „fantom” vagy torz. A két hang összefonódását és váltakozását egy moiré-mintázathoz vagy egy kétértelmű ábra két kü lönböző nézőpontjához hasonlította. Ez az eltolódás vagy váltakozás sokkal nyilvánvalóbbá vált azáltal, hogy negyedhangról egészre vagy még többre emelkedett a hangok közti eltérés. A torzulás tartománya is „csúszott lefelé”. „A két legmagasabb oktáv egyre használhatatlanabb számomra”, mondta. Jacob cochleáris működése egyértelműen tovább romlott, de ő mégis tovább játszott és komponált az alsóbb hangfekvésekben. „Olyan füllel dolgozik az ember, amilyen van”, mondta kissé kényszeredetten, „nem 136

io . A

m ik o r h a m is a n s z ó l a t is z t a

: C o c h l e á r is

a m ú z ia

pedig olyannal, amilyet szeretne”. Bár Jacob kedves ember volt, az el múlt egy év szembetűnően keserves volt számára. Saját szerzeményeit is nehezen tudta próbálni, mert a valóságban nem hallott olyan tisztán, mint lelki füleivel. Magas hangfekvésben nem tudott torzulás nélkül ze nét hallgatni, bár Bach csellószvitjeit például, melyek az alsóbb regisz terben maradtak, még mindig tudta élvezni. Egészében véve úgy találta, hogy „ a zene már nem olyan fenséges, mint régen”, hiányzott belőle az a „dicsőséges és tágas rezonancia”, ami egykor megvolt benne. Jacob apja, szintén muzsikus, idős korára teljesen megsüketült. Vajon végül Jacob is, Beethovenhez hasonlóan, képtelen lesz majd bármilyen zenét hallani, azon kívül, ami a fejében van? Első látogatásakor Jacob egyik aggodalma az volt, hogy soha nem talál kozott és még csak nem is hallott az ő állapotához hasonlóban szenve dő emberről, ahogy a fülészek és audiológusok sem, akikkel konzultált. Azt gondolta, hogy mégsem lehet „egyedi” eset. Ezen mindketten elgon dolkodtunk, és kíváncsiak lettünk, vajon tényleg viszonylag gyakori-e a hangmagasság-torzulás előrehaladó hallásvesztés esetén.4 Nem-zenészek az ilyen változásokat talán észre sem veszik; a hiva tásos zenészek pedig gyűlölik bevallani, legalábbis nyilvánosan, hogy a hallásuk „hamis”. 2004 elején Jacob egy újságkivágást küldött nekem a New York Timesból („The Shushing of the Symphony” [A szimfónia 4

Néhány hónappal később megtudtam, hogy az ilyen torzulások átmeneti módon is előfordulhatnak, és nem szokatlanok. Patrick Báron barátom, aki zongorahangoló, m e sélte, hogy egyszer, miután nagyon hangos zaj érte, átmeneti süketséget tapasztalt, ami az egyik oldalon súlyosabb volt, mint a másikon. A két legmagasabb ciszt a zongorán nagyon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen volt behangolni. Mintha nem lett volna a hangoknak közepük... Mintha egy lyuk lett volna a hallóberendezésemben egy bizonyos hangnál (az egy oktávra lévő frek venciáknál). Legalább hat hónapig, ha nem egy évig kellett elektronikus hangolóra támaszkodnom konkrétan a két cisz miatt. Előfordult, hogy a képességhiányom átvándorolt a szomszédos hangokra is - felfúvódott és két vagy három félhanggal nagyobb területre terjedt ki, de azért általában csak a ciszekre korlátozódott. Báron tapasztalata azt jelzi, hogy a szőrsejtekben vagy a Corti-szerv rövid szakaszai ban jelentkezhetnek fókuszált elhangolódások, melyek néhány hét vagy hónap eltelté vel, ahogy jöttek, el is múlnak.

137

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

leintése] címmel, James Oestereicher tollából), mely a zenészeknél fel lépő, a modern zenekaroknál egyre növekvő decibelszint következtében jelentkező hallásproblémákat részletezi. Az alábbi részletet emelte ki a cikkből: A hallásvesztés problémája, ami egyrészt a zenész saját, másrészt társai hang szerétől ered, klasszikus zenészek körében világszerte nagyon is valóságos. A hallásvesztés a magas frekvenciájú hangok és a hangmagasságban történő apró változások észlelésének csökkent képességében nyilvánul m eg... Annak ellenére viszont, hogy a hallásvesztés igen átható tud lenni, nagyon ritkán beszélnek róla. Mint minden más munkával kapcsolatos nyavalyát, az elő adók ezt is vonakodnak szóba hozni, attól rettegve, hogy elveszítik alkalmaz hatóságukat.

Jacob számára ez „megerősítés volt arra nézve, hogy a hangmagas ság-torzulás a hallásvesztést kísérő tünet, és az a gyanú is beigazolódott, hogy ez a baj általában féltve őrzött titok... Én, ahogy már hónapok óta teszem, természetesen ezentúl is elfogadom, és alkalmazkodom hozzá, de ez a tudás mérhetetlen szellemi és lelki vigaszt jelent... hogy végtére is, már ami ezt a bizonyos betegséget illeti, igazából egy nagy klubnak a tagja vagyok”. Megérintett Jacob filozófiai hozzáállása, annak elfogadása, hogy fo kozatosan elveszíti egy, az élete és művészete szempontjából kulcsfon tosságú képességét. Ugyanakkor kíváncsivá is tett az a képessége, hogy a hallott hangokat odafigyeléssel vagy akaraterővel, gazdag zenei kontex tussal, vagy általánosságban szólva, zenei aktivitással néha rövid időre helyreigazította. Ezekkel tudott küzdeni a torzulások ellen, kihasználva az agy képességét és képlékenységét a sérült cochlea kompenzálására, egy bizonyos pontig. Nagyon meglepődtem azonban, amikor első látogatása után három évvel Jacob az alábbi levelet küldte nekem: Csodálatos újságot szeretnék megosztani Önnel, amit eddig azért nem tet tem, mert biztos akartam lenni abban, hogy ami történik, valódi és nem csak valami látomás, valami ideiglenes dolog, ami gyorsan a visszájára fordul. Az állapotom jelentősen javult, egészen annyira, hogy már vannak napok, ami kor szinte normális. Hadd fejtsem ki, miről van szó. Néhány hónappal ezelőtt megbízást kaptam, hogy egy nagy vonószenekarra és több szólistára írjak valamit, amihez fél-disszonáns tizenkét hangos 138

i o . A m ik o r

h a m is a n s z ó l a t is z t a

: C o c h l e á r is

a m ú z ia

technikákra és a teljes zenekarra volt szükség... Röviden, az én cochleáris amúziámmal ilyenfajta zenét a legnehezebb komponálni. Ennek ellenére fe jest ugrottam a dologba... Még a stúdiófelvételeket is jól levezényeltem, ott volt velem régi jó zenei producerem is, aki a hangmagasság-problémákat, rossz hangokat ellenőrizte, és biztosította a helyes egyensúlyt stb. A felvételek alatt jelentkeztek a várt problémák, vagyis a magas részeket néha pontosan hallottam, de ha mégis „fura” volt, tudtam, hogy producerem helyesen hallja őket, és mindent ellenőriz... A munka végül is nagyszerűen sikerült. Néhány héttel ezután hihetetlen dologra lettem figyelmes, mikor a zongo ra vagy szintetizátor mellett dolgoztam, amúziám javult. Nem következete sen - voltak napok, amikor megint rosszabb, máskor jobb lett, egyes tonális területek javultak, másokhoz képest, majd a következő napon vagy akár a következő percben egészen másfajta rendellenességek jelentkeztek - , de ál talában véve javult. Néha reggel az volt az első dolgom, hogy ellenőriztem, és először majd nem normális volt, de másodperceken belül visszaugrott a helytelen normá hoz. Aztán megpróbáltam „korrigálni” akarattal és/vagy azáltal, hogy ugyan azt a hangot egy vagy két oktávval mélyebben lejátszottam, hogy a pontos helyére kerüljön, és úgy találtam, hogy ez egyre gyakrabban sikerült. Ez a nem lineáris, de alapvetően javuló folyamat már majdnem két hónapja tart. A javulás azután kezdődött, hogy komponáltam, vezényeltem, és próbál tam hallani - belső és külső fülemmel egyaránt - a harmonikusan és felépí tésében is bonyolult, rendkívül széles hangtartományú zenét. Olyan volt ez talán, mint valami kimerítő muziko-neurológiai csuklógyakorlat, és fokoza tosan erősítettem a jó öreg szürkeállományomban az akaratnak azt a mecha nizmusát, ami erre a problémára összpontosul... Érdemes talán megemlíteni, hogy ez alatt a négy vagy öt hónap alatt más zenei feladatokban is buzgón részt vettem... A torzulásokat először csak a zeneszerzési szempontból vi szonylag kevésbé aktív időszakok alatt és után vettem észre; és most, egy na gyon intenzív és változatos komponálási időszak után, enyhültek.5

Azok a jelenségek, amelyeket Jacob saját magán megfigyelt, hasonlóságot mutatnak egy kísérleti állatokkal kapcsolatos jelenséggel, amelyről Arnaud Norena és Jós Eggermont számolt be 2005-ben. Azt találták, hogy „zajtraumának” kitett macskák, akiket aztán csendes környezetben tartottak néhány hétig, nemcsak halláskárosodást szenvedtek, de elsődleges hallókérgük tonotópiás térképe is torzult. (Hangmagasság-torzulásról is panaszkodtak volna, ha tudtak volna.) Mindazonáltal ha a macskákat a zaj trauma után néhány hétig akusztikusán gazdag környezetbe tették volna, halláskárosodásuk kevés bé lett volna súlyos, és a hallókérgi térképükön nem fordultak volna elő torzulások.

139

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

Jacob természetesen nagyon örül a változásnak, amely az egykor be záródó ajtó újbóli kinyílásának ígéretével kecsegteti, és zenei életét és zeneélvezetét újra kiteljesíti. Én, a neurológus csodálattal nézem, hogy zenészagyában az újrahangolás képes volt kiegyensúlyozni az idősödő cochleájából jövő szedett-vedett és következetlen kimenetet, és hogy in tenzív zenei tevékenységgel, figyelemmel és akaraterővel Jacob agya szó szerint újraalakította magát.6

Jacob történetének eredeti megjelenése után egy hegedűművésztől kaptam levelet, aki Jacobhoz hasonlóan mindkét fülében előrehaladó hangmagasság-torzulást tapasztalt. Továbbá diplacusis (hangtorzulás) is jelentkezett nála: a hallási bemenetek elviselhe tetlenül ütköztek amiatt, hogy a két füle különböző hangmagasságot észlelt - ez a ket tőslátás hallási megfelelője. (A két füle közötti különbséget nézve elég meglepő, hogy Jacob nem tapasztalta ezt a tünetet.) A hegedűművész problémájának rosszabbodá sával a játék egyre nehezebbé, a zenehallgatás pedig egyre gyötrelmesebbé vált. Aztán Jacobhoz hasonlóan problémájára spontán megoldás érkezett: Tíz vagy tizenkét éve is van már annak, hogy először észrevettem, hogy valami nagyon csúnyán elromlott. Életemben nagyrészt kamarazenét vagy zenekari zenét játszottam, főként vonósnégyesekben. Ahhoz voltam szokva, hogy hangoláskor egy A hangvillát tartok a bal fülemhez. Egy szép napon, minden különösebb ok nélkül a jobb fülemhez tartottam, melynek meglehetősen lelombozó eredménye lett: a bal oldalon A, a jobb oldalon B hang. Érdekes módon, az agyam egy darabig megbirkózott ezzel, de végül a hangolás valóban gondot okozott... Szomorúan feltételeztem, hogy ez a csapás visszafordíthatatlan... viszont egy ideje m ár (kétkedve) javulást figyeltem meg. Az egyszerű diatonikus zenét Mozart, Beethoven zenekari műveit és a kamarazenét is - meglehetősen kelleme sen tisztán hallom, bár az átmenetek itt is zavaróak még. Már majdnem tisztán tudok együtt énekelni másokkal, és volt merszem (nem túl megerőltető) kamara zenére csatlakozni néhány régóta szenvedő barátomhoz. A legmeggyőzőbb vi szont az, hogy mindkét fülemmel ugyanazt a hangot hallom a hangvillán. Be kell vallanom, hogy van még hová fejlődni, de el lehet képzelni, hogy mennyit javult ettől a hangulatom.

140

11.

Élethű sztereó: Miért van két fülünk?

1996-ban levelezésbe kezdtem egy norvég orvossal, Dr. Jorgen Jorgensennel, aki azért írt nekem, hogy elmondja, miként változott meg hirtelen és gyökeresen zeneélvezete, miután jobb fülére elvesztette hallását egy, az érzőidegen található akusztikus neuróma (idegdaganat) eltávolítása után. „A zene bizonyos minőségeinek észlelése - hangmagasság, hang szín - nem változott”, írta. „Ugyanakkor viszont a zene érzelmi befoga dása csorbult. Furcsán lapos és kétdimenziós lett”. Mahler zenéje például régebben konkrétan „megrázó” hatással volt rá. Amikor azonban nem sokkal a műtétje után elment egy koncertre, és ott Mahler VII. szimfó niáját hallotta, a zene „reménytelenül lapos és élettelen volt.” Hat hónappal később kezdett hozzászokni a helyzethez: Egyfajta pszeudo-sztereohatásra tettem szert, ami bár nem olyan, mint régen, mégis bőségesen kárpótol. A zene nem sztereóban, de ugyanolyan szélesen és gazdagon szól. így amikor Mahler V. szimfóniájában a temetési menet elején, miután a trombita megidézi a temetés komor mélységét, s megszólal a teljes zenekar fortissimóban, egyszerűen majdnem felrepültem a székből.

„Lehet, hogy ez csak az én pszichológiai módszerem arra, hogy alkal mazkodjak a veszteséghez”, tette hozzá dr. Jorgensen, „(de) az agyunk cso dálatos szerkezet. Talán a hallórostok keresztezték egymást a corpus callosumban, és felfogták a funkcionáló bal fülem bemenetét... Azt is hiszem, hogy a bal fülem jobb, mint ami egy hetvenéves embertől elvárható lenne.” Amint azt Dániel Levitin írja, amikor zenét hallgatunk,„igazából egy szerre több tulajdonságot vagy »dimenziót« észlelünk.” Ezek közé sorolja 141

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

a hangot, a hangmagasságot, a hangszínt, a hangerőt, a tempót, a ritmust és a kontúrt (a teljes dallamvonalat, a melódiák fölfelé vagy lefelé ívelé sét). Amikor e tulajdonságok valamelyikének észlelése sérül, amúziáról beszélünk, viszont ilyen értelemben dr. Jorgensen nem volt amúziás. Sér tetlen bal fülében az észlelés normális maradt. Levitin még két másik dimenzióról tesz említést. Azt írja, hogy „a térbeli elhelyezés, annak észlelése, hogy a hangforrás milyen távol van tőlünk, kombinálva a szoba vagy terem nagyságával, ahol a zene szól, különbözteti meg a nagy koncertteremben történő éneklés tágasságát a zuhany alatti énekléstől.” A visszhangnak is, írja Levitin, „alábecsüljük a szerepét az érzelmek közvetítésében és az általános kellemes hangzás megteremtésében”. Pontosan ezeket a tulajdonságokat hiányolta dr. Jorgensen, amikor el vesztette a sztereóhallás képességét. Mikor elment egy koncertre, hiány zott neki a tágasság, terjedelmesség, gazdagság, rezonancia - és ettől lett a zene „lapos és élettelen”. Megdöbbentő a hasonlóság azokkal, akik elveszítették látásukat az egyik szemükre, és így nem képesek sztereoszkópikus mélységészlelés re.1A sztereolátás elvesztésének hatásai meglepően messzemenők lehet nek: nemcsak a mélység és távolság megítélésében okozhat gondot, de az egész vizuális világ „ellaposodhat”, észlelési és érzelmi szempontból egy aránt. Ilyen helyzetben lévő emberek távolinak érzik magukat, elvágva mindentől, és nemcsak térben nehéz a látott dolgokhoz képest elhelyezni önmagukat, de érzelmileg is. Éppen ezért nagyon nagy öröm és meg könnyebbülés, ha visszatér a binokuláris látás, hiszen a világ vizuálisan és érzelmileg is újra gazdag lesz. Ha azonban mégsem áll vissza a binoku láris látás, végbemehet egy lassú változás, a dr. Jorgensen által leírtakhoz hasonló alkalmazkodás: egy pszeudo-sztereohatás kialakulása. Fontos hangsúlyozni a „pszeudo-sztereó” szót. A valódi sztereoészlelés, akár vizuális, akár hallási, az agy mélység és távolság (illetve olyan tulajdonságok, mint teltség, tágasság, terjedelmesség) megítélési képessé gén múlik, ami a két szemből vagy fülből külön-külön érkező ingerek el térésére (diszparitására) épül - a szemek esetében ez térbeli diszparitás, a fülek esetében pedig időbeli diszparitás. Apró különbségekről van itt szó, 1

„Stereo Sue” című esszémben egy ilyen esetet írok le részletesen.

142

í i . Életh ű

sztereó

ié r t va n k é t f ü l ü n k ?

a látásnál néhány ívmásodpercnyi térbeli diszparitás, a hallásnál pedig néhány mikromásodperc. Ez teheti lehetővé néhány állat, különösen az olyan éjjeli ragadozók, mint például a bagoly számára, hogy környezetéről valósághű hangtérképet alkosson. Mi, emberi lények nem ütjük meg ezt a mércét, bár a vizuális jelzőmozzanatok mellett használunk binaurális eltéréseket is az eligazodáshoz, vagy a körülöttünk lévő dolgok megítélé séhez és benyomások kialakításához. A szeterohallás teszi lehetővé a kon certlátogatók számára, hogy egy zenekar vagy kórus teljes komplexitását és akusztikus nagyszerűségét élvezni tudják egy olyan koncertteremben, amit úgy terveztek, hogy a zenehallgatás a lehető leggazdagabb, legkifi nomultabb és háromdimenziós legyen - ezt az élményt próbáljuk újra élni, amennyire lehetséges, két fülhallgatóval, sztereó hangfalakkal vagy surround hangrendszerrel. Sztereovilágunkat természetesnek vesszük, és egy dr. Jorgensenéhez hasonló baleset kell ahhoz, hogy hirtelen mellbe vágjon bennünket a két fül óriási, ám gyakran elfeledett fontossága. Valódi sztereoészlelés nem lehetséges, ha valaki elveszíti egyik szemét vagy fülét. Amint azonban dr. Jorgensen is megfigyelte, figyelemre méltó mértékű igazodás vagy alkalmazkodás következhet be, ami számos té nyezőtől függ. Először is például javul az egy szemmel vagy füllel hozott ítéletek képessége, a monokuláris vagy monoaurális jelzőmozzanatok használata. A monokuláris jelzőmozzanatok közé tartozik a perspektíva, a takarás és a mozgásparallaxis (a vizuális világ változása, amint keresz tülhaladunk rajta); a monoaurális jelzőmozzanatok talán ezek analógiái, bár vannak kimondottan a hallásra jellemző speciális mechanizmusok is. A hang áramlása távolsággal monoaurálisan és binaurálisan is észlelhető, valamint a külső fül alakja is értékes jelzéseket biztosít az azt elérő han gok irányáról és aszimmetriájáról egyaránt. Ha valaki elveszti szeterolátását vagy szeterohallását, újra kell hitele sítenie környezetét, téri világát - és ebben a mozgás különösen fontos szerephez jut, még a fej viszonylag pici, de nagyon informatív mozdula tai is. Edward O. Wilson a Naturalist (Naturalista) című önéletírásában leírja, miként vesztette el egyik szemét gyerekkorában, mégis képes volt nagy pontossággal megítélni a távolságot és mélységet. Amikor találkoz tunk, meglepett furcsa bólogatása, de valamiféle szokásnak vagy tic-nek véltem. Aztán felvilágosított, hogy nem erről van szó: ezt a stratégiát arra találta ki, hogy a megmaradt szeme váltakozó perspektívákhoz jusson 143

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

(amit normális esetben a két szem is kapna). Ezt az információt a valódi sztereopszisról élő emlékeivel kombinálva úgy érezte, valamiféle szeterolátás-szimulakrumot kap. Elmesélte, hogy a fejmozgásokat azután kezdte alkalmazni, hogy olyan állatoknál figyelt meg hasonló mozgást (mada raknál vagy hüllőknél például), melyek vizuális terei nagyon kis mérték ben fedik csak egymást. Dr. Jorgensen saját magával kapcsolatban nem említett efféle fejmozgást - egy koncertteremben nem lenne túl népszerű vele - , bár az ilyen mozdulatok talán egy gazdagabb, változatosabb hangkörnyezet létrehozásában is jó szolgálatot tennének. Vannak más jelzőmozzanatok is, melyek a hangok bonyolult termé szetére és a hanghullámok folyamatos változásaira épülnek, arra, aho gyan azok a minket körülvevő tárgyakról és felületekről visszapattannak. Ez a visszaverődés hatalmas mennyiségű információt nyújt még egyetlen fülnek is, és amint azt Dániel Levitin megjegyezte, az érzelem és öröm közvetítésében ennek alapvető szerepe van. Ez az oka annak is, hogy az akusztika az egyik fő tudomány- és művészeti ágnak számít. Ha egy kon certterem vagy előadóterem rosszul tervezett, az „megöli” a hangot, az emberi hangok „hallottnak” tűnnek. Évszázadok tapasztalatával a hátuk mögött a templomok és előadótermek építői figyelemre méltó szakérte lemre tettek szert abban, hogy épületeik énekelni tudjanak. Dr. Jorgensen hisz benne, hogy jó füle „sokkal jobb, mint az egy het venéves embertől várható lenne.” Az ember füle, cochleája soha nem javul a kor előrehaladtával, de Jacob L. egyértelműen bebizonyította, hogy az agy maga is tudja fokozni azt a képességét, hogy az éppen rendelkezésre álló információt használja fel. Ez az agyi plaszticitás hatalma. Kérdéses, hogy Jorgensen elképzelésének megfelelően a hallórostok valóban keresztezték-e egymást a corpus callosumban a másik fülhöz vagy sem egészen bizonyosan jelentős változások mentek végbe az agyában az egy füllel való élethez történő alkalmazkodás során. Új kapcsolatok jöttek lét re, új területeket mozgósított (egy megfelelően kifinomult agyi képalkotó technika ezeket a változásokat ki is tudja mutatni). Valószínűnek tűnik, hogy - mivel a látás és hallás normális esetben kiegészítik egymást, és kompenzálnak, ha az egyik sérül - dr. Jorgensen tudatosan vagy tudatta lanul a látására és vizuális adatokra támaszkodik a hangszerek zenekarbe li helyzetének, illetve a koncertterem dimenzióinak, tágasságának és kör vonalainak feltérképezésében, mintegy a hallási tér megerősítéseképpen. 144

i i . Életh ű

sztereó

ié r t va n k é t f ü l ü n k ?

Az észlelés soha nem tisztán jelen idejű - múltbeli tapasztalatra is támaszkodik; ezért is vezette be Gerald M. Edelman „a felidézett jelen” fogalmát. Mindannyiunknak részletes emlékei vannak arról, hogy a dol gok miként néztek ki, illetve hangoztak korábban, és ezeket az emlékeket hívjuk vissza és keverjük hozzá az új észleletekhez. Ezek az észleletek egy erősen muzikális, megrögzött koncertre járó személynél, mint dr. Jorgensen, különösen meghatározóak, és az észleletek kiegészítéséhez bizonyára mozgósítja a képzeletét is, különösen ha az észlelési bemenet korlátozott. „Minden észlelési tevékenység valamilyen fokon alkotótevékenység, és minden emlékezési tevékenység valamilyen fokon képzeleti tevékeny ség”, írja Edelman. Ily módon az agy tapasztalatára és tudására, valamint alkalmazkodási készségére és rugalmasságára van szükség. Dr. Jorgensen esetében az a figyelemre méltó, hogy egy ilyen súlyos veszteség után, a funkció visszaállításának hétköznapi értelemben vett lehetősége nélkül, mégis végbement a funkció jelentős rekonstrukciója, így ami látszólag visszafordíthatatlanul elveszett, javarészt újra elérhető lett számára. M in den várakozás ellenére, még ha hónapokig tartott is neki, nagymértékben visszaszerezte azt, ami számára a legfontosabb volt: a zene gazdagságát, rezonanciáját és érzelmi erejét. Dr. Jorgensen beszámolója volt az első, amelyet az egyoldali siketség ha tásáról kaptam, de azóta azt figyeltem meg, hogy az ő tapasztalata távol ról sem szokatlan. Egy barátom, Howard Brandston húsz évvel ezelőtt mesélt nekem arról, hogy hirtelen szédülés lett úrrá rajta, amit jobb fü lének szinte teljes hallásvesztése követett. „Hallottam a hangokat azon az oldalon, de nem tudtam kibogozni a szavakat vagy a hangkülönbségeket”, mondta, majd így folytatja: A következő hétre koncertjegyem volt, de a zenei előadás laposnak és élet telennek tűnt, nem volt meg benne az általam annyira szeretett harmonikus hangzás. Felismertem a zenét, igen, de a nagyon várt felemelő érzelmi élmény helyett, annyira nyomott lettem, hogy még a könnyem is kicsordult.

Más gondok is akadtak. Howard lelkes vadász volt, és a hallásvesztése utáni első vadásztúráján úgy találta, hogy a hangok lokalizálásának ké pessége súlyosan sérült: 145

Második ré s z : A

m u z ik a litá s fo k a i

Teljesen mozdulatlanul álltam, hallottam a mókust rohangálni és rágcsálni, de az a korábbi képességem, hogy kiszúrjam, honnan jönnek ezek a hangok, cserbenhagyott. Rá kellett jönnöm, hogy ha sikeres vadász akarok lenni, meg kell tanulnom valahogy kompenzálni érzékelési fogyatékosságomat.

Jó pár hónap múlva Howard számos módját fedezte fel annak, m i képp tudja ellensúlyozni egyoldali hallásvesztését. Váltogatta a helyszín vizuális és hallási elemzését, és próbálta a kétféle észlelési bemenetet egy beolvasztani. „Egy idő után már nem kellett becsuknom a szemem, ha a fejemet oldalra mozgatva, apró fel-le haladó hullámmozgással fésültem át egy helyszínt. Sok idő elteltével már elég magabiztos voltam ahhoz, hogy újra veszélyes vadakra induljak. Innentől olyan hangokat kerestem, melyek ismerősek voltak számomra.”2 A koncertteremben Howard megtanulta enyhén oldalra fordítani a fejét, „mintha nézném azt a hangszert, amelyik éppen szól - balra a hege dűsök felé, picit jobbra a bőgő és az ütősök felé.” A tapintás érzéke - csak úgy, mint a látás - szintén kulcsfontosságú volt a zenei tér érzetének re konstruálásában. Sztereoberendezésének mélysugárzójával kísérletezett, és azt mondta, „ez tudatosította bennem a hallott hangok kézzelfogható fizikai természetét leginkább”. Trófeaszobájában, amely egyben a töké letes zenehallgatáshoz szolgáló jó minőségű szeterorendszerének helye is volt, a mélysugárzó teljesítményének használatával gyűjtötte egybe a hangról és térről alkotott emlékeit és képeit. A teljes zenei észlelet ki alakításához tudattalanul talán mindannyian használunk vizuális és ta pintási jelzőmozzanatokat a hallásiak mellé. Ezekkel és még kétségkívül számos más tudatos és tudattalan alkalmazkodással dr. Jorgensenhez ha sonlóan Howard is elért egy olyan pszeudo-sztereohatást, amellyel újra élvezni tudja a zenét.

Jaron Lanier, zeneszerző, népzenetudós és a virtuális valóság úttörője a lehető legna gyobb látási és hallási hűséggel bíró virtuális valóság megtervezésével foglalkozik. Azt hangsúlyozza, hogy a fej a másodperc tört része alatt automatikusan és tudattalanul végrehajtott mikromozgásai (néhány milliméteres mozgások vagy apró fordulások) azoknál is előfordulnak, akik tökéletes binaurális hallással rendelkeznek, mert a precíz hangelhelyezéshez erre tényleg szükség van. A Brandston által leírt letapogató fejmoz dulatok (melyek az egyik szemüket vagy fülüket elvesztő személyeknél kifejlődnek), úgy tűnik, hogy legalábbis részben, a fej normális mikromozdulatainak a felerősítései.

146

i i . Életh ű

sztereó

ié r t v a n k é t f ü l ü n k ?

Utóirat 2007 novemberében megkeresett engem Nick Coleman, angol zenekriti kus, aki olvasta dr. Jorgensenről szóló írásomat. Elmesélte, hogy néhány hónappal korábban egyik fülében hirtelen elvesztette hallását, és ez a hal lását, különösen a zeneészlelését drasztikusan megváltoztatta. Coleman életében a zene kulcsszerepet játszott, és a sztereohallás elvesztése most nemcsak a zene teljességétől és tágasságától fosztotta meg, hanem annak érzelmi rezdüléseitől is. A Guardianban közölt cikkében hosszan írt ta pasztalatairól: Úgy képzelem, hogy ha valaki egyáltalán szereti a zenét, akkor annak a fe jében valamiféle harmadik dimenzió jön létre. Egy olyan dimenzió, amitől térfogata és felülete, mélysége és textúrája lesz a zenének. A magam nevében elmondhatom, hogy „épületeket” hallottam, amikor zenét hallottam - épí tészeti szubsztancia és feszültség háromdimenziós formáit. Nem a klasszi kus szinesztetikus értelemben „láttam” ezeket az épületeket, hanem inkább a szenzóriumomban éreztem őket. Ezeknek a formáknak voltak „szintjei”, „falai”, „ablakai”, „teteje” és „pincéje”. Térfogatot fejeztek ki. Olyan összekap csolódó felületekből épültek fel, melyek koherenciája egymástól függött. A zene számomra mindig valami tekintélyes, háromdimenziós tároló volt, egy edény, olyan valóságos, mint egy cserkészkunyhó, egy katedrális vagy egy hajó, amelynek van belseje és külseje, és belső terekre tagolódik. Teljesen biz tos vagyok benne, hogy ez az „építészet” volt mindig az oka annak, hogy a zene érzelmileg elragadó hatást gyakorolt rám ... Erről az építészet dologról mindig hallgattam... részben azért, mert soha nem voltam egészen biztos abban, hogy tényleg „építészetre” gondoltam. Arra gondoltam, hogy ez az „építészeti zenehallgatás” csak a pontosabb megértés hiányát tükrözi. Most viszont biztos vagyok benne. Az „építészet” pontosan helyénvaló. Ha most zenét hallgatok, akkor valami lapos, kétdimenziós értelmezést hallok: szó szerint lapos, mint egy vonalakkal tarkított papírlap. Ami régen épület volt, most egy építészeti rajz. Tudom értelmezni, hogy mi van a rajzon, de nem jut el hozzám a tényleges szerkezet: nem tudok belépni a zenébe, nem tudom észlelni belső tereit. A műszaki rajzok érzelmileg soha nem kavartak fel. És ez a legfájóbb: a zene érzelmileg már nem érint meg.

147

Második ré s z : A

m u z ik a litá s fo k a i

Bár hallásának elvesztése után hat hónappal Coleman tapasztalt némi alkalmazkodást és javulást az egyensúly és vesztibuláris funkciók terén, a zenét azonban, mint írta, még mindig laposan, a tér egy szeletében ész lelte. Űj megközelítéssel, fáradságos munkával megtanulta „kiolvasni” a zenét, és képesnek érzi magát arra, hogy elemezze és esztétikai ítéletet mondjon róla, de érzelmi szinten még mindig „nem sok mindent” érez. Nem sok idő telt el azonban, és Coleman buzgón reménykedik, hogy a zene egyszer csak visszatér a háromdimenziós térbe és visszaadja neki a zene építészetét. Dr. Jorgensen tapasztalatain felbuzdulva Coleman min dennap zenét hallgat, mert úgy akarja azt hallani, ahogyan régen. Még mindig él a képzeletében és az emlékezetében, hogy milyen volt két füllel hallani.

148

12.

Kétezer opera: Zenei savantok

Az első felnőtt zenei savant, akivel találkoztam, egy értelmi fogyatékos férfi volt, aki abban a gondozóházban lakott, ahol én is dolgoztam.1Martin szü letésekor egészséges volt, de háromévesen agyhártyagyulladást kapott, ami rohamokat és végtagjaiban, valamint a hangjában görcsös eredetű gyenge séget okozott. A betegség intelligenciájára és személyiségére is hatással volt, impulzív lett, „fura”, és osztálytársaival nem tudott lépést tartani az iskolá ban. A problémákkal együtt viszont furcsa képességei fejlődtek ki: elbűvöl te a zene, odaadóan hallgatta, majd elénekelte vagy zongorán eljátszotta a hallott melódiákat, már amennyire görcsös végtagjai és hangja engedték. Édesapja, aki hivatásos operaénekes volt, nagyban támogatta őt ebben. Zenei képességeivel együtt Martin csodálatos emlékezőtehetséget fej lesztett ki. Amint súlyos látási problémájára szemüveget kapott, mohón olvasni kezdett, és megjegyzett (még ha gyakran nem értett is meg) min dent, amit olvasott. Ez, zenei memóriájához hasonlóan, szintén halláson alapult: akármit is olvasott, lelki füleivel hallotta is, néha az apja hangján. Bizonyos embereknek fotografikus memóriájuk van, Martinnak pedig fonografikus. Bár szokásait tekintve magányos volt, Martin képes lett az önálló élet vitelre, és el tudott végezni szakértelmet nem igénylő munkákat. Egyet len öröme a templomi kórusban való éneklés volt; rekedt, görcsös hangja miatt szólóénekes nem lehetett. Mire azonban hatvanegy éves lett, rosz1

Martinról először A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvem „Két lábon járó zenei lexikon” című fejezetében írtam.

149

Második ré s z : A

m u z ik a litá s fo k a i

szabbodó testi fogyatékosságai (köztük ízületi gyulladás és szívbetegség) miatt gondozóházi ápolásra szorult. Amikor 1984-ben találkoztam vele, elmesélte nekem, hogy több mint kétezer operát ismer, valamint a Messiást, a Karácsonyi oratóriumot és Bach összes kantátáját. Néhánynak beszereztem a kottáját, és amennyire lehetett, próbára tettem; nem hibázott. És nem csak a dallamokra emléke zett. Az előadások meghallgatásával megtanulta az összes hangszer és az összes énekhang szólamát. Amikor egy olyan Debussy-darabot játszottam le neki, amit még soha azelőtt nem hallott, szinte hibátlanul le tudta játsza ni a zongorán. Ezután a művet különböző hangnemekbe transzponálta, és Debussy stílusában improvizált is egy kicsit. Bármilyen hallott zene sza bályait és kereteit azonnal megragadta, még akkor is, ha ismeretlen vagy nem az ő ízlése szerint való volt. Ez az elsőrendű zenészi képesség egy egyébként szellemileg nagyon csekély kapacitású ember birtokában volt. Mi lehetett Martin zenei képességeinek eredete? Apja rendkívül mu zikális volt, és a zenei képesség gyakran öröklődik; így történt például a Bach-családban is hét generáción keresztül. Martin muzikális családba született, és ott is nőtt föl. Elég volt ennyi, vagy látása gyengeségéből is erőt merítettek hallási és potenciálisan zenei képességei? (Darold Treffert a savant-szindrómáról írott, Extraordinary People [Rendkívüli emberek] című figyelemre méltó művében megjegyzi, hogy a zenei savantok több mint egyharmada vak vagy nagyon gyengén látó.) Martin nagyon súlyos látási problémákkal született, de ezt majdnem hároméves koráig nem vették észre és nem korrigálták, így aztán első éveit szinte vakon töltötte, és csak a hallására támaszkodhatott az eligazodásban és a világ megérté sében. Esetleg mégis az agyhártyagyulladás volt az, amely megfosztotta őt a kérgi irányítás és a magasabb képességek egy részétől, viszont koráb ban nem gyanított savant-képességeket stimulált és szabadított fel? Az „idiot savant” (zseniális idióta) kifejezést 1887-ben vezette be Langdon Down londoni orvos. Olyan „gyengeelméjű” gyerekekre hasz nálta, akik különleges és néha rendkívüli „tehetséggel” bírtak. Ez lehetett kivételes számolási tehetség, rajzolás, műszaki érzék, és mindenekelőtt zenei képességek - emlékezés, játék és komponálás. A savant-tehetségek közül a muzikalitás a leggyakoribb és talán a legdrámaibb is, hiszen azon nal észrevehető, és roppant figyelemfelkeltő. Világszerte nagy figyelmet keltett az 1860-as években Vak Tóm, egy amerikai rabszolga esete, aki 150

12. K é t e z e r

opera

: Z en ei

sa v a n to k

már kiskorától fogva rendkívüli zenei tehetséggel megáldott csodagyerek volt.2 Darold Treffert Extraordinary People (Rendkívüli emberek) című könyvében jókora részt szentel a zenei savantoknak, León K. Miller pedig egy egész könyvet írt egyetlen zenei savantról, Eddie-ről.3 Beate Herme lin és kollégái Londonban savant-tehetségeken, különösképpen zenei savant-készségeken folytattak részletes vizsgálatokat, melyek megerősítik, hogy ezek a készségek az alapvető zenei struktúrák és szabályok (implicit és tudattalan) felismerésén múlnak, csakúgy, mint normális zenei kész ségek. Az anomália nem maga a készség, hanem annak izolációja - szo katlan és néha csodálatos fejlődése egy olyan elmében, amely egyébként verbálisán és az elvont gondolkodást illetően alulfejlettnek mondható. Egyszer írt nekem egy tanár egyik diákjáról, aki autizmusa mellett enyhén fogyatékos volt, hidrokefáliában (vízfejűségben) szenvedett, és rohamai voltak: A cipőjét nem tudja bekötni, nem tudja, mennyi kettő meg három, de el játszik egy tételt egy Beethoven-szimfóniából, és képes bármilyen hangnem be transzponálni. Úgy tűnik, nagyon mélyen érti a hagyományos harmónia „nyelvtanát”. Hallgattattam vele bonyolultabb harmóniákat is (köztük De bussyt, Berg zongoraszonátáját, a Trisztán-nyitányt, Ligeti-zongoraetűdöket), és ezeket a harmonikus „nyelveket” felhasználva már improvizálni is tud... Iszonyatosan szereti a zenét... és amikor jól játszik (ez nem mindig van így) a játéka gyönyörű és megrendítő. 2

A savantok nem „idióták”, és nem is feltétlenül fogyatékosak, de szinte mindig autisták. Az autizmus létjogosultságát az 1940-es évekig nem ismerték el, most viszont tudjuk, hogy a savantok többsége autista; igazából a klasszikus autizmussal élők körében tíz százalékra becsülik a savant-tehetségűeket. A Vak Tómról szóló korabeli beszámolók (köztük a francia orvosé, Édouard Séguiné, aki koncerten is találkozott Vak Tómmal), erősen azt sugallják, hogy rá is jellemző volt az autistáknál gyakori modorosság és sztereotipikus viselkedés. A zongorista John Davis felvételt is készített Vak Tóm ze néjének jó részéről, és számos cikkben megemlékezett róla; jelenleg Vak Tómról és koráról ír könyvet. Miller könyvét (Musical Savants: Exceptional Skill in the Mentally Retarded - Zenei savantok: kivételes képességek értelmi sérülteknél) érdemes összevetni Révész Géza klasszikus, a zenei csodagyerekről, Nyíregyházi Ervinről szóló tanulmányával ( The Psychology o f a Musical Prodigy - Egy zenei csodagyerek pszichológiája). Eddie-től eltérően, Nyíregyházi nem volt savant (kivételesen nagyszerű és éles intelligenciával rendelkezett), de zenei értelemben mindkét fiú hasonló tehetséggel bírt. Adam Ockelford tollából született egy könyvhosszúságú tanulmány Derek Paravicini vak zenei savantról, In the Key o f Genius (A zseni hangnemében) címmel.

151

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

Stephen Wiltshire autizmussal élő angol csodagyerek széles körben is mert vizuális savant; bonyolult épületekről vagy akár teljes városképekről tud lélegzetelállítóan részletes rajzokat készíteni, néha egyetlen pillantás után.4 Ezeket a képeket képes évekig is fejben tartani torzítás vagy veszte ség nélkül. Amikor hatéves korában iskolába ment, tanára azt mondta a rajzairól, hogy életében nem látott még ennyire „nem gyermeki rajzokat”. Stephen zenei savant is egyben. A savant-képességek általában tízéves kor előtt jelentkeznek, és ez különösen igaz a zenei savantokra. Mégis, amikor Stephen mentora, Margaret Hewson felhívott, hogy elmondja, „Stephenből előtört a zenei tehetség - óriási tehetség!” - Stephen már ti zenhat éves volt. Martinhoz hasonlóan neki is abszolút hallása van, képes összetett akkordokat azonnal visszaadni, és olyan több perc hosszúságú dallamokat tud lejátszani, amelyeket azelőtt nem is hallott, és könnyedén transzponálja őket más hangnembe. Az improvizációhoz is van tehetsége. Nem világos, hogy zenei adottsága miért csak viszonylag későn került fel színre. Valószínűnek tűnik, hogy kiskorától kezdve ott volt benne a zenei tehetség lehetősége, de talán saját passzivitásának és annak köszönhetően, hogy mások csak a vizuális tehetségére összpontosítottak, ez észrevétlen maradt. Az is elképzelhető, hogy a serdülőkornak volt ilyen hatása, mert Stephen hirtelen Stevie Wonder- és Tóm Jones-rajongó lett, és imádta utánozni a mozgásukat és modorosságukat is a zenéjükkel együtt. A savant-szindróma egyik jellemzője - sőt meghatározó jellemzője - , hogy egy bizonyos képesség felerősödik, míg más képességek sérülnek vagy gyengén fejlődnek.5 A kiemelkedő képességek a savant-készségekben mindig konkrétak, míg a sérült képességek absztraktak és gyakran 4 5

Stephen vizuális és zenei tehetségével az Antropológus a Marson című könyvemben foglalkoztam részletesen, a „Csodagyerekek” fejezetben. A „savant-szindróma” kifejezést olyan egyénekre szokták alkalmazni, akik valamilyen savant-tehetséggel rendelkeznek és vagy szellemi fogyatékossággal, vagy alacsonyan funkcionáló autizmussal élnek együtt. Savant-képességeket, különösen számolás terü letén, ugyanakkor felfedezhetünk magas általános intelligenciájú emberekben is. (Steven B. Smith ezt tárgyalja a The Great Mentái Calculators [A nagy fejszámolók] című könyvében.) Néhány nagyszerű matematikusnak is savant számolási képességei voltak - Gauss az egyik híres példa másoknak viszont nem. Ilyen tekintetben a számolási képesség hasonlít az abszolút hallásra, amely lehet egy „szindróma” része, de normális intelligenciájú embereknél is előfordul.

152

i2 . K é t e z e r

opera

: Z en ei

sa v a n t o k

nyelviek. Számos spekuláció született azzal kapcsolatban, hogy hogyan jöhet létre az erős és gyenge képességek ilyen mintázata. Már másfél évszázada tudjuk, hogy az agy funkciói relatív (de nem abszolút) féltekei specializációt mutatnak. Az absztrakt és nyelvi képes ségek elsősorban a bal vagy domináns agyféltekéhez köthetők, az észle lési készségek pedig a jobbhoz. A két félteke közti aszimmetria az emberi agyban nagyon hangsúlyos (kis fokban a főemlősök és egyéb emlősök között is jelen van), és már méhen belül megfigyelhető. Magzati korban és nagyon kicsi gyerekeknél a helyzet fordított, mert a jobb félteke a bal hoz képest korábban és gyorsabban fejlődik, így válik lehetővé, hogy az észlelési funkciók már az élet első napjaiban és heteiben kialakuljanak. A bal féltekének tovább tart a fejlődése, de születés után folyton alapvető változásokon megy keresztül. Fejlődése és saját képességeinek elsajátítása során (melyek jórészt fogalmi és nyelvi jellegűek) elkezdi elnyomni vagy gátolni a jobb félteke (észlelési) funkcióit. A bal féltekét a méhen belüli és csecsemőkori funkcionális (és talán immunológiai) éretlenség szokatlanul sérülékennyé teszi, és ha valami lyen sérülés lép fel - Geschwind és Galaburda feltételezése szerint - , a jobb félteke kompenzációképpen túlfejlődik, és az idegsejtek vándorlása tényleges nagyobbodást tesz lehetővé. Ez az események normális mene tét megfordíthatja, és a megszokott balfélteke-dominancia helyett rend ellenes jobbfélteke-dominanciát eredményezhet.6

A bal félteke méhen belüli, születési vagy kora gyermekkori sérülései mellett fiziológiai összefüggés van a korai agyféltekék közti aszimmetria és a méhen belüli tesztoszteron-hatás között. Méhen belül a tesztoszteron lelassítja a bal félteke fejlődését, és bár mind a lány, mind pedig a fiú magzatok ki vannak téve ennek, a fiú magzatok sok kal nagyobb mértékben. Sok genetikai eredetű szindrómánál tényleg megdöbbentő a férfiak túlsúlya a nőkkel szemben (és a balkezesség aránya is növekszik) beleértve az autizmust, a savant-szindrómát, a Tourette-szindrómát és a diszlexiát is. Geschwind feltevése szerint ez a tesztoszeron-hatást tükrözi. León Miller mégis óva int: „A legtöbb zenei savant férfi, látássérült, és nyelvi za var van jelen a múltjában, mégis a tényezők ilyen kombinációja még nem biztosíték a savant-képességek meglétére... Ezek a jellemzők jelen lehetnek olyasvalakiben is, aki semmilyen területen nem kivételes.” (Miller további tényezőket is számba vesz - meg szállottsági hajlamokat, különleges lehetőségeket, jobbfélteke-dominanciát, genetikai fogékonyságot stb. - , de arra a következtetésre jut, hogy önmagában egyik tényező sem tudja megmagyarázni vagy megjósolni a savant-készségek megjelenését.)

153

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

Jobbfélteke-dominanciára való váltás születés után is előfordulhat, leg alábbis az élet első öt évében, ha a balfélteke sérül. (Geschwind érdeklődé sét a jelenség iránt részben az a figyelemre méltó tény keltette fel, hogy hemiszferektómia esetén - ami a gyógyszerekkel nem kezelhető epilepszia kezelésére végrehajtott drasztikus procedúra, melyben az egész bal agy féltekét eltávolítják - a fiatal gyermek nem válik tartósan nyelv nélkülivé, hanem a nyelvi funkciók a jobb féltekében fejlődnek ki.) Lehetségesnek tűnik, hogy a hároméves Martinnal is valami ilyesmi történt agyhártya gyulladása után. Ilyen féltekei váltások előfordulhatnak, bár kisebb mér tékben, olyan felnőtteknél is, akiknél főként a bal agyfélteke sérül. Savantszerű tehetségek az élet későbbi szakaszában is felszínre ke rülhetnek. Számos anekdotikus leírás látott napvilágot erről agysérülés, sztrók, tumor vagy frontotemporális demencia után, különösen, ha a ká rosodás kezdetben a bal oldali homloklebenyre korlátozódik. Clive Wearingnek, akivel a 15. fejezet foglalkozik, elsősorban a bal homloklebenyét érintő herpes encephalitis fertőzése volt; pusztító amnéziája mellett sa vantszerű gyors számolás- és szójátékképesség alakult ki nála. A gyorsaság, ahogyan ilyen körülmények között ezek a savant-tehetségek megjelennek, azt sugallja, hogy a jobb félteke funkciói felszabadul nak a gátlás alól, amely gátlást vagy elnyomást normális esetben a bal homloklebeny fejti ki. 1999-ben Allan Snyder és D. J. Mitchell megfordították azt a meg szokott kérdést, hogy miért olyan ritkák a savant-képességek, és azt kérdezték: miért nincsenek mindannyiunknak savant-képességei? Úgy gondolták, hogy az élet korai szakában mindnyájunkban benne lakoz nak az ilyen készségekhez szükséges mechanizmusok, de az agy érése során fokozatosan legátlódnak, legalábbis tudatos értelemben. Felte vésük szerint a savantoknak „kiváltságos hozzáférésük van az introspekció útján el nem érhető alsóbb szintű információkhoz”. Ezután az elméletet kísérleti úton kezdték tesztelni transzkraniális mágneses sti muláció (TMS) használatával, ami rövid időre és gyakorlatilag azonnal gátolja az agy különböző részeinek fiziológiai funkcióit. Normál önkén tesek bevonásával TM S-t alkalmaztak néhány percig a bal homlokle benyen. A stimulálás az agy absztrakt és fogalmi gondolkodást érintő részeit volt hivatva gátolni, és abban reménykedtek, hogy a jobb félteke észlelési funkcióit átmenetileg felszabadítja. A kísérletek szerény, de so 154

12. K é t e z e r

opera

: Zenei

sa v a n to k

katmondó eredményekkel zárultak. Ügy tűnt, hogy néhány percre ja vultak olyan készségek, mint a rajzolás, számolás és szövegellenőrzés. (Bossomaier és Snyder azt is vizsgálják, hogy TMS-sel felszabadítható-e az abszolút hallás.)7 Robyn Young és munkatársai hasonló eljárással elő tudták ugyan idézni a felszabadító hatást, de tizenhét alanyból csak ötnél. Ebből arra következtettek, hogy „ezek a mechanizmusok nem elérhetők minden ki számára, és egyénenként változhat az is, hogy valaki mennyire képes ezekhez a mechanizmushoz hozzáférni, és az is, hogy egyáltalán birtoká ban vannak-e ilyen mechanizmusoknak”. Attól függetlenül, hogy tény leg így áll-e a dolog, annyi bizonyos, hogy egy jókora kisebbségnek, a „normális” felnőttek úgy harminc százalékának, lehetnek latens vagy el nyomott savant-képességei, melyeket technikai úton, például TMS segít ségével valamilyen fokon fel lehet szabadítani. Ez nem teljesen meglepő, hiszen számos különböző patológiás állapot - frontotemporális demencia, domináns féltekét érintő sztrók, bizonyos fejsérülések és fertőzések - okozhatja alkalmanként savantszerű képességek előbukkanását. Mindebből arra kell következtetnünk, hogy vannak olyan konkrét eidetikus és mnemonikus képességek, legalábbis sok egyénben, melyek normálisan rejtve maradnak, de kivételes feltételek mellett felszínre kerülhetnek vagy felszabadulhatnak. Az ilyen potenciális képességek léte csak evolúciós és fejlődési szempontból értelmezhető: az észlelés és megismerés korai formáinak tekinthetjük őket, melyeknek egykor

1965-ben valami hasonló történt velem is, amikor, mint akkoriban sok orvostanhall gató és rezidens orvos, tetemes mennyiségű amfetamint fogyasztottam. Két héten ke resztül olyan rendkívüli készségek birtokába kerültem, melyeket normálisan nélkülöz tem. (Erről írok A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvemben a „Kutyabőrbe bújva” című fejezetben, amely a szaglás felerősödésére koncentrál.) Nemcsak felismertem minden általam ismert embert a szagáról, hanem mint egy camera lucida, nagyon pontos és stabil vizuális képeket tudtam fejben tartani és pa pírra vetni. Nagyban javult a zenei memóriám és a kottázási képességem, és egyszeri meghallgatás után bonyolult dallamokat tudtam lejátszani a zongorán. Újonnan fel fedezett képességeimet és a felerősödött érzéki világ feletti örömömet beárnyékolta, hogy absztrakt gondolkodásom szerfelett csorbult. Amikor évtizedekkel később ol vastam Bruce Miller pácienseiről és Allan Snyder kísérleteiről, elgondolkodtam, va jon az amfetamin gátolhatta-e átmenetileg a homloklebeny gátlásait, és okozhatta-e „savant”-képességek felszabadulását.

155

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

volt adaptív hasznuk, de ma már más formák elnyomják és feleslegessé teszik őket.8 Darold Treffert, aki veleszületett és szerzett savant-képességű emberek tucatjait vizsgálta, hangsúlyozza, hogy „instant” savantok nem léteznek, a savantizmushoz nem vezet egyszerű út. A speciális mechanizmusok - le gyenek akár egyetemesek, akár nem - szükségesek, de nem elégségesek a savantizmushoz. A savantok éveket töltenek készségük fejlesztésével és csiszolgatásával, időnként megszállottan, máskor csak a különleges kész ség gyakorlásának öröme okán - amely öröm az intellektuális fogyaté kossággal szembeállítva és a tehetség hozta elismerés és érdem által csak fokozódik. Savantnak lenni életforma, személyiségszervező erő, még ak kor is, ha csak egyetlen mechanizmusra vagy készségre épül.

Kiotóban Matsuzawa Tetsuro és munkatársai csimpánzok számemlékezet-terjedelmével foglalkozó munkája is egy ilyen „primitív” képességre mutat példát. Matsuzawa egy Nobuyuku Kawaival közösen írt cikkben bemutatta, hogy Ai, a fiatal csimpánz, egy öt számból álló sorra tudott emlékezni - ez több, mint amire egy óvodás emlékezik; és a nemrégiben Chicagóban tartott „The Mind of the Chimpanzee” (A csimpánzok elméje) című szimpóziumon azt is bemutatta, hogy Ai további tanulással a legtöbb fel nőttet túlhaladó munkamemóriát fejlesztett ki. Matsuzawa szerint „lehet, hogy közös őseinknek közvetlen memóriája volt, de az evolúció során ezt elvesztették és nyelvjellegű készségeket sajátítottak el.” (Lásd Kawai-Matsuzawa 2000 és a Science című folyóiratban a szimpóziumról szóló beszámoló Jón Cohen tollából.)

156

13-

A hallott világ: Zene és vakság

Gyerekként az 1930-as években Londonban különös örömmel töltött el, amikor Enrico, a zongorahangoló, néhány havonta ellátogatott hozzánk, hogy felhangolja zongoráinkat. Egy pianínónk és egy nagy zongoránk volt, és mivel a családban mindenki játszott rajtuk, állandóan lehango lódtak. Amikor Enrico egyszer megbetegedett, egy helyettes hangoló jött - egy olyan hangoló, aki legnagyobb meglepetésemre fehér bot nél kül közlekedett, és látszólag normálisan látott. Addig a napig azt képzel tem, hogy Enricóhoz hasonlóan minden zongorahangoló vak. Jerome Bruner barátommal kapcsolatban évekkel később újra eszem be jutott mindez, hiszen számos tehetsége mellett iszonyatosan érzékeny a zenére, és rendkívüli zenei memória és képzelet birtokában van. Ami kor efelől kérdezősködtem, elmondta nekem, hogy családja ugyan nem muzikális, de ő veleszületett hályoggal jött világra, amit kétéves koráig nem műtötték meg. Élete első két évében funkcionálisan vak volt, csak fényt, árnyékot és némi mozgást látott, mielőtt a hályogot eltávolították - úgy gondolta, hogy ez kényszerítette őt arra, hogy mindenféle hangra, különösen az emberi hangokra és a zenére odafigyeljen. Ez a hallott világ iránti különös érzékenység egész élete során megmaradt. Savant páciensem, Martin jutott eszembe, aki Jerry Brunerhez hason lóan, nagyon vastag, konvex szemüveget viselt; Martin súlyos, több mint húsz dioptriás távollátóként született, amit egészen három éves koráig nem diagnosztizáltak és korrigáltak. Kisgyermekként, mielőtt szemüve get kapott volna, funkcionálisan ő is vak volt. Vajon lehetett ennek köze ahhoz, hogy zenei savant vált belőle? 157

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

A vak zenész vagy vak költő képe szinte mitikusan cseng, mintha az istenek a zene vagy a költészet adományát kárpótlásul adnák azért, hogy egy másik érzéket elvesznek. A vak zenészek és dalnokok a vándor énekesekkel, udvari előadókkal és vallásos kántorokkal egyetemben sok kultúrában különleges szerepet töltöttek be. „A kelta kultúrában renge teg hárfás és dudást neveztek »dall«nak - ami vakot jelent - többnyire a himlőnek köszönhetően”, mondja John Purser. Köztük volt Ruairidh Dali O’Cathan, Ruairidh Dali Morrison, Blind Denis Hempson és még sokan mások. Purser azt is megjegyzi, hogy vakságukat soha nem úgy jelenítik meg, mint fogyatékosságot, alsóbbren dűséget vagy akár másoktól való függést. Ezek a férfiak nem mutatkoztak a hátán hárfát cipelő szolgálófiúval (bár gyakran tényleg rá voltak utalva egy szolgára), soha nem úgy festették le őket úgy, hogy bottal tapogatóznak a vi lágban, nem úgy mutatták be őket, mint alamizsnáért könyörgő koldusokat: éppen ellenkezőleg, ezeknek a figuráknak méltóságuk és az énekmondók stá tuszához illendő belső látásuk volt.

Évszázadokon keresztül élt Európában a vak templomi orgonisták ha gyománya. Nagyon sok a vak zenész, különösen (de nem kizárólag) a gospel, blues és jazz világában - Stevie Wonder, Ray Charles, Art Tatum, Jósé Feliciano, Rahsaan Roland Kirk és Doc Watson csak néhány név a sok közülük. Sok művésznek a „Blind” (vak) jelzőt valóban megtisztelte tésképp ragasztották a nevükhöz: Blind Lemon Jefferson, the Blind Boys of Alabama, Blind Willie McTell, Blind Willie Johnson. A vak emberek zenei irányba terelése részben társadalmi jelenség, hi szen a vakok sok más foglalkozásból ki vannak zárva. A társadalmi erők höz azonban határozott belső erők is társulnak. A vak gyerekek verbá lisán gyakran koraérettek, és szokatlanul fejlett a verbális emlékezetük; sokan közülük ugyanígy a zenéhez vonzódnak, és a zene központi helyet kap az életükben. Azok a gyerekek, akiknek hiányzik a vizuális világ, ter mészetes módon fedezik fel vagy alkotják meg maguknak a tapintás és hallás gazdag világát.1 1

Mozart egyik barátja (akinek Mozart nagy csodálója volt, és a zeneszerző egy zon goraversenyt is dedikált neki) Maria Theresia von Paradis zongorista és zeneszerző volt. A kora gyermekkorától fogva vak von Paradis egy hallási, főleg zenei világra volt hangolódva; híres volt majdnem mozarti kaliberű füléről és zenei emlékezetéről.

158

1 3 - A H ALLOTT VILÁ G: Z EN E ÉS VAKSÁG

Erről a jelenségről sok anekdota kering, de Adam Ockelford a hétköz napi megfigyeléseken túllépve, az elmúlt húsz évben szisztematikus vizs gálatokat is végzett. Ockelford zenetanár volt egy vakok számára fenntar tott iskolában, jelenleg pedig oktatási igazgató a londoni Royal National Institute o f the Blindban (Vakok Királyi Nemzeti Intézete). Különösen érdekelte őt egy ritka, veleszületett állapot, a septo-optikus diszplázia (SÓD), amely néha viszonylag enyhe, de gyakran súlyos látáskároso dáshoz vezet. Linda Pringgel, Graham Welchcsel és Darold TrefFerttel együttdolgozva harminckét család SOD-ban szenvedő gyermekét ha sonlította össze ugyanennyi kontrollcsaláddal. Az SOD-s gyerekek egyik fele nem látott, illetve csak fényt, árnyékot vagy mozgást tudott érzékelni (őket „vaknak” tekintették); a másik fele „részlegesen látó” volt. Ockelford és munkatársai megjegyezték, hogy a vakok és részlegesen látók körében sokkal nagyobb volt az érdeklődés a zene iránt, mint a látók között. Egy édesanya hétéves vak lányáról ezt mondta: „A zenéje mindig elkíséri. Ha nem szól a zene, akkor énekel. Zenét hallgat, ha az autóban ül, elalváskor is. Imád zongorázni vagy más hangszeren játszani.” Bár a részlegesen látó gyerekek is fokozottan érdeklődtek a zene iránt, kivételes zenei képességek - melyek formális oktatás nélkül, spontán jö t tek felszínre - csak a vak gyerekeknél voltak megfigyelhetők. Tehát nem az SÓD, hanem a vakság fokozata, az alapvető vizuális világ hiányának ténye játszott kulcsszerepet a zenei hajlamok és képességek stimulálásában a vak gyerekeknél. Számos vizsgálat alapján Ockelford azt találta, hogy azok közül a vak gyerekek közül, akiket tanított, 40-60% -nak volt abszolút hallása. HaTizennyolc éves korában a híres Franz Anton Mesmer kezelése hatására egy kicsit viszszanyert látásából, de ez zenei észlelésének, memóriájának és zongorajátékának heves romlásához vezetett. Amikor Mesmer elhagyta Párizst, abbamaradtak a kezelések, és ezzel von Paradis csökevényes látása is elenyészett. Nem sajnálta teljesen, hiszen újra teljesen belemerülhetett a hangok és a zene világának örömeibe, és élvezhette ragyogó karrierjének visszatértét. Valóban, mindannyian ki szoktuk néha zárni a vizuális világot, hogy valami más ér zékünkre összpontosítsunk. Apám szeretett improvizálni és a zongora mellett gondol kodni. Ilyenkor ábrándozásba merült, és álmodozó arccal zongorázott, behunyt szem mel, mintha egyenesen a billentyűzetre ültette volna át, amit a fejében hallott. És akkor is gyakran becsukta a szemét, ha lemezt vagy rádiót hallgatott. Mindig azt mondta, hogy jobban hallja a zenét behunyt szemmel - így ki tudta zárni a vizuális érzeteket, és teljesen bele tudott merülni a hallott világba.

Második ré s z : A

m u z ik a l it á s f o k a i

milton, Pascual-Leone és Schlaug nemrégiben szintén azt közölték, hogy a vak zenészek 60%-ának van abszolút hallása, szemben a látó zenészek 10%-ával. A normálisan látó zenészek számára a korai zenei képzés (hat vagy nyolcéves kor előtt) kulcsfontosságú az abszolút hallás fenntartásá hoz vagy kifejlődéséhez - de ezeknél a vak zenészeknél az abszolút hallás akkor is gyakori, ha a zenei képzést viszonylag későn, néha akár a ka maszkor végén kezdik. Az emberi agykéreg több mint egyharmada érintett a látás mechaniz musaiban, és ha a vizuális ingerek hirtelen megszűnnek, az agykéregben nagyon kiterjedt újraszerveződés és újraleképezés indul be, ami néha mindenféle intermodális érzékelés kifejlődésével jár. Pascual-Leone, munkatársai és még mások2 meggyőző bizonyítékot nyújtanak arra vo natkozóan, hogy a vakon született vagy korán megvakult személyekben a masszív vizuális kéreg korántsem marad funkció nélkül: az érzékelési ingerek újra felosztásra kerülnek, különös tekintettel a hallásra és a tapin tásra, illetve ezekre a funkciókra specializálódnak.3 Ha a vakság az élet későbbi szakaszában következik be, az újrafelosztás akkor is megtörtén het. Nadine Gaab és munkatársai egy későn megvakult, abszolút hallású zenésszel folytatott vizsgálatban mindkét vizuális-asszociációs területen kiterjedt aktivitást tudtak kimutatni zenehallgatás közben. Frédéric Gougoux, Róbert Zatorre és mások Montrealban bebizonyí tották, hogy „a vak emberek jobban teljesítenek a látó kontrollszemélyekkel szemben a hangok közötti hangmagasság-változás irányának meg ítélésében, még akkor is, ha a változás sebessége tízszer gyorsabb, mint amit a kontrollszemélyek még észlelnek - , de csak akkor, ha kisgyermekkorban vakultak meg”. A tízszeres különbség rendkívüli - általában az ember nem találkozik ilyen nagyságrendbeli különbséggel alapvető ész lelési képességek terén. A vakok zenei képességeinek pontos idegrendszeri háttere még nin csen teljesen feltárva, de Montrealban és máshol is intenzíven tanulmá nyozzák. 2 3

Lásd például Amedi et al. 2005. Veleszületett vagy szerzett vaksággal élő emberek képesek meglehetősen pontos és részletes hallástérképet alkotni közvetlen környezetükről. E képesség megszerzésének gyönyörű leírását találhatjuk meg John Hull Touching the Rock (A szikla megérintése) című könyvében.

160

13-

A H ALLOTT

VILÁG: ZEN E ÉS VAKSÁG

Addig nekünk csak a vak muzsikus ikonikus képe marad, a vak zené szek magas száma a világban, a vak gyerekek körében gyakori muzikali tás és a személyes emlékiratok. Az egyik leggyönyörűbb ezek közül Jacques Lusseyran, a francia ellenállás írójának és hősének önéletrajza, aki kisfiú korában zenei tehetség volt, és csellózott, mielőtt hétéves korában megvakult. Emlékiratában a zene mérhetetlen fontosságát hangsúlyozza látásának elvesztése után: Az első koncertterem, melybe nyolcévesen beléptem, egyetlen perc alatt töb bet jelentett számomra bármilyen mesebeli királyságnál... A terembe való belépésem mindig egy szerelmi történet kezdetét jelentette: a hangszerek behangolása volt az eljegyzés... Sírtam minden alkalommal, amikor megszólalt a zenekar. A hangok világa váratlan ajándék egy vak számára! A zene egy vak számára táplálék... Rendszeresen hozzá kell jutnia, mint a kenyérhez... A zene nagyszerű dolog egy vak számára.4

Lusseyran 2 0 0 5 ,8 3 -8 5 . Hevesi Mihály fordítása. (A Szerk.)

161

14-

A tiszta zöld hangnem: Szinesztézia és zene

Az emberek évszázadok óta keresik a kapcsolatot a zene és a színek kö zött. Newton úgy vélte, hogy a spektrum hét különálló színe valami is meretlen, de egyszerű módon megfelel a diatonikus skála hét hangjának. A „színorgonák” és más hasonló hangszerek, melyekben minden hang hoz egy bizonyos szín társul, a 18. század eleje óta léteznek. Az Oxford Companion to Music nem kevesebb, mint tizennyolc sűrűn írt oszlopban foglalkozik a „Szín és zene” kérdésével. Legtöbbünk számára a színek és a zene társítása hasonlatszinten működik. Az ilyen hasonlatok ismerte tőjegyei a „mint” és a „mintha” szócskák. Néhány embernél azonban az érzékelési élmények azonnal és automatikusan egy újat váltanak ki. Egy valódi szinesztéta számára nem létezik „mintha” - egyszerűen csak az érzetek azonnali összekapcsolódása. Ebben bármelyik érzékelési tarto mány részt vehet - van, aki a betűket vagy a hét napjait egyenként úgy észleli, hogy azoknak saját színük van; van, aki úgy érzi, hogy minden színnek saját illata vagy minden hangköznek saját íze van.1 A szinesztéziáról az első szisztematikus beszámolót (a jelenséget az 1890-es években nevezték el így) Francis Galton készítette klasszikus,

A 19. század végén Joris-Karl Huysmans regényíró minden likőr ízét megfeleltette egy hangszernek - a száraz curaçao olyan, mint a klarinét, a kümmel, mint az oboa, a crè me de menthe, mint a furulya és a többi - , de később nagy nehezen elárulta, hogy ezek csak hasonlatok voltak. Hasonló pszeudo-szinesztetikus hasonlatot használt Evelyn Waugh Brideshead Revisited (Az utolsó látogatás) című művében, amikor Anthony Blanche így lelkesedik: „Az igazi zöld chartreuse... öt külön íze van, amint a nyelven végigszivárog. Olyan, mintha a spektrumot nyelné le az ember”.

162

14 - A TISZTA z ö l d h a n g n e m : S z i n e s z t é z i a é s z e n e

1883-as Inquiries into Human Faculty and Its Development (Elmélkedés az emberi képességekről és fejlődésükről) című munkájában. Ez a rend hagyó, széles látókörű könyv tartalmazza többek között az ujjlenyomatok egyediségének felfedezését, a kompozit képek fotózásának módszerét és az eugenetikáról alkotott hírhedt gondolatait.2 Galton először a „mentá lis képalkotást” kezdte tanulmányozni, nevezetesen azt, hogy az emberek mennyire képesek helyszíneket, arcokat és egyebeket vizualizálni élénk, élethű részletességgel, majd rátért a számokról alkotott képek vizsgála tára. Legnagyobb megrökönyödésére alanyainak némelyike bizonyos számokat mindig bizonyos színűnek „látott”, akár tényleg rájuk nézett, akár elképzelte őket. Bár Galton ezt eleinte pusztán csak „asszociációnak” gondolta, hamarosan meggyőződött róla, hogy ez fiziológiai jelenség, az elme egy specifikus, öröklött képessége, mely rokonságban áll a mentális képalkotással, de rögzítettebb, sztereotipikusabb és automatikusabb ter mészetű, és a mentális képalkotás más formáival ellentétben gyakorlati lag lehetetlen tudatosan vagy akaratlagosan befolyásolni. Neurológusként egészen a közelmúltig nem találkoztam szinesztéta személlyel, mert szinesztéziával nem szoktak az emberek ideggyógyász hoz fordulni. A szinesztézia előfordulásának esélye egyesek szerint egy a kétezerhez, de meglehet, hogy ennél sokkal gyakoribb, mert a legtöbb ember, aki rendelkezik vele, nem tekinti betegségnek. Mindig ilyenek voltak, és amíg meg nem tudják az ellenkezőjét, azt feltételezik, hogy álla potuk teljesen normális és megszokott, és mindenki hozzájuk hasonlóan egybeolvadva tapasztalja a különböző érzeteket. Ezért csak mostanában, csupán kérdezősködés útján fedeztem fel, hogy jó néhány páciensem, 2

A szépirodalomba sokkal hamarabb eljutott a szintesztézia, amikor a német romantika zeneszerző-írója, E. T. A. Hoffmann egyik hősét, Johannes Kreislert így írta le: „kicsi férfi cisz-moll színű kabátban, E-dúr színű gallérral.” Ez túl specifikus ahhoz, hogy hasonlat legyen, és azt sugallja, hogy Hoffmann jól ismerte a szín-zene-szinesztézia jelenséget, vagy ő maga is szinesztéta volt. Paul Herruer, egy groningeni levélíróm, egy másik lehetőséget vet fel: A 18. és a 19. században hajlamosak voltak a különféle hangnemeket bizonyos tulajdonságokkal felruházni... Az E-dúrt szikrázó, sőt villogó tonalitásnak gon dolták. Ezzel szemben a cisz-mollt melankolikusnak, kicsit szomorkásnak tartot ták. így aztán az is lehetséges, hogy Hoffmann egyfajta, „kizárólag zenészeknek” célzott hasonlatkészletet használt egy szürkésdrapp kabát és a színben hozzá nem illő (felhajtott) gallér megjelenítésére.

163

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

akiket más betegség miatt kezelek, valójában szinesztéta is. Ezt egysze rűen eszükbe sem jutott megemlíteni, én pedig soha nem kérdeztem. Sok éven át az egyetlen betegem, akiről tudtam, hogy szinesztéta, egy festő volt, aki egy fejsérülés következtében teljesen színvak lett.3 Nemcsak a színek észlelésének és elképzelésének képességét vesztette el, hanem azt is, hogy mint addig egész életében, a zenével együtt automatikusan szí neket is lásson. Veszteségei közül bizonyos értelemben ez volt a legcseké lyebb, ugyanakkor kiemelkedő fontosságú, hiszen számára, az ő szavaival élve, a zenét mindig „gazdagabbá” tették a kísérő színek. Ez győzött meg engem arról, hogy a szinesztézia fiziológiai jelenség, ami az agykéreg bizonyos területeinek integritására és a köztük lévő kap csolatokra épül - a festő esetében a látókéreg bizonyos területei közötti kapcsolatokra, melyek a színek észleléséhez és elképzeléséhez szüksége sek. E területek megsemmisülése következtében a festő semmilyen színt nem volt képes látni, és „színes zenét” sem. A szinesztézia különféle formái közül a zenei szinesztézia - különösen a zenehallgatáskor vagy zenére gondoláskor tapasztalt színes effektusok - a leggyakoribb és talán a legdrámaibb. Azt nem tudjuk, hogy zenészek vagy muzikális emberek körében gyakoribb-e, de a zenészek természete sen jobban tudatában vannak a jelenségnek, és azok között is sok a ze nész, akik a közelmúltban számoltak be nekem szinesztéziájukról.4

Ez az eset az Antropológus a Marson című könyvemben,„A színvak festő esete” fejezet

ben olvasható. A szinesztéziának sok egyéb formája létezik, melyek vagy érintik a zenét, vagy sem. Egyik levélíróm lánya szinesztéziájáról elképesztő leírást küldött nekem: Nemrégiben fedeztem fel, hogy 16 éves lányomnak szinesztéziája van. (Az alábbi idézetek tőle valók.) A betűknek, számoknak és szavaknak színük, anyaguk és ne vük van, néha még személyiségük is: „P: nagyon mély fekete, egy kis lilával, foltos, és néha olyan, mint egy bedugult orr. Férfi.” „A 4-es szám fényes, acidsárga, az ötös pedig crayolakék. Együtt a 8-ast kellene kiadniuk, de ehelyett valójában a 9-es jön ki belőlük, ami nedves földbarna. Szá m om ra ennek soha nem volt semmi értelme. Az algebra miatt barnul be az X is. Legalább a betűket jó lenne kihagyni ebből a macerából.” A zene és a hangok általában színeket és formákat idéznek fel: „Egy magas han gú nyüszítés olyan, mintha valaki belemártana egy tűt sárga szövegkiemelő tintá ba, és egy vonalat firkantana fölém.” Néha az ízlelés is bevonódik: „A Samantha névnek rágógumi íze van.”

164

14 - A t i s z t a z ö l d h a n g n e m : S z i n e s z t é z i a é s z e n e

A kiváló kortárs zeneszerzőt, Michael Torke-ot mélyen megérintette a színes zene. Torke már kiskorától fogva feltűnő zenei tehetség volt; öt éves korában kapott is egy zongorát és mellé egy zongoratanárt. „Már ötévesen zeneszerző voltam”, mondja - a tanára a darabokat különböző részekre bontotta, Michael pedig játék közben más sorrendben újraren dezte a részeket. Egy szép napon azt mondta a tanárnőjének: - Imádom azt a kék darabot. A tanárnő nem volt biztos benne, hogy jól hallotta: - A kéket? - Igen - válaszolta Michael - azt a D-dúr darabot... a D-dúr kék. - Nekem nem - válaszolt a tanárnő. Meg volt lepődve, de nem csak ő, hanem Michael is, hiszen eddig azt feltételezte, hogy mindenki látja a zenei hangnemekhez kapcsolódó színeket. Amikor rájött, hogy nem mindenki osztozik a szinesztéziában, nehéz volt elképzelnie, milyen lehet az. Ügy gondolta, hogy az felér „egyfajta vaksággal”. Michael, amióta az eszét tudja, mindig is rendelkezett hangnem-szinesztéziával - mindenhez, aminek előjegyzése van, zenékhez, skálákhoz, akkordokhoz egy adott szín társul. És szintén amióta csak az eszét tudja, abszolút hallása volt. Ettől válnak a zenei hangnemek számára teljesen egyediekké: a gisz-mollnak például teljesen más „íze” van, mint a g-mollnak, mondja Michael, hasonlóan ahhoz, ahogy a dúrnak és a mollnak is különböző sajátosságai vannak a többi ember számára Michael tulajdon képpen el sem tudná képzelni a hangnem-szinesztéziát abszolút hallás nélkül. Minden hangnem, minden módosítás ugyanúgy különbözően (és „jellegzetesen”) néz ki, mint ahogyan különbözően hangzik. A színek Michael kiskora óta állandóak, változatlanok, és spontán szoktak előjönni. Sem akaraterővel, sem képzelőerővel nem lehet meg változtatni őket. Számára teljesen természetesnek és előre elrendeltnek tűnnek. A színek nagyon specifikusak. A g-moll például nemcsak sárga, hanem okker vagy gumiguttisárga. A d-moll „kova- vagy grafitszerű”; az f-moll „földszínű, hamuszerű”. Nehezen találja meg a megfelelő szót, mint ahogyan a megfelelő festéket vagy krétát is nehezen találná meg. A dúr és a moll hangnemek színeinek mindig van közük egymáshoz (például a g-moll tompa okkersárga, a G-dúr pedig élénk sárga), de ezt leszámítva nehéz lenne olyan rendszert vagy szabályszerűséget találni, 165

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

ami alapján a bizonyos hangnemek színeit meg lehetne mondani. Egy szer elgondolkodott, hogy a színek vajon valami kiskori, tényleges tár sításon alapulnak-e - mondjuk egy játékzongorán, aminek minden bil lentyűje más színű - , de semmi ilyesmiről nincs emléke. Mindenesetre úgy érzi, hogy ahhoz, hogy egy ilyen magyarázat megállja a helyét, túl sok színasszociáció létezik (először is huszonnégy a dúr és moll hang nemekhez és még vagy fél tucat a módosításokhoz). Továbbá van néhány hangnem, melyeknek olyan leírhatatlan színárnyalatuk van, amit szinte soha nem is látott az őt körülvevő világban.5 Amikor arról kérdeztem Michaelt, hogy milyen értelemben „látja” a színeket, említette a fényességet. A színeknek van egyfajta áttetsző, fénylő ragyogásuk, mintha „egy vászon” lenne előttük, de ez semmiképpen nem takarja vagy befolyásolja a normális látást. Megkérdeztem, hogy milyen lenne, ha egy D-dúr „kéket” látna, miközben egy sárga falat néz - va jon zöldet látna? Azt felelte, hogy nem; a szinesztetikus színei csak belül vannak, és a külső színekkel soha nem keverednek. Mégis szubjektiven nagyon erősek és „valóságosak”. A zenei hangnemekkel együtt jelentkező színek teljesen rögzítettek és állandóak már vagy negyven éve. Michael tudni szeretné, vajon szüle tésekor is jelen voltak-e, vagy újszülött korában alakultak ki. Vizsgálták, hogy változik-e a szín-hangnem asszociációjának pontossága és állandó sága az idő múlásával, és kiderült, hogy nincs változás. Különálló hangokhoz vagy különböző hangmagasságokhoz nem kap csolódnak színek. Michael akkor sem lát színt, ha mondjuk egy kvintet hall, mert a kvint, mint olyan, többértelmű, nem köthető egy konkrét hangnemhez. Kell egy nagytere vagy kistere alapú hármashangzat vagy egy olyan hangsor, ami elegendő az alapelőjegyzés megnevezéséhez. 5

V. S. Ramachandran és E. M. Hubbard (egy 2001-es jPRSL-cikkben) egy olyan részle gesen színvak emberről írnak, akinek betűszín-szinesztéziája van, és aki elmondása szerint, amikor szinesztéziát tapasztal, olyan színeket lát, amiket a szemével sohasem - ezeket „marsi színeknek” nevezte el. Ramachandran és Hubbard úgy vélték, hogy a „marsi-szín-effektus” előfordulhat nem színvak szinesztétáknál is. Egy 2003-as cik kükben azt írják: „Ezt annak a ténynek tulajdonítjuk, hogy a fusiform gyrusban ke resztaktiválással felidézett színek kikerülik a színfeldolgozás korai szakaszait, és ez szokatlan (marsi) színárnyalattal ruházza fel őket. Ez azt sugallja, hogy a kvália - a színérzékelés szubjektív élménye - nem a feldolgozás végső szakaszától függ, hanem az idegi tevékenység tejes mintázatától, beleértve a korai szakaszokat is.”

166

r 1 4 . A TISZTA ZÖLD HANGNEM: SZIN ESZTÉZIA ÉS ZENE

„Minden a tonikától (a hangnemet elnevező alaphang a dúr-moll toná lis zenében) függ”, mondja. Ugyanakkor a kontextus is nagyon fontos. Brahms II. szimfóniája például D-dúrban van (kék), de az egyik tétel g-mollban (okker). Az egész szimfónia kontextusában a tétel mégis kék lesz, csak akkor okker, ha külön olvassa, játssza vagy képzeli el. Michael különösen szerette Mozartot és Vivaldit gyerekkorában, min denekelőtt hangnemválasztásaik miatt, mely szerinte „tiszta és szűk tar tományú volt... egyszerűbb palettát használtak”. Később, kamaszkorában Chopin, Schumann és más romantikus zeneszerzők muzsikájába szere tett bele, bár a nyakatekert hangnemváltoztatások eléggé megviselték szinesztéziáját. A zenei mintázatokhoz, textúrához, ritmushoz, hangszerekhez, zene szerzőkhöz, hangulathoz vagy érzelemhez Michael nem társít színeket csak a hangnemhez. Van viszont egyéb, nem zenei szinesztéziája is. A be tűknek, számoknak és a hét napjainak mind megvan a saját színük, saját topográfiájuk és vidékük van.6 Megkérdeztem Michaelt, hogy alkotói életében milyen szerepet játszott szinesztéziája, fordította-e gondolkodását és képzeletét váratlan irányok ba.7Azt felelte, hogy az általa írt első zenekari darabnál határozott kapcso6

A hétfő zöld, a kedd fehéres sárga - és a „terep”, ahogyan Michael fogalmaz, emelke dik és jobbra fordul. A szerda magenta, „majdnem ódon téglaszínű”, a csütörtök sötét, majdnem indigókék, a péntek a terep szinte legmagasabb pontján van és nyírfaszínű, a szombat pedig sötét, borongós barnára zuhan vissza. A vasárnap fekete. A számoknak is megvan a maguk tája. „Húsznál élesen jobbra fordulnak, száz nál pedig élesen balra.” Michael számára a számok fogalma ugyanolyan fontos, mint az alakjuk; ilyen értelemben a római VH-es ugyanolyan arany, mint az arab 7 -e s... esetleg egy picit kevésbé.” Az egyesek, tízesek és százasok gyakran osztoz nak ugyanazon a színen, vagyis ha a 4-es „sötétzöld” a 40-esek „erdőzöldek” a 400asok egy kicsit halványabb zöldek és így tovább.

Ha valaki az aznapi dátumra tesz utalást, Michael fejébe rögtön beugrik annak szín-helyrajzi megfelelője. Például 1933. július 9., vasárnap például azonnal generálja az év, hónap, nap kromatikus megfelelőjét, térbelíleg elrendezve. Ez a fajta szinesztézia egyfajta mnemonikus eszközként is használható. Bizonyos zeneszerzőkről - Rimszkij-Korszakovról, Szkrjabinról, Messiaenről és m á sokról - azt mondják, hogy hangnemszín-szinesztéziájuk volt. Az Oxford Companion to Music még egy táblázatot is közöl, mely összehasonlítja Rimszkij-Korszakov és Szkrjabin „színeit”. Ezek azonban lehet, hogy csak egyfajta tudatos szimbolizmust és nem tényleges szinesztéziát takarnak.

167

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

lat van a szín és a hangnem között. Ez egy öt darabból álló sorozat, mely nek címe Color Music (Színes Zene), és amelynek minden eleme egyetlen hangnem - és egyetlen szín - zenei lehetőségeit tárja fel. A sorozat első darabjának címe „Elragadtatott narancs”; a többiek „Fényes kék zene”, „Zöld”, „Lila” és „Hamu”. A korai darabok után azonban munkája során Michael soha többé nem használta ilyen nyíltan hangnemszín-szinesztéziáját. Életműve figyelemre méltó és egyre növekvő terjedelmű zenei anyag: operákból, balettekből és szimfonikus művekből áll. Gyakran kér dezik tőle, hogy vajon a szinesztézia nagyban megváltoztatta-e életét, kü lönösen zenei karrierjét. Erre ezt válaszolja: „Nem nagy dolog, legalábbis nekem.” Neki ez normális és teljesen jelentéktelen. Egy másik zeneszerző, Dávid Caldwell szintén zenei szinesztéziás, csak egy teljesen másik fajtából. Amikor megemlítettem neki Michael „G-dúr egyenlő sárga”- egyenletét, felkiáltott: „Szerintem téved!” Ugyanígy nem stimmelt Michael zöld E-dúrja és tulajdonképpen Michael legtöbb színe (bár Dávid látott némi „logikát” némelyikben). Minden szinesztétának megvan a saját színmegfeleltetési rendszere.8 Dávid esetében a szín-hangnem asszociációk kétirányúak: ha lát egy áttetsző aranysárga poharat az ablakpárkányon, máris B-dúr hangulatban találja magát. („Van valami tiszta és aranyszínű abban a hangnemben”, mondta. Elgondolkodott, vajon a réz színe miatt lehet ez? A trombiták B hangolású hangszerek, és sok rézfúvós zene íródott ebben a hangnem ben.) Nem tudja biztosan, mi határozza meg a konkrét színeket. Vajon valamilyen élményen vagy szokásszerű asszociáción alapulnak? Tetsző legesek? Van valami „jelentésük”? Davidnek ugyan nincs abszolút hallása, de relatív hallása kitűnő. Na gyon sok dalnak és hangszernek emlékszik pontosan a hangmagasságá8

A „helytelenség” érzése olyan heves tud lenni, hogy fizikai tüneteket okoz. Egyik levél íróm így számol be erről: Olvasom a könyvét és most jutottam el a szinesztéziáról szóló fejezethez, de nem bírtam továbbolvasni a harmadik oldalnál, mert az Ön által idézett egyik személy a D-dúrt kéknek határozza meg. Nem akartam elhinni, hogy létezik olyan ember, aki nem ugyanazt a színt (cinóber) érzi a D-hez, mint én - igazából kicsit szédülni is kezdtem és hányingerem lett. Soha nem beszéltem meg más szinesztétákkal az észleleteimet, ezért döbbentem meg a reakciómon.

168

14- A TISZTA ZÖLD HANGNEM: SZIN ESZTÉZIA ÉS ZENE

ra, és ebből bármilyen darabnál rögtön rájön, hogy milyen hangnemben van. Szerinte minden hangnemnek „saját karaktere” van - és minden hangnemnek megvan a saját egyéni színe. Dávid úgy hiszi, hogy zenei érzékenységének és zenei gondolkodásá nak központja a zene színe, mert nem csak a hangnemeknek van meg különböztető színük. A zenei témáknak, mintáknak, gondolatoknak, és hangulatoknak is van színük, ugyanúgy ahogy a hangszereknek és az egyes hangszerekre írt tételeknek is. Zenei gondolkodásának minden szakaszához társulnak szinesztetikus színek; a színek a „dolgok mögötti struktúrák” utáni tapogatózásban segítenek, és amikor a szinesztetikus színek megfelelőnek tűnnek, Dávid tudja, hogy jó úton jár, és el fogja érni a célját. A színek megízesítik és gazdagabbá teszik, de mindenek előtt letisztítják zenei gondolkodását. A megfeleltetéseket azonban ne héz rögzíteni vagy rendszerbe foglalni. Amikor arra kértem, hogy készít sen egy táblázatot a szinesztetikus színeiről, pár nap gondolkodás után ezt írta nekem: Minél inkább próbáltam kitölteni az üres helyeket a táblázatban, annál bi zonytalanabbnak tűntek a kapcsolatok. Michael kapcsolatai annyira fixek, hiányoznak belőlük az intellektuális és érzelmi megfontolások. Az enyémeknek viszont ahhoz van közük, hogy mit érzek a hangnemek iránt, és ho gyan használom őket a zeneszerzésben és a játékban.

Gian Beeli, Michaela Esslen és Lutz Jáncke zürichi kutatók egy olyan hivatásos zenészt figyeltek meg, akinek zene-szín és zene-íz szinesztéziája is van: „Ha hall egy bizonyos hangközt, mindig automatikusan egy ízt érez a nyelvén, ami következetesen ahhoz a hangközhöz kötődik.” A Natúré egy 2005-ös cikkében részletezték ezeket az asszociációkat: kis szekund nagy szekund kis tere nagy tere kvart tritónusz kvint kis szext

savanyú keserű sós édes (lekaszált fű) (undor) tiszta víz tejszín 169

Második rész: A

nagy szext kis szeptim nagy szeptim oktáv

m u z ik a litá s fo k a i

zsírszegény tejszín keserű savanyú nincs íze

Ha hallás után bizonytalan abban, hogy milyen hangközt hall, hallását rögtön kompenzálja az „íz”, a zenei-szinesztetikus ízek mindig azonnaliak, automatikusak és helyesek. Olyan hegedűművészekről is hallottam, akik a hangszerük hangolásakor veszik nagy hasznát a szinesztéziájuknak, illetve zongorahangolókról, akik szintén munkájuk során élvezik a szinesztézia előnyeit. Az író, vizuális művész és gitáros Christine Leahy-nek erős, betűkhöz, számokhoz és a hét napjaihoz kapcsolódó szinesztéziája van, és szintén erős, de kevésbé specifikus zene-szín szinesztéziája is. Betű-kromesztéziája különösen erőteljes, és ha például egy szó „piros” betűvel kezdődik, a pirosság kiterjedhet az egész szóra is.9 Christine-nek nincs abszolút hallása, és a különböző hangnemek kö zött nem észlel semmilyen lényegi különbséget. A betűk színes kísérői azonban a zenei skála betűire is vonatkoznak, így aztán ha tudja, hogy egy bizonyos hang D, akkor ez ugyanolyan élénken fogja előhívni a zöld érzetét benne, mint a D betű. A szinesztézia a zenei hang hangjára is vonatkozik. Gitárja hangolása közben a következő színérzeteket írta le, amikor az egyik húrt E-ről (kék) kellett D-re (zöld) leengedni: „Gazdag, telített kék... halványodó kék, szemcsésebbnek tűnik... összetett, telítet len zöld... sima, tiszta, gazdag zöld.” Rákérdeztem, hogy mi történt vizuálisan az esz félhanggal az E és a D között, és azt felelte, hogy: „Semmi; az üres.” A félhangoknak számá ra nincs kísérőszínük, bár gond nélkül észleli és lejátssza őket. Amikor 9

Ha ránéz egy könyv egy lapjára, akkor azt egy polikromatikus mozaiknak képes látni, amiben a nagyobb színes darabkákat a szavak, a kisebbeket a külön betűk adják ki. En nek a kromesztéziának nincs köze a szavak jelentéséhez, sem ahhoz, hogy ő érti-e őket, csak a betűk ismerősségén múlik. Egy oldalnyi német szöveg ugyanolyan színgazdag, annak ellenére, hogy nem érti a nyelvet. Amikor viszont egy oldalnyi koreai szöveget mutattam neki, addig nem látott színeket, míg a koreai írásjelek némelyike nem kez dett hasonlítani a fejében egy kicsit az angol ábécé betűire; ekkor különálló színpontok jelentek meg a papíron.

170

14- A TISZTA ZÖLD HANGNEM: SZIN ESZTÉZIA ÉS ZENE

diatonikus skálát játszik - a C-dúr skálát - egy szivárványt lát sorban a spektrum színeivel, melyek „egymásba olvadnak”. Ha azonban kromati kus skálát játszik, a színeket „üres” helyek szakítják meg. Ezt annak a tény nek tudja be, hogy kiskorában az ábécét színes, hűtőre rakható, mágneses betűkkel tanulta. Ezek hetes csoportokban voltak (A-tól G-ig, H-tól N-ig stb.), és a színek a szivárvány színeinek feleltek meg, de természetesen a félhangoknak itt nem felelt meg semmi.10 Christine saját szinesztéziáját a zene dúsításának vagy gazdagításának tekinti, annak ellenére, hogy kezdetben inkább nyelvi, mint zenei ere dete volt. Megrémült, amikor elmeséltem neki a színvak festő esetét, aki megvakulásával egy időben elvesztette zenei szinesztéziáját is. Nagyon le lenne sújtva, ha elveszítené szinesztéziáját - olyan lenne, „mintha egyik érzékszervét veszítené el”. Patrick Ehlen pszichológus és dalíró kiterjedt szinesztéziával rendelke zik, amely nemcsak a zenét érinti, hanem mindenféle hangot, hangszere ket, autódudát, emberi hangokat, állathangokat, mennydörgést is magá ba foglal, és ami miatt a hangok világa folyamatosan a színek és formák hömpölygő világává változik át. Betűket, számokat és a hét napjait is érin tő szinesztéziája van. Emlékszik, hogy egyszer, amikor maga elé bámult, és első osztályos tanítója megkérdezte tőle, mit néz, azt felelte: „Számo lom a színeket péntekig.” Az egész osztály nevetésben tört ki, ezért aztán az ilyen ügyeket a későbbiekben megtartotta magának. Tizennyolc évesen hallotta először a „szinesztézia” kifejezést egy diák társától egy beszélgetés során. Ekkor jött rá, hogy ami neki mindig is volt, és amit ő természetesnek tartott, az tulajdonképpen egy „kór”. Felébredt a kíváncsisága, és olvasni kezdett a szinesztéziáról, és fontolgatta, hogy eb ben a témában írja a szakdolgozatát. Úgy érzi, hogy szinesztéziája miatt lett belőle pszichológus, bár munkája során más területekkel foglalkozik: beszéd, diskurzus, nyelvészet, nem pedig szinesztézia. 10 Amikor arról kérdeztem Christine-t, hogy az olvasást és az írást hogyan befolyásolja szinesztéziája, azt felelte, hogy bár a betűk és szavak különféle színei miatt talán lassan olvas, a szavakat olyan különleges módon tudja „ízlelgetni”, ami hétköznapi embe reknek nem adatik meg. Bizonyos szavakat színük miatt kedvel (a kékek és a zöldek kimondottan a kedvencei) és úgy érzi, hogy ez tudat alatt készteti őt írásban való hasz nálatukra.

171

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

Számára a szinesztetikus kapcsolatoknak emlékezeti haszna van (így például ha valaki azt mondja neki, hogy 2001. szeptember 11-e hétfő volt, ő azonnal teljes bizonyossággal rávágja, hogy nem, mert a kedd sárga, és 2001. szeptember 11. is sárga).11 A zenei szinesztézia játszik azonban életbe vágó fontosságú szerepet érzékenységében és alkotói karrierjében. Michael Torke-kal ellentétben Patricknál a színek és hangnemek kö zötti kapcsolat nem rögzített (ez a szinesztézia egyik viszonylag ritka faj tája, talán azért, mert abszolút hallás is szükséges hozzá). A szinesztéziát Patrickban gyakorlatilag a zene bármely aspektusa kiválthatja: a ritmus és tempó, a dallamok vonala, a hangnemváltozások, a harmóniák gazdag sága, a különféle hangszerek hangszíne és különösen a hallottak általános karaktere és hangulata. Patrick számára a zenehallgatás élményét nagyon fokozza - soha nem tompítja vagy zavarja - a kísérő vizuális érzetek gaz dag áramlása. Leginkább mégis a zeneszerzésben tartja értékesnek a szinesztéziát. Patrick fejében folyamatosan dalok, daltöredékek és dalötletek keringe nek, és megvalósításukhoz a szinesztézia kulcsfontosságú, az alkotói fo lyamat szerves része. A zene fogalma Patrick számára vizualitással teli. A szín nem „hozzá van adva” a zenéhez, hanem nélkülözhetetlen része annak. Saját dalaiban, amennyire tőle telik, azt a teljességet próbálja meg visszaadni, amit szerinte mindenkinek meg kellene tapasztalnia.

11 Sok szinesztéta úgy véli, hogy emlékezőtehetségét a szinesztézia mintegy keretbe fog lalja, és sokkal megbízhatóbbá teszi. Időnként azonban az ellenkezője történik. Erről írt Susan Foster-Cohen egy e-mailben, aminek „A szinesztézia árulása” címet adta. Gyakran rosszul emlékszem dátumokra, mert a szinesztéziám cserben hagy. Az 1-es fehér, a 2-es zöld, a 3-as sárga, a 7-es kék és így tovább. A péntek egyfajta rőt barna, a szerda rántotta színű, (kicsit sötétebb, mint a 3-as, de nem sokkal), és a kedd is kék, közelít a 7-eshez. A gond pedig a következő: harmadika szerda könynyű: két sárga. Hetedike szerda nehezebb, mert az kék és sárga, és harmadika kedd is az. Szóval akkor az időpontom hetedike szerda vagy harmadika kedd? Több szám kombinációjával is ugyanez a helyzet. A 17-es fehér az 1-es mi att, és kék a hetes miatt. A 71 -esnek ugyanez a színkombinációja. Ha valaki azt mond ja nekem, hogy 648, én 486-ra emlékszem. Végül is a színek ugyanazok: narancs, zöld és piros. Elég erős végrehajtófunkció-működés kell ahhoz, hogy eldöntsem, hogy négyszázvalamennyiről van szó, vagy valószínűbb inkább a hatszázvalamennyiről.

172

1 4 . A TISZTA

zö ld h a n g n em

: S z in e s z t é z ia

és zene

Sue B. olyan szinesztéta, aki a zenei szinesztéziát nem színekkel, hanem fénnyel, formákkal és helyzetekkel éli meg. így ír tapasztalatairól: Mindig képeket látok, ha zenét hallok, de nem egy bizonyos színhez kötöm az adott zenei hangnemet vagy hangközt. Bárcsak elmondhatnám, hogy a kis tere mindig kékeszöld színű, de nem tudom olyan jól megkülönböztetni a hang közöket. A zenei képességeim elég szerények. Amikor zenét hallgatok, kicsi fényköröket és függőleges fénysávokat látok, amelyek egyre ragyogóbbak, fe hérebbek vagy ezüstösebbek lesznek a magasabb hangoknál, és kellemes, sötét gesztenyebarnák a mélyeknél. Egy emelkedő skála egyre ragyogóbb felfelé moz gó pöttyök és függőleges sávok sorozatát eredményezi, míg egy trilla, mondjuk egy Mozart-zongoraszonátából, vibrálást vált ki. A hegedű magas, különálló hangjai éles, fényes vonalakat okoznak, míg a vibratóban (ahol a hangmagasság vagy a frekvencia gyorsan fel és le változik) játszott hangok pislákolást. Ha több vonós hangszer játszik együtt, egymást fedő, párhuzamos sávok jönnek létre, vagy a dallamtól függően különböző árnyalatú fényspirálok pislákolnak együtt. A rézfúvós hangszerek hangja legyezőszerű képet hoz létre. A magas hangok egy picivel a testem előtt helyezkednek el, fejmagasságban, kicsit jobbra, míg a basszus hangok mélyen a hasam középpontjában. Az akkordok beburkolnak.

A szinesztézia iránti tudományos érdeklődés története sok viszontagsá gon ment keresztül. A 19. század elején, amikor Keats, Shelley és más költők extravagáns érzékieteket összekapcsoló képeket és metaforákat használtak, úgy tűnt, a szinesztézia nem több költői vagy képzeletbeli hasonlatnál. Az tán az 1860-as és 1870-es években gondos pszichológiai vizsgálatok követ keztek, és 1883-ban érték el a csúcsot Galton Inquiries intő Humán Faculty and Its Development (Elmélkedés az emberi képességekről és fejlődésük ről) című könyvével. Ekkor vált a jelenség legitimmé, és nem sokkal ez után a „szinesztézia” szót is bevezették. A 19. század vége felé Rimbaud és a többi szimbolista költő működésével a szinesztézia fogalma újra költői hasonlattá változott, és megszűnt tudományos vizsgálódások tárgya lenni.12

12 Egy meglepő kivétel ez alól A. R. Lurija egy szinesztetikus emlékezőművészről szó ló 1968-as tanulmánya (magyarul: Lurija 1975). Lurija alanya, Seresevszkij számá ra „...teh át hiányzik az a világos határ, amely mindnyájunkban elválasztja a látást a hallástól, a tapintástól vagy az ízérzékeléstől” (255). Minden szó vagy kép, amit Seresevszkij látott vagy hallott, minden észlelet azonnal azok szinesztetikus megfele lőinek kirobbanását idézte elő - és ezeket élete hátralévő részében pontosan, kitöröl hetetlenül és könyörtelenül észben is tartotta.

173

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

A huszadik század utolsó harmadában ez ismét megváltozott. John Harrison Synaesthesia: The Strangest Thing (Szinesztézia: egy különös jelen ség) című kiváló könyve is nagy részletességgel bizonyítja ezt. Az 1980-as években Richard Cytowic végezte az első neurofiziológiai vizsgálatokat szinesztéziásokkal. Ezek a vizsgálatok, technikai korlátaik ellenére, az agy különböző érző területeinek valódi aktiválódását mutatták ki a szinesztetikus (például a hallási és a vizuális) tapasztalatokkal egybevágóan. Cytowic 1989-ben adta ki úttörő művét, melynek címe Synesthesia: A Union ofthe Senses (Szinesztézia: az érzékek egyesülése), majd ezt 1993-ban követte a témát népszerűén körbejáró The Mán Who Tasted Shapes (Az ember, aki formákat ízlelt). A jelenlegi funkcionális agyi képalkotó eljárások manap ság egyöntetű bizonyítékkal szolgálnak arra nézve, hogy a szinesztéziások agykérgében két vagy több érzékelő terület egyidejűleg vagy együtt akti válódik - amint azt Cytowic is előre jelezte. Míg Cytowic az Egyesült Államokban vizsgálta a szinesztéziát, Simon Baron-Cohen és John Harrison Angliában kezdtek foglalkozni a témával, és 1997-ben kiadtak egy átfogó kötetet Synaesthesia: Classic and Contemporary Readings (Szinesztézia: klasszikus és kortárs szemelvények) címen. Galton szerint a valódi szinesztézia erősen örökletes, és Harrison és Baron-Cohen szintén megjegyezték, hogy alanyaik egyharmada szinesztéziás közeli hozzátartozókról számolt be. Önéletrajzírásában Nabokov arról ír, hogy gyerekként az ábécé betűinek különböző színei voltak, és mélyen feldúlta, amikor kapott egy doboz betűt, melyek színei „rosszak” voltak. Anyja, aki szintén szinesztéziás volt, egyetértett vele abban, hogy a betűk színe nem jó, de azzal már kevésbé, hogy milyen színek lettek volna a helyesek. (Nabokov felesége szintén szinesztéta volt, továbbá a fiuk is az.) A szinesztézia meglehetősen ritkának tartott jelenség, mely kétezer ből egy embernél fordul elő, és erős a nemi preferenciája (a nő-férfi arány hat az egyhez). Júlia Simner, Jamie Ward és kollégáik a közelmúlt ban ugyanakkor egy vizsgálatukkal mindkét feltételezést megkérdője lezték. Egy majdnem 1700 fős véletlenszerűen kiválasztott mintában a valódit a pszeudo-szinesztéziától különválasztó objektív tesztekkel azt találták, hogy 23-ból egy embernek van valamilyen fajta szinesztéziája

174

14 - A t i s z t a z ö l d h a n g n e m : S z i n e s z t é z i a é s z e n e

- leggyakrabban színes napokkal és nincs jelentős különbség a ne mek között.13 1999 előtt nem létezett objektív pszichológiai szinesztézia-teszt. Az el múlt néhány évben azonban V. S. Ramachandran és E. M. Hubbard ha talmas mennyiségű leleményt vitt a kísérletezésbe. A valódi és a pszeudo-szinesztézia megkülönböztetésére például egy olyan tesztet dolgoztak ki, amin csak egy valódi szinesztéziás „mehet át”. Az egyik ilyen tesztben (amit 2001-ben a Journal o f Consciousness Studiesban kiadott cikkükben írtak le) az alanynak meglehetősen hasonlóan kinéző fekete-fehér 2-esek és 5-ösök keverékét adják. Egy átlagember egy pillantásra nehezen tud ja őket különválasztani, de egy szín-szám szinesztéziás a „színük” alapján könnyedén meg tudja őket különböztetni. Funkcionális agyi képalkotó eljárások megerősítették, hogy a vizuális területek (különösen a színfeldolgozó területek) aktiválódnak a szinesztétákban, amikor beszédre vagy zenére reagálva színeket „látnak”.14Aligha fér kétség a szinesztézia fiziológiai, illetve pszichológiai realitásához. Úgy tűnik, a szinesztézia együtt jár a szenzoros kéreg legtöbbünkben funkcionálisan független területeinek szokatlan szintű keresztaktiválá sával. Az ilyen keresztaktiválás alapja lehet az, hogy az agy különböző területei között túl sok idegi kapcsolat van. Van arra némi bizonyíték, hogy az ilyen „hiperkonnektivitás” a főemlősökben és más emlősökben a magzati fejlődés és a csecsemőkor kezdetén jelen van, azonban születés után néhány héttel vagy hónappal ezek a kapcsolatok redukálódnak vagy „megnyesődnek”. Ennek megfelelő anatómiai vizsgálatokat emberi cse csemőkön eddig nem végeztek, de amint azt Daphne Maurer a McMaster Universityről megjegyzi, a csecsemők viselkedésének megfigyelése arra 13 A szinesztézia szó szerint az érzékek egybeolvadását jelenti, és klasszikus értelemben tisztán érzéki jelenségként szokták leírni. Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy a szinesztéziának vannak fogalmi formái is. Michael Torke számára a hetes szám ideaja arany - függetlenül attól, hogy arab vagy római számról van szó. Néhány ember azon nal és automatikusan kapcsol össze kategorikus jellemzőket - például a hét bizonyos napjai hím-, mások nőneműek, vagy bizonyos számok „undokok”, míg mások „ked vesek”. Ez egyfajta magasabb szinesztéziát jelent, sokkal inkább ideák, mint érzetek egyesülését. Az ilyen szinesztéták számára ezek nem csupán hóbortok vagy ábrán dok, hanem rögzített, megkerülhetetlen és életre szóló megfeleltetések. A szinesztézia fogalmi formáival legfőképpen Julia Simner és munkatársai foglalkoznak, valamint V. S. Ramachandran. 14 Lásd például Paulescu et al.

175

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

utal, „hogy az újszülöttek érzékelő képességei nem túl differenciáltak, in kább egyfajta szinesztetikus összevisszasággá vegyülnek.” Amint azt Baron-Cohen és Harrison írják, talán „mindannyian szí nes hallásúak vagyunk addig, amíg el nem veszítjük a két terület közöt ti kapcsolatot úgy háromhónapos korunkban.” Ezen elmélet szerint a normális fejlődés során a szinesztetikus „zűrzavar” pár hónapon belül a kérgi fejlődésnek köszönhetően megadja magát az érzékietek világosabb elkülönülése és megkülönböztethetősége érdekében, cserébe viszont le hetővé válik a különböző modalitású észleletek összekapcsolása, amely a külső világ és tartalmának teljes felismeréséhez szükséges - ez az össze kötés garantálja, hogy egy zöldalma kinézete, tapintása, íze és ropogtatása összetartozzon. A szinesztéziásoknál feltehetően valamilyen genetikai rendellenesség megakadályozza, hogy ez a korai hiperkonnektivitás meg szűnjön, és kisebb-nagyobb mértékben felnőtt korukban is megmarad. Gyerekek között a szinesztézia gyakoribb. Már 1883-ban, ugyanabban az évben, amikor Galton könyvét kiadták, a kiváló pszichológus, Stan ley Hall az általa megkérdezett gyerekek 40%-ánál figyelt meg zene-szín szinesztéziát - ez az arány talán túlzó. Számos újabb keletű vizsgálat megegyezik abban, hogy a szinesztézia gyerekkorban sokkal gyakoribb, és kamaszkorban hajlamos megszűnni. Nem világos viszont, hogy ez a hormonális változások vagy az agyi újraszerveződés (mivel mindkettő ugyanakkor megy végbe) miatt vagy esetleg az elvontabb gondolkodás felé történő elmozdulás miatt van-e így. Jóllehet a szinesztézia az élet korai szakaszában jelentkezik, vannak ritka helyzetek, amelyek később váltják ki - például átmenetileg előfor dulhat homloklebeny-rohamok vagy hallucinogén szerek hatása alatt is. Az állandó, szerzett szinesztézia egyetlen figyelemre méltó oka a vak ság. A látás elvesztése, különösen fiatal korban, paradox módon fokozott vizuális képzelethez és mindenféle érzékietek közötti kapcsolatokhoz és szinesztéziákhoz vezethet. A szinesztézia vakság utáni megjelenésének gyorsasága aligha engedi meg új anatómiai kapcsolatok létrejöttét az agyban, és inkább valami „release”-jelenségre enged következtetni: fel szabadul valami, eltűnik egy olyan gátlás, amit egy teljes mértékben mű ködő látórendszer normálisan alkalmaz. Ebben a tekintetben a vakságot követő szinesztézia egyrészt a gyakran romló látássérüléshez kapcsoló dó vizuális hallucinációknak (Charles Bonnet-szindróma), másrészt pe 176

14- A TISZTA

zö ld h a n g n em

: S z in e s z t é z ia

és zene

dig az időnként a romló süketséghez kapcsolódó zenei hallucinációknak feleltethető meg. Jacques Lusseyrannál látása elvesztése után néhány héten belül olyan heves szinesztézia alakult ki, hogy az a tényleges észlelést szinte felváltotta, és így megakadályozta, hogy - szándéka szerint - zenész váljon belőle: Alig szólaltattam meg egy hangot az A-, D-, G- vagy C-húron, már nem hal lottam: láttam. A hangok, akkordok, melódiák, ritmusok, mind-mind azon nal képpé alakultak, görbe és egyenes vonalakká, alakokká, tájképpé, de főként színekké... A koncerten a zenekar olyan volt, mint egy festő: a szivár vány összes színét megjelenítette bennem. Amikor a hegedűszóló rázendített, gyakran arannyal és tűzzel teltem meg, és olyan fénylő pirossal, amelyet, míg ép volt a szemem, soha nem láttam a tárgyak felületén. Az oboa hangja át látszó zölddel töltött el, olyan hűvösen, hogy az éjszaka leheletét éreztem a bőröm ön... De ahhoz, hogy beszéljem a zene nyelvét, túlságosan is láttam a hangokat.15

V. S. Ramachandran az A B riefT our o f Hum án Consciousness (Az em beri tudat rövid bemutatása) című írásában hasonlóan írja le egy pácien sét, akit erőszakos szinesztézia „igázott le”, miután negyvenévesen meg vakult. Ramachandran azt írja, hogy ha páciense tárgyakat érintett meg, vagy Braille-írást olvasott, „az elméje élénk vizuális képeket varázsolt elő, fényvillanásokat, lüktető hallucinációkat vagy időnként a megérintett tárgy alakját”. Ezek a zavarba ejtő érzékietek „gyakran oda nem illők és mindig megmásíthatatlanok és tolakodók voltak... hamis és zavaró boszszúságot jelentettek,” és nagy mértékben akadályozták a pácienset az élet minden területén.16 15 A vakságra adott komplex neurológiai reakciókról (Lusseyranéról is) bővebben a 2003-as „The Mind’s Eye” (A lélek szeme) című cikkemben írtam. (Az idézet forrása: Lusseyran 2 0 0 5 ,8 5 -8 6 . Hevesi Mihály fordítása. - A szerk.) 16 Még a veleszületett szinesztéziások is örülnek időnként egy kis szünetnek. Ezt vallotta Kjersti Beth, egy fiatal hölgy is, akinek abszolút hallása és hangnem-szín szinesztéziája van. Vannak olyan alkalmak, amikor azt kívánja, bárcsak kizárólag a zenét hallaná, mindenféle kisérő vizuális érzet nélkül, és ha rockkoncertre megy, akkor ez valóra is válik: „A heavy metál torzítása lényegében kikapcsolja az abszolút hallásomat... Azért megyek metálkoncertre... és élvezem a zenét, mert nem »látom«.” Liz Adams, egy másik levélíróm, olyan szinesztéziás élményekről számol be, me lyekben a szavak vagy nevek színekkel, anyagokkal és néha mozgással kapcsolatos ké pekhez társulnak. Bizonyos színek hatására „ízeket érez fizikailag, a lilától keserűt, az

177

Második r é s z : A

m u z ik a l it á s f o k a i

Természetesen óriási a különbség a veleszületett és a később kialakult állapot között. Lusseyran számára, aki gyerekkora közepe táján szerez te színszinesztéziáját, lehetett bármennyire is gyönyörű a szín, tolakodó volt, és meghiúsította a zene élvezetét. Azoknál viszont, akik színszinesztéziával születtek, más a helyzet. Nagyon sokféle az emberek hozzáállása a veleszületett szinesztéziát, annak fontosságát, illetve az életükben betöltött szerepét illetően. Ez még az általam bemutatott néhány példából is kitűnik. Michael Torke, akinek igen erős és specifikus zenei szinesztéziája van, ami mind zenei érzékenységére, mind pedig szerzeményeire is hatással volt egykor, elju tott oda, hogy ma már azt gondolja, „Nem nagy ügy.” Dávid Caldwell és Patrick Ehlen viszont úgy érzik, hogy szinesztéziájuk zenei identitásuk központja, és rendkívül aktív szerepet kap a komponálásban. Egy bizo nyos: a szinesztézia mindnyájuknak természetes, mintha egy újabb érzék lenne - olyannyira akár, hogy az olyasfajta kérdések, mint „Milyen ér zés?” vagy „Mit jelent számodra?” legalább annyira megválaszolhatatlanok számukra, mint az, hogy „Milyen érzés életben lenni?” vagy „Milyen érzés neked lenni?”

acidsárga egyes árnyalataitól pedig elviselhetetlen bizsergést tapasztal”. Ramachandran pácienséhez hasonlóan ő is „a látható spektrumon kivül eső színeket” lát. Hozzáteszi továbbá, hogy a vizuális képek zajt keltenek bennem. Zűrzavaros összevisszaságban lenni szá m om ra fülsüketítő. Olyan, mintha egy rezesbanda kellős közepén lennék. Nem hallom a párbeszédeket tőle, zavartalan felületekre van szükségem, hogy rendesen halljak. Régebben együtt dolgoztam más művészekkel, de mások műtermét tár gyak zűrzavarának láttam, ami számomra egyenlő volt a zajjal. Hogy visszanyer jem lelki nyugalmamat, rendszeres időközönként el kellett menekülnöm az anyagi összevisszaságból és az általa keltett zsivajból.

178

H a r m a d ik

rész

Emlékezet, mozgás és

Második rész: A

m u z ik a litá s fo k a i

acidsárga egyes árnyalataitól pedig elviselhetetlen bizsergést tapasztal”. Ramachandran pácienséhez hasonlóan ő is „a látható spektrumon kivül eső színeket” lát. Hozzáteszi továbbá, hogy a vizuális képek zajt keltenek bennem. Zűrzavaros összevisszaságban lenni szá momra fülsüketítő. Olyan, mintha egy rezesbanda kellős közepén lennék. Nem hallom a párbeszédeket tőle, zavartalan felületekre van szükségem, hogy rendesen halljak. Régebben együtt dolgoztam más művészekkel, de mások műtermét tár gyak zűrzavarának láttam, ami számomra egyenlő volt a zajjal. Hogy visszanyer jem lelki nyugalmamat, rendszeres időközönként el kellett menekülnöm az anyagi összevisszaságból és az általa keltett zsivajból.

178

H a r m a d ik

rész

Emlékezet, mozgás és

15-

A pillanatban: Zene és amnézia ...csak te vagy a zene, míg a zene tart. T. S. Eliot: Négy kvartett 1

1985 januárjában, felesége elmondása szerint Clive Wearing, egy negy venes évei közepén járó angol zenész és zenetudós, „Az elveszett ten gerész”^ olvasta, amit egy súlyos amnéziában szenvedő páciensemről írtam. A pácienst Jimmie-nek hívták, és „olyan, mintha a léte egyetlen pillanatba lenne bezárva, és mindenütt a felejtés tátongó űrje venné kö rül. .. Múlt (és jövő) nélküli ember, magára hagyva az állandóan változó és értelmetlen pillanat börtönében.”2 „Clive és én”, írta Deborah Wearing visszaemlékezéseiben, melynek címe Forever Today (Örökké ma), „nem tudtuk kiverni a fejünkből ezt a történetet, és napokig róla beszéltünk”. Nem is sejtették, hogy, Deborah szavaival élve, „saját jövőjük tükrébe bámulnak”. Két hónappal később Clive maga is egy rettenetes fertőzést (herpes encephalitist) kapott, ami agyának leginkább az emlékezetet érintő ré szére hatott; az általam leírt páciensnél sokkal rosszabb állapotban került. Jimmie memóriájának terjedelme körülbelül fél perc volt; Clive-é csak néhány másodperc. Az új események és élmények szinte azonnal kitör lődtek. Deborah így írt erről:

1 2

Vas István fordítása. Jimmie története, „Az elveszett tengerész"A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című kötetben jelent meg.

181

H a r m a d ik rész : E m

lékezet, m ozgás és zene

A látott és hallott dolgok észlelésének képessége sértetlen maradt. A benyo másait azonban egy pillantásnál tovább nem tudta megtartani.3 Ha pislantott, szemhéja valóban mindig egy új jelenetet tárt fel előtte. A pislantás előtti lát ványt teljesen elfelejtette. Minden egyes pislogás, minden pillantás egy tel jesen új látványt hozott. Megpróbáltam elképzelni, milyen lehet ez... Talán olyan, mint egy rosszul összevágott film, ahol megszakad a folytonosság: a pohár egyszer félig üres, aztán teli, a cigaretta hirtelen hosszabb, a színész haja egyszer kócos, majd sima. De ez a való élet volt, melyben a szoba fizikailag lehetetlen m ódon folyamatosan változott.

Azon túl, hogy az új emlékeket képtelen volt tárolni, Clive borzasztó retrogád amnéziában is szenvedett, mely gyakorlatilag az egész múltját törölte. Amikor 1986-ban Jonathan Miller Prisoner of Consciousness (A tudat fogságában) címmel egy kiváló BBC-dokumentumfilmet készített róla, Clive kétségbeesett egyedüllétben, félelemben és zavarodottságban élt. Élesen, folyamatosan és fájón tudatában volt, hogy valami bizarr és bor zasztó dolog történik vele. Állandóan ismételgetett panasza azonban nem rosszul működő emlékezetéről szólt, hanem arról, hogy valami hátborzongató és rettenetes módon megfosztották őt minden tapasztalattól, öntudattól és magától az élettől. Deborah így fogalmazott: Olyan volt, mintha minden ébren töltött pillanat az ébredés utáni első pilla nat lenne. Clive folyamatosan abban a hiszemben volt, hogy most tért vissza a tudattalanból, hiszen a fejében semmi nem mutatott arra, hogy azelőtt is ébren lett volna... „Semmit nem hallottam, semmit nem láttam, nem érintet tem, nem szagoltam”, mondogatta. „Olyan, mintha hallott lennék.”

Clive, miután kétségbeesetten próbált kapaszkodni valamibe, támasz kodni valamire, elkezdett naplót írni, eleinte papírdarabokra, később egy füzetbe. Bejegyzései azonban lényegében olyan megállapításokból álltak, mint „Ébren vagyok” vagy „Tudatomnál vagyok”, melyeket néhány perces 3

Betegségének korai szakában Clive számára nagyon nehéz volt bármire is koncent rálni - figyelme illékony volt és ide-oda cikázott. Most, hogy állapota nyugodtabb, könnyedebben tud beszélgetéseket folytatni vagy akár egy számsorra vagy egy-két mondatra emlékezni abból, amit olvas - a nemrégiben róla készült dokumentumfilm címe, The Mán with the Seven Second Memory (A hét másodperces memóriájú ember) (Granada Television, 2005), valószínűleg jobban közelít a valósághoz.

182

r |

1 5. A p i l l a n a t b a n : Z e n e é s a m n é z ia

| J

időközönként újra beírt. Ilyeneket írt: „2 óra 10 perc: most teljesen ébren vagyok... 2 óra 14 perc: most végre felébredtem... 2 óra 35 perc: most tökéletesen ébren vagyok”, majd ezeket tagadta: „9 óra 40 perckor ébred tem fel először, korábbi állításaimmal szemben.” Később ezt is átfirkálta, és ezt írta: „10 óra 35 perckor teljesen tudatomnál voltam, és sok-sok hét óta először ébredtem fel.” A következő bejegyzéssel azonban ezt is ér vénytelenítette.4 Ez a borzasztó napló, melynek semmi egyéb tartalma nem volt eze ken a szenvedélyes állításokon és tagadásokon kívül, és amely a léte zést és folytonosságot igyekezett megerősíteni, de ezzel örökké ellent mondásba is keveredett, mindennap újra megtelt, és hamarosan szinte egyforma oldalak százai íródtak tele. Ez Clive mentális állapotának, elveszettségének ijesztő és megrendítő krónikája volt az amnéziát követő években. Ezt az állapotot Deborah Miller filmjében „soha véget nem érő gyötrelemnek” hívja. Egy másik súlyosan amnéziás beteg, Mr. Thompson amnéziájának szakadékait folyamatos konfabulációval (valótlan emlékek felidézésével) töltötte ki.5 Teljesen belemerült sziporkázó kitalációiba, és a körülötte történő dolgokról fogalma sem volt; ő úgy hitte, minden a legnagyobb rendben van. Magabiztosan azonosított engem egyik barátjaként, cseme geüzlete vásárlójaként, kóser hentesként vagy egy másik orvosként - né hány perc leforgása alatt vagy egy tucatnyi különböző emberrel tévesztett össze. Ez a fajta konfabuláció nem tudatos kitalálás volt. Sokkal inkább egy stratégia, egy kétségbeesett - tudattalan és szinte automatikus - kí sérlet arra, hogy valamiféle folytonosságot - narratív folytonosságot - te remtsen, amikor emlékezetét és azzal együtt a tapasztalatot is minden pillanatban elragadják tőle. Az embernek nem lehet közvetlen tudása saját amnéziájáról, tud azonban következtetni rá: az emberek arckifejezéséből, amikor már ha4

Jimmie nevű páciensemnek is javasoltam, hogy írjon naplót, de ezek a kísérletek már azzal meghiúsultak, hogy folyton elvesztette a naplót. Még az sem segített, hogy kitalál tuk, tartsa mindig egy helyen, az ágya mellett, mert bár szorgalmasan írt ugyan, a ko rábbi bejegyzéseire nem emlékezett. Felismerte saját kézírását, és mindig meglepődött, hogy az előző napon írt valamit. Mr. Thompsonról A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvem „Ki lehet az?” című fejezetében írtam.

183

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

todszor ismétel el valamit, amikor ránéz a kávéscsészéjére, és látja, hogy üres, vagy amikor belenéz a naplójába, és saját kézírásával talál benne bejegyzéseket. Az emlékezet és a közvetlen tapasztalati tudás hiányában az amnéziások feltevésekre és következtetésekre támaszkodnak, melyek általában elfogadhatóak. Még akkor is kikövetkeztetik, hogy csináltak valamit, voltak valahol, ha nem tudják felidézni, hogy mit csináltak vagy hol voltak. Clive viszont ahelyett, hogy kézenfekvő találgatásokba bocsát kozott volna, mindig oda lyukadt ki, hogy éppen akkor „ébredt fel” és hogy „halott” volt. Ez az észlelet szinte azonnali kitörlésére utalt - a gon dolkodás maga ebben az apró időkeretben szinte lehetetlen volt. Clive egyszer tényleg mondta is Deborah-nak: „Teljesen képtelen vagyok gon dolkodni.” Betegsége elején Clive néha teljesen összezavarodott bizarr tapaszta lataitól. Deborah leírta, hogy egy alkalommal, mikor meglátogatta, Clive valamit tartott a tenyerében, amit újra és újra eltakart, majd felfedett a másik kezével, mintha bűvész lenne és egy trükköt gyakorolna. Egy darab csoki volt a kezében. Érezte, hogy a csoki nem mozog a tenyerében, mégis mindig, m i kor felemelte a kezét, azt mondta, hogy az egy vadonatúj csoki. - Nézd! - mondta. —Űj! —Nem tudta levenni róla a szemét. - Ez ugyanaz a csoki - jeleztem finoman. - N em ... nézd! Megváltozott. Az előbb nem ilyen volt... Két másodpercenként letakarta majd felfedte a csokit, felemelte és m eg nézte. - Nézd! Már megint más! Ezt hogy csinálják?

Pár hónap múlva Clive zavarodottsága átadta a helyét a Miller film jében is látható gyötrelemnek és kétségbeesésnek. Ezeket később mély depresszió váltotta fel. Hirtelen, heves és azonnal elfelejtett pillanatokban tört rá, hogy előző életének vége, gyógyíthatatlanul fogyatékos és élete hátralévő részét intézetekben fogja tölteni. Mivel a hónapok számottevő javulás nélkül teltek, a jelentős felépülés reménye kezdett szertefoszlani, és 1985 vége felé Clive-ot egy krónikus pszichiátriai osztály egyik szobájában helyezték el - itt töltötte következő hat és fél évét, mégsem tudta soha saját szobájaként felismerni. 1990-ben egy fiatal pszichológus látogatta egy ideig Clive-ot, és szó szerint rögzí tett mindent, amit mondott, és ezek a feljegyzések jól megragadják Clive 184

1 5 -A p i l l a n a t b a n : Z e n e é s a m n é z i a

elkeseredett hangulatát. Clive azt mondta egyszer: „El tudsz képzelni egy éjszakát, ami öt évig tart? Nincs álom, nincs ébredés, nincs érintés, nincs ízlelés, nincs látvány, nincs hang, nincs hallás, egyáltalán semmi nincs. Olyan, mint a halál. Arra a következtetésre jutottam, hogy halott vagyok.” Csak olyankor érezte magát élőnek, amikor Deborah meglátogatta. Abban a pillanatban viszont, amikor távozott, újra kétségbeesett, és tíz vagy tizenöt perc elteltével, mire Deborah hazaért, már több üzenetet is hagyott a rögzítőjén: „Kérlek szépen, gyere el hozzám, drágám - ezer éve nem láttalak. Fénysebességgel repülj hozzám, kérlek.” A jövő elképzelése ugyanolyan lehetetlen volt Clive számára, mint a múltra emlékezés - mindkettőt leterítette a csapás, amit az amnézia mért rá. Valamilyen szinten Clive-nak mégis tudnia kellett, hogy miféle helyen van, és mi a valószínűsége annak, hogy élete hátralévő részét, a véget nem érő éjszakát, egy ilyen helyen fogja tölteni. És akkor hét évvel a betegség kezdete után, Deborah erőfeszítéseinek köszönhetően, Clive átköltözött egy kicsi, agysérültek számára fenntar tott vidéki otthonba, amely sokkal elfogadhatóbb volt, mint egy kórház. Itt csak néhány beteg volt, állandó kapcsolatban az elkötelezett személyzet tel, akik teljes emberként bántak vele, tisztelték intelligenciáját és tehetsé gét. Abbahagyta az erős nyugtatok szedését, élvezte a sétákat a faluban és az otthon közelében lévő kertekben, örült a térnek és a friss ételeknek. Deborah elmondta nekem, hogy az új otthonban töltött első nyolc vagy kilenc éve alatt „Clive nyugodtabb lett, néha vidám is, de még min dig gyakran voltak dühkitörései, kiszámíthatatlan, visszahúzódó volt, és ideje nagy részét egyedül töltötte szobájában.” Az elmúlt hat vagy hét év ben azonban Clive barátkozóbb, beszédesebb lett. Társalgás töltötte ki az azelőtt üres, magányos és elkeseredett napjait (még ha ez a társalgás meglehetősen forgatókönyvszerűén zajlott is). Clive betegsége kezdete óta levelezésben álltam Deborah-val, de csak húsz év elteltével találkoztam személyesen Clive-val. A Miller 1986-os filmjében látott rettegő, szenvedő emberhez képest olyan rengeteget vál tozott, hogy alig ismertem rá arra a mozgékony, pezsgő alakra, aki ajtót nyitott, mikor 2005 nyarán Deborah-val meglátogattuk. Érkezésünk előtt emlékeztették látogatásunkra, és Deborah-t abban a pillanatban átölelte, ahogy belépett. 185

Harmadik rész:

lékezet, m o zgás és zene

Deborah bemutatott: „Ez itt dr. Sacks”, mire Clive rögtön így felelt: „Maguk orvosok 24 órát dolgoznak nap mint nap, ugye? Mindig szük ség van magukra.” Felmentünk a szobájába, ahol volt egy elektromos orgona és egy zongora, tele kottákkal. Észrevettem, hogy néhány kotta a reneszánsz zeneszerző, Orlandus Lassus műveinek az átirata, akinek a munkásságát Clive rendszerezte. A mosdóállvány mellett megláttam Clive naplóját, amely addigra már temérdek kötetre rúgott, és az éppen aktuálisnak ez volt a helye. Mellette egy etimológiai szótár volt, több tu cat kis színes könyvjelző cédulával a lapok között és egy vaskos kötet a világ száz legszebb székesegyházáról. A falon egy Canaletto-nyomat volt kifüggesztve. Megkérdeztem Clive-tól, hogy járt-e valaha Velencében. Nemmel válaszolt (nekem Deborah elmondta, hogy a betegsége előtt többször is jártak ott). Ahogy a képet néztem, Clive rámutatott a temp lom kupolájára. „Nézze! Úgy tör a magasba, mint egy angyal!” Amikor megkérdeztem Deborah-t, hogy Clive tud-e az emlékira tokról, azt mondta, hogy már kétszer megmutatta neki, de rögtön el is felejtette. Nálam volt az én agyonjegyzetelt példányom, és megkértem Deborah-t, hogy mutassa meg neki újra. „írtál egy könyvet!”, kiáltott fel meglepve. „Nagyszerű! Gratulálok!” Ránézett a borítóra. „Teljesen egyedül? Te jó ég!” Izgatottságában fel ugrott. Deborah megmutatta neki az ajánlást („Az én Clive-omnak”). „Nekem ajánlottad?” Megölelte. A következő néhány percben ez a jelent jó párszor lejátszódott, mindig majdnem ugyanazzal a meglepettséggel, örömmel és gyönyörűséggel. Clive és Deborah még mindig nagyon szeretik egymást, az amnézia ellenére (Deborah könyvének az alcíme is valójában A Memoir o f Lőve and Amnesia - Emlékirat szerelemről és amnéziáról). Clive többször is üdvözölte Deborah-t, mintha akkor érkezett volna. Azt gondoltam, ez a helyzet rendkívüli módon egyszerre lehet őrjítő és hízelgő Deborah szá mára, hiszen folyamatosan úgy látja őt, mint valami újat, mint egy aján dékot, egy áldást. Clive ugyanakkor engem „Őfelségének” szólított, és bizonyos időkö zönként megkérdezte, „Volt már a Buckingham Palotában?... Maga a miniszterelnök?... Az Egyesült Nemzetektől jött?” És nevetett, amikor azt feleltem: „Csak az Egyesült Államokból.” Ez a viccelődés vagy tréfál kozás huncut, sztereotipikus természetű és meglehetősen ismétlődő volt. 186

i5 . A

p il l a n a t b a n

: Zene

é s a m n é z ia

Clive-nak halvány fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, és arról is csak kevés, hogy mások kicsodák, de ez a kedélyesség segített neki kapcso latot teremteni és fenntartani egy beszélgetést. Azt gyanítottam, hogy a homloklebenyében is sérült valami - ez a viccelődés (a neurológusok Witzelsuchtnak, viccelődési kényszernek hívják), lobbanékonyságával és csacsogásával együtt a szokásos szociális homloklebenyi gátlások gyen gülésének velejárója. Clive izgatottan várta, hogy Deborah-val együtt elmenjünk ebédelni. „Hát nem csodálatos asszony?” kérdezgette. „Hát nem bámulatosan csó kol?” Azt feleltem, hogy bizonyára igen. Az étterembe menet Clive hihetetlen gyorsasággal és folyékonysággal szavakat talált ki az elhaladó autók rendszámtábláinak betűire: OJK Okos, Japán Kölyök, OŰK - Oroszország Űj Királya, BAK (Deborah ko csija) - Bolond Angol Kórház, ÁHK - Áldott Holland Kórház. Deborah könyvének címe, Forever Today (Mindörökké ma) azonnal „Three-ever Today,” „Two-Ever Today,” „One-Ever Today” lett.6A szójátékok, rímek és hasonló hangzású szavak mértéktelen gyakorlatilag azonnali használata olyan sebességgel jelentkezett, amire normális ember nem képes: Tourette-es vagy savantszerű, tudatelőtti sebességgel, amit nem késleltet a gondolkodás. Amikor az étterembe értünk, Clive elmondta az összes rendszámtáb lát a parkolóban majd szépen választékosán és széles mozdulattal előre engedte Deborah-t: „Hölgyeké az elsőbbség!” Én követtem őket az asztal hoz, ő pedig bizonytalanul rám nézett: „Csatlakozik hozzánk?” Amikor átadtam neki a borlistát, átnézte és felkiáltott: „Te jó ég! Auszt rál bor! Új-Zélandi bor! A gyarmatok végre valami eredetit termelnek milyen izgalmas!” Ez részben a retrográd amnéziát jelezte - még mindig az 1960-as években él (ha él egyáltalán valahol), amikor az ausztrál és új-zélandi borokról alig lehetett hallani Angliában. A „gyarmatok” egyéb ként kényszeres viccelődésének és paródiájának állandó tárgya volt. Az ebéd alatt Cambridge-ről beszéltünk. Clive a Clare College-ba járt, de gyakran átment a kórusáról híres, szomszédos Kings-be. Elmesél te, hogy 1968-ban Cambridge után a London Sinfoniettánál dolgozott, ahol modern zenét játszottak, bár ő már akkor is a reneszánsz zenéhez 6

A forever és a four-ever azonos hangzásán alapuló szójáték. (A Ford.)

187

Harmadik rész:

lékezet, m o zgás és zene

és Lassushoz vonzódott. Ő volt a kórusvezető, és visszaemlékezett, hogy az énekesek a kávészünetekben nem beszélhettek; vigyázniuk kellette a hangjukra („Ezt a hangszeres zenészek gyakran félreértették, és távolságtartónak gondolták őket”). Ezek valódi emlékeknek tűntek. Ugyanakkor lehet, hogy csak az eseményekről való ismeretének fényében és nem pe dig tényleges emlékekről beszélt - nem az „események”, az „epizodikus” emlékezet, hanem a „szemantikus” emlékezet került kifejezésre. Azután a második világháborúról beszélt (1938-ban született) és ar ról, hogyan bombázták az óvóhelyeket, ahol sakkoztak vagy kártyáztak. Azt mondta, emlékezett a V-l-es szárnyas bombákra: „Birminghamben több volt a bomba, mint Londonban.” Lehetséges, hogy ezek valódi em lékek? Csak hat- vagy hétéves lehetett akkor. Vagy fantáziáit, esetleg egy szerűen, mint mindenki más, azokat a történeteket ismételgeti, amiket gyerekkorában hallott? Egyszer csak a környezetszennyezésről kezdett beszélni és arról, hogy a benzinmotorok milyen koszosak. Amikor elmondtam neki, hogy ne kem hibridautóm van, aminek elektromos és robbanómotorja is van, el képedt, mintha sokkal hamarabb vált volna valóra valami, aminek eddig csak az elméleti lehetőségéről olvasott. Deborah nagyszerű könyvében, amely egyszerre gyengéd, kemény és realista, olvasható a megdöbbentő változás: Clive „bőbeszédű és társa ságkedvelő lett, a tehén hasából kibeszéli a borjút”. Volt néhány kedvenc témája, amelyekhez ragaszkodott (az elektromosság, a metró, csillagok és bolygók, Viktória királynő, szavak és etimológiájuk), és amelyeket újra és újra elővett: - Találtak már életet a Marson? - Nem, drágám, de úgy tűnik, lehetett ott egykor víz... - Komolyan? Nem elképesztő, hogy a Nap soha nem alszik ki? Honnan kapja az üzemanyagot? Nem is kisebbedik. És nem is mozog. Mi mozgunk a Nap körül. Hogy lehet az, hogy már évmilliók óta ég? És a Föld ugyanolyan hőmérsékletű. Olyan kényesen ki van egyensúlyozva. - Azt mondják, hogy egyre melegebb lesz, szívem. Globális felmelegedés nek hívják. - Ne! Mitől van ez? - A környezetszennyezéstől. Gázokat bocsátunk ki a légkörbe. És kilyu kasztjuk az ózonréteget.

188

15- A

p il l a n a t b a n

: Zene

é s a m n é z ia

- Ó, ne!! Ez katasztrófa! - Sokkal több a rákos megbetegedés. - Ó, milyen bolondok az emberek! Tudtad, hogy az átlag IQ csak 100? Ez borzasztóan alacsony, nem? Száz. Nem csoda, hogy itt tart a világ. - Az okosság nem m inden... - H át,nem ... - A jószívűség többet ér, mint az okosság. - Igen, igazad van. - És a bölcsesség sem az okosságon múlik. - Ez is igaz. Clive forgatókönyvei egy telefonbeszélgetés alkalmával gyakran, akár három szor, négyszer is ismétlődnek. Ragaszkodik azokhoz a témákhoz, amelyekről tud valamit, ahol biztos talajt érez a lába alatt, még ha itt-ott néha be is csúszik valami kétes hitelességű dolog... A riposztok parányi területei lépcsőfokok ként szolgálnak, melyeken keresztül a jelenbe tud jutni. Ezek teszik lehetővé, hogy összekapcsolódjon másokkal.

Én még erősebben fogalmaznék, és azt a kifejezést használnám, amit Deborah is használt egy másik dologgal kapcsolatban. Azt írta, hogy Clive „a szakadék fölött egy keskeny pallón” lebeg. Clive szószátyársága, beszélgetési kényszere és a beszélgetés fenntartásának szükséglete egy ingatag pallóként szolgál, és ha megáll, vár rá a szakadék, ami elnyeli. Ez történt vele tulajdonképpen, amikor egy szupermarketben rövid időre elszakadt Deborah-tól. Hirtelen felkiáltott: „Feleszméltem végre... soha nem láttam még emberi lényt ezelőtt... harminc éve m ár... olyan, mint a halál!” Nagyon dühös és elkeseredett volt. Deborah elmondta, hogy a személyzet ezeket a gyászos monológokat a „halottainak” hívja; feljegy zik, hány van belőlük egy nap vagy egy hét alatt, és ezek alapján értékelik Clive kedélyállapotát. Deborah úgy véli, hogy az ismétlés enyhíti azt a nagyon is valóságos fájdalmat, ami ezzel a kétségbeesett, de sztereotipikus panasszal együtt jár, de amikor ilyen dolgokat kezd el mondani, Deborah rögtön eltereli a figyelmét. Ha sikerül, akkor az előző hangulatnak semmi nyoma nem marad - ez az amnézia egyik előnye. És tényleg, amint visszaültünk az autóba, Clive megint a rendszámtáblákkal volt elfoglalva. Amikor visszatértünk a szobájába, felfedeztem a 48 prelúdium és fúga két kötetét Bachtól a zongora tetején, és megkértem Clive-ot, hogy játsz189

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

sza el valamelyiket. Azt felelte, hogy soha nem játszotta még őket, aztán a 9. E-dúr prelúdiumot eljátszotta, és közben megjegyezte: „Ez eszembe jutott.” Amíg nem kezdi el tényleg csinálni, szinte semmire nem emlék szik; aztán lehet, hogy az eszébe jut. Egy ponton beletett egy elbűvölő kis rögtönzést és Chico Marx stílusában fejezte be, egy nagyszabású, eresz kedő skálával. Nagyszerű muzikalitásával és játékosságával könnyedén tudott bármilyen zenedarabbal improvizálni, tréfálkozni vagy játszani.7 A szeme a székesegyházakról szóló könyvre tévedt, és a székesegy házak harangjairól kezdett beszélni - tudtam-e, hogy nyolc harangnak hány kombinációja van? „Nyolcszor hétszer hatszor ötször négyszer há romszor kétszer egy”, darálta. „Nyolc faktoriális.” Majd megállás nélkül folytatta: „Azaz negyvenezer.” (Fáradságosan kiszámoltam: 40 320.) Miniszterelnökökről kérdeztem. Tony Blair? Sohasem hallott róla. John Major? Róla sem. Margaret Thatcher? Halványan rémlik. Harold Macmillan, Harold Wilson: szintén. (Korábban viszont, amikor egy JMV rendszámú autót látott, azonnal rávágta, hogy „John Major Vehicle” John Major Jármű -, ami azt mutatja, hogy Major nevéről implicit em léke volt.) Deborah arról is beszámolt, hogy az ő nevére sem emlékszik, „és amikor egy nap valaki a teljes nevét kérdezte tőle, azt felelte, »Clive Deborah Wearing - vicces egy név. Nem tudom, a szüleim miért ezt adták nekem«”. Más implicit emlékeket is szerzett, lassan új ismeretek re tett szert, például lakóhelyének berendezéséről. Most már egyedül is el tud menni a fürdőszobába, az étkezőbe, a konyhába - de ha menet 7

Néhány olvasóm meglepetésének adott hangot, miszerint Clive-éhoz hasonlóan sú lyos amnéziával hogyan lehet valaki játékos, illetve hogyan képes improvizálni. Vajon egy amnéziás előadását nem köti a tempó, dinamika, tagoltság stb.? A spontaneitás, improvizáció, kísérletezés és felfedezés minden alkotó zenész elméjébe be van épülve (Mozartról úgy tartják alig-alig tudott eljátszani bármit is [saját vagy más zeneszerző darabját] improvizálás vagy valami kis babrálás nélkül), ezek a tulajdonságok nyilván valóak voltak Clive évekig tartó zenei hallucinációiban is. Deborah egy 1995-ös cikkben, melynek társszerzője a pszichológus Barbara Wilson volt, így írt erről: Clive úgy hallja, mintha saját maga szólna felvételről a távolban. Naplójában erre „mesterszalagként” utal. Ha megkértem, hogy énekelje el, amit hall - egy mindig csak a távolból szóló hangot felveszi a dallamot menet közben, és csodálkozik, hogy senki más nem hallja azt rajta kívül. Ha fél óra múlva megint megkértem, hogy énekelje el, amit hall, rendszerint ugyanaz a dallam, de néha más stílusban énekli, mintha az az előző variációja lenne.

190

15 - A p i l l a n a t b a n : Z e n e é s a m n é z i a

közben megáll gondolkodni, akkor eltéved. Bár lakóhelyét nem képes leírni, kicsatolja a biztonsági övét, ha közelednek hozzá, és felajánlja, hogy kiszáll és kinyitja a kaput. Később, amikor kávét készít magának, tudja, hol vannak a csészék, a tej és a cukor. (Megmondani nem tudja, de oda tud menni hozzájuk; cselekvésesen emlékszik, de tény csak kevés áll rendelkezésére.) Elhatároztam, hogy szélesítem kicsit a tesztelést, és megkértem, hogy sorolja fel azoknak a zeneszerzőknek a neveit, akiket ismer. Azt felel te; „Händel, Bach, Beethoven, Berg, Mozart, Lassus.” Ennyi. Deborah elmesélte, hogy amikor először feltették neki ezt a kérdést, Lassust, a kedvenc zeneszerzőjét, ki is hagyta. Ez ijesztőnek tűnt egy olyan ember esetében, aki nemcsak zenész, de enciklopédikus tudású zenetudós is volt. Mindez inkább figyelmének és a rövid távú felidéző memóriájának rövidségét tükrözhette - abban a hiszemben volt talán, hogy nevek tu catjait sorolta fel nekünk. így aztán jó pár más olyan témában is kérde zősködtem, melyekről fiatal korában sokat tudott. Válaszaiban megint nagyon szűkösen mérte az információt, néha egyenesen semmit sem közölt. Kezdtem lassan úgy érezni, hogy Clive nemtörődöm, folyékony társalgása hitette el velem, hogy még mindig tekintélyes mennyiségű általános ismerettel rendelkezik, annak ellenére, hogy az események emlékeit elvesztette. Intelligenciájából, találékonyságából és humorából kiindulva könnyű volt erre következtetni az első találkozás alkalmá val. Az ismételt beszélgetések azonban gyorsan felfedték ismeretének korlátait. Ahogyan Deborah is fogalmaz könyvében, Clive „ragaszko dott azokhoz a témákhoz, melyekről tudott valamit”, és ezeket a tudás szigeteket használta „lépcsőfokoknak” a beszélgetések során. Nyilván való volt, hogy Clive általános tudása, vagyis szemantikus emlékezete is csorbát szenvedett, bár nem olyan katasztrofális mértékben, mint az epizodikus emlékezete.8 Ugyanakkor az efféle szemantikus emlékezetnek, még ha teljesen ép is, nem sok haszna van, ha az explicit epizodikus emlékezet hiányzik. Clive biztonságban érzi magát például lakóhelye határain belül, viszont 8

Clive esetében a szemantikus emlékezet pusztulását emeli ki az az 1995-ös cikk is, me lyet Barbara Wilson, A. D. Baddeley és Narinder Kapur írtak, illetve egy 1995-ös fejezet is Barbara Wilson és Deborah Wearing tollából.

191

Harmadik rész:

lékezet, m o zgás és zen e

reménytelenül eltévedne, ha egyedül kellene elmennie valahová. A kétféle emlékezet szükségességéről Lawrence Weiskrantz a Consciousness Lost and Found (Elvesztett és megtalált öntudat) című könyvében az alábbia kat jegyzi meg: Egy amnéziás beteg gondolkodhat a közvetlen jelenről... gondolkodhat a szemantikus emlékezetében lévő dolgokról, általános tudásáról is ... A sikeres mindennapi adaptációhoz azonban nemcsak tényszerű tudásra van szükség, hanem arra a képességre is, hogy azt a megfelelő alkalommal elő is hívjuk és m ás alkalmakhoz kössük, vagyis tulajdonképpen emlékezzünk.

Az epizodikus emlékezet nélküli szemantikus emlékezet haszontalanságáról ír Umberto Eco is a Loana királynő titokzatos tüze című regé nyében, ahol is a narrátor, egy antikvárius polihisztor, Eco-léptékű in telligenciával és műveltséggel van megáldva. Egy szélütés következtében amnéziás lesz, de az emlékezete megtartja az összes verset, amit valaha olvasott, a sok nyelvet, amit beszélt, és különféle tények enciklopédikus tárházát; egyébiránt mégis zavart és gyámoltalan (és csak azért lábal ki belőle, mert a szélütés következményei átmenetiek). Clive-val is hasonló a helyzet. Élete szervezésében szemantikus me móriájának ugyan csekély haszna van, társasági szerepe kulcsfontos ságú; lehetővé teszi, hogy társalgásban vegyen részt (ami időnként in kább monológra hasonlít, mint párbeszédre). Deborah erről azt írja: „Az összes témáját sorba egymás után fűzi, és a másiknak egyszerűen csak bólogatnia vagy motyognia kell. ” A gondolatok közötti gyors cikázással Clive-nak sikerült egyfajta folytonosságot biztosítania, a tudat és figyelem fonalát egyben tartani - igaz ugyan, hogy ez a folytonosság ingatag, hiszen a gondolatokat összességében csak felületes asszociáci ók tartják össze. Clive bőbeszédűsége egy kicsit különös, időnként túl zó, viszont rendkívül adaptív - ezáltal tudott újra belépni az emberi diskurzus világába. Az 1986-os BBC-filmben Deborah Prousttól vett egy idézetet arra, amikor valaki nagyon mély álomból ébred fel, és először nem tudja, hol van vagy kicsoda. Csak „a lét legelemibb érzete, mint olyan, van vele, amely egy állat tudatának mélységeiben lappang és pislákol”, míg vissza nem tér az emlékezete, „ami, mint egy mennyből leengedett kötél, húz ki a nemlét szakadékából, ahonnan magamtól sosem tudtam volna meg 192

1 5 -A p i l l a n a t b a n : Z e n e é s a m n é z i a

szabadulni” - ez adta vissza neki személyes tudatát és azonosságát. Clive esetében sem kötél nem fog a mennyből leereszkedni, sem önéletrajzi emlékezete nem fogja így segíteni soha. Clive számára már a kezdetektől fogva két óriási jelentőségű valóság lé tezik. Az egyik Deborah, akinek jelenléte és iránta érzett szeretete teszi az életet elviselhetővé, legalábbis szakaszosan, betegségének huszonvalahány éve óta. Clive amnéziája nemcsak az új emlékek tárolásának képességét tette tönkre, hanem törölte szinte az összes korábbi emlékét, köztük azon év ekéit is, amikor Deborah-val megismerkedett és szerelemes lett - amikor Deborah kérdezősködött, azt mondta neki, hogy soha nem hallott még John Lennonról és John F. Kennedyről sem. A saját gyermekeit ugyan mindig megismerte, Deborah azt mesélte, hogy „mindig meglepődik, hogy mennyit nőttek, és azon is csodálkozik, hogy már nagypapa lett belőle. Kisebbik fiától azt kérdezte, hogy miből fog érettségizni 2005ben, több mint húsz évvel azután, hogy Edmund befejezte az iskolát”. Deborah-t valahogy mégis mindig megismerte, amikor meglátogatta, és a jelenlétében mintha révbe ért volna, míg távollétében teljesen elve szett volt. Ha meghallotta a hangját, már rohant az ajtóhoz, és kétségbe esett szenvedéllyel ölelte magához. Miután fogalma sem volt arról, hogy mennyi ideig volt távol - hiszen az észlelés és figyelem közvetlen terü letén kívül eső dolgok másodperceken belül mind elvesztek, elfelejtőd tek - úgy érezte, hogy Deborah is az idő szakadékéba veszett, így aztán „visszatérése” a szakadékból mindig felért egy csodával. „Clive-ot folyamatosan idegenek vették körül egy idegen helyen”, írta Deborah, anélkül, hogy tudta volna, hol van, vagy mi történt vele. Mindig óriási m eg könnyebbülés volt neki, ha engem látott - hogy tudja, nincs egyedül, hogy ér dekel, mi van vele, hogy szeretem, hogy ott vagyok. Clive állandóan rettegett. Én voltam neki az élete, életmentő kötele. Minden alkalommal, ha meglátott, rohant hozzám, rám vetette magát, zokogott és kapaszkodott.

Hogyan és miért ismerte meg Deborah-t Clive, mikor rajta kívül sen kit sem? Nyilvánvalóan sokféle emlékezet létezik, és közülük az érzelmi emlékezet az egyik legmélyebb és legkevésbé érthető. 193

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

Neal J. Cohen írt a svájci orvos, Édouard Claparéde híres, 1911-es kí sérletéről: Amikor Claparéde kezet fogott KorsakofF-szindrómás betegével (ez a beteg ség okozta az én páciensem, Jimmie súlyos amnéziáját is), megszúrta az ujját egy gombostűvel, amit előtte a kezében elrejtett. Ezt követően valahányszor megpróbált kezet fogni vele, a páciens azonnal visszahúzta a kezét. Amikor megkérdezte, miért csinálja ezt, azt felelte, „Talán nem szabad visszahúzni a kezemet?”, illetve „Lehet, hogy egy gombostű van a kezébe rejtve”, végül pe dig, „Néha gombostű van az emberek kezébe rejtve.” A páciens ezek szerint megtanulta az előző tapasztalatain alapuló helyes választ, de úgy tűnt, hogy viselkedését nem valami korábban tapasztalt esemény személyes emlékének tulajdonította.

Claparéde páciensének megmaradt valamiféle implicit és érzelmi em léke a fájdalomról. Az is bizonyos, hogy az élet első két évéből - annak ellenére, hogy az ember nem őriz ebből a korszakból explicit emlékeket (Freud ezt gyermeki amnéziának nevezi) - mély, érzelmi emlékek és tár sítások maradnak a limbikus rendszerben és az agy olyan más részeiben, ahol érzelmek képeződnek le; és ezek az érzelmi emlékek akár egy egész életre meghatározhatják az ember viselkedését. Olivér Turnbull és mun katársai egy nemrégiben megjelent cikkükben rámutattak, hogy amnéziás betegek képesek érzelmeket átvinni a terapeutára még úgy is, hogy sem a terapeutáról, sem pedig korábbi találkozásaikról nincsenek expli cit emlékeik. Ennek ellenére is erős érzelmi kötelék kezd kialakulni. Clive és Deborah az encephalitis idején friss házasok voltak, és néhány éve már nagy szerelemben éltek. A Deborah-hoz fűződő szenvedélyes kapcsola ta, amely még az encephalitis előtt kezdődött, és amelynek középpontja részben a zene iránti kölcsönös szeretetük volt, olyan mélyen belevéső dött - agyának olyan területeibe, melyeket az encephalitis nem érintett -, hogy még amnéziája, ez a valaha feljegyzett legsúlyosabb amnézia, sem képes megsemmisíteni. Mindezek ellenére Clive hosszú évekig nem volt képes felismerni Deborah-t, ha csak véletlenül arra járt, és még most sem tudja elmon dani, hogy néz ki, csak ha ténylegesen látja. Megjelenése, hangja, illata, egymással való viselkedésük, és érzelmeik intenzitása és interakcióik mindezek együtt erősítik meg Deborah és saját személyazonosságát. 194

15 . A p ill a n a t b a n : Z e n e é s a m n é z ia

A másik csoda az a felfedezés volt, amit Deborah tett még az elején, amikor Clive még kórházban volt és kétségbeesetten össze volt zavarod va: zenei képességei teljesen sértetlenek voltak. „Vittem neki valami kot tát”, írta Deborah, kinyitottam, hogy Clive láthassa. Elkezdtem énekelni az egyik szólamot. Ő bekapcsolódott a tenorba és velem együtt énekelt. Egy-két ütem után hir telen rájöttem, hogy mi történik. Még mindig tudott kottát olvasni. Énekelt. A beszéde ugyan teljes zagyvalék, amit senki nem ért, de az agya még mindig képes volt zenélni... Alig vártam, hogy visszamenjünk a kórterembe, és el mondjam valakinek az újságot. Amikor a sor végére ért, megöleltem és öszsze-vissza csókolgattam... Clive leült az orgonához, két kézzel játszott a billentyűzeten, regisztereket váltott, lábai a pedálokon, mintha mindez olyan könnyű lenne, mint a bi ciklizés. Végre volt egy hely, ahol együtt lehettünk, ahol megteremthettük a kórtermen kívüli világunkat. Eljöttek a barátaink is énekelni. Az ágya mellett hagytam egy kupac kottát, és a látogatók is hoztak még darabokat.

Miller filmjében drámaian mutatta be Clive zenei képességeinek és emlékezetének gyakorlatilag tökéletes konzerválását. A betegségét köve tő alig több mint egy év elteltével ezekben a jelenetekben az arca gyakran volt feszült a kíntól és zavarodottságtól. Amikor azonban régi kórusát vezényelte, azt óriási érzékenységgel és kecsességgel tette, a dallamokat dúdolta, odafordult a különböző énekesekhez és a kórus egyes részeihez, beintett nekik, buzdította őket, hogy hozzák ki magukból különleges tu dásukat. Clive nyilvánvalóan nemcsak a darabot tudta tökéletesen és azt, hogy a részek hogyan járulnak hozzá a zenei gondolat kibontakozásához, hanem a vezényléshez szükséges minden különleges képességét, hivatá sos szerepét és egyedi stílusát is megőrizte. Clive a múló események és élmények emlékeit nem képes megtartani, továbbá az encephalitis előtti eseményekről és élményekről is nagyrészt elvesztette az emlékeit - akkor mégis hogyan tartotta meg figyelemre méltó zenei tudását, kottaolvasási képességét, zongora- és orgonatudását, vezénylési képességét a betegsége előtti mesterfokon? H. M., az a híres és nem túl szerencsés beteg, akiről 1957-ben írt Scoville és Milner, egy sebészi beavatkozás következtében lett amnéziás, melynek során eltávolították mindkét oldali hippokampuszát a szomszé195

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

dós mediális temporális lebenyi struktúrákkal együtt. (Ezzel az elkese redett kísérlettel próbálták gyógyíthatatlan rohamait kezelni; akkor még nem tudták, hogy az önéletrajzi emlékezet és az eseményekről alkotott új emlékek létrehozása ezektől a struktúráktól függ.). H. M., annak ellenére, hogy előző életéből sok emléket elveszített, a szerzett képességekből sem mit sem, sőt, gyakorlással új készségeket is képes volt megtanulni, még ha a gyakorlásról nem is maradtak emlékei. Larry Squire idegtudós, aki egész életét az emlékezet és amnézia me chanizmusainak felfedezésével töltötte, hangsúlyozza, hogy nincs két egyforma amnéziás eset. Ezt írta nekem: Ha a sérülés a mediális temporális lebenyre korlátozódik, akkor a H. M.-éhez hasonló károsodást várnánk. Egy valamivel kiterjedtebb mediális temporális lebeny károsodásnál valami súlyosabbra számíthatunk, mint E. P. esetében (ezt a beteget Squire és munkatársai vizsgálták behatóan). Ha még a frontális káro sodást is hozzávesszük, talán elkezdhetjük megérteni Clive állapotát. Vagy talán még temporo-laterális vagy bazális előagyi károsodás is szükséges hozzá. Clive esete egyedi, nem hasonlít H. M.-ére, sem Claparéde betegére, mert itt az ana tómiai sérülések speciális mintázata állt elő. Az amnéziáról nem beszélhetünk úgy, mintha az egy konkrét jelenség lenne, mint a mumpsz vagy a kanyaró.

H. M. esetéből lett világos mégis, hogy két nagyon különböző fajtájú emlékezet létezhet: az események tudatos felidézése (epizodikus emlé kezet) és a képességek tudattalan emlékezete (procedurális emlékezet). Amnézia esetében a procedurális emlékezet sértetlen. Ez Clive-nál is drámaian megnyilvánul, hiszen tud borotválkozni, zu hanyozni, tudja magát gondozni, elegánsan, ízlésesen és stílusosan öltöz ködik; magabiztosan mozog, és szeret táncolni. Folyékonyan, bőségesen és választékosán beszél; több nyelven olvas és ír. Számolásban is jó. Tud telefonálni, megtalálja a kávéfőzéshez szükséges dolgokat, és otthon is ki ismeri magát. Ha megkérdezzük tőle, hogyan kell ezeket a dolgokat csinál ni, nem tudja megmondani, csak végrehajtani őket. Bármiből is álljon egy cselekvésminta vagy cselekvéssor, ő folyékonyan, habozás nélkül elvégzi.9 9

Az átmeneti globális amnézia, (transient global am nesia - TGA), mely csak néhány óráig tart, de lehet nagyon súlyos is, egy rendkívüli, de nem ritka állapot, melyet az 1960-as években figyeltek meg először,. Nem egyértelmű, hogy mi okozza a TGA-t, viszont a középkorú és idősebb pácienseknél gyakoribb, és néha migrén folyamán

196

15- A P ILL A N A T B A N : Z E N E ÉS AM N ÉZ IA

Jól jellemzik-e Clive gyönyörű játékát és énekét, mesteri vezénylését és improvizációs tehetségét a „készség” és „procedúra”, „eljárás” szavak? Hi szen játékát áthatja az intelligencia és érzés, a zenei struktúrára és a zene szerző stílusára és gondolkodására való érzékeny ráhangolódás. Elegendő magyarázat-e egy ilyen kaliberű művészi és alkotói előadásra a „procejelentkezik; gyakran az egész élet során csak egyszer fordul elő. Az ilyen átmeneti amnézia bármikor jelentkezhet, és hatása lehet komikus vagy aggasztó is. U noka húgom, Caroline Bearsted, aki Angliában orvos, mesélt nekem egy pácienséről, egy lelkes horgászról, aki évek óta szeretett volna egy hatalmas pisztrángot fogni a közeli patakban. Egy bizarr véletlen folytán egy szép napon éppen akkor kapott átmeneti amnéziát, amikor horgászott. Ez a képességeit csöppet sem csorbította , megfogta a pisztrángot - de a fogás, horgászkarrierje csúcsa, semmilyen nyomot nem hagyott a fejében, soha semmilyen emléket nem tudott róla felidézni. Amikor nézegeti a fény képeket, melyeken az óriási halat tartja a karjaiban, nem tudja, hogy sírjon inkább vagy nevessen. Harold Klawans neurológus aggasztóbb történetet mesélt egyik sebész kollégájáról, aki egy epehólyag-műtét közben lett amnéziás. Bizonytalan lett, zavarodott és efféléket ismételgetett: „Kivettem már az epehólyagot?” „Mit csinálok? Hol vagyok?” A segédke ző asszisztens arra gondolt, hogy sztrókot kaphatott, de miután látta, hogy a súlyos em lékezeti károsodás ellenére sebészi képességei sértetlenek, tovább adogatta neki a seb varrókat, és így az asszisztens segítségével a sebész a hasfalat sikeresen bezárta. Amikor néhány óra múlva magához tért, az általa végzett operációról semmilyen emléke nem volt. Klawan ezt követően közölt egy leírást az esetről és saját alapos vizsgálatairól, me lyeket még a még amnéziás sebészen végzett. A rövid globális amnézia leggyakoribb oka a „filmszakadás”, ami akkor jelentkezhet, ha valaki mértéktelenül sokat iszik. A TGA-hoz hasonlóan itt is tipikus, hogy az érin tett személy - mint a horgász vagy a sebész - magas szinten működik; az események emlékei kitörlődnek, de a procedurális emlékezet visz mindent tovább. Egyik levél íróm, Matthew H., az alábbi történetet osztotta m eg velem: Sok évig egy rockzenekarban voltam billentyűs. A 22. születésnapomon egy kis város egyik kiskocsmájában játszottunk (szerencsére nem volt sok vendég). Mivel fiatal és felelőtlen voltam, a szünetekben egy kicsit túl sok alkoholtartalmú italt fogyasztottam. Aztán elszakadt a film, és csak a színpadon tértem újra magamhoz, egy Rolling Stones-szám közben. Olyan nagyon részeg voltam, hogy emlékszem, mennyire csodálkoztam, hogy az ujjaim el tudták játszani a dalt, teljesen levál tam róluk, csak néztem, ahogy m ozognak és játsszák a helyes hangokat és akkor dokat az együttessel. Amikor megpróbáltam bekapcsolódni és a zenével „együtt játszani”, szó szerint semmire nem emlékeztem, fogalmam sem volt, mit hogyan kell játszani, és teljesen összezavartam játékom áramlását. Szerencsére megint egy filmszakadás jöhetett, mert semmi másra nem emlékszem. Amikor másnap megkérdeztem az együttes többi tagját, fura m ódon azt mondták, hogy az összes számot jól játszottam (leszámítva a Stones-szám alatti rövid közjátékot), és nem vették észre, hogy mennyire részeg voltam.

197

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

durális emlékezet” ? Tudjuk, hogy az epizodikus vagy explicit emlékezet viszonylag későn fejlődik ki gyerekkorban, és a hippokampusz és a homloklebenyi struktúrák érintettek benne. Ez a rendszer súlyos amnéziásoknál sérül, viszont Clive esetében teljesen el is pusztult. A procedurális vagy implicit emlékezetet nem ilyen egyszerű meghatározni, de annyi bizonyos, hogy az agy nagyobb és primitívebb részeit érinti - olyan kéreg alatti struktúrákat, mint a bazális ganglionok, a kisagy és ezek számos összeköttetését egymással és a kéreggel. Ezeknek a rendszereknek a mé rete és változatossága garantálja a procedurális emlékezet erőteljességét, és azt is, hogy, az epizodikus emlékezettől eltérően, a procedurális emlé kezet még a hippokampusz és a temporo-mediális struktúrák kiterjedt sérülése esetén is nagyjából ép maradjon. Az epizodikus emlékezet a konkrét és gyakran egyedi események ész lelésétől függ. Az ilyen eseményekről az egyén emlékei, az eredeti észle léshez hasonlóan, nemcsak felettébb egyediek (az egyén érdeklődésétől, aggályaitól és értékrendjétől színezve), de az átdolgozáson és újrakategorizáláson is hajlamosak átmenni minden felidézés alkalmával. Ez a pro cedurális emlékezet természetével szöges ellentétben áll, hiszen ott a szó szerinti, pontos, reprodukálható emlékezés a fontos. Az ismétlés és gya korlás, időzítés és sorrend számítanak a leginkább. Az ilyen procedurális emlékekre a neurofiziológus, Rodolfo Llinás a „rögzített cselekvésmin ták” (fixed action patterns - FAP) kifejezést használja. Ezek némelyike már születés előtt jelen lehet (a lovak magzatkorukban például vágtáz nak a méhben). A gyerekek motoros fejlődése ezeknek a folyamatoknak játékon, utánzáson, hibázáson és folytonos ismétlésen keresztül történő megtanulásából és finomodásából áll. Mindezek már jóval azelőtt elkez denek fejlődni, hogy a gyerek képes lenne explicit vagy epizodikus em lékeket használni. Vajon a rögzített cselekvésminták jobban megmagyarázzák-e egy hi vatásos zenész iszonyúan bonyolult és kreatív előadását, mint a procedu rális emlékek? Llinás I of the Vortex (Az örvény énje) című könyvében ezt írja: Amikor egy olyan szólista, mint (Jascha) Heifetz szimfonikus zenekari kísé rettel játszik, a versenyműveket a szokásnak megfelelően tisztán emlékezet

198

1 5 -A p i l l a n a t b a n : Z e n e é s a m n é z i a

bői adja elő. Ez azt sugallja, hogy az előadó valahol tárolja a nagyon specifikus motoros mintákat, és amikor a függöny felgördül, kiengedi őket.

Llinás azt is megjegyzi, hogy az implicit emlékezet önmagában nem elegendő; explicit emlékezetre is szükség van:10 Ép explicit emlékezet hiányában Jascha Heifetz nem emlékszik egyik napról a másikra, hogy korábban milyen darabot választott vagy hogy dolgozott-e már rajta valaha is azelőtt. Azt sem képes felidézni, hogy meddig jutott el az előző napon, vagy a múltbeli élmények elemzésével milyen adott kivitelezési problémákra kellene összpontosítania az aznapi gyakorlás során. Tulajdon képpen még az sem jutna eszébe, hogy egyáltalán gyakoroljon; valaki más szigorú felügyelete nélkül, a figyelemre méltó technikai képességei ellenére gyakorlatilag képtelen lenne bármilyen új darab megtanulására vállalkozni.

Pontosan ez a helyzet Clive-val is, akinek zenei tehetsége ellenére „szi gorú felügyeletre” van szüksége. Szüksége van valakire, aki elé teszi a kot tát, rábírja, hogy cselekedni kezdjen, és odafigyel arra, hogy új darabokat tanuljon és gyakoroljon. Milyen kapcsolat van a cselekvésminták és a procedurális emlékek között, amelyek az idegrendszer viszonylag primitívebb részeihez tár sulnak? Mi közük van ezeknek a tudathoz és érzékenységhez, melyek az agykéregre épülnek? A gyakorlás tudatos alkalmazást jelent: felügyelni kell, hogy mit csinál az egyén, az intelligencia, érzékenység és értékrend egészének összedolgozását igényli - és akkor az oly nehezen és tudato san megszerzett tudás automatikussá válik, és kéreg alatti szinten a m o toros mintákba kódolódik. Amikor Clive énekel, zongorázik vagy egy kórust vezényel, az automatizmusok segítségével teszi. Annak ellenére azonban, hogy a művészi vagy alkotói előadás ettől az automatizmustól 10 A zeneműveknek nincs egységes memorizálási m ódja - a különböző zenészek kü lönböző módszereket vagy azok kombinációit használják: hallású mozgásos, vizuális módokat, valamint a zene szabályainak, grammatikájának, érzésének és szándékainak magasabb rendű észleleteit. Mindezt nemcsak a zenei emlékezet személyes beszám o lóiból, illetve annak kísérleti vizsgálataiból tudjuk, hanem abból a sok agyi területből is, amelyek egy új darab megtanulásakor (/MRI-vel) láthatóan aktiválódnak. Amint azonban egy darabot megtanulunk, analizálunk, tanulmányozunk, mérle gelünk, gyakorolunk és beépítjük repertoárunkba - procedurális emlékezetünkbe -, onnantól az automatikusan „játssza le magát” vagy automatikusan tudjuk lejátszani, szándékos erőfeszítés vagy tudatos gondolkodás nélkül.

199

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

függ, mégsem nevezhető automatikusnak. A tényleges előadás új életet lehel Clive-ba, alkotó emberként eleveníti meg; az előadás frissé és élő vé válik, még akár új improvizációkat és újításokat is tartalmazhat.11 Ha Clive egyszer elkezd játszani, Deborah szavaival élve, „lendülete” viszi tovább őt is és a darabot is. Deborah, aki maga is zenész, nagyon szaba tosan így fejezi ezt ki: A zene lendülete vitte Clive-ot ütemről ütemre. A darab szerkezete tartotta őt, mintha az öt vonal villamossín lenne, amin csak egy irányba lehet ha ladni. Pontosan tudta, hogy hol jár, mert minden frázishoz hozzátartozik a kontextus, amit a ritmus, hangnem és melódia határoznak meg. Csodálatos érzés volt szabadnak lenni. Amint a zene abbamaradt, Clive visszazuhant az elveszettségbe. Amíg játszott, addig azonban normálisnak tűnt.

Azok számára, akik ismerték őt, Clive előadói énje ugyanolyan élénk nek és teljesnek tűnt, mint betegsége előtt. A létezésnek ezt a módját, ezt az énjét látszólag nem befolyásolta az amnézia, még azzal együtt sem, hogy az explicit, epizodikus emlékezettől leginkább függő önéletrajzi énje gyakorlatilag elveszett. Clive számára a mennyből leengedett kötél nem a múlt felidézése, mint Proustnak, hanem az előadás - amibe az elő adás idejéig kapaszkodhat. Előadás nélkül a szál elszakad, és Clive megint visszaesik a szakadékba.12 11 A művészi repertoár megtartásának és bővítésének képessége még az amnézia jelen létében is megdöbbentően nyilvánvaló volt egy kiváló színész esetében, akinél egy nyitott szívműtét következtében alakult ki amnézia. Az epizodikus emlékezet elvesz tésének ellenére Marlowe-tól Beckettig terjedő hatalmas repertoárja és nagyszerű szí nészi tehetsége sértetlen maradt, és még mindig képes hivatása legmagasabb szintjén játszani. Az új szerepek megtanulásának képessége is egészen ép - hiszen egy új szerep megtanulása, a belehelyezkedés, a beleélés nagyban különbözik új „információk” elsa játításától, és jellegét tekintve lényegileg procedurális. A színész érzése szerint a múlt beli előadások emlékeinek hiánya még előnyös is számára, hiszen ezáltal minden este úgy tud szerepével szembesülni, mintha az új és egyedi lenne, amire színes és váratlan fordulatokkal reagál. 12 Nagyon hasonlít erre Umberto Eco Loana királynő titokzatos tüze című regényének amnéziás narrátora: Tegnap este a kórházban... eluntam magam, és dúdolni kezdtem valami dalocskát. Önkéntelenül jött, mint a fogmosás tudománya... Megpróbáltam rájönni, miért ismerem. Újrakezdtem, de amint rágondoltam, m ár nem ment magától az éneklés, elakadtam az egyik hangnál. Hosszan, legalább öt másodpercig kitartottam azt a

20 0

1 5 -A p i l l a n a t b a n : Z e n e é s a m n é z i a

Deborah a zene szerkezetében rejlő „lendületről” beszél. Egy zenemű nem csupán hangok sora, hanem egy szigorúan szervezett, szerves egész. Minden ütem, minden frázis szervesen következik abból, ami megelőzi és az elkövetkezők felé mutat. A dinamizmus a melódia dallamába épül. És mindezek fölött ott áll a zeneszerző szándéka, stílusa, rendje és logiká ja, amit zenei gondolatai és érzései kifejezésére hozott létre. Ezek is jelen vannak minden ütemben és frázisban.13 Marvin Minsky a szonátát egy tanárhoz vagy egy tanórához hasonlítja: Senki nem emlékszik szóról szóra, hogy mi hangzik el egy előadáson, vagy hogyan játszanak el egy darabot. Amint azonban egyszer megértjük, a tudás új hálózatainak leszünk birtokában, minden témára és azok változásaira és egymáshoz fűződő viszonyaikra vonatkozóan. Egyszeri meghallgatás után senki nem emlékezik Beethoven V. szimfóniájára teljes egészében, viszont az első négy hangot sem fogja soha többé csupán négy hangnak hallani! A korábbi apró hangfoszlány Ismerős Dologgá válik - lesz egy helye az álta-

hangot, mintha szirénabúgás vagy sirató lett volna. Elég az hozzá, hogy nem tud tam folytatni, és azért nem, mert elfelejtettem azt, ami előtte volt. Ilyen vagyok. Egy hosszú hangnál megállók, mint amikor a lemez akad el, és mivel nem emlékszem a kezdő hangokra, befejezni sem tudom a dalt. Azon tanakszom, hogy ugyan mit is kéne befejeznem, és miért. Amíg oda sem figyelve énekeltem, én annyiban vol tam én, amennyiben működött az emlékezetem, éspedig akkor és ott a . .. hogy is mondjam: a torkomban fészkelő emlékezetem, mindenféle előzményestül és kö vetkezményestül, maga a dal voltam, az elejétől a végéig, és valahányszor belefog tam, a hangszalagjaim már készen álltak, hogy rázendítsenek a várható hangokra. Biztosan a zongoristákkal is így van ez, mihelyt leütöttek egy hangot, m ár készítik is elő az ujjaikat a következő billentéshez. Ahhoz, hogy ne akadjunk el, és eljussunk az utolsó hangokig, az elsők is kellenek, meg az is, hogy valamiképpen az egész dal meglegyen bennünk. Én nem tudom már azt a dalt. Olyan vagyok m int... mint az égő tűzifa. Ég, de nem maradt élőfatudata, és nincs módjában tudni, hogy koráb ban élőfa volt, meg hogy mikor kapott lángra. Ég tehát, és kész. Merő veszteség az életem. (Eco 2007,45-46. Barna Imre fordítása.) Eco elbeszélője ezt „tiszta veszteségnek” nevezi, de éppen az benne a csodálatos, hogy ez tulajdonképpen tiszta nyereség. Az ember visszanyerhet egy egész dalt m in denféle explicit, általános értelemben vett emlék nélkül. A dal szinte csodával határos módon megalkotja önmagát, hangról hangra a semmiből érkezve - és mégis valaho gyan, Eco szavaival élve, bennünk van az egész dal. 13 Schopenhauer szerint a melódiában „jelentős és szándékos a kapcsolat az elejétől a végéig” és az „az elejétől a végéig egyeüen gondolat”.

201

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

lünk ismert dolgok hálójában, melynek jelentései és jelentőségei egymástól függnek.

Egy zenemű beszippantja az embert: akár tudatosan hallgatjuk, akár nem, tanulhatunk általa szerkezetéről és titkairól. Ez még akkor is így van, ha a darabot azelőtt soha nem hallottuk. A zenehallgatás nem paszszív folyamat, hanem rendkívül aktív, tele következtetésekkel, feltételezé sekkel, elvárásokkal és megérzésekkel (Dávid Húron és mások felfedezé sei szerint). Egy új darabot olyan pontossággal vagyunk képesek felfogni - hogyan épül fel, hová halad, mi a következő lépés -, hogy néhány ütem után a zenével együtt tudjuk énekelni vagy dúdolni.14 Amikor emlékszünk egy dallamra, lejátszódik a fejünkben; újból élet re kel.15 Nincs felidézés, elképzelés, összerakás, újra-kategorizálás, sem újra-alkotás, mint amikor valaki egy múltbeli jelenetre vagy esemény14 Az ilyen bejóslás, ez a fajta együtténeklés azért lehetséges, mert az ember ismeri javarészt implicit módon - a zenei „szabályokat” (hogyan oldódik fel egy kadencia például), és ismerősek számára az adott zenei hagyományok (a szonátaforma, vagy a téma megismétlése). Nem működik viszont a bejóslás nagyon különböző kultúrák vagy hagyományok zenéjével kapcsolatban - illetve ha a zenei hagyományokat szán dékosan felrúgják. Jonah Lehrer a Proust Was a Neuroscientist (Az idegtudós Proust) című könyvében kifejti, hogy Sztravinszkij is ezt tette híres Tavaszi áldozat című m ű vében, melynek első, 1913-as előadása olyan zavargást váltott ki, hogy rendőri beavat kozásra volt szükség. A közönséget, aki hagyományos, klasszikus balettet várt, feldühí tette Sztravinszkij szabályszegése. Az idő múltával és az ismétlés hatására a szokatlan ismerős lett, a Tavaszi áldozat m a m ár kedvelt koncertdarab, annyira „szelíd”, mint egy Beethoven-menüett (jóllehet, saját korában magát Beethovent is kifütyülték, és néhány művét elsőre puszta zajnak tekintették és értelmezhetetlennek ítélték). 15 Űjra és újra meghallgathatunk így egy zeneművet, egy jól ismert darabot, és mégis mindig olyan friss és új lesz, mintha először hallanánk. Zuckerkandl ezt a paradoxont állítja a középpontba Sound and Symbol (Hang és szimbólum) című művében: Az idő mindig új; nem is lehet más, csak új. Akusztikus események sorozataként hallgatva a zene hamar unalm assá válik; az idő megnyilvánulásának bekövetkezé seként hallgatva soha nem untathat. Ez a paradoxon legszembetűnőbben egy olyan előadó zenei teljesítményében látható, aki azzal ér el a csúcsra, hogy általa alaposan ismert művet úgy sikerül előadnia, mintha az a jelen pillanat teremtménye lenne. Egyszer Pablo Casals, a nagyszerű csellista, aki kiemelkedő zongorista is volt, ki lencvenes éveiben járva jegyezte meg egy interjúban, hogy az elmúlt nyolcvanöt évben minden reggel eljátszotta Bach 48 prelúdium és fúgáját. „Hogyhogy nem unta meg?”, kérdezte az újságíró. „Nem volt egyhangú?” Casals azt felelte, hogy nem, minden elő adás egy új élmény, egy felfedezés volt a számára.

202

1 5 -A p i l l a n a t b a n : Z e n e é s a m n é z ia

re próbál emlékezni, vagy azt próbálja rekonstruálni. A hangokat egyen ként idézzük fel, és minden egyes hang teljesen kitölti a tudatunkat, még is egyidejűleg kapcsolódik az egészhez. Olyan ez, mint amikor sétálunk, futunk vagy úszunk - így tesszük a lépéseket és karcsapásokat is egyen ként, mégis minden egyes lépés vagy karcsapás nélkülözhetetlen része az egésznek, a futás vagy úszás kinetikus melódiájának. Tulajdonképpen ha egy hangra vagy lépésre túlságosan tudatosan gondolunk, elveszíthetjük a fonalat, a mozgásos melódiát. Könnyen lehet, hogy Clive, aki amnéziája miatt képtelen az esemé nyekre emlékezni vagy előre tervezni őket, azért képes mégis énekelni, zenét előadni vagy vezényelni, mert a zenére való emlékezés nem is em lékezés a szó szokásos értelmében. A zenére való emlékezés, a zenehall gatás vagy előadás teljesen a jelenben történik. Victor Zuckerkandl zenefilozófus Sound and Symbol (Hang és szim bólum) című könyvében gyönyörűen fejti ki ezt az ellentmondást: Egy dallam hallása tulajdonképpen hallás a dallam m ai... A dallam hallása egy olyan állapot, melyben az adott pillanatban jelen lévő hang teljesen m eg tölti a tudatot, semmire nem lehet emlékezni, és a tudatban ezenkívül vagy emellett semmi nem lehet jelen... Egy dallam hallása egyszerre jelen, múlt és jövő idejű. Minden dallam arról tesz bizonyságot, hogy a múlt emlékezés nél kül, a jövő pedig sejtés nélkül is ott lehet.

Húsz év telt el a betegsége óta, és Clive számára semmi nem haladt előre. Mondhatnánk, hogy még mindig 1985-ben jár, illetve ha retrográd amnéziáját vesszük, akkor 1965-ben. Bizonyos értelemben nincs sehol; térből és időből egyaránt kipottyant. Nem rendelkezik belső narratívával; nem éli az életét abban az értelemben, ahogyan az emberek többsége. Ugyanakkor elég csak látnunk őt a billentyűk előtt vagy Deborah-val, hogy érezzük, ilyenkor újra önmaga és teljesen élő. Nem az eltűnt idő, nem a „hajdanvolt” az, amire Clive áhítozik vagy amit el tudna érni. A jelennek, a mostnak megtöltését, elismerését szeretné, és ez csak akkor lehetséges, ha egy cselekvés egymást követő pillanataiba teljesen belemerül. A „most” formál hidat a szakadék fölé. Deborah nemrégiben ezt írta nekem: „Clive zenében átélt otthonos ságérzése és az irántam való szeretete emeli őt amnéziája fölé, és ez segít neki megtalálni a folytonosságot - nem a pillanatok egymás utáni line203

H a r m a d ik rész : E m

lékezet, m ozgás és zene

áris egybeolvadását, nem is önéletrajzi ismeretek nyújtotta folytonossá got, hanem azt, ahol végre, mindnyájunkhoz hasonlóan végre Clive is önmaga lehet.”

Utóirat 2008 tavaszán Deborah felfrissítette Clive történetét. Több mint húsz év vel a kezdeti betegsége után ezt írta: Clive még mindig szerez meglepetéseket. Nemrégiben ránézett a telefonom ra, és azt kérdezte: „Lehet vele fényképezni?” (nem lehet), ami új szeman tikus emléket jelent. E hónap elején miközben Clive-val voltam, kimentem körülbelül 10 percre. Csöngettem, hogy újra bejuthassak és Clive nyitott ajtót segítőjével, aki mindvégig vele volt. Clive így fogadott: „De jó, hogy vissza jöttél!”, teljesen tudatában annak, hogy korábban már voltam ott. Segítője is észrevette a változást. A személyzet többi tagja elmondta, hogy egy nap az egyik segítő elvesztette az öngyújtóját. Tíz vagy tizenöt perccel azután, hogy Clive ezt hallotta, odament a hölgyhöz, visszaadta neki elvesztett öngyújtót, és azt kérdezte. „Ez a magáé?” A személyzet semmiféle magyarázatot nem talált arra, hogy miért emlékezett arra, hogy ki vesztette el az öngyújtóját, és hogy az egyáltalán elveszett... A következő hétvégén Monteverdi Vespersének próbájára fogunk menni. Amikor segítői ezt megemlítik neki, Clive egyértelműen felvillanyozódik, és elmondja, hogy ez az egyik kedvenc műve. Ha egy olyan darabot hall, amit a múltban jól ismert, megfelelő helyzetben a darabbal együtt tud énekelni. Clive nem gondol úgy egy zenemű előadására, mint ahogyan más hiva tásos zenészek gondolkodnak arról, hogyan fogják előadni. Bármilyen zene művel való találkozás olyan számára, mint a „blattolás”. Ugyanakkor Clive-on látszik, hogy emlékszik-e egy darabra vagy sem - például ha későn lapozok a kottában, akkor vagy szünetet tart, mert nem tudja, hogy mi jön azután, vagy elkezdi játszani a következő oldalt, még mielőtt látná. Egyetértek azzal a benyomásával, hogy Clive hangszeres előadásaiban nem rögzített a tempó és kifejezésmód stb. Mivel azonban Clive jó zenész, következetesen követi a dinamikát és a tempót - még a metronóm-előírást is (anélkül, hogy metronómra hagyatkozna) - a kottából. Ha nincs tempóelő írás, a tempója akkor is általában az lesz, amit betegsége előtt is beállított vol na - ami valószínűleg a darab, a zenei stílus vagy a zenetörténeti kor korábbi gyakorlásokból megmaradt hosszú távú emlékének köszönhető.

204

15 -A p i ll a n a t b a n : Z e n e é s a m n é z ia

Vajon Clive előadásai mechanikusak? Nem, játéka stílusérzékét, humorát és általános, túláradó életörömét tükrözi. És mivel Clive ugyanaz a személy, könnyen lehet, hogy ugyanarra a zeneműre következetesen ugyanúgy reagál. Minden muzsikusnak megvan minden darab kifejezésmódjáról vagy „színé ről” a saját értelmezése (amennyiben a zeneszerző nem ír mást elő). Clive amnéziája mindazonáltal az improvizatív szellemességekben mutatkozik meg, a hasonló helyeken elismételt hasonló zenei „viccekben”. Minden szó rakozásból improvizáló muzsikus egy lehetséges mintákból álló repertoárból dolgozik, és valószínű, hogy hasonló ötletekkel rukkol elő. Clive-nak is meg vannak a berögzült reakciói ugyanazokra a zeneművekre - a Bach Prelúdium egyik kadenciájánál, ami tizenhatodokkal van tele, emlékezhet talán, hogy a skálát csak durván, „megközelítőleg”, néhány maroknyi hanggal játszotta. Ezt mindig megcsinálja, és mindig ugyanabból az okból, előadási prioritásaival összhangban: mivel belátja, hogy a szükséges gyorsasággal képtelen kivitelez ni a skálát, őrült rohamban feláldozza a pontosságot azért, hogy a tempó el ne vesszen. Egy karmester számára a tempó jelent mindent. A hamis hangok rohamát szintén el szokta túlozni: ha már pontos nem lehet, legalább legyen szórakoztató. Mindezek hátterében az áll, hogy Clive játéka semmi esetre sem éri el a betegsége előtti színvonalat. Mivel elsősorban karmester volt és nem pedig zongoraművész - billentyűs készségei inkább hétköznapi célokat szolgáltak: énekeseket kísért vele, kottát olvasott, vagy egy nagyobb szabású darabot próbálgatott. Volt egy időszak, amikor az otthonban Clive szinte minden nap gyakorolt egy kiváló zenésszel, a személyzet egyik tagjával. Akkoriban Clive előadói színvonala jelentősen emelkedett... Érdekes, hogy a fegyelmezett gyakorlás és a másik zenésszel való interakció során akkor is „megtanult” egy darabot, ha nem volt tudom ása arról, hogy korábban már játszotta. M i vel most csak saját eszközeire hagyatkozhat, és nincs senki, aki lelassítaná neki a darabot a tanuláshoz, Clive előadói színvonala, nem meglepő módon, nem javul. Nemrégiben azt vettem észre, hogy ha Clive-val énekelünk, kijavít engem és rám szól, ha nem ejtem ki tisztán az összes mássalhangzót: „Nem, nem, az ott egy B, a 11. ütemtől újra”, mondja olyan újfajta tekintéllyel, amilyet beteg sége óta nem tapasztaltam.

205

i6 .

Beszéd és dal: Afázia és zeneterápia

A hatvanas évei végén járó Sámuel S.-nél sztrókot követő expresszív afázia alakult ki, teljesen elveszítette a beszédképességét, és az intenzív beszédterápia ellenére két év múlva sem tudott egyetlen szót sem kiejte ni. Az áttörést az jelentette a számára, amikor kórházunk zeneterapeutá ja, Connie Tomaino meghallotta őt a szabadban énekelni - az „OF Mán River” -t énekelte dallamosan és nagy átéléssel, csupán két vagy három szóval. Sámuel beszédterápiáját ugyan abbahagyták és „reménytelennek” ítélték, Connie úgy érezte, hogy a zeneterápia talán segíthet. Heti három szor harminc percben kezdett foglalkozni vele; ilyenkor együtt énekeltek vagy tangóharmonikán kísérte őt. Mr. S. hamarosan együtt tudott éne kelni Connie-val és az „OF Mán River” teljes szövegét is tudta, majd más olyan dalok és balladák is előkerültek, melyeket gyerekkorában, az 1940es években tanult - ezzel együtt pedig a beszéd kezdeti jelei is mutatkoz tak nála. Két hónapon belül rövid és helyénvaló válaszokat tudott adni, ha kérdezték. Ha egyikünk például azt kérdezte tőle, hogy milyen volt a hétvégéje, így felelt: „Jó volt”, vagy „Jöttek a gyerekek.” A neurológusok az agy domináns (rendszerint bal oldali) homlok lebenyének premotoros területén belül gyakran emlegetnek egy „beszéd területet”. Ha ennek egy bizonyos része károsodik - melyet először Paul Broca francia ideggyógyász azonosított 1862-ben - valamilyen degeneratív betegség, sztrók vagy agysérülés következtében, expresszív afázia, vagyis a beszélt nyelv elvesztése alakulhat ki. 1873-ban Carl Wernicke a bal halántéklebenyben egy másik beszédterületet írt le. Ennek a terü letnek a károsodása beszédértési nehézségeket, vagyis „receptív afáziát” 206

■ ú

i6 . Besz éd

és d a l:

A f á z ia

é s z e n e t e r á p ia

szokott eredményezni. Nagyjából ez idő tájt fedezték azt is fel, hogy agy sérülés vezethet a zenei kifejezés és a zeneélvezet zavaraihoz - amúziákhoz és vannak betegek, akik egyszerre szenvednek amúziától és afáziától, míg másoknak amúzia nélküli afáziájuk van.1 Nyelvvel rendelkező faj vagyunk, a nyelvhez fordulunk, ha gondolata inkat ki akarjuk fejezni, és az rendszerint rögtön rendelkezésünkre is áll. Az afáziásoknak azonban a verbális kommunikációra való képtelenség szinte elviselhetetlenül frusztráló lehet, és gyakran elszigetelődéshez ve zet; a tetejébe még mások gyakran úgy viselkednek velük, mintha idióták volnának vagy mintha ott sem lennének, csak mert nem tudnak beszélni. Ezt nagyban megváltoztathatja az a felfedezés, hogy az illető tud énekel ni - és nemcsak dallamokat, hanem operák szövegeit, himnuszokat vagy dalokat is. Fogyatékosságuk és elszigeteltségük hirtelen sokkal kisebbnek tűnik, és bár az éneklés nem propozicionális kommunikáció, nagyon ele mi, egzisztenciális kommunikáció. Nemcsak azt mondja, hogy „Élek, itt vagyok”, de olyan gondolatokat és érzelmeket is közölhet, melyeket ilyen kor beszéddel nem lehet kifejezni. Az ilyen betegeket a szavak elének lésének a képessége megújult önbizalommal tölti el abban, hogy nyelvi képességeiket nem vesztették el visszavonhatatlanul, és hogy a szavak még mindig „bennük” vannak valahol, még ha zenére is van szükség az előcsalogatásukhoz. Ha expresszív afáziás betegekkel találkozom, min dig elénekelem nekik a „Happy Birthday”-t. Gyakorlatilag mindannyian (gyakran saját meglepetésükre) bekapcsolódnak és követik a dallamot; a páciensek körülbelül fele pedig a szöveget is.2 1

John C. Búst a zene és az agy szakirodaimáról szóló kimerítő áttekintésében kiemeli, hogy hasonló esetet már 1745-ben is feljegyeztek: annak a páciensnek súlyos expressz ív afáziája volt, és beszéde egyetlen szóra („igen”) korlátozódott. Ugyanakkor m ások kal együtt himnuszokat tudott énekelni. Hasonlóképpen több sztrók elszenvedése után az orosz zeneszerzőnél, Visszarion Sebalinnál is súlyos receptív afázia alakult ki. Lurija és munkatársai leírása szerint azonban korábbi színvonalán volt képes zenét szerezni. (Sosztakovics Sebalin V. szim fóniáját, melyet a sztrók után komponált, ragyogó, kreatív műnek nevezte, mely erős érzelemmel, optimizmussal és élettel van tele. 2 Az autizmussal élő gyerekek mind a beszéddel, mind pedig a kimondott szavak felis merésével kapcsolatban speciális nehézségekkel küzdenek (Isabelle Rapin ezt verbális auditoros agnóziának nevezi) - viszont a megzenésített beszédet képesek elénekelni, illetve megérteni. Ezzel kapcsolatban sok levelet kaptam a szülőktől. A zenész Arlyn Kantz így írt erről:

207

H a r m a d ik rész : E m

lékezet, m ozgás és zene

A beszéd maga nem csupán szavak megfelelő sorrendű sorozata a hajlítás, intonáció, tempó, ritmus és „melódia” is fontos részét alkotják. A nyelv és zene egyaránt olyan fonológiai és artikulációs mechanizmu sokra épül, melyek más főemlősöknél is alapvető fontosságúak, továbbá mindkettő függ olyan, kimondottan emberi agyi mechanizmusoktól is, melyek bonyolult, szegmentált, gyorsan változó hangfolyamok elemzé sével foglalkoznak. Óriási különbségek (és átfedések) vannak a beszéd és a dal agyi leképezései között.3 Amikor a fiamnál autizmust diagnosztizáltak, az első dolog, amit óvodás korában észrevettem, az volt, hogy képes teljes dalokat végigénekelni, viszont egyszerű kér désekre, mint például „M i a neved?” nem tud válaszolni. A kérdést megismételte, vagy egyszerűen csak nem vett róla tudomást. Amikor beszédterápiás feladatait zenéhez kötöttem, és szabadon hagytam helyeket, amelyeket ő tölthetett ki, gyor san és helyesen kezdett válaszolgatni. Amikor elhagytam a zenét, a helyes válaszok megmaradtak. Egyre több beszédfejlesztő gyakorlathoz társítottam zenét, és ezek is hasonló sikerrel jártak. Kantz egy éneklésalapú tananyagot dolgozott ki sérült nyelvi képességű gyermekek számára, melyet m ár számos intézményben alkalmaznak. A brit beszéd- és nyelvterapeuta, Melanie Mirvis ezt írta: Egy nagyon muzikális autista fiúval dolgoztam együtt, akinek tipikus nyelvi ne hézségei voltak; sokáig tartott neki „feldolgozni” a nyelvet, és a kérdéseket sokszor el kellett ismételni neki, hogy verbális választ adjon rájuk. Észrevettem viszont, hogy ha a kérdést énekelve tettem fel, azonnal tudott énekelve válaszolni.

Egy másik szülő, Tracy King azt írta Asperger-szindrómás fiáról, Seanról (aki ma már 21 éves), hogy „a legtöbbet segítő »terápia« egész életében a zene volt. Célt adott neki, és a zene segítségével áthidalta azokat a szociális szakadékokat, melyek között oly nehéz volt számára a tájékozódás. A gitározás és éneklés segítségével tudott másokkal kapcsolatba lépni.” A zenei és a nyelvi képességek között elvárható lenne némi kapcsolat, különös tekintet tel egy új nyelv akcentusának, hangsúlyainak és prozódiájának tanulására. Ez gyakran így van, de nem szükségszerű a kapcsolat. Steve Salemson, aki egykor vadászkürtön játszott, levelében szembeállította magánál a nyelvi akcentusok felismerésének kiváló képességét „középszerű” zenei készségeivel és az abszolút hallás hiányával: Rögtön meg tudok különböztetni egy moll-skálát egy dúr-skálától, de viszonyítási pont nélkül halvány fogalmam sincs a hangnemekről. A szimfonikus művek hang nemét felismerem, de ha mondjuk Brahms II. szimfóniáját hallanám (az a „kék", D-dúrban), Esz- vagy Cisz-dúrba transzponálva, valószínűleg fel sem tűnne ne kem. Próbáltam kényszeríteni magam, hogy halljam a hangnembeli különbsége ket, de fájdalom, mindhiába. Ugyanakkor kiváló nyelvész vagyok, anyanyelvi szin ten beszélek angolul és franciául, kitűnő a héber, a német és a macedón tudásom

208

i6 . B esz éd

és d al:

f á z ia é s z e n e t e r á p ia

Az úgynevezett nonfluens afáziás betegeknek nemcsak a szókincsük és nyelvtanuk sérült, de „elfelejtették” vagy elvesztették a beszéd hangsúlyai nak és ritmusának érzését is; ennek köszönhető, hogy beszédük tört, zeneietlen és távirati stílusú, még ha a szavakat elő is tudják hívni. Ezek a pá ciensek szoktak rendszerint a legjobb eredményeket elérni zeneterápiával, és ők a leglelkesebbek, ha képesek dalszövegeket énekelni, mert amikor ezt teszik, rájönnek, hogy nemcsak a szavak elérhetők számukra, de a beszéd folyama is hozzáférhető (igaz ugyan, hogy a dal folyamához kötődik).4 Ez lehet a helyzet az afázia egy másik formájával, az úgynevezett di namikus afáziával is, ami nem a mondatszerkezeteket, hanem a beszéd késztetést érinti. A dinamikus afáziás betegek alig beszélnek, viszont azon ritka alkalmakkor, amikor mégis megszólalnak, szintaktikailag helyes mondatokat alkotnak. Jason Warren és munkatársai beszámoltak egy enyhe homloklebenyi degenerációs idős férfiről, akinek szélsőséges di namikus afáziája volt, mégsem hiányzott belőle a zenei késztetés. Zongo rázott, tudott kottát olvasni és írni, és hetente részt vett egy énekcsoport ban. Warren és munkatársai leírják, hogy kántálni is tudott: „Képes volt egy a Tórából véletlenszerűen kiválasztott részt a hangos felolvasáskor használatos élénk intonációval felolvasni (amely az énekléstől és a kö zönséges olvasástól is különbözött).” Sok afáziás páciens nemcsak a dalszövegeket képes visszaadni, de so rozatokat is képes elismételni - a hét napjait, a hónapokat, számsorokat stb. Ezeket csak sorozatként tudják elmondani, egyes darabokat nem tudnak kivenni a sorozatból. Egyik betegem például képes felsorolni a tizenkét hónapot sorrendben (január, február, március, április, május...); tudja, hogy éppen milyen hónap van, de ha megkérdezem, nem tudja (már régóta balkáni néptáncos és a rendhagyó balkáni ritmusok nagy rajongója vagyok). M indig is remek fülem volt az akcentusokhoz, így feltételezem, hogy ez a képesség valahol máshol lakozik az agyban, mint a hangmagasság felismerése.

Tényleg vannak azonban átfedések és hasonlóságok az agy zenei és nyelvi feldolgo zásában (beleértve a nyelvtanukat is), és Aniruddh D. Patel könyvének, a Music, Language and the Brainnek (A zene, a nyelv és az agy) elsősorban ez a témája. A leggyakoribb beszédzavar a dadogás, melynél - amint azt már a görögök és rómaiak jól tudták - még azok is, akik olyan erőteljesen dadognak, hogy szinte érthetetlen a beszédük, majdnem mindig folyékonyan és szabadon tudnak énekelni, és az éneklésen és egyfajta kántáló beszédmód alkalmazásán keresztül gyakran le tudják győzni vagy meg tudják kerülni dadogásukat.

209

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

egyszerűen csak azt felelni, hogy „április”. Az afáziások tulajdonképpen sokkal bonyolultabb ismerős sorozatokat is tudnak reprodukálni - imák, Shakespeare-idézetek vagy teljes versek -, de csak automatizált soroza tokként.5 Ezek a sorozatok, ha egyszer elindulnak, a zenéhez nagyon ha sonló módon maguktól bontakoznak ki. Hughling Jackson már réges-rég különbséget tett „propozicionális” és, amit többféleképpen is elnevezett,,,emocionális”,,,ejakuláló” vagy „automa tikus” beszéd között, hangsúlyozva, hogy az utóbbi afázia esetén is megőr ződhet, néha meglepő mértékben, még akkor is, ha az első súlyosan sérült. A káromkodást gyakran szokták felhozni az automatikus beszéd drámai példájaként, de az ismerős dalszövegek éneklése is ugyanannyira automa tikus; egy afáziás személy képes lehet énekelni, káromkodni vagy elszaval ni egy verset, miközben képtelen egy propozicionális kijelentést tenni. A kérdést, hogy vajon az éneklésnek van-e valami haszna a beszéd visszaszerzésében, tehát úgy lehetne újrafogalmazni, hogy a tudattalan automatizmusokba ágyazott nyelvet „fel lehet-e szabadítani” tudatos, propozicionális használatra? A második világháború alatt A. R. Lurija elkezdte vizsgálni a beszéd és a nyelv idegrendszeri alapjait, az afázia különféle formáit és a beszéd visszaállításának módszereit. (Munkássága orosz nyelven már 1947-ben megjelent egy súlyos monográfiában, Traumatic Aphasia (Traumatikus afázia) címmel, és egy meglepő kis könyvben is 1948-ban, melynek Resto ration of Function After Brain Injury (A működés helyreállítása agysérülés után) a címe - nyugaton azonban csak több évtizeddel később lett ismert és fordították le.) Az általa vizsgált sztrókos betegek vagy sebesült kato nák súlyos agysérüléseinek alapján, hangsúlyozta Lurija, mindig két szin ten támad zavar. Először is van a szövetpusztulásnak egy „magja”, amely 5

Aldous Huxley Szép új világ című regényében leírja, hogy az alva tanulás, a hipnopédia hogyan juttat információt az alvó gyerekek agyába. Figyelemre méltó teljesítmény, de vannak korlátai is. A gyerekek egyvégtében képesek megszakítás nélkül felsorolni a vi lág leghosszabb folyóinak neveit és hosszát - de ha megkérdezzük tőlük, hogy „Milyen hosszú az Amazonas?”, nem képesek ezt explicit, tudatos ismeretté alakítani, nem tud ják az automatizált sorozatból kivenni. Gyakran tapasztalhatunk hasonlót éttermekben is. Egyszer, miután a pincér elha darta a napi specialitásokat, megkértem, hogy ismételje meg, mi következett a tonhal után. Nem volt képes kivonni az emlékezetében tárolt sorozatból azt az egy tételt, és újra el kellett hadarnia az egész listát.

210

i6 . B eszéd

és d a l:

f á z ia é s z e n e t e r á p ia

visszafordíthatatlan; másodszor pedig egy nagyobb, környező zóna, vagy „félárnyék”, melynek funkciói lanyhák és gátoltak, és amelynek sérülései Lurija érzése szerint, bizonyos feltételek mellett visszafordíthatóak. Ha közvetlenül sztrók vagy fejsérülés után először találkozunk egy beteggel, akkor a sérülést csak összességében látjuk: bénulás, afázia vagy egyéb fogyatékosságok formájában. Nehéz megkülönböztetni az anató miai károsodásból származó sérüléseket a környező idegszövet gátlásá ból származóktól. A legtöbb betegnél idővel megmutatkozik a különbség, mert a gátlás spontán módon el szokott múlni, többnyire néhány hét le forgása alatt. Néhány betegnél azonban ismeretlen okok miatt ez még sem történik meg. Ezen a ponton (ha nem hamarabb) kulcsfontosságú elkezdeni a terápiát, a Lurija által „dezinhibíciónak” („gátlástalanodásnak”) nevezett folyamat elősegítése érdekében. Beszédterápiával elérhető dezinhibíció, de sajnos az is csődöt mond hat. Ha így alakul, tévesen azt hihetjük, hogy a páciens afáziáját tartós anatómiai károsodás okozza, és így gyógyíthatatlan. A zeneterápia azon ban néhány olyan betegnél is sikert érhet el, ahol a hagyományos beszéd terápia csődöt mond, mint például Sámuel S. esetében. Lehetséges, hogy a korábban gátolt, de el nem pusztult kérgi területek „gátlástalanodnak”, és akcióba lendülnek a nyelv újratapasztalása során, még akkor is, ha ez egy teljesen automatikus, zenébe ágyazott nyelv. A beszéd- és zeneterápia során kulcsfontosságú az afáziás személy és a terapeuta közötti kapcsolat. Lurija hangsúlyozta, hogy a beszéd eredete legalább annyira társas, mint idegrendszeri - a gyermek és az anya kö zötti interakcióra van szükség hozzá. Valószínű, hogy ez a dalra is igaz, és ilyen értelemben az afáziás személyeknél alkalmazott zeneterápia lé nyegileg különbözik a mozgásos zavaroknál, például a Parkinson-betegségnél alkalmazott zeneterápiáktól. A Parkinson-kórnál a motoros rendszert szinte automatikusan aktiválja a zene - és a magnószalag vagy CD, ebben a szűk értelemben, ugyanazt képes elérni, mint egy terapeuta. De az afáziához hasonló beszédzavaroknál a terapeuta és a beteg közötti kapcsolat - melyben nemcsak a zenei és vokális interakció, de a fizikai kontaktus, gesztusok, mozdulatutánzások és a prozódia is szerepet kap nak - a terápia szerves részét képezi. Ez a szoros össze- és együttdolgo zás, amint azt Rizzolatti és munkatársai feltárták, az agyban található 211

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

tükörneuronoktól függ, melyek lehetővé teszik, hogy a beteg ne csak utá nozza, de be is építse mások cselekvéseit és képességeit. A terapeuta nemcsak támaszt nyújt és ösztönzőleg hat jelenlétével, hanem szó szerint egyre bonyolultabb beszédformákhoz vezeti el a pá cienst. Sámuel S. esetében ez azt jelentette, hogy a nyelvet addig kellett előcsalogatni, míg az „Ol’ Mán River” teljes szövegét el nem tudta éne kelni, majd tovább kellett őt vezetni más, új dalokhoz, aztán a megfelelő kérdések feltevésével rövid válaszokra kellett rábírni. A kérdés, hogy va jon van-e esély ezen túllépni, és visszaállítani a folyékony narratív vagy propozicionális beszédet a hosszú ideje afáziás betegeknél, még megvá laszolatlan. Lehet, hogy Sámuel S.-nél a „Jó volt” vagy „Jöttek a gyerekek” jelentik a végső határt. Elmondhatjuk, hogy bár ezek a verbális válaszok szerények, korlátozottak és sablonosak, mégis radikális előrelépést je lentenek a tisztán automatikus beszédhez képest, és egy afáziás személy hétköznapi valóságára hatalmas hatással lehetnek, hiszen lehetővé teszik, hogy egy korábban néma és elszigetelt egyén újra belépjen a szóbeli vi lágba, egy olyan világba, ami látszólag örökre elveszett számára. 1973-ban Martin Albert és munkatársai Bostonban a zeneterápia egy olyan formáját írták le, amit „melodikus intonációs terápiának” (melodic intonation therapy) neveztek. A pácienseket olyan rövid kifejezések éneklésére vagy intonálására tanították, mint például „Hogy érzed ma magad?” Aztán a zenei összetevőt lassan kivonták a kifejezésből, míg (néhány esetben) a páciens vissza nem nyerte azt a képességét, hogy az intonáció segítsége nélkül is tudjon egy kicsit beszélni. Egy tizennyolc hónapja afáziás 67 éves férfi - aki csak értelmetlen morgásokat tudott produkálni, hiába vett részt három hónap beszédterápián - a melodikus intonációs terápia elkezdése után két nappal képes volt szavakat monda ni; két hét elteltével gyakorlatilag száz szóból álló szókincse lett, és hat hét után „rövid, értelmes, társalgást” tudott folytatni. Mi megy végbe az agyban, amikor a melodikus intonációs terápia vagy bármilyen zeneterápia „működik”? Albert és munkatársai eredetileg azt gondolták, hogy a terápia a Broca-területnek megfelelő részeket aktiválja a jobb agyféltekében. Albert közeli munkatársa, Geschwind ámulattal fi gyelte meg, hogy olyan gyerekek is visszanyerhetik a beszédüket, akiknek a teljes bal agyféltekéjét eltávolították (olyan gyerekeknél, akik kezelhe tetlen rohamoktól szenvedtek). A nyelv ilyen visszaszerzése vagy újra-el212

i6 . B eszéd

és d al:

f á z ia é s z e n e t e r á p ia

sajátítása azt sugallta Geschwind számára, hogy bár a nyelvi képességek általában a bal féltekéhez köthetők, a jobb félteke is rendelkezik nyelvi potenciállal, és szinte maradéktalanul át tudja venni a nyelvi funkciókat, legalábbis gyerekeknél. Albert és munkatársai ezért egyértelmű bizonyí ték híján arra jutottak, hogy afáziás felnőtteknél is ez lehet a helyzet, leg alábbis valamilyen szinten, és a melodikus intonációs terápia a jobb agy féltekéi zenei készségekre alapozva segíthet kiaknázni ezt a lehetőséget. Az 1970-es években még nem volt lehetséges a részletes képalkotás a melodikus intonációs terápiában részt vevő páciensekről; Pascal Belin és munkatársai PET-vizsgálatai 1996-ban azt mutatták, hogy az ilyen bete gek bal agyféltekéjében nincs aktiváció. Továbbá arról számoltak be, hogy azon túl, hogy az afáziások Broca-területén gátlás figyelhető meg, az an nak megfelelő jobb féltekei terület is hiperaktivitást mutat (az egyszerű ség kedvéért ezt „jobb oldali Broca-területnek” is hívhatjuk). A jobb ol dali tartós hiperaktivitás aktív gátlást fejt ki a „jó” Broca-területen, amely legyengült állapotában túl erőtlen az ellenálláshoz. A kihívást tehát nem csupán a normális, bal oldali Broca-terület ingerlése jelenti; a „jobb olda li Broca-terület” rosszindulatú hiperaktivitásának tompítására is módot kell találni. Úgy tűnik, hogy az éneklés és a melodikus intonációs terápia pontosan ezt teszik: a jobb agyfélteke áramköreinek normális működése elvonja őket a kóros működéstől. Ennek a folyamatnak van egyfajta saját önfenntartó lendülete, mivel a bal oldali Broca-terület felszabadul a gát lás alól, gátló hatást képes kifejteni a „jobb oldali Broca-területre”. Rövi den ördögi kör helyett terápia jön létre.6 Számos okból kifolyólag az 1980-as és 1990-es években kevés kutatási figyelmet szenteltek a súlyos, nonfluens Broca-afáziás embereken végzett melodikus intonációs terápiának, vagy akár annak a mechanizmusnak, amitől működik. A zeneterapeuták mindazonáltal továbbra is sok eset ben azt figyelték meg, hogy ez a terápia figyelemre méltó fejlődést tesz lehetővé. 6

Létezik előzetes bizonyíték arra nézve, hogy ugyanez a hatás elérhető a „jobboldali Broca-területre” irányuló ismételt transzkraniális mágneses stimulációval, mely el nyomja a hiperaktivitást. Paula Martin és kollégái nemrégiben négy olyan páciensen próbálták ki ezt a technikát, akik több mint öt éve gyógyíthatatlan afáziában szenved tek. Martin és munkatársai eredményei ígéretesek (bár további igazolás még szüksé ges), és feltételezésük szerint, „az afázia újszerű, kiegészítő kezeléséhez” vezethetnek.

213

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

Gottfried Schlaug és munkatársai nemrégiben teljes körűen doku mentálták nyolc olyan páciens agyi működését, akik melodikus intoná ciós terápián (egy 75 alkalmas intenzív terápián) vettek részt. Schlaug és munkatársai arról számolnak be, hogy páciensek egytől-egyig „jelentős változást mutattak a beszédprodukciós mutatókon és a jobb féltekei frontotemporális hálózatban az egyszerű szavak/kifejezések ismétlésekor az MR-vizsgálat során”. Schlaug több ilyen páciensről készült videófelvételt is megmutatott nekem, és a beszédképességükben beállt változás valóban megdöbbentő volt. Sokuk eleinte még arra a kérdésre sem tudott egyér telműen válaszolni, hogy „Mi a lakcíme?” A melodikus intonációs terápi át követően sokkal könnyebben tudtak az ilyen kérdésekre válaszolni, sőt, a kérdezetteken felül még további részleteket is közöltek. Nyilvánvalóan elérték a propozicionális beszéd valamilyen szintjét. Ezeket a viselkedési és anatómiai változásokat több hónappal a kezelés után is megtartották. Schlaug kiemeli, hogy „a sztrók utáni nyelvi felépülés hátterében zajló idegi folyamatok javarészt ismeretlenek, és ezért a legtöbb afázia-terápia nem kimondottan célozza meg őket”. A melodikus intonációs terápiá ról viszont legalább kiderült, hogy „nonfluens afáziás betegeknél ideális a nyelvi felépülés elősegítésére, különös tekintettel a nagy kiterjedésű bal agyféltekéi agyi sérültekre, akik számára a felépülés egyetlen útja a jobb félteke nyelvi területeinek foglalkoztatása lehet”. Az elmúlt húsz évben hozzászokhattunk a kérgi plaszticitásról szóló drámai felfedezésekhez. Kimutatták, hogy a hallókéreg a veleszületetten süket embereknél a vizuális feldolgozásban juthat új szerephez, a vele születetten vakoknál pedig a látókéreg mozgósítható hallási és tapintási funkciókhoz. A legfigyelemreméltóbb azonban talán mégiscsak az a gon dolat, hogy a jobb agyfélteke, ami normális körülmények között csak a legelemibb nyelvi kapacitással rendelkezik, kevesebb mint három hónap gyakorlással egy meglehetősen hatékony nyelvi szervvé alakulhat át - és ennek az átalakulásnak a kulcsa a zene.

214

Véletlen davenolás: Diszkinézia és kántálás

Solomon R. egy intelligens, diszkinéziás középkorú férfi volt; szokatlan mozgászavara különféle akaratlan, ritmikus, mozgásos késztetések for májában jelentkezett: erőteljes levegőkipréselés, melyet hangos hang adás („öhhhh, öhhhh...”) és ezzel egyidejűleg a has- és a törzsizmainak összehúzódása kísért, amitől a teste minden kilégzésre meghajlott vagy ringatózott. Ez a kép egyre furcsábban gazdagodott a vele töltött hetek múltával. A „kilégzéses-hangadásos” ütemnek lett egyfajta dallama, egy monoton, ismétlődő kísérete, melyhez hozzáadódott valami félig érthető, motyo gó minőség, mint egy lágy, érthetetlen nyelv prozódiája. Mindezzel és az egyre intenzívebb hajlongó mozgásával Mr. R. úgy nézett ki, mintha kántálna, imádkozna - „davenolna”1, ahogyan ezt a mormogó, ritmikus motoros imádkozást hívják a vallásos zsidók. Pár héttel később valóban elkaptam tőle néhány héber szót, ami csak megerősítette benyomásomat. Amikor azonban rákérdeztem, elmondta, hogy habár ezek tényleg héber szavak, légből kapottak, semmi értelmük nincs, csak hogy kielégítik diszkinéziájának prozódikus és melodikus igényeit. Bár a szavak hasraütészszerűek voltak, ez a furcsa tevékenység mégis Mr. R. mély megelégedését szolgálta, és lehetővé tette, hogy úgy érezze, „csinál valamit”, és nem csak egy fizikai automatizmus áldozata.

A davenolás jiddis szó, ami a latin divinusból (isteni) ered, és az ima közbeni sajátos hajlongásra utal. (A Ford.)

215

Harmadik rész:

E m lé k e z e t, m o z g á s és z e n e

Egy nap magnetofonnal felszerelkezve érkeztem a kórházba, mert szerettem volna megörökíteni ezt a nem mindennapi jelenetet. Amint beléptem, a folyosóról Mr. R. hangját hallottam. Vagy legalábbis annak gondoltam, de amikor beléptem a szobába, láttam, hogy éppen folyik a sabbat szertartás. A kántálás nem az én betegemtől, hanem egy davenoló rabbitól jött. A rabbi esetében feltehetőleg az ima ritmikus hangsúlyai vezettek a test ritmikus kísérőmozgásához - Mr. R. esete viszont ennek a fordítottja volt. A diszkinézia fiziológiai véletlene folytán a kántáláshoz és imádkozáshoz eredetileg nem vonzódó embert ez a tevékenység mégis magával ragadta.

Utóirat A Mr. R.-éhez hasonló automatizmusokat néha össze lehet kötni vagy fel lehet használni kommunikációra. Ken Késsél klinikai szociális munkás, aki egy Dávid nevű, idős, demens személlyel dolgozott egy gondozóház ban, így írt erről: Dávid... mélyen hívő, szigorú, ortodox zsidó volt. Napjait davenolással és kántáíással töltötte, de ahelyett, hogy héber nyelvű imákat ismételt volna, fo lyamatosan ringatózott és ezt kántálta: „Oj vé, Oj vé vé. Vé ist mir, mir ist vé, oj ist vé, vé ist mir. Oj vé. Oj vé v é...” A nap folyamán ezt ismételgette szüntele nül. A dallam bevésődött az emlékezetembe; ha egyszer találkozunk, szívesen eléneklem. Az én feladatom volt bevinni Dávid reggelijét. Illendőnek éreztem, hogy megkérdezzem, mit szeretne, de minden érdeklődési kísérletemre „Oj vé, oj vé, vé...” volt a válasz. Kényelmetlenül éreztem magam, mert azt szerettem volna neki hozni, amit kíván, de nyilvánvalóan nem állt módomban kitalálni, mi lenne az ... Leültem Dávid mellé, és elkezdtem ringatózni. Azt nem tudtam pontosan, mit csinálok és mi lesz a következő lépésem. Az alábbi társalgás bontakozott ki, teljes egészében a kántálás ritmusában és dallamában, amely leírva nem túl figyelemre méltó, de előadva egészen operai volt. Egészítse ki tetszés sze rinti dallammal: Én: „Dávid, mit szeretne reggelizni?” Dávid: „Nem tudom. Mit lehet?” Én: „Van tojás és palacsinta, pirítós és krumpli, zabkása és tejbegríz.”

216

17- V É L E T L E N D A V EN O LÁ S: D iS Z K ÍN É Z IA ÉS K Á N T Ál. ÁS

Dávid: „Tojást kérek.” Én: „Hogyan kéri?” Dávid: „Hogy lehet?” Én: „Rántotta vagy tükörtojás.” Dávid: „Rántottát kérek szépen.” Én: „Pirítóst kér hozzá?” Dávid: „Igen.” Én: „Milyet?” Dávid: „Milyen van?” Én: „Fehér vagy rozs.” Dávid: „Fehéret kérek szépen.” Én: „Kávét vagy teát?” Dávid: „Kávét kérek.” Én: „Tejszínnel vagy anélkül?” Dávid: „Tejszín nélkül.” Én: „Cukrot kér bele?” Dávid: „Köszönöm, nem.” Én: „Akkor jó, mindjárt jövök.” És már menteni is a reggelijéért, miközben magamban azt gondoltam: „Dávid meggyógyult!” Győzedelmesen visszatértem a reggelijével és bejelen tettem: „Dávid, itt a reggelije.” Mire azt felelte: „Oj vé. Oj vé, vé...”

217

i8 .

Jól kijönnek egymással: Zene és Tourette-szindróma

John S., egy Tourette-szindrómás fiatalember, nemrégiben leírta nekem, hogy milyen hatással van a zene ticjeire: A zene életem egyik legfontosabb része. Ha ticelésről van szó, egyszerre áldás és átok. Vagy olyan állapotba kerülök általa, hogy el is felejthetem a Touretteet, vagy irányíthatatlan és elviselhetetlen tic-rohamot vált ki.

Hozzátette, hogy egy bizonyos fajta nagyon ritmusos zene különösen alkalmas erre, és ticjeinek gyakoriságát és intenzitását a zene határozza meg: a zene tempójával együtt gyorsulnak vagy lassulnak. Az efféle reakciók nagyon hasonlítanak a Parkinson-kóros betegeké re, akik bizonyos fajta zenékre szinte el is felejtik betegségüket, és élvezik a motoros szabadság mámorát, míg más zenék sarokba szorítják és az őrületbe kergetik őket. Bár a Tourette-et, a Parkinsonhoz hasonlóan (bár a Tourette inkább explozív, mint obstruktiv fajta) mozgászavarnak tekin tik, sokkal több annál. A saját feje után megy. A Tourette impulzív és pro duktív, míg a Parkinson nem az. Ez a produktivitás néha többé-kevésbé egyszerű ticekben és ismétlődő, rögzült mozdulatokban merül ki. Ügy tűnik, John S. esete is ilyen. Némelyeknél azonban kidolgozott, képzelet szőtte, utánzással, bohóckodással, játékossággal, találékonysággal, várat lan és néha szürreális képzettársításokkal teli formákat ölt. A Tourette-

218

i8 . Jó l

k ijö n n e k e g y m á s s a l :

Zene

és

u r e t t e -s z in d r ó m a

nek ezzel a ritkább, „fantazmagóiaszerű” formájával élő emberek sokkal összetettebb módon reagálnak a zenére.1 Egy ilyen illető, Sydney A., nagyon nem mindennapi módon reagált a zenére. Egy szép napon például valami western zenét hallott a rádió ban, mire elkezdett dülöngélni, rángatózni, ugrálni, ugatni, pofákat vágni és hevesen gesztikulálni - és mindenekelőtt utánozni. A zene a tónus, a hangnem, a táj és az összes benne felidéződött kép és érzelmi reakció mindezek vad utánzásának örvényét idézte elő. Nem egyszerűen a ticelés súlyosbodott; az egész a zene rendkívüli, Tourette-es értelmezése volt, ér zékenységének és képzeletének nagyon személyes kifejezése, melyben a Tourette-es túlzások, paródia és lobbanékonyság voltak túlsúlyban. Ezek felidézték bennem Henri Meige és E. Feindel 1902-es könyvéből (Les tics et leur traitement - Ticek és kezelésük) egy Tourette-szindrómás férfi le írását, aki időnként „abszurd gesztikulációkból és vad izomkarneválból álló valóságos dorbézolást rendezett.” Néha úgy gondolok Sydney-re, mint virtuóz utánzóművészre, de ez a fajta utánzás irányíthatatlan, és nagyszerűsége ellenére mindig van valami görcsös és túlzó mellékíze. Egy másik alkalommal azonban, amikor Sydney felvette a gitárját, és elénekelt egy régi balladát, a ticelés teljesen eltűnt; teljesen belemerült a dalba és annak hangulatába, mintegy azonosult vele. Amikor egy Tourette-szindrómás ember zenészként előad valamit, rendkívüli, kreatív kölcsönhatások jöhetnek létre. Ray G.-t nagyon von zotta a jazz, és hétvégenként egy együttesben dobolt. Híres volt hirtelen előtörő, vad szólóiról, melyek gyakran egy görcsös, doboló ticből alakul tak ki - a tic azonban a dobolás gyorsaságának, leleményességének és kidolgozásának zuhatagát indította be.2 A muzikális Tourette-szindrómások számára a jazz és a rockzene is különösen vonzó lehet súlyos ütemeik és rögtönzési szabadságuk miatt. Ismertem számos ragyogó Tourette-szindrómás zenészt, akik jazz mű 1

A „fantazmagóriaszerű” Tourette-szindrómás emberek, amennyiben irányítani és hasznosítani tudják, tobzódnak a túláradó és szinte elfojthatatlan kreativitásban. Ben jámin Simkin és m ások felvetették, hogy vajon Mozartnak, aki híres volt lobbanékony ságáról, vicceiről és érzékiségéről, lehetett-e Tourette-szindrómája - a bizonyítékok azonban nem túl megalapozottak, amint azt egy 1992-es cikkemben a British Medical Journalban megírtam. Rayről van egy teljesebb leírás a Férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvem „Tikkelős-viccelős Ray” című fejezetében.

219

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

vészek (igaz, olyan Tourette-es muzsikusokkal is találkoztam, akik in kább a klasszikus zene szerkezetéhez és szigorához vonzódnak). Dávid Aldridge, aki hivatásos jazz dobos, Rhythm Mari (Ritmusember) című memoárjában ezeket a témákat járta körül: Már hatéves koromtól kezdve az autók műszerfalán doboltam, követtem és együtt hömpölyögtem a ritmussal, míg az a fülemen nem jött k i... A Tourette és a ritmus attól a naptól kezdve egybefonódtak, amikor észrevettem, hogy ha az asztalon dobolok,elleplezhetem görcsös kéz-, láb- és nyakmozgásomat... Ez az újdonsült lepel ténylegesen megzabolázta határtalan energiámat, és egy rendezett áramlás mederébe terelte... Ez a „robbanási engedély” tette lehető vé számomra, hogy hangok és fizikai érzetek hatalmas tározóiba kopogtassak be, és rájöttem, hogy farkasszemet nézek végzetemmel. Ritmusember válik majd belőlem.

Aldridge gyakran hagyatkozott a zenére, egyrészt, hogy leplezze ticjeit, másrészt hogy kirobbanó energiáját helyes mederbe terelje. „Megtanul tam a Tourette-szindróma óriási energiáját megzabolázni és irányítani, mint egy magasnyomású tűzoltótömlőt.” A Tourette megzabolázása mé lyen összefonódott kreatív, kiszámíthatatlan rögtönzésekben való önki fejezésével: „A késztetés, hogy játsszak és a vágy, hogy megszabaduljak a Tourette-szindróma végtelen feszültségétől, úgy táplálták egymást, mint olaj a tüzet.” Aldridge, és talán más Tourette-tel élők számára is, a zene elválaszthatatlanul összekapcsolódik a mozgással és mindenféle érzettel. A dobolás és a dobkörök vonzereje, öröme és terápiás hatása a Tourette-es közösségekben széles körben ismert. Nemrégiben New Yorkban részt vettem egy Matt Giordano által szervezett dobkörön. Matt tehetsé ges dobos, súlyos Tourette-szindrómával. Ha éppen nem koncentrál vagy foglalja el magát, Matt folyamatos Tourette-mozgásban van - és azon a napon a teremben tényleg mindenki ticelt, mindenki a saját ritmusában. Láttam a ticek kitörését, terjedését, amint a harmincegynéhány Tourette-es ember között morajlottak -, amikor azonban Matt vezetésével a dobkör elkezdődött, az összes tic másodperceken belül eltűnt. Hirte len mindannyian szinkronba kerültek, összeálltak egy csoporttá, és Matt szavaival élve, a „ritmus pillanatában” előadtak valamit - a Tourette-es energia, a mozgásos túláradás, játékosság és találékonyság alkotói érte lemben mind a zenéből táplálkozott, és abban fejezték ki magukat. A ze 220

1 8 . JÓ L K IJÖ N N E K EG Y M Á SSA L: Z E N E ÉS T O U R E T T E -SZ IN D R Ó M A

nének kettős ereje volt: először is újraalakította az agyi tevékenységeket; másodszor pedig elősegítette a zenei és szociális kötődést a többiekkel. Így ami az elején elszigetelt, gyakran elkeseredett, zavart egyénekből álló egyvelegnek indult, szinte egy csapásra egy összetartó, közös céllal bíró csoporttá alakult - egy valóságos dobzenekarrá Matt vezénylete alatt. Nick van Bloss, a fiatal angol muzsikus, meglehetősen súlyos Touretteszindrómával él és úgy véli, hogy egy nap alatt megközelítőleg 40 ezer ticje van, beleértve a mániákat, utánzást, számolási kényszert, érintési kényszert és így tovább. Amikor azonban zongorázik, a legcsekélyebb je lét sem mutatja mindennek. Megkértem, hogy játsszon nekem egy kis Bachot (Bach a kedvenc zeneszerzője, Glenn Gould pedig a bálványa volt), és megszakítás nélkül meg is tette. Az egyetlen észrevehető tic egy enyhe kis grimaszolás volt, ami sokkal kevésbé volt zavaró, mint Gould híres dúdolása. Van Bloss első, meglehetősen explozív tünetei hétéves ko rában jelentkeztek, és az iskolában kegyetlen gúnyolódás és piszkálódás tárgya lett. Ticelése addig nem is pihent, míg a család nem vásárolt egy zongorát, amitől aztán átalakult az élete. „Egyszer csak volt egy zongo rám”, írja Busy Body (Buzgó test) című visszaemlékezésében, „és mintha tálcán kínálták volna fel, megtaláltam a szerelmet... Amikor zongoráz tam, ticjeim szinte mind eltűntek. Csoda történt. Az iskolában egész nap ticeltem, pörögtem, verbálisán szinte felrobbantam; mire hazaértem tel jesen kimerültem, és rohantam a zongorához és addig játszottam, amíg csak bírtam. Nem csak azért, mert imádtam az általam előcsalt hangokat, hanem elsősorban azért, mert amíg játszottam, nem ticeltem. Kaptam egy kis szabadságot az engem teljesen felemésztő tices hétköznapokból.” Amikor erről beszélgettem van Bloss-szal, részben „energiaiként beszélt erről - érzése szerint a Tourette nem eltűnt, hanem összpon tosult és megfékeződött, és különösen az érintési kényszerét elégítette ki a zongora billentyűinek érintése. „Egyszerre tápláltam és tüzeltem a Tourette-emet azáltal, hogy megadtam neki azt, ami után sóvárgott: az érintést”, írja. „A zongorát imádták az ujjaim ... nekik ez maga volt az érintés-mennyország - nyolcvannyolc billentyű, és mind az én kis rá szoruló ujjacskáimra várt.” Van Bloss érzése szerint ticjeinek teljes tárháza tizenhat éves korára ki fejlődött, és az azóta eltelt évek alatt nem sokat változott, ő viszont sokkal 221

Harmadik rész:

m lékezet, m ozgás és zene

elfogadóbb lett velük szemben, mert elismeri, hogy Tourette-szindrómája, ellentmondásos módon, létfontosságú szerepet játszik zongorajátékában. Különösen elbűvölő volt a Nick van Bloss és Tóbiás Picker, a kiváló, szintén Tourette-es zeneszerző között folyó beszélgetést hallgatni; figyel ni, ahogy összehasonlítják jegyzeteiket a Tourette zenélésben betöltött szerepéről. Pickernek is sok ticje van, amikor azonban zenét szerez, zon gorázik vagy vezényel, ticjei eltűnnek. Figyeltem, hogy órákig szinte moz dulatlanul ül a számítógépénél, és valamelyik zongora-etűdjének hangszerelésén dolgozik. A ticek eltűntek, de ez nem jelenti, hogy a Tourette maga is távozott. Éppen ellenkezőleg, Picker úgy véli, hogy a Tourette belép alkotói képzeletébe, közreműködik a zenealkotásban, ugyanakkor átalakul és módosul általa. „Az életemet a Tourette irányítja”, mondta ne kem, „én pedig a zenével irányítom a Tourette-et. Hasznosítom az ener giáját - játszom vele, manipulálom, becsapom, utánzóm, kigúnyolom, felfedezem, kizsákmányolom minden lehetséges módon”. Legújabb zon goraversenyének néhány része duhaj, féktelen, izgatott sürgés-forgással van tele. Picker azonban mindegyik hangnemben - az álmodozó, bé késtől az erőszakos, viharoson keresztül - tökéletes könnyedséggel ír, és ugyanígy siklik egyik hangulatból a másikba. A Tourette nagyon határozott formában hozza elő az akaraterő és az eltökéltség kérdéseit: ki és mit parancsol, ki kit lökdös. A Tourette-tel élő embereket milyen mértékben irányítja egy felettes „én”, egy bonyolult, öntudatos, szándékos én, és mennyiben irányítják őket impulzusok és érzések az agy-elme alacsonyabb szintjeiről? Hasonló kérdéseket vetnek fel a zenei hallucinációk, az agyférgek és a kvázi-automatikus visszhan gozás és utánzás különféle formái. Normális esetben nem vagyunk tuda tában annak, hogy mi folyik az agyunkban, és nem vagyunk tudatában a bennünk rejlő megszámlálhatatlan tevékenységnek és erőnek, amely a tudatos tapasztalás szintjén kívül vagy azon túl esik - és talán jól is van ez így. Az élet túl bonyolulttá válik, néha talán elviselhetetlen mértékben, a kirobbanó ticekkel vagy mániákkal, vagy hallucinációkkal élő embe rek számára, akik szüntelen kapcsolatban állnak saját agyuk ellenszegülő és önálló mechanizmusaival. Különleges kihívással kell szembenézniük; ugyanakkor, ha a ticek vagy hallucinációk nem túl nyomasztóak, eljut hatnak az önismeret vagy megbékélés egy olyan szintjére, ami jelentősen gazdagítja őket ebben a különös harcban, az ő kettős életükben. 22 2

19-

Tartani az ütemet: Ritmus és mozgás

Az 1974-es év több szempontból is nagyon eseménydús volt számomra, hi szen kétszer is voltak zenei hallucinációim; szintén kétszer amúziás roha mom volt; és ekkor éltem át azokat a komplex zenei-motoros eseményeket is, amelyeket később Fél lábbal a földön című írásomban leírtam. Norvé giában egy szerencsétlen hegymászóbalesetet szenvedtem, melynek során a bal lábam négyfejű combizmában elszakadt az ín, ami némi idegkáro sodással is járt. A lábam használhatatlan volt, de sötétedés előtt valahogy mégis le kellett jutnom a hegyről. Azt találtam ki, hogy a legjobb stratégia az lesz, ha „leevezem”, akár az alsóvégtag-bénulásos emberek teszik kere kes székükben. Ez elsőre nehéz és kényelmetlen volt, de hamarosan felvet tem egy ritmust, valamilyen induló vagy evezős dal kíséretében (például a „Volgái hajóvontatók dalára”), és minden egyes ütemre erőset löktem magamon. Azelőtt izomból haladtam; így viszont a zene vitt az ütemével. A zene és a mozgás, a hallási és mozgásos tartomány szinkronizálása nél kül sohasem jutottam volna le a hegyről. És valahogy így, a belső ritmussal és zenével, sokkal kevésbé tűnt elkeseredettnek és ádáznak a küzdelem. Félúton lefelé mentők jöttek a segítségemre, és kórházba szállítottak. A lábamat megröntgenezték, begipszelték, majd visszarepültem Angliá ba, ahol 48 órával a sérülés után megműtötték az elszakadt int. Az ideg- és más szövetkárosodásoknak persze természetes módon kellett gyógyul niuk, vagyis két hétig nem használhattam a lábam, ami egyszerre volt zsibbadt és bénult, mintha nem is az én részem lett volna. A tizenötödik napon, amikor már biztonságosnak ítélték, hogy ránehézkedjek, fura m ó don azt tapasztaltam, hogy „elfelejtettem”, hogyan kell járni. Csak valami 223

Harmadik r é s z :

lékezet, m ozgás és zene

ál-járást tudtam produkálni: tudatos, óvatos, nem valódi, lépésről lépésre haladó járást. Vagy túl piciket vagy túl nagyokat léptem, sőt, néhányszor a bal lábammal a jobb elé léptem és majdnem elgáncsoltam saját magamat. A természetes, gondolkodás nélküli spontaneitás, a járás automatizmusa teljesen elhagyott, amikor hirtelen megint a zene jött segítségemre. Valakitől megkaptam Mendelssohn e-moll hegedűversenyét kazettán - csak ez a zene volt nálam, ezért két hétig szinte megállás nélkül ezt hall gattam. Aztán hirtelen, miközben álltam, a hegedűverseny nagyon élén ken elindult a fejemben. Ebben a pillanatban a járás természetes ritmusa és dallama visszatért, és vele együtt a lábamat megint élőnek, újra a tes tem részének éreztem. Hirtelen „eszembe jutott”, hogyan kell járni. A járás újonnan felfedezett képességének hátterében húzódó idegi rendszerek még mindig sérülékenyek voltak és könnyen kimerültek, így körülbelül fél perc folyamatos séta után a belső zene, az élénken elkép zelt hegedűverseny, hirtelen megállt, mintha valaki felemelte volna a tűt a lemezjátszón - ebben a pillanatban a járás is abbamaradt. Aztán miután pihentem egy darabig, a zene és a mozgás egyszerre tértek vissza. A baleset után elgondolkodtam, hogy vajon másokkal is előfordult-e már ilyesmi. Alig telt el egy hónap, mikor egy gondozóházban találkoz tam egy idős hölggyel, akinek bal lába béna és használhatatlan volt. Súlyos csípőcsonttörést szenvedett, és műtétje után sok héten át mozdulatlanul gipszben feküdt. A műtét sikeres volt ugyan, ám a lába furcsa módon te hetetlen és használhatatlan maradt. Bár nem volt semmi nyilvánvaló ana tómiai vagy idegrendszeri oka, a hölgy mégis arról számolt be, hogy nem tudja elképzelni, hogyan kell mozgatnia a lábát. Megkérdeztem, hogy a műtét óta egyáltalán mozgott-e a lába. Elgondolkodott egy pillanatra, majd igennel felelt: egyszer, a karácsonyi koncerten „magától” tartotta az ütemet az ír népzenére. Nekem ennyi elég is volt; ez azt mutatta, hogy bármi is megy végbe az idegrendszerében, a zene aktiváló vagy valamiféle „gátlástalanító” hatással lehet. Rengeteg tánczenét hallgattattunk vele, fő leg ír népzenét, és a saját szemünkkel láthattuk, hogy a lába reagált. A fel épülés több hónapba telt, mert a lába nagyon elsorvadt; mindazonáltal a zene segítségével nemcsak saját, kvázi-motoros válaszaiban lelhette örö mét - melyekbe hamarosan beletartozott a járás is -, de arra a képességre is szert tett, hogy bármilyen különálló, akaratlagos mozgást el tudjon vé gezni. Teljes egészében visszanyerte a lábát és szenzomotoros rendszerét. 224

19-T a r t a n i a z ü t e m e t : R itm u s é s m o z g á s

Hippokratész több mint kétezer évvel ezelőtti feljegyzéseiben találkozha tunk olyan emberek leírásaival, akik elestek és eltörték a csípőcsontjukat, ami az akkori, műtét nélküli időkben több hónapos bekötözöttséget és mozdulatlanságot jelentett, amíg a csontok összeforrtak. Az ilyen esetek ben, írja Hippokratész, „a képzelőerő el van nyomva, a beteg elfelejti, ho gyan kell állni vagy sétálni”. A funkcionális agyi képalkotás eljövetelével az ilyenfajta „elnyomásnak” az idegi alapjaira is fény derült.1 Nemcsak periférikusán, a sérült ín és izom idegi elemeiben és esetleg a gerincagy ban jelentkezhet gátlás és deaktiváció, hanem központilag is, a „testkép ben”, a testérzékelés agyi leképezésében vagy térképében is. A. R. Lurija, egy hozzám intézett levelében úgy utalt erre a jelenségre, mint „egy pe riférikus sérülés központi rezonanciáira”. Az érintett végtag elveszítheti a helyét a testképben, miközben a test többi részének leképezési területe megnagyobbodik, és betölti az űrt. Ilyen esetben a végtag nemcsak el veszti funkcióját, hanem olyan, mintha már egyáltalán nem is tartozna az illetőhöz - a végtag mozgatása olyan, mint egy élettelen tárgy mozgatása. Be kell vonni egy másik rendszert. És elsősorban a zene az, ami meg tud ja adni a kezdő lökést ahhoz, hogy a sérült vagy gátolt motoros rendszer újra akcióba lendüljön. A zene ritmusa vagy üteme számomra is, akárcsak a törött csípőjű hölgy számára, kulcsfontosságú volt, akár az egyszerű evezős dal hegyi éneklését, akár a Mendelssohn-hegedűverseny kórházbeli lábra állásom hoz szükséges élénk elképzelését vesszük. Vajon a zenének csak a ritmu sa, üteme vagy a dallama, saját mozgása és lendülete is fontos volt? A járás és tánc ismétlődő mozdulatain túl a zene bonyolult cselekvés sorozatok szervezését és követését is lehetővé teszi, illetve segít abban is, hogy nagy mennyiségű információt észben tarthassunk - ebben rejlik a zene narratív vagy mnemonikus ereje. Ez Dr. R nevű betegem esetéből is világosan kitűnt. Ő, bár tökéletesen látott, a hétköznapi tárgyakat nem tudta felismerni vagy azonosítani. (Elképzelhető, hogy az Alzheimer egy korai, elsősorban vizuális formájában szenvedett.) Ha egy kesztyűt vagy egy szál virágot nyújtottam neki, képtelen volt felismerni, és egyszer a 1

A fájdalomszakértő Angela Mailis-Gagnon Beyond Pain (Túl a fájdalmon) című köny vében tárgyalja, hogy az /MRI-vizsgálatokat hogyan lehet egy trauma funkcionális ideggyógyászati hatásainak kimutatására használni.

225

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

saját feleségét is kalapnak nézte. Állapota szinte teljesen bénító volt - fel fedezte viszont, hogy ha dalok köré szervezi mindennapi teendőit, akkor képes ellátni szükségleteit. A felesége így fejtette ezt ki: Kikészítem neki a szokásos ruháit a szokásos helyükre, ő pedig minden gond nélkül felöltözik, és közben dudorászik. Mindenhez dúdol. De ha valami fél beszakítja és elveszíti a fonalat, akkor teljesen leblokkol, nem ismeri meg a ruháit - de még a saját testét sem. Állandóan énekel, külön dalai vannak az evéshez, az öltözködéshez, a fürdéshez, mindenhez. Csak akkor képes bármit elvégezni, ha dalt csinál belőle.2

Homloklebenyi sérüléssel a betegek elveszíthetik azt a képességüket is, hogy cselekvések bonyolult láncolatát vigyék véghez - például hogy felöltözzenek. Ilyenkor a zene nagyon hasznos mnemonikus vagy nar ratív eszköz lehet - tulajdonképpen rímekbe vagy dalba szedett paran csok vagy ösztönzések sorozatként működik, mint például a This Old Mán című gyerekdal esetében. Autista vagy súlyosan értelmi sérült em bereknél is hasonló lehet a helyzet. Ők meglehetősen egyszerű, négy-öt mozdulatból vagy folyamatból álló cselekvéssorokat sem tudnak végre hajtani, viszont tökéletesen végig tudják vinni ezeket akkor, ha zenére csinálhatják. A zenének megvan az a tulajdonsága, hogy beágyazza a cse lekvéssorokat olyan esetekben is, ahol a szervezés egyéb (például verbá lis) formái csődöt mondanak. Minden kultúrának megvannak a maga dalai és versikéi, melyek segít ségével a gyerekek az ábécét, a számokat vagy más listákat megtanulnak. Felnőttként is korlátozott az a képességünk, hogy sorozatokat memori záljunk vagy tartsunk észben, hacsak nem használunk mnemonikus esz közöket vagy mintákat. Az ilyen eszközök közül a rím, a ritmus és a dal a leghatékonyabbak. Előfordulhat, hogy magunkban el kell énekelni az ábécé-dalt, hogy eszünkbe jusson az ábécé, vagy el kell képzelnünk Tóm Lehrer dalát, hogy felidézzük a kémiai elemeket.3 Ha valaki zeneileg te hetséges, óriási mennyiségű információt képes így tárolni, akár tudato 2 3

A férfi, aki kalapnak nézte a felségét. 33. Tóm Lehrer kémiai elemekről szóló dala nem annyira közismert Magyarországon, bár született egy magyar verziója a Galla Miklós-féle Holló Színház előadásában (A peri ódusos rendszer dalban). A Belga együttes Királyok a házban című dala pedig az ott felsorolt történelmi ismeretek elsajátítását könnyítheti meg. (A Ford.)

226

19-T a r t a n i a z ü te m e t: R itm u s é s m o z g á s

san, akár tudattalanul. A zeneszerző Ernst Tochról tudjuk (unokája, Lawrence Weschler mesélte nekem), hogy nagyon hosszú számsorokat volt képes fejben tartani egyszeri hallás után, olyan módon, hogy a számsort dallammá alakította (a számoknak „megfelelő” dallammá). Egyszer egy neurobiológia professzor egy rendkívüli tanítványáról mesélt nekem, bizonyos J.-ről, akinek a válaszai a vizsgán gyanúsan is merősen hangzottak. Ezt írta a professzor: Néhány mondattal később azt gondoltam, „Nem csoda, hogy jók a válaszai. Szó szerint idézi az előadásaimat!” Egy olyan kérdés is volt a vizsgán, amire a választ szó szerint a tankönyvből vette. Másnap behívtam J.-t az irodámba, hogy puskázásról és plagizálásról beszélgessek vele, de valahogy az egész nem állt össze. J. egyáltalán nem tűnt puskázós típusnak, hiányzott belőle az alat tomosság. így amikor belépett az irodámba, ez a kérdés hagyta el a számat: „J., magának fotografikus memóriája van??” Izgatottan azt felelte, hogy „Igen, valami olyasmi. Ha megzenésítem az anyagot, mindenre tudok emlékezni.” Azután emlékezetből teljes részeket énekelt el nekem (nagyon szépen) az elő adásaimból. Meg voltam döbbenve.

Jóllehet ez a diák, Tochhoz hasonlóan, kivételes tehetség, valójában mindannyian hasznát vesszük a zene erejének. A szövegek megzenésí tése, különösen az írásbeliség előtti kultúrákban, nagyon fontos szere pet játszott a költészet, mesemondás, liturgiák és imák szóbeli hagyo mányaiban. Egész könyveket lehet így észben tartani - az Iliászt és az Odüsszeiát például hosszú részenként tudták így elszavalni, mert a bal ladákhoz hasonlóan, ritmus és rím szövi át őket. Nehéz megmondani, hogy az ilyen szavalás mennyiben múlik a zenei ritmuson és mennyi ben csupán a nyelvi rímeken, de egészen biztosan van közük egymás hoz - a „rím” és a „ritmus” is a görögből származnak (rhythmos) és az ütemes mérték, mozgás és áramlás jelentéseket hordozzák. Szükségünk van egy tiszta folyamra, melódiára vagy prozódiára, ami magával ragad minket, és ez az, ami egyesíti a nyelvet és a zenét, és talán a kettő közös eredetére is utal. Az elismétlés és szavalás tudománya anélkül is működik, hogy a je lentésről bármi fogalmunk lenne. Vajon mennyit értett meg értelmileg sérült, savant páciensem, Martin, annak a kétezer kantátának és operá nak a szövegéből, amelyeket kívülről tudott, vagy mennyit fogott fel a 227

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

Williams-szindrómás Glória Lenhoff, 60 alatti IQ-val, abból a több ezer áriából, amit harmincöt nyelven tud emlékezetből énekelni. A szövegek, készségek vagy sorozatok dallamba és ritmusba ágyazása csak az emberre jellemző. A nagy tömegű információ előhívásának ké pessége kétségkívül hasznos, különösen az írásbeliség előtti kultúrákban, és egész biztosan az emberi faj zenei virágzásának az egyik kulcsa. A mozgásos és a hallási rendszerek közötti kapcsolatot úgy szokás vizs gálni, hogy az embereket megkérik, hogy kopogjanak egy ütemre vagy, ha verbális utasításokra nincs lehetőség (például csecsemők vagy állatok esetében), a külső zene üteme és a mozgás közötti spontán szinkronizáció meglétét figyelik. Aniruddh Patel, a Neuroscience Institute (Ideg tudományi Intézet) munkatársa nemrégiben felhívta a figyelmet, hogy „minden kultúrában van valamilyen formában szabályos ütemű, perio dikus lüktetésű zene, amely időbeli koordinációt tesz lehetővé az előadók között, és a hallgatókból szinkronizált válaszokat vált ki.” Az auditoros és a mozgásos rendszerek összekapcsolása az emberi fajra egyetemesen jel lemző, és az élet korai szakaszában magától is megmutatkozik.4

Úgy tűnik, a főemlősök közül az ember az egyetlen, ahol ilyen szoros kapcsolat van az agyban a mozgásos és az auditoros rendszerek között - a majmok nem táncolnak, és noha időnként dobolnak, nem látják előre az ütemet, nincsenek szinkronban vele úgy, mint az emberek. Más fajok zenei képességeivel kapcsolatban a bizonyítékok vegyesek. Thaiföldön elefántokat idomítanak be arra, hogy ütős hangszereket szólaltassanak meg és m a guktól „együtt játsszanak”. Aniruddh Patel és John Iversen, lenyűgözve a Thai Elefánt Zenekarról szóló beszámolók által, alapos méréseket végeztek, és videóra vették az ele fántok előadásait. Azt találták, hogy az elefántok képesek „ütős hangszeren (egy nagy dobon) játszani, nagyon stabil tempóban” - sőt, sokkal stabilabb tempóban, mint ami re általában az emberek képesek. De a „zenekar” többi elefánttagja nem vette figye lembe a többieket, miközben ütötte a hangszerét (cintányérját, gongját stb.), nem volt szinkronban például a dobos elefánt hallható ütemével. Néhány madárfaj ugyanakkor duett- és kóruséneklési képességeiről ismert, mások pedig valóban képesek tartani az emberi zene ütemét. Patel, Iversen és munkatársai tanulmányozták Snowballt, a sárgabóbitás kakadut, aki a Back Street Boys zenéjére történő táncolásával a Youtube-on is híressé vált. Patel és munkatársai bizonyítékot találtak arra, hogy Snowball, miközben a fejével bólogat és a lábait emelgeti a zenére, valóban szinkronizálja a mozgását a zene ütemével. Egy 2008-as cikkükben ezt írták: „Ha egy dal tempója gyorsul vagy lassul egy adott tartományon belül, Snowball hozzá igazítja a mozdulatait, és szinkronban marad a zenével.”

228

íg. T a r t a n i a z ü t e m e t : R itm u s é s m o z g á s

Az ütem tartását, illetve a ritmusra adott motoros válaszok emberi ten denciáját néha a meglehetősen mechanikus „entrainment” szóval illetik. A legújabb kutatások azonban kimutatták, hogy az úgynevezett ritmusra adott válaszok valójában megelőzik a külső ütemet. Előre érezzük az üte met, és amint meghalljuk a ritmus-mintákat, fel is fogjuk őket, és felállítjuk belső modelljüket vagy sémájukat. Ezek a belső sémák meglepően ponto sak és stabilak, mivel, amint azt Dániel Levitin és Perry Cook bebizonyítot ták, tempó és ritmus tekintetében az ember memóriája nagyon pontos.5 Chen, Zatorre és Penhune (Montreal) az emberek időérzékelő és ütemkövető képességét tanulmányozták, és funkcionális agyi képalkotó eljárások segítségével láthatóvá tették, hogyan tükröződik ez az agyi tevé kenységben. Nem meglepő, hogy a motoros kéregben és a bazális ganglionokban és a kisagyban lévő kéreg alatti rendszerekben tapasztaltak aktivitást, amikor az alanyok zenére adott válaszul kopogtak vagy egyéb mozgást végeztek.

Sok állatot, köztük a bécsi Spanyol Lovasiskola lipicai lovait, cirkuszi elefántokat, kutyákat, és medvéket is idomítanak zenére „táncolni”. Nem mindig egyértelmű, hogy ezek az állatok inkább a körülöttük lévő emberektől jövő finom vizuális vagy tapintási jelzőmozzanatokra reagálnak-e, de nehéz nem hinni annak a benyomásnak, hogy ezek az állatok valamilyen szinten élvezik a zenét, és ritmusosan reagálnak rá. Sokan megfigyelték már, hogy kedvenc háziállatuk egy bizonyos dalra reagál vagy figyel, esetleg „énekel” vagy „táncol” bizonyos zenére. Ezek a történeteket igen messzire nyúlnak vissza és m ár egy 1814-es könyv is ( The Power of Music: In which is shown, by a variety ofPleasing and Instructive Anecdotes, the effects it has on Mán and Ani mais - A zene hatalma - melyben különféle kellemes és tanító anekdotákon keresztül bemutatjuk az emberre és állatokra gyakorolt hatását) kígyók, gyíkok, pókok, egerek, nyulak, bikák és m ás állatok zenére adott különféle válaszairól szól. Ignacy Paderewski, lengyel zongoraművész és zeneszerző, visszaemlékezéseiben részletesen ír egy pókról, aki látszólag különbséget tudott tenni 3/4-es és 6/8-os ritmus között, mindig lemászott a mennyezetről a zongorára, ha Chopin-etüdöt játszott 3/4-ben, viszont szedte a sátor fáját („néha úgy tűnt, eléggé mérgesen”), amikor 6/8-ban játszott etűdökre váltott. Egyik levélíróm ezt írja: „Természetesen nem jelent tudományos bizonyítékot, de miután évekig éltem együtt állatokkal... határozottan hiszem, hogy a nem humán ge rinces fajok, különösen az emlősök és madarak érzelmi és analitikus képességeit alá becsüljük”. Válaszomban egyetértettem vele, és annak a gyanúmnak is hangot adtam, hogy a gerinctelenek képességeit is alábecsüljük. Híres példa erre Galilei, aki kísérletezései során tárgyak lejtős síkról való leérkezésé nek idejét mérte, mivel azonban nem állt rendelkezésére pontos óra, minden kísérlet nek úgy mérte az idejét, hogy egy dallamot dúdolt magában. Ez lehetővé tette, hogy eredményeinek pontossága jóval meghaladja a korabeli időmérő szerkezetekét.

229

H a r m a d ik rész : E m

lékezet, m ozgás és zene

Ennél is figyelemre méltóbb megfigyelés, hogy zenehallgatás vagy ze neelképzelés nyílt, látható mozgás nélkül is aktiválja a motoros kérget és a kéreg alatti rendszereket is. Ezért aztán a zene vagy a ritmus elképzelé sének idegrendszeri szempontból ugyanolyan a hatása, mint a tényleges zenehallgatásnak. Chen és munkatársai azt találták, hogy az ütem tartása akár fizikailag, akár fejben történik, a halló- és a dorzális premotoros kéreg közötti inter akcióra épül, és csak az emberi agyban található funkcionális kapcsolat e két kérgi terület között. Fontos, hogy ezek a szenzoros és motoros aktivációk pontosan integrálódnak egymással. A ritmus, vagyis a hang és a mozgás integrációja, nagy szerepet ját szik az elemi helyváltoztató mozgások koordinációjában és beindításá ban. Ezt tapasztaltam én is, amikor „leeveztem” a hegyről a „Volgái ha jóvontatók dalára”, és amikor Mendelssohn zenéjére újra járni tudtam. A zene ritmusa sportolók számára is hasonlóan értékes tud lenni. Az orvos Malonnie Kinnison, versenykerékpáros és triatlonista, mesélte ne kem a következőt: Már jó pár éve versenyszerűen kerékpározom, és mindig nagyon izgattak az egyéni időmérő versenyek, ahol a biciklista egyedül az órával szemben küzd. Fájdalmas erőfeszítésekre van szükség, ha egy ilyen versenyen ki akarunk tűnni. Edzés közben gyakran hallgatok zenét, és viszonylag hamar rájöttem, hogy bizonyos zenék kimondottan felemelően és buzdítólag hatnak rám. Egy nagyon fontos időmérő verseny elején beugrott Offenbach Orfeusz az alvilág ban nyitányából néhány ütem. Csodálatos volt - ösztönözte a teljesítménye met, pont a megfelelő tempóra állította a lépésütememet, szinkronba hozta a légzésemet a fizikai erőkifejtéssel. Az idő megszűnt létezni. Abszolút a csú cson voltam, és életemben először sajnáltam, hogy megláttam a célegyenest. Életem legjobb idejét teljesítettem.

Kinnison versenykerékpározását most már mindig valamilyen üdítő zenei képzet kíséri (rendszerint valami operanyitány). Számos sportoló nak vannak hasonló tapasztalatai. Nekem az úszással volt ilyen élményem. Gyorsúszásban az ember álta lában hármas ütemekre lábtempózik: minden kartempót egy erősebb rú gás követ, majd kettő gyengébb. Néhanapján számolom a tempókat úszás

230

19- T a r t a n i a z ü t e m e t : R itm u s é s m o z g á s

közben - egy, két, ha, egy, két, ha - de a tudatos számolást egy idő után felváltja valami hasonló ütemű zene. Mikor komótosan, sokáig úszom, általában Strauss-keringők járnak a fejemben. Tudatos számolgatással aligha érhető el olyan fokú automatizmus és pontosság, amivel a mozdu lataim szinkronba kerülnek. Leibniz szerint a zene számolás, méghozzá tudattalan számolás, és a Strauss zenéjére úszás is ezt példázza. Az a tény, hogy a „ritmus” - abban a különleges értelemben, hogy a moz gást és a hangot egyesíti - az embergyerekekben spontán módon jelenik meg, viszont más főemlősöknél nem, arra kényszerít bennünket, hogy el gondolkozzunk törzsfejlődési eredetéről. Gyakori elképzelés, hogy a zene nem önállóan alakult ki, hanem más, nyilvánvalóbb adaptív jelentőséggel bíró képességek, például a beszéd melléktermékeként fejlődött ki. Vajon a dal tényleg megelőzte a beszédet (ahogyan Darwin hitte); vagy a beszéd volt előbb, mint a zene (ahogyan kortársa, Herbert Spencer gondolta); vagy egy időben alakult ki a kettő (ahogyan Mithen véli)? „Hogyan lehet ezt a vitát lezárni?”, kérdezi Patel egy 2006-os cikkében. „Az egyik meg közelítés szerint azt kell meghatároznunk, hogy vannak-e olyan alapvető aspektusai a zenei megismerésnek, melyek nem magyarázhatók meg va lami nyilvánvalóbb adaptív előnnyel bíró képesség melléktermékeként vagy másodlagos használataként.” Patel rámutat, hogy a zenei ritmus szabályos lüktetésével mennyire eltér a beszéd hangsúlyos szótagjainak szabálytalan eloszlásától. Úgy gondolja továbbá, hogy az ütem észlelése és szinkronizálása „a ritmus olyan aspektusa, amely egyedülállóan csak a zenére jellemző... és nem magyarázható meg a nyelvi ritmus melléktermékeként.” Patel szerint valószínűnek látszik, hogy a zenei ritmus a beszédtől függetlenül fejlődött ki. Az biztos, hogy létezik egy egyetemes és tudattalan hajlam arra, hogy ritmussal ruházzuk fel azt is, ha azonos időközönként ugyan annak a hangnak a sorozatát halljuk.. Erre az idegtudós John Iversen, aki egyben lelkes dobos is, világított rá. A digitális óra hangját például hajlamosak vagyunk „tik-tak, tik-tak”-nak hallani - még akkor is, ha az valójában „tik, tik, tik, tik.” Mindenki, akinek volt alkalma MR-vizs gálatok alatt megtapasztalni a rezgő mágneses terek zajának monoton áradatát, tudja, miről van szó. A gép fülsiketítő kattogása néha keringő-

231

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

szerű hármasokra tagolódik, néha négyes vagy ötös csoportokra.6 Úgy tűnik, mintha az agynak muszáj lenne valami saját mintát alkalmaz nia olyankor is, ha egyébként semmilyen objektív minta nincs jelen. Ez nemcsak az időbeli, hanem a hangmintákra is igaz. A vonat hangjá hoz is hajlamosak vagyunk valami dallamot társítani (ennek művészi szintre emelésére csodálatos példa Arthur Honegger Pacific 231 című műve), és más mechanikus zajokban is dallamokat hallunk. Az én egyik barátom például úgy érzi, hogy hűtőszekrényének zúgásában van va lami „Haydn-szerű”. Néha a zenei hallucinációk is valami mechanikus zaj továbbgondolásából alakulnak ki először (például Dwight Mamiok vagy Michael Sundue esetében). Leó Rangell, akinek szintén vannak ze nei hallucinációi, elmondta, hogy neki az elemi ritmusos hangok éne kekké vagy dalocskákká változnak; Solomon R. (17. fejezetben leírt) esetében a ritmikus testmozgásból alakult ki monoton kántálás - az ő fejükben az egyébként értelmetlen hang vagy mozgás értelmet nyer. 6

Iversen, Patel és Ohgushi számottevő kulturális különbségeket fedeztek fel a ritmusos csoportosításokban. Egyik kísérletük során angol anyanyelvű amerikaiaknak, illetve japán anyanyelvű embereknek rövidebb és hosszabb váltakozó hangsorokat játszottak. Azt találták, hogy míg a japánok a hangokat inkább hosszú-rövid egységekre osztották, az angol anyanyelvűek a rövid-hosszú csoportosítást részesítették előnyben. Iversen és munkatársai úgy vélik, hogy „az anyanyelvvel kapcsolatos tapasztalat ritmusmintákat alakít ki, mely a nem nyelvi hangminták feldolgozását is befolyásolja”. Itt rögtön fel merül a kérdés, hogy vajon van-e összefüggés az egyes kultúrák beszéd-mintái, illetve hangszeres zenéje között. A zenetudósok körében régóta él a vélemény, hogy igenis létezik ilyen összefüggés, és ezt Patel, Iversen és munkatársai (Neuroscience Institute) hivatalosan, kvantitatív módszerekkel is tanulmányozták. „Mi teszi Sir Edward Elgar zenéjét összetéveszthetetlenül angollá?” - teszik fel a kérdést. „Mitől hangzik franciá san Debussy?” Patel és munkatársai összehasonlították a brit angol beszéd és zene, illetve a francia beszéd és zene ritmusát és dallamát, több tucat zeneszerző zenéjének alapján. A ritmus és dallam együttes ábrázolásával arra a következtetésre jutottak, hogy „egy meglepő minta jelenik meg, a nemzet nyelve „gravitációs vonzást” fejt ki a nemzet zenéjének szerkezetére. A cseh zeneszerző, Leos Janácek fantáziáját is megmozgatta a beszéd és zene közti hasonlóság, és több mint harminc éven keresztül üldögélt kávéházakban és más nyil vános helyeken, és jegyzetelgette az emberek beszédének daliamát és ritmusát, miköz ben m eg volt róla győződve, hogy azok tudattalanul a beszélő érzelmi és lelki állapotát tükrözik. Ezeket a beszéd-ritmusokat megpróbálta átültetni saját zenéjébe - vagyis in kább igyekezett megtalálni megfelelőiket a klasszikus zene hangmagasságokból, hang közökből és szünetekből álló keretein belül. Attól függetlenül, hogy beszélik-e a cseh nyelvet, sokan érzik úgy, hogy van valami rejtélyes összefüggés Janácek zenéje és a cseh nyelv hangmintái között.

232

19-T a r t a n i a z ü te m e t: R itm u s é s m o z g á s

A Music and the Mind (Zene és lélek) című kiváló művében Anthony Storr azt hangsúlyozza, hogy a zene elsődleges feladata minden társa dalomban az, hogy összehozza és összekösse az embereket, közösséggé formálja őket. Az emberek minden közösségben együtt énekelnek és tán colnak, és ezt tették már százezer évvel ezelőtt is az első tüzek körül. A ze nének ez a fajta elsődleges szerepe némileg elveszett, hiszen ma létezik a zeneszerzők és előadók különleges rétege, míg a többi ember gyakran csak passzív hallgatásra van ítélve. Ahhoz, hogy újraéljük a zenét, mint társas tevékenységet, hogy átéljük a közös izgalmat és a zene összekötő erejét, el kell mennünk egy koncertre, templomba vagy zenei fesztiválra. Az ilyen helyzetekben a zene közösségi élmény, és úgy tűnik, hogy ilyen kor az idegrendszerek tényleges összekapcsolódása vagy „házassága”, a korai mesmeristák kedvelt szavával élve „neurogámia” jön létre. Az összekötést a ritmus hozza létre, amit minden jelenlévő hall, és azonos módon a magáévá is tesz. A ritmus által válik minden hallga tó résztvevővé, ettől lesz a hallgatás aktív és mozgásos tevékenység, ez szinkronizálja minden résztvevő agyát és elméjét (és mivel a zenében mindig érzelem is szövődik, a „szívét” is). Nagyon nehéz közönyösnek maradni, ellenállni, hogy a kántálás ritmusa vagy a tánc magával ne ra gadjon bennünket. Ezt figyelhettem meg, amikor Greg F. nevű páciensemet elvittem egy Grateful Dead koncertre 1991-ben a Madison Square Gardenbe.7A zene és a ritmus mindenkit másodpercek alatt elkapott. Láttam, ahogy az egész aréna mozgásban van a zenétől, tizennyolcezer ember táncolt elragadtat va; minden idegrendszer szinkronban volt a zenével. Gregnek korábban hatalmas tumora volt, melynek következtében elvesztette emlékezetét és spontaneitásának jó részét - amnéziás és közömbös volt, hosszú évek óta a zene kivételével alig reagált valamire. A körülötte álló tömeg izgatott dübörgése és dobolása, a ritmikus tapsolás és kiabálás azonban rá is át ragadt, felvillanyozta, és hamarosan ő is kiabálni kezdte kedvenc dalának címét: „Tobacco Road, Tobacco Road!” Úgy fogalmaztam, hogy „láttam” mindezt, de nehezemre esett elfogulatlan megfigyelőként ott lenni. Azon 7

Greg története az Antropológus a Marson című könyvemben, „Az utolsó hippi” címmel olvasható.

233

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

kaptam magam, hogy én is a zenével együtt mozgok, dobogok és tapso lok, és hamarosan elvesztettem szokásos félénkségemet és gátlásaimat és csatlakoztam a tömeg közösségi táncához. Szent Ágoston a Vallomásokban. ír arról, mikor egy alkalommal egy gladiátorküzdelemre ment el egy zárkózott fiatalemberrel, aki undort és megvetést fejezett ki az ott látottak iránt. Mikor azonban a tömeg egyre izgatottabb lett és ritmikus üvöltözésbe és dübörgésbe kezdett, a fiatal ember sem tudott tovább ellenállni, és a többiekhez hasonló orgiasztikus viselkedésbe kezdett. Annak ellenére, hogy csöppet sem vagyok vallásos lelkületű vagy érzelmű, nekem vallásos kontextusban voltak hasonló él ményeim. Kisgyerekkoromban imádtam a Szimhat Torát, a Tóra öröm ünnepét, amit még a mi, általában józan, ortodox gyülekezetünk is elra gadtatott énekléssel és körbe-körbe táncolással ünnepelt a zsinagógában. Noha sok esetben a vallásos gyakorlat manapság illedelmes és józan próbál maradni, bizonyos, hogy a vallás gyakorlása közösségi énekekkel és tánccal kezdődött, gyakran jutott el szinte az önkívületig és nem ritkán egy fajta transzállapottal érte el csúcspontját.8 A ritmus szinte ellenállhatatlan ereje sok egyéb kontextusban is megnyilvánul: a menetelésnél egyrészt bevonja, másrészt koordinálja a mozgást, és felkorbácsolja a közösségi érzelmeket és a harci kedvet. Ezt nemcsak a katonai zenével és a háborús dobolással kapcsolatban láthat juk, hanem a temetési menetek lassú, ünnepélyes ritmusával is. Min denféle munkadal így működik - ritmikus dalok, melyek valószínűleg a mezőgazdaság kezdeteivel egy időben születtek, amikor a földműve léshez, kapáláshoz és csépléshez egy csoportnyi ember összehangolt és szinkronizált erőfeszítése szükségeltetett. A ritmus és a velejáró mozgás (és gyakran érzelem), az az erő, amivel embereket képes „megmozgatni” vagy „megindítani”, az emberi evolúcióban kulturális és gazdasági szem pontból kulcsfontosságú volt, hiszen embereket hozott össze az együttlét és közösség érzésével.

Gilbert Rouget népzenekutató, Music and Trance (Zene és transz) című könyve igen nagy alapossággal és részletességgel tárgyalja ezeket a gyakorlatokat, míg Havelock Ellis a The Dance ofLife (Az élet tánca) című könyve líraibban, a dobos és népzenekutató Mickey Hart pedig Plánét Drum (Dobok bolygólya) és Drumming at the edge ofM agic (Dobolás a mágia határán) című munkáiban páratlan személyes hangvétellel ír.

234

19-T a r t a n i a z ü t e m e t : R itm u s é s m o z g á s

Merlin Donald bámulatra méltó 1991-es Az emberi gondolkodás ere dete című könyvében, illetve számos további cikkében, a kulturális evo lúció látomásának is központi eleme ez a gondolat. Donald elképzelésére alapvetően jellemző az a feltevés, hogy az emberi evolúció során az ős emberek „epizodikus” kultúrájából átmenet történt a „mimetikus” kultú rába - ami tíz- vagy akár százezer évig is virágzott a nyelv és a fogalmi gondolkodás kialakulása előtt. Donald szerint az utánzás - az érzelmek, külső események vagy történetek leképezésének képessége gesztusok, testtartás, mozgás és hang használata által, de nyelv nélkül - még mindig a mai emberi kultúra alapját képezi. Donald úgy véli, hogy a ritmusnak különleges szerepe van az utánzásban: A ritmus integráló készség, amely mind a vokális, mind a látási-mozgató m i mézishez kapcsolódik... A ritmikai képesség modalitások feletti; azaz ha egy ritmus kialakult, bármelyik mozgató modalitás lejátszhatja, beleértve a keze ket, lábakat, a fejet, a szájat vagy az egész testet. Nyilvánvalóan önjutalmazó, miként az észlelési felismerés és a motoros működés is önjutalmazó. A ritmus bizonyos értelemben a mimetikus készség kvintesszenciája... A ritmikai já tékok nagyon elterjedtek az embergyerekek körében, és csak néhány olyan emberi kultúra van - ha van egyáltalán -, amely nem alkalmazza kifejezőeszközként a ritmust.9

Donald ennél is tovább megy, és úgy találja, hogy a ritmuskészség nemcsak a zenéhez, de mindenféle nem verbális tevékenységhez is elő feltétel, a mezőgazdasági élet egyszerű ritmusmintáitól kezdve a bonyo lultabb társadalmi és rituális viselkedésekig. Az idegtudósok említik néha a „kötési problémát”, azt a folyamatot, amely során a különféle észleletek vagy az észleletek aspektusai összekapcsolód nak és egyesülnek. Mi teszi lehetővé például, hogy összekapcsoljuk a jaguár által előidézett látványt, hangot, illatot és érzelmeket? Az idegrendszer az agy különböző részeiben lévő idegsejtek gyors, szinkronizált tüzelése által képes mindezek összekapcsolására. Ahogyan az agyban és az idegrendszer ben a különböző funkcionális részek összekötése a gyors idegi rezgéseken múlik, az emberi közösségek egyéni idegrendszereit a ritmus köti össze.

Donald 2001,170. Kárpáti Eszter fordítása. (A Szerk.)

235

20.

Kinetikus dallam: Parkinson-kór és zeneterápia

20. K

in e t ik u s d a l l a m

: Pa r k i n s o

n -k ó r é s z e n e t e r á p i a

1966-ban nem létezett gyógyszer, ami segíthetett volna ezeken a bete geken, legalábbis a dermedt állapotukon, parkinsonos mozdulatlanságu kon. Köztudott volt azonban az ápoló személyzet körében, hogy időnként a Parkinson-kórt meghazudtoló könnyedséggel és kecsességgel tudtak mozogni, és az ilyen mozgást leggyakrabban a zene tudta elindítani. Ezek az agyvelőgyulladáson átesett betegek, a közönséges Parkinson-kórosokhoz hasonlóan tipikusan nem tudtak könnyen mozgásokat elindítani, viszont reagálni gyakran tudtak. Ha odadobtak hozzájuk egy labdát, akkor sokan el tudták kapni, és majdnem mindannyian reagáltak

Harmadik r é s z :

lékezet, m ozgás és zene

Kittynek különös érzéke volt az agyvelőgyulladáson átesett betegeink hez, és évtizedekkel azelőtt, hogy az L-dopa nevű szer kapható lett vol na, egyedül Kitty és a zenéje tudta őket életre kelteni. Amikor 1973-ban dokumentumfilmet készítettünk róluk, a film rendezője, Duncan Dallas rögtön azt kérdezte tőlem: „Találkozhatnék a zeneterapeutával? Úgy tű nik, ő itt errefelé a legfontosabb ember.” És tényleg ő volt az, az L-dopa előtti időkben és még azután is, amikor az L-dopa hatása sok betegnél akadozó vagy instabil volt. Bár a zene ereje évezredek óta ismert, a hivatalos zeneterápia gondo lata csak az 1940-es években merült fel, amikor a második világháború harcmezeiről fejsérüléssel, traumatikus agysérüléssel, „harctéri idegsok kal” („gránátnyomással” - vagy ahogyan ma nevezzük: poszttraumás stressz-szindrómával) hazatért rengeteg katona kezelésére volt szükség.2 Azt figyelték meg, hogy sok katonánál a fájdalom, szenvedés és látszólag még a fiziológiai reakciók is (például pulzusszám, vérnyomás és a többi) javultak a zene hatására. Sok veterán kórházba hívtak meg zenészeket az orvosok és ápolók, hogy a betegeknek játsszanak, és a zenészek jöt tek is boldogan a sebesültek rettenetes kórtermeibe. Hamarosan kide rült azonban, hogy a lelkesedés és nagylelkűség nem elég - szükség volt szakmai képzettségre is. Az első hivatalos zeneterápia programot 1944-ben állította össze a National Association fór Music Therapy (Nemzeti Zeneterápia Társa ság) a Michigan State Universityn. A következő huszonöt évben a zene terápia még mindig nem kapott elismerést. Azt nem tudom, hogy Kitty Stiles, a Beth Abraham kórház zeneterapeutája, részt vett-e hivatalos képzésben, illetve rendelkezett-e zeneterapeuta-engedéllyel, de mérhe tetlen ösztönös tehetsége volt ahhoz, hogy megmondja, mitől indulná nak el a betegek, bármennyire visszafejlődöttnek vagy fogyatékosnak néztek is ki. Az egyes betegekkel való munkához legalább annyi empá tiára és személyes interakcióra van szükség, mint hivatalos terápiára, és Kitty ebben nagyon tehetséges volt. Merészen improvizált, és nagyon

A Dorothy M. Schullian és Max Schoen által szerkesztett kiváló és átfogó 1948-as M u sic andMedicine (Zene és orvoslás) című kötet témája a zene mint gyógyszer, különféle történelmi és kulturális kontextusokban; a könyv nagyon fontos fejezeteket tartalmaz a zene katonai kórházi, illetve általánosabb használatáról is.

238

20. K

in e t ik u s d a l l a m

: Pa r k i n s o n - k ó r

é s z e n e t e r á p ia

játékos volt - a billentyűknél és az életben is; az a gyanúm, hogy enélkül minden erőfeszítése hiábavaló lett volna.3 Egyszer elhívtam a költőt, W. H. Audent Kitty egyik terápiás ülésére, akit teljesen lenyűgözött a zene által kiváltott azonnali átalakulás; eszébe jut tatta a német romantikus író, Novalis aforizmáját: „Minden betegség ze nei probléma; minden gyógyír zenei megoldás.” Ez szinte szó szerint igaz volt ezekre a súlyos parkinsonos betegekre. A Parkinson-betegséget általában „mozgászavarnak” hívják, bár sú lyos formában nemcsak a mozgás károsodik, hanem az észlelés, a gondol kodás és az érzések áramlása is. Az áramlás zavara sokféle formát ölthet; amint arra a „kinetikus dadogás” kifejezés is utal, elvész a mozgás sima áramlása és szakadozottá, rángatózóvá, szakaszossá válik. A parkinsonos dadogás (mint a verbális dadogás) gyönyörűen reagál a zene ritmusára és áramlására, amennyiben a zene a „megfelelő” fajtából való - ami bete genként változó. Frances D„ egyik agyvelőgyulladáson átesett páciensem számára a zene olyan erős volt, mint egy gyógyszer. Az egyik percben még összegörnyedve, görcsösen és gátolt állapotban láttam, vagy pedig rángatózott, ticelt és hadart, mint valami emberi időzített bomba. A kö 3

Amikor 1979-ben Kitty nyugdíjba vonult, a helyére a Beth Abraham Kórház egy hiva talosan elismert zeneterapeutát Concetta Tomainót vette fel. (Később Tomaino lett az 1971-ben alapított American Association for Music Therapy elnöke és az elsők között doktorált zeneterápiából.) Connie teljes állásban dolgozott a kórházban, ahol számos zeneterápiás programot megvalósított és bevezetett. A kórházban igen nagy számban jelen lévő afáziás és más beszéd- és nyelvi zavaros betegek számára is indított programokat. Alzheimerrel és a demencia m ás formáival élő betegek részére is szervezett programokat. Connie-val, és számos más kollégával együtt dolgoztunk ezeken projekten, és folytattuk a Kitty Stiles által elkezdett munkát a Parkinson-kóros páciensekkel. A m ozgásos, nyelvi és kognitív funkciók mellett a fiziológiai működést is teszteltük - elsősorban EEG-vizsgálatokkal, melyeket a zeneterápiás ülések előtt, alatt és után végeztünk. 1993-ban Connie egy konferenciát szervezett („Clinical Applications of Music in Neurological Réhabilita tion” [A zene klinikai alkalmazása a neurológiai rehabilitációban]), hogy összehívja az ezen a területen dolgozókat; két évvel később segített létrehozni a Beth Abrahamben egy zenei-neurológiai intézetet (Institute fór Music and Neurologie Function) abban a reményben, hogy felhívja a figyelmet a zeneterápia hasznosságára a klinikai alkalma záson kívül is, a laboratóriumi kutatásokban. Az 1980-as és 1990-es években kifejtett munkánkkal párhuzamosan egyre növekvő arányban tettek m ások is hasonló erőfeszí téseket az egész országban és a világban.

239

Harmadik rész:

lékezet, m ozgás és zene

vetkező percben, amikor megszólalt a zene, az összes explozív-obstruktív jelenség megszűnt, vidám könnyedség és a mozgás áramlása váltotta fel, és Mrs. D. megszabadulva összes automatizmusától, mosolyogva „ve zényelni” kezdte a zenét, vagy felállt és táncolni kezdett. Nagyon fontos volt azonban Mrs. D.-nek, hogy a zene legato, azaz megszakítások nélkül játszott, nyugodt, széles folyam legyen; a pattogós, staccato zene bizarr ellenhatást válthatott ki, ugrálni és tehetetlenül rángatózni kezdett tőle, mint valami felhúzós játék vagy marionett bábu. A parkinsonok számára a „megfelelő” zene egyrészt általában nemcsak legato, de határozott rit musa is van. Másfelől viszont a ritmus nem lehet túl hangos, uralkodó vagy tolakodó, mert az a betegeket ellenállhatatlanul magával ragadja. A Parkinson-kórnál a zene ereje ugyanakkor nem függ az ismerősség vagy élvezet szintjétől, de azért legjobban általában az ismerős és kedvelt zenék működnek. Egy másik páciens, Edith T., aki korábban zenetanár volt, arról beszélt, hogy hiányzik neki a zene. Elmondta, hogy a Parkinson-kór jelentkezé sével esetlen lett, mozdulatai „darabossá és mechanikussá váltak - olyan lett, mint valami robot vagy báb”. Mozdulatai elvesztették korábbi ter mészetességüket és zeneiségüket; egyszóval a Parkinson-kór „zeneietlenítette” őt. Amikor azonban dermedt vagy merev állapotban volt, elég volt csupán „elképzelnie” a zenét, és visszanyerte a cselekvés erejét. Ő úgy fogalmazott, hogy képes volt „kitáncolni a keretből”, abból a lapos, der medt tájból, ahol raboskodott, és szabadon és kecsesen tudott mozogni: „Mintha hirtelen megint emlékeznék önmagamra, saját élő dallamomra.” Majd ugyanolyan hirtelen a belső zene abbamaradt, és ő visszazuhant Parkinson szakadékába. Ugyanennyire drámai és talán hasonló ahogyan Edith mások járóképességét használta - egy másik személlyel könnyen és automatikusan tudott járni, átvette a ritmust, a tempót, megosztotta a kinetikus dallamot, de abban a pillanatban, mikor a másik megállt, ő sem tudott továbbmenni. A parkinsonosok mozdulatai és észleletei gyakran vagy túl gyorsak, vagy túl lassúak, jóllehet ennek nincsenek is tudatában - csak akkor képe sek következtetni erre, ha egy órához vagy másokhoz viszonyítják magu kat. A neurológus William Gooddy Time and the Nervous System (Az idő és az idegrendszer) című könyvében ezt írja erről: „Egy külső megfigyelő észreveheti, hogy egy parkinsonos mozdulatai mennyire le vannak las 240

20. K in

e t ik u s d a l l a m

: Pa r k i n s o n -k ó r

é s z e n e t e r á p ia

sítva, de a beteg maga így látja: »Számomra a mozdulataim normálisnak tűnnek addig, amíg rá nem nézek az órára. A kórterem falán lévő óra úgy tűnik, rendkívül gyorsan jár.«”. Gooddy leírásaiban néha hatalmas eltéré sek vannak a betegek által átélt „személyes idő” és a „valódi idő” között.4 Zene jelenlétében azonban a tempó és a sebesség átveszi az irányí tást a Parkinson-kór felett és a parkinsonosok számára lehetővé válik, hogy amíg a zene szól, visszatérjenek a saját, betegségük előtti természe tes mozgásukhoz. A zene valóban ellenáll minden siettető vagy lassító próbálkozásnak, és saját tempóját érvényesíti.5 Nemrégiben magam is láthattam ezt a je lenséget a kiváló (és Parkinson-kóros) zeneszerző és karmester, Lukas Foss előadásán is. Mintha puskából lőtték volna ki, szinte irányíthatatlanul ment a zongorához, de amikor már ott volt, a Chopin-noktürnt feltűnő figyelemmel, időzítéssel és kecsességgel játszotta - egészen, amíg a zene abba nem maradt: akkor újra kapkodni kezdett. Ed M., egy rendkívüli agyvelőgyulladáson átesett beteg számára a zene felbecsülhetetlen. Ed testének jobb oldala túl gyors, bal oldala pedig túl lassú. Nem találtuk meg a megfelelő gyógyszeres kezelési lehetőséget számára, hiszen ami az egyik oldalnak használ, az a másik oldalnak ár tana. Ed imádta azonban a zenét, és volt a szobájában egy kisméretű or gona. Azzal, hogy leült és játszott rajta - és csak azzal a két kezét, a két oldalát összhangba és szinkronba tudta hozni. A Parkinson-kórban a legalapvetőbb probléma az, hogy a beteg nem képes spontán módon elindítani egy mozdulatot; a parkinsonos ember 4 5

Erről és m ás időzavarral kapcsolatos témákról a 2004-es „Speed” (Sebesség) című cik kemben írtam. Sok muzsikusnak nem tetszett, amikor Beethoven barátja, Johann Malzel feltalálta a hordozható metronómot, és Beethoven elkezdett metronóm-előjegyzéseket használni zongoraszonátáihoz. Attól tartottak, hogy ettől a játék merev és metronomikus lesz, és elvész a kreatív zongorajátékhoz nélkülözhetetlen rugalmasság és szabadság. Ehhez hasonlóan, bár a metronóm ketyegését lehet a parkinsonos betegek bevoná sára használni, hogy lépésről lépésre tudjanak haladni, ebből a fajta helyváltoztatásból hiányzik a valódi járásra jellemző automatizmus és folyékonyság. A parkinsonos be tegnek nem különálló ingerek sorozatára van szüksége, hanem egyértelmű ritmussal szervezett, folyamatos ingerfolyamra vagy -áramlásra. Michael Thaut és munkatársai a Colorado State Universityn úttörőként használtak ritmikus-auditoros stimulációt parkinsonos betegek járásának elősegítésére (és sztrók utáni, részben bénult, féloldali izomgyengeségben szenvedő betegeknél is).

241

H a r m a d ik ré sz : E m

lékezet, m ozgás és zene

mindig „le van ragadva”, vagy „meg van dermedve”. Normális esetben a szándékunk és a kéreg alatti gépezet (különösen a bazális ganglionok) között van gyakorlatilag egy pillanatnyi egyeztetés, ami az automati kus cselekvést lehetővé teszi. (Gerald Edelman The Remembered Present [A felidézett jelen] című könyvében a bazális ganglionokat, a kisagyat és a hippokampuszt a „sorrendiség, az egymást követő események szer veinek” nevezi.) A Parkinson-betegségben azonban elsősorban a bazális ganglionok sérülnek. Amennyiben a sérülés nagyon súlyos, a parkinsonos beteg gyakorlatilag mozdulatlanságra és némaságra van ítélve - nem béna, de bizonyos értelemben „be van zárva”, magától képtelen elindítani egy mozdulatot, annak ellenére, hogy bizonyos ingerekre tökéletesen ké pes reagálni.6 A parkinsonos beteg beragad egy kéreg alatti dobozba, és (amint arra Lurija is rámutatott) csak egy külső inger segítségével képes belőle kiszabadulni.7 A Parkinson-kóros betegeket mozgásra lehet bírni, néha olyan egyszerű dologgal is, hogy odadobunk nekik egy labdát (bár miután elkapták a labdát és visszadobták, utána megint megdermednek). A valódi szabadság érzésének öröméhez, hosszabb kiszabaduláshoz olyas valamire van szükségük, ami tartós, és ebben a zene lehet szolgálatukra. Az agyvelőgyulladáson átesett Rosalie B. esetében ez nyilvánvaló volt. Nála előfordult, hogy órákig ült kővé meredve, teljesen mozdulatlanul, megdermedve, rendszerint úgy, hogy az egyik ujja „hozzáragadt” a szem üvegéhez. Ha valaki sétált vele a folyosón, akkor darabosan, passzívan sétált ő is, de az ujja még mindig a szemüvegéhez tapadt. Ugyanakkor Rosalie nagyon muzikális volt, és imádott zongorázni. Abban a pilla natban, hogy leült a zongoraszékre, s beragadt keze a billentyűkhöz ért, 6

A „bezártságot” itt csak képletesen értem. Az ideggyógyászatban a „bezártság-szind róma” („locked-in syndrome”) olyan állapotot jelöl, melyben a beteg meg van fosztva a beszéd és gyakorlatilag minden akaratlagos mozgás képességétől, kivéve talán a pis logást és a szem föl-le való mozgatását. (Ez rendszerint agytörzsi sérülés következmé nye.) Ezeknek a betegeknek megmarad a normális tudatuk és akaratuk, és ha sikerül kialakítani egyfajta kommunikációs rendszert (például pislogással), akkor képesek kö zölni gondolataikat vagy mondandójukat, igaz szívfájdítóan lassan. Jean-Dominique Bauby francia újságíró, aki bezártság-szindrómában szenvedett, ilyen m ódon „mondta tollba” a Szkafander és pillangó című, rendkívül figyelemreméltó könyvét. (A könyvből Julian Schnabel rendezésében 2007-ben film is készült azonos címmel. A Ford.) A. R. Lurija az 1920-as években vizsgálta a külső jelzőmozzanatok használatát és az ön ingerlést parkinsonosoknál, és 1932-es könyvében, a The Nature of Human Conflictban (Az emberi konfliktus természete) le is írta.

242

20. K

in e t ik u s d a l l a m

: Pa r k i n s o n -k ó r

é s z e n e t e r á p ia

könnyedén, folyékonyan játszani kezdett. Ilyenkor arca (amely általában kifejezéstelen, parkinsonos „maszkot” viselő arc volt) megtelt kifejezéssel és érzelemmel. A zene egy időre felszabadította őt Parkinson-kórja alól és nemcsak a játék, de elég volt a zenét csak elképzelnie. Rosalie Chopin összes művét kívülről tudta, és elég volt csak annyit mondanunk neki, hogy „Opus 49”, az egész teste, testtartása és kifejezése megváltozott, be tegsége eltűnt, amint az f-moll fantáziát elkezdte fejben játszani. Ilyenkor az EEG-je is normális értékeket mutatott.8 Amikor 1966-ban csatlakoztam a Beth Abrahamhez, a zenét főként a fáradhatatlan Kitty Stiles biztosította, aki rengeteg időt töltött egy hé ten a kórházban. Néha lemezjátszóról vagy a rádióból szólt a zene, bár magának Kittynek saját ösztönző ereje volt. A rögzített zene akkoriban még nem volt hordozható - az elemmel működő rádiók vagy magneto fonok még mindig óriásiak és nehezek voltak. Természetesen azóta min den megváltozott, egy gyufaskatulya méretű iPodon zeneszámok százait tudjuk tárolni. A zene szélsőséges elérhetőségének ugyan megvannak a maga veszélyei (kíváncsi lennék, több-e manapság az agyféreg és a zenei hallucináció), de ez az elérhetőség a Parkinson-kóros betegeknek valósá gos áldás. Én többnyire inkább a súlyosan fogyatékos, krónikus betege ket ellátó kórházak vagy gondozóházak lakóival szoktam találkozni, de azért kapok leveleket még viszonylag független, talán kis segítséggel ott hon élő parkinsonosoktól is. Nemrégiben egy Albuquerque-i pszicholó 8

Ha Rosalie olyan hatásosan tudta elképzelni a zenét, hogy azáltal az EEG-je is norm a lizálódott, miért nem élt vele folyton? Miért volt tehetetlen és kővé dermedt a nap nagy részében? Mint valamilyen szinten minden Parkinson-kóros betegből, belőle sem a képzelőerő hiányzott, hanem az az erő, amivel mentális és fizikai cselekvéseket tud kezdeményezni. Ha azt mondtuk neki, hogy „Opus 49”, ezzel elindítottuk a dolgokat, neki csak reagálnia kellett. Ilyen jelzőmozzanat vagy inger híján azonban semmi nem történt volna. Iván Vaughan, cambridge-i pszichológus, szintén Parkinson-kóros, írt egy visszaem lékezést a betegséggel való életről, Jonathan Miller pedig a könyv alapján 1984-ben ren dezett egy BBC dokumentumfilmet (Iván; a Horizon-sorozat egyik részeként sugároz ták). Iván a könyvben is és a filmben is számos különböző zseniális, közvetett hadicselt írt le, melyek segítségével tettekre sarkallja magát - amire pusztán akaraterővel nem lenne képes. így például amikor reggel felébred, hagyja, hogy a szeme elkalandozzon, amíg meg nem lát az ágya mellett egy odafestett fát. Ez ingerként hat rá és azt mondja neki „M ássz meg”, és azáltal, hogy elképzeli magát fára mászás közben, Iván képes ki mászni az ágyból - erre az egyszerű cselekvésre közvetlen módon képtelen lenne.

243

Harmadik ré s z :

lékezet, m o zgás és zen e

gus, Carolina Yahne írt nekem édesanyjáról, akinek Parkinson-betegsége miatt nagyon nagy nehézséget okoz a járás. „Költöttem egy kis bolond dalocskát, aminek Sétálj, Mama! a címe, és csettintgetés adja a ritmusát. Nem valami jó a hangom, de anyámnak nagyon tetszett. Fülhallgatóval hallgatja a derekára erősített lejátszóból. Komoly segítséget jelent neki, abban hogy eligazodjék a házban.” Míg a zene önmagában is képes kiszabadítani a Parkinson-kóros embe reket, és mindenfajta mozgás és torna jótékony hatású, a zene és mozgás ideális kombinációját a tánc adja (a partnerrel történő táncolás további terápiás dimenziókat nyit meg). Madeleine Hackney és Gammon Earhart (Washington University, St. Louis School of Medicine) alapos tanul mányokat közöltek nemcsak a tánc közvetlen hatásáról, hanem a terápiás folyamatot követően a funkcionális mozgékonyságban és önbizalomban bekövetkezett javulásról is. Ők az argentin tangót alkalmazzák, és az aláb biakban ennek előnyeit ecsetelik: Az argentin tangót egymást átölelve vagy összekapaszkodva táncolják, nem úgy, mint a swinget vagy a salsát. Ez különösen hasznos azoknak, akiknek gondjuk van az egyensúlyukkal, mert a partnertől hasznos szenzoros in formációhoz és stabilizáló támaszhoz juthatnak, ami jobb egyensúlyhoz és testtartáshoz vezet. Az argentin tangó lépései egyensúlygyakorlatok: lépések minden irányba, az egyik lábat a m ásik elé kell tenni, végig kell gördülni a lábon saroktól lábujjig vagy lábujjtól sarokig, a partner felé kell hajolni, majd a partnertől el kell távolodni, dinamikusan egyensúlyozva egyetlen beállásban. A tangótechnika fejleszti a feladatra való összpontosítást és fi gyelmet, miközben a táncos végrehajtja a mozdulatokat, legyen az fordulás, lépés, egyensúlyozás vagy mindhárom kom binációja... Az argentin tangó mindkét résztvevőnek óriási rugalmasságot és mozgásválasztási lehetősé get nyújt. A keringőtől és foxtrottól eltérően itt nem kell az egyik lépésnek követnie a másikat. A vezető dönti el, hogy egy helyben forog, kimozdul valamilyen irányba, vagy egy helyben m arad és élvezi a zenét. A tempó és ritmus értelmezése is a vezető kedvén múlik, és gyönyörűen illeszkedik a kö vetőhöz, mert ebben a táncban elfogadott energikusan mozogni, vagy éppen egy ütem erejéig szünetet tartani. Mivel a tánc minden pillanatában teret enged a folyamatos improvizálásnak és az egyedi ritmusok kitalálásának, a páros a zene ritmusával szinkronban táncol. Az argentin tangóban ritkán lehet „téveszteni”. ..

244

20. K

in e t ik u s d a l l a m

: Pa r k in s o

-k ó r

é s z e n e t e r á p ia

Mivel a táncos figyelme megoszlik a tájékozódás és egyensúlyozás között, az argentin tangó segíti a kettős feladatok végrehajtásához szükséges kog nitív készségek fejlesztését. Az egyensúly fejlesztésére kitalált gyakorlatok funkcionális mozgékonyságot idéznek elő. Ilyen feladatok lehetnek például: végigmenni egy egyenes vonalon, különféle fordulások gyakorlása, a láb fi gyelmes elhelyezése, helyváltoztatás közben tudatos testtartás... A többiek érintése, a zene ritmusa és az élmény újszerűsége mind hozzájárulnak a jó tékony hatásokhoz.

A Beth Abraham Kórházban a zeneterápiás program létfontosságú eleme a tánc, és az agyvelőgyulladáson átesett és parkinsonos betegei men láttam is megdöbbentő hatását. Sok betegnek nem csak az L-dopa szedése előtt volt hatásos (amikor, ha nem is voltak ténylegesen meg dermedve, akkor is nagy nehézséget jelentett nekik a lépés, fordulás és egyensúlyozás), de később is, amikor néhányuknál chorea fejlődött ki - hirtelen, rendszertelen, irányíthatatlan törzsi, végtagi és arcmozgások kal - az L-dopa-kezelés mellékhatásaként. Egy 1974-es drámai erejű do kumentumfilm (Discovery-sorozat, Ébredések [Awakenings], Yorkshire Television) azt mutatja be, hogy ezek a betegek hogyan tudták a tánc ere jével irányítani és segíteni mozgásukat. A Huntington-kóros emberek, akiknél a chorea mellett előbb-utóbb intellektuális és viselkedési nehézségek is jelentkeznek, szintén hasznát vehetik a táncnak - vagy tulajdonképpen mindenféle szabályos ritmu sú vagy „kinetikus dallamú” tevékenységnek vagy sportnak. Egyik levél íróm arról számolt be, hogy sógora, aki Huntington-kórban szenvedett, „ismétlődő viselkedési körökbe szokott ragadni, mintha nem tudna meg szabadulni egy gondolattól, egy helyen gyökeret ver, képtelen elmozdulni és ugyanazt a kifejezést ismételgeti újra meg újra”. Ugyanakkor tud teni szezni, ami ad neki egy folyamatosságot, és a játék idejére ki tud szaba dulni a „viselkedési köreiből”. A különböző típusú mozgászavarokkal élő betegek egy állat ritmikus mozgását vagy kinetikus dallamát is át tudják venni, éppen ezért a lo vas terápiának is megdöbbentő hatása lehet a Parkinson-kórral, Tourette-szindrómával, choreával vagy disztóniával élő emberekre. Nietzschét egész életében felettébb érdekelte a művészet, főképp a zene és az élettan közötti kapcsolat. Beszélt annak felpezsdítő hatásáról - arról az erőről, ami általában felfrissíti az idegrendszert, különösen testi vagy 245

Harmadik rész:

lékezet

m o zgás és zen e

lelki hanyatlás idején (ő maga gyakran volt depressziós, fiziológiailag és lelkileg is, súlyos migrénje miatt). Említette a zene „dinamikus” vagy serkentő erejét - azt a képességét, hogy képes a mozgást előcsalogatni, fenntartani és szabályozni. Úgy érez te, hogy a ritmus hajtja és tagolja a mozgások áramlását (és az érzelem és gondolat áramlását is, amit ugyanannyira tartott dinamikusnak és mo torosnak, mint a tiszta izommozgásokat). Úgy gondolta, hogy a ritmikus életerő és túláradás legtermészetesebb módon a táncban fejezi ki magát. Saját filozofálását „a láncra vert ember táncának” nevezte, és Bizet erő sen ritmikus zenéjét tartotta a legideálisabbnak hozzá. Bizet koncertjeire gyakran vitte jegyzetfüzetét; azt írta: „Bizet tesz engem jobb filozófussá.”9 Sok évvel ezelőtt olvastam Nietzsche jegyzeteit az élettanról és művé szetről, de tömör és ragyogó megfogalmazásai A hatalomra törő akaratban akkor keltek számomra életre, amikor eljutottam a Beth Abraham kórház ba, és láttam az agyvelőgyulladáson átesett betegeken a zene rendkívüli erejét - azt az erőt, ami minden szinten felébresztette őket: éberekké vál tak, mikor levertek voltak, mozgásukat normalizálta, amikor meg voltak dermedve, és rejtélyes módon élénk érzelmeket és emlékeket és fantáziákat idézett fel, olyan identitásokat, amelyek nagyrészt már elérhetetlenek vol tak számukra. A zene megtett mindent, amit későbbiekben az L-dopának kellett megtennie, sőt - ám sajnos csak addig a rövid ideig, amíg szólt, és esetleg még utána néhány percig. Képletesen szólva, úgy működött, mint valami auditoros dopamin - „protézis” a sérült bazális ganglionok helyett. A Parkinson-kóros embernek zenére van szüksége, mert egyedül a zene, a maga merev, mégis tágas, kanyargó és élő voltában képes ugyan ilyen reakciókat kiváltani. És a betegnek nemcsak a ritmus metrikus szer kezetére és a dallam szabad mozgására van szüksége - a dallam vonalára, ívére, magasságára és mélységére, feszültségére és lazaságára -, hanem a zene „akaratára” és szándékosságára is, mely lehetővé teszi számára, hogy saját kinetikus melódiájának szabadságát visszanyerje. 9

Nietzsche a „Nietzsche kontra Wagner” című esszéjében Wagner kései zenéjét hozza fel a „patologikus zene” példájaként, melyet a „ritmusérzék degenerációja” és a „végte len melódiára... való hajlam” jellemez, „ami a zene polipja”. A kései Wagner-munkák a ritmusszerveződés hiánya miatt szinte hasznavehetetlenek a Parkinson-betegek szá mára; ugyanez mondható el a gregorián énekekről és a kántálás olyan egyéb formáiról, melyeknek, amint azt Jackendorff és Lerdahl is megjegyzik, „van hangmagasság-szer kezetük és csoportosításuk, de hiányzik belőlük a következetes metrikus szerveződés.”

246

21 .

Fantomujjak: Az egykarú zongorista esete

Néhány évvel ezelőtt a zongoristanövendék Erna Ottentől kaptam leve let, aki egykor a bécsi zongorista Paul Wittgensteintől tanult. Otten így írt Wittgensteinről: Az első világháborúban elvesztette a jobb karját - sokszor láttam, hogy min dig, ha egy új szerzemény ujjrendjét vettük végig, a jobboldali csonk is részt vesz a folyamatban. Wittgenstein sokszor el is mondta, hogy nyugodtan bíz hatok az ujjrend kiválasztásában, mert minden egyes ujját érzi jobb kezén is. Időnként nagyon csendben kellett ülnöm, ő lehunyta a szemét, a csonk pedig folyamatosan izgágán mozgott. Ez sok évvel azután történt, hogy elvesztette a karját.

Utóiratban hozzátette, hogy „Az ujjak kiválasztása mindig a legjobb volt!” A fantomvégtagok különféle jelenségeit először részletesen Silas Weir Mitchell térképezte fel az amerikai polgárháború idején, amikor sok kórház fogadott és látott el nagy számban sebesült veteránokat. Phila delphiában az egyiket úgy is hívtak, hogy „csonk”-kórház. Weir Mitchellt, aki amellett, hogy neurológus volt, regényeket is írt, elbűvölték a katonák beszámolói, és ő volt az első, aki komolyan vette a fantomvégtagok jelen ségét. (Ezt megelőzően úgy gondolták, hogy ezek csak olyan „kitalációk”, jelenések, melyeket a veszteség és szomorúság idéz elő, mint a nemrég elhunyt gyerekek vagy szülők alakjait.) Weir Mitchell rámutatott, hogy a fantomvégtagok minden olyan betegnél jelentkeztek, aki amputáción esett át, és arra gyanakodott, hogy ez az elvesztett végtagnak valamiféle 247

Harmadik rész:

lék ezet, m o zgás és zen e

képe vagy emléke miatt van, az agyban a végtag állandó idegrendsze ri reprezentációja okozza. A jelenséget először egy 1866-ban írott elbe szélésben örökítette meg, melynek címe „The Case Of George Dedlow” (George Dedlow esete) és az Atlantic Monthlyban jelent meg. Orvos kollégáit csak néhány évvel később, 1872-ben szólította meg a témával kapcsolatosan Injuries ofNerves and Their Consequences (Az idegek sé rülései és azok következményei) című könyvében: Az amputáltak többsége képes egy mozdulatot szándékolni, és maguk szá mára látszólag többé-kevésbé hatékonyan végrehajtani... Az a bizonyosság, amivel ezek a betegek leírják fantommozgásukat, és a megmozdított részek feltételezett helyével kapcsolatos önbizalom is valóban figyelemre m éltó... ez a hatás képes valamiféle rángást kiváltani a csonkban... Bizonyos esetekben a kézen működő izmok teljesen hiányoznak; ilyenkor mégis ugyanannyira tökéletesen világos és határozott az ujjak mozgásának vagy helyzetük meg változtatásának a tudata, mint azokban az esetekben, ahol a kéz izmai részben megmaradtak.

Valamilyen mértékben majdnem minden amputáltnál jelentkeznek ilyen fantomemlékek vagy képek, és akár évtizedekig is fennállhatnak. Jóllehet a fantomvégtagok zavaróak vagy akár fájdalmasak is lehetnek (különösen, ha a végtag az amputálás előtt is fájt), jó szolgálatot is tehet nek az amputáltnak, hiszen segíthetnek a végtagprotézis mozgatásának megtanulásában, vagy mint Wittgenstein esetében, egy zongoradarab ujjrendjének meghatározásában. Weir Mitchell összefoglalója előtt a fantomvégtagokat csupán a gyász, veszteség és vágyakozás által előidézett lelki hallucinációknak tekintet ték, és gyászolók által szeretteik halála után néhány hétig tapasztalt jele nésekhez hasonlították őket. Weir Mitchell mutatta meg elsőként, hogy a fantomvégtagok „valódiak” - neurológiai létezők, melyek az agyi, a gerincagyi és a végtagbeli érzékelő- és mozgatóidegek megmaradt proximális részeinek integritására épülnek -, és érzékelésüket és „mozgásukat” ezeknek az ingerületbe hozása kíséri. (A mozdulatok „túlcsordulása” a csonkban bizonyította Mitchell számára, hogy az ilyen ingerület fantom mozgáskor valóban jelentkezik.) A későbbi neurofiziológiai kutatások megerősítették Weir Mitchell azon feltételezését, hogy fantommozgásoknál a teljes szenzoros-gondo 248

2 i. F a n t o m u jia k :

e g y k a rú z o n g o r ista e se te

lati-motoros egység aktiválódik. Farsin Manzei és munkatársai Német országban 2 0 0 1 -ben leírták, hogy milyen megdöbbentő módon szerve ződhet át funkcionálisan a kéreg egy kar amputálása után - nevezetesen „a csonk ingerelhető területének kérgi dezinhibíciója és megnagyob bodása tapasztalható”. Tudjuk, hogy a mozgás és érzet kérgi leképezése a végtag fizikai elvesztése utáni is megmarad, és Hamzei és munkatár sainak eredményei arra engednek következtetni, hogy a hiányzó végtag reprezentációja konzerválódik, és a kéreg megnagyobbodott csonk-területén koncentrálódik. Amint azt Otten is megjegyezte, ezzel magyaráz ható, hogy miért mozgott Wittgenstein karcsonkja „annyira izgatottan”, amikor fantomkarjával játszott.1 Az elmúlt néhány évtizedben az idegtudomány és a biomechanika ha talmasat lépéseket tett előre. Ezek az előrelépések a Wittgenstein-jelenséghez jól kapcsolódnak; a tervezők nagyon kifinomult művégtagokat fejlesztenek ki, „finom” izmokkal, az idegi impulzusok felerősítésével, szervomechanizmusokkal és hasonlókkal, melyeket a végtag még ép részéhez lehet illeszteni, lehetővé téve, hogy a fantom-mozgások valódi mozgások ká váljanak. Az erős fantomérzetek jelenléte és a szándékolt fantommoz gások valójában kulcsfontosságúak a bionikus végtagok sikeréhez. 1 Jonathan Colé kollégám egy ALS-ben (amiotrófiás laterálszklerózisban) szenvedő zenész „fantomérzéseit” és -mozgását írta le nekem. (Michaelről, a zenészről, fil met is készítettek, The Process ofPortrayal [A jellemábrázolás folyamata] címmel, a Wellcome Trust Sciart számára Andrew Dawsonnal, Chris Rawlence-szel és Lucia Walkerrel.) Michael eleinte - mivel képtelen volt gyakorolni, ahogy addig egész életé ben tette - a zenehallgatást egyáltalán nem tudta elviselni. Később aztán, ahogy Colé kollégám írja: Élete vége felé, amikor lebénult, újra elkezdett zenét hallgatni. Megkérdeztem tőle, mit érez és miben más így, hogy nem tud mozogni. Először elviselhetetlen volt számára, de mostanra megbékélt vele, és már viccelődik is, hogy milyen jó, hogy nem kell többet gyakorolnia. Azt is elmesélte, hogy amikor zenét hall, látja a kottát, ahogy a feje fölött lebeg. Ha például csellózenét hallgat, érzi, ahogyan a kezei és ujjai mozognak. Zenehallgatás közben a kotta látványa mellett a zene előadását is elképzeli. Filmre vettük egy csellistával, miközben durván mozgattuk a kezét és a karjait, hogy bezáruljon a kör. Megdöbbentett, hogy egy mozgásképtelen ember teste, akinek érzékelése teljesen normális marad, mennyire bor zasztó érzeteket élhet át, talán rosszabbakat is, mint egy szenzoros veszteség vagy bénulás esetén. Ráadásul muzsikusként a mozgástól való megfosztottság a kínzás egészen egyedi formáját jelenti. Mozgása/muzikális agya valamilyen módon to vább akart játszani.

249

Harmadik rész:

lékezet

m o zgás és zen e

Lehetséges, hogy a nem annyira távoli jövőben az egykarú zongoris ták ilyen végtagokat kapnak majd, és segítségükkel újra képesek lesznek zongorázni. Érdekes lenne tudni, mit gondolt volna erről Paul Wittgenstein vagy öccse.2 Ludwig Wittgenstein utolsó könyvében első és alapvető bizonyosságunknak a testünkben való bizonyosságot tekinti; és valóban, nyitó állítása is ez: „Ha tudod, hogy itt van egy kéz, a többi már természe tes.” Bár Wittgenstein A bizonyosságról3,című könyve az analitikus filozó fus, G. E. Moore gondolataira írt válaszként lett ismert, el kell gondolkod nunk azon is, vajon bátyja kezének különös története - egy fantom, ami valójában valódi, érvényes és bizonyos - szerepet játszott-e Wittgenstein gondolkodásának megihletésében.

2 3

Ludwig Wittgenstein szintén rettenetesen muzikális volt, és barátait azzal bűvölte el, hogy komplett szimfóniákat és versenyműveket fütyült el elejétől végig. Wittgenstein 1989.

250

22 .

Apró izmok, nagy megerőltetés: Fokális disztónia, avagy „zenészgörcs”

1997-ben egy fiatal olasz hegedűművésztől kaptam levelet, melyben el mondta, hogy hatéves korában kezdett hegedülni, elvégezte a konzerva tóriumot, majd előadóművészként kezdte karrierjét. Huszonhárom éves korában azonban bal kezén felettébb furcsa problémák kezdtek jelent kezni - olyan problémák, melyek „kettétörték pályafutásomat és élete met” - írta. „Bizonyos nehézségi fokú darabok játszásakor, azt figyeltem meg, hogy a középső ujjam nem reagál a parancsaimra, és alig észrevehető en arrébb mozdul abból a helyzetből, ahová teszem, és megváltoztatja a hangmagasságot” - mesélte. Felkeresett egy orvost - egyet a sok közül, akikkel az elkövetkező évek során még kapcsolatba került -, aki azt mondta neki, hogy a kezében a túlerőltetés miatt „begyulladtak az idegek”. Azt tanácsolták neki, hogy pihenjen és tartózkodjon három hónapig a hegedüléstől - ez azonban nem járt eredménnyel. Sőt, amikor újra elkezdett játszani, a probléma súlyosbodott, és az ujjmozgás irányításának furcsa nehézsége átterjedt a gyűrűs- és a kisujjra is. Már csak a mutatóujja maradt egészséges. Hang súlyozta, hogy csak hegedüléskor nem „engedelmeskedtek” az ujjai; min den más tevékenység során normálisan funkcionáltak. Ezután leírta nyolc évig tartó kálváriáját, mely során orvosokat, fizikoterapeutákat, pszichiátereket, terapeutákat és mindenféle gyógyítókat keresett fel szerte Európában. Rengetegféle diagnózist felállítottak: izom húzódás, ínhüvelygyulladás, „idegbecsípődés”. Végeztek rajta kéztőcsatorna-operációt, próbálkoztak faradizációval, készültek róla mielogra251

Harmadik rész:

lékezet

m o zgás és zen e

mok és MR-felvételek, számos intenzív fizikoterápián és pszichoterápián vett részt - minden hiába. Harmincegy évesen úgy érezte, hogy fel kell adnia a reményt, hogy valaha is folytatni tudja karrierjét. Rettenetesen le volt sújtva. Úgy érezte, hogy állapota szervi eredetű, és valamilyen for mában az agyából ered, és ha voltak is periférikus tényezők, például idegi sérülések, azoknak csak másodlagos szerepük lehetett. Hallott más előadóművészekről is, akik hasonló problémával küsz ködnek. Mindannyiuknál egy látszólag hétköznapi probléma vált egyre súlyosabbá, állt ellen minden kezelési kísérletnek és törte ketté előadói karrierjüket. Az évek során sok hasonló levelet kaptam, és levélíróimat mind Frank Wilson neurológus kollégámhoz irányítottam, aki 1989-ben egy fontos cikket írt a témáról, „Acquisition and Loss of Skilled Movement in Musicians” (Begyakorolt mozdulatok elsajátítása és elvesztése zenészeknél) címmel. Wilsonnal ezért aztán jó ideig leveleztünk az úgynevezett fokális disztónia nevű zenészbetegségről. Olasz levélíróm problémái valóban nem voltak új keletűek - évszá zadok óta figyeltek már meg hasonlókat, nemcsak hangszeren játszó ze nészeknél, de másoknál is, akik olyan tevékenységet végeznek, melyek a kéz (vagy a test más részeinek) hosszú időn át tartó, folyamatos, gyors mozgását igénylik. 1833-ban a híres anatómus, Sir Charles Bell részle tesen leírta azokat a problémákat, melyek a megállás nélkül író embe rek, például a kormányhivatalok tisztviselőinek kezét érinthetik. Később az „írnokbénulás” nevet adta a jelenségnek, annak ellenére, hogy az az írók körében már jól ismert volt „írógörcs” néven. Gowers az 1888-ban megjelent A Manual ofDiseases ofthe Nervous System (Az idegrendszer betegségeinek kézikönyve) című írása húsz sűrűn teleírt oldalon keresz tül foglalkozott az írógörccsel és más „foglalkozási neurózisokkal”. Ezt az általános kifejezést alkalmazta egy csomó olyan betegségre, melyekben a tüneteket valamilyen gyakran ismételt izommozgás végzése váltja ki, rendszerint olyan, ami az elszenvedő foglalkozásához kapcsolódik. „Az írógörcstől szenvedő hivatalnokok között”, írja Gowers, „arány talanul nagy számban képviseltetik magukat jogi tisztségviselők. Ez két ségkívül annak a görcsös stílusnak köszönhető, melyben általában írni szoktak. Ugyanakkor az írógörcs a gyorsírók körében gyakorlatilag is 252

22. A

pr ó iz m o k

,nagy

m eg erő ltetés:

F o k á l is

d is z t ó n ia

, avagy „zen észg ö

rcs”

meretlen, holott ők mindenkinél többet és nagyobb nyomás alatt írnak.” Gowers ezt a szabadságot az általuk használt nagyon kötetlen, általá ban vállból történő írásstílusnak tulajdonítja, melyet folyóírásukban is átvettek.1 Gowers beszél arról, hogy a zongoristák és hegedűművészek „haj lamosak a saját foglalkozásbeli neurózisaikra”; hasonlóan provokatív foglalkozások még a „festők, hárfások, művirágkötők, esztergályosok, órások, kötőnők, vésnökök ... kőművesek... betűszedők, zománcfestők, cigarettakészítők, cipészek, fejők, pénzszámolók és citerások” - a viktori ánus kor foglalkozásainak kimerítő leltára. Gowers ezeket a feladatspecifikus problémákat nem tekintette jóindu latúnak. „A kifejlődött betegség prognózisa bizonytalan és gyakran ked vezőtlen.” Érdekes módon annak ellenére, hogy abban az időben ezeket a tüneteket az izmok, az inak vagy idegek periférikus problémáinak tulaj donították, vagy hisztérikus, illetve „mentális” eredetűeknek vélték, Go wers nem elégedett meg egyik magyarázattal sem (bár elképzelhetőnek tartotta, hogy ezek a tényezők másodlagos szerepet játszanak). Ezt a gondolatot az a tény támaszthatja alá, hogy bár a test különbö ző részei betegedhetnek meg, az összes provokatív foglalkozásnál apró izmok gyors, ismétlődő mozdulatai vannak a háttérben. Egy másik tény a gátló jellegzetességeknek, például a reakciókészség hiányának vagy a „paralízisnek” a találkozása a serkentő jellemzőkkel; abnormális mozgá sokkal vagy görcsökkel, melyek annál jobban erősödnek, minél jobban harcol az ember a gátlás ellen. Ezek a megfontolások vitték rá Gowerst, hogy a „foglalkozási neurózisokat” az agyi mozgásirányítás olyan zava rainak tekintse, melyekben a motoros kéreg érintett (a bazális ganglionok funkciói akkoriban még ismeretlenek voltak). Ha kialakul egy „foglalkozási neurózis”, kevés esély van rá, hogy azt a foglalkozást vagy hivatást folytatni lehet. Az állapot rejtélyes természete és bénító következményei ellenére azonban majdnem egy évszázad telt el úgy, hogy orvosi szemszögből meglepően kevés figyelmet szenteltek neki. 1 Gowers a gyorsírás buzgó támogatója volt, ő maga kifejlesztett egy rendszert, ami a Pitman-féle gyorsírással vetekedett. Ügy gondolta, hogy minden orvosnak meg kéne tanulnia ezt a módszert, mert segítségével szó szerint, teljes egészében le tudnák jegy zetelni pácienseik mondandóját.

253

Harmadik rész:

lékezet

m o zgás és zen e

Annak ellenére, hogy az előadóművészek világában jól ismert tény, hogy ez a rettegett állapot bárkit utolérhet - százból egy zenész valami kor pályafutása során valószínűleg érintett lesz -, a problémával kapcso latban a tartózkodás, sőt titkolózás a jellemző. A foglalkozással kapcso latos görcs beismerése majdnem egyenlő a szakmai öngyilkossággal - az előadói karriert fel kell adni és helyette esetleg el lehet menni tanítani, vezényelni, zenét szerezni.2 A titkolózás fátylát csak az 1980-as években rántotta le nagy bát ran két virtuóz zongorista, Gary Graffman és León Fleisher. Történetük megdöbbentő hasonlóságokat mutat. Fleisher, Graffmanhez hasonlóan csodagyerek volt, és tinédzser korától kezdve a világ legkiemelkedőbb zongoristái között tartották számon. 1963-ban, harminchat éves korában azt vette észre, hogy jobb keze gyűrűs- és a kisujjai játék közben begör bülnek a keze alá. Fleisher küzdött ez ellen és tovább folytatta a zongo rázást, azonban minél jobban harcolt, annál rosszabb lett a görcs. Egy évvel később kénytelen volt abbahagyni a zongorázást. 1981-ben Jennifer Dunning interjút készített vele a New York Times számára, melyben Fleisher pontos és szemléletes leírást adott azokról a problémákról, me lyek véget vetettek előadói pályájának. Beszélt a téves diagnózisokról és félrekezelésekről is. Az egyik legsúlyosabb akadály a megfelelő kezelés megtalálásában abból adódott, hogy nem hittek neki, hiszen a tünetek csak zongorázás közben jelentkeztek, viszont nagyon kevés orvos tart zongorát a rendelőjében. Fleisher betegségének nyilvános elismerése nem sokkal azután követ kezett, hogy Graffman 1981-ben előállt az övével, és ezzel más muzsiku sokat is arra sarkallt, hogy vallják be, hasonló gondokkal küszködnek. Majdnem egy évszázad után ez keltette fel először az orvosi és tudomá nyos élet figyelmét a problémával kapcsolatban. 1982-ben Dávid Marsden, a mozgászavarok vizsgálatának úttörője, azt feltételezte, hogy az írógörcsöt a bazális ganglionok működésének zavara okozza - és ez a zavar a disztónia rokona.3 (A „disztónia” szakki 2

Richard J. Lederman (Cleveland Clinic) álláspontja szerint Schumann-nal is ez tör ténhetett. Zongorista évei alatt neki is valami furcsa kézbetegsége alakult ki, melyet elkeseredettségében egy ujjnyújtó eszközzel próbált kezelni (amivel talán gyógyítha tatlanná tette az állapotát). Lásd Sheehy-Marsden 1982.

254

22. A

pr ó iz m o k

n agy m eg erő ltetés:

k á l is d is z t ó n ia

avagy

„zen észg ö

rc s”

fejezés már régóta használatban volt olyan csavarodással és izomgörccsel járó állapotokra, mint például a nyakmerevség [torticollis], A disztóniás állapotokra, ahogy például a Parkinson-kórra is, jellemző, hogy az ago nista és antagonista izmok közti kölcsönös egyensúly hiányzik, és együtt működés helyett - amelynek során az egyik elernyed míg a másik össze húzódik - egyszerre húzódnak össze, és görcs keletkezik.) Marsden nézetét más kutatók is osztották, főképpen Hunter Fry és Mark Hallett (National Institute of Health - Nemzeti Egészségügyi In tézet), akik olyan feladatspecifikus fokális disztóniák intenzív vizsgála tát indították el, mint például az írógörcs és a zenészdisztónia. Ahelyett azonban, hogy pusztán a motoros működés szemszögéből nézték volna a jelenséget, azt a kérdést tették fel, hogy vajon a gyors, ismétlődő mozdu latok okozhatnak-e túlterheltséget, amely aztán disztóniává fajul.4 Ezzel egy időben Frank Wilson, akit már régóta elbűvölt a zongoristák kezének gyorsasága és ügyessége és a rájuk leselkedő „disztóniás” bal sors, szintén azt gondolta, hogy az agonista és antagonista izmok töké letesen kölcsönös egyensúlyi működését igénylő precíz ujjmozdulatok nagyon gyors és bonyolult sorozatainak ismételt és „automatikus” végre hajtásának hátterében valamilyen irányítási rendszernek kell állnia. Ez a rendszer, melyhez sok agyi struktúra (a szenzoros és a motoros kéreg, a talamusz magjai, a bazális ganglionok, a kisagy) koordinációjára van szükség, Wilson érvelése szerint, eléri működési kapacitásának végső ha tárát. 1988-ban ezt írta: „Amikor a zenész a maximumon teljesít, az felér egy operatív csodával. Ez a csoda azonban furcsa és néha kiszámíthatat lan pontokon sérülékeny.” Az 1990-es évek óta rendelkezésre állnak olyan eszközök, melyekkel lehetővé vált a kérdés aprólékos feltérképezése. Abból a feltételezésből ki indulva, hogy a fokális disztónia motoros rendellenességnek tűnik, az a felfedezés okozta az első meglepetést, hogy a szenzoros rendszer kérgi zavarainak milyen fontos a szerepük benne. Hallett munkacsoportja azt találta, hogy egy disztóniás kéz szenzoros kérgi leképezése mind funk cionálisan, mind anatómiailag is zavart. A leképezésben beállt változások a legérintettebb ujjnál a legszembetűnőbbek. A disztóniával az érintett ujjak szenzoros leképezései elkezdenek szélsőségesen megnagyobbodni, 4

Lásd Fry-Hallett 1988; Hallett 1988; Garraux et al. 2004.

255

Harmadik rész:

lékezet

m o zgás és zen e

majd egymásba érnek, összeolvadnak, és nem lehet különbséget tenni köztük. Ez a szenzoros megkülönböztetés romlásához és esetleg az irá nyítás elvesztéséhez vezet - mely ellen az érintett személy általában úgy küzd, hogy még többet gyakorol és koncentrál, vagy nagyobb erőkifej téssel játszik. Ördögi kör alakul ki, melyben az abnormális szenzoros be menet és az abnormális motoros kimenet súlyosbítják egymást. Más kutatók a bazális ganglionokban találtak változásokat (melyek a szenzoros és a motoros kéreggel együtt a mozgásirányítás létfontosságú áramköreit alkotják). Vajon ezeket a változásokat a disztónia okozza vagy valójában ezek az elsődlegesek, és bizonyos arra fogékony egyéneket haj lamosítanak a problémára? A szenzomotoros kéreg disztóniás betegek nél a „normális” oldalon is eltéréseket mutatott. Ez a tény arra utal, hogy valóban az eltérések voltak az elsődlegesek, és a disztóniára bizonyos személyeknek valószínűleg genetikai hajlamuk van, amely csak az egy más melletti izomcsoportok évekig tartó gyors, ismétiődő mozgásával jön felszínre. Wilson felhívja a figyelmet arra, hogy a genetikai érzékenységen túl jelentős biomechanikai megfontolások is szerepet kapnak a zavar kiala kulásában: a zongorista kezének alakja vagy tartása például döntő lehet annak meghatározásában, hogy évekig tartó intenzív gyakorlás és elő adás után disztóniás lesz-e.5 Hasonló kérgi rendellenességeket kísérleti úton majmoknál is elő le het idézni. Michael Merzenich és munkatársai (San Francisco) számára ez a tény tette lehetővé, hogy a fokális disztónia állati modelljével de monstrálják, hogy ha egyszer elkezdődnek a szenzoros körbe érkező rendellenes visszacsatolások és abnormális motoros kisülések, azok utá na már csak könyörtelenül rosszabbodnak.6 Vajon használható-e a fokális disztónia létrejöttében szerepet játszó kérgi plaszticitás a folyamat visszafordítására? Victor Candia és mun katársai Németországban szenzoros újratanulás segítségével próbálták a helytelen ujjleképezéseket újradifferenciálni. Bár a befektetett idő és energia jelentős, és a siker nem garantált, bebizonyították, legalábbis né 5

Wilson Christoph Wagnerrel (Musikphysilogische Institut, Hannover) együtt végezte ezt a munkát, melyet 2000-ben egy cikkben össze is foglaltak. Lásd még Wagner 2005ben kiadott monográfiáját. Lásd például Blake et al. 2002.

256

22. A

p r ó iz m o k , n a g y m e g e r ő l t e t é s :

k á l is d is z t ó n ia

avagy

„ zen észg ö

rc s”

hány esetben, hogy a szenzomotoros „újrahangolás” képes visszaállítani a viszonylag normális ujjmozgást és kérgi reprezentációját. A fokális disztónia hátterében egyfajta rendellenes tanulás áll, és ha a szenzoros kéreg térképei egyszer elcsúsznak, az egészségesebb újratanu láshoz nagy mennyiségű tudatos felejtésre (visszatanulásra) van szükség. A tudatos felejtés, amint azt minden tanár és oktató tudja, nagyon nehéz, néha lehetetlen. Az 1980-as években egy homlokegyenest eltérő megközelítés is napvilá got látott. A nagy mennyiségben bénulást okozó botulinum toxin egyik formáját kis adagokban számos olyan állapot kezelésére alkalmazták, melyekben az izmok annyira feszesek, annyira görcsösek, hogy alig lehet őket mozdítani. Mark Hallett és munkacsoportja, a botox zenészdisztónia-kezelésben történő kísérleti alkalmazásának úttörői, azt tapasztalták, hogy kicsi, körültekintően kiválasztott helyeken alkalmazott injekciók le hetővé teszik az izomlazulás olyan szintjének elérését, amely nem vált ki a fokális disztónára jellemző kaotikus visszacsatolást, rendellenes moto ros programot. Ezek az injekciók - bár nem mindig hatásosak - néhány zenész számára lehetővé tették, hogy folytassák a karrierjüket. A botox nem szünteti meg a háttérben húzódó disztóniára való idegrendszeri és talán genetikai hajlamot, és alkalmazása mellett sem volna bölcs visszatérni az előadói pályára, sőt a sors kihívása lenne maguk el len. Glen Estrin, a tehetséges vadászkürtös esete is ezt igazolja, akinél az alsó arc, az állkapocs és a nyelv izmait érintő „embouchure”-disztónia alakult ki.7 Míg a kéz disztóniája általában konkrétan csak a zenélés közben jelentkezik (ezért hívják feladatspecifikusnak), az alsó arcot és az állkapcsot érintő disztónia ettől eltérhet. Steven Frucht és munkatársai huszonhat ilyen disztóniában szenvedő hivatásos réz- és fafúvós előadóművésszel végzett úttörő vizsgálatukban azt figyelték meg, hogy a zené szek több mint negyedénél a disztónia más tevékenységekre is kiterjedt. Estrinnel is ez történt, aki nemcsak zenélés, hanem evés és beszéd közben is tapasztalt szájmozgásos problémákat, ami súlyosan korlátozta őt a hét köznapi életben. 7

Az „embouchure” francia eredetű zenei szakkifejezés: a fúvós hangszerek világában az ajkak illesztési módjára, illetve állására, a hangszer torkolatára használják. (A Ford.)

257

Harmadik rész:

lékezet

m o zgás és zen e

Estrin botox-kezelést kapott, és abbahagyta a zenélést a kiújulás veszé lye és tüneteinek bénító jellege miatt. Ehelyett a Musicians with Dystonia (Disztóniás Zenészek) nevű csoport munkájára fordította figyelmét. A csoportot Estrin és Frucht alapították 2000-ben azért, hogy a jelenség nyilvánosságot kapjon, és segítse a disztóniával élő zenészeket. Néhány évvel ezelőtt a Fleisherhez, Graffmanhoz és az olasz hegedűművészhez hasonló zenészek évekig éltek megfelelő diagnózis és kezelés nélkül, a helyzet azonban mára megváltozott. A neurológusok között széles kör ben ismert a disztónia, és maguk a zenészek is jobban tudatában vannak már a zavarnak. León Fleisher nemrégiben meglátogatott Carnegie Hall-beli előadása előtt néhány nappal. Elmesélte nekem, milyen érzés volt először szembe sülni disztóniájával: „Emlékszem a darabra, ami kiváltotta”, kezdte, és el mondta, hogy Schubert A vándor fantáziáját gyakorolta napi nyolc-kilenc órán át. Majd kényszerpihenőt kellett tartania, mert egy kis baleset érte a jobb hüvelykujját és pár napig nem tudott játszani. Amikor aztán vissza tért a klaviatúrához, azt vette észre, hogy jobb kezének gyűrűs- és kisujja begörbül. Reakciója erre az volt, hogy folytatta a gyakorlást - mint azok a sportolók, akik a fájdalom ellenére sem állnak meg. „A zongoristák nak azonban nem szabad fájdalom vagy egyéb tünetek mellett dolgozni. Erre szeretném zongoristatársaimat figyelmeztetni. Tekintsék magukat az apró izmok sportolóinak. Kezük és ujjaik apró izmaitól rendkívül so kat követelnek.” 1963-ban azonban, amikor a probléma felütötte a fejét, Fleisher sen kihez sem tudott fordulni, fogalma sem volt róla, hogy mi történik vele. Erőt vett magán és még keményebben dolgozott, és ehhez egyre nagyobb erőfeszítésre volt szüksége, mert más izmokat is bevont a játékba. Minél jobban erőltette azonban magát, annál rosszabb lett a helyzet, míg végül egy év után feladta a küzdelmet. „Ha az istenek meg akarnak büntetni”, mondta, „jól tudják, hogy milyen csapást mérjenek az emberre.” Mély depresszió és kétségbeesés következett: úgy érezte, hogy előadói pályafutásának vége. Mindig is szeretett viszont tanítani, és a karmesteri pálcát is felvette. Az 1970-es években nagy felfedezést tett - visszagon dolva azon csodálkozik, hogy miért nem jött rá hamarabb. Paul Wittgenstein, a káprázatosán tehetséges (és mérhetetlenül gazdag) bécsi zongora 258

22. A

pr ó iz m o k

n a g y m eg erő ltetés:

k á l is d is z t ó n ia

avagy

„ zen észg ö

rc s”

művész, aki az első világháborúban elvesztette a jobb karját, megbízást adott a világ nagy zeneszerzőinek - Prokofjevnek, Ravelnek, Straussnak, Korngoldnak, Brittennek és másoknak -, hogy bal kézre írjanak zongo raszólókat és versenyműveket. Ezt a kincsesbányát fedezte fel Fleisher, ezáltal volt képes újrakezdeni előadói karrierjét - ezúttal azonban Wittgensteinhez és Graffmanhoz hasonlóan, egykezű zongoristaként. A csak bal kézzel történő zongorázás először Fleishernek nagy vesz teséget, a lehetőségek beszűkülését jelentette, majd fokozatosan azt érez te, hogy korábban „automata” üzemmódban működött, és ragyogó, (bár bizonyos értelemben) egyirányú pályán haladt. „Az ember koncertezik, zenekarokkal játszik, lemezfelvételeket készít... és ez van, amíg egyszer csak szívrohamot kap a színpadon és meghal.” Most azonban úgy érezte, hogy a veszteséget „fejlődési tapasztalatként” tudja megélni. „Hirtelen rájöttem, hogy nem az a legfontosabb dolog az életemben, hogy két kézzel játsszak, hanem a zene... Ahhoz, hogy átvészeljem az elmúlt harminc-negyven évet, át kellett helyeznem a hangsúlyt a kezek vagy ujjak számáról, és vissza kellett térnem a zene mint zene fogalmá hoz. A hangszerelés jelentéktelenné válik, és a lényeg és a tartalom veszik át a főszerepet.” Az évtizedek alatt Fleisher mégsem tudta teljesen elfogadni, hogy egykezűsége visszafordíthatatlan. „Lehet, hogy úgy fog elmúlni, aho gyan jött.” Harmincvalahány éve minden reggel teszteli a kezét és re ménykedik. Fleisher találkozott ugyan Mark Hallett-tel és kipróbálta a botox-kezelést az 1980-as években, mégis úgy tűnt, hogy más kezelésfajtára is szük sége van, és karja és keze disztóniás izmait Rolfing-terápia8 segítségével próbálta lazítani. A keze annyira görcsös volt, hogy ki sem tudta nyitni, a karja pedig „olyan kemény volt, mint a megkövült fa”. A Rolfing-módszer és a botox-kezelés kombinációja nagy áttörést jelentett, akkorát, hogy 1996-ban a Cleveland Orchestrával kétkezes koncertet, majd 2003-ban a Carnegie Hallban szóló előadást adott. Negyven év után elkészítette az első kétkezes lemezfelvételét, amely az egyszerű Two Hands (Két kéz) címet kapta. 8

Rolfing Structural Integration néven ismert terápia, melyet dr. Ida Rolf fejlesztett ki. (A Ford.)

259

H a r m a d i k ré s z : E m

lékezet

m o zgás és zen e

A botox-kezelés nem minden esetben működik; az adagot nagyon pontosan kell kalibrálni, különben túlságosan elgyengíti az izmokat, és a kezelést néhány havonta meg kell ismételni. Fleisher azonban egyike a szerencséseknek, és finoman, alázatosan, hálásan és óvatosan visszatér hetett a kétkezes játékhoz, bár egy pillanatra sem felejti el, hogy, az ő sza vaival élve, „aki egyszer disztóniás volt, az mindig is disztóniás marad”. Fleisher manapság megint világszerte fellép, és visszatértét újjászü letésnek, egyfajta „kegyelmi állapotnak, eksztázisnak” nevezi. A helyzet azonban nagyon kényes. Még mindig rendszeresen Rolfing-terápiában vesz részt, és zongorázás előtt mindig óvatosan nyújtja az ujjait. Oda figyel, hogy kerülje a provokatív („skálázós”) zenét, amely kiválthatja a disztóniát. Időnként „az anyagot újraelosztja”, módosítja az ujjrendet, és ha valami túl megerőltető, áthelyezi a jobb kézről a balra. Látogatása végén Fleisher beleegyezett, hogy játsszon valamit az én zongorámon, egy gyönyörű 1894-es Bechstein koncertzongorán, ami apámé volt, és amivel együtt nőttem fel. Fleisher leült a zongorához, óva tosan, finoman egyenként kinyújtotta ujjait, majd szinte lapos kézzel és karral játszani kezdett. Bach Vadászkantátájának (BWV 208) Egon Petri-féle zongoraátiratát játszotta. Ügy gondoltam, 1 1 2 év alatt soha még ilyen nagy mester nem játszott a zongorán - úgy éreztem, hogy Fleisher másodpercek alatt felmérte a zongora karakterét és egyéni sajátosságait, játékát a hangszerhez igazította, és annak egyediségéből a lehető legtöb bet hozta ki. Fleisher, mint egy alkimista, a szépséget cseppenként párolta le egy szinte elviselhetetlenül gyönyörű hangfolyammá - amihez szóval nem is lehetett többet hozzátenni.

260

N e g y e d ik r é sz

Érzelem, identitás és

23 -

Alvás és ébrenlét: Zenei álmok

Mint a legtöbb ember, időnként én is álmodom zenéről. Néha rémál maimban olyan zenét kell nyilvánosan előadnom, amit még soha nem játszottam, de általában álmomban inkább jól ismert zenéket hallgatok és játszom. És bár álmomban nagyon mélyen megérint a zene, amikor felébredek, csak az érzésekre emlékszem, és arra a tényre, hogy zenéről álmodtam, de képtelen vagyok megmondani, mi volt az. 1974-ben ez két alkalommal is másként alakult. Súlyos álmatlanság ban szenvedtem, és nagy adagban szedtem klorál-hidrátot (triklóracetaldehid-monohidrátot), egy régimódi altatószert. Ettől szélsőségesen élénk álmaim lettek, melyek ébredés után egyfajta kvázihallucinációkként foly tatódtak. Egy ilyen alkalommal a Mozart kürtkvintettjéről álmodtam, ami azután is vidáman folytatódott, hogy felkeltem. Minden hangszert tisztán hallottam (ez a normális zenei képzeletben sosincs így). A darab minden sietség nélkül, a megfelelő tempóban bontakozott ki a fejemben. Majd hirtelen, egy csésze tea iszogatása közben, abbamaradt, eltűnt, aho gyan egy buborék szétpattan.1 1 Sok más gyógyszer képes az embert furcsa álomszerű állapotba taszítani. Egyik le vélíróm, Stan Gould, arról írt, hogy amikor úgy negyven éves kora körül gabapentint írtak fel neki súlyos migrénjére, az az életét „Szó szerint megváltoztatta; a migrén szinte teljesen megszűnt, gyakorlatilag egyik napról a másikra.” Volt azonban egy fura mellékhatás: Miután elkezdtem szedni a gabapentint, nagyon intenzív, hangos, drámai szimfo nikus zenék jelentek meg álmomban, melyekből nehéz volt felébredni; még késlel tettem is az ébredést, csak hogy befejezzem ezeket a zenekari műveket. Az ébren

263

Negyedik ré s z :

rzelem

id e n t it á s é s z e n e

Ugyanebben az időszakban volt egy másik zenei álmom is, ami éber állapotban is folytatódott. Mozarttal ellentétben, ebben a zenében volt valami nagyon felkavaró és kellemetlen, és alig vártam, hogy befejeződ jön. Zuhanyoztam, ittam egy csésze kávét, sétáltam egyet, ráztam a fejem, elzongoráztam egy mazurkát - de hiába. Az utálatos hallucinációs zene töretlenül folytatódott. Végül felhívtam Orlan Fox barátomat, és elmond tam neki, hogy szomorúsággal és félelemmel teli dalokat hallok, és nem tudom leállítani őket. A legrosszabb, tettem hozzá, hogy a dalok németül vannak, és én nem beszélek németül.2 Orlan megkért, hogy énekeljem vagy dúdoljam el a dalt. Miután megtettem, hosszú szünet következett. „Nincsenek olyan fiatal pácienseid, akiket elhagytál?”, kérdezte. „Vagy irodalmi gyermekeidet semmisítetted meg?” „Mindkettő”, válaszoltam. „Tegnap otthagytam a munkámat a gyerekosztályon a kórházban, ahol dolgozom, és elégettem egy esszékötetet, amit korábban írtam... Honnan tudtad?” „Mahler Kindertotenliederét hallod a fejedben”, mondta, „a GyermekgyászdalokaX”. Megdöbbentem, hiszen nem kedvelem túlságosan Mahler muzsikáját, és normális esetben elég nehéz a Gyermekgyászdalokat rész leteiben felidézni, nem beszélve arról, hogy el is énekeljek belőlük bármit. Álmodó elmém azonban csalhatatlan pontossággal megtalálta az előző töltött időmben szinte soha nem jelentkezik a zene, de az éjszakák igen élveze tesek, mert a zene valami furcsa, felettébb megnyugtató módon kellemes, annak ellenére, hogy nagyon bonyolult és igen gyakran hangos. Soha nem „hallottam” ezt a zenét „nyilvánosan” és tudom, hogy az „enyém”. Ezt a zenét én hozom létre a zene bennem van. 2

Philip Kassen nevű levélíróm pszichoterapeuta édesapjáról írta nekem: Apámnak halála előtt körülbelül egy évvel volt egy időszaka pár hétig, amikor úgy hallotta, hogy valaki spanyol dalokat énekel; ezt senki más nem hallotta. Nem tu dott spanyolul. Egy spanyolajkúak lakta környéken laktunk és órákig nézett kifelé az ablakon azt keresve, hogy ki énekel. Az embernek nem kell ismernie egy nyelvet, ahhoz, hogy emlékezzen rá, vagy azon a nyelven szavaljon, énekeljen vagy hallucináljon. A Sabbat és a Yamim Nó ráim (a zsidó újév tíznapos ünnepköre, az „áhítat napjai”) liturgia héber szöve gének nagy részét én is el tudom mondani kívülről (ortodox családban nőttem fel), de mivel nem beszélek héberül, fogalmam sincs róla, hogy mit jelent. Glória Lenhoff (akiről a 28. fejezetben írok), több tucat nyelven tud dalokat, anélkül hogy bármit is értene a szövegükből.

264

23. A

lvás és é b r e n l é t

en ei álm o k

nap eseményeihez illő megfelelő jelképet. És abban a pillanatban, hogy Orlan megfejtette az álmot, a zene eltűnt; és a következő harminc évben vissza sem tért. Az ébrenlét és alvás különös köztes állapotában - az alvást megelőző „hipnagóg” vagy az ébredést követő „hipnopompikus” állapotban - a sza badon lebegő ábrándozás és az álomszerű vagy hallucinációs jelenések különösen gyakoriak. Ezek rendszerint nagyon látványosak, kaleidoszkópszerűek, megfoghatatlanok és nehéz rájuk emlékezni - időnként azonban összefüggő zenei hallucinációk formáját öltik. Még mindig 1974-ben, az egyik lábamat baleset érte és meg kellett műteni. Több he tet egy kicsi, ablaktalan kórházi szobában kellett töltenem, ahol nem volt jó a rádióvétel. Egy barátom behozott nekem egy magnetofont, egyetlen darab kazettával, amin Mendelssohn Hegedűversenye volt.3 Folyamato san azt hallgattam, naponta több tucatszor, és egy reggelen a kellemes, ébredést követő hipnopompikus állapotban is ezt a Mendelssohn-darabot hallottam. Azt gondoltam, az egyik nővér kapcsolta be nekem, és ez az ébresztés új módja. Miközben a zene tovább folytatódott, fokozato san teljesen felébredtem, és amikor képes voltam álmos kezeimet eléggé kinyújtani, kikapcsoltam a magnót. Rá kellett jönnöm azonban, hogy a masina be sem volt kapcsolva. Abban a pillanatban, amikor ez tudatosult bennem, és teljesen felriadtam az alvásból, a hallucinált Mendelssohndarab hirtelen abbamaradt. Sem ezelőtt, sem ezután nem tapasztaltam soha összefüggő, folya matos, észlelésjellegű zenét hipnagóg vagy hipnopompikus állapotban. Gyanítom, hogy az események összejátszása miatt kezdtem ilyenformán zenét „hallani”: a megállás nélkül hallgatott Mendelssohn által túltelített agyam és a hipnopompikus állapot együtt idézték ezt elő. Miután számos hivatásos zenésszel beszéltem erről a témáról, úgy találtam, hogy a rendkívül élénk zenei képzelet vagy kvázi-hallucináció nem ritka ezekben az állapotokban. A költő, Melanie Challenger, aki operalibrettókat szokott írni, mondta el nekem, hogy amikor délutáni sziesztájából ébredezik, és az alvás és ébrenlét határán van, nagyon han gos, nagyon élénk zenekari zenét szokott hallani - „olyan, mintha egy 3

Lásd 224. oldal, ezzel az esettel részletesen a Fél lábbal a földön című írásomban foglal koztam.

265

Negyedik rész:

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

zenekar lenne a szobában”. Ilyenkor tökéletesen tudatában van, hogy a szobájában fekszik az ágyban, és nincs ott semmiféle zenekar, még is hallja az egyes hangszereket, teljes gazdagságukban és valóságukban; ilyesmi a hétköznapi képzeletében nem fordul elő. Elmondta, hogy soha nem egyetlen darabot hall, hanem foltokból összerakott zenei töredé keket, összefércelt zenei darabkákat, ami olyan, mint valami zenei ka leidoszkóp. Ezek a hipnopompikus töredékek mégis valahogy ott ma radnak a fejében, és fontos szerephez jutnak későbbi szerzeményeiben.4 Sok zenész számára ugyanakkor - különösen, ha egy új szerzeményt már régóta intenzíven dédelgetnek - ezek az élmények nagyon is jelentésteliek és koherensek lehetnek, esetleg egy nagyobb mű régóta keresett részeként jelennek meg. Wagner is beszámolt egy ilyen élményéről: arról, hogy hosszú várakozás után hogyan született meg A Rajna kincse zene kari nyitánya egy furcsa, kvázihallucinációs homályállapotban: Egy lázas és álmatlan éjszaka után rákényszerítettem magam, hogy másnap hosszú sétát tegyek a fenyvesekkel borított dombok között. Minden kietlen és sivár volt, nem tudtam, mi dolgom van nekem ott. Mikor délután hazatértem, holtfáradtan kinyújtóztam a kemény díványon, és vártam a rég áhított álmot. Nem jött; helyette egyfajta aluszékony állapotba estem, és hirtelen úgy érez tem, mintha sebesen folyó vízbe merülnék. A tóduló hang az agyamban zenei hanggá változott, egy Esz-dúr akkorddá, mely tört formában visszhangozva folytatódott; ezek a tört formák egyre növekvő dallamszakaszoknak tűntek, de az Esz-dúr tiszta hármashangzata sosem változott, folytonosságával végte len jelentőséggel ruházta fel az elemet, amibe alámerültem. Szendergésemből hirtelen rémülettel ébredtem fel, és úgy éreztem, mintha hullámok csapkod nának magasan a fejem felett. Azonnal rájöttem, hogy A Rajna kincsének ze nekari nyitánya tárult fel előttem végre, mely elrejtve régóta ott bujkált ben 4

A zene álmokban betöltött szerepéről nagyon kevés szisztematikus tanulmány szü letett. Valéria Uga és munkatársai (Firenzei Egyetem) 2006-ban 35 hivatásos zenész álomnaplóját hasonlították össze 30 nem zenészével. A kutatók arra a következtetés re jutottak, hogy „a zenészek kétszer olyan gyakran szoktak zenéről álmodni, mint a nem zenészek, (és) a zenei álmok gyakorisága azzal az életkorral van összefüggésben, amikor a zenei képzést elkezdték, nem pedig a zenei tevékenység napi mennyiségével. A felidézett zenének majdnem a fele nem szabványos zene volt, ami azt sugallja, hogy az álmokban lehet eredeti zenét alkotni”. Annak ellenére, hogy sok anekdota kering zeneszerzőkről, akik álmukban komponálták eredeti műveiket, ez az első szisztemati kus vizsgálat, ami ezt alá is támasztja.

266

23- A

lvás é s é b r e n l é t

en ei álm o k

nem, de eddig még nem találta meg határozott formáját. Aztán gyorsan saját természetemet illetően is ráébredtem valamire; az élet folyama nem kívülről folyik hozzám, hanem belülről.

Ravel saját bevallása szerint legvidámabb melódiáival álmában talál kozott, és Sztravinszkij is nagyjából ugyanezt állította. Tulajdonképpen sok nagy klasszikus zeneszerző beszélt zenei álmairól, és gyakran me rített belőlük ihletet - csak hogy néhányat említsünk: Händel, Mozart, Chopin és Brahms. Paul McCartneyról is kering egy híres történet (Barry Miles könyvében): Egy csodálatos dallammal a fejemben ébredtem. Azt gondoltam, „Ez nagy szerű, kíváncsi vagyok, mi lehet ez.” Ott volt mellettem egy pianínó, az ágy jobb oldalán állt, az ablak mellett. Kiszálltam az ágyból, leültem a zongorához, megtaláltam a G-dúrt, megtaláltam a fisz-moll szeptimakkordot, ami átvisz aztán a H-dúrra és az e-mollra, végül vissza az E-dúrhoz. Az egész nagyon lo gikusan halad előre. Nagyon tetszett a dallam, de mert álmodtam, nem akar tam elhinni, hogy én írtam. Azt gondoltam, „Ez nem lehet, mert én ilyesmit még soha nem írtam.” A dallam azonban valami csodával határos módon ott volt velem!

A leginkább szívbemarkoló példát talán Berlioz Emlékirataiban olvas hatjuk: Két éve történt, amikor a feleségem egészsége még némi javulás reményével kecsegtetett, s nekem a legtöbb kiadást okozta, hogy egyik éjszaka, álmomban egy szimfóniát hallottam, és arról álmodtam, hogy azt komponálom. Amikor másnap felébredtem, az első tételre csaknem teljes egészében emlékeztem. Ma már csak annyit tudok visszaidézni belőle, hogy kétnegyedes allegro volt a-mollban. Igyekszem az asztalomhoz, hogy megkezdjem az írást, de egyszer re a következő gondolat villan át rajtam: ha megírom ezt a részt, tűröm, hogy magával ragadjon és megírom a többit is. Gondolataim széles áradása m os tanában olyan terjedelmű, hogy ennek a szimfóniának esetleg óriási arányai lesznek. Lehet, hogy három vagy négy hónapot kizárólag ennek a munkának szentelnék. (ló hét hónapba telt, amíg a Romeo és Júliát megírtam.) Nem ír nék vagy alig írnék tárcákat. Jövedelmem megfelelően csökkenne. Aztán, ha a szimfóniát befejeztem, volna bennem annyi gyengeség, hogy engedjek m á solóm sürgető kérésének. Lemásoltatnám vele, és ilyenformán nyomban ezer vagy ezerkétszáz frank adósságom keletkeznék. Ha pedig egyszer már lemá

267

Negyedik rész:

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

solták a szólamokat, gyötörne a kísértés, hogy a művet bemutassam. Hangver senyt adnék, s ennek bevétele még a kiadások felét sem fedezné. Ez manapság elkerülhetetlen. Elveszteném azt is, amim nincs. Nem rendelkeznék szegény betegem számára a legszükségesebbekkel sem, és nem volna miből fedeznem személyes kiadásaimat, sem fiam ellátását a hadihajón, amelyen a közeljövő ben szolgálni fog. Ezek a gondolatok megborzongattak, eldobtam a toliam és ezt mondottam: „Eh! Holnapra majd elfelejtem a szimfóniát!” A következő éjszakán a makacs szimfónia újból jelentkezik, és ott visszhangzik agyamban. Tisztán hallom az a-moll allegrót, sőt mi több: mintha már írásban látnám. Felébredek telve lázas nyugtalansággal. Éneklem magamnak a témát, jelle ge és formája végtelenül tetszik nekem. Készülök felkelni... de az előző napi gondolatok visszatartanak, dacolok a kísértéssel, görcsösen kapaszkodom a reménybe, hogy elfelejtem. Végül is elalszom, és másnap, amikor felébredek, még az emléke is örökre elenyészett.5

Irving J. Massey rámutat, hogy „a zene az egyetlen képesség, amit nem változtat meg az álomkörnyezet, ezzel szemben a cselekedet, karakter, lát ványelemek és a nyelv mind módosulhatnak vagy torzulhatnak az álom ban”. Azt írja egész pontosan, hogy „az álombéli zene nem lesz töredékes, kaotikus vagy összefüggéstelen, és ébredéskor nem is hullik szét olyan gyorsan, mint az álom többi összetevői”. így aztán Berlioz ébredéskor szinte álombéli szimfóniájának egész első tételét fel tudta idézni, és for máját és jellegét tekintve ugyanolyan kellemesnek vélte, mint álmában. Sok történetet kering, bizonyára van köztük igaz és van köztük kitaláció, matematikai tételek, tudományos meglátások, regény- vagy festményter vek álombéli megjelenéséről és ébredés után felidézésükről. Massey hang súlyozza: „Az álombéli zenét az különbözteti meg a többi alkotástól, hogy az következetesen normális, míg a többi területeken a normális vagy kiváló teljesítmény kivételes vagy legalábbis akadozó.” (Ezen kicsit megdöbbenve és figyelembe véve, hogy a Massey által idézett álmodok hivatásos muzsi kusok voltak, elhatároztam, hogy a Columbia Egyetem egy nem válogatott hallgatói populációjából nem hivatalos mintát véve megkérem a diákokat, hogy írják le, amennyiben voltak zenés álmaik. Leírásaik alátámasztották Massey álláspontját, mely szerint az álombéli zenét az álmodó elméje pon tosan észleli vagy „játssza le”, és ébredéskor azonnal vissza tudja idézni.) 5

Berlioz 1956. Faragó László fordítása.

268

23. A

lvás és é b r e n l é t

en ei álm o k

Massey arra a következtetésre jutott, hogy „az álombéli zene tehát ugyanolyan, mint az ébren tapasztalt zene... Azt is mondhatnánk, hogy a zene soha nem alszik... Olyan, mintha egy önálló rendszer lenne, közöm bös a tudatosság vagy annak hiánya iránt”. Ezt a konklúziót a zenei em lékezet pontossága és látszólag kitörölhetetlen minősége is alátámasztja, amint az a zenei képzeletben, agyférgekben és legmeglepőbb módon, a zenei hallucinációkban is megnyilvánul - továbbá a zene az amnézia és demencia pusztításaival szembeni nyilvánvalóan kikezdhetetlen volta is erre utal. Massey felteszi a kérdést, vajon miért állnak ellen a zenés álmok a tor zulásnak és (amennyiben Freudnak igaza van) annak az elváltozásnak, ami az álmok szinte valamennyi elemére jellemző, és ami értelmezésüket annyira szükségszerűvé (és gyakran bonyolulttá) teszi. Mitől más a zene? Miért annyira szó szerintiek a zenés álmok? Azért talán, mert a zenének megvan a saját „formai körvonala és belső lendülete - saját szándéka”? Vagy azért, mert a zenének saját speciális agyi szerveződése van - „más folyamatok állnak a hátterében, mint a képeknek, a nyelvnek és a narratíváknak, és ezért nem lehet ugyanazoknak az amnesztikus erőknek alávetni, mint a többit”? Amint arra Massey is rámutat, nyilvánvaló, hogy „a zenés álom nem pusztán érdekesség, hanem értékes információk le hetséges forrása is” a művészet és az agy természetének legsúlyosabb kér déseit tekintve.

269

24 -

Vonzalom és közöny

A filozófiában létezik egy irányzat, amely az elmét és az intellektuá lis működést elválasztja a szenvedélytől és érzelemtől. Ez az irányzat a pszichológiában is teret kap, következésképp az idegtudományban is. A zene idegtudománya eddig szinte kizárólag azokra az idegrendszeri mechanizmusokra koncentrált, amelyek a hangmagasságok, hangközök, dallam, ritmus stb. észlelésében vesznek részt, és egészen a közelmúltig kevés figyelmet szentelt a zeneélvezet érzelmi vonatkozásainak. A zene természetünk mindkét oldalát érinti - lényegét tekintve egyszerre érzel mi és intellektuális. Amikor zenét hallgatunk, gyakran mindkét oldal nak tudatában vagyunk: még akkor is mélységesen meghatódhatunk, ha egyébként a szerzemény formai szerkezetét csodáljuk. Természetesen a zenétől, hangulatunktól és a körülményektől füg gően elbillenhetünk valamelyik irányba. „Didó panasza” Purcell Didó és Aeneaséból szívbemarkoló, maga a megtestesült gyengéd érzelem; A fúga művészete ezzel szemben rendkívüli intellektuális figyelmet igényel szépsége ridegebb, személytelenebb. Ahhoz, hogy egy előadás minden apró részlete technikailag a helyén legyen, a hivatásos muzsikusnak vagy bárkinek, aki egy darabot gyakorol, távolságtartó, kritikus füllel is meg kell hallgatnia a művet. A technikai kifogástalanság önmagában azonban nem elég; ha az adott, az érzelemnek is be kell szállnia, különben nem marad egyéb, mint száraz virtuozitás. Mindig ezek egyensúlyára, össze fogására van szükség. Az, hogy különböző és egymástól független mechanizmusaink van nak a zene szerkezeti és érzelmi aspektusainak értékelésére, abból is lát270

2 4 -V o n z a lo m é s k ö z ö n y

szik, hogy az emberek mennyire különbözőképpen reagálnak a zenére vagy mennyire disszociálódik a formai és érzelmi értékelés.1 Sokunkból hiányoznak a zene élvezetéhez szükséges észlelési vagy kognitív képessé gek, mégis rettentően tudjuk élvezni a zenét, lelkesen üvöltjük a dallamo kat, néha akár felháborítóan hamisan, mégis mérhetetlen boldogsággal (bár lehet, hogy embertársainknak kínos feszengést okozva). Másoknál az egyensúly éppen a másik irányba billen: lehet, hogy jó a fülük és na gyon érzékenyek a zene formai nüánszaira, mégsem érdekli őket külö nösebben, és nem tekintik életük fontos részének. Eléggé megdöbben tő, hogy vannak, akik egészen „muzikálisak”, mégis közömbösek a zene iránt, illetve hogy botfülű emberek is lehetnek zeneileg szenvedélyesen érzékenyek. Míg az egyén észlelési képességeinek szemszögéből a muzikalitás va lószínűleg nagymértékben előrehuzalozott, a zene iránti érzelmi fogé konyság sokkal bonyolultabb, mivel személyes és neurológiai tényezők is erőteljesen befolyásolják. Ha valaki lehangolt, akkor a zene is hidegen hagyja - bár ez rendszerint az érzelmek általános ellaposodásának és hát térbe szorulásának a része. Szerencsére ritkábban fordul elő, ugyanakkor nyilvánvaló és drámai, ha a zenére adott reakciókészség hirtelen és elszi getelten vész el, miközben minden másra, beleértve a zene formai szerke zetét is, normális a reakció.

1 Anthony Storr nagyon szépen példázza ezt a disszociációt Music and the Mind (Zene és lélek) című könyvében: Sok évvel ezelőtt az egyik kollégám a meszkalin nevű kábítószer hatásait vizsgál ta, és én voltam a „kísérleti nyúl”. Még mindig a szer hatása alatt voltam és rá diót hallgattam. A drog hatására fokozódtak az érzelmi reakcióim, ugyanakkor a formaészlelésem megszűnt. A meszkalin hatása alatt egy Mozart-vonósnégyes ugyanolyan romantikusnak tűnt, mint Csajkovszkij. Tudatában voltam a hozzám érkező hangok lüktető, vibráló minőségének; annak is, ahogy a vonó a húrba mart, az érzelmeimre közvetlenül ható vonzerőnek. Ezzel szemben a formaértékelési képességem nagyban leromlott. Egy téma megismétlődése mindig a meglepetés erejével hatott. A témák egyenként ugyan elbűvölőek voltak, de egymáshoz fűző dő viszonyuk eltűnt. Csak egy sor összekötő kapocs nélküli dallam maradt: egy élvezetes élmény, ami végső soron kiábrándító. A meszkalinra adott reakcióm győzött meg, hogy az én esetemben legalábbis, az agy érzelmi válaszokért felelős része különbözik attól a résztől, amely a szerkezetet észleli. A bizonyítékok azt mutatják, hogy ez mindenkire igaz.

271

Negyedik ré s z :

Érzelem ,

id e n t it á s é s z e n e

A zenére adott érzelmi válasz átmeneti megszűnése jelentkezhet pél dául agyrázkódás után. Az orvos Lawrence R. Freedman mesélte, hogy kerékpárosbalesete után hat napig nem volt tiszta az elméje, össze volt zavarodva, majd pedig a zene iránt kimondottan közönyös volt. Ezzel kapcsolatban később egy cikkben megjegyezte: Az első otthon töltött napokban észrevettem valamit, ami nagyon nyugtala nított. Nem érdekelt a zenehallgatás. Hallottam a zenét. Tudtam, hogy zene, ami szól, és azt is tudtam, hogy régebben mennyire imádtam zenét hallgatni. A zene volt jókedvem táplálásának elsődleges és kiapadhatatlan forrása. Most viszont nem volt semmi értelme. Közömbös lettem iránta. Tudtam, hogy va lami nagyon nincs rendben.

A zenére adott érzelmi reakció elvesztése nagyon egyértelmű volt. Dr. Freedman megjegyezte, hogy a vizuális művészetek iránti szenvedé lye az agyrázkódás után sem lankadt. Hozzátette, hogy amióta megír ta tapasztalatait, két emberrel is beszélt - mindketten zenészek -, akik ugyanezt élték át fejsérülésük után. Azok az emberek, akik ezt a különös közönyt érzik a zene iránt, sem nem depressziósok, sem nem kimerültek. Nem is általános anhedóniában, örömtelenségben szenvednek. Mindenre normálisan reagálnak, a zenét kivéve, és zenei érzékenységük általában napokon vagy heteken belül visszatér. Nehéz megmondani pontosan, hogy mire van hatással az agyrázkódás utáni állapot, mert ha csak átmenetileg is, de az agyi funkciókban jelentkező széles körű változások az agy számos különböző részét érintik. Sok anekdotát hallani sztrókon átesett emberektől, akik elvesztették zene iránti érdeklődésüket, és a zenét érzelmileg sivárnak élték meg, mi közben zeneészlelésük és készségeik látszólag teljesen épek maradtak. (Egyes feltevések szerint a zenei érzelmek elvesztése és torzulása gyako ribb jobb féltekében bekövetkezett agyi károsodások esetén.) Időnként nem a zenei érzelem teljes elvesztése tapasztalható, hanem az érzelem előjelet vált, és az irányában áll be változás, vagyis a korábban élvezetes zene kellemetlen érzéseket ébreszt, néha akár dühöt, undort vagy egy szerűen csak irtózást kelt. Egyik levélíróm, Maria Ralescu így írt erről levelében:

272

24. V o n z a l o m

és kö zö ny

Agyának jobb oldalát érő fejsérülését követően anyám felébredt hatnapos kómájából és nagy lelkesedéssel vetette bele magát az újratanulásba... Ami kor az intenzív osztályról áthelyezték egy kórházi szobába, bevittem neki egy kisrádiót, mert mindig szenvedélyesen szeretett zenét hallgatni... A baleset után azonban a kórházban kitartóan visszautasított mindenféle zenét. Úgy tűnt, hogy idegesíti... Beletelt pár hónapba, mire újra értékelni és élvezni tudta a zenét.

Nagyon kevés részletes vizsgálatot végeztek hasonló betegekkel. Timothy Griffiths, Jason Warren és munkatársai azonban leírták egy 52 éves rádióbemondó esetét, akinek a domináns féltekéjét érte sztrók (átmeneti afáziával és féloldali bénulással), és akinek „hallási tapasztalása tartósan módosult”. Régebben klasszikus zenét hallgatott... különös örömmel hallgatta Rahmanyinov prelűdjeit. Nagyon erősen módosult tudatállapotba került, átalakult ilyenkor... Ez a zenére adott érzelmi válasz a sztrókot követően elmúlt, és a vizsgálatok alatt, 12 és 18 hónappal a sztrók után sem tért vissza. Eközben ké pes volt élvezni az élet más oldalait, és nem mutatta a depresszió (biológiai) jeleit. Hallásában nem tapasztalt változást, és a beszéd-, zenei és környezeti hangokat is helyesen azonosította.

Az amúzia - a zenével kapcsolatos strukturális ítélőképesség elvesz tése (vagy veleszületett hiánya) - különös érdeklődésre tart számot Isabelle Peretz és munkatársai körében. Az 1990-es években döbbenten tapasztalták, hogy vizsgálataik agysérült alanyai közül néhányan, akik gyakorlatilag amúziások lettek, továbbra is képesek voltak élvezni a ze nét és érzelmi ítéleteket alkotni róla. Egyik páciensük, Albinoni Adagióját hallgatva először azt mondta, hogy soha életében nem hallotta még, majd megjegyezte, hogy „a zene elszomorítja és ez az érzés Albinoni Adagióját juttatja eszébe”. Peretznek volt egy másik negyvenéves betege, I. R., akinek a középagyi artériákban mindkét oldalon értágulata volt; amikor ezeket megműtötték, a beavatkozás mindkét homloklebenyben kiter jedt szövetelhalást eredményezett. I. R. ezután nem tudott többé ismerős dallamokat felismerni, sőt zenei részleteket sem tudott egymástól meg különböztetni. „A súlyos fogyatékosság ellenére I. R. azt állította, hogy élvezi a zenét”, írta Peretz és Gagnon 1999-ben. Ezt az állítását az alapos tesztelés alá is támasztotta. 273

Negyedik rész:

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

Darwin is jó alanya lehetett volna egy ilyen vizsgálatnak, hiszen ezt írja önéletrajzában: Nagyon erősen vonzott a zene, és sétáimat régebben mindig úgy időzítettem hétköznapokon, hogy halhassam a himnuszt a King’s College kápolnájában. Ez mérhetetlen boldogsággal töltött el, még a hideg is kirázott tőle. Zenei hallásom mindazonáltal rettentően gyatra, olyannyira, hogy nem észlelem a disszonanciát, nem tudom tartani az ütemet és nem tudok tisztán eldúdolni egy dallamot; rejtély, hogy miképpen tudom örömömet lelni a zenében. Muzikális barátaim hamar észrevették fogyatékosságomat, és időnként azzal szórakoztatták magukat, hogy engem vizsgáztattak. Azt akarták meg tudni, hány dallamot vagyok képes felismerni akkor, ha a szokásostól eltérően gyorsabban vagy lassabban játsszák. Még a „G od savé the King” is fájdalmas fejtörő volt, ha megváltoztatva hallottam.

Peretz úgy véli, hogy lennie kell egy „bizonyos funkcionális struktúrá nak a zene érzelmi értelmezésének hátterében”, egy olyan struktúrának, amely még amúzia esetén is ép marad. A funkcionális struktúra rész leteinek kidolgozása szépen lassan halad, részben sztrókon, agysérülé sen vagy a homloklebeny részeinek műtéti eltávolításán átesett betegek vizsgálatával, részben pedig funkcionális agyi képalkotó eljárások bevo násával, melyek az alanyok zenehallgatás közbeni intenzív érzelmi izga tottsági állapotát mutatják. Róbert Zatorre és kutatólaboratóriuma (lásd például Blood és Zatorre 2001-es cikkét) erre a területre összpontosította munkáját. A kutatás mindkét vonala egy rendkívül kiterjedt hálózatot jelölt meg a zenére adott érzelmi válasz alapjaként, melyben mind kérgi, mind pedig kéreg alatti területek érintettek. Az ember szelektíven nem csak elveszítheti a zenei érzelmeit, hanem ugyanannyira szelektíven hir telen fellépő muzikofíliája is lehet (amint az az 1. és 27. fejezetekből ki tűnik). Ez a tény azt mutatja, hogy a zenére adott érzelmi válasznak olyan saját, nagyon specifikus fiziológiai alapja van, amely az általános érzelmi reakciókészségtől elkülönül. Az Asperger-szindrómával élők körében is előfordulhat a zene érzelmi erejével szembeni közömbösség. Az Antropológus a Marson című köny vemben leírt, autizmussal élő, ragyogó tudóst, Temple Grandint, lenyűgö zi a zenei forma, és Bach zenéje iránt különös vonzalmat érez. Elmesélte 274

24. V o n z a l o m

és kö zö ny

nekem, hogy egyszer részt vett egy koncerten, ahol Bach Két- és háromszólamú invencióit (BWV 772-801) játszották. Megkérdeztem, hogy él vezte-e őket. „Zseniális darabok”, válaszolta, majd hozzátette, hogy kíván csi lenne, vajon Bachot érdekelte volna négy- vagy ötszólamú invenciók írása is. „De vajon élvezte is őket?” kérdeztem megint, de erre is ugyanazt a választ kaptam, miszerint Bach intellektuális örömet szerez neki, semmi többet. A zene, ahogyan ő fogalmazott, nem „hatja meg”, nem viszi olyan mélységekbe, mint másokat (megfigyelése szerint). Van némi bizonyíték arra, hogy az agy mély érzelmek átélésében részt vevő középső része különös tekintettel az amigdalára -Asperger-szindrómában alulfejlett. (Nem csak a zene nem tudott mély hatással lenni Temple-re; az érzelmek általános ellaposodását tapasztalta. Egy alkalommal, mikor együtt kocsikáztunk a hegyekben, áhítat és csodálkozás fogott el a látványtól, és ezt neki is megemlítettem, mire Temple azt mondta, nem érti, miről beszélek. „Szépek a hegyek”, mondta, „de nem érzek semmi különöset tőlük”) Temple ugyan közömbös a zene iránt, ezzel azonban nem minden autista van így. Sőt, az 1970-es években ennek éppen az ellenkezőjét gondol tam, amikor egy csoport nagyon súlyos autizmussal élő fiatallal dolgoz tam együtt. A leginkább megközelíthetetlenekkel csak a zenén keresztül tudtam kapcsolatba kerülni, és erről olyan erősen meg voltam győződve, hogy bevittem saját zongorámat (egy régi, használt pianínót) a kórházi szobába, ahol dolgoztam. A zongora a nem verbális fiatalok némelyikét valóságos mágnesként vonzotta.2 Sokkal kényesebb vizekre evezünk bizonyos történelmi személyeket il letően, akik saját és mások megfigyelése szerint is közömbösek voltak a zene iránt (hovatovább irtóztak tőle). Lehetséges, hogy súlyos amúziájuk volt - ennek sem alátámasztására, sem cáfolatára nincs bizonyítékunk. Nehéz például bármit is kezdeni azzal a ténnyel, hogy a James fivérek 2

Az 1980-as évek elején láttam a Music Child című nagyszerű BBC-filmet, amely Paul Nordoff és Clive Robbins munkásságáról szólt. Ők a súlyos autizmussal (és más kom munikációs zavarral) élő gyermekeknél alkalmazott zeneterápia úttörői. Nordoff és Robbins 1960-as évekbeli első kísérleti programjai óta az autizmusban használt zene terápia rengeteget fejlődött, és ma már széles körben használják a stressz, nyugtalan ság, valamint a sztereotipikus mozgások (ringatózás, csapkodás stb.) csökkentésére, továbbá az egyébként hozzáférhetetlen autista személyekkel való kapcsolatteremtés elősegítésére.

275

Negyedik rész:

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

művei gyakorlatilag semmiféle zenei utalást nem tartalmaznak. William James A pszichológia elvei című ezernégyszáz oldalas könyvében egyetlen mondatot szentel a zenének, miközben az emberi észlelést és gondolko dást gyakorlatilag minden más szemszögből megvizsgálja; életrajzírásait átnézve sem találtam semmi utalást a zenére. Ned Rorem naplójában {Facing the Night - Szemközt az éjszakával) Henry Jamesszel kapcso latban jegyzett meg hasonlót: regényeiben szinte említést sem tesz a ze néről, és ugyanúgy a róla írt életrajzokban sem találkozhatunk zenével. Lehetséges, hogy a fivérek zenementes családban nőttek fel. Előfordulhat, hogy a zene hiánya az első évek során egyfajta érzelmi amúziát okoz, mint ahogyan a nyelv hiánya a kritikus időszakban egész életre szólóan csorbítja a nyelvi képességet? Darwin egy másik, meglehetősen szomorú jelenségről, a zene iránti érzések elvesztéséről ír önéletrajzában: Egy tekintetben az elmém változott az elmúlt húsz vagy harminc évben... Ré gebben a képek tekintélyes, a zene pedig nagyon erőteljes örömet adtak. Most azonban... szinte minden érdeklődésemet elvesztettem a képek és a zene iránt... Ügy tűnik, a fejem valamiféle géppé alakult, amely hatalmas tényhalmazokat általános törvényekké őröl. Ez a veszteség, a magasabb esztétikai ízlés szánalomra méltó és furcsa elvesztése a boldogság vesztét jelenti. Termé szetünk érzelmi részének elgyengülése az intellektusra lehetségesen, az erköl csi jellemre pedig minden valószínűség szerint kártékony hatással lehet.3 3

Janet Browne Darwinról írt életrajzában erről a bekezdésről ezt írja: az egész családot nyugtalanította. Olyan volt, mintha Darwin a természettel szem beni érzékenységét tagadta volna meg, és hátat fordított volna különleges ado mányainak. Halála után, a következő nemzedék tagjai egyenként is ellenpéldákra hívták fel a figyelmet, miszerint Darwin igenis élvezte a festői tájakat vagy egy zenével eltöltött estét... A gyerekek egyhangúlag elutasították apjuk saját magáról kialakított eltompult, érzéketlen képét. Darwin fia, Francis a The Autobiography of Charles Darwin (Charles Darwin önélet rajza) című írásában leírja, hogy esténként - vagyis miután annyit olvasott, amennyi erejétől telt, és mielőtt a han gos felolvasás elkezdődött - feküdt a díványon, és hallgatta anyám zongorázását. (Eric Korn, a Darwin-szakértő, elárulta nekem, hogy Emma Darwin nem kisebb zongoristáktól tanult, mint Moscheles és Chopin.) Nem volt valami jó zenei hal lása, ennek ellenére őszintén szerette a jó zenét. Sokat siránkozott, hogy idős ko rára zeneélvezete eltompult, az én emlékezetemben azonban zenei rajongása nem

276

24. V o n z a l o m

és kö zö ny

Még veszélyesebb vizekre evezünk, ha Freud kerül szóba, aki (amenynyire a beszámolókból meg lehet ítélni) furcsa módon soha nem hallga tott zenét önszántából vagy csak a zenehallgatás öröméért, soha nem írt a zenéről, pedig a rendkívül muzikális Bécsben élt. Csak nagyon ritkán és vonakodva hagyta magát elrángatni az operába (akkor is csak Mozartra), és ha el is ment, ezeket az alkalmakat arra használta, hogy betegeiről és teóriáiról elmélkedjen. Freud unokaöccse, Harry (a nem egészen meg bízható My Uncle Sigmund (Sigmund bácsikám) című visszaemlékezé sében) azt írta, hogy Freud „megvetette” a zenét és az egész Freud család „rendkívül zeneieden” volt - egyik állítás sem tűnik azonban igaznak. Freud maga egy sokkal finomabb és árnyaltabb megjegyzést tett a témá ról a „Michelangelo Mózese” című írásának bevezetőjében: Előrebocsátom, hogy nem műértő, hanem laikus.. .Ámde művészi alkotások, kiváltképp költemények és szobrok mindig is erős hatást gyakorolnak rám; a festmények némileg ritkábban. Az ilyen művek arra indítottak, hogy meg felelő alkalmakkor hosszan elidőzzem előttük, próbálván a magam módján megragadni őket, azaz érteni akartam, hogy miben áll a hatásuk. Ott, ahol ezt nem tehetem, például a zene esetében, csaknem képtelen vagyok élvezni a művet. Racionális vagy talán analitikus hajlamom berzenkedik ellene, hogy valaminek a hatása alá kerüljek, és közben ne tudjam, hogy mi hat rám, mi az, ami elragad.4

Ez a megjegyzés egyszerre megrendítő és talányos. Azt hihetnénk, hogy Freud időnként azért képes volt önmagát átadni valami olyan rejté lyes, örömteli és (gondolnánk) legkevésbé sem fenyegető dolognak, mint a zene. Vajon gyerekkorában, amikor még nem kötelezte el magát a ma gyarázatoknak és elméleteknek, élvezte a zenét, és az kiváltott belőle vala mit? Csak azt tudjuk, hogy felnőttkorában nem jutott neki a zene örömé ből. A „közöny” szó talán nem a legmegfelelőbb itt, és a freudi „ellenállás”

lankadt... Zenei hallása fogyatékossága miatt képtelen volt felismerni egy dalla mot, ha még egyszer hallotta, de kitartott amellett, amit szeretett, és ha egy régi kedvencét hallotta, gyakran mondogatta: „Ez nagyon szép; mi ez?” Beethoven szimfóniáinak részleteit és Hándelt különösen szerette. Érzékeny volt a stílusbeli különbségekre... Élvezte a művészi éneklést, és könnyekig meghatódott a nemes és érzelmes daloktól... Végtelenül szerény volt saját ízlését illetően, és ennek meg felelően nagyon elégedett volt, ha valaki egyetértett vele. Freud 2001,209. Kertész Imre fordítása.

277

Negyedik rész:

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

kifejezés - a zene titokzatos csáberejével szembeni ellenállás - közelebb áll a valósághoz. Theodor Reik,aki jól ismerte Freudot, a The HauntingMelody (A kísér tő dallam) című könyvét Freud zene iránti látszólagos közönyének meg vitatásával nyitja.„Bizonyos”, írja Reik,„hogy Freud élete első négy évében a morvaországi kisvárosban, Freiburgban, nagyon kevés zenét hallott, (és) tudjuk, hogy mennyire fontosak az élet első éveinek benyomásai a zenei érzékenység és érdeklődés kifejlődése tekintetében.” Reik ennek ellenére azzal folytatja, hogy legalább kétszer is látta, hogy Freud élvezi a zenét, látta, hogy hatással van rá a zene.5 Reik meglátása szerint tehát ez nem is annyira közöny, hanem elfordulás volt... az akarat önvédelmi érdekből elkövetett cselekedete... és minél hevesebb és erőszakosabb volt a zene érzelmi hatása, annál kevésbé volt kívánatos számára. Egyre inkább meg volt győződve arról, hogy értelmét nem szabad elhomályosítani, és érzelmeit hatályon kívül kell helyezni. Egyre növekvő vonakodás alakult ki benne a zene sötét hatalmával szembeni ön átadással kapcsolatban. A melódiák érzelmi hatásának ilyenfajta elkerülését olyan embereknél láthatjuk, akik félnek érzéseik intenzitásától.

Sokunknál a zene által kiváltott érzelmek valóban nyomasztóak lehet nek. Jó néhány, zenére nagyon érzékeny barátom képtelen munka köz ben háttérzenét hallgatni; vagy teljesen át kell adniuk magukat a zenének, vagy ki kell azt kapcsolniuk, mert nem tudnak más szellemi tevékenység re koncentrálni mellette. Ha teljesen átadjuk magunkat a zenének, elra gadtatás és gyönyör lesz úrrá rajtunk; az 1950-es években mindennapos volt, hogy egész közönségek ájultak el Frank Sinatra vagy Elvis Presley zenéje hallatán - annyira elragadta őket az intenzív érzelmi és érzéki iz galom, hogy eszméletüket vesztették. Wagner szintén nagy mestere volt a zenei érzelmek manipulációjának, és talán ez az oka annak, hogy egye sekre részegítő, másokra nyugtalanító hatással van zenéje.6 5 6

Úgy tűnik (Danielle Ofri elmondása alapján), hogy Freud játszott zongorakettősöket a tehetséges bécsi zongoristával, Anna Hillsberggel. A csábító, de veszélyes zene témája mindig megragadta a képzeletet. A görög mitológiá ban a szirének elbájoló zenéje csábította a tengerészeket pusztulásba. Dávid Halberstam The Coldest Winter (A leghidegebb tél) című könyvében élénk leírást olvashatunk a koreai háborúban használt hátborzongató, baljós zenéről:

278

24. V o n z a l o m

és kö zö ny

Tolsztoj nagyon vegyes érzéseket táplált a zene iránt, mert úgy érezte, hogy a zene ereje „fiktív” elmeállapotba képes taszítani - olyan érzelme ket és képeket indít el benne, melyek nem a sajátjai, és nem tudja őket irányítani. Csodálta Csajkovszkij muzsikáját, de gyakran inkább tartóz kodott tőle. A Kreutzer szonáta című elbeszélésében a narrátor felesé gét egy hegedűművész és zenéje csábítja el - együtt játsszák Beethoven Krewteer-szonátáját. Az elbeszélő arra jut, hogy ez a zene a hatalmával képes megváltoztatni egy nő szívét, és hűtlenségre bírja. A történet azzal végződik, hogy a felbőszült férj meggyilkolja feleségét - bár úgy érzi, a valódi ellenség, az ellenség, akit nem tud megölni, maga a zene.

Hangszerek hangját hallották, fura ázsiai dudákét. A tisztek közül néhányan azt hitték, hogy egy brit csapat siet segítségükre. De a hangszerek nem dudák vol tak; valami hátborzongató, nagyon idegen hang volt, talán kürtök és furulyák, olyan hang, amit sokan közülük életük végéig nem felejtenek el. Ebből a hang ból jöttek rá, hogy a kínaiak elkezdték a csatát, hangszerekkel jelezték egymásnak, hogy mit csinálnak, és szándékosan ezzel ébresztettek félelmet az ellenségben. E. B. White 1933-as „The Supremacy of Uruguay”(»Uruguay Uralma”) című gunyoros elbeszélésében az ország úgy tud világuralomra törni, hogy pilóta nélküli repülő gépeket hangszórókkal szerelnek fel, melyek vég nélkül egy hipnotikus zenei frázist ismételnek. „Ez a kibírhatatlan hang”, írta, „amit a külföldi területek felett játszanak, a lakosságot azonnal az őrületbe kergeti. Uruguay ezután kedve szerint elküldi had seregét, leigázza a bolondokat, és elfoglalja a földet.” Számos film dolgoz fel hasonló témákat, köztük Tim Burton Támad a M ars! című paródiája, melyben a megszálló marslakókat végül egy különösen alattomos dal lal győzik le, mégpedig úgy, hogy felrobban tőle a fejük. Az „Indián Lőve Call” (Síim Whitman klasszikussá vált country-dala - a Ford.) az emberiség segítségére siet, mint a Világok Harcában (H. G. Wells tollából - a Ford.) az egyszerű földi baktériumok.

279

25 .

Siralmak: Zene, őrület és melankólia

A The Anatomy of Melancholy (A melankólia anatómiája) című köny vében Róbert Burton hosszasan ír a zene hatalmáról. John Stuart Mill pedig úgy találta, hogy fiatalemberként, amikor a melankólia vagy örömtelenség állapotába zuhant, csak a zenének volt ereje ahhoz, hogy ezen áthatolva az öröm és élet érzését legalább átmenetileg felkeltse benne. Azt tartják, hogy Mill depressziójának gyökere apja felette gyakorolt szívtelen uralmában keresendő, aki hároméves korától fogva szüntelen intellektuális munkát és teljesítményt követelt John Stuarttól, miközben nagyon keveset tett azért, hogy fia érzelmi szükségleteit kielégítse. Ezek után nem meglepő, hogy az ifjú csodagyerek felnőttkorára mély válság ba jutott, és olyan állapotba került, amiből a zene kivételével semmi nem tudta kimozdítani. Mill nem volt válogatós a zenében; Mozart, Haydn és Rossini egyformán kedvesek voltak számára. Egyetlen félelme az volt, hogy egyszer kimeríti zenei repertoárját, és nem lesz hová fordulnia. A Mill által leírt folytonos és általános zeneszükséglet nem azonos az zal a kritikus hatással, amit bizonyos zenedarabok bizonyos időpontokban kiválthatnak. William Styron Látható Sötétség1 című emlékiratában leír egy ilyen élményt, amelynek során már közel volt az öngyilkossághoz: A feleségem lefeküdt, és én kényszerítettem magam, hogy megnézzem egy film videóváltozatát, mert egy fiatal színésznőnek, aki játszott egy darabom ban, kis szerep jutott benne. A tizenkilencedik század végi Bostonban játszó dó filmben a szereplők valamikor végigvonulnak egy konzervatórium elő1 Styron 1993,85-86. Kiss Zsuzsa fordítása.

280

25 - S i r a l m

a k : Z en e, ő r ü le t é s m e la n k ó lia

csarnokán, s a falak rejtekéből a nem látható muzsikusok közt felhangzott egy mély alt hang, hirtelen szárnyaló frázis Brahms Altrapszódiájából. Ez a hang, ami minden más zenéhez - mi több, minden más örömhöz - hasonlóan hónapok óta nem tudott megérinteni zsibbadt közönyömben, most tőrként járta át a szívem, s a gyorsan felbuzgó emlékek áradása köze pette felidéztem minden boldogságot, ami e házban valaha honos volt: a szo báikban kergetőző gyerekeket, az ünnepeket, a szerelmet és a m unkát...

Én magam is tapasztaltam néhányszor hasonlót, amikor, Styron sza vaival élve, a zene „tőrként járta át a szívem”, amikor erre semmi más nem lett volna képes. Szenvedélyesen kedveltem anyám nővérét, Len nénikémet; gyakran gondoltam, neki köszönhetem, hogy sikerült megőrizni a józan eszemet, ha nem az életemet, mikor gyerekként elkerültem otthonról, London evakuálása idején, a háború alatt. Halála hirtelen hatalmas űrt hagyott a szívemben, de valamiért nehezemre esett a gyász. Elmerültem a mun kámban, hétköznapi gondjaimban, mechanikusan működtem, de belül az örömtelenség állapotában voltam, zsibbadt voltam és minden öröm - és bánat ugyanúgy - hidegen hagyott. Egy este hangversenyre mentem abban a hiú reményben, hogy a zene majd újjáéleszt, de nem így történt; az egész koncert unalmas volt - egészen az utolsó darabig. Ez egy általam még soha nem hallott darab, Jan Dismus Zalenka (mint később megtud tam, Bach kevéssé ismert cseh kortársa) Jeremiás próféta siralmai című műve volt. Hirtelen, miközben hallgattam, a szemem megtelt könnyel. A hetek óta megfagyott érzéseim újra áramlani kezdtek. Zelenka Siral mai átszakították a gátat, hagyták, hogy az érzések kifolyjanak onnan, ahol eddig akadályozva voltak, és nem tudtak mozdulni bennem. Wendy Lesser Room fa r Doubt (Helyet a kételynek) című könyvé ben hasonló élményt ír le a zenével kapcsolatban. Ő is elvesztette a maga Lennyjét, csak egy szeretett barát, nem pedig szeretett nagynéni szemé lyében. Míg nálam az érzelmeket Zelenka Siralmai szabadította ki, ez volt a katarzis elindítója, Lessernek ez a darab Brahms Német Requiemje volt: A Brahms-requiem előadása óriási hatással volt rám. Azért mentem Berlinbe, hogy Dávid Hume-ról írjak... de... amikor a zene hullámai rám zúdultak ahogyan egész testemmel hallgattam, nem csak a füleimmel - rájöttem, hogy inkább Lennyről kell írnom.

281

Negyedik rész:

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

Lenny halálát egy lezárt csomagban cipeltem addig magammal, egy lezárt, lefagyasztott csomagban, amihez sem hozzáférni nem sikerült, sem megsza badulni nem tudtam tőle... Nem csak Lenny dermedt meg; én is. Amikor azonban ott ültem a Berlini Filharmonikusok koncerttermében, és hallgat tam a kórus számomra érthetetlen szavait, valami felmelegedett és meglá gyult bennem. Hónapok óta először újra képes voltam érezni.

Amikor anyám halálának híre eljutott hozzám, azonnal Londonba re pültem a szülői házba, ahol egy hétig süvét2 tartottunk. Apám, három fi vérem és én, anyám még élő testvéreivel, mind leültünk a kisszékekre, és érzelmileg és fizikailag az egymást folyamatosan követő rokonok és ba rátok ételeiből és emlékeiből táplálkoztunk. Nagyon megható volt, hogy anyám betegei és tanítványai közül is sokan tiszteletüket tették. Mindent áthatott a melegség, odafigyelés, szeretet, támogatás, az érzések áramlása és megosztása. Amikor azonban ezután a hét után visszatértem rideg és üres New York-i lakásomba, érzéseim „megfagytak”, depresszióba estem, bár nem ez a legmegfelelőbb szó rá. Hetek teltek el, és én felkeltem, felöltöztem, elmentem dolgozni, talál koztam a betegeimmel, próbáltam normálisan élni. Belül azonban halott voltam, mint egy élettelen zombi. Aztán egy napon éppen a Bronx Park Easten sétáltam, mikor hirtelen könnyebbséget éreztem, a hangulatom felderült, hirtelen megérintett az élet, az öröm közelsége. Csak akkor jöt tem rá, hogy valami zenét hallottam, bár olyan halkan, hogy talán csak egy kép vagy emlék ötlött fel bennem. Amint sétáltam tovább, a zene egy re hangosabb lett, míg végül eljutottam a forrásához: egy alagsori ablak ból a rádióból Schubert szólt. A zene belém hasított, és képek és érzések zuhatagát szabadította fel - gyermekkori emlékek, együtt töltött családi nyaralások és anyám Schubert iránti rajongása (gyakran énekelte kicsit hamisan a Nachtgesangot) Nem csak azt vettem észre, hogy hetek óta elő ször mosolygok, de még hangosan fel is nevettem - újra éltem. Szerettem volna tovább álldogálni az alagsori ablak előtt -úgy éreztem, Schubert, csak Schubert hozhat vissza az életbe. Csak az ő zenéje tudta a titkot, hogy mivel lehet engem életben tartani. El kellett érnem viszont egy vonatot, így továbbsétáltam. És újra visszazuhantam a depresszióba.

Ortodox zsidó gyászhét a halott legközelebbi hozzátartozóinak.

282

25. S ir a l m

e n e , ő r ü l e t é s m e l a n k ó l ia

Pár nappal később merő véletlenségből meghallottam, hogy a nagy szerű bariton, Dietrich Fischer-Dieskau Schubert Téli utazását adja elő a Carnegie Hallban. A jegyek már mind elkeltek, de abban a reményben, hogy bejuthatok, csatlakoztam az épület előtt álló tömeghez, és végül si került 100 dollárért vennem egy jegyet. Ez 1973-ban hatalmas összegnek számított, és a fizetésem is elég szerény volt, mégis úgy éreztem, hogy nem kellett nagy árat fizetnem (így fogalmaztam magamnak) az élete mért. Amikor Fischer-Dieskau kinyitotta a száját és elénekelte az első hangokat, rájöttem, hogy valami borzasztóan nincs rendben. A művész, mint mindig, technikailag tökéletes volt, de éneklése valamiért teljesen laposnak, ijesztően élettelennek hatott. Körülöttem az emberek mind el ragadtatott figyelemmel, kifürkészhetetlen és mérhetetlenül átszellemült arckifejezéssel hallgatták. Csak tettetik, gondoltam én - udvariasan szín lelték, hogy meg vannak hatódva, pedig ugyanúgy tisztában voltak vele, mint én, hogy Fischer-Dieskau elvesztette azt a csodálatos melegséget és érzékenységet, ami régen áthatotta a hangját. Természetesen, amint arra később rájöttem, egyáltalán nem volt igazam. A kritikusok másnap mind egyetértettek, hogy Fischer-Dieskau soha nem volt még jobb formában. Én voltam az, aki megint élettelen lett, bebábozódott és megfagyott olyannyira, hogy ezúttal még Schubert sem tudott felolvasztani. Lehet, hogy önvédelemből tettem, befalaztam magam az érzéseim el len, melyek el akartak söpörni; vagy egyszerűen csak követeltem, hogy működjön a zene, holott a tapasztalat azt mutatta, hogy a követelőzés soha nem válik be. A zene ereje, legyen az örömteli vagy katartikus, észre vétlenül lopózik oda az emberhez, váratlanul érkezik, mint egy áldás vagy kegy - mint amikor az alagsori ablakból szivárgott ki, vagy mint amikor tehetetlen áldozatul estem Zelenka Siralmai szívszaggató ékesszólásának. („A művészet nem gyógyszer”, írta egyszer E. M. Forster. „Fogyasztás után nem garantált a hatása. Ahhoz, hogy hatni tudjon, valami olyan rejtélyes nek és szeszélyesnek kell felszabadulnia, mint az alkotói ihlet.”) John Stuart Mill mindig olyan vidám zenét akart, ami frissítőként hat rá, Lesser és én azonban mindketten egy szeretett személy elvesztését pró báltuk feldolgozni, nagyon különböző szükségleteink és nagyon különbö ző tapasztalataink voltak a zenével kapcsolatban. Nem véletlen, hogy Les ser esetében egy rekviem, az enyémben pedig egy siralom szabadította fel a fájdalmat és engedte szabadjára újra az érzelmeket. Ezeket a zenéket olyan 283

Negyedik r é s z :

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

alkalmakra találták ki, mint a veszteség és halál. Sőt, a zene akkor is képes megszólítani bennünket, amikor mi magunk is a halállal nézünk szembe. A pszichiáter Alexander Stein leírta 2001. szeptember 11-i élményeit: a World Trade Centerrel szemben lakott, és látta a becsapódást, végignézte az összeomlást, ott volt a megrémült menekülő tömegben az utcán, miközben nem tudta,hogyafeleségeéletben van-e vagymeghalt.Akövetkezőháromhónapbanőésafeleségehajléktalanmenekültekvoltak.Ezalattazidőalatt azt írja: Belső világomat egy vastag és néma lepel fedte, mintha a létezés egész m ód ja egy levegőtlen vákuumba szorult volna. A zene, még a különösen kedvelt darabok megszokott belső hallgatása is, elnémult. Paradox módon a hallási szféra más tekintetben mérhetetlenül felerősödött, de úgy tűnt, hogy a han goknak csak egy keskeny spektrumára volt hitelesítve: a fülem katonai repü lőgépek zúgására, a szirénák vijjogására, a betegeimre és feleségem éjszakai szuszogására volt ráhangolva.

Csak több hónap múlva „tért végül vissza hozzá a zene az élet része ként”, és az első, amit belül hallott, Bach Goldberg-variációkja volt. A szeptember 11-i események ötödik évfordulóján, a szokásos reggeli kerékpárutamon a Battery Parkba, Manhatten csúcsához közeledve zenét hallottam majd néma tömeget pillantottam meg, akik meredten nézték a tengert, és egy fiatalembert hallgattak, aki Bach d-moll chaconne-ját ját szotta hegedűjén. Amikor vége lett a zenének és a tömeg csendesen fel oszlott; nyilvánvaló volt, hogy a zene az embereknek valami nagyon mély vigaszt nyújtott, olyan módon, amire szavak soha nem volnának képesek. A zene, a művészetek között egyedülálló módon, egyszerre teljesen elvont és mélységesen érzelmes. Nem jelképez semmi konkrét, külső dol got, egyedi képessége van viszont belső állapotok és érzések kifejezésére. A zene képes a szívet közvetlenül eltalálni; nincs szüksége közvetítőre. Az embernek nem kell tudnia semmit Didóról és Aeneasról ahhoz, hogy Didó panasza megrendítse; aki valaha elveszített már valakit, tudja, miről beszél Didó. És végül egy mély és rejtélyes paradoxon: miközben ezeket a zenéket hallgatva erőteljesen átéljük a fájdalmat és szomorúságot, ugyan akkor vigaszt és megnyugvást is hoznak.3 3

Általában - de nem mindig. Egy levélíróm úgy érezte, a zene csak súlyosbította mély szenvedését:

284

25 - S i r a l m

a k : Z en e, ő r ü le t é s m e la n k ó lia

Nemrégiben egy harmincas éveiben járó fiatalembertől kaptam levelet, aki elmondta, hogy bipoláris zavarban szenved, amit 19 éves korában diagnosztizáltak. Szakaszai egyértelműen súlyosak voltak - néha hóna pokig szinte alig mozdult ki vagy beszélt emberekkel, mániás szakában pedig abban nyilvánultak meg, hogy „felháborító mennyiségű pénzt köl tött, éjszakánként nem aludt, és matekfeladatokat oldott meg vagy zenét szerzett, és megállás nélkül társaságba járt”. Azért írt nekem, mert fel fedezte, hogy a húszas éveiben a zongorázásnak milyen megdöbbentő hatása volt elmeállapotára: Ha leültem a zongorához, játszani és improvizálni kezdtem, rá tudtam hango lódni hangulatomra. Ha hangulatom emelkedett volt, az emelkedett hangu latot a zenéhez tudtam igazítani. Miután ebben a szinte transzszerű állapot ban játszottam egy darabig, le tudtam hozni a hangulatomat egy normálisabb szintre. Hasonlóképpen, ha a hangulatom nyomott volt, képes voltam a han gulatomat feljavítani. Olyan ez, mintha a zenét úgy lennék képes használni a hangulatom stabilizálására, mint mások a terápiát vagy gyógyszereket... A zenehallgatás azonban nálam egyáltalán nem így működik - a teljesítmé nyen múlik, azon, hogy képes vagyok irányítani a zene minden aspektusát, a stílust, textúrát, tempót és dinamikát.

Az állami elmegyógyintézetekben eltöltött sokéves munkám során sokszor láttam, hogy a súlyosan regrediált skizofréniával élő betegek, akik felnőtt életük java részét az elmegyógyintézetek hátsó kórtermeiben töltötték, „normális” reakciót adtak a zenére - gyakran a személyzet és néha saját maguk legnagyobb bámulatára.4 A pszichiáterek osztályozása Képtelen voltam hallgatni azt a klasszikus zenét,amit mindig is szerettem... Nem sokat számított, hogy mi a zene - lehetetlen volt hallgatni... A zene olyan érzése ket ébresztett bennem, annyira elborított a rettegés és szomorúság, hogy ki kellett kapcsolnom, és egész sokáig csak sírtam, csak sírtam. 4

Csak egy év gyász és pszichoterápia után tudta újra élvezni a zenét. A skóciai Sunnyside Royal Kórház „Őrültek Nyilvántartásának” egy 1828. június 1-jei feljegyzésében is találhatunk ilyen beszámolót egy bizonyos Martha Wallace nevű bennlakóról: „Előrehaladott kora... és az intézetben eltöltött negyven év ellenére, mely idő egésze alatt elmeállapotában semmi változás soha nem jelentkezett... a zene irán ti fogékonyság mutatkozott nála, amikor szombaton... felkelt a székéről és jókedvű arckifejezéssel, teljes erejéből bicegett és táncolt a Neil Gow fürge dallamára, amit egy hegedűs játszott.”

285

Negyedik r é s z :

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

szerint a skizofrén betegeknek „negatív” tüneteik (nehezen lépnek kap csolatba másokkal, hiányzik belőlük a motiváció és, mindenekelőtt, az érzelmeik tompák), valamint „pozitív” tüneteik is vannak (hallucinációk, érzékcsalódások). Miközben a gyógyszerek tompítják a pozitív tüneteket, a negatív tüneteket ritkán tudják befolyásolni, pedig azok gyakran gyötrelmesebbek. Amint azt Ulrich és munkatársai bebizonyították, a zenete rápia itt juthat különösen hasznos szerephez, és humánus, kevésbé kény szerítő módon segítheti az elszigetelt, aszociális emberek megnyílását. A zene néha a pozitív tüneteket is ellensúlyozni tudja. Dániel Paul Schreber, a kiváló német jogász, aki sok éven át élt súlyos skizofréniás pszichózisban, Memoirs ofM y Nervous Illness (Idegbetegségem emlék iratai) című írásában így fogalmaz: „A zongorázás elfojtja a hozzám be szélő hangok értelmetlen locsogását... A zongorázásba tett valóságos ér zéseknek köszönhetően minden arra irányuló kísérlet bukásra van ítélve, ami engem »hamis érzelem« kreálására sarkallna.” Vannak hivatásos ze nészek, akik súlyos skizofréniával élnek, mindazonáltal a legmagasabb szakmai szinten képesek teljesíteni, és előadásukon zavart elmeállapotuk nak semmi nyoma nem látszik. Tóm Harrell, az elismert jazztrombitás és zeneszerző, nemzedékének első számú kürtöse, évtizedekig fenntartotta művészi teljesítményének színvonalát, annak ellenére, hogy kamaszko ra óta skizofréniával és gyakorlatilag állandó hallucinációkkal élt. Szinte csak akkor nem pszichotikus, ha zenél, vagy inkább - ahogyan ő fogal maz - „a zene játszik rajta”. És itt van Nathaniel Ayers, a tehetséges klasszikus hegedűművész, aki nél pályája ragyogó kezdete után Julliard-növendékként súlyos skizofré nia alakult ki. Végül Los Angeles belvárosában hajléktalanként tengette életét, időnként elbűvölően játszott ütött-kopott hegedűjén, amiről hi ányzott két húr. Ayersről és a zene „megváltó hatalmáról” Steven Lopez The Soloist (A szólista)5 című könyve ad megrendítő leírást. Ahogyan a zene ellenáll az álmok vagy a Parkinson-kór torzításai nak, túléli az amnézia vagy az Alzheimer veszteségeit, ugyanígy áll ellen a pszichózis torzításainak is, és akkor is behatol a melankólia és őrület legmélyebb bugyraiba is, amikor erre már semmi más nem képes. 5

A könyvből 2009-ban azonos című film is készült, Joe Wright rendezésében, Jamie Fox és Róbert Downey Jr. Főszereplésével. (A Ford.)

286

Harry S. esete: Zene és érzelem

Talán nem illendő, hogy az embernek vannak kedvenc betegei, vagy olyan betegei, akik összetörik a szívét - nekem azért mégis vannak, kö zülük való Harry S is. Amikor 1966-ban a Beth Abraham kórházba ke rültem, ő volt az első beteg, akivel találkoztam, és harminc évvel későbbi haláláig gyakran találkoztunk. Találkozásunkkor Harry harmincas évei végén járt. Az MIT-n végzett, ragyogó műszaki mérnök volt, akinek egy agyi értágulata hirtelen meg repedt, amikor egy hegyre biciklizett fel. Mindkét homloklebenye kiter jedten bevérzett, a jobb oldali súlyosan, a bal oldali kevésbé sérült. Több hétig kómában feküdt, és hónapokkal később is úgy tűnt, hogy vissza fordíthatatlan károsodást szenvedett. Ez alatt az idő alatt felesége kétségbeesésében elvált tőle. Mikorra végül elhagyta az idegsebészeti osztályt és a Beth Abraham krónikus betegek számára fenntartott kórházába került, elvesztette a munkáját, a feleségét, lábait nem tudta használni, és elméjé nek és személyiségének egy jelentős darabjától is meg kellett válnia. És annak ellenére, hogy lassacskán kezdte visszanyerni korábbi intellektu ális képességeit, érzelmileg súlyosan fogyatékos - tehetetlen, erőtlen és közönyös - maradt. Nagyon kevés dolgot csinált magától vagy magának, másoknak kellett őt ösztönöznie, hogy „nekiinduljon”. Megszokásból előfizetett a Scientific American című folyóiratra, és csakúgy, mint balesete előtt, minden példányt elejétől végig elolvasott. Annak ellenére azonban, hogy mindent értett abból, amit olvasott, be vallotta, hogy már egyik cikk sem keltette fel az érdeklődését vagy csodá latát - pedig korábbi életének magja éppen ez a „csodálkozás” volt.

Negyedik r é s z :

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

Lelkiismeretesen elolvasta a napi sajtót, mindent befogadott, de vala miféle nemtörődöm, közömbös szemmel. A kórházban körülvették őt a többiek érzelmei és drámái - izgatottság, csüggedés, fájdalom vagy (rit kábban) nevetés és vidámság. Hiába voltak körülötte vágyak, félelmek, remények, törekvések, balesetek, tragédiák és időnként még ujjongás is, ő maga teljesen kívül maradt mindenen, látszólag képtelen volt érezni. Megtartotta régebbi udvariasságát, jó modorát, de az volt az érzésünk, hogy ennek semmiféle valóságos érzelmi alapja nem volt. Mindez azonban egy csapásra megváltozott, amikor Harry énekelni kezdett. Kellemes tenor hangja volt, és imádta az ír népdalokat. Éneklés közben a dalokhoz illő érzelem nyilvánult meg rajta - kedélyesség, sóvár gás, tragédia vagy fennköltség. És ez azért volt meghökkentő, mert soha máskor semmi jelét nem lehetett látni rajta ilyesminek, azt lehetett hinni, hogy érzelmi képességei teljes mértékben elsorvadtak. Olyan volt, mintha a zene, szándékaival és érzelmeivel, „megnyitotta” volna Harryt, egyfajta helyettesítőként, protézisként szolgált a homlok lebenyei helyett, és pótolta a hiányzó érzelmi mechanizmusokat. Ének lés közben Harry átalakult, mikor azonban a dal véget ért, másodpercek alatt visszaesett, újra üres, közömbös és tehetetlen lett. Vagy legalábbis így hittük mi sokan a kórházban; voltak azonban, akik kételkedtek ebben. Kollégám, a neuropszichológus Elkhonon Goldberg, akit különösen érdekeltek a homloklebenyi szindrómák, sem volt erről meggyőződve. Goldberg hangsúlyozta, hogy ezek a betegek önkéntelenül is másvalaki gesztusait, tetteit vagy beszédét visszhangozzák, és hajlamo sak az akaratlan szimulálásra vagy utánzásra. Vajon Harry éneklése ilyen értelemben nem volt több, mint mesteri, automatikus utánzás, vagy a zene tényleg lehetővé tette számára, hogy olyan érzelmeket éljen át, melyekhez normálisan nem tud hozzáférni? Goldberg bizonytalan volt. Jómagam és a kórházban még sokan mások nehezen hittük, hogy Harry ezeket az érzéseket csak színlelte - de ez ta lán inkább a zene hallgatóra gyakorolt hatásáról árulkodik. 1996-ban, mikor utoljára találkoztam vele, Harrynél vízfejűség és a homloklebenyében egy nagy ciszta alakult ki; túl beteg és törékeny volt a műtéti beavatkozáshoz. Gyengesége ellenére azonban, minden életerejét összekaparva, énekelt nekem - a „Down in the Valley”-t és a „Goodnight,

288

26. H

a r r y S. e s e t e : Z e n e é s é r z e l e m

Irene”-t - és énekében benne volt letűnt fiatalságának minden finomsága és gyengédsége. Ez volt az ő hattyúdala; egy héttel később meghalt. Egyik agyvelőgyulladáson átesett páciensem, Hester, miután az L-dopa „felébresztette”, és egy időre helyreállította normális mozgását és érzel meit, ezt írta naplójába: „Szeretném teljesen kifejezni érzéseimet. Olyan régen volt már, hogy voltak érzéseim.” Magda, egy másik agyvelőgyul ladáson átesett betegem, az évtizedekig tartó gyakorlatilag mozdulatlan állapotában átélt apátiáról és közönyről írt: „Megszűntek a hangulataim. Semmi nem érdekel. Semmi nem hat rám, nem mozgat meg - még a szüleim halála sem. Elfelejtettem, hogy milyen érzés boldognak vagy bol dogtalannak lenni. Jó vagy rossz? Egyik sem. Semmilyen.” Az érzelmekre való képtelenség - a szigorú értelemben vett apátia - csak a homloklebenyi rendszerek nagyfokú károsodása esetén fordul elő (mint Harry esetében) vagy a kéreg alatti rendszerek károsodásakor (mint Hester és Magda esetében), melyek az érzelmeket támogatják. Nemcsak teljes apátiában, hanem más neurológiai állapotokban is ká rosodhatnak a valódi érzelmek. Ez látható az autizmus némely formájá nál, a skizofréniára jellemző „tompultságban” és pszichopátiában (vagy a manapság kedvelt szóval élve szociopátiában) jelentkező „hidegségben” és „érzéketlenségben”. Náluk azonban, mint Harry esetében, még ha kor látolt módon és rövid időre is, a zene gyakran áttörést tud hozni, és lát szólag normális érzéseket szabadít fel. 1995-ben egy terapeuta írt nekem egyik, 5 éven át figyelemmel kísért betegének, egy „pszichopatának”, a zenéhez fűződő viszonyáról: Mint bizonyára tudja, a pszichopaták elbűvölő szélhámosok, akiknek leg szembeötlőbb jellemzője az érzelem hiánya. Tanulmányozzák a normális embereket, és képesek pontosan szimulálni az érzelmeiket, hogy életben m a radjanak közöttünk, de az érzés egyszerűen hiányzik. Nincs hűség, nincs sze retet, nincs együttérzés, nincs félelem... hiányoznak ezek a belső világunkat felépítő, megfoghatatlan dolgok... Az én pszichopatám egyben nagyon tehetséges zeneszerző és muzsi kus volt. Nem kapott iskolai képzést, mégis ha fogott bármilyen hangszert, egy-két éven belül mesteri szinten játszott rajta. Egy elektronikus hangstúdiót ajándékoztam neki, hogy komponáljon. Gyorsan megtanulta kezelni a felsze relést, és elkezdte saját szerzeményeit rögzíteni... A zene egyszerűen ömlött 289

Negyedik r é s z :

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

belőle... Amikor meghallgattam első felvételét, ezt írtam: „Friss és élő, duzzad a nyers erőtől; édes és erőteljes és szenvedélyes; intellektuális, mégis m isz tikus; tele van meglepetésekkel”... Miután elküldtem, átfutott az agyamon, hogy vajon a zenében is csak szimulálta-e az érzelmeket... bár volt egy mély megérzésem, hogy az érzelem a zenében valódi volt... a zene volt az egyetlen mód érzelmei kifejezésére, és egyedül a zenében volt meg az érzelem minden tisztasága és mélysége, ami egyébként teljességgel hiányzott belőle... Vásárolt egy szaxofont és egy éven belül már népszerű klubokban játszott, majd fogta magát és elment aprópénzért utcazenésznek hőn szeretett Euró pájába, ahol ártatlan, bizakodó embereket csap be ármányaival. Valahol, va lami sötét utcasarkon, Prágában, Zürichben, Athénban vagy Amszterdamban tömegek haladnak el egy magányos szaxofonos mellett, aki a szívét is kiteszi, úgy játszik, és senki nem gyanítja, hogy ő az, akit én „Amerika legnagyobb ma élő zeneszerzőjének” hívok, mint ahogyan azt sem, hogy veszélyes pszi chopata.

Érdekes lenne megtudni, hogy vajon az ilyen esetekben a zene teszi hozzáférhetővé az érzelmeket, melyek az idő nagy részében el vannak zárva vagy vágva a tudattól vagy kinyilvánítástól - vagy inkább egyfajta megszemélyesítésnek vagyunk tanúi, egy ragyogó, ugyanakkor valami lyen értelemben felszínes és mesterséges előadásnak. Hasonló kétségeim voltak az autizmussal élő savant Stephen Wiltshire-rel kapcsolatban, aki ről az Antropológus a Marson című könyvemben írtam. Stephen alig be szélt, és normális esetben alig mutatott érzelmeket, még akkor sem, ami kor rendkívüli rajzait készítette. Néha azonban (legalábbis nekem úgy tűnt) a zene átváltoztatta. Egyszer, amikor Oroszországban utazgattunk együtt, és az Alexander Nyevszkij-kolostor kórusát hallgattuk, Stephen mélységesen meghatódott (én így gondoltam, de Margaret Hewson, aki már sok éve nagyon jól ismerte őt, úgy érezte, hogy egy mélyebb szinten közömbös volt az éneklés iránt). Három évvel később, tinédzserként, Stephen maga is elkezdett énekel ni. Tóm Jones „It’s Nőt Unusual” című számát énekelte nagy lelkesedéssel, csípőringatással, tánccal és gesztikulációval. Megszállta a zene, és eltűnt a mesterkéltség, a ticelés, az irtózat arckifejezése, ami általában jellemző volt rá. Nagyon meglepődtem ezen az átalakuláson, és jegyzetfüzetem be ezt írtam: „AZ AUTIZMUS ELTŰNT”. Abban a pillanatban azonban, amikor a zenének vége lett, Stephen újra autista lett.

290

27 -

Elfojthatatlan: Zene és a halántéklebeny

1984-ben találkoztam Vera B.-vel, egy idősödő hölggyel, akit akkor vet tek fel a gondozóházba egészségi problémái (súlyos ízületi gyulladás és légszomja) miatt, melyek az önálló életet egyre inkább megnehezítették számára. Neurológiai zavart nem találtam nála, de meglepett, hogy Vera mennyire emelkedett hangulatban van - beszédes volt, viccelődő és egy cseppet kacér. Akkoriban nem hittem, hogy mindez neurológiai eredetű lenne, inkább csak jellemének megnyilvánulásaként könyveltem el. Amikor négy évvel később újra találkoztam vele, ezt jegyeztem fel a noteszomba: „Régi jiddis dalok törnek föl belőle, és időnként valami el nyomhatatlan pimaszság. Ügy tűnik, kezdi elveszíteni gátlásait.” 1992-re a gátlástalanodás még élénkebbre rajzolódott: „A klinika előtt üldögélve Vera az „A Bicycle Built fór Two”-t énekelte fennhangon, saját kitalált szövegét szőve az eredetibe. A rendelőben tovább énekelt: angol, jiddis, spanyol, olasz és többnyelvű keveréknyelven, ami gyanúm szerint az összes előbbit tartalmazta, egy kis anyanyelvi litván beütéssel. Amikor felhívtam Connie Tomainót, zeneterapeutánkat, elmondta nekem, hogy Vera egész nap, megállás nélkül énekel. Korábban nem volt túlzottan mu zikális, „most viszont igen'' Nem volt könnyű feladat beszélgetni Verával. Türelmetlenül fogadta a kérdéseket, és gyakran a válasz felénél éneklésre váltott. Amennyire lehe tett, megvizsgáltam a szellemi képességeit, amiből nyilvánvaló volt, hogy Vera alapvetően éber és tisztában van környezetével. Tudta, hogy ő egy idős hölgy, aki kórházban van; ismerte Connie-t („egy fiatal menyecske - elfelejtettem a nevét”); tudott írni és ismerte az órát. 291

Negyedik rész:

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

Ebből nem sok mindent tudtam kihámozni. „A demencia egy külö nös fajtája”, jegyeztem fel a noteszomba. „Az agyi gátlástalanodás roham léptekkel halad előre. Ezt magyarázható valami Alzheimer-szerű folya mattal (igaz, ami igaz, ha Alzheimere lett volna, akkor az állapota többet romlott volna és zavarodottabb lenne). De az a gyanúm, hogy valami más, ritkább jelenségről van szó.” Konkrétan arra gondoltam, hogy talán a homloklebenye sérült. A homloklebenyek oldalsó részeinek károsodá sa vezethet tehetetlenséghez és közömbösséghez, mint Harry S. esetében. A mediális és orbitofrontális területek károsodásának azonban egészen más hatása van: a beteg elveszíti ítélőképességét és önuralmát, ami meg nyitja az utat az impulzusok és asszociációk szüntelen áradata előtt. Az ilyenfajta homloklebenyi szindrómában szenvedő emberek viccelődőek és lobbanékonyak, mint Vera - de szélsőséges muzikalitással még soha nem találkoztam a tünetek között. Amikor néhány hónappal később Vera súlyos szívrohamban elhunyt, próbáltam elintézni a boncolást, mert tudni szerettem volna, mit mutat az agya. A boncolás egyre ritkább és nehezen elérhető, és sajnos nem jár tam sikerrel. Hamarosan más dolgok vonták el figyelmemet, és nem foglalkoztam többet Vera rejtélyes esetével, gátlásainak bizonyos értelemben kreatív és furcsa felszabadulásával, az utolsó éveire jellemző megvadult énekléssel és szóviccekkel. Csak 1998-ban jutott újra eszembe Vera hirtelen, ami kor Bruce Miller és munkatársai (San Francisco) cikkét olvastam, „Emergence of Artistic Talent in Frontotemporal Dementia,” (Művészi tehetség megjelenése frontotemporális demenciában). Rájöttem, hogy Verának valószínűleg ilyen típusú demenciája volt - igaz, az ő esetében a „művészi tehetség” nem vizuális, hanem zenei volt. Viszont ha megjelenhet vizuális művészi tehetség, miért ne jelenhetne meg zenei is? 2000-ben Miller és munkatársai aztán publikáltak is egy rövid cikket az előzmények nélküli zenei ízlés megjelenéséről néhány betegüknél a University of California, San Francisco demenciával foglalkozó osztályán, majd egy hosszabb cik ket is élénk esetleírásokkal, amely a „Functional Correlates of Musical and Visual Ability in Frontotemporal Dementia” (Zenei és vizuális képességek funkcionális megfelelői frontotemporális demenciában) címet kapta. Miller és munkatársai számos olyan betegről írtak, akiknél a zenei te hetség fokozódott, sőt, néhány esetben, zenéhez korábban nem vonzó 292

2 7 . E l f o jt h a t a t l a n : Z

en e és a h a lá n t ék leben y

dó embereknél zenei hajlam és tehetség szokatlan megjelenését figyelték meg. Ilyen betegekkel korábban csak anekdotaszerű leírásokban talál kozhattunk. Korábban senki sem foglalkozott ezekkel a betegekkel, senki sem követte végig őket, és senki sem térképezte fel tapasztalataikat ilyen mélységben és részletességgel. Szerettem volna találkozni dr. Millerrel és néhány betegével. Találkozásunkkor Miller először beszélt a frontotemporális demenciáról általában, amelynek tüneteit és az azokat okozó agyi változásokat 1892-ben Arnold Pick írta le, még Alois Alzheimer előtt, aki a ma az ő nevét viselő, szélesebb körben ismert szindrómát írta le. Egy ideig vi szonylag ritkának tartották a „Pick-betegséget”, Miller azonban rámuta tott, hogy ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy távolról sem ritka jelen ség. Sőt, a demenciaklinikán Miller betegeinek csak két harmadának van Alzheimer-kórja; a maradék egy harmad más betegségekben szenved, melyek közül a frontotemporális demencia a leggyakoribb.1 Az Alzheimer-betegségtől eltérően, amely általában emlékezeti és kog nitív zavarokban nyilvánul meg, a frontotemporális demencia gyakran kezdődik viselkedési változásokkal, a gátlások valamiféle felszabadulásá val. Talán ez lehet az oka, amiért a rokonok és orvosok lassan ismerik fel a betegség kezdetét. További zavaró tényező, hogy nincs állandó klinikai kép, a tünetek változóak, attól függően, hogy az agy melyik féltekéje érin tett elsősorban, és hogy a károsodás elsődleges helye a homloklebenyben vagy a halántéklebenyben van-e. A Miller és mások által megfigyelt kép zőművészi és zenei megnyilvánulások csak olyan betegeknél léptek fel, akiknek főként bal oldali halántéklebenyi károsodásuk volt. 1 Alois Alzheimer (aki jobban otthon volt a neuropatológia világában, mint Pick) bon coláskor kimutatta, hogy Pick jó néhány betegének agyában mikroszkopikus struk túrák vannak, melyeket Pick-testeknek neveztek el, mint ahogyan a betegség is a Pick-kór elnevezést kapta. Néha a „Pick-kór” elnevezés használatát azokra a betegekre korlátozzák, akiknél Pick-testek vannak jelen az agyban, de amint azt Kertész András hangsúlyozza, ennek a megkülönböztetésnek nincs igazán haszna: lényegében hasonló frontotemporális leépülés megy végbe, akár vannak Pick-testek, akár nincsenek. Kertész leírt olyan nagy családokat, ahol nemcsak a frontotemporális demencia, de más neurodegeneratív állapotok előfordulási aránya - mint például kortikobazális degeneráció, progresszív szupranukleáris bénulás, esetleg a Parkinson-kór néhány formája vagy ALS (amiotrófiás laterálszklerózis demenciával) - is magas,. Ezek az álla potok Kertész szerint összefüggnek; ezért javaslata szerint mindet a „Pick-komplexus” kifejezés alá kellene rendelni.

293

Negyedik r é s z :

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

Miller elintézte, hogy találkozhassak egyik betegével, Louis F.-fel, aki megdöbbentően emlékeztetett Vera B.-re. Még mielőtt találkoztunk volna, hallottam, hogy Louis a folyosón énekel, csakúgy, mint évekkel korábban Vera a klinika előtt. Amikor feleségével belépett a rendelőbe, köszönni és kezet fogni sem nagyon volt esélyünk, mert azonnal bele kezdett mondandójába. „A házunk közelében hét templom is van”, kezd te. „Vasárnaponként három templomba megyek.” Majd feltételezhetően a „templom”-hoz fűződő asszociációk nyomán elkezdte énekelni a „We wish you a merry Christmas.. ,”-t. Amikor belekortyoltam a kávémba, azt mondta, „Igyon csak - ha öreg lesz, úgysem ihat majd kávét”, és máris rá zendített egy kis dalocskára: „Egy csésze kávé, jaj, de jó, mindenkinek az való!” (Azt nem tudom, hogy ez egy „valódi” dalocska-e vagy csak a kávé közvetlen gondolata alakult át ismétlődő csilingeléssé.) Ezután egy tálca keksz vonta el a figyelmét; vett egyet, mohón befalta, majd még egyet és még egyet. „Ha nem teszi el a tálcát”, mondta a fele sége, „mindet meg fogja enni. Azt csak mondja, hogy tele van, attól még nem hagyja abba az evést... Tíz kilót hízott.” Néha olyasmit is a szájába vesz, ami nem ennivaló. „A cukorka alakú fürdősót is meg akarta enni, végül aztán kiköpte”, tette hozzá még. Nem volt különben olyan egyszerű eltenni az ételt. A tálcát egyre elér hetetlenebb helyekre tettem, de Louis, aki látszólag nem is figyelt rá, követ te minden mozdulatomat, és csalhatatlanul rárepült a tálcára - az íróasztal alatt, a lábamnál és a fiókban is. (A felesége elmondta, hogy nagyon ügyesen ki tudja szúrni a dolgokat; az utcán észreveszi az aprópénzt és más csillogó tárgyakat, és a földről felszedi a pici morzsákat.) Az evés és a kekszes tálca keresése között Louis nyugtalanul mocorgott, és megállás nélkül beszélt vagy énekelt. Szinte lehetetlen volt félbeszakítani, és beszélgetni vele vagy rábírni, hogy odafigyeljen valami szellemi feladatra - bár egyszer lemá solt egy bonyolult geometriai formát és megoldott egy számtanfeladatot, ami előrehaladott Alzheimer-kórban szenvedőknél lehetetlen lett volna. Louis hetente kétszer dolgozik egy nyugdíjasklubban, ahol egy énekcso portot vezet. Imádja a munkáját; a felesége szerint mostanában ez az egyet len dolog, ami valódi örömet szerez neki. Még csak a hatvanas éveiben jár, és tudatában van fogyatékosságainak. „Már nem emlékszem erre, már nem dolgozom, már semmit sem csinálok - ezért segítek a nyugdíjasoknak”, je gyezte meg, de arcán és hangjában nagyon kevés érzelem nyilvánult meg. 294

2 7 . E l f o jt h a t a t l a n : Z

ene és a h a lá n ték leben y

Többnyire vidám dalokat szokott énekelni nagy odaadással, saját kút fejére hagyatkozva. Ügy vettem észre, hogy éneklésében értelem és érze lem mutatkozik meg, de Miller figyelmeztetett, hogy ne feltételezzek túl sokat róla. Amikor Louis a „My Bonnié Lies over the Ocearí’-t énekel te nagy meggyőződéssel, megkérdeztem tőle, mi az az „óceán”, de nem tudta megmondani. A Millerrel együtt dolgozó kognitív idegtudós, Indre Viskontas azzal demonstrálta Louis szavakkal szembeni közömbösségét, hogy a dal egy fonémikusan és ritmikailag hasonló, ám értelmetlen vál tozatát adta oda neki énekelni: My bonnié lies over the ocean, My bonnié lies under the tree, My bonnié lies tables and then somé, Oh, bring tact my bonnié to he.2

Louis ezt is ugyanolyan átéléssel, érzelemmel és meggyőződéssel éne kelte, mint az eredeti változatot. Ezeknél a betegeknél, a „szemantikus” demenciára jellemzően, a tudás és a kategóriák vesznek el. Amikor a „Rudolph, the Red-Nosed Reindeer”3-t kezdtem Louisnak énekelni, tökéletesen tudta folytatni. Nem tudta azonban megmondani, hogy mi az a rénszarvas, és a rajzon sem ismerte fel - tehát a rénszarvasnak nemcsak a verbális vagy vizuális reprezentációja sérült, ha nem a rénszarvas fogalma is. Amikor megkérdeztem tőle, mi az, hogy „ka rácsony”, azonnal megint rázendített: „We wish you a merry Christmas.” Ezek után úgy tűnt nekem, hogy Louis bizonyos értelemben csak a je lenben élt, a cselekvéseiben, az éneklésben, beszédben és előadásban. És talán a nemlét ez alatt tátongó szakadéka miatt beszélt, énekelt és mozgott szüntelenül. Az Alzheimer-kór előrehaladottabb fázisában lévő betegekhez képest a Louishoz hasonló betegek elméje gyakran tisztának és intellektuálisan épnek tűnik. A szellemi képességeket vizsgáló teszteken valóban normá lis vagy még annál is jobb eredményeket érnek el, legalábbis a betegség 2 3

Mintha a magyar „Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el, kedves Télapó”-t mondjuk „Nulla kelyhes tenyér ló, dőlj el, nedves hétalvó”-ra változtatnánk. (A Ford.) Karácsonyi dal, mely egy a piros orrú rénszarvasról szól. (A Ford.)

295

Negyedik rész:

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

korai szakában. így aztán ezek a betegek nem igazán demenciában, ha nem egyfajta amnéziában szenvednek. Tényszerű tudásukat veszítik el, nem tudják például, hogy mi az a rénszarvas, karácsony vagy óceán. Kertész András megjegyzi, hogy a tények elfelejtése - a „szemantikus” amnézia - megdöbbentő kontrasztot mutat saját életük eseményeinek és élményeinek élénk emlékeivel. Bizonyos tekintetben a fordítottja annak, ami a legtöbb amnéziás betegnél tapasztalható: ők megőrzik tényszerű tudásukat, de elveszítik önéletrajzi emlékezetüket. Miller a frontotemporális demenciában szenvedő páciensekkel kap csolatban említi az „üres beszéd” fogalmát. Louis beszédének java része tényleg ismétlődő, töredékes és sztereotipikus volt. „Már minden kijelen tését hallottam egyszer”, jegyezte meg a felesége. És mégis voltak néha tiszta pillanatai, egy-egy értelmes sziget, például amikor arról beszélt, hogy nem dolgozik semmit, nem emlékszik semmire és nem csinál sem mit - ami igaz is és szívbemarkoló, még akkor is, ha ezek a momentumok csak egy-két másodpercig tartanak, mielőtt a feledés homályába vesznek, és elsöpri őket valami zűrzavaros szófolyam. Louis felesége, aki az elmúlt évben saját szemével látta, hogyan lesz úrrá férjén a hanyatlás, törékenynek és kimerültnek látszott. „Éjszakán ként felébredek”, mondta, „látom, hogy ott van, de valójában nincs ott, nincs jelen... Nagyon fog majd hiányozni, mikor meghal, de bizonyos értelemben már most sincs itt - már nem ugyanaz a szikrázó ember, aki nek megismertem. Az egész folyamat lassú gyász.” Attól is félt, hogy lob banékony, nyughatatlan viselkedése miatt előbb-utóbb baleset éri majd. Hogy Louis mit érez most, azt nehéz megmondani. Louis soha nem kapott zenei képzést, énekelni sem tanult, bár néha énekelt kórusokban, most azonban a zene és éneklés határozzák meg az életét. Duzzad az energiától és lelkesedéstől, az éneklés nyilvánvalóan nagy örömet okoz neki, és a dalok között szeret olyan kis dalocskákat köl teni, mint amilyen a „kávé”-dal is. Ha a szája evéssel van elfoglalva éppen, akkor az ujjaival dobol, improvizál, kopog. Nemcsak a dalokban lévő ér zés és érzelem - ami szerintem a demencia ellenére is biztosan eljut hozzá -, de a zenei minták is izgatják és elbűvölik, sőt talán azok tartják össze. Mrs. F. elmondta, hogy amikor esténként kártyáznak, „imád zenét hall gatni, dobol az ujjával vagy a lábával, énekel, miközben a következő lépé sén gondolkodik... A country zenét és az örökzöld slágereket szereti.” 296

27- E

lf o jt h a t a t la n : Z en e é s a h a lá n té k le b e n y

Bruce Miller talán azért Louis F.-et választotta nekem a betegei közül, mert beszéltem neki Vera gátlásainak felszabadulásáról, szüntelen locso gásáról és énekléséről. Miller szerint azonban sok más módja van még a muzikalitás megjelenésének és annak, hogy a zene átvegye az irányítást egy frontotemporális demenciában szenvedő ember életében. Számos ilyen betegéről számolt be. Miller leírta egyik páciensét, akinél negyvenes évei elején frontotem porális demencia alakult ki (a frontotemporális demencia gyakran jó val hamarabb kezdődik, mint az Alzheimer). Ez a beteg folyton fütyült. A munkahelyén még a „Füttyös” név is ráragadt, olyan mesterien tudott egy csomó klasszikus darabot és popdalt fütyülni, és a madaráról is éne kelt kitalált dalokat.4 A zenei ízlés is megváltozhat. C. Geroldi és munkatársai két beteget ír tak le, akiknek a frontotemporális demencia hatására az egész addigi éle tükre jellemző ízlésük más lett. Az egyikükben, egy idősödő jogászban, aki korábban nagyon kedvelte a klasszikus zenét, viszont erős ellenszenv vel viseltetett a popzenével szemben, feltámadt a szenvedély a korábban gyűlölt olasz popzene iránt, amit aztán naponta több órán át hallgatott teljes hangerővel. B. E Boeve és Y. E. Geda egy másik, frontotemporális demenciával élő páciens esetét jegyezték fel, akinél a polka muzsika iránt alakult ki mindent felemésztő szenvedély.5 4

1995-ben Gaylord Ellisontól (UCLA) kaptam egy levelet, aki az alábbiakat írta: A nővérem hatvanéves... és néhány éve Pick-betegséget állapítottak meg nála. A dolgok úgy alakulnak, ahogyan az elvárható, és a beszéde most már egy- vagy kétszavas kijelentésekre korlátozódik. Nemrégiben anyánk temetésén voltunk együtt, ami után én zongorázni kezdtem, Annette pedig fütyülte velem együtt, amit játszottam. Soha nem hallotta még azt a dalt, de rendkívüli tehetséggel fütyült. Úgy trillázott, mint valami énekesmadár, könnyedén követte a dallamokat és ügyesen váltott akkordokat. Megemlítettem ezt férjének, aki helyeselt: Annette két évvel ezelőttig egyáltalán nem tudott így fütyülni. A Zenebolondok eredeti kiadása óta rengeteg levelet kaptam hasonló zenei ízlésbeli változásokkal kapcsolatban, bár nem mindig egyértelmű, hogy a háttérben húzódó probléma frontotemporális demencia vagy esetleg valami más. Egy klasszikus zon goratudással rendelkező hölgy 86 éves édesanyjáról írt nekem, aki Parkinson-kórban, epilepsziában és demenciában szenvedett: Anyám régebben a klasszikus zenét imádta, de az elmúlt néhány hónapban történt vele valami: most a jazzért rajong, amit maximális hangerővel hallgat egész nap, a 24-órás hírcsatornával együtt... A jazz fontossága az életében egy kicsit különös, sőt szinte már komikus, mert amíg „normális” volt, utálta.

297

Negyedik r é s z :

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

A cselekvés, improvizáció és előadás szintjénél mélyebb szinten, Miller és munkatársai (2000-ben a British Journal of Psychiatryban megjelent cikkükben) egy csekély zenei képzéssel és háttérrel rendelkező idős férfi ről számoltak be, aki 68 évesen kezdett klasszikus zenét szerezni. Miller hangsúlyozta, hogy a férfinél tapasztalt hirtelen és spontán jelenség nem az ő zenei gondolatait tükrözte, hanem zenei mintákat - ezek kidolgozá sából és permutációjából építette fel szerzeményeit.6 Miller azt írja, hogy a páciens elméje komponálás közben teljesen átszellemült, és művei va lódi, minőségi zenék voltak (jó párat közülük nyilvánosan is előadtak). A komponálást akkor sem hagyta abba, amikor nyelvi és más kognitív képességei már súlyosan leromlottak. (Vera vagy Louis ilyen alkotói össz pontosításra képtelen lett volna, mert náluk a homloklebenyi károsodás a betegség korai szakától kezdve súlyos volt, így hiányoztak belőlük azok az integrációhoz és kivitelezéshez szükséges képességek, melyekkel a fejük ben ciká2 Ózenei mintákra reflektálni tudtak volna.) A zeneszerző Maurice Ravel élete utolsó éveiben olyan állapotban szenvedett, amit elvétve Pick-betegségnek hívtak, és amit manapság való színűleg a frontotemporális demencia valamilyen formájaként diagnoszti zálnának. Szemantikus afázia alakult ki nála, ami azt jelenti, hogy képtelen volt a reprezentációkat, szimbólumokat, elvont fogalmakat vagy kategóriá kat feldolgozni. Alkotói elméjében azonban hemzsegtek a zenei minták és dallamok - ezeket a mintákat és dallamokat azonban már nem tudta pa pírra vetni. Théophile Alajouanine, Ravel kezelőorvosa hamar rájött, hogy jeles betege, bár elvesztette zenei nyelvét, zenei találékonyságát megőrizte. Érdekes felvetés, hogy vajon a demencia elkezdődött-e már Ravelnál, ami 6

Allan Snyder szerint az autisták kreativitására is ehhez hasonló, alulról felfelé irányu ló folyamat jellemző, nem pedig egy általános vagy rendező séma. Az autizmusra is jellemző, hogy a frontotemporális demenciához hasonlóan a vizuális és zenei minták alkalmazásának rendkívüli képessége a verbális és elvont gondolkodás szegényes fej lődésével párosul. Az egyértelműen kóros állapotok, mint az autizmus és a frontotem porális demencia és a normális „stílus” kifejezése egy kontinuumon helyezkednek el. A zeneszerző Csajkovszkij esetében például a mű dallamokból jött létre - végtelen számú dallam szólt állandóan a fejében; ez nagyon különbözik a nagyszabású zenei gondolatoktól, a Beethoven műveire jellemző architektonikus szerkezetektől. „Soha nem dolgozom elvontan”, írta Csajkovszkij, „a zenei gondolat soha nem je lenik meg másként, csak megfelelő külső formában.” Az eredmény, amint azt Róbert Jourdain megjegyezte, „olyan muzsika, melynek felszíni textúrája káprázatos, de szer kezete sekélyes”.

298

27 . E l f o jt h a t a t l a n : Z

ene és a h a lá n ték leben y

kor a Bolerót írta, hiszen ennek a műnek központi eleme, hogy egyetlen zenei frázis ismétlődik könyörtelenül, több tucatszor, növekvő hangerővel és hangszereléssel, ami nem fejlődik sehova. Miközben ez a fajta ismétlés mindig is Ravel stílusának a része volt, korábbi munkáiban egy nagyobb zenei struktúra szerves részét képezte, ezzel szemben elmondhatjuk, hogy a Boleróbán az ismétlődő mintán kívül semmi nincs. Százötven évvel ezelőtt Hughling Jackson úgy gondolta, hogy az agy nem egy rögzített reprezentációkból vagy pontokból álló statikus mozaik, ha nem szüntelenül aktív és dinamikus rendszer, bizonyos aktívan elnyo mott és gátolt potenciális képességekkel - mely képességek „felszabadul hatnak”, ha a gátlás elmúlik. Afáziás gyerekek éneklésével kapcsolatban Jackson már 1871-ben utalt arra, hogy a nyelvi funkciók bal féltekében bekövetkezett károsodásakor a muzikalitás nemcsak hogy ép marad hat, de éppenséggel fokozódhat is. Számára ez is egyike volt a számta lan példának arra, hogy a normális esetben elnyomott agyi funkciók más funkciók károsodásával egy időben felszabadulhatnak. (Egyéb furcsa je lenségekkel és túlzásokkal kapcsolatban is kézenfekvő lehet ez a dinami kus magyarázat: a zenei hallucinációkat néha a süketség „szabadítja fel”, a szinesztéziát néha a vakság „szabadítja fel”, és a savant-működést néha a bal agyfélteke károsodása „szabadítja fel” ) Normális esetben mindenkiben egyensúlyban vannak az ingerlő és gát ló erők. Ha azonban a domináns félteke (később kifejlődött) elülső halán téklebenye károsodik, akkor ez az egyensúly felborul, és a nem domináns félteke poszterior parietális és halántéki területeihez kapcsolódó észlelési képességei gátlástalanodnak vagy felszabadulnak.7 Ez legalábbis Miller és mások feltevése, és ezt a feltevést a fiziológiai és anatómiai tanulmányok is egyre inkább alátámasztják. Miller munkacsoportja nemrégiben egy olyan páciens esetét írta le, akinél a vizuális kreativitás fokozódásával egyidejű leg progresszív afázia alakult ki (lásd Seeley és munkatársai.) Ez nem csak a jobb félteke poszterior területeinek funkcionális facilitációját jelentette: tényleges anatómiai változások is történtek, nevezetesen megnövekedett a szürkeállomány térfogata a parietális, a temporális és az okcipitális kér 7

A „paradox funkcionális facilitáció” gondolatát először Narinder Kapur fogalmazta meg 1996-ban.

299

Negyedik rész:

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

gekben. A szerzők a páciens kreativitásának tetőpontján a jobb oldali parietális kéreg „szupranormális” tevékenységéről számolnak be. A hipotézist klinikai eredmények is alátámasztják, olyan esetekkel, ahol a bal féltekét érő sztrókot vagy egyéb károsodást követően zenei vagy kép zőművészi tehetség jelentkezett. 1984-ben Dániel E. Jacome is egy ilyen esetet írt le. Páciensénél műtét utáni sztrók okozott kiterjedt károsodást a domináns bal féltekében - különösen az elülső frontotemporális terüle tekben -, mely nemcsak expresszív nyelvi nehézségeket (afáziát) eredmé nyezett, hanem a muzikalitás furcsa előtérbe kerülését is, ami folyamatos fütyülésben és éneklésben, a zene iránti szenvedélyes érdeklődésben mu tatkozott meg. Ez a változás nagyon átható volt egy olyan ember számára, aki a sztrók előtt, Jacome szavaival élve, „zeneileg naiv” volt. A furcsa változás azonban nem tartott sokáig; „a verbális készségek felépülésével párhuzamosan”, írta Jacome, „fokozatosan csökkent”. Ezek az eredmények, Jacome véleménye szerint, „alátámasztják a nem domináns félteke zenében betöltött nagyobb szerepét, mely normális esetben vala mennyire rejtett, és a domináns féltekét ért károsodás »szabadítja fel«”. Egyik levélíróm, Rolf Silber saját agyvérzése utáni tapasztalatait írta le, mely a domináns (bal) féltekében okozott károsodást. Amikor vissza nyerte eszméletét, jobb oldala lebénult, nem tudott beszélni, és nem értet te a szavakat. Később aztán leírta, hogy lábadozása során a feleségem behozta a kórházba az akkori legújabb kütyümet, egy kis CD-lejátszót, és azután úgy hallgattam a zenét, mintha az életem múlna rajta (zenei ízlésem nagyon-nagyon szerteágazó...). Amikor a jobb oldalam még nagyon korlátozott volt a mozgásban és alig-alig tudtam egy értelmes mondatot ki ejteni, egy olyan fázison mentem keresztül, ahol a zene-„feldolgozási” vagy analizálási vagy - még egyszerűbben - zeneértési képességem néhány hétig rendkívüli módon fokozódott... Ez nemcsak technikai szempontból, hanem sokkal inkább úgy mutatkozott meg, hogy - rövid ideig - megvolt az a képes ségem, hogy megkülönböztessem a különböző hangszercsoportokat és szóló hangszereket, és hogy felfogjam, hogy pontosan mit is csinálnak ők egyszerre. Ez mind a klasszikus, mind pedig az etno/popzenére is igaz volt. Kettő-négy hétig úgy éreztem, hogy úgy vagyok képes hallani a zenét, ahogyan, sejtésem szerint, a zenészek szokták. Amiért mindig is irigyeltem őket.

Ez a figyelemre méltó zenei képesség, folytatta Silber, nyelvi készségei visszatérésével eltűnt. Ezt egy kicsit rossz néven is vette, de amikor rájött, 300

27 . E l f o jt h a t a t l a n : Z

en e és a h a lá n t ék leben y

hogy a zenei képességek fokozódása vagy felszabadulása a nyelvi készsé gek elvesztésén múlik, elfogadta a dinamikus egyensúlyt, az agy adok-ve szek alapú működését, és végül is elégedett volt, hogy eredeti képességeit sértetlenül visszakapta. Rengeteg történet jelent meg az orvosi szakirodalomban és az általá nos sajtóban olyan emberekről, akiknél bal oldali sztrókot követően kép zőművészi tehetség alakult ki, vagy akik művészetének karaktere ilyen sztrók után megváltozott - gyakran veszítettek formai korlátaikból és lettek érzelmileg szabadabbak. Az ilyen jelenségek és változások gyakran meglehetősen hirtelen jönnek. A frontotemporális demencia és az agykárosodás egyéb formái által felszabadított zenei és képzőművészeti tehetség soha nem a semmiből jön; feltételezhetően már meglévő, de gátolt potenciális képességből vagy hajlamból, mely nem fejlődött ki. Ha a gátló tényezők károsodása miatt felszabadulnak, a zenei és képzőművészeti képességek potenciálisan fej leszthetők, gondozhatok és kiaknázhatóak valódi művészi értékű művek létrehozásához - legalábbis ha a homloklebeny működése, végrehajtó és tervező képességei sértetlenek. Frontotemporális demencia esetén a betegség kifejlődése során ez egy rövid, ragyogó közjátéknak ad teret. A frontotemporális demencia degeneratív folyamata sajnos nem áll meg itt, és előbb-utóbb minden elvész, rövid ideig azonban, néhány beteg szá mára megadatik legalább a zenén és képzőművészeten keresztüli egyedi beteljesülés, öröm és boldogság. Végezetül pedig el kell gondolkodnunk a „Grandma Moses”-jelenségen8 is - az olyan váratlanul és néha hirtelen előtörő új művészi vagy szellemi képességeken, melyek egyértelmű kóros jelenségek hiányában jelentkez nek. Helyesebb lenne itt talán „egészségről” beszélni, mint „kórosságról”, hiszen még előrehaladott életkorban is előfordulhat, hogy egy életen át tartó gátlások fellazulnak vagy felszabadulnak. Legyen ez a felszabadulás pszichológiai, társas vagy neurológiai, a kreativitás olyan áradatát képes szabadjára engedni, mely az egyén és mások számára is meglepő.

Grandma Moses (1860-1961) amerikai naiv festő volt, aki hetvenes éveiben kezdett el festeni, főképp a vidéki élet témáit. Tekintve, hogy 101 éves koráig élt, és rendkívül termékeny volt, közel harmincéves alkotói időszaka alatt rengeteg festményt készített.

301

28 .

Egy hipermuzikális faj: Williams-szindróma

1995-ben Lenoxban, Massachusetts államban, egy speciális nyári tábor ba látogattam el, hogy néhány napot együtt töltsék egy csoportnyi kü lönleges emberrel. Valamennyien a Williams-szindróma néven ismert genetikai rendellenességgel születtek, mely intellektuális erősségek és hiányosságok (többségük IQ-ja nem éri el a 60-at) furcsa keverékével jár együtt. Mindannyian rendkívül barátkozóak és érdeklődők voltak, és bár soha azelőtt nem találkoztam még velük, azonnal barátságosan és ben sőségesen üdvözöltek - inkább tűnhettem volna egy régi barátnak vagy nagybácsinak, mint idegennek. Lehengerlően csacsogtak, kérdezgettek, hogy utaztam, van-e családom, melyik a kedvenc színem, és milyen ze nét szeretek. Egyikük sem volt hallgatag - még a fiatalok sem, akik abban a korban voltak, amikor a legtöbb gyerek idegenekkel szemben félénk és tartózkodó szokott lenni. Nyugodtan odajöttek hozzám, kézen fogtak, mélyen a szemembe néztek és korukat meghazudtoló jártassággal társa logtak velem. Legtöbbjük tízen- vagy huszonéves volt, bár volt köztük néhány fia talabb gyerek, illetve egy 46 éves hölgy is. Megjelenésükben azonban a kor vagy nem viszonylag kevéssé ütközött ki - mindannyiuknak széles szájuk és fölfelé álló orruk, kicsi álluk és kerek, kíváncsi csillagszemük volt. Egyediségük ellenére úgy tűnt, mintha mindannyian egyetlen törzs tagjai lettek volna, akiket rendkívüli beszédességükről, pezsgésükről, mesélési szeretetükről, mások felé való nyitottságukról, az idegenekkel szembeni félelem hiányáról és mindenekelőtt zeneszeretetükről lehet megismerni. 302

28. E g y

h ip e r m u z ik á l is f a j:

il l ia m s - s z in d r ó m a

Nem sokkal megérkezésem után a táborozok, a szombat esti tánc gondolatától izgatottan, besereglettek egy nagy sátorba, ahová maguk kal cibáltak engem is. Szinte mindannyian előadtak valamit, vagy tán coltak. Steven, zömök tizenöt éves, a harsonáján gyakorolt - a tiszta, magabiztos, rezes hang egyértelműen mély megelégedéssel töltötte el. Meghan, romantikus társasági lélek, a gitárját pengette, és lágy balladá kat énekelt. Christiannak, a magas, svájcisapkás langaléta fiatalembernek olyan jó füle volt, hogy korábban soha nem hallott dalokat is képes volt elzongorázni. (A táborozok nem csak a zene iránt voltak ennyire érzé kenyek, nem csak a zenére voltak ráhangolódva; a hangokkal szemben általánosan rendkívüli érzékenységet mutattak, vagy legalábbis nagyon odafigyeltek rájuk. Rögtön felfigyeltek olyan apró háttérzajokra, amit mi meg sem hallottunk vagy nem voltunk tudatában, és gyakran utánozták is őket. Az egyik fiú motorhangjuk alapján azonosítani tudta a közele dő autómárkákat. Amikor másnap egy másik fiúval az erdőben sétáltam, belebotlottunk egy méhkasba, ami teljesen lenyűgözte őt, és ő maga is egész napon át tartó zümmögésbe kezdett. A hangok iránti érzékenység nagyon egyéni, és pillanatról pillanatra változhat. A táborban az egyik gyereket egy bizonyos porszívó zúgása igézte meg, miközben a másik gyerek ki nem állhatta azt.) Anne, aki negyvenhat évével a legidősebb volt köztük, a Williams-szindrómával együtt járó problémák miatt nagyon sok műtéten esett át. Idősebbnek nézett ki koránál, és volt benne valami bölcsesség és éleslátás. A többiek valamiféle bölcsnek tartották, és tisztelték őt. Nagyon kedvelte Bachot és a 48 prelúdium és fúgából eljátszott néhányat nekem a zongorán. Anne gyakorlatilag önállóan élt, némi segítséggel, volt sa ját lakása és telefonja - bár a Williams-esekre jellemző szószátyársága miatt a számla időnként óriásira nőtt. Anne-nek nagyon sokat jelentett a zenetanárához fűződő szoros kapcsolata, aki úgy tűnt, nagyon jó érzék kel tudott segíteni neki érzései zenei kifejezésre juttatásában - miközben abban is segített, hogy Anne a zongorázás technikai kihívásainak is eleget tudjon tenni, amit egészségi problémái igencsak megnehezítettek. A Williams-szindrómás gyerekek már 1-2 éves korban rendkívül fo gékonyak a zenére, amint azt később a Bronxi Montefiore-i Gyermekkór ház Williams-szindrómásoknak fenntartott részlegén is láthattam. Ide nemcsak a rendszeres orvosi ellenőrzés miatt járnak a különböző korú 303

Negyedik rész:

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

emberek, hanem azért is, hogy találkozhassanak egymással, és együtt zenélhessenek Charlotte Pharr-ral, a tehetséges zeneterapeutával, akit szemmel láthatóan imádnak. A kis hároméves Majestic a környezetében mindenkivel és mindennel szemben visszahúzódó és érdektelen volt. Mindenféle furcsa hangokat adott ki, amikor azonban Charlotte elkezdte utánozni őt, azonnal sikerült megragadni a figyelmét. Elkezdték hang áradataikat csereberélni egymás közt, amiből hamarosan először ritmi kus minták alakultak ki, majd zenei hangok és rövid, improvizált meló diák. Majestic eközben figyelemre méltó átalakuláson ment át - teljesen lefoglalta, amit csinált, és még Charlotte gitárját is magához ragadta (ami nagyobb volt, mint ő maga) és egyenként pengetni kezdte a húrokat rajta. A szeme szüntelenül Charlotte-ra szegeződött, várta a biztatást, a támo gatást és irányítást tőle. Amikor azonban az óra véget ért és Charlotte távozott, hamar visszasüllyedt korábbi érdektelen állapotába. Az elbűvölő kis hétéves Deborah-nál még egyéves kora előtt diag nosztizálták a Williams-szindrómát. Debbie számára a mesélés és szerep játék ugyanolyan fontos volt, mint a zene - mindig szüksége volt kísérő szövegre és akcióra a „puszta” zene mellé. Kívülről tudta az összes dalt, amit a zsinagógában hallott, de amikor édesanyja be akarta ezt mutatni, véletlenül a saját gyerekkorából énekelt egy dallamot. „Nem!”, kiáltott fel Debbie. „Most az én zsinagógámból akarok énekelni!” És rá is zendített. (A zsinagógában hallott dalok természetesen tele vannak jelentéssel és történetekkel, a rituálé és liturgia drámájával - nem véletlen, hogy né hány kántorból, mint például Richard Tuckerből operaénekes válik, és a zsinagóga drámáját felcseréli a színpadi drámára.) Tomer hatéves korában erős, lendületes fiúcska volt, hozzáillően ke mény és barátságos személyiséggel. Imádott dobolni; a ritmus szinte megrészegítette. Amikor Charlotte többféle bonyolult ritmust mutatott, azonnal utánozni tudta őket - sőt, két kezével két különböző ritmust tudott egyszerre dobolni. Előre látta a ritmusfrázisokat, és könnyedén improvizált. Egyszer a dobolás túláradása olyannyira magával ragadta, hogy elhajította a dobütőket és táncolni kezdett inkább. Amikor meg kérdeztem tőle a különféle dobok neveit, húszféle különböző dobot so rolt fel gyorsan a világ minden részéről. Charlotte véleménye szerint, ha képzi magát, Tomer egészen biztosan hivatásos dobos lehet felnőtt korában. 304

28. E g y

h ip e r m u z ik á l is f a j:

W il l ia m s - s z in d r ó m

A 48 éves Pamela, mint Anne a táborban, a legidősebb, és rettentően, időnként szívbemarkolóan világos gondolkodású volt. Egyszer, amikor a közösségi otthonról beszélt, ahol több „fogyatékos” emberrel élt együtt, a szeme könnybe lábadt. „Sokszor szoktak csúfolni”, mondta. Nem értik őt, nem tudják felfogni, mondta, hogyan tud ennyire értelmes és ugyan akkor más tekintetben mégis annyira fogyatékos lenni. Vágyott egy ba rát után, akinek szintén Williams-szindrómája van, akivel jól érezhetné magát, beszélgethetnének és zenélhetnének együtt. „De sajnos nem va gyunk elegen”, mondta, „én vagyok ott az egyetlen williamses.” Pamelával kapcsolatban is az volt az érzésem, mint Anne-nel, hogy korával együtt fájdalmas bölcsességre és széles látókörre tett szert. Édesanyja megemlítette, hogy Pamela szereti a Beatlest, ezért elkezd tem a Yellow Submarine-t énekelni neki. Pamela hangosan és vidáman, széles mosollyal az arcán kapcsolódott be. „A zenétől életre kel”, mondta édesanyja. Óriási volt a repertoárja, jiddis népdaloktól kezdve karácsonyi himnuszokig, és ha egyszer rákezdte, senki sem állíthatta meg. Nagyon érzelmesen, nagy átéléssel énekelt, és mégis - ez meglepő volt számom ra - gyakran volt hamis, néha semmiféle hangnem nem volt fellelhető az énekében. Ez Charlotte-nak is feltűnt, és nehezen tudta őt gitáron kísérni. „A williamses emberek mind nagyon szeretik a zenét”, mondta, „mindannyiukat mélyen meghatja, de közülük sem mindenki zseni, nem min denki zenei tehetség.” A Williams-szindróma nagyon ritka betegség, tízezerből egy gyereknél for dul elő, és az orvosi szakirodalomban először 1961 -ben írta le egy cikkben }. C. P. Williams, új-zélandi kardiológus. A következő évben tőle függetle nül Alois J. Beuren és munkatársai is felfedezték Európában. (Európában ezért szokták Williams-Beuren-szindrómának is hívni, de az Egyesült Ál lamokban általában a Williams-szindróma elnevezés az ismert.)1 Mind két leírásban szív- és érrendszeri elégtelenségek, szokatlan arcfelépítés és értelmi fogyatékosság találhatók a szindróma jellemzői között. Az „értelmi fogyatékosság” kifejezés egy általános, mindenre kiterje dő intellektuális hiányosságra utal, amely a nyelvi készségekkel együtt a többi kognitív készséget is érinti. 1964-ben G. von Arnim és P. Engel, 1 Magyarországon a Williams-szindróma elnevezés használatos. (A Ford.)

305

Negyedik rész:

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

akik a Williams-szindrómával együtt járó megemelkedett kalciumszintet megfigyelték, azt is észrevették, hogy a képességek és fogyatékosságok érdekesen egyenetlenül oszlanak el. Említették a gyerekek „barátságos és beszédes személyiségét” és „szokatlan nyelvi készségeiket” - amit egy „ér telmi fogyatékos” gyerektől azért nem nagyon várnánk. (Érintőlegesen azt is megjegyezték, hogy ezek a gyerekek erősen kötődnek a zenéhez.) A gyerekek szülei egyenként is gyakran meg voltak lepődve a gye rekekben megnyilvánuló erősségek és intellektuális fogyatékosságok szokatlan együttállásán, és nagyon nehezen találtak a gyerekek számára megfelelő környezetet vagy iskolát, hiszen a szó megszokott értelmében nem voltak „értelmi fogyatékosok”. Az 1980-as évek elején egy csoportnyi szülő felfedezte egymást, összefogtak és megalakították azt a magot, amiből később megalakult a Williams Szindróma Társaság.2 Körülbelül ugyanekkor a kognitív idegtudós, Ursula Bellugi, aki úttörő jelentőségű kutatásokat végzett a siketség és jelnyelv területén, elkezdett érdeklődni a Williams-szindróma iránt. 1983-ban találkozott Crystallel, az akkor 14 éves williamses lánnyal, aki teljesen elbűvölte és lenyűgözte őt, elsősorban dalok és szövegek azonnali improvizációjával. Bellugi egy éven keresztül minden héten találkozott Crystallel, amivel egy hatalmas vállalkozás vette kezdetét. Bellugi nyelvész, akit ugyanannyira lenyűgöznek a beszéd érzelmi vo natkozásai és a nyelv költői használata, mint strukturális nyelvi jellemzői. Elképesztőnek találta a fiatal williamsesek alacsony IQ ellenére is hatal mas és szokatlan szókincsét, amelynek olyan szavak is részét alkották, mint „evakuál”, „gesztikulál”, „eszterga”, „tundra”, „áhítatos”. Amikor arra kérték őket, hogy soroljanak fel annyi állatot, amennyit csak tudnak, az 2

Ebben a tekintetben megdöbbentő a hasonlóság más zavarokkal. 1971-ben hat Tourette-szindrómás gyerekkel élő család összefogott és egy informális támogató cso portot alakítottak, ami aztán országosan, majd világszerte ismert szervezetté nőtte ki magát (Tourette Syndrome Association). Hasonló volt az autizmussal és más zavarok kal is a helyzet. Ezek a csoportok nemcsak azért voltak létfontosságúak, mert a csalá doknak támogatást nyújtottak, hanem mert a közvélemény és a szakma figyelmét is felhívták a szindrómákra, anyagilag támogatták a kutatásokat, valamint az új törvényi rendelkezések és oktatáspolitika megszületésében is részt vállaltak. (Magyarországon a Magyar Williams Szindróma Társaság - http://www.williams.ngo.hu/ - játszik ha sonlóan fontos szerepet a családok összefogásában és megfelelő ellátás és fejlesztés biztosításában - a Ford.)

306

28. E

g y h ip e r m u z ik á l is f a j:

W il l ia m

s -s z in d r ó m a

egyik kislány a sor elején említette a „tarajos gőtét, kardfogú tigrist, kőszáli kecskét és antilopot”.3 Nem csak a szókincsük volt óriási és szokatlan ezeknek a gyerekeknek; az összes kommunikációs készségük is nagyon fejlett volt, különösen a hasonló intelligenciahányadossal rendelkező Down-szindrómás fiatalokkal szembeállítva. A Williams-szindrómásokat különösen vonzza a történetmesélés. Élénk hanghatásokat és más eszközöket vetnek be az érzelmek és a hatás fokozása érdekében; Bellugi ezeket „közönség-csalinak” nevezte - ezek olyan szófordulatok például, mint „Mit volt mit tenni”, „Lám, lám, nézzenek csak oda!” és „Vajon mi történhetett ezután?”. Bellugi számára egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az elbeszélőkészség a hiperszociabilitással van összefüggésben - a másokkal való kapcsolatteremtés és kötődés utáni vágyukkal. Aprólékos figyelmet fordítottak a személyes részletekre, szemmel láthatóan rendkívüli oda adással tanulmányozták az emberek arcát, és mások érzelmei és hangula tai iránt is nagyfokú érzékenységet mutattak. A környezetük nem emberi elemeivel kapcsolatosan azonban furcsa kö zömbösséggel viseltettek. A tárgyak iránt közönyösek, és ügyetlenül bán nak velük - bizonyos esetekben a williamses gyerekek nem tudták beköt ni a cipőfűzőjüket, felmérni az akadályokat és a lépéseket, vagy „felfogni”, hogyan vannak a dolgok elrendezve a házban. (Megdöbbentő a kontraszt az autizmussal élő gyerekekkel, akik élettelen dolgokra fixálódnak, mások érzései iránt pedig közönyösek. Bizonyos értelemben a Williams-szindróma a súlyos autizmus szöges ellentéte.) Néhány williamses gyerek egy szerű lego-kockákat sem tudott egymásba rakni - ez az ugyanolyan IQ-jú Down-szindrómás gyerekeknek könnyedén ment. És sok williamses gye rek képtelen volt egyszerű geometriai alakzatokat lerajzolni. Bellugi megmutatta, hogy 49-es IQ-ja ellenére Crystal milyen élénk, cizellált leírást adott az elefántról, a rajz viszont, amit néhány perccel az előtt készített, alig-alig hasonlít egy elefántra; a szavaival figyelmesen megragadott jellemvonások közül tulajdonképpen semmi nem került át a rajzba.4 3 4

Asperger-szindrómás gyerekek körében Doris Allén és Isabelle Rapin hasonló beszédstílust figyeltek meg, nagy szókinccsel és áltársasági modorral. „Az elefánt, az egy állat. És az elefánt azt csinálja, hogy a dzsungelben lakik. De lakhat az állatkertben is. És az van neki, hogy hosszú, szürke fülei vannak, legyező fülei, olyan fülei, amivel tud szelet kavarni. Hosszú ormánya van, amivel fel tudja venni a füvet

307

Negyedik r é s z :

É r z e le m , i d e n t it á s é s z e n e

A figyelmes és gyakran tanácstalan szülők, miközben észreveszik gyermekeik problémáit és nehézségeit, felfigyelnek a társakra irányuló szokatlan figyelmükre és barátságosságukra is, arra, hogy másokkal sze retnének kapcsolatba lépni. Sok szülő megdöbbenten tapasztalta, hogy gyermeke már csecsemőként milyen intenzív figyelemmel hallgatja a zenét, és még mielőtt beszélni tudna, képes dallamokat énekléssel vagy dúdolással visszaadni. Néhány szülő úgy találta, hogy gyermeke annyira elmélyült a zenében, hogy képtelen bármi másra odafigyelni; más gyere kek a zene által kifejezett érzelmekre annyira érzékenyek lehetnek, hogy a szomorú dalokon sírva fakadnak. Megint mások naponta több órát ját szanak hangszerükön, vagy három-négy nyelven tanulnak meg dalokat, ha tetszik nekik a dallam és az ütem. Glória Lenhoff esete pontosan ilyen volt. Glória egy Williams-szindrómás fiatal nő, aki több mint harminc nyelven tanult meg operaáriákat énekelni. 1988-ban a közszolgálati televízió leadta a Bravó, Glória című dokumentumfilmet, ami Glória figyelemre méltó zenei képességeiről szólt. Nem sokkal ezután Glória szülei, Howard és Sylvia Lenhoff egy meglepő telefonhívást kaptak valakitől, aki látta a filmet, és aki lényegé ben ezt mondta nekik: „Csodálatos volt a film - de miért nem említették, hogy Glóriának Williams-szindrómája van?” A néző, egy szülő, Glóriát látva egyből azonosította a Williams-szindrómára jellemző arcvonásokat és viselkedést. A Lenhoff házaspár akkor hallott életében először a szind rómáról; lányuk akkor 33 éves volt. Howard és Sylvia Lenhoff azóta aktívan közreműködnek a betegséggel kapcsolatos ismeretek tudatosításában. 2006-ban együtt dolgoztak Teri

vagy fel tudja venni vele a szénát. Ha rossz a kedve, akkor borzasztó tud lenni. Ha az elefánt feldühödik, akkor agyontaposhat; megtámadhat. Az elefántok néha támadnak. Nagy, hosszú agyaraik vannak. Egy kocsit is tönkre tudnak tenni. Veszélyes lehet. Ha szorult helyzetben vannak, ha rossz a kedvük, az rettenetes tud lenni. Az elefánt nem jó háziállatnak. Annak inkább egy macska vagy egy kutya vagy egy madár jó.

308

28. E g y

h ip e r m u z ik á l is f a j:

il l ia m s -s z in d r ó m a

Sforza The Strangest Song (A legfurcsább dal) című könyvének megírásá ban, mely Glória rendkívüli életét dolgozza fel. Szóba kerül benne Glória koraérett muzikalitása is. „Egyéves korában”, meséli Howard, „Glória egy folytában a The Owl and the Pussycat és a Baa Baa Black Sheep dalocs kákat hallgatta - lenyűgözte a ritmus és a rím.” Kétévesen már reagált a ritmusra. „Amikor Howard és Sylvia lemezeket hallgattak”, írja Sforza, „Glória egy pillanat alatt lázba jött, koncentrált és felhúzta magát a kiságyban, megkapaszkodott a rácsban és föl-le pattogott... az ütemre.” Howard és Sylvia ösztönözték Glória ritmus iránti szenvedélyét: kapott csörgődobot, xilofont, dobot. Más játékkal nem is játszott, csak ezekkel. Hároméves ko rára Glória tudott dallamokat énekelni, és „mire négyéves lett”, írja Sfor za, „a nyelvvel kapcsolatban lett nagyon falánk... mohón habzsolta a jid dis, lengyel, olasz szavakat, vagy éppen amit hallott... úgy szívta magába őket, mint a szivacs, és elkezdett kis dalokat énekelni más nyelveken is.” Nem ismerte ezeket a nyelveket, lemezhallgatás közben tanulta meg a prozódiát, intonációt és hangsúlyokat, és folyékonyan tudta reprodukálni őket. Már négyéves korában is volt valami rendkívüli Glóriában, ott volt benne az operaénekes, ami később vált belőle. 1992-ben, amikor Glória 38 éves volt, Howard ezt írta nekem: G ló ria lán y o m n ak gazd ag szop rán h angja v an , és b árm it le tud hallás után játszan i a tan g ó h arm o n ik án . 2 0 0 0 dalból álló re p e rto á rra l ren d elk ezik ... E n nek ellenére, a töb b i W illiam s-szin d ró m áv al élő em b erh ez h aso n ló an , fogal m a sincs ró la, m en n yi h á ro m m eg ö t, és képtelen az önálló életre.

1993 elején találkoztam Glóriával, aki elénekelt pár részt a Turandotból, miközben én zongorán kísértem. Mint mindig, akkor is ragyogó, kifogástalan volt előadása. Fogyatékosságai ellenére Glória elkötelezett profi, aki ideje nagy részét repertoárja tökéletesítésével és bővítésével tölti. „Tudjuk, hogy »értelmi fogyatékos«”, mondja az apja, „de hozzá és a többi williamseshez képest vajon nem mindannyian fogyatékosak va gyunk, ha bonyolult zenetanulásról és a zene elraktározásáról van szó?” Glória tehetsége rendkívüli, de nem egyedi. Körülbelül akkortájt, m i kor tehetsége kezdett felszínre kerülni, feltűnt egy másik nem minden napi fiatal, Tim Baley, akinek hasonlóan megdöbbentő zenei képességei voltak, és folyékonyan beszélt, másfelől viszont súlyos intellektuális fo 309

Negyedik rész:

É r z e le m , id e n t it á s és z e n e

gyatékosságokat mutatott. Muzikalitása és a szülei és tanára támogatása lehetővé tették számára, hogy Gloriához hasonlóan előadóművész (zon gorista) váljék belőle. 1994-ben Glória, Tim és még három másik zenei leg tehetséges Williams-szindrómás megalakították a Williams Five nevű formációt. Első fellépésük Los Angelesben volt. Az eseményről beszámolt a Los Angeles Times és az NPR közszolgálati rádió All Things Considered (Mindent összevetve) című műsora. Mindez nagyon örömteli volt Howard Lenhoff számára, mégsem volt teljesen elégedett. Biokémikus volt, tudós - mit mond a tudomány a lá nya és a többiek zenei tehetségéről? Tudományos figyelem addig nem irányult a Williams-szindrómával élők zenei szenvedélyére és tehetségé re. Ursula Bellugi elsősorban nyelvész volt, és annak ellenére, hogy lenyű gözte őt a williamses emberek muzikalitása, nem végzett szisztematikus vizsgálatokat a témában. Lenhoff őt és más kutatókat is arra próbált ösz tönözni, hogy végezzenek tanulmányokat a témában. Nem minden Williams-szindrómával élő ember - és a „normális” em berek közül is kevés - akkora zenei tehetség, mint Glória. De gyakorlati lag mindannyian osztoznak a zene iránti szenvedélyben és a zenére adott rendkívüli érzelmi reakciókészségben. Éppen ezért Lenhoff úgy érezte, hogy szükség van egy megfelelő fórumra, egy zenei fórumra, ahol a Williams-szindrómások találkozhatnak és kapcsolatba léphetnek egymással. Howard nélkül nem jött volna létre 1994-ben Massachusettsben a tábor, ahol a Williams-szindrómával élők társasági életet élhettek és együtt ze nélhettek, sőt zenei oktatásban is részesültek. 1995-ben Ursula Bellugi is elment egy hétre a táborba; a következő évben az idegtudós és hivatásos zenész Dániel Levitinnel tért vissza. Bellugi és Levitin összeállították és kiadták az első ritmusról szóló felmérést a közösségen belül, melyben az alábbiakról számoltak be: A W illiam s-szin d ró m áv al élő e m b e re k ... im plicit m ó d o n u gyan , de n agyon jól értik a ritm u st és a ritm u sn ak a zenei nyelvtanban és fo rm áb an b etö ltö tt szerepét. A W illiam s-szin d ró m ás em b erek n él n em csak a ritm u s, de a zenei intelligencia m á s aspektusai is m ag asan fejlettek és k orán kialakulnak. [ ...] Sok tö rté n e te t h allo ttu n k csecsem ő k rő l (1 2 h ó n ap o so k ró l), akik fel tu d tá k ism ern i a h angm agasságok at, h a szüleik zo n g o ráztak , v ag y kisgyerekekről (2 4 h ón ap o so k ró l) akik leültek a zo n g o ráh o z és n agyob b testvérük z o n g o ra

310

28. E g y

h ip e r m u z ik á l is f a j:

i l l i a m s -s z in d r ó m a

leckéjét lejátszották - ezek az an ek d otaszerű b eszám o lók ellen ő rzö tt kísérleti igazolást kívánnak, de a k öztü k lévő h ason lóságb ól - és p u sztán csak n agy szám ukból - kiindulva a rra következtethetün k, h o g y a W illiam s-szin d ró m ás egyének zenei b evo n ó d ásán ak és m uzikalitásán ak foka sokkal m agasabb, m in t a n orm ális em bereké.

A zenei képességek teljes vértezete meglepő módon fejlett lehet olyan emberekben, akik általános intelligenciájukat tekintve (némely esetben súlyosan) fogyatékosak; ezt példázzák a zenei savantok elszigetelt képes ségei. Ez a tény azt mutatja, hogy valóban beszélhetünk specifikus „zenei intelligenciáról”, amint azt Howard Gardner is állította többszörösintelligencia-elméletében. A Williams-szindrómás emberek zenei tehetsége különbözik a zenei savantokétól, ennek ellenére a savant tehetségek teljesen kifejlődve jelen nek meg, van bennük valami mechanikus, kevés tanuláson vagy gyakor láson keresztüli megerősítést igényelnek, és nagyban függetlenek a külső hatásoktól. A Williams-es gyerekekben ezzel szemben mindig erős vágy van arra, hogy másokkal együtt vagy másoknak zenéljenek. Ez több ál talam megfigyelt fiatal esetében is egyértelmű volt, beleértve Meghant, akit zeneórája közben volt alkalmam figyelni. Láthatóan nagyon kö tődött a tanárához, figyelmesen hallgatta és szorgalmasan dolgozott a javaslatain. Ez a fajta elköteleződés számos módon nyilvánulhat meg, amint azt Bellugí és Levitin is tapasztalhatták táborba tett látogatásukkor: A W illiam s-szin d ró m áso k at szokatlanul erő sen k öti le a zene. A zene szem m el láth ató an n e m csa k eg y n agy o n m ély és gazdag részét képezi életüknek, de m in d e n t át is h at; legtöbbjük a nap n ag y részét azzal tölti, h o g y m ag án ak énekelget v ag y h angszereken játszik, m ég m ik özb en az eb édlőbe igyekszik, ak kor i s ... H a az egyik táb o ro zó b eleb otlott eg y m ásik táb o ro zó b a vagy tá b o ro zo k egy cso p o rtjáb a, akik ép pen v alam i zenei tevékenységgel v oltak elfog lalva. .. az ú jon n an érkező v ag y rö g tö n csatlak o zo tt h ozzáju k, v ag y élvezette] elkezdett rin gató zn i a z e n é re ... A zenével v aló felem észtő egység a n orm ális p o p u láció b an sz o k a tla n ... M ég h ivatásos m u zsiku sok k özt is ritkán találk o zu nk ilyenfajta teljes átszellem üléssel.

A Williams-szindrómával élők körében kiugróan erős három hajlam - a zenei, a narratív és a társas - együtt jelentkeznek, és jól elkülöníthető, 31 1

Negyedik ré s z :

É r z e le m , id e n titá s és z e n e

mégis bensőségesen egymáshoz fűződő elemei egy buzgó expresszív és kommunikatív hajtóerőnek, ami a Williams-szindrómában meghatározó jelentőségű. A kognitív képességek és hiányosságok ilyen rendkívüli együttállásából kiindulva Bellugi és mások elkezdték feltárni, hogy mi lehet mindennek az agyi alapja. Az agyi képalkotás és a (sokkal ritkább) boncolási jelen tések a normálistól jelentős mértékű eltéréseket mutattak. A Williamsszindrómás emberek agya átlagosan 20%-kal volt kisebb a normál agy nál, és alakjuk is meglehetősen szokatlan, mert a méretbeli és súlybeli csökkenés kizárólag az agy hátsó felében, a tarkó- és a fali lebenyekben volt jellemző, miközben a halántéklebenyek normális vagy a normális nál nagyobb méretűek voltak. Ez egybevágott azzal, ami a williamsesek egyenetlen kognitív képességeivel kapcsolatosan annyira világos volt a téri-vizuális érzék súlyos fogyatékosságai a parietális és az okcipitális területek alulfejlettségének tulajdoníthatók, miközben az erős hallási, verbális és zenei képességek általános értelemben a halántéklebenyek nagyméretű és neuronokkal gazdagon átszőtt hálózatainak köszönhe tők. Az elsődleges hallókéreg williamses emberekben nagyobb volt, és a planum temporaléban is jelentős eltérések voltak tapasztalhatók - ez a struktúra kulcsszerepet játszik a zene- és a beszédészlelésben, továbbá az abszolút hallásban is.5 Végezetül Levitin, Bellugi és mások a Williams-szindrómások mu zikalitásának funkcionális megfelelőit vizsgálták. Azt szerették volna tudni, hogy vajon a Williams-szindrómások muzikalitását, illetve ze nére adott érzelmi válaszaikat ugyanaz a neurofunkcionális szervező dés támogatja-e, mint a normális alanyokét vagy a hivatásos zenészekét. Mindhárom csoportnak különféle zenéket játszottak, Bach-kantátáktól kezdve Strauss-keringőkig, és az agyi képalkotó eljárások segítségével

Amikor 1995-ben ellátogattam a zenetáborba, megdöbbentett a tény, hogy a gyere kek közül milyen soknak van abszolút hallása; abban az évben olvastam egy cikket Gottfried Schlaug és munkatársainak tollából, melyben beszámolnak arról, hogy a hivatásos zenészek bal oldali planum temporaléja megnagyobbodást mutatott. Java soltam hát Belluginak, hogy vizsgálják meg ezt az agyterületet a Williams-szindrómásokban. Itt szintén megnagyobbodás volt tapasztalható. (További vizsgálatok ezekben a struktúrákban bonyolultabb és változó eltéréseket mutattak.)

312

28. E g y

h ip e r m u z ik á l is f a j:

il l ia m s -s z in d r ó m a

nyilvánvalóvá vált, hogy a Williams-szindrómások nagyon másként dol gozták fel e zenét, mint a többiek. Ők a zene észlelésébe és a zenére adott reakcióba sokkal szélesebb neurális struktúrakészletet vontak be, köztük a kisagy, az agytörzs és az amigdala részeit, melyek normál alanyoknál alig aktiválódtak. Ez a nagyon intenzív agyi aktiváció, különösképpen az amigdala területén, magyarázza a zene iránti önkéntelen vonzódásukat és a zenére adott néha túláradó érzelmi reakciójukat. Bellugi meglátása szerint ezek a vizsgálatok azt mutatják, hogy „a Williams-szindrómás egyének agyának szerveződése, mind makro-, mind mikroszinten, eltér a normális egyénekétől”. A Williams-szindrómás emberekre annyira jellemző mentális és érzelmi tulajdonságok nagyon precízen és gyönyörűen tükröződnek agyuk sajátosságaiban. Jóllehet a Williams-szindróma idegrendszeri alapjainak vizsgálata messze nem fejeződött még be, már az eddigiek alapján is lehetővé vált az értelmi és viselkedési jellemzők sokfélesége és a mögöttes agyi struktúrák közti minden korábbinál szorosabb együttjárás leírása. Ma már közismert tény, hogy a Williams-szindrómás embereknél az egyik kromoszómán 15-25 gén törlődik. Ennek az apró géncsoportnak (a körülbelül 25 ezer génből álló emberi génállománynak kevesebb mint egy ezred része) a törlődése felelős a Williams-szindróma minden jel lemzőjéért: a szív- és érrendszeri rendellenességekért (az elégtelen elasztin-mennyiségért); a szokatían arc- és csontfelépítésért; és nem utolsó sorban az agy szokatlan fejlődéséért - ami a Williams-szindrómára jel lemző egyedi kognitív és személyiség profil mögött áll. A legújabb kutatási eredmények ebben a géncsoportban is mutattak bizonyos változatosságot, de a rejtély legszívfájdítóbb részét még min dig nem oldottuk meg. Ügy véljük, hogy tudjuk, mely gének felelősek a Williams-szindróma kognitív fogyatékosságaiért (például a téri-vizuális érzék hiányáért), de nem tudjuk, hogy e gének törlődése folytán miért alakulnak ki a különleges tehetségek is Williams-szindrómában. Még az sem bizonyos, hogy ezeknek közvetlen genetikai alapja van; lehetséges például, hogy Williams-szindrómában ezek közül a készségek közül né hány egyszerűen megmenekül az agy fejlődésének viszontagságai során, és az is előfordulhat, hogy a kiugróan jó képességek más funkciók vi szonylagos hiányának kompenzációjaképpen alakulnak ki.

313

Negyedik rész:

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

„Az anatómia végzet”, írta egyszer Freud. Ma már inkább azt gondol hatnánk, hogy végzetünk a génjeinkbe van írva. A Williams-szindróma rendkívül gazdag és pontos rálátást nyújt arra, hogy egy bizonyos gene tikai adottság hogyan képes alakítani az agy anatómiáját, és az hogyan alakít bizonyos kognitív erősségeket vagy gyengeségeket, személyiségjegyeket és talán még a kreativitást is. A Williams-szindrómás emberek közötti felületes hasonlóságokon túl ott rejtőzik az egyéniség, amit, mint mindannyiunk esetében, főképpen a tapasztalat határoz meg. 1994-ben meglátogattam egy fiatal Williams-szindrómás lányt, Heidi Comfortot dél-kaliforniai otthonában. A maga nyolc évével és magabiz tosságával azonnal kiszúrta félénkségemet, és biztatóan azt mondta, „Ne féljen, Mr. Sacks”. Épphogy csak megérkeztem, frissen sült süteménnyel kínált. Egyszer csak letakartam a süteményes tálcát és megkérdeztem tőle, hogy hány darab süti volt rajta. Azt mondta, hogy három. Felfedtem a tál cát és megkértem, hogy számolja meg őket. Egyenként rájuk mutatott és nyolcat számolt meg; valójában tizenhárom süti volt ott. Megmutatta a szobáját és kedvenc dolgait, ahogy azt minden nyolcéves tenné. Néhány hónappal később újra találkoztunk Ursula Bellugi laborató riumában, aztán pedig sétálni mentünk. Figyeltük a sárkányokat és sár kányrepülősöket a La Jolla-i sziklák fölött; a városban bebámultunk a cukrászdák kirakatán, megálltunk ebédelni egy szendvicsbárban, ahol Heidi azonnal összebarátkozott a pult mögött dolgozó hat alkalmazottal, és még a nevüket is megtudta. Annyira lenyűgözte a szendvicskészítés, hogy úgy behajolt a pult fölé, hogy majdnem beleesett a tonhalkrémbe. Anyja, Carol Zitzer-Comfort mesélte nekem, hogy egyszer figyelmez tette Heidit, hogy nem szabad idegenekkel szóba állni, mire Heidi azt felelte, „Idegenek nincsenek, csak barátok vannak”. Heidi nagyon választékos és vicces tudott lenni, órákat töltött azzal, hogy zenét hallgatott vagy zongorázott; nyolcévesen már kis dalokat komponált. Meg volt benne a Willams-szindróma minden energiája, lob banékonysága, bőbeszédűsége és bája csakúgy, mint számos problémája is. Képtelen volt egy egyszerű geometriai formát fakockákból kirakni ezt a legtöbb gyerek már óvódás korában meg tudja csinálni. Nagyon nehezen tudta megfelelő sorrendben összerakni az egymásba illeszthető poharakat. Elmentünk egy akváriumba, ahol láttunk egy óriási polipot, 314

28. E g y

h ip e r m u z ik á l is f a j:

i l l i a m s -s z in d r ó m a

megkérdeztem tőle, milyen nehéz lehet. „Ezerötszáz kiló”, válaszolta. Ké sőbb megint felbecsülte a lényt, hogy „akkora volt, mint egy ház.” Úgy véltem, hogy kognitív fogyatékosságai jelentős akadályt jelentettek - az iskolában is és a világban is. S az az érzésem támadt, hogy szociabilitása is egyfajta sablonos tulajdonság, automatizmus. Nehéz volt őt nyolcéve sen a Williams-szindróma felületes tulajdonságaitól különálló egyénként látni. Tíz évvel később azonban levelet kaptam édesanyjától. „Heidi most lett 18 éves”, írta Carol. Mellékelek egy képet róla és a barátjáról, ami a szalag avató bálon készült. Most fejezi be a középiskolát és egyértelműen fiatal nővé cseperedett. Dr. Sacks, igaza volt, amikor azt jósolta, hogy a „kicso da” keresztül fogja verekedni magát a Williams-szindróma „micsodáin”.6 Heidi most 19 éves, és a megnövekedett nyomás miatt végzett számos agyműtét ellenére (ezek a beavatkozások időnként szükségesek bizonyos Williams-szindrómás embereknél) azt tervezi, hogy hamarosan elköltö zik otthonról, és egy bentlakásos főiskolai program keretében elvégez egy kurzust, pályaválasztási tréningen vesz részt, és felkészül az önálló életre. Azt tervezte, hogy cukrásznak tanul - imádta nézni, amikor mások tor tákat díszítenek és desszerteket készítenek. Néhány hónappal ezelőtt azonban egy másik levelet kaptam édesany jától, melyben leírta, hogy Heidi elkezdett dolgozni - és úgy tűnik, új hivatást talált magának: E g y lábad ozó b etegek szám ára fen n tarto tt otth on b an dolgozik, és egyszerű en im ádja. A b etegek azt m on d ják , h o g y H eidi rag y o g ó m o so ly a felvidítja őket, és job b an érzik m ag u k at tőle. H eidi an n y ira élvezi a társaság o t, h og y m ég h é t végén is o tt ak ar lenn i a betegekkel. B in gózn ak, kifesti a k örm ü k et, kávét csi n ál nekik, és term észetesen beszél és figyel. E z a m u n k a tökéletes a szám ára.

Dr. Carol Zitzer-Comfort, aki disszertációját a Williams-szindrómából írta, (Heidi se gítségével) most egy könyvet ír róla, ami bemutatja a Williams-szindróma erősségeit és gyengeségeit és azt, hogyan lehet ezeket kezelni otthon és az iskolában. Zitzer-Comfort ezen kívül társszerzője Bellugival és másokkal egy tanulmánynak, ami a Japán és az Egyesült Államok közötti kulturális különbségek hiperszociabilitására tett hatását vizsgálja Williams-szindrómában.

315

29.

Zene és identitás: Demencia és zeneterápia

A kórházunkban lévő közel ötszáz neurológiai beteg fele a szellemi leépü lés valamilyen fajtájában szenvedett - többszörös sztrók, agyi hipoxémia, toxikus vagy anyagcsere-rendellenességek, agysérülések vagy fertőzések, frontotemporális degeneráció vagy leggyakrabban Alzheimer-kór miatt. Néhány évvel ezelőtt egy kollégám, Donna Cohen, Alzheimer-kóros betegek nagy populációján végzett vizsgálatai után társszerzője volt a The Loss o f Self (Az „én” elvesztése) című könyvnek. Helytelenítettem a cí met (bár a könyvet családtagok és gondozók számára nagyon jó ismeretterjesztő műnek tartottam), és elhatároztam, hogy ellentmondók neki és „Alzheimer’s Disease and the Preservation of Self” (Alzheimer-kór és az „én” megőrzése) címmel tartok előadásokat. Mégis az az érzésem, hogy valójában valahol egy véleményen voltunk. Ha valakinek Alzheimer-betegsége van, a betegség előrehaladtával egész biztosan sok képességet és tudást fog elveszíteni (ez a folyamat azonban évekig is eltarthat). Az emlékek bizonyos formáinak elvesztése gyakran az Alzheimer korai jele, és ez később súlyos amnéziává fajul hat. Később, a homloklebenyek egyre nagyobb érintettségével károsodik a nyelv, és más finomabb és mélyebb képességek, mint az ítélőképesség, előrelátás és a tervezés képessége is elvesznek. Végül aztán az Alzheimeres beteg az öntudat alapvető vonatkozásait, nevezetesen saját fogyaté kosságainak tudatát veszti el. Vajon az ember öntudatának vagy elméje bizonyos aspektusainak elvesztése egyenlő-e az „eV’elvesztésével? Shakespeare Ahogy tetszik című drámájában Jaques az emberélet hét korszakán elmélkedik, és az utolsóról annyit mond, hogy „minden nél316

29. Z

e n e é s id e n t it á s :

e m e n c ia é s z e n e t e r á p ia

küli”. Az ember lehet ugyan nagyon súlyosan fogyatékos vagy sérült, még sincsen soha „minden nélkül”, az elméje soha nem lesz tabula rasa. Az Alzheimeres beteg visszaeshet „második gyermekkorába”, de lényegi ka rakterének, személyiségének és személy-ségének, „érí’-jének vonatkozá sai túlélik ezt - az emlékezet bizonyos, szinte elpusztíthatatlan, formáival együtt - még a nagyon előrehaladott demenciában is. Olyan ez, mintha az identitásnak lenne valami robusztus, kiterjedt idegrendszeri alapja, ami teljességében soha nem tud elveszni, legalábbis amíg valamilyen szellemi élet egyáltalán jelen van. (Valójában ezt várnánk az alapján, hogy az ész leletek és cselekvések, érzések és gondolatok már a kezdetektől formálják az agyat.) John Bayley Elegy fó r Iris (Elégia Irisnek) című emlékiratai er ről adnak szívbemarkoló tanúbizonyságot. A zenére adott válasz megmarad még akkor is, ha a demencia előre haladott. A zene terápiás szerepe azonban nagyon más, mint a mozgás vagy beszédzavarokkal küzdő betegnél. A parkinsonos betegeket segítő zenének például határozott ritmusúnak kell lennie, de nem szükséges, hogy ismerős legyen vagy emlékeket idézzen fel. Az afáziásoknak létfon tosságú, hogy szöveges dalokat vagy megzenésített kifejezéseket kapja nak, és kapcsolatba kerüljenek a terapeutával. A demenciában szenvedő embereknél alkalmazott zeneterápia célja ennél sokkal szélesebb körű - a beteg érzelmeit, kognitív képességeit, a gondolatait és emlékeit, a túlélő „én”-t szólítja meg, ezeket serkenti és előtérbe hozza. A létezést kívánja gazdagítani és intenzívebbé tenni, szabadságot, stabilitást és szervezett séget képes nyújtani. Mindez egy kicsit túl soknak tűnhet - egyenesen lehetetlen, gondol hatnánk, amikor előrehaladott demenciában lévő betegeket látunk, akik látszólag valami buta, üres tompultságban ülnek vagy elmondhatatlan kínjukban éppen nyugtalanul kiabálnak. A zeneterápia azonban műkö dik ezeknél a betegeknél is, mert a zeneészlelés, a zenei érzékenység, a zenei érzelem és zenei emlékezet jóval azután is megmarad, hogy az em lékezet más formái már eltűntek.1 A megfelelő fajtájú zene olyankor is 1

Elliott Ross és munkatársai Oklahomában közöltek egy esettanulmányt egy betegük ről, S. L.-ről (lásd Cowles et al. 2003). A valószínűleg Alzheimer-kór miatti demenciája ellenére S. L. képes volt nagy zenei repertoárját a múltból felidézni és ügyesen eljátszani, pedig „mind a felidézés, mind pedig a felismerés súlyos zavarokat mutatott más anterográd memóriateszteken”, például a szólistákon vagy hangszerek hangjain.

317

Negyedik r é s z :

É r z e le m , id e n t it á s és z e n e

képes eligazítani és lehorgonyozni egy beteget, amikor már semmi egyéb nem segít. Betegeimmel kapcsolatban folyamatosan ezt tapasztalom, és erről hal lok szüntelenül a hozzám írt levelekben is. Egy férfi ezt írta feleségéről: A n n ak ellenére, h o g y feleségem nek A lzheim ere van - m á r legalább h ét éve d iagn osztizálták - csod ával h atáros m ó d o n a lényegi szem ély m e g m a ra d t... N ap o n ta több ó rá n át zongorázik , n agyon jól. Jelenlegi célkitűzése, h og y m e g tanulja S ch u m an n a -m o ll zongoraversen yét.

Ez a nő egyébként sok tekintetben rendkívül feledékeny és fogyaté kos. (Nietzsche sem hagyta abba az improvizálást a zongorán, még jóval azután sem, hogy neuroszifilisze miatt megnémult, szellemileg leépült és részben lebénult.) A zene rendkívüli idegi robusztussága domborodik ki a következő hozzám intézett levélben is, ami egy ismert zongoristáról szól: 8 8 éves m o st, és m á r n em b e sz é l... v iszon t m in d en n ap játszik. A m ik o r átn éz zük M o z a rto t, előre- és v isszam u tat jóval az ism étlések előtt. K ét évvel ezelőtt felvettük az egész n égykezes M o z a rt-re p e rto á rt, a m i t ... az 1 9 5 0 -e s években rögzített. L eh et, h o g y a nyelv cserb en h agyja ő t, m o stan i játék át és felfogását azonb an m égis job b an szeretem , m in t korábbi felvételeit.

Különösen megrendítő, hogy a zenei tehetség és érzékenység itt nem pusztán megmaradt, hanem láthatóan fokozódott is, miközben a többi képesség hanyatlott. Levélíróm ezzel fejezte be írását: „A zenei teljesít mény és a betegség végletei nagyon nyilvánvalóak az ő esetében; csodá latos élmény találkozni vele és látni, hogyan lép túl betegségén a zene erejével.”

Továbbá „a távoli emlékei (híres arcok, önéletrajzi emlékezet) is jelentősen sérültek. Még megdöbbentőbb, hogy annak ellenére, hogy gyakorlatilag nem volt epizodikus emlékezete, ez az amnéziás és demens férfi képes volt új dalokat megtanulni a hege dűn” - , ami Clive Wearing esetét juttatja eszünkbe (15. fejezet). Több hivatalos vizsgálat is született a zenei képességek megmaradásával kapcso latban előrehaladott demenciában: Cuddy-Duffin 2005; Fornazzari et al. 2006; és Crystal-G rober-M asur 1989.

318

29- Z e n e

é s id e n t it á s : D e m e n c ia é s z e n e te r á p ia

Az író Mary Ellen Geist néhány hónappal ezelőtt keresett meg engem apja, Woody miatt, aki tizenhárom évvel ezelőtt, 67 éves korában kezdte az Alzheimer első jeleit mutatni. Manapság, írja Mary Ellen: A plakk láth ató an ag y án ak n agy részére kiterjedt, az életéből szinte sem m ire n e m em lékszik. Em lékszik viszon t szinte az összes dal b arito n szó lam ára, am it valah a énekelt. N egyven évig lépett fel egy 12 tagú a capella é n e k k a rra l... A zene szinte az egyetlen d olog, am i v alah o g y két lábbal tartja itt a földön. Elképzelése sincs m ár, h o g y m ib ől élt régen , h ol lakik jelenleg, v ag y m it csinált tíz p e rcce l ezelőtt. M ajd n em m in d en em léke elveszett. A zene a kivétel. Sőt, m ú lt n ov em b erb en ő n yitotta D etro itb an a R ad io C ity M u sic H all R o ckettes e s e m é n y t... A fellépés estéjén azt sem tu d ta, h og y an kell egy nyak ken d ő t m e g k ö tn i... eltévedt a színp adra m e n e t - de az e lő a d á s ... tökéletes volt. G yö n y ö rű en énekelt és m in d en részre és m in d en szó ra em lék ezett.2

Pár héttel később volt szerencsém személyesen is találkozni Mr. Geisttal, lányával és feleségével, Rosemaryvel. Mr. Geistnál egy napilap volt, egy gondosan összegöngyölt New York Times - annak ellenére, hogy nem tudta, mi az a New York Times, és (nyilvánvalóan) azt sem, hogy mi az a „napilap”.3 Jól ápolt volt és elegáns, bár a lánya később elmondta, hogy ehhez felügyeletre van szüksége, mert ha magára hagyják, akkor előfordulhat, hogy fordítva veszi fel a nadrágját, nem ismeri fel a cipő jét, fogkrémmel borotválkozik és így tovább. Amikor megkérdeztem Mr. Geisttól, hogy érzi magát, kedélyesen azt felelte, „Azt hiszem, jó egészség nek örvendek.” Erről Ralph Waldo Emerson jutott eszembe, aki, mikor szellemi leépülése már nagyon súlyos volt, az ilyen kérdésekre mindig

Gena Rapstól hallottam, hogy Artúr Balsam esete is ehhez hasonló volt, aki az Alzheimer-kór miatt annyira amnéziás lett, hogy élete nagyobb eseményeinek minden em lékét elfelejtette, és az évtizedek óta ismert barátainak személyazonosságával is bajban volt. A Carnegie Hallban megrendezett utolsó fellépésén nem volt egyértelmű, hogy tisztában van azzal, hogy azért van ott, hogy fellépjen, ezért a színpad mögött volt egy másik zongorista készenlétben, hogy esetleg átvegye a helyét. Nagyszerűen játszott, mint mindig, és elképesztő kritikákat kapott. Az éneklésen kívül Woody a procedurális emlékezet bizonyos más típusait is megtar totta. Ha egy teniszütőt mutatunk neki, annak ellenére, hogy egykor nagyon jó amatőr játékos volt, nem ismeri fel. Ha viszont egy teniszpályán a kezébe adjuk az ütőt, akkor tudja, mit kell vele csinálni - sőt, még mindig képes egy átlagos meccset lejátszani. Azt nem tudja, hogy az ütő micsoda, de tudja, hogyan kell használni.

319

Negyedik ré s z :

É r z e le m , id e n t it á s é s z e n e

azt felelte, „Egészen jól, szellemi képességeimet elvesztettem ugyan, de teljesen jól vagyok.”4 Tulajdonképpen volt valami emersoni formátumú kedvesség, értelem és békesség Woodyban is (ahogyan magát rögtön bemutatta) - szellemileg kétségkívül rettentően le volt épülve, de megőrizte jellemét, udvariasságát és figyelmességét. Az Alzheimer nyilvánvaló pusztításainak - az esemény emlékezetének és általános ismereteinek elvesztése, zavartsága és kogni tív fogyatékosságai - ellenére az udvariasság, úgy tűnt, sokkal mélyebb és régebbi szinten ivódott bele. Eltűnődtem, vajon ezek csupán valódi érzés és jelentés nélküli szokások, utánzások, az egykoron értelmes viselkedés üledékei voltak-e. Mary Ellennek ez soha meg sem fordult a fejében - sze rinte apja udvariassága és jó modora, érzékeny és odafigyelő viselkedése „szinte már telepatikus” volt. „Ahogyan anyám arcából kiolvassa, hogy éppen hogy érzi magát”, írta, „követi hangulatát, megfejti az embereket társasági helyzetekben, és an nak megfelelően cselekszik... ez több mint utánzás.” Úgy tűnt, Woodyt fárasztja a sok kérdés, melyekre nem tudja a vá laszt (például, „El tudja olvasni ezt?” vagy „Hol született?”), ezért aztán megkértem, hogy énekeljen nekem. Mary Ellen elmesélte nekem, hogy amióta az eszét tudja, az egész család - Woody, Rosemary és a három lány - együtt énekeltek, és az éneklés a családi élet középpontja volt. Woody futyörészve jött be, a „Somewhere over the Rainbow”-t fütyülte, így meg kértem, hogy énekelje el nekem. Rosemary és Mary Ellen bekapcsolódtak, gyönyörűen énekeltek hárman, összhangban. Amikor Woody énekelt, a dalhoz illő arckifejezést, érzelmet és testtartást lehetett látni rajta, továbbá - a csoportban való énekléshez illően - a többiek felé fordult, figyelte a jel zéseiket és így tovább. Ez mindegyik dalnál így volt, amit énekeltek - akár túláradó, jazzszerű, lírai és romantikus, akár vicces vagy szomorú volt. Mary Ellen elhozta Woody egyik CD-jét, amit évekkel korábban vettek fel a Grunyons nevű kórussal. Amikor ezt lejátszottuk, Woody gyönyö rűen énekelt együtt a felvétellel. Muzikalitása, legalábbis előadói muzika litása, udvariasságához és kiegyensúlyozottságához hasonlóan ép maradt

Emersonnál a hatvanas éveiben alakult ki demencia, valószínűleg Alzheimer, ami az évek során fokozatosan egyre súlyosbodott. Ennek ellenére szinte élete végéig meg tartotta humorérzékét és ironikus éleslátását.

320

29. Z

ene

és

id e n t it á s :

e m e n c ia

és

z e n e t e r á p ia

- de megint csak eltűnődtem, vajon lehet-e ez csupán utánzás, csak egy előadás, ami olyan érzéseket és jelentéseket hordoz, amelyek benne már nincsenek meg. Woody éneklés közben tényleg úgy nézett ki, mintha job ban jelen lenne, mint bármi más alkalommal. Megkérdeztem Rosemarytől, hogy úgy érzi-e, hogy a férfi, akit ötvenöt éve ismer és szeret, teljesen jelen van miközben énekel, azt felelte: „Azt hiszem, valószínűleg igen.” Rosemary fáradtnak tűnt, kimerültnek attól, hogy szinte megállás nélkül férjét gondozta, és hogy apránként lassan megözvegyül, amint férje egyre többet veszít el egykori önmagából. Legkevésbé azonban akkor volt szo morú, legkevésbé akkor tűnt megözvegyültnek, amikor együtt énekeltek. Woody ilyenkor annyira jelen volt, hogy pár perccel későbbi „kimaradása”, mikor már azt is elfelejtette, hogy mit énekelt, mindig sokkhatásként ért. Apja hatalmas zenei memóriáját véve alapul Mary Ellen azt kérdezte, „Miért ne indulhatnánk el ebből... mi lenne, ha a bevásárló listát vagy a róla szóló információkat dalba ágyaznánk?” Azt feleltem, tartok tőle, hogy ez nem működne. Mary Ellen tulajdonképpen már maga is rájött erre. „Miért nem énekel jük el neki élete történetét?”, írta 2005-ben naplójába. „Vagy azt, hogyan kell egyik szobából a másikba eljutni? Próbáltam - nem működik.” Évekkel ko rábban volt egy intelligens, nagyon muzikális, nagyon amnéziás betegem, Greg, akivel kapcsolatban nekem is megfordult ez a fejemben. 1992-ben a The New York Review ofBooksban írtam róla és megjegyeztem, hogy: A zt k ön nyű belátni, h o g y egyszerű in fo rm áció t dalokba tud un k ágyazni; így m eg ad h atju k G regnek m in d en n ap a d átu m o t egy kis d alo csk a form ájáb an , am it ő azo n n al izolálni tud, és h a kérdezzük, m eg m o n d ja - m á rm in t a d a locsk a nélkül. D e m it jelen t azt m o n d an i, h o g y „M a 1 9 9 1 . d ecem b er 19 -e van” egy olyan valakinek, aki a legm élyebb am n éziáb a süllyedve elveszítette időés történ elem érzék ét, aki egyik p illanatról a m ásik ra létezik valam i so rren d nélküli p okol to rn á cá n ? Ilyen k örü lm én yek k özö tt „tudni a d átu m o t” n em je len t sem m it. M in d azo n által a zene felidéző erején keresztül, talán speciálisan m e g írt szövegű dalokat h asználva - dalokat m elyek v alam i érték eset m o n d a n ak el m ag áró l és a jelen világról - el leh et-e érn i v alam i m arad an d ó t, valam i m élyet? A d h atu n k -e G regnek „tényeken” kívül id ő - és történ elem érzék et, az esem ények összefüggésén ek (és n em csak létezésén ek) érzék ét, egy (u g y an szintetikus, d e) teljes k eretet a gond olk ozáshoz? C o n n ie T om an óval ezt p ró báljuk m o st m eg. R em éljük, egy éven belül m egk apju k a választ.

321

Negyedik ré s z :

É r z e le m , id e n t it á s és z e n e

1995-re azonban, amikor „Az utolsó hippi” újra megjelent könyv for mában (az Antropológus a Marson című kötetemben), már megvolt a válasz: egyértelmű nem. Azt találtuk, hogy talán soha semmi nem lesz áthozható a cselekvésből és a procedurális emlékezetből az explicit emlé kezetbe, nem lesz belőle használható ismeret. Miközben az éneklés nem lehet hátsó bejárat az explicit memóriához - legalábbis egy annyira amnéziás embernél, mint Greg vagy Woody - , az éneklés aktusa önmagában is fontos. Woody számára nagyon nagy megerősítést jelent, hogy újra és újra eszébe jut, rájön, hogy tud énekel ni - ahogy bármilyen kompetencia vagy készség gyakorlása is az lenne - , semmi máshoz nem fogható módon stimulálja az érzéseit, képzeletét, humorérzékét, kreativitását és identitásérzékét. Felélénkíti, megnyugtat ja, irányítja a figyelmét és elfoglalja. Visszaadja neki saját magát, és nem utolsó sorban másokat is el tud vele bűvölni, felkelti bámulatukat és cso dálatukat - olyan reakciókat vált ki, melyekre egyre inkább szüksége van egy olyan embernek, aki tiszta pillanataiban fájdalmasan tudatában van tragikus betegségének, és néha azt mondja, hogy „belülről összetörtnek” érzi magát. Az éneklés által előidézett hangulat eltart valameddig, néha még a pár percen belül feledésbe vesző éneklés emlékénél is tovább. Eszembe jutott páciensem, dr. P., a férfi, aki kalapnak nézte a feleségét, és hogy mennyire létfontosságú volt számára az éneklés, és hogy egy kizárólag zenéből és éneklésből álló életet írtam fel neki „receptre”. Woody talán, bár szavakba önteni nem tudná, tudja, hogy ez a hely zet vele is, mert az elmúlt körülbelül egy évben rászokott a fütyülésre. Az együtt töltött délutánon végig halkan a „Somewhere Over the Rainbow”-t fütyülte magának. Mary Ellen és Rosemary elmondták nekem, hogy amikor nem énekel vagy foglalja el magát aktívan valamivel, egy folytában fütyül. Nem csak az ébren töltött idejében; fütyül (és néha éne kel) álmában is - tehát, legalábbis ilyen értelemben, Woodynak 24 órás zenei kísérete van.5

Mary Ellen Geist nagyon megindítóan írt apja demenciájáról - zenei és más szem szögből is - és a család alkalmazkodásáról a demencia kihívásaival szemben 2008as visszaemlékezéseiben, melynek címe Measure o f the Heart: A Fathers Alzheimer's, a Daughters Return (A szív mértéke: az apa Alzheimere, a lány visszatérése).

322

29- Z e n e

é s id e n t it á s : D e m e n c ia és z e n e te r á p ia

Woody természetesen már a kezdetektől fogva zeneileg tehetséges volt, és súlyos demenciája ellenére ez a tehetsége még mindig megvan. A legtöbb demenciával élő beteg nem különösebben tehetséges ilyen tekintetben és mégis - figyelemre méltó módon, szinte kivétel nélkül megőrzik zenei képességeiket és ízlésüket még akkor is, amikor legtöbb szellemi képességük már súlyosan károsodott. Még akkor is felismerik a zenét és reagálnak rá, amikor már alig fognak fel valamit. Ezért annyira fontos, hogy legyen a zenéhez hozzáférésük, legyen az koncert, felvételek vagy hivatalos zeneterápia formájában. A zeneterápia lehet közösségi, illetve egyéni. Megdöbbentő dolog látni, amint a néma, elszigetelt, összezavarodott emberek felengednek a zenére, felismerik benne az ismerőst, elkezdenek énekelni, és kötődni kezdenek a terapeutához. Még megdöbbentőbb dolog látni egy tucat súlyosan demens embert - akik mind a saját világukban vagy minden világon kívül élnek, és látszólag képtelenek bármiféle koherens reakcióra, interakcióról nem is beszélve - , amint reagálnak a zeneterapeuta jelenlétére, aki elkezd előttük zenélni. Hirtelen felébred a figyelem: egy tucat kalandozó szempár szegeződik a zenészre. Az eltompult betegek éberek lesznek és tiszták; a nyug talanok lehiggadnak. Önmagában az is figyelemre méltó, hogy ezeknek a pácienseknek meg lehet ragadni a figyelmét, és percekre le lehet foglalni őket. Túl ezen, gyakran az éppen játszott darab is leköti őket (az ilyen cso portokban az a szokás, hogy olyan régi dalokat játszanak, amit a hasonló korú és hátterű emberek mind ismernek). Az ismerős zene egyfajta prousti emlékezeterősítőként szolgál, elő csalja a rég elfeledett érzelmeket és asszociációkat, a páciens újra hozzá fér hangulatokhoz és emlékekhez, gondolatokhoz és világokhoz, melyek látszólag már teljesen elvesztek. Az arcok kifejezéséből kitűnik, hogy a régi zenét felismerik, és megérzik érzelmi erejét. Egy-két ember esetleg elkezdi, mások is bekapcsolódnak, végül a csoport minden tagja - akik közül sokan gyakorlatilag nem beszéltek előtte - képességük szerint együtt énekel. Itt az „együtt” a kulcsszó, hiszen a közösségi érzés elragadja őket, és ezek a betegek, akiket betegségük és a demencia helyrehozhatatlanul elszigetel, képesek lesznek, legalábbis egy időre, felismerni egymást, és kötődni egymáshoz. Sok levelet kapok zeneterapeutáktól, akik erről a hatásról írnak és másoktól, akik demenciában szenvedőknek zenélnek 323

Negyedik ré s z :

É r z e le m , id e n t it á s és z e n e

vagy énekelnek. Gretta Sculthorp, egy ausztrál zeneterapeuta, miután tíz évig dolgozott gondozóházakban és kórházakban, nagyon elbűvölően fejezte ezt ki: E leinte azt g o n d o ltam , h o g y én jelen tem nekik a szórak ozást, de m a m á r tu d o m , h o g y én a k on zervn yitó v agyok az em b erek em lékeihez. M eg tu d o m m o n d an i előre, h o g y m i len n e m in d en k in ek a kiváltó zen e; általában m in d enk in ek v an ilyen, és van az ag y am n ak egy része, am i d öb b en t cso d álattal „nézi”, h o g y m i tö r té n ik ... M u n k ám egyik legkedvesebb ered m én ye, h o g y a g o n d o z ó szem élyzet h irtelen egészen új fényben láth atja a feladatait, em b e rekként látja a betegeket, akiknek v olt m últjuk, és n em csak egyszerű en m ú lt juk, h a n e m ö rö m teli és b old og m últjuk. V ann ak h allgatóim , akik o d ajö n n ek h o zzám , m ellém v ag y elém állnak, és h o z z á m é rn e k M ind ig v an n ak olyanok, akik sírnak. V annak, akik tán co ln ak és v an n ak , akik csatlak o zn ak h ozzáju k - o p erettb etétek re, S in atra-szám o k ra (és n ém etü l énekelt d alo k ra!). V ann ak zav aro d o tt em b erek , akik m eg n y u g szanak, és csen des em b erek , akik h an g o k at ad n ak ki, led erm ed t em berek, akik ü tik a ritm u st. V ann ak em b erek , akik azt sem tudják, h ol v an n ak , de e n g em rö g tö n m eg ism ern ek , m e rt én v ag y ok az „É nek lő H ölg y ”.

A demens betegek zeneterápiája hagyományosan régi dalok felhasz nálásával történik, melyek specifikus dallamuk, tartalmuk és érzelmeik miatt személyes emlékeket ébresztenek, személyes reakciót váltanak ki, és részvételre buzdítanak. Az ilyen emlékek és ilyen reakciók a demencia elmélyülésével egyre kevésbé lesznek elérhetők. Valamilyenfajta emléke zet és reakció azért szinte mindig megmarad, mindenekelőtt a táncolás hoz szükséges mozgásos emlékezet és mozgásos válasz formájában. A zene sok szinten képes megszólítani, megérinteni és megváltoztat ni az embereket; ez ugyanannyira igaz a demens betegekre, mint bárki másra. Amikor együtt énekelünk, kötődünk egymáshoz, osztozunk a dal bizonyos hatásaiban és kapcsolataiban; de a kötődés mélyebb, ősibb, ha együtt táncolunk, a testünket és nem csak a hangunkat hangoljuk öszsze. „A test a cselekvések egysége”, írta Lurija, és ha hiányzik az egység, semmi aktív vagy interaktív nem történik, a megtestesült létezés-érzé sünk gyengül meg. Ha valakit megölelünk, együtt csináljuk vele a tánc mozdulatait, az táncreakciót válthat ki (részben talán a tükörneuronok aktiválása miatt). Ilyen módon az egyébként megközelíthetetlen betegek is életre kelthetők, képesek újra mozogni, és visszanyerik, legalábbis egy 324

29. Z e n e

és id e n t it á s : D e m e n c ia é s z e n e te r á p ia

időre, fizikai identitásuk és tudatuk érzetét - a tudat egy olyan formájáét, ami talán mind közül a legmélyebb. A dobkörök a zeneterápia egy másik formáját jelentik, és a demenciában szenvedő betegeknek felbecsülhetetlen jelentőségűek, hiszen a tánchoz hasonlóan a doboláskor is az agy nagyon fundamentális, kéreg alatti szintjei vonódnak be. Ezen a szinten a zene, a személyes és szel lemi szint alatt, tisztán fizikai és testi szinten, nem igényel dallamot, sem a dal specifikus tartalmát vagy hatását - a ritmusra viszont égető szükség van. A ritmus helyreállítja a megtestesülés érzetét és a mozgás és élet ősi érzetét. Az olyan mozgászavaros betegségeknél, mint a Parkinson, a zene erejé nek transzferhatása nem jelentős. A beteg a zene által visszanyeri folya matos motoros áramlását, amint azonban a zene megáll, vele együtt az áramlás is abbamarad. Demens betegeknél azonban a zenének lehetnek hosszú távú hatásai - javul a hangulat, a viselkedés és még a kognitív funkciók is - , ami még órákkal azután is fennmaradhat, hogy életre kel tette őket a zene. Ezt a klinikán mindennap tapasztalom, és másoktól is folyamatosan hallok ilyen leírásokat. Jan Koltun, aki idősek gondozását koordinálja, ezt a történetet küldte el nekem: A z egyik g o n d o z ó n k ... h azam en t, és egy eg y szerű b eavatk ozást h ajto tt végre: bek ap csolta a klasszikus zenei csa to rn á t a k anap é előtt, ah ol az an yósa ü ld ö gélt az előző h á ro m n ap b an és tév ém ű so ro k at n ézett. A z anyós, akinél d em e n ciá t d iagn osztizáltak , éjjel sem h ag y o tt aludni senkit, am ik o r a g o n d o zói kik apcsolták a tévét an n ak rem én y éb en , h o g y alh atn ak egy kicsit. N apközben m é g a rra sem kelt fel, h o g y v écére m en jen v ag y a családi étkezésekhez az asz talh o z üljön. A csato rn av áltás u tán viselkedése alap o san m eg v álto zo tt: m ásn ap reggel azt kérte, h o g y h ad d m eh essen reggelizni és a szokásos tévéad agját sem ak ar ta nézni, d élu tán p edig a ré g ó ta elhan yagolt k ézim un káját ak arta folytatni. A z elkövetkező h at h étb en azo n túl, h o g y a családtagokk al k o m m u n ik ált és job b an érdekelte a k örnyezete, leginkább csak zen ét h allg ato tt (első so rb an co u n try és w estern zenéket, am it im á d o tt). H at h ét u tán szépen csen d b en m egh alt.

Az Alzheimer időnként hallucinációkat és érzékcsalódásokat okoz, és erre a gyakran kezelhetetlen problémára is a zene tud megoldással szol3 25

Negyedik ré s z :

É r z e le m , id e n t it á s és z e n e

gálni. A szociológus Bob Silverman anyjáról írt nekem, akinek 91 éves korában tizennégy éve volt Alzheimere, és egy gondozóházban lakott, amikor hallucinálni kezdett: Történeteket mesélt, és el is játszotta őket. Ügy tűnt, azt képzeli, hogy azok tényleg meg is történnek vele. Az emberek nevei a történetekben valóságosak voltak, de a cselekmény csak kitaláció. Mesélés közben sokszor káromkodott és dühbe gurult, amire a betegsége előtt nem volt példa. A történeteknek volt valami igazságmagjuk. Számomra elég nyilvánvaló volt, hogy nagyon mélyről gyökerező ellenszenvet, haragot, vélt sérelmeket stb. játszott így el... Minden esetre ezzel magát és a környezetét is jól kifárasztotta. Silverman aztán vett édesanyjának egy MP3-lejátszót. Hetven szám volt rajta, melyek folyamatosan újrakezdődtek - ezek mind fiatalkorá ból ismerős dallamok voltak, melyeket felismert. Silverman azt írja, hogy most „Fejhallgatóval hallgatja, hogy ne zavarjon másokat. A történetek eltűntek, és ha elkezdődik egy új szám, mindig megszólal, és valami ilyes mit mond, »Hát nem csodálatos?«, izgatott lesz és néha énekelni kezd.” A zene a személyes világtól eltérő világokat is képes felidézni, olyan események, emberek, helyek világait, melyeket valaha ismertünk. Kathryn Koubek erről írt levelében: Sokszor olvastam, hogy a zene egy teljesen más valóság. Akkor kezdtem el megérteni, hogy mit jelent ez, mikor apám számára utolsó napjaiban nem is létezett más, ez volt az egyetlen valóság. Közel száz évével apám kezdte el veszíteni a kapcsolatot a valósággal. Beszéde összefüggéstelen lett; gondolatai elkalandoztak; emlékezete töredékes és zavart volt. Befektettem egy szerény összeget egy hordozható CD-lejátszóba. Amikor beszéde kezdett zavarodott lenni, egyszerűen csak beraktam kedvelt klasszikus zenedarabját, megnyom tam a lejátszó gombot és néztem az átalakulást. Apám világa logikus és tiszta lett. Minden hangot képes volt követni... Nem volt zűrzavar, nem volt félrelépés, nem volt eltévedés, és a legmegdöbbentőbb módon, nem volt felejtés sem. Ez ismerős terep volt. Otthon érezte benne ma gát, jobban, mint bármelyik otthonban, ahol valaha is élt... Ez volt a valóság. Apám a zene szépségére néha egyszerűen sírással válaszolt. Hogyan tudta a zene megborzongatni, mikor minden más borzongást rég elfelejtett - anyá mat, fiatal és szép arcával, nővéremet és engem gyerekekként (az ő drágasá gait), a munka, az étel, az utazás és a család örömeit?

326

29- Z e n e

é s id e n t it á s : D e m e n c ia é s z e n e te r á p ia

M it érin tett m e g b en n e a zene? H ol van az a táj, ah ol n in cs felejtés? H o g y tu d ta felszabadítani azt a m ásfajta em lék ezetet, a szív em lék ezetét, am it n em k ö t sem idő, sem hely, sem esem ények és m ég a szerettek sem ?

A zene észlelete és az érzelmek, amiket képes felkavarni, nem egye dül az emlékezettől függnek, és a zenének nem feltétlenül kell ismerős nek lennie ahhoz, hogy érzelmi erejét kifejthesse. Láttam nagyon súlyos demens betegeket zokogni és rázkódni, miközben olyan zenét hallgat tak, amit soha azelőtt, és azt hiszem, hogy képesek az összes olyan érzést megtapasztalni, amit a többi ember, és hogy a demencia, legalábbis ilyen kor, nem korlátozza az érzelmek mélységét. Ha valaki látott már ilyen reakciót, tudja, hogy ott van még az „én”, amit elő lehet hívni, még akkor is, ha egyedül a zene képes az előhívására. Kétségkívül vannak a kéregnek bizonyos területei, amelyek a zenei intelligenciát és érzékenységet szolgálják, és ezek károsodása az amúzia valamilyen formájához vezet. A zenére adott érzelmi reakció azonban, úgy tűnik, annyira kiterjedt, valószínűleg nemcsak a kérgi, hanem a ké reg alatti területeken is, hogy a zene még mindig észlelhető, élvezhető és képes reakciót kiváltani még egy ilyen diffúz betegség esetén is, mint az Alzheimer. Nem szükséges hozzá zenei képzettség - sőt, tulajdonképpen még különösebben „muzikálisnak” sem kell lenni - , hogy a zene a leg mélyebb szinteken jusson el hozzánk, és tudjuk élvezni. A zene az emberi lét része; nincs olyan emberi kultúra, ahol ne lenne nagyon fejlett és ne becsülnék nagyra. Mindenütt jelenvalósága miatt a mindennapi életben trivializálódhat - bekapcsoljuk a rádiót, kikapcsoljuk, dúdolunk egy dal lamot, dobolunk a lábunkkal, eszünkbe jut egy régi dal szövege, és nem tulajdonítunk neki semmi jelentőséget. Azok számára azonban, akiket elnyel a demencia, más a helyzet. Nekik a zene nem luxus, hanem szük séglet, és mindennél nagyobb ereje van arra, hogy, legalábbis egy rövid időre, általa visszanyerjék régi énjüket önmaguk és mások szemében is.

327

Köszönetnyilvánítás

Ezt a könyvet három közeli barátomnak és kollégámnak ajánlom, mind hármuknak létfontosságú szerepük volt létrejöttében és kialakulásában. A zenéről és annyi másról évek óta folyó beszélgetéseink nélkül ez a könyv nem jött volna létre. Orrin Devinsky, orvos- és neurológustársam a New York University Medical Schoolból (a Comprehensive Epilepsy Center megalapítója) az évek során mindig bőkezűen és nagylelkűen mutatott be betegeinek és osztotta meg velem óriási klinikai tudását és éleslátását. Ralph M. Siegel, az idegtudományok professzora a Rutgers Universityn sok esetnél közeli munkatársam volt - némelyiknél szakterülete, a látáskutatás volt a téma, másoknál nem - , és mindig arra kényszerített, hogy vegyem figyelembe a háttérben lévő fiziológiai alapokat. Connie Tomaino - aki akkor érkezett a Beth Abraham Kórházba, amikor az Ébredésekben betegeimmel dolgoztam, majd az American Association of Music Therapists elnöke lett, és megalapította az Institute fór Music and Neurologic Functiont a Beth Abrahamban - már több mint húsz éve mindenféle zenei kérdésben munkatársam és tanácsadóm volt. Sok más tudós, orvos, terapeuta, beteg, barát, kolléga és levélíró nagy lelkűen megosztották velem tapasztalataikat, gondolataikat és szakér telmüket, és bizonyos esetekben pácienseiket is. Köztük Patrick Báron, Ursula Bellugi, Diana Deutsch, Steve Frucht, Dániel Levitin, Bruce Mil ler, Aniruddh Patel, Virginai Penhune, Isabelle Peretz és Róbert Zatorre mind megosztották velem gazdag tudásukat, tapasztalataikat a zenéről és az agyról, elolvasták és újra elolvasták a könyv első kéziratát, forrásokat 328

K ö s z ö n e t n y il v á n ít á s

javasoltak, felbecsülhetetlen kritikával, javításokkal és kiegészítésekkel szolgáltak. Nekik különös köszönettel tartozom. Volt szerencsém ismerni Anthony Storrt és sok éven át levelezni vele. Gyakran beszélgettünk a zenéről, és amikor 1992-ben megjelentette a Music and the M ind (Zene és lélek) című könyvét, azt gondoltam, a té mában ez a legjobb könyv, amit valaha olvastam. Még mindig így gon dolom, és éppen ezért arcátlanul ki is zsigereltem saját könyvem meg írásakor. Sőt, még itt is Storrtól kell kölcsönvennem egy idézetet, amit saját köszönetnyilvánításában írt: „Az öregek felejtenek, és lehet, hogy voltak még mások is, akik kimaradtak a köszönetnyilvánításból. Tőlük elnézést kérek” És bár elkerülhetetlen, hogy én is kihagyjak sokakat, akiket meg kellene említenem, különleges hálámat szeretném kifejezni az alábbi embereknek: D. L„ Frank V., G. G., Gordon B., Jacob L., John C„ John S., Jon S., Joseph D., June B., Louis F. és felesége, Michael B. és szülei, a Montefiore-i Gyermekkórház Williams Szindróma Klinikájának páciensei és személyzete, Rachael Y„ Salimah M., Sámuel S., Sheryl C., Silvia N„ Solomon R., Steven, Meghan, Christian és Anne, Sue B., Sydney A., Jean Aberlin, Victor Azoz, Andrea Bandel, Simon Baron-Cohen, Sue Barry, Caroline Bearsted, Howard Brandston, Jerome Bruner, David Caldwell, Todd Capp, John Carlson, Sheryl Carter, Melanie Challenger, Elizabeth Chase, Mike Chorost, Tony Cicoria, Jennifer és John Clay, Jonathan Cole, Heidi Comfort, Richard Cytowic, Mark Damashek, Merlin Donald, Gerald Edelman, Patrick Ehlen, Tom Eisner, Blen Estrin, Leon Fleisher, Cornelia és Lucas Foss, Lawrence Freedman, Allen Furbeck, Richard Garrison, Mary Ellen Geist, Rosemary és Woody Geist, Matt Giordano, Harvey és Louise Glatt, John Goberman, Elkhonon Goldberg, Jane Goodall, Temple Grandin, T. D. Griffiths, Mark Hallett, Arlan Harris, John Harrison, Mickey Hart, Roald Hoffmann, Mark Homonoff, Anna és Joe Horovitz, Krista Hyde, John Iversen, Jorgen Jorgensen, Eric Kandel, Malonnie Kinnison, Jan Koltun, Eric Korn, Carol Krumhansl, Jaron Lanier,, Margaret Lawrence, Christine Leahy, Gloria Lenhoff, Howard Lenhoff, Wendy Lesser, Rodolfo Llinás, Dwight és Ursula Mamlok, Robert Marion, Eric Markowitz, Gerry Marks, Michael Merzenich, Jonathan Miller, Marvin Minsky, Bill Morgan, Nicholas Naylor-Leland, Adam Ockelford, David Oppenheim, Erna Otten, 329

K ö s z ö n e t n y il v á n ít á s

Alvaro Pascual-Leone, Charlotte Pharr, Tóbiás Picker, Emilio Presedo, Maria Ralescu, V. S. Ramachandran, Leó Rangell, Isabelle Rapin, Harold Robinson, Paul Rodriguez, Bob Ruben, Yolanda Rueda, Jonathan Sacks, Gottfried Schlaug, Gretta Sculthorp, Peter Selgin, Leonard Shengold, Dávid Shire, Bob Silvers, Allan Snyder, Elizabeth Socolow, Steven Sparr, Larry Squire, Alexander Stein, Dániel Stern, Doug Stern, Dán Sullivan, Michael Sundue, Michael Thaut, Michael Torke, Darold Treffert, Nick van Bloss, Erica vanderLinde Feidner, Indre Viskontas, Nick Warner, Jason Warren, Bob és Claudia Wasserman, Deborah és Clive Wearing, Ed Weinberger, Larry Weiskrantz, Ren Weschler, E. O. Wilson, Frank Wilson, Stephen Wiltshire, Rosalie Winard, Michael Wolff, Caroline Yahne, Nick Younes és Carol Zitzer-Comfort. Ez a könyv nem jöhetett volna létre sok olyan egyetem és szervezet anyagi támogatása nélkül, melyek az elmúlt években befogadtak, és külö nösen hálás vagyok Doron Webernek, aki az Alfréd P. Sloan Alapítvány nál igen nagylelkű támogatást nyújtott az idősödéssel és az aggyal kap csolatos munkához. A szerkesztői és kiadói támogatást és tanácsokat illetően az alábbi embereknek tartozom hálával: Dán Frank, Fran Bigman, Lydia Buechler, Bonnié Thompson az Alfréd A. Knopf kiadónál, illetve Sarah Chalfant, Edward Orloff, Andrew Wylie és mindenki a Wylie ügynökségnél. M in denekelőtt azonban Kate Edgarnak tartozom köszönettel, aki több ezer órát dolgozott velem együtt ezen a könyvön kutatásokkal, írással és szer kesztéssel - és sok minden mással segítséget nyújtva. Végezetül, levélíróimnak is szeretnék köszönetét mondani, annak a több ezer embernek, akik a világ minden részéről írtak és megosztották velem életüket és neurológiai élményeiket. Az én kicsi praxisomban soha nem remélhettem, hogy akár csak a töredékével is találkozom mindan nak, amit levélíróimtól hallottam és tanultam. Gyakran azért írnak ne kem, mert meg akarnak tudni valamit; még gyakrabban azonban csak megértő fülekre vágynak, vagy csak egy érdekes betekintést szeretnének megosztani az emberi agyba és elmébe. Ezek a levélírók tulajdonképpen praxisom csodálatos és izgalmas kiterjesztését jelentik. Olyan dolgokat mondanak el nekem, melyekkel máskülönben soha nem lenne módom találkozni. Ez a könyv az ő közreműködésüknek köszönhetően lett sok kal gazdagabb. 330

K ö s z ö n e t n y il v á n ít á s

Utóirat A Zenebolondok 2008-as kiadásán számos javítást, átdolgozást végeztem, és az eredeti változatot több tucat új lábjegyzettel és számos fejezet végén terjedelmes utóiratokkal egészítettem ki. Megint csak hálámat kell kife jeznem barátaimnak és kollégáimnak építő kritikájukért, és annak a több ezer embernek is, akik a Zenebolondok első megjelenése óta írtak nekem, káprázatos megjegyzéseikért vagy saját zenei tapasztalataikért. Lehetet len lenne egyenként köszönetét nyilvánítani minden közreműködőnek, de az alábbi neveket feltétlenül meg kell említenem: Liz Adams, Caroline Agarwala, Kyle Bartlett, Kjersti Beth, Eliza Bussey, Nick Coleman, Sean Cortwright, David Drachman, Bob Daroff, Sarah Bell Drescher, Gammon Earhart, Mildred Forman, Cindy Foster, Susan Foster-Cohen, Carleen Franz, Alan Geist, Dorothy Goldberg, Stan Gould, Matthew Goulish, Vladimir Hachinski, Patricia Hackbarth, Madeleine Hackney, Matthew H., Abigail Herres, Kentrell Herres, Paul Herruer, Arlyn Kantz, Philip Kassen, Jeff Kennedy, Ken Kessel, Tracy King, Nora Klein, Louis Klonsky Jennifer és Karianne Koski, Kathryn Genovese Koubek, Jessica Krash, Nina Kraus, Steven L., Renee Lorraine, Grace M., J. M., Kathleen Mast, Melanie Mirvis, Rebecca Moulds, A. O., Danielle Ofri, John Purser, Gena Raps, Paul Raskin, Annie R., Gary Robertson, Steven L. Rosenhaus, Steve Salemson, Jeremy Scratcherd, Rolf Silber, Bob Silverman, Peter Smail, Dave Weich (a Powell’stől) Ethan Weker, Christina Whittle, David Wise és Hailey Wojcik.*

A fordításban nyújtott segítségükért szeretnénk köszönetét mondani dr. Bódizs Róbertnek, Balog Péternek, dr. Halász Péternek, Molnár Zsuzsának és Orosz Gábor nak. (A Ford.)

331

Iro d alo m

Alajouanine, Théophile (1 8 4 8 ) The aphasie and artistic realisation. Brain 71: 2 2 9 241. A lbert, M artin L .-Sparks, R .-H elm , N. (1973) M elodic intonation therapy for apha sia. Archives o f Neurology 29: 1 3 0 -1 3 1 . Aldridge, David (1 9 9 2 ) Rhythm m an. In A dam Seligm an-John Hilkevich, eds, Don’t

Think About Monkeys ( 1 7 3 -1 8 2 ) . D uarte, CA , Hope Press. Allen, D. A .-R apin, I. (1992) Autistic children are also dysphasic. In H. N aruseE. M. Ornitz, eds, Neurobiology o f Infantile Autism (1 5 7 -1 6 8 ). Am sterdam , Elsevier. Alle, G rant (1 8 7 8 ) Jote-Deafness. Mind 3 (1 0 ): 1 5 7 -1 6 7 . Am edi, A m ir-M erabet, Lotfi B .-B erm p o h l, Felix-Pascual-L eone, Alvaro (2005) The occipital co rtex in the blind: Lessons about plasticity and vision. Current Direc

tions in Psychological Science 14 (6 ): 3 0 6 -3 1 1 . Ayotte, Julia-Peretz, Isabelle-H yde, Krista (2 0 0 2 ) Congenital amusia: A group study o f adults afflicted with a m usic-specific disorder. Brain 125: 2 3 8 -2 5 1 . B aron-C ohen , S im on -H arrison, John (1 9 9 7 ) Synaesthesia: Classic and Comtempo-

rary Readings. O xford, Blackwell. Bauby, Jean-D om inique (2 0 0 8 ) Szkafander és pillangó. Ford. V. Deák Éva. 2. kiad. Budapest, Park. Bayley, John (1 9 9 9 ) Elegy fo r Iris. New York, St. M artins Press. Bear, David (1 9 7 9 ) Tem poral-lobe epilepsy: A syndrom e o f sensory-lim bic hyper connection. Cortex 15: 3 5 7 -3 8 4 . Beeli, G .-E sslen, M .-Ján cke, L. (2 0 0 5 ) W h en coloured sounds taste sweet. Nature 4 3 4 : 38. Belin, P.-V an Eeckhout, P.-Zilbovicius, M .-R em y, P.-Fran çois, C .-G uillaum e, S .-C h ain , F.-R ancu rel, G .-S am so n , Y. (1 9 9 6 ) Recovery from nonfluent aphasia after m elodic intonation therapy: A P ET study. Neurology 47 (6): 1 5 0 4 -1 5 1 1 .

333

Iro d a lo m

Berlin, P .-Z atorre, R. J.-Lafaille, P .-A had, R -P ik e, B. (2 0 0 0 ) Voice-selective areas in hum an auditory cortex. Nature 403: 3 0 9 -3 1 0 . Bell, Charles (1 8 3 3 ) The Nervous System o f the Human Body. London, Taylor and Francis. Bellugi, U rusula-Lichtenberger, Liz-M ills, D ebra-G alaburda, A lbert-K oren berg, Ju lie R. (1 9 9 9 ) Bridging cognition, the brain and m olecular genetics: Evidence from W illiams syndrom e. Trends in Neuroscience 2 2 : 1 9 7 -2 0 7 . Berlioz, H ector (1 9 5 6 ) Hector Berlioz emlékiratai. Ford. Faragó László. Budapest, Zeneműkiadó. Berrios, G. E. (1 9 9 0 ) M usical hallucinations: A historical and clinical study. British

Journal o f Psychiatry 1 5 6 :1 8 8 - 1 9 4 . Berrios, G. E. (1 9 9 1 ) M usical hallucinations: A statistical analysis of 4 6 cases. Psycho

pathology 24: 3 5 6 -3 6 0 . Blake, D. T .-B yl, N. N .-C h eu n g , S.-Bedenbaugh, P.-N agarajan, S.-L am b , M .-M erzenich, M . (2 0 0 2 ) Sensory representation abnorm alities that parallel focal hand dys tonia in a prim ate model. Somatosensory and Motor Research 19 (4): 3 4 7 -3 5 7 . Blanke, O laf-Landis, Theodor-Spinelli, Laurent-Seeck, M argitta (2 0 0 4 ) O ut-of-body experience and autoscopy o f neurological origin. Brain 127: 2 4 3 -2 5 8 . Blood, A nne J.-Z ato rre, Robert J. (2 0 0 1 ) Intensely pleasurable responses to music correlate with activity in brain regions implicated in reward and em otion. Procee

dings o f the National Academy o f Sciences USA 9 8 :1 1 8 1 8 - 1 1 8 2 3 . Boeve, B. F .-G ed a Y. E. (2 0 0 1 ) Polka music and sem antic dem entia. Neurology 57: 1485. Bossom aier, Terry-Snyder, Allan (2004) Absolute pitch accessible to everyone by tu r ning off p art o f the brain? Organised Sound 9 (2 ): 1 8 1 -1 8 9 . Browne, Janet (2 0 0 2 ) Charles Darwin: The Power o f Place. New York, Alfred A. Knopf. Brust, John C. (2 0 0 1 ) M usic and the neurologist: A n historical perspective. Annals o f

the New York Academy o f Sciences 9 3 0 :1 4 3 - 1 5 2 . Burton, Rober (2 0 0 1 ) The Anatomy o f Melancholy. New York, N YR B Classics. Candia, V icto r-W ien b ru ch ,C h ristian -E lb ert, Thom as-R ock stroh,B rigitte-R ay, W il liam (2 0 0 3 ) Effective behavioral treatm ent o f focal hand dystonia in musicians al ters som atosensory cortical roganization. Proceedings o f the National Academy o f

Sciences USA 100 (1 3 ): 7 9 4 2 -7 9 4 6 . Chen, J. L .-Z a to rre , R. J.-Penhune, V. B. (2 0 0 6 ) Interactions between auditory and dorsal prem otor co rtex during synchronization to musical rhythms. Neuro-Image 3 2 :1 7 7 1 - 1 7 8 1 .

334

Iro da lo m

Chorost, M ichael (2 0 0 5 a ) My bionic quest for Boléro. Wired 13.11 (N ovem ber): 1 4 4 159. Chorost, M ichael (2005b ) Rebuild: How Becoming Part Computer M ade Me More Hu

man. New York, Houghton Mifflin. Claparède, Édouard (1 9 1 1 ) Recognition et m oitié. Archives de Psychologie (Genève) 1 1 :7 9 - 9 0 . Clarke, A rth u r C. ( 1 953) Childhoods End. New York, H arcourt, Brace and World. Clarke, A rth ur C. (2 0 0 8 ) A gyerm ekkor vége. Ford. F. Nagy Piroska. 2. jav., bőv. kiad. Budapest, M etropolis Media. Cohen, D on n a-E isd orfer, Carl (1 9 8 6 ) The Loss o f Self: A Family Resource fo r the Care

o f Alzheimer’s Disease and Related Disorders. New York, W. W. N orton. C ohen, H on (2 0 0 7 ) The world through a chimp’s eyes. Science 3 1 6 :4 4 - 4 5 . Cohen, Neal J. (1 9 8 4 ) Preserved learning capacity in amnesia: Evidence for multiple m em o ry systems. In L arry R. Squire-N elson Butters, eds, Neuropsychology o f M e

mory ( 8 3 -1 0 3 ) . New York, Guilford Press. Colem an, Nick (2 0 0 8 ) Life in m ono. The Guardian February 19. C olm an, W. S. (1 8 9 4 ) Hallucinations in the sane, associated with local organic disease o f the sensory organs, etc. British M edical Journal M ay 1 2 ,1 8 9 4 : 1 0 1 5 -1 0 1 7 . Cowles, A .-B eatty, W. W .-N ixo n , S. J.-L u tz, L. J.-Paulk, J.-R o ss, E. D. (2 0 0 3 ) Musical skill in dementia: a violinist presum ed to have Alzheim er’s disease learns to play a new song. Neurocase 9 (6): 4 9 3 - 5 0 3 . Cranston, M aurice (1 9 8 3 ) Jean-Jacques. London, Allen Lane (2 8 9 -2 9 0 ). Critchley, M acdonald (1 9 3 7 ) M usicogenic epilepsy. Brain 6 0 :1 3 - 2 7 . Critchley, M acd onald-H en son, R. A . (1 9 7 7 ) Music and the Brain: Studies in the Neu

rology o f Music. London, W illiam H einem ann Medical. Crystal, H. A .-G rob er, E .-M asu r, D. (1 9 8 9 ) Preservation o f m usical m em ory in Alzheimer’s disease. Journal o f Neurology, Neurosurgery, and Psychiatry 52 (1 2 ): 1 4 1 5 -1 4 1 6 . Cuddy, Lola L.-D uffin, Jacalyn (2 0 0 5 ) M usic, m em o ry and Alzheim er’s disease. Me

dical Hypotheses 64: 2 2 9 -2 3 5 . Cytowic, Richard ( 1989) Synesthesia: A Union o f the Senses. New York, Springer. Cytowic, Richard (1 9 9 3 ) The Man Who Tasted Shapes. New York, G. P. Putnam s Sons. Cytowic, R ichard-E aglem an , David (2 0 0 9 ) Wednesday Is Indigo Blue: Discovering the

Brain o f Synesthesia. Cam bridge, M IT Press. Darw in, Charles ( 1884) Az em ber szárm azása és az ivari kiválás. Ford. Török Aurél és Entz Géza. Budapest, A K.M . Term észettudom ányi Társulat, Term észettudom á nyi Könyvkiadó Vállalat.

335

Iro d a lo m

Darw in, Charles (1 9 9 3 ) The Autobiography o f Charles Darwin, 1 8 0 9 -1 8 8 2 . New York, W. W. N orton. Darw in, Francis, ed. (1 9 58) The Autobiography o f Charles Darwin and Selected Letters. New York, D over Publications. David, R. R .-F ern an d ez, H . H. (2 0 0 0 ) Quetiapine for hypnogogic musical release hal lucination. Journal o f Geriatric Psychiatry and Neurology 13 (4): 2 1 0 -2 1 1 . Davis, John (2 0 0 4 ) Blind Tom. In H enry Louis Gates, Jr.-Evelyn Brooks H igginbot ham , eds, African American Lives. O xford: O xford University Press. Davis, John, and M. G race Baron. 2006. Blind Tom: A celebrated slave pianist c o ping with the stress o f autism. In Stress and Coping in Autism, ed. M. G. Baron, J. D roden, G. Groden, and L. P. Lipsitt. O xford: O xford University Press. Deutsch, D .-H en th orn , T .-D olson , M . (2004) Absolute pitch, speech, and tone lan guage: Som e experim ents and a proposed framework. Music Perception 21: 3 3 9 356. D eutsch, D ian a-H en th orn , Trevor-M arvin, Elizabeth-H ongShuai Xu (2 0 0 6 ) Abso lute pitch am ong M arican and Cjhinese con servatory students: Prevalence diffe rences, and evidence for a speech-related critical period (L ). Journal o f the Acous

tical Society o f America 119 (2 ): 7 1 9 -7 2 2 . Devinsky, O .-Feldm ann , E .-B u rro w es, K .-Brom field, E. (1 9 8 9 ) Autoscopic pheno m ena with seizures. Archives o f Neurology 4 6 :1 0 8 0 - 1 0 8 8 . Donald, M erlin (1 9 9 1 ) Origins o f the Modern Mind. Cam bridge, H arvard University Press. Donald, M erlin (2 0 0 1 ) Az em beri gondolkodás eredete. Ford. Kárpáti Eszter. Buda pest, Osiris. Down, J. Langdon (1 8 8 7 ) On Some o f the Mental Affections o f Childhood and Youth. London, Churchill. D unning, Jennifer (1 9 8 1 ) W h en a pianist’s fingers fail to obeay. The New York Times, June 14, section 2, page 1. Eco, U m berto (2 0 0 7 ) Loana királynő titokzatos tüze. Ford. Barna Imre. Budapest, Európa. Edelm an, G erard M . 1989. The Remembered Present: A Biological Theory o f Con

sciousness. New York, Basic Books. Edelm an, Gerard M . (2 006) Second Nature: Brain Science and Human Knowledge. N ew Haven, Yale University Press. Ellis, H avelock (1 9 2 3 ) The Dance o f Life. New York, M odern Library. Fornazzari, L .-C astle, T .-D adkarni, S .-A m brose, S. M .-M iran d a, D .-A panasiew icz, N .-Phillips, F. (2 0 0 6 ) Preservation o f episodic musical m em ory in a pianist with Alzheimer disease. Neurology 66: 610.

336

Ir o d a lo m

Freedm an, Law rence R. (1 9 9 7 ) Cerebral concussion. In N arinder Kapur, ed., Injured

Brains o f Medical Minds: Views from Within ( 3 0 7 -3 1 1 ) . O xford, O xford Univer sity Press. Freud, H arry (1 9 5 6 ) M y Uncle Sigmund. In H. M. Ruitenbeek, ed., Freud As We Knew

Him. D etroit, W ayne State University Press. Freud, Sigmund (2 0 0 1 ) Művészeti írások. Ford. Kertész Im re. Budapest, Filium. Fru ch t, Steven J. (2 0 0 4 ) Focal task-specific dystonia in musicians. In S. F a h n M . H allett-M . R. D eLong, eds, Dystonia 4: Advances in Neurology, vol. 94. Phila delphia, Lippincott W illiam s & Wilkins. Frucht, S. J.,-F a h n , S .-G reene, P. E .-O ’Brien, C .-G elb , M .-T ru o n g , D. D .-W elsh, J.-F acto r, S .-F o rd , B. (2 0 0 1 ) The natural history o f em bouchure dystonia. Move

ment Disorders 16 (5): 8 9 9 -9 0 6 . Fry, H unter J.-H allett, M ark (1 9 8 8 9 Focal dystonia (occupational cram p) m asque rading as nerve entrapm ent o r hysteria. Plastic and Reconstructive Surgery 82: 9 0 8 -9 1 0 . Fujioka, Takako-R oss, Bernhard-K akigi, Ryusuke-Pantev, C hristo-T rain or, Laurel J. (2 0 0 6 ) One year o f musical training affects developm ent o f auditory cortical-evoked fields in young children. Brain 129: 2 5 9 3 -2 6 0 8 . Gaab, N .-Schulze, K .-O zd em ir, E.-S chlaug, G. (2 0 0 4 ) Extensive activation o f occipi tal and parietal co rtex in a blind absolute pitch m usician. Poster Eleventh Annual M eeting o f the Cognitive N euroscience Society, San Francisco. Galton, Francis (1 8 8 3 ) Inquiries into Human Faculty and Its Development. London, J. M . Dent. G arndner, Howard (1 9 8 3 ) Frames o f Mind: The Theory o f Multiple Intelligences. New York, Basic Books. G arrau x,G .-B au er,A .-H an ak aw a,T .-W u ,T .-K an sak u , K .-H allett,M . (2 0 0 4 ) Changes in brain anatom y in focal hand dystonia. Annals o f Neurology 55 (5): 7 3 6 -7 3 9 . Gaser, Christian-Schlaug, Gottfried (2 0 0 3 ) Brain structures differ between m usi cians and non-m usicians. Journal o f Neuroscience 23 (2 7 ): 9 2 4 0 -9 2 4 5 . Geist, M ary Ellen (2 0 0 8 ) Measure o f the Heart: A Fathers Alzheimer’s, a Daughter’s

Return. New York, Springboard Press. Geroldi, C .-M etitiery, T.-B in etti, G .-Z an etti, O .-T rab ucch i, M .-Friso n i, G. B. (2000) Pop m usic and frontotem poral dementia. Neurology 55: 1 9 3 5 -1 9 3 6 . Geschwind, N orm an-G alaburda, A. M. (1 9 8 7 ) Celebrál Lateralization: Biological M e

chanisms, Associations, and Pathology. Cam bridge, M IT Press. Goddy, W illiam (1 9 8 8 ) Time and the Nervous System. New York, Praeger.

337

Iro da lo m

Gosselin, N .- Samson, S.-A dolps, R .-N oulhiane, M .-R o y, M .-H asb o u n , D .-B aulac, M .-P eretz, I. (2 0 0 6) Em otional responses to unpleasant m usic correlates with d a m age to the parahippocam pal cortex. Brain 1 2 9 :2 5 8 5 -2 5 9 2 . G ougoux, F.-L eopre, F.-Lassonde, M .-V oss, P .-Z ato rre, R. J.-B elin P. (2004) Pitch discrimination in the early blind. Nature 430: 309. Gould, S. J.-W rb a, E. S. (1 9 8 2 ) Exaptation: A missing term in the science o f form.

Paleobiology 8: 4 - 1 5 . Gowers, W illiam R. (1 8 8 6 -1 8 8 8 ) A Manual o f Diseases o f the Nervous System, 2 vols. Philadelphia, P. Blakiston. Gowers, W illiam R. (1 9 0 7 ) The Borderland o f Epilepsy: Faints, Vagal Attacks, Vertigo,

Migraine, Sleep Symptoms, and Their Treatment. London, Churcill. Griffiths, T. D. (2 0 0 0 ) Musical hallucinosis in acquired deafness: Phenom enology and substrate. Brain 1 2 3 :2 0 6 5 -2 0 7 6 . Griffiths, T. D .-Jennings, A. R .-W arren , J. D. (2 0 0 6 ) Dystimbria: A distinct musical syndrom e? Presented at the Ninth International Conference o f M usic Perception and Cognition, Bologna, August 2 2 - 2 6 ,2 0 0 6 . Griffiths, T. D .-W arren , J. D .-D ean , J. I.-H o w ard , D. (2004) W h en the feelings gone: A selective loss o f musical em otion. Journal o f Neurology, Neurosurgery, and Psy

chiatry 75 (2): 3 4 4 -3 4 5 . Grove’s Dictionary o f Music and Musicians (1954) 5th edition, ed. E ric Blom. London, M acmillan. Hackney, Madeleine E.-K an torovich , Svetlana-Earhart, G am m on M. (2 0 0 7 ) A stu dy on the effects o f Argentine tango as a form o f partnered dance for those with Parkinson disease and the healthy elderly. American Journal o f Dance Therapy 29 (2): 1 0 9 -1 2 7 . Hackney, Madeleine E .-K an torovich , Svetlana-Levin, R eb ecca-E arh art, G am m on M . (2 0 0 7 ) Effects o f tango on functional m obility in Parkinson’s disease: A preli m inary study. Journal o f Neurologic Physical Therapy 3 1 :1 7 3 - 1 7 9 . H alberstam , David (2007) The Coldest Winter: America and the Korean War. New York, Hyperion. Hallett, M ark (1 9 9 8 ) The neurophysiology o f dystonia. Archives o f Neurology 55: 6 0 1 -6 0 3 . Halpern, A. R .-Z a to rre, R. J. (1999) W hen that tune runs through your head: a P ET investigation o f auditory im agery for familiar melodies. Cerebral Cortex 9: 6 9 7 704. Ham ilton, R. H .-P ascu al-L eo n e, A .-Sch lau g, G. (2 0 0 4 ) Absolute pitch in blind m usi cians. NeuroReport 15 (5): 8 0 3 -8 0 6 .

338

Ir o d a lo m

H amzei, F.-L iepert, J.-D ettm ers, C .-A dler, T.-K iebel, S.-Rijntjes, M .-W eiller, C. (2 0 0 1 ) Structural and functional cortical abnorm alities after upper limb am puta tion during childhood. NeuroReport 12 (5 ): 9 5 7 -9 6 2 . H annon, Erin E .-T rehub, Sandra E. (2005) Tuning in to musical rhythms: Infants learn m ore readily than adults. Proceedings o f the National Academy o f Sciences 1 0 2 :1 2 6 3 9 -1 2 6 4 3 . H arrison, John E. (2 0 0 1 ) Synaesthesia: The Strangest Thing. New York, O xford U ni versity Press. H art, M ickey-Lieberm an, Frederic (1 9 9 1 ) Planet Drum. San Francisco, H arperC ollins. Harvey, W illiam (1 9 6 0 ) De Motu Locali Animalium. London, Cam bridge University Press. H écaen, H enri-A lb ert, M artin L. (1978) Human Neuropsychology. New York, John W iley & Sons. H enahan, Donal (1 9 8 3 ) D id Shostakovich have a secret? The New York Times, July 10, section 2, page 21. H erm elin, B e a te -O ’C onnor, N .-L e e , S. (1 9 8 7 ) Musical inventiveness o f five idiot sa vants. Psychological Medicine 17: 6 8 5 -6 9 4 . H erm esh, H .-K o n as, S.-Shiloh, R .-D ar, R .-M aro m , S .-W eizm an , A.-G ross-Isseroff, R. (2 0 0 4 ) M usical hallucinations: Prevalence in psychotic and nonpsychotic out patients. Journal o f Clinical Psychiatry 65 (2): 1 9 1 -1 9 7 . Hull, John (1 9 9 1 ) Touching the Rock: An Experience o f Blindness. New York, Pant heon. Hunter, M . D .-Friffiths, T. D .-Farrow , T. F .-Z eh n g , Y .-W ilkinnson, I. D .-H egde, N .-W o o d s, W .-Spence, S. A .-W ood ru ff, P. W. (2003) A neural basis for the p er ception o f voices in external auditory space. Brain 126 (1): 1 6 1 -1 6 9 . H uron, David (2 0 0 6 ) Sweet Anticipation: Music and the Psychology o f Expectation. Cam bridge, Brandford Books, M IT Press. H utchinson, Siobhan-H ui-Lin Lee, Leslie-G aab, N adine-Schlaug, G ottfried (2003) Cerebellar volume o f musicians. Cerebral Cortex 13: 9 4 3 -9 4 9 . Huxley, Aldous (2 0 0 8 ) Szép új világ. Ford. Totth Benedek. Budapest, Cartaphilus. Huysm ans, Joris-Karl (2 0 0 2 ) A különc. Ford. Kosztolányi Dezső. Szeged, Lázi. Hyde, K .-Z a to rre , R.-Griffiths, T. D .-L erch , J. P .-P eretz, I. (2 0 0 6 ) M orphom etry of the am usic brain: A two-site study. Brain 129: 2 5 6 2 -2 5 7 0 . Iversen, John R .-P atel, Aniruddh D .-O hgushi, Kengo (20 0 4 ) Perception o f nonlinguistic rhythm ic stimuli by A m erican and Japanese listeners. Proceedings o f the

International Congress o f Acoustics, Kyoto.

339

Iro d a lo m

Izumi, Yukio-Terao, Takeshi-Ishino, Yoichi-N akam ura, Jun (20 0 2 ) Differences in re gional cerebral blood flow during musical and verbal hallucinations. Psychiatry

Research Neuroimaging 1 1 6 :1 1 9 - 1 2 3 . Jackendorff, R ay-Lerdahl, Fred (2 0 0 6 ) The capacity for music: W h at is it, and w hat’s special about it? Cognition 100: 3 3 -7 2 . Jackson, John Hughlings (1 8 7 1 ) Singing by speechless (aphasic) children. Lancet 2: 4 3 0 -4 3 1 . Jackson, John Hughlings (1 8 8 8 ) O n a particular variety o f epilepsy (“Intellectual Aura”). Brain 1 1 :1 7 9 - 2 0 7 . Jacom e, D. E. (1 9 8 4 ) Aphasia with elation, hypermusia, musicophilia and compulsive whistling. Journal o f Neurology, Neurosurgery, and Psychiatry 47: 3 0 8 -3 1 0 . James, W illiam (1 8 9 0 ) The Principles o f Psychology. New York, H enry Holt. Jourdain, R obert (1 9 9 7 ) Music, the Brain, and Ecstasy: How Music Captures Our

Imagination. New York, W illiam Morrow. Kaptur, N arinder (1 9 9 6 ) Paradoxical functional facilitation in brain-behaviour re search: A critical review. Brain 1 1 9 :1 7 7 5 -1 7 9 0 . Kawai, Nobuyuki-M atsuzaw a, Tetsuro (2 0 0 0 ) N um erical m em ory span in a ch im panzee. Nature 40 3 : 3 9 - 4 0 . Kemp, David E .-G ilm er, W illiam S .-Fleck , Jenelle-D ago, Pedro (2 0 0 7 ) An associa tion o f intrusive, repetitive phrases with lam otrigine treatm ent in bipolar II dis order. CNS Spectrums 12 (2): 1 0 6 -1 1 1 . Kertesz, A ndrew (2 0 0 6 ) The Banana Lady and Other Stories o f Curious Behavior and

Speech. V ictoria, Trafford Publishing. Kertesz, A nd rew -M un oz, David G., eds (1 9 8 8 ) Pick’s Disease and Pick Complex. New York, W iley-Liss. Klawans, H arold L. (1 9 9 7 ) “Did I Rem ove That Gallbladder?” In. N arinder Kapur, ed„ Injured Brains o f Medical Minds: Views from Within (2 1 -3 0 ) . O xford, O xford University Press. Konorski, Jerzy (1 9 6 7 ) Integrative Activity o f the Brain: An Interdisciplinary Approach. Chicago, University o f Chicago Press. Kraem er, David J. M .-M acrae, C. N eil-G reen, Adam E.-K elley, W illiam M. (2005) Sound o f silence activates auditory cortex. Nature 4 3 4 :1 5 8 . Lamb, Charles (1 8 2 3 ) The Essays o f Elia. London, Taylor and Hessey. Lederm an, Richard J. (1 9 9 9 ) Robert Schum ann. Seminars in Neurology 19 suppl. 1: 1 7 -2 4 . Lehrer, Jonah (2 0 0 7 ) Blue Monday, green Thursday. New Scientist 194 (2 6 0 4 ): 4 8 - 5 1 . Lehrer, Jonah (2 0 0 7 ) Proust Was a Neuroscientist. New York, Houghton Mifflin. Lesser, W endy (2 0 0 7 ) Room fo r Doubt. New York, Pantheon.

340

Ir o d a lo m

Levitin, Dániel J. (2 0 0 6 ) This Is Your Brain on Music. New York, Dutton. Levitin, Daniel J.-Bellugi, Ursula (1 9 9 8 ) Musical ability in individuals with William s’ Syndrome. Music Perception 15 (4 ): 3 5 7 -3 8 9 . Levitin, Daniel J.-Bellugi, Ursula (2 0 0 6 ) Rhythm, tim bre and hyperacusis in W illiam s-Beuren syndrom e. In C. M o rris-H . Lenhoff-P. W ang, eds, Williams-Beuren

Syndrome: Research and Clinical Perspectives (3 4 3 -3 5 8 ). Baltim ore, Johns H op kins University Press. Levitin, Daniel J.-C o o k , P erry R. (1 9 9 6 ) M em ory for musical tem po: Additional evi dence that auditory m em ory is absolute. Perception and Psychophysics 58: 9 2 7 935. Levitin, Daniel J.-R ogers, Susan E. (2 0 0 5 ) Absolute pitch: Perception, coding and controversies. Trends in Cognitive Neurosciences 9 ( 1 ) : 2 6 -3 3 . Llinás, Rodolfo (2 0 0 1 ) I o f the Vortex: From Neurons to Self. Cam bridge, M IT Press. Lopez, Steve (2 0 0 8 ) The Soloist: A Lost Dream, an Unlikely Friendship, and the Re

demptive Power o f Music. New York, G. P. P utnam s Sons. L u ria,A .R . (1 9 3 2 ) The Nature o f Human Conflicts; or Emotion, Conflict and Will. New York, Liveright. Luria, A. R. (1 9 6 3 ) Restoration o f Function After Brain Injury. New York, Macm illan. Luria, A. R. (1 9 6 6 ) Higher Cortical Functions in Man. New York, Basic Books. Luria, A. R. (1 9 6 8 ) The Mind o f a Mnemonist. Cam bridge, H arvard University Press. Luria, A. R. (1 9 7 0 ) Traumatic Aphasia. Berlin, M outon de Gruyter. Lurija, A lexandr R. (1 9 7 5) Válogatott tanulmányok. Kis könyv a nagy emlékezetről. Ford. Erős Ferenc et al. Budapest, Gondolat. Luria, A. R.-Tsvetkova, L. S .-Fu ter, D. S. (1 9 6 5 ) Aphasia in a com poser. Journal o f

Neurological Sciences 2: 2 8 8 -2 9 2 . Lusseyran, Jacques (2 0 0 5 ) És lön újra világosság. Ford. Hevesi Mihály. Szeged, Szép nap. M achover, Tód (2 0 0 4 ) Shaping m inds musically. BT Techology Journal 22 (4 ): 7 1 7 779. M ailis-Gagnon, A ngela-Israelson, David (2 0 0 3 ) Beyond Pain: Making the Mind-Body

Connection. Toronto, Viking Canada. M artin, Paula I.-N aeser, M argaret A .-T h eo ret, H u go-T orm os, Jose M aria-N icholas, M arjorie-K urland, Jacquie-Fregni, Felipe-Seekins, H eid i-D oron, K arl-PascualLeone, Alvaro (2 0 0 4 ) Transcranial m agnetic stimulation as a com plem entary treatm ent for aphasia. Seminars in Speech and Language 25: 1 8 1 -1 9 1 . Massey, Irving J. (2 0 0 6 ) The musical dream revisited: M isic and language in dreams.

Psychology o f Aesthetics. Creativity, and the Arts S 1: 4 2 - 5 0 .

341

Iro d a lo m

M augham, Som erset W. (2 0 0 9 ) Első személyben. Ford. N ém eth A ndor és Vasvári Tibor. Budapest, Holnap. Maurer, Daphne (1 9 9 7 ) N eonatal synaesthesia: Implications for the processing of speech and faces. In Sim on B aro n -C o h en -Jo h n H arrison, eds, Synaesthesia: Clas

sic and Contemporary Readings (2 2 4 -2 4 2 ). O xford, UK , Blackwell. Meige, H enry-Feindel, E. (1 9 0 2 ) Les tics et leur traitement. Paris, Masson. M icheyl, Christophe-K halfa, Stephanie-Perrot, X avier-C ollet, Lionel (1 9 9 7 ) Diffe rence in cochlear efferent activity between musicians and non-m usicians. NeuroReport 8 :1 0 4 7 - 1 0 5 0 . Miles, Barry (1 9 9 7 ) Paul McCartney: Many Years from Now. New York, H enry Holt. Miles, B arry (2 0 0 9 ) Paul McCartney. Ford. Lénárt Levente. Budapest, Cartaphilus. Mill, John Stuart (1 9 9 0 ) Autobiography. New York, Penguin Classics. Miller, B. L .-B o o n e , K .-C u m m in g s, J.-R ead , S. L .-M ishk in, F. (2 0 0 0 ) Functional co r relates o f musical and visual ability in frontotem poral dementia. British Journal

o f Psychiatry 1 7 6 :4 5 8 -4 6 3 . Miller, Leon K. (1 9 8 9 ) Musical Savants: Exceptional Skill in the Mentally Retarded. Hillsdale, NJ, Law rence Erlbaum. Miller, Tim othy C .-C rosb y, T. W. (1 9 7 9 ) M usical hallucinations in a deaf elderly p a tient. Annals o f Neurology 5: 3 0 1 -3 0 2 . Minsky, M arvin (1 9 8 2 ) M usic, m ind and meaning. In M anfred Clynes, ed., Music,

Mind and Brain ( 1 -2 0 ) . New York, Plenum Press. M itchell, Silas Weir (1866) The case o f George Dedlow. Atlantic Monthly. Mitchell, Silas W eir (1 9 6 5 ) The Injuries o f Nerves. New York, Plenum Press. M ithen, Steven (2 0 0 5 ) The Singing Neanderthals: The Origins o f Music, Language,

Mind and Body. London, Weidenfeld 8c Nicolson. M ithen, Steven (2 0 0 8 ) The diva within. New Scientist (February 23): 3 8 -3 9 . M usacchia, Gabriella-Sam s, M ikko-Skoe, E rik a-K rau s, N ina (2007) Musicians have enhanced subcortical auditory and audiovisual processing of speech and music.

Proceedings o f the National Academy o f Sciences (USA) 104 (4 0 ): 1 5 8 9 4 -1 5 8 9 8 . Nabokov, V ladim ir (2 006) Szólj, emlékezet! Ford. Pap Vera-Ágnes. Budapest, Európa. Nelson, Kevin R .-M attingly, M ichelle-Schm itt, Frederick A. (2007) O ut-of-body ex perience and arousal. Neurology 68: 7 9 4 -7 9 5 . Nelson, Kevin R .-M attingly, M ichelle-Lee, Sherman A .-S ch m itt, Frederick A. (2006) D oes the arousal system contribute to near death experience? Neurology 66: 1 0 0 3 -1 0 0 9 . Nietzsche, Friedrich (2 0 0 2 ) A hatalom akarása: minden érték átértékelésének kísérlete. Ford. Rom hányi Török Gábor. Budapest, Cartaphilus.

342

Ir o d a l o m

Nietzsche, Friedrich (2 0 0 4 ) Bálványok alkonya. Nietzsche kontra Wagner. Ford. Romhányi Török Gábor. Budapest, Holnap. Nordoff, Paul-R obbins, Clive (1 9 7 1 ) Therapy in Music fo r Handicapped Children. London, V ictor Gollancz. N orena, A. J.-E g g e rm o n t,J. J. (2005) Enriched acoustic environm ent after noise tra um a reduces hearing loss and prevents cortical m ap reorganization Journal o f Neuroscience 2 5 (3 ): 6 9 9 -7 0 5 . Ockelford, Adam (2 0 0 7 ) In the Key o f Genius: The Extraordinary Life o f Derek Paravicini. London, Hutchinson. Ockelford, A d am -P rin g , L in da-W elch, G raham -Treffert, D arold (2006) Focus on

Music: Exploring the Musical Interests and Abilities o f Bind and Partially-Sighted Children and Young People with Septo-Optic Dysplasia. London, Institute o f E d u cation. O estereich, James R. (2 004) Music: The shushing o f the symphony. The New York

Times, January 11, Ostwald, Peter (1 9 8 5 ) Schumann: Music and Madness. London, V ictor Gollancz.

The Oxford Companion to Music (1 9 5 5 ) 9th edition, ed. P ercy A. Scholes. Oxford, O xford University Press. Paderewski, Ignacy Jan (1 9 3 9 ) I he Paderewski Memoirs, ed. M ary Lawton. London, Collins. Pascual-Leone, Alvaro (2003) The brain that makes m usic and is changed by it. In Isabelle P eretz-R o b ert Zatorre, eds, The Cognitive Neuroscience o f Music ( 3 9 6 4 0 9 ). O xford, O xford University Press. Patel, A niruddh D .-Iversen, J. R .-B regm an , M. R .-Sch ulz, I.-S ch u lz, C. (2008) Inves tigating the hum an-specificity o f synchronization to music. In M ayum i Adachi et al., eds, Proceedings o f the 10th International Conference on Music Perception and

Cognition. Sapporo. Patel, A niruddh D. (2 0 0 8 ) Music, Language, and the Brain. New York, O xford U ni versity Press. Patel, A niruddh D .-F o x to n , J. M .-G riffiths, T. D. (2 0 0 5 ) Musically ton e-d eaf indivi duals have difficulty discrim inating intonation contours extracted from speech.

Brain and Cognition 59: 3 1 0 -3 1 3 . Patel, A niruddh-Iversen, John (2 0 0 6 ) A n on -hum an anim al can drum a steady beat on a musical instrum ent. In M. B aro n i-A . R. A ddessi-R . C aterin a-M . Costa, eds,

Proceedings o f the 9th International Conference on Music Perception an d Cogni tion. Bologna.

343

Iro d a lo m

Patel, Aniruddh D .-Iversen, John R .-C h en , Yanqing-Repp, Bruno H. (2005) The in fluence o f metricality and m odality on synchronization with a beat. Experimental

Brain Research 163: 2 2 6 -2 3 8 . Patel, Aniruddh D .- Iversen, John R .-R osenb erg, Jason C. (2006) Com paring the rhythm and melody o f speech and music: The case o f British English and French.

Journal o f the Acoustical Society o f America 119 (5 ): 3 0 3 4 -3 0 4 7 . Paulescu, E .-H a rriso n , J.-B aro n -C o h en , S. J.-W atso n , D. G .-G oldstein, L .-H eath er, J.-Frackow iak, R. S. J.-F rith , C. D.. 1995. The physiology o f coloured hearing: A P E T activation study o f colour-w ord synesthesia. Brain 1 1 8 :6 6 1 - 6 7 6 . Penfield, W .-P e ro t, P. (1 9 6 3 ) The brain’s record o f visual and auditory experience: A final sum m ary and discussion. Brian 86: 5 9 5 -6 9 6 . Peretz, Isabelle-G agnon, I. (1999) D issociation between recognition and em otional judgem ent for melodies. Neurocase 5: 2 1 -3 0 . Piccirilli, M assim o-Sciarm a, T iziana-Luzzi, Sim ona (2 0 0 0 ) M odularity of music: Evidence from a case o f pure amusia. Journal o f Neurology; Neurosurgery, and

Psyxchiatry 69: 5 4 1 -5 4 5 . Pinker, Steven (2 0 0 2 ) Hogyan működik az elme. Ford. Csibra Gergely. Budapest, Osiris. Pinker, Steven (2 0 0 7 ) Toward a consilient study o f literature. Philosophy and Litera

ture 3 1 :1 6 1 - 1 7 7 . Poskanzer, David C .-B ro w n , A rth ur E .-M iller, H enry (1 9 6 2 ) M usicogenic epilepsy caused only by a discrete frequency band o f church bells. Brain 85: 7 7 -9 2 . The Power o f Music: In which is shown, by a variety o f Pleasing and Instructive Anec

dotes, the effects it has on Man and Animals (1 8 1 4 ) London (C o rn er o f St. Paul’s C hurch-Yard), J. Harris. Proust, M arcel (2 0 0 1 ) Az eltűnt idő nyomában. A fogoly lány. Ford. Jancsó Júlia. Bu dapest, Atlantisz. Ram achandran, V. S. (2 0 0 4 ) A B rief Tour o f Human Consciousness. New York, Pi Press. R am achandran, V. S.-H ubbard, E. M. (2 0 0 1 ) Psychophysical investigations into the neural basis o f synaesthesia. Proceedings o f the Royal Society o f London, B 268: 9 7 9 -9 8 3 . Ram achandran, V. S.-H ubbard, E. M. (2 0 0 1 ) Synaesthesia: A window into perception, thought and language. Journal o f Consciousness Studies 8 (1 2 ): 3 -2 4 . Ram achandran, V. S.-H ubbard, E. M. (2003) The phenom enology o f synaesthesia.

Journal o f Consciousness Studies 10 (8): 4 9 - 5 7 . Rangell, Leo (2 0 0 6 ) Music in the head: Living at the brain-m ind border. Huffington

Post, September 12. http://w w w .huffingtonpost.com /dr-Ieo-rangell/.

344

Iro d a lo m

Rapin, Isabelle (1 9 8 2 ) Children with Brain Dysfunction: Neurology, Cognition, Lan

guage and Behavior. New York, Raven Press. Rauscher, F. H .-Shaw , G. L.-K y, K. N. (1993) M usic and spatial task perform ance.

Nature 3 6 5 :6 1 1 . Reik, Theodor (1 9 5 3 ) The Haunting Melody: Psychoanalytic Experiences in Life and

Music. New York, Farrar, Straus and Young. Révész, Géza (1 9 7 0 ) The Psychology o f a Musical Prodigy. Freeport, NY, Greenwood Press. Rizolatti, G iacom o-Fad iga, L uciano-Fogassi, Leonardo-G allese, Vittorio (20 0 2 ) Fro m m irro r neurons to imitation: Facts and Speculations. In Andrew N. Meltzoff-W olfgang Prinz, eds, The Imitative Mind (2 4 7 -2 6 6 ). Cam bridge, Cam bridge University Press. Rohrer, J. D .-S m ith , S. J.-W arren , J. D. (2006) Craving for m usic after treatm ent of partial epilepsy. Epilepsia 47 (5): 9 3 9 -9 4 0 . Rorem , Ned (2 0 0 6 ) Facing the Night: A Diary (1 9 9 9 -2 0 0 5 ) and Musical Writings. New York, Shoemaker & Hoard. Ross, E. D .-Jossm an , P. B .- Bell, B .- Sabin, T.-G eschw ind, N. (1 9 7 5 ) Musical hal lucinations in deafness. Journal o f the American Medical Association 231 (6): 6 2 0 -6 2 2 . Rothenberg, David (2 0 0 5 ) Why Birds Sing. New York, Basic Books. Rouget, Gilbert (1 9 8 5 ) Music and Trance. Chicago, University o f C hicago Press. Russell, S. M .-G olfinos, J. G. (2003) A musia following resection o f a Heschl gyrus glioma. Journal o f Neurosurgery 9 8 : 1 1 0 9 -1 1 1 2 . Sacks, Oliver (1 9 7 3 ) Awakenings. London, D uckworth. Sacks, Oliver (1 9 8 4 ) A Leg to Stand On. New York, Sum mit Books. Sacks, Oliver (1 9 8 5 ) The Man Who Mistook His Wife fo r a Hat. New York, Summit Books. Sacks, Oliver (1 9 9 1 ) Ébredések. Ford. Csörögi István, Faludi Endre. Budapest, Inter jú. Sacks, Oliver (1 9 9 2 ) The last hippie. The New York Review o f Books vol. 39, no. 6 (M arch 2 6 ): 5 3 -6 2 . Sacks, Oliver (1 9 9 2 ) Tourettes syndrom e and creativity. British Medical Journal 305: 1 5 1 5 -1 5 1 6 . Sacks, Oliver (1 9 9 5 ) An Antropologist on Mars: Seven Paradoxical Tales. New York, Alfred A. Knopf. Sacks, Oliver (1 9 9 7 ) The Island o f the Colorblind. New York, Alfred A. Knopf. Sacks, Oliver (1 9 9 8 ) M usic and the brain. In C oncetta M. Tom aino, ed., Clinical App

lications o f Music in Neurologic Rehabilitation ( 1 -1 8 ) . St. Louis, M M B Music.

345

Ir o d a lo m

Sacks, Oliver (1 9 9 9 ) Antropológus a Marson. Ford. Racsm ány Mihály. Budapest, Osiris. Sacks, Oliver (2 0 0 3 ) The m ind’s eye. The New Yorker (July 2 8 ): 4 8 - 5 9 . Sacks, Oliver (2 0 0 4 ) Speed. The New Yorker (August 2 3 ): 6 0 - 6 9 . Sacks, Oliver (2 0 0 4 ) A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét. Ford. Fenyves Katalin, Kis A nna, Rupp Anikó és Vajda Róza. Budapest, Park. Sacks, Oliver (2 0 0 6 ) Stereo Sue. The New Yorker (June 19): 6 4 - 7 3 . Sacks, Oliver (2 0 0 6 ) The pow er o f music. Brain 129: 2 5 2 8 -2 5 3 2 . Sacks, Oliver (2 0 0 6 ) Fél lábbal a földön. Ford. Széky János. Budapest, Park. Saffran, Jenny R .-G riep entrog, G regory J. (2 0 0 1 ) Absolute pitch in infant auditory learning: Evidence for developm ental reorganization. Developmental Psycology 3 7 ( 1 ) : 7 4 -8 5 . Schellenberg, E. Glenn (2 0 0 3 ) D oes exposure to m usic have beneficial side effects? In Isabelle P eretz-R ob ert J. Z atorre, eds, The Cognitive Neuroscience o f Music ( 4 3 0 4 4 8 ). O xfod, O xford University Press. Schlaug, G .-Jánck e, L .-H u an g , Y.-Steinm etz, H. (1995) In vivo evidence o f structural brain asym m etry in musicians. Science 267: 6 9 9 -7 0 1 . Schlaug, G ottfried-Jancke, L utz-H uang, Yanxiong-Staiger, Jochen F.-Steinm etz, H elmuth (1 9 9 5 ) Increased corpus callosum size in musicians. Neuropsychologia 33 (8): 1 0 4 7 -1 0 5 5 . Schlaug, G ottffied -N orton , A nd rea-O zdem ir, E lif-H elm -Estabrooks, N ancy (20 0 6 ) L on g-term behavioral and brain effects o f m elodic intonation therapy in patients with Broca’s aphasia. Neuroimage 31 (suppl. 1): 37. Schlaug, G ottfried-M archina, S arah -N o rto n , A ndrea (2 0 0 8 ) Fro m singing to spea king: W h y singing m ay lead to recovery o f expressive language function in p a tients with Broca’s aphasia. Music Perception 2 5 :4 ,3 1 5 - 3 2 3 . Schopenhauer, A rth ur (2007) A világ mint akarat és képzet. Ford. Tandori Ágnes és Tandori Dezső. Budapest, Osiris. Schreber, Daniel Paul (2000) Memoirs o f My Nervous Illness. New York, New York Review Books. Schullian, D orothy M .-S ch o en , M ax, eds (1 9 4 8 ) Music and Medicine. New York, H enry Shuman. Scoville, W. B .-M ilner, Brenda (1 9 5 7 ) Loss o f recent m em ory after bilateral hippo cam pal lesions. Journal o f Neurology, Neurosurgery and Psychiatry 2 0 :1 1 - 2 1 . Seeley, W. W .-M atthew s, B. R .-C raw ford, R. K .-G orn o-T em p in i, M . L .-F o ti, D .-M a ckenzie, I. R .-M iller, B. L. (2 0 0 8 ) Unravelling Boléro: Progressive aphasia, transmodal creatvity and the right p osterior neocortex. Brain 131 (1 ): 3 9 - 4 9 .

346

Iro d a lo m

Sforza, Teri-LenhofF, H ow ard-Lenhoff, Sylvia (20 0 6 ) The Strangest Song. Am herst, NY, Prom etheus Books. Sheehy, M . P .-M arsden, C. D. (19 8 2 ) W riter’s cram p - a focal dystonia. Brain 105: 4 6 1 -4 8 0 . Shenk, David (2 0 0 1 ) The Forgetting: Alzheimers - Portrait o f an Epidemic. New York, Doubleday. Simkin, Benjam in (1 9 9 2 ) M ozart’s scatalogical desorder. British Medical Journal 305: 1 5 6 3 -1 5 6 7 . Simner, J.-W ard , J.-L an z, M .-Jan sari, A .-N o o n an , K .-G lover, L.-O akley, D. (2005) N on -ran dom associations o f graphem es to colours in synaesthetic and norm al populations. Cognitive Neuropsychology 22 (8 ): 1 0 6 9 -1 0 8 5 . Simner, Julia-M ulvenna, Catherine-Sagiv, N oam -Tsakonikos, Elias-W itherby, Sarah A .-F ra se r, C h ristin e-S cott, K irsten-W ard , Jamie (2 0 0 6 ) Synaesthesia: The preva lence o f atypical cross-m odal experiences. Perception 3 5 :1 0 2 4 - 1 0 3 3 Slonimsky, N icolas (1 9 5 3) Lexicon o f Musical Invective: Critical Assaults on Compo

sers Since Beethovens Time. Seattle, University o f Washington Press. Smith, Daniel B. (2 0 0 7 ) Muses, Madmen, and Prophets: Rethinking the History, Science,

and Meaning o f Auditory Hallucinations. New York, Penguin Press. Smith, Steven B. (1 9 8 3 ) The Great Mental Calculators: The Psychology, Methods, and

Lives o f Calculating Prodigies, Past and Present. New York, Colum bia University Press. Snyder, Allan W .-M ulcahy, Elaine-Taylor, Janet L.-M itfchell, John-Sachdev, Perm inder-G andevia, Simon C. (2003) Savant-like skills exposed in norm al people by suppressing the left fronto-tem poral lobe. Journal o f Integrative Neuroscience 2 (2): 1 4 9 -1 5 8 . Sotavalta, Olavi (1 9 6 3 ) The flight sounds o f insects. In R. G. Busnel, ed., Acoustic Be

havior o f Animals (3 7 4 -3 8 9 ). A m sterdam , Elsevier. Spencer, H erbert (2 0 0 2 ) The origin and function o f music. In M ichael M ark, ed„

Music Education: Source Readings from Ancient Greece to Today (4 7 -4 8 ) . New York, Routledge. Sparr, S. A. (2 0 0 2 ) Reciptive amelodia in a trained musician. Neurology 59: 1 6 5 9 1660. Stein, A lexander (2 0 0 4 ) Music, m ouring, and consolation. Journal o f the American

Psychoanalytic Association 52 (3 ): 7 8 3 -8 1 1 . Stern, Daniel (2 0 0 4 ) “Fabrikant s Way.” In A Little Street Music. Huntsville, T X , Texas Review Press. Storr, A ntony (1 9 8 9 ) Freud. O xford, O xford University Press. Storr, A ntony (1 9 9 2 ) Music and the Mind. New York, Free Press.

347

Ir o d a lo m

Sztravinszkij, Igor (1 9 6 9 ) Életem. Ford. F. Csanak D óra. Budapest, Gondolat. Styron, W illiam (1 9 9 0 ) Darkness Visible: A M emoir o f Madness. New York, Random House. Styron, W illiam (1 9 9 3 ) Látható sötétség. Ford. Kiss Zsuzsa. Budapest, Európa. Thaut, M ichael H . (2 0 0 5) Rhythm, Music, and the Brain: Scientific Foundations and

Clinical Applications. New York, Routledge. Tolsztoj, Lev (1 9 7 3 ) Kreutzer szonáta. Kisregények és elbeszélések. Ford. N ém eth László, Szőllősy Klára. Budapest, Európa. Tom aino, C oncetta, ed. (1 9 9 8 ) Clinical Applications o f Music in Neurologic Rehabili

tation. St. Louis, M M B Music. Treffert, D arold (2 0 0 6 ) Extraordinary People: Understanding Savant Syndrome. R e vised ed. Lincoln, Nebraska, iUniverse. Turnbull, Oliver H .-Z o is, Evangelos-K aplan-Solm s, K aren-Solm s, M ark (2006) The developing transference in amnesia: Changes in interpersonal relationship, de spite profound episodic-m em ory loss. Neuro-Psychoanalysis 8 (2 ): 1 9 9 -2 0 4 . Twain, M ark (1 8 7 8 ) “A Literary Nightm are” Reprinted in Punch, Brothers, Punch! and

Other Stories. New York, Slote, W oodm an and Co. Uga, V .-Lem ut, M . C .-Z am p i, C .-Z illi, I.-Salzarulo, P. (2006) M usic in dreams. Con

sciousness and Cognition 15: 3 5 1 -3 5 7 . U lrich, G .-H ou tm an s, T.-G old , C. (2 0 0 7 ) The additional therapeutic effect o f group m usic therapy for schizophrenic patients: A random ized study. Acta Psychiatrica

Scandinavica 116: 3 6 2 -3 7 0 . van Bloss, Nick (2 0 0 6 ) Busy Body: My Life with Tourettes Syndrome. London, Fusion Press. Vaughan, Ivan (1 9 8 6 ) Ivan: Living with Parkinson’s Disease. London, Macmillan. von A rnim , G .-E ngel, P. (1 9 6 4 ) M ental retardation related to hypercalm aemia.

Developmental Medicine and Child Neurology 6: 3 6 6 -3 7 7 . W agner, Christoph (2 0 0 5 ) Hand und Instrument: Musikphysiologische Grundlagen

Praktische Konsequenzen. W iesbaden, Breitkopf & Härtel. W agner, Richard (1 9 1 1 ) My Life (6 0 3 ). New York, D odd, Mead & C o . Warner, N ick-A ziz, V ictor (2 0 0 5 ) Hym ns and arias: Musical hallucinations in older people in Wales. International Journal o f Geriatrie Psychiatry 20: 6 5 8 -6 6 0 . W arren, Jason D .-W arren , Jane E .-F o x , Nick C .-W arrin g to n , Elizabeth K. (2003) N othing to dsay, som ething to sing: Prim ary progressive dynam ic aphasia. Neu

rocase 9 (2): 1 4 0 -1 5 5 . W augh, Evelyn (1 9 4 5 ) Brideshead Revisited. London, Chapm an and Hall. W augh, Evelyn (1 9 5 7 ) The Ordeal o f Gilbert Pinfold. Boston, Little, Brown.

348

Ir o d a lo m

W earing, D eborah (2 0 0 5 ) Forever Today: A M emoir o f Love and Amnesia. London, Doubleday. Weiskrantz, Law rence (1 9 9 7 ) Consciousness Lost and Found. Oxford, O xford U ni versity Press. W est, Rebecca (1 9 5 7 ) The Fountain Overflows. London, Macm illan. W hite, E. B. (1 9 3 3 ) The suprem acy o f Uruguay. New Yorker (N ovem ber 25): 1 8 -1 9 . W ilson, Barbara A .-W earin g, D eborah (1 9 9 5 ) Prisoner of consciousness: A state of just awakening following herpes simplex encephalitis. In Ruth C am pbell-M artin Conway, eds, Broken Memories: Case Studies in Memory Impairment (1 4 -3 0 ) . O x ford, Blackwell. W ilson, Barbara A .-Baddeley, A. D .-K apur, N arinder (1 9 9 5 ) Dense am nesia in a p ro fessional musician following herpes simplex virus encephalitis. Journal o f Clinical

and Experimental Neuropsychology 17 (5): 6 6 8 -6 8 1 . W ilson, Edw ard O. (1 9 9 4 ) Naturalist. W ashington, D. C ., Island Press. W ilson, Frank R. (1 9 8 8 ) Teaching hands, treating hands. Piano Quarterly 141: 3 4 41. W ilson, Frank R. (1 9 8 9 ) Acquistion and loss o f skilled m ovem ent in musicians. Semi

nars in Neurology 9 (2): 1 4 6 -1 5 1 . W ilson, Frank R. (2 0 0 0 ) Current controversies on the origin, diagnosis and m anage m ent o f focal dystonia. In Raoul Tubiana-Peter C. Am adio, eds, Medical Problems o f the Instrumejntalist Musician (3 1 1 -3 2 7 ). London, M artin Dunitz. W ittgenstein, Ludwig (1 989) A bizonyosságról. Ford. N eum er Katalin. Budapest, Európa. Young, Robyn L .-R idding, M ichael C .-M o rrell, Tracy L. (2 0 0 4 ) Switching skills by turning off p art o f the brain. Neurocase 10 (3 ): 2 1 5 -2 2 2 . Zatorre, R. J.-H alp ern , A. R. (2 0 0 5 ) M ental concerts: Musical im agery and auditory cortex. Neuron 4 7 :9 - 1 2 . Z atorre, R. J.-H alp ern , A. R .-P erry , D. W .-M eyer, E .-E v an s, A. C. (1996) H earing in the m in ds ear: A P E T investigation o f musical im agery and perception. Journal

o f Cognitive Neuroscience 8: 2 9 -4 6 . Z itzer-C om fort, C .-D o y le, T. F.-M asataka, N .-K oren b erg, J.-Bellugi, U. (2007) N ature and nurture: Williams syndrom e across cultures. Developmental Science 10 (6): 7 5 5 -7 6 2 . Zuckerkandl, V ictor (1 9 5 6) Sound and Symbol: Music and the External World. Prin ceton, NJ, Princeton University Press.

349

Név- és tárgymutató

2 001 . szeptem ber 1 1 .1 7 2 ,2 8 4

álmok, zene -b a n 263-269

A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét

ALS (am iotrófiás laterálszklerózis) 249,

(O. Sacks) 6 8 ,1 4 9 ,1 5 5 ,1 8 1 ,1 8 3 ,2 1 9 , 2 26

293 Alsop, Joseph 110

A színvakok szigete (O. Sacks) 111

Alzheimer, Alois 293

abszolút hallás 7 7 , 9 3 , 9 7 , 1 0 0 , 1 1 5 , 121-

Alzheim er-betegség 13, 225, 239, 286,

130, 1 5 2 ,1 5 5 ,1 5 9 ,1 6 0 ,1 6 5 ,1 6 8 ,1 7 0 ,

2 9 2 - 2 9 5 ,2 9 7 , 316-327; lásd még de

1 7 2 .1 7 7 .2 0 8 .3 1 2

m encia, frontotem porális dem encia

Adam s, Liz 1 7 7 ,3 3 1

a m ig d a la 2 7 5 ,313

afázia

am nézia 181-203

am úzia és ~ 207

átm eneti globális - 1 9 6

zeneterápia és ~ 206-214

epizodikus emlékezet -b a n 1 8 8 ,1 9 1 ,

Á goston, Szent 2 3 4

1 9 2 ,1 9 6 ,1 9 8 ,2 0 0 ,3 1 8

agydaganat 2 1 ,3 2 ,1 1 1

érzelmi emlékezet -b a n 193

agyféltekék kölcsönhatása 2 6 , 97, 102,

procedurális emlékezet -b a n

1 1 1 ,1 5 3 ,2 1 2 ,2 7 2 ,2 9 9

116,

1 9 6 -2 0 0 ,3 1 9

agyférgek 5 0 - 5 8 ,2 2 2 ,2 6 9

szemantikus emlékezet - b a n

agyi képalkotó eljárások 3 7 , 4 3, 6 2 , 96,

1 9 1 ,1 9 2

1 4 4 .1 7 4 .1 7 5 .2 2 9 .2 7 4 .3 1 2

zenei készségek m egtartása

188, -b a n

181-203 am úzia 101-120

agykéreg 2 4 ,2 5 ,2 7 ,9 7 ,1 3 4 ,1 6 0 ,1 6 4 ,1 9 9 akusztika 1 0 0 , 141-146 Alajouanine, Théophile 298

afázia és - 207

Albert, M artin L. 1 0 3 ,2 1 2 ,2 1 3

- disszonanciára 112

Albinoni, Tom aso 273

cochleáris ~ 1 0 9 , 131-140

Aldridge, Dávid 2 2 0

h an g szín - (hangszínsüketség) 110

állatok

h a rm ó n ia - (harm óniasüketség) 114

hang és ~ 116

melódia~(dallam süketség) 112

látás ~nál 143

ritm u s- (ritm ussüketség) 1 0 2 ,1 0 3

zene és ~ 5 7 ,2 2 8 ,2 2 9

veleszületett - 1 0 4 - 1 0 6 ,1 0 8 ,1 1 2

Allén, D oris 307

zenére adott érzelm i válasz és ~ 2 7 2 -

Allén, G rant 108

274

351

NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ Angel C. (skizofrénia) 70

Bernstein, Leonard 124

Anne (W illiam s-szindróm a) 3 0 3 ,3 0 5

Berrios, G erm an E. 69

antiepileptikus 3 0 ,6 2 ,8 0

Beth A braham Kórház 2 3 6 - 2 3 9 , 243,

Antropológus a Marson (O. Sacks) 54,

2 4 5 ,2 4 6 ,2 8 7

1 5 2 ,1 6 4 ,2 3 3 ,2 7 4 ,2 9 0 ,3 2 2

Beth, Kjersti 177

áram lás, kinetikus 2 2 3 -2 3 5

Beuren, Alois J. 305

~ Parkinson-kórban 2 3 6 - 2 4 6

bezártság-szindróm a (locked-in syndro m e) 242

A sperger-szindróm a 2 0 8 ,2 7 4 - 2 7 5 ,3 0 7 átm eneti globális am nézia (TG A ) 1 9 6 -

bipoláris zavar 5 5 ,2 8 5 Bizet, Georges 246

197 Auden, W. H. 2 3 9

Blanke, O laf 25

autizmus 54, 9 9 ,1 5 1 - 1 5 3 , 207, 208, 274,

Blood, Anne J. 274 Bloss, Nick van 2 2 1 ,2 2 2

2 7 5 ,2 8 9 ,2 9 0 ,2 9 8 ,3 0 6 ,3 0 7

Boeve, B. F. 297

Ayers, Nathaniel 2 86 Ayotte, Julia 1 0 6 ,1 0 8 ,1 1 0 ,1 1 2

Bossom aier, Terry 155

Aziz, Victor 69

botox 257-26 0

B. tanár ú r (am úzia) 113

Brahm s, Johannes 4 5 ,1 6 7 ,2 0 8 ,2 6 7 ,2 8 1

Bach, Johann Sebastian 3 1 ,4 5 ,4 6 ,4 8 ,5 3 ,

Brandston, Howard 1 4 5 ,1 4 6

7 2, 117, 137, 150, 189, 191, 202, 205,

Broca-teriilet 2 1 2 ,2 1 3

2 2 1 ,2 6 0 ,2 7 4 ,2 7 5 ,2 8 1 ,2 8 4 ,3 0 3 ,3 1 2

Browne, Janet 276

balkezes repertoár 2 5 9

Bruner, Jerom e 4 3 ,8 1 ,1 5 7

Balsam , A rth ur 319

Brust, John C. 207

Baron, Patrick 1 2 5 ,1 3 7

Burton, Robert 280

B aron-C ohen, Simon 1 7 4 ,1 7 6

Bussey, Eliza 28

Bauby, Jean-Dom inique 242

C aedm on 20

Bayley, John 317

Caldwell, David 1 6 8 ,1 7 8

bazális ganglionok 4 8 ,6 2 ,8 5 - 8 7 ,9 7 ,1 1 1 ,

Candia, V ictor 256 Carlson, John 79

1 9 8 ,2 2 9 ,2 4 2 ,2 4 6 ,2 5 3 - 2 5 6

Casals, Pablo 202

Bear, David 23 Bearsted, Caroline 197

Challenger, Melanie 265

Beeli, Gian 169

Charles Bonnet-szindróm a 176

Beethoven, Ludwig van 4 2 ,4 5 ,5 3 ,5 4 ,7 7 ,

Charles Bonnet-szindróm a lásd még vi zuális hallucinációk

84, 95, 107, 115, 117, 137, 140, 151, 1 9 1 ,2 0 1 ,2 0 2 ,2 4 1 ,2 7 7 ,2 7 9 ,2 9 8 ,

Che Guevara 102

bejóslás, zenében 3 02

Chen Joyce L. 229

Belin, Pascal 1 1 0 ,2 1 3

Chopin, Frédéric 1 8 ,1 9 ,2 4 ,4 2 ,4 5 ,6 0 ,9 4 , 1 0 4 ,1 1 0 ,1 6 7 ,2 2 9 ,2 4 1 ,2 4 3 ,2 6 7 ,2 7 6

Bell, Sir Charles 2 5 2 Bellini, Vincenzo 95

Chorost, M ichael 6 4 ,7 1 ,1 0 9

Bellugi, Ursula 3 0 6 - 3 0 8 ,3 1 0 - 3 1 5

Christian (W illiam s-szindróm a) 303

Bennett, Carl 54

Cicoria, Tony 1 7 -2 8

Benton, A. L. 101

Claparéde, Edouard 1 9 4 ,1 9 6

Berlioz, H ector 2 6 7 ,2 6 8

Clarke, A rth ur C. 9 ,4 9

352

N É V - ÉS TÁRGYMUTATÓ

cochlea (csiga)

Devinsky, O rrin 25

~ új ráhangolása 140

dezinhibíció (gátlástalanodás) 2 1 1 ,2 4 9 diplacusis (hangtorzulás) 140

~ hallástorzulása 1 3 2 ,1 3 3 ,1 3 5 cochleáris im plantátum 109

d iszk in ézia215,216

Cohen, D onna 316

disszonanciaészlelés 112

C ohen, Jón 156

disztónia, zenészgörcs 2 4 5 , 251-260

C ohen, Neal J. 194

dobolás és dobkörök 2 2 0 ,3 2 5

Cole, Jonathan 2 49

Donald, Merlin 235

C olem an, Nick 8 2 ,1 4 7 ,1 4 8

Drescher, Sara Bell 111

C olm an, W. S. 69

D unning, Jennifer 254

C om fort, Heidi 3 1 4 ,3 1 5

E arhart, G am m on 244

C ook, Perry 229

Ébredések (O. Sacks) 13, 5 3 ,6 7 ,2 3 6 ,2 4 5 ,

Cordelia (Rebecca W est regényalakja) 9 3 ,9 5 ,1 0 0

328 E co, U m berto 1 9 2 ,2 0 0

C orti, Alfonso 131

Ed M. (Parkinson-kór) 241

Critchley, M acdonald 1 3 ,3 4 - 3 6 ,4 0 ,1 0 1

Edelm an, Gerald M. 1 4 5 ,2 4 2

Crosby, T.W . 86

Edith T. (Parkinson-kór) 240

Crystal (W illiam s-szindróm a) 3 0 6 ,3 0 7

Ehlen, Patrick 1 7 1 ,1 7 8

Crystal, H .A . 318

elefántok

Cytowic, Richard 1 0 5 ,1 7 4

Thai Elefánt Zenekar 2 2 8 ,2 2 9

Csajkovszkij, P jotr Iljics 6 5 , 7 6, 9 5, 2 7 1 ,

W illiam s-szindróm ás 3 0 7 ,3 0 8

2 7 9 ,2 9 8 csim pánzok és emlékezet 156

Eliot, T.S. 181

D. L. (am úzia) 1 0 5 - 1 0 7 ,1 1 0

Ellis, H avelock 2 3 4

dadogás 2 0 9 ,2 3 6 ,2 3 9

Ellison, Gaylord 297

dallam

előadás

leírása

~ról

~ dinam izm usa 2 0 1 - 2 0 3 , 2 2 3 , 225,

am nézia és ~ 1 8 1 -2 0 3

228

dem encia és ~ 2 1 8 - 2 3 5 , 316-327

~ észlelésére való képtelenség 1 0 3 130 Dallas, D uncan 238

disztónia és ~ 2 5 1 - 2 6 0 Em erson, Raplph W aldo 3 1 9 ,3 2 0 emlékezet

dalszövegekre való tudattalan asszociá ció 4 6 - 4 8

am fetam in és ~ 155 epizodikus/explicit ~ 1 9 6 ,1 9 7

D amashek, M ark 1 2 4 ,1 2 5

érzelem és ~ 1 9 4 ,1 9 5

D arw in, Charles 1 0 ,1 3 1 ,2 3 1 ,2 7 4 ,2 7 6

implicit ~ 1 9 0 ,1 9 1

Davis, John 151

procedurális ~

D eborah (W illiam s-szindróm a) 304

~ amnéziában 1 8 1 -2 0 5

dem encia 316-327; lásd még Alzhei-

~ dem enciában 3 1 9 -3 2 2

m er-betegség, frontotem porális de

procedurális képzelet és ~ 116

m encia

rövid távú ~ (m unkam em ória) 55,

depresszió 1 8 4 ,2 4 6 ,2 5 8 ,2 7 3 ,2 8 0 ,2 8 2

1 1 9 ,1 5 6 ,1 9 1 ,2 2 5

D eutsch, Diana 6 2 ,1 2 5 - 1 2 7 ,1 2 9

sav an t-- 1 4 9 -1 5 6

3 53

N É V - ÉS TÁRGYMUTATÓ

~ sorozatokra 2 2 5 - 2 2 8

főcím dalok 51

szemantikus ~ 1 9 0 ,1 9 1

Főkormányzók (A rthur C. Clarké regény alakjai) 9

vakság és ~ 1 5 8 ,1 5 9

Frances D. (Parkinson-kór) 239

encephalitis lethargica (agyvelőgyulladás) 53, 67, 2 3 6 - 2 3 9 , 241, 242, 245,

Frank V. (abszolút hallás) 1 2 4 ,1 2 8

2 4 6 ,2 8 9

Franz, Carleen 113 Freedm an, Lawrence R. 272

encephalitis, herpes (vírusos agyhártya gyulladás) 3 7 ,1 4 9 ,1 5 0 ,1 5 4

Freud, Sigmund 1 9 4 ,2 6 9 ,2 7 7 ,2 7 8 ,3 1 4

éneklés

frontotem porális dem encia 2 6 , 2 8, 154,

afázia és ~ 206-214

1 5 5 ,2 9 2 ,2 9 3 ,2 9 6 - 2 9 8 ,3 0 1

alvás és alvásközeli állapotok 2 6 3 -

Frucht, Steven J. 1 2 3 ,2 5 7 ,2 5 8

269

Fry, H unter J. 255

elfojthatatlan ~ 291-301

Fujioka, Takako 98

emlékezet és ~ 2 2 6 -2 2 8

funkcionális M R-vizsgálat lásd agyi kép alkotás

közösségi ~ 2 1 1 ,2 1 2

fülbemászó dallamok 1 2 , 50-58, 6 0 ,8 0

nyelv és ~ 1 2 4 -1 2 6

G. G. (muzikogén roham ok) 3 7 ,3 8

tanulás és ~ 1 0 2 ,1 0 3

Gaab, Nadine 97 ,160

E nrico (zongorahangoló) 157

Galaburda, A. M. 153

epilepszia 2 3 ,2 5 ,2 6 ,2 8 ,3 1 ,3 2 ,3 4 - 4 0 ,6 1 ,

Galilei 229

6 9 ,8 0 ,1 5 4 ,2 9 7

Galton, Francis 4 1, 162, 163, 173, 174,

érzelem depresszió és ~ 2 8 0 - 2 8 4

176

fokozott reakciókészség zenére 17-

Gardner, Howard 311

29, 2 9 7 -3 1 5

Garrison, Richard 23 7

hanglejtés beszédben és ~ 231, 232,

gádás, kérgi 4 8, 7 5 ,8 0 , 83, 176, 187, 211, 2 1 3 ,2 2 4 ,2 4 9 ,2 5 3 ,2 9 9 ,3 0 1

2 7 8 ,2 7 9 közöm bösség a zene iránt 1 4 1 -1 4 6 ,

Geist, Alán 57

2 7 0 -2 7 9

G eist.W oody 45

sztereóhallás és ~ 1 4 1 -1 4 6

George (Som erset M augham regény alakja) 9 4 ,9 5 ,1 0 0

zene és ~ 1 1 3 ,2 8 7 - 2 9 0 Estrin, Glen 2 5 7 ,2 5 8

Geroldi, C. 2 9 7

fantom végtagok és -ujjak 2 4 7 ,2 4 8

Geschwind, N orm an 69, 153, 154, 212, 213

Feidner, E rica vanderLinde 23

Fél lábbal a földön (O. Sacks) 2 2 3 ,2 6 5

Giordano, M att 2 2 0

Fischer-Dieskau, D ietrich 283

Glennie, Evelyn 98

Fleisher, Leon 4 5 ,2 5 4 ,2 5 8 - 2 6 0

Goldberg, Elkhonon 288 Gooddy, W illiam 2 4 0 ,2 4 1

fokális disztónia 2 5 1 - 2 6 0 Forster, E. M . 283

'G o rd o n B. (zenei hallucinációk) 71, 73,

121

Foss, Lukas 241 Foster, Cindy 4 2

Gosselin, N. 112

Foster-C ohen, Susan 172

G ougoux, Frédéric 160

Fox, O rlan 2 6 4 ,2 6 5

Gould, Stan 263

354

NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ Gould, Stephen Jay 100

Harrell, Tom 286

Gowers, W illiam R. 8 0 ,2 5 2 ,2 5 3

H arrison, John E. 1 7 4 -1 7 6

G race M . (zenei tehetség megjelenése)

H arry S. (hom loklebeny-sérülés) 287,

292

Graffman, G ary 2 5 4 ,5 9

H art, M ickey 23 4

Grandin, Temple 274

Harvey, W illiam 236

G rant, Ulysses S. 105

H écaen, H enri 1 0 3 ,1 1 0

Grateful D ead 233

H enahan, Donald 79

Greg F. („Az utolsó hippi”) 233

Henson, R. A. 1 3 ,3 6 ,1 0 1

G riepentrog, G regory J. 128

Herm elin, Beate 151

Griffiths, T.D . 8 3 ,1 1 0 ,2 7 3

H erruer, Paul 163

gyász 2 4 8 ,2 6 4 ,2 8 1 - 2 8 3 ,2 8 5 ,2 9 6

Heschl gyrus 111

gyerekek

Hester (agyvelőgyulladáson átesett) 289

abszolút hallás ~nél 1 2 6 -1 2 8

Hillsberg, A nna 278

féltekei specializáció ~nél 2 1 2 ,2 1 3

hippokampusz 1 9 5 ,1 9 8 ,2 4 2

gyerm ekversek és ~ 226

Hippokratész 225

m otoros fejlődés ~nél 198

Hoffm ann, E. T. A. 163

nyelvelsajátítás ~nél 127

homloklebenyi sérülés 5 4 , 1 2 8 , 1 5 4 , 187,

ritm us ~nél 2 3 1 ,2 3 5

1 9 6 ,2 0 6 ,2 0 9 ,2 2 6 ,2 8 7

szinesztézia ~nél 176

H orovitz, Joseph 4 4

vak - 1 2 6 ,1 5 8 ,1 5 9 ,1 6 1

Hubbard, E. M. 1 6 6 ,1 7 5

zenei hallucinációk ~nél 75

Hull, John 1 1 6 ,1 6 0

zenei képzés ~nél 98

H untington-kór 245

H . M . (am nézia) 1 9 5 ,1 9 6

H uron, David 202

Hackney, M adeleine 244

Huxley, Aldous 210

halálközeli élmény 2 0 ,2 4 - 2 6

Huysm ans, Joris-K arl 162

H alberstam , David 2 78

Hyde, Krista 1 0 8 ,1 1 2

Hall, Stanley 176

I. R. (am úzia) 273

Hallett, M ark 2 5 5 ,2 5 7 ,2 5 9

I., Mr. (színvakság) 134

hallucináció 5 9 -9 0 ,1 1 4 , 176, 177, 190,

im provizáció 1 1 9 ,1 5 2 ,1 9 0 ,1 9 7 ,2 0 0 ,2 9 8 ,

2 2 2 ,2 2 3 ,2 3 2 ,2 4 3 ,2 4 8 ,2 6 3 - 2 6 9 ,2 8 6 ,

306

2 9 9 ,3 2 5

iPod 5 8 ,6 6 ,6 7 ,7 5 ,1 3 2 ,2 4 3

hallucinogének 1 1 6 ,1 7 6

ismétlés

Halpern, A. R. 43

agyférgek és ~ 50-58

Ham ilton, R. H. 1 5 9 ,1 6 0

procedurális emlékezet és ~ 1 9 7 -2 0 0

H amzei, Farsin 249

ticek, echolália és ~ 5 3 ,5 4

hangerő és hallásvesztés 58, 131, 132, 1 3 8 ,1 3 9

zenei hallucinációk és ~ 8 0 - 8 3 Iversen, John 2 2 8 ,2 3 1 ,2 3 2

hangérzékenység 8 8 ,1 0 2

íves, Charles 60

hangsüketség 1 0 2 ,1 0 3 ,1 0 6 ,1 1 1

Izum i.Yukio 70

H annon, Erin E. 102

J. (pontos hallási emlékezet) 227

harm óniasüketség 114

Jackendorff, Ray 246

3 55

NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ Jackson, John Hughlings 3 1 ,3 9 ,2 1 0 ,2 9 9

Korn, E ric 276

Jacob L. (cochleáris amúzia) 1 3 2 ,1 4 4

Koubek, Kathryn 326

Jacom e, Dániel E. 2 6 ,3 0 0

kötődés, észlelési 235

James, H enry 276

Kraus, Nina 97

James, W illiam 1 1 ,1 2 ,2 5 ,2 7 6

kreativitás 3 3 ,4 8 , 8 9, 219, 2 9 8 - 3 0 1 , 314, 322; lásd még savant-tehetségek

Janácek, Leos 232 japán beszélők lásd tonális nyelvek

Lamb, Charles 108

Jenkins, Florence Foster 103

Lanier, Jaron 146

Jennings, A. R. 110

Lassus, Orlandus 1 8 6 ,1 8 8 ,1 9 1

Jimmie (am nézia) 1 8 1 ,1 8 3 ,1 9 4

L-dopa 5 3 ,6 7 - 6 8 ,2 3 8 ,2 4 5 ,2 4 6 ,2 8 9

John C. (zenei hallucinációk) 6 6 ,2 0 7

Leahy, Christine 170

John S. (Tourette-szindróm a) 218

Lederm an, Richard J. 25 4

Jon S. (zenei roham ok) 3 0 ,3 2

Lehrer, Jonah 202

Jones, Tom 1 5 2 ,2 9 0

Leibniz, G. W. 231

Jorgensen, Jorgen 1 4 1 -1 4 8

Lenhoff, Gloria 2 2 8 ,2 6 4 ,3 0 8 ,3 1 0

Joseph D. (zenei hallucinációk) 77

Lenhoff, Howard 3 0 8 ,3 1 0

Jourdain, R obert 6 0 ,7 6 ,2 9 8

Lesser, W endy 2 8 1 ,2 8 3

June B. (zenei hallucinációk) 8 4 ,8 5

Levitin, Daniel J. 105, 1 2 3 ,1 4 1 ,1 4 2 ,1 4 4 , 2 2 9 ,3 1 0 - 3 1 2

Kantz, Arly 2 0 7 ,2 0 8 Kapur, N arinder 1 9 1 ,2 9 9

Lherm itte, François 105

Kassen, Philip 264

D inás, Rodolfo 4 8 ,4 9 , 85,87,198,199

Keats, John 4 1 ,1 7 3

Lopez, Steve 286

„Kedves Abby” rovat 68

Louis F. (frontotem porális dem encia) 2 9 4 ,2 9 7

Kelley, W illiam 4 4

Lurija, A. R. 1 7 3 ,2 0 7 ,2 1 0 ,2 1 1 , 225, 242,

Kemp, David 55 kéreg alatti rendszerek 2 2 9 ,2 3 0 ,2 8 9 ; lásd

még bazális ganglionok, kisagy

324 Lusseyran, Jacques 1 6 1 ,1 7 7 ,1 7 8

kérgi leképezés 1 3 4 ,1 3 5 ,2 4 9 ,2 5 5

M achover, Tod 98

kérgi újraleképezés 160

madárdal 1 0 ,2 2 8

Kertész, A ndrás 2 9 3 ,2 9 6

M agnani, F ran co 26

Késsél, Ken 216

Mahler, Gustav 1 4 1 ,2 6 4

kínai beszélők lásd tonális nyelvek

M ailis-Gagnon, Angela 225

King, Carole 5 0

M ajestic (W illiam s-szindróm a) 304

King, Tracy 2 08

Málzel, Johann 241

Kinnison, Malonnie 230

M amlok, Dwight 6 5 ,6 6 ,2 3 2

kisagy 62, 97, 111, 198, 2 2 9 , 242, 255,

M argaret, H. (zenei hallucinációk) 73

313 „kitöltés” jelensége 44

M arkowitz, E ric 32 Marks, G erry 99

Klawans, H arold L. 197

M arsden, C. David 2 5 4 ,2 5 5

Klonsky, Louis 76

M artin (savant) 149, 150, 152, 154, 157, 227

Koltun, Jan 325 Konorsky, Jerzy 8 2 ,8 3

M artin, Paula 1 .213

356

NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ Massey, Irving J. 2 6 8 ,2 6 9

muzikalitás fokai 93-100

Matsuzawa, Tetsuro 156

muzikofília 9 , 1 0 , 17-29, 274

M atthew H. (átm eneti globális am nézia)

Nabokov, Vladim ír 1 0 4 ,1 0 5 ,1 7 4

197

Nelson, Kevin R. 25

M augham , Som erset 94

Newton, Isaac 162

Maurer, Daphne 175

Nietzsche, Friedrich 1 1 ,2 4 5 ,2 4 6 ,3 1 8

M cCartney, Paul 267

NordofF, Paul 275

M eghan (W illiam s-szindróm a) 3 0 3 ,3 1 1

N orena, A. J. 139

melodikus intonációs terápia (m elodic

Novalis 239 nyelv

intonation therapy) 2 1 2 - 2 1 4 M endelssohn, Felix 2 2 4 ,2 2 5 ,2 3 0 ,2 6 5

~ elvesztése lásd afázia

M éniére-betegség 111

~ és zene összehasonlítása 99, 100,

M erzenich, M ichael 256

1 0 4 ,1 0 6 ,1 0 8 ,1 1 0 ,1 2 8 ,1 2 9 ,2 0 7 - 2 1 1 , 2 3 2 ,2 3 3

M esmer, Franz Anton 159 M essiaen, Olivier 167

Nyíregyházi, Ervin 151

m etronóm 241

O ’C., Mrs. és M rs. O’M . (zenei halluciná

M ichael B. (zenei hallucinációk) 7 5 - 7 7

ciók) 6 8 ,6 9 ,8 5

Micheyl, Christophe 136

Ockelford, Adam 1 5 1 ,1 5 9

m igrén 7 7 ,8 0 ,1 0 4 ,1 9 6 ,2 4 6 ,2 6 3

Ofri, Danielle 278

Mill, John Stuart 2 8 0 ,2 8 3

olivocochleáris kötegek 135

Miller, Bruce L. 1 5 5 ,2 9 2 - 2 9 9

O ppenheim , Dávid 81

Miller, Jonathan 1 8 2 ,2 4 3

Ostwald, Peter 61

Miller, Leon K. 1 5 1 ,1 5 3

O tten, E rn a 2 4 7 ,2 4 9

Miller, Tim othy C. 86

P. C. (zenei hallucinációk) 79

M ilner, Brenda 195

P , Dr. (a férfi, aki kalapnak nézte a fele

Minsky, M arvin 201

ségét) 2 2 5 ,3 2 2

M irvis, Melanie 208

Paderewski, Ignacy 2 2 9

M itchell, Silas W eir 2 4 7 ,2 4 8

Pam ela (W illiam s-szindróm a) 305

M ithen, Steven 1 0 2 ,1 0 3 ,1 2 9 ,1 3 0 ,2 3 1

Paradis, M aria Theresia von 1 5 8 ,1 5 9

M oore, G. E. 2 50

paradox funkcionális facilitáció 299

m otoros és auditoros rendszerek kölcsön

paralízis, funkcionális 2 2 3 -2 2 5

hatása 2 2 3 -2 4 6

Paravicini, Derek 151 Parkinson-kór 1 3 ,5 3 ,2 1 1 ,2 1 8 , 236-246 ,

M ozart, W olfgang Am adeus 53, 81, 93, 98, 9 9 , 116, 117, 1 2 2 -1 2 4 , 140, 158,

2 5 5 ,2 8 6 ,2 9 3 ,2 9 7 ,3 1 7 ,3 2 5

1 6 7 ,1 7 3 ,1 9 0 ,1 9 1 ,2 1 9 ,2 6 3 ,2 6 4 ,2 6 7 ,

Pascual-Leone, Alvaro 4 3 ,9 7 ,1 6 0

2 7 1 ,2 7 7 ,2 8 0 ,3 1 8

Patel, Aniruddh D. 106, 209, 228, 231, 232

M ozart-effektus 98 mozgás és zene lásd ritm us, tánc

Penfield, W ilder 3 2 ,6 9 ,8 5

mozgászavarok 21 5 , 2 18, 239, 245, 254,

Penhune, Virginia 2 2 9

325

Peretz, Isabelle 2 7 3 ,2 7 4

M R- és /M R -vizsgálatok lásd agyi kép alkotó eljárások

Pharr, Charlotte 304 Piccirilli, M assim o 104

357

NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ Pick, A rnold 293

Rohrer, J. D. 2 2 ,2 3

Pick-betegség 29 3 , 2 9 7 , 2 9 8 ; lásd még

Rorem , Ned 4 4 ,2 7 6

frontotem porális dem encia

Rosalie B. (Parkinson-kór) 242

Picker, Tóbiás 222

Rose R. (Parkinson-kór) 5 3 ,6 7

Pinker, Steven 1 0 ,1 1

Rosenhaus, Steven L. 75

planum tem porale 9 7 ,1 0 0 ,1 2 8 ,3 1 2

R oss.Elliott D. 317

Poskanzer, Dávid C. 35 ,3 6

Rouget, Gilbert 234

Pring, Linda 159

Rousseau, Jean-Jacques 129

Proust, M arcel 4 7 , 129, 192, 2 0 0 , 202,

rovarok repülésének hangja 122 rugalm asság, idegi 27, 98, 111, 112, 128,

3 23 pszichoanalízis 90

1 3 4 ,1 3 5 ,1 3 8 ,1 3 9 ,1 4 4 ,1 4 5 ,1 6 0 ,2 1 4 ,

pszichopátia 2 89

2 2 5 ,2 5 6

Purcell, H enry 2 7 0

Russel, S. M. 111

Purser, John 158

Sacks, Elsie (anya) 6 7 ,2 8 2

Rachael Y. (am úzia) 114

Sacks, Olivér agyférgek és ~ 5 1 - 5 3

Ralescu, M aria 272 Ram achandran, V. S. 1 6 6 ,1 7 5 ,1 7 7 ,1 7 8

álm ok és hallucinációk 2 6 3 - 2 6 6

Rangell, Leó 8 7 - 9 0 ,2 3 2

am fetam inok és ~ 155

Rapin, Isabelle 2 0 7 ,3 0 7

~ amúziaélménye 1 0 3 ,1 0 4

Raps, G e n a 3 1 9

gyász és ~ 2 8 1 - 2 8 4

Rauscher, Frances 98

~ lábbénulása 2 2 3 -2 2 5

Ravel, M aurice 2 5 9 ,2 6 7 ,2 9 8 ,2 9 9

táncolás és ~ 2 3 3 ,2 3 4

Ray G. (Tourette-szindróm a) 219

tinnitusz és ~ 71

Reik, Theodor 4 7 ,2 7 8

úszás és ~ 2 3 0 ,2 3 1

reklám 5 0 ,5 1 ,5 3 ,5 8

~ zenei képzelettel kapcsolatos ta

részegség 8 0 ,2 3 7

pasztalatai 4 2 - 4 6

Révész Géza 151

Sacks, Sam (apa) 4 1 ,1 5 9

Rimbaud, A rth ur 173

SafFran, Jenny R. 128

Rimszkij-Korszakov, Nyikolaj 167

Salem son, Steve 1 2 3 ,1 2 4 ,2 0 8

ritmus

Salimah M. (hirtelen muzikofília) 2 1 ,2 2

-sük etség 102

Sámuel S. (afázia) 2 0 6 ,2 1 1 ,2 1 2

beszéd és ~ 2 3 1 ,2 3 2

savant-tehetségek 1 5 0 - 1 5 2 ,1 5 4 ,3 1 1

~ eredete 2 3 0 ,2 3 1

Schellenberg, E. Glenn 98

kulturális hatások a ~ ra 1 0 2 ,1 0 3

Schlaug, Gottfried 9 6 - 9 7 , 128, 160, 214,

mozgás és ~ 223-235

312

társas kötődés és ~ 2 3 2 - 2 3 6

Schopenhauer, A rth ur 1 1 ,2 0 1

Tourette-szindróm a és ~ 2 1 8 -2 2 1

Schreber, Dániel Paul 286

veleszületett süketség és ~ 98

Schubert, Franz 2 5 8 ,2 8 2 ,2 8 3

W illiam s-szindróm a és ~ 3 0 4 ,3 0 5

Schum ann, Róbert 60, 6 1 ,1 1 7 ,1 2 4 ,1 6 7 , 2 5 4 ,3 1 8

Rizzolatti, G iacom o 211 Robbins, Clive 275

Scoville, W. B. 195

Rogers, Susan E. 123

Scratcherd, Jerem y 51

358

NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ Sculthorp, G retta 3 24

szimultánagnózia 1 1 6 ,1 1 8

Sebalin, Visszarion 207

színes zene lásd szinesztézia

Sforza, Teri 309

szinesztézia 1 6 2 -1 7 8

Shakespeare, W illiam 1 3 1 ,2 1 0 ,3 1 6

abszolút hallás és ~ 1 6 5 ,1 6 6

Sheryl C. (zenei hallucinációk) 59, 65,

átm eneti ~ 174

fogalmi - 1 7 5

Silverman, Bob 3 26

~ gyerekeknél 174

Silvers, R obert 110

~ idegi vonatkozásai 1 7 5 ,1 7 6

Silvia N. (muzikogén roham ok) 38

klasszikus zeneszerzők ~val 167

Simkin, Benjamin 219

~ kreatív használata 1 6 7 -1 6 9

Simner, Julia 1 7 4 ,1 7 5

„marsbéli” színek ~ban 166

skizofrénia 7 0 ,8 2 ,2 8 5 ,2 8 6 ,2 8 9

m etafora és ~ 162

sclerosis multiplex 125

~ m nem onikus használata 172

Slonimsky, Nicolas 51

szerzett - 1 7 4 ,1 7 5

Smith, Daniel B. 82

tolakodó ~ 1 7 6 -1 7 8

Smith, Steven B. 152

univerzális potenciál ~ ra 174

Snyder, Allan 1 5 4 ,1 5 5 ,2 9 8

vakság és ~ 1 7 4 ,1 7 5

Solom on R. (diszkinézia) 2 1 5 ,2 3 2

zene-ízlelés 1 6 9 ,1 7 0

Sosztakovics, Dimitrij 7 9 ,2 0 7

színezet (krom atika) 1 2 2 ,1 2 3 ,1 2 8

Sotavalta, Olavi 122

szinkronizáció (az ütem tartása) 1 2 ,2 2 8

Sparr, Steven 1 1 3 ,1 1 4

színvakság 109, 111, 124, 134, 164, 166,

sportteljesítmény 2 3 0 ,2 3 1

171

Squire, L arry R. 196

Szkrjabin, A lexander 167

Stein, A lexander 2 8 4

szociopátia 289

Stern, Daniel 86

sztereofónia 1 4 1 -1 4 8

Steven (W illiam s-szindróm a) 303

sztereoszkóp látás 1 4 2 ,1 4 3

Stiles, Kitty 2 3 7 -2 3 9 ,2 4 3

Sztravinszkij, Igor 9 5 ,1 1 9 ,2 0 2 ,2 6 7

Storr, Anthony 4 9 ,1 1 6 ,2 3 3 ,2 7 1

Támad a Mars! 279

Styron, W illiam 2 8 0 ,2 8 1

tám ogató csop ortok 306

Sue B. (szinesztézia) 173

tánc 102, 106, 224, 225, 228, 229, 233,

Sundue, M ichael 8 1 ,2 3 2

2 3 4 ,2 3 7 ,2 4 0 ,2 4 4 - 2 4 6 ,2 9 0 ,3 0 3 ,3 0 4 ,

Suzuki-m ódszer 98

3 2 4 ,3 2 5

süketség

tempóem lékezet 2 2 9 ,2 4 1

Beethoven és ~ 4 2

testen kívüli élmények 2 4 - 2 6

hang~ lásd amúzia

tesztoszteron, m éhen belül 153

veleszületett ~ 98

Thaut, M ichael H . 241

The Oxford Companion to Music 121—

Sydney A. (Tourette-szindróm a) 219 szavalás, kívülről elmondás 210, 227, 264 személyiségzavar 2 8 9 ,2 9 0

Uralm a” - E. B. W hite) 279

szenzoros depriváció (észlelési m egvo nás) 81

The War o f the Worlds (Világok harca) 279

359

1 2 4 ,1 6 2 ,1 6 7 „The Suprem acy o f Uruguay”(„U ruguay

NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ W arren, Jason D. 2 2 ,1 1 0 ,2 0 9 ,2 7 3

Thompson, Mr. (am nézia) 183 tinnitusz 7 1 ,7 4 ,7 7 ,1 2 1

Waugh, Evelyn 8 0 ,1 6 2

Toch, Ernst 227

W earing, Clive és Deborah 1 5 4 ,1 8 1 ,1 9 0 , 1 9 1 ,3 1 8

Tolsztoj, Lev 279 Tomaino, C oncetta 2 0 6 ,2 3 9 ,291

Weiskrantz, Law rence 192

Tom er (W illiam s-szindróm a) 304

W elch, G raham 159

tonális nyelvek és abszolút hallás 106,

W ernicke-terület 206

1 2 7 ,1 2 9

Weschler, Law rence 1 1 3 ,2 2 7

Torke, M ichael 1 2 2 ,1 6 5 ,1 7 2 ,1 7 5 ,1 7 8

W est, Rebecca 93

Tourette-szindróm a 5 4 ,9 6 ,1 5 3 ,218-222,

W hite, E. B. 2 7 9

2 4 5 ,3 0 6 transzkraniális 1 5 4 ,2 1 3

Williams, J. C. P. 305 mágneses

stimuláció

W illiam s-szindróm a 2 2 8 , 302-315 W ilson, E. 0 . 10

Treffert, D arold 1 5 0 ,1 5 1 ,1 5 6 ,1 5 9

W iltshire, Stephen 1 5 2 ,2 9 0

Trehub, Sandra E. 102

W ise, David 51

tritónusz 1 2 3 ,1 2 4 ,1 6 9

W ittgenstein, Ludwig 250

Turnbull, Oliver 194

W ittgenstein, Paul 2 4 7 - 2 5 0 ,2 5 8 ,2 5 9

tükörneuronok 2 1 2 ,3 2 4

W itzelsucht (viccelődési kényszer) 187

Twain, M ark 5 2 ,5 7

Yahne, Carolina 244

Uga, Valeria 2 6 6

Younes, Nick 51

utánzás 2 1 9 ,2 3 5 ,3 2 1

Young, Robyn L. 155

utóképek 55

zaj 3 4 ,3 5 ,3 8 ,4 9 ,5 4 ,5 5 ,5 9 ,6 6 ,7 0 - 7 6 ,8 0 ,

Vak Tom (savant) 1 5 0 ,1 5 1

8 2 ,8 5 ,8 9 ,1 0 7 ,1 1 3 ,1 3 2 ,1 3 7 ,1 3 9 ,1 7 8 ,

vakság

2 0 2 ,2 3 2 ,3 0 3 ,

abszolút hallás és ~ 157-161

Zatorre, Robert J. 4 3 ,1 1 0 ,1 6 0 ,2 2 9 ,2 7 4

kérgi leképezés és reallokáció (átcso

Zelenka, Jan Dismus 2 8 1 ,2 8 3

portosítás) ~ban 134

zene

savant-szindróm a és ~ 1 5 0 ,1 5 1

~ megunása 202

szinesztézia és ~ 1 7 6 ,2 9 9

- az iskolákban 98

Van Heusen, James 51

elvárások és ~ 2 0 1 - 2 0 4

vanderLinde Feidner, E rica 23

~ idegi megfelelői lásd agyi képalko

Vaughan, Ivan 243

tás

Vera B. (frontotem porális dem encia)

ideiglenesség a -b e n 1 9 2 -2 0 3 kellemetlen vagy torz ~ lásd amúzia

2 9 1 ,2 9 4 villámcsapás hatásai 1 7 - 2 0 ,2 4 - 2 7

kerülése vagy félelem a - tő i 34-40

Virgil (vak beteg) 118

közöm bösség a ~ iránt 2 7 0 -2 8 6

Viskontas, Indre 295

kulturális különbségek a -b e n 232,

vizuális agnózia 101

315

W agner, C h ristof 256

vágyakozás a - után 1 9 -2 5

W agner, Richard 35, 81, 124, 246, 266,

zenei hallucinációk 59-90

278

- agyférgekkel összehasonlítva 75

W arner, Nick 69

agyrázkódás és - 78

360

Név -

és tá rgym uta tó

álm ok és ~ 2 64

zeneterápia

átm eneti ~ 6 5 ,6 6

a terapeutával való kapcsolat a ~ban

epilepszia és ~ 69

211,212

~ fiataloknál 7 4 - 7 8

afázia és ~ 206-214

m editáció és ~ 81

amnézia és ~ 191

részegség és ~ 80

autizmus és ~ 2 8 9 ,2 9 0

skizofrénia és ~ 70

dem encia/A lzheim er-kór és ~ 316-

szenzoros depriváció és ~ 8 1 - 8 4

327

tinnitusz és - 7 0 ,7 1

paralízis és ~ 2 2 3 -2 2 5

torzulás és „teleszkópszerű” össze-

Parkinson-kór és ~ 236-246

csukódás ~ban 60

Tourette-szindróm a és ~ 218-222

zenei képzelet 4 2 -4 4 ,4 7 , 4 9 - 5 1 , 56, 60, 8 0 ,1 1 4 ,1 1 8 ,1 3 4 ,2 6 3 ,2 6 5 ,2 6 9 zenei

preferenciák,

hirtelen

~ története 2 3 7 ,2 3 8 W illiam s-szindróm a és ~ 3 0 4 ,3 0 5

változás

~ban 1 9 - 2 4

Z itzer-C om fort, Carol 3 1 4 ,3 1 5 zongorahangolók abszolút hallása 124,

zenei tehetség lásd még savant-tehetségek

1 2 5 ,1 3 7 ,1 5 7 ,1 7 0 Zuckerkandl, V ictor 2 0 2 ,2 0 3

~ szokatlan megjelenése 291-31

~ tartom ánya 93-100 veleszületett vs. tanult ~ 93-100

361

A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó Z rt. igazgatója Felelős szerkesztő: Vajda Lőrinc Szerkesztette: Szabó Zsuzsa Termékmenedzser: Egri Róbert Tördelés: Paperm oon 2 0 0 6 Kft. Borítóterv: Környei Anikó nyom dai munkálatokat az Akadém iai N yom da Kft. végezte Felelős vezető: Újvárosi Lajos M artonvásár, 2010 Kiadványszám: T K 090051 Megjelent 2 2,75 (A /5) ív terjedelemben ISSN 2 0 6 1 -2 0 8 7

A zene az érzelmek széles skáláján játszik velünk. Vásárlásra ösztönöz vagy felidézi első randevúnkat. Kiránt a depresszióból, ha semmi más nem segít. Arra késztet, hogy mozogjunk a ritmusára. A zene agyunk nagyobb részét foglalja el, mint a beszéd és a nyelv - meghatározó emberi élmény. Az elme kerekei sorozatban megjelenő Zenebolondok esetleírásai a legkü lönbözőbb neurológiai tünetekkel küzdő emberekről szólnak, átrajzolva agyunkról és személyiségünkről alkotott képünket. Az itthon is népszerű neurológus és pszichiáter Olivér Sacks (Antropológus a Marson, A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét) a zene bámulatos hatását vizsgálja betegek, zenészekés hétköznapi emberek történetein keresztül. Hősei sokfélék, kezdve azzal, akibe villám csapott, és 42 évesen a fejébe vette, hogy zongorista lesz, a zenére születésüktől fogva hiperérzékeny, Williamsszindrómás gyerekeken és a teljesen dallamsüket embereken át azokig, akik mindenre csak néhány másodpercig emlékeznek - kivéve a zenét. Különleges zenei érzékenységünk néha komoly terhet is jelenthet: mindenki találkozott már fülbemászó és ott kitörölhetetlenül megragadó dallamokkal, de vannak olyanok is, akiket éjjel-nappal zavarba ejtő zenei hallucinációk gyötörnek. Ezek mellett jóval több a pozitív tapasztalat: a zene életet lehel egyébként mozdíthatatlan, Parkinson-kóros betegek be, és képes arra, hogy megnyugvást nyújtson Alzheimer-kórban vagy skizofréniában szenvedőknek. A zene ellenállhatatlan, felráz és maradandó élményt nyújt - csakúgy mint Olivér Sacks világsikert aratott könyve.

zenebolondok

Articles inside

28. Egy hipermuzikális faj: Williams-szindróma

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

27. Elfojthatatlan: Zene és a halántéklebeny

26. Harry S. esete: Zene és érzelem

zenészgörcs

23. Alvás és ébrenlét: Zenei álm ok

Siralmak: Zene, őrület és m elankólia25

Jól kijönnek egymással: Zene és Tourette-szindróma18

20. Kinetikus dallam: Parkinson-kór és zeneterápia

2 1. Fantomujjak: Az egykarú zongorista e s e te 22. Apró izmok, nagy megerőltetés: Fokális disztónia, avagy

U tó irat

1 7. Véletlen davenolás: Diszkinézia és kántálás