GRÁNICZ MAJA
Adj már csöndességet Magamban beszéltem, aztán felütöttem fejemet a csöndre. Felültem és füleltem: a szomszéd morajlását átszívta a szigetelt betonfal, a füle müle károgott, az égen a repülők robajjal és közönnyel köpködték a kerozint, ütemre kattogott az autó-zivatar. néha fölbégetett belőlük a hamis hatalom. száguldó élő donorok ők. őrangyaluk is össze fog roskadni terhük alatt. a bábeli-feliratok ordító sakálok. azok a színes bestiák, eltakarják az antik épületek íves testét. rongyok, amiket koncul dobnak a vakoknak és azt suttogják, hogy tegyél a magadévá. a föld alatt, a föld fölött, a magban fortyog a bál. a porondon a karmester egy feneketlen rapszódiával hadonászik. a zene hahotázik, a lüktetés bódít, de járd a táncot nyomorult, mert eltapos az ár! tombol a hullám, kinn torokhangon rikolt a sátán, belül üvölt a félelem. a mozgó zűrzavarban a nyerítés lóvá tesz. pofád lázasan habzik a méregtől, amit lenyomtak a torkodon, igyál rá egy rövidet és röhögj, te bohóc! Akkor úgy kellett egy falat csönd, mint éhezőnek a kenyér. Azt kívántam, egyszer, csak egyszerre hallgasson el minden: a vibráló veszett fényű részeges szájkosaras vadállatok, akik hőbörögnek semmit mondó mondanivalójukkal. Álljon meg a gyászmenet, a vigalom! Szálljon ágra a levegőben menekvő madárhad! Hallgasson a sírás, a nevetés! Váljon sóbálvánnyá a lélegzet és az idő! Beszéljen a látás, a katarzis! Ringasson az emlék! Térjen vissza a beszéd szülőanyjához, ölelje szorosan és mondja, hogy vétkeztem az ég ellen és te ellened! Csituljon a szív, hogy fölharsogjanak az isteni léptek!
És hirtelen szeget ütött a fejembe, hogy akkor egyszerre elhallgattak mindenek és ez az időtlen időszakos állapot talán a halálban még tovább is tartana.
31
