POTÓ ANNABELLA
Tűz és víz — Phoenix, hasznos voltam számodra? — kérdezte Kendra. Phoenix, aki előtte ballagott a sötét alagútban, hatalmasat sóhajtott. A kislány minden egyes szint elhagyása után megkérdezte ezt tőle. Kicsit kezdte unni. — Igen, Kendra, hasznos voltál. De ha mégegyszer megkérdezed esküszöm kinyírlak. Erre a mondatra mintha felcsillant volna a lány szeme. — Bár — nézett végig Kendra fehér arcán, élettelen, szinte halott szemein — ilyen arccal egyhamar nem tudlak megölni. — Csak ha kijutunk és mosolygok, ugye? — Igen. Ha tényleg mosolyogni fogsz. Na az nagyon jó lesz. — nevetett Phoenix, majd vállán pihenő kaszáját megigazítva továbbindult a folyosón. Nem értette, miért is akar Kendra meghalni. Korábban még menekült előle. Most meg az az egyetlen célja, hogy Phoenix véget vessen az életének. Nem tudta, mi változott. Azt viszont tudta, hogyha meg szeretné tenni azt, amit Kendra kér tőle, de előbb ki kell jutniuk ebből az átkozott útvesztőből. Már három szintet hagytak maguk mögött. Amilyen tökfej, ő maga egyedül még az első szintről se jutott volna ki. Azonban ezt Kendrának a világ minden kincséért se ismerte volna be. — Phoenix! Fény! — mutatott Kendra a fénynyalábra, ami az árnyékban a folyosó végét jelezte. Végre, már épp ideje volt. — mormogott Phoenix kapucnija alól és belépett az ajtón. — Na, jössz? Mit csinálsz, gyere már! Kendra a fal tövében guggolt és a téglákra írt szöveget olvasta. Phoenix kénytelen kelletlen visszatrappolt, hogy megnézze, mit is csinál a kislány. — Mi van odaírva? — tűnődött Phoenix. Kendra ráemelte tekintetét. Szemében érzelmeknek nyomát sem lehetett látni. Phoenixet a lány szemei egy mély, feneketlen tóra emlékeztették, ami üres, szinte halott. — Nem tudsz olvasni? — kérdezte. Phoenix rámeredt. Nem akarta, hogy kiderüljön, hogy tényleg nem tud olvasni. 41